Mindig vele álmodok, mostanában, azóta. Minden egyes éjszakám azzal telik el, hogy nyüszítve gyűröm magam alatt a takarómat, miközben vadul dobálom magam az ágyamon, vékony csíkokká tépve a baldachin selyemfüggönyt. Meg sem tudom számolni hányszor életem át újra az a délutánt, és hányszor fut végig meglepően kellemes borzongás a testemen, minduntalan libabőrt varázsolva a bőrömre. Mintha már teljesen máshogy látom őt is, már nem csak a vérengző fenevad arca rémlik fel előttem, hanem az érett, és sokat tapasztalt férfié, akit hiba lenne figyelmen kívül hagynom.
Az általa felajánlott lehetőség lebeg a szemeim előtt, unos-untalan, mintha egyfajta menekülési módot nyújtana a világból, amiben egyre inkább nem szeretnék már tovább élni. Választanom sem kellene, és magam mögött hagyhatnék mindenkit, és mindent, ami eddig megkötötte a kezeimet. Egyszóval, szabad lehetnék, ami immár túlságosan is csábító fogalom számomra. És semmi mást nem akarok jelenleg, csak ezt.
Azért is viselkedek valószínűleg úgy, mint egy idióta. Az éjszaka közepén hagyom el a hálómat a kastéllyal együtt, majd magam mögött visszapislogva a hosszan elnyúló birtokra, lépem át a védőbűbáj határvonalát. Arra sétálok, nyugodtan, és komótosan, ahol először találkoztam vele, és, ahol megtörtént minden, percről percre vissza is játszom magamban. Már nem is tűnik annyira szívszorítóan kegyetlennek, mint akkor. Kétségkívül megőrültem.
De mégis őt keresem. A birtokot végigjárva, szépen, és alaposan, a mögötte lévő erdőből a végeláthatatlan homoksivatagra tévedek. Még az éjszaka közepén is kellően meleg van hozzá, hogy lehámozzam magamról a bársonyosan puha kasmír pulóveremet, majd egy szál selyem hálóingben induljak el az előttem látszó sötét kékesfekete homályba.
Valószínűleg el is tévedtem. Még soha sem jártam erre, nem is látok magam körül semmilyen ismerős részletet, maga az ismeretlen mégis jóleső érzéssel tölt el, még mosolyt is csal az arcomra. Ahogyan a hang, az az ismerős reccsenése a földre hullajtott apró faágaknak.
- Hát, itt vagy. - suttogom melegen az éjszakában megvillanó sötét szempárnak. - Már vártalak. Fogalmad sincs mennyire.

Nem ismerek magamra, egyszerűen, mintha nem lennék önmagam. Megváltoztam, az kétségtelen, de az életemet megtarthatnám magamnak, ha szeretném. Nem kellene máshogy viszonyulnom a családomhoz, a jegyesemhez, sem pedig ahhoz az egy-két emberhez, akiket őszintén, és igazán a barátaimnak mondhatok. Mégis képtelen vagyok rá. Mintha egy tornádó szelne ketté, az egyik felem erre, a másik arra vágyik, nem tudnak megegyezni, egészen addig, amíg felül nem kerekednek egymáson. A kérdés csak az, melyik részem győzedelmeskedik.
A válasz pedig előttem áll, kirajzolódik sziluettje a félhomályból, a szívem pedig egyszerre a tripláját kezdi verni ritmusának. A félelem, és az izgalom keverékének elegye lesz úrrá rajtam, nem is tudom eldönteni, melyik válik az erősebb érzelemmé, melyik az, ami valójában megmozgat bennem valamit.
Nagy a csend. Csak nézem, tekintetemet újra, meg újra végigfuttatom rajta, a feje búbjától, a földet taposó lábán át, mindenét szemügyre veszem. Egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon, sem pedig betelni a látottakkal, szinte szomjazom a látványát, mintha csak egy megigézett volna. Belül kavarognak a gondolataim, és az érzéseim, fogalmam sincs mi a franc ütött belém, miért tárom ki szinte karjaimat az felé, aki pár nappal ezelőtt még csúnyán elbánt velem, akinek az emlékét valószínűleg örökké őrizni fogom majd. A baj csak az, hogy ez jelenleg egy cseppet sem bánt. Sőt.
Megtöröm a csendet. A szavak könnyedén siklanak az ajkaimra, helyüket pedig mosoly követi, mintha teljesen más állna előttem, vagy legalábbis mást látnék a helyében. A válaszon sem gondolkodok, nem is kell, magától jön, színtisztán, és őszintén. - Mélyen valahol mindig is sejtettem. Te kellettél hozzá, hogy rá is ébredjek. - billentem kicsit oldalra a fejemet, felpislogok magas alakjára. Már egyáltalán nem félek tőle, az eszem, és a szívem sem ágál ellene, csak a kíváncsiság kerekedik felül bennem a levegőben lógó lehetőség iránt, legyőzve minden akadályt, ami eddig visszatartott tőle.
A nevem említésére egész testemben megremegek. A családnevem egyszerre már nem a dicsőséget jelenti nekem, sokkal inkább kezdek undorodni tőle. - Narcissa csak. Vagy bármi más. - hagyom rá, csak ne kelljen még egyszer hallanom a nevet. Már nem én vagyok, valóban igaza van, talán soha nem is voltam.
Gondolkodás nélkül fogadom el a felém nyújtott kezét, belékapaszkodok, körbefonom az ujjaimmal, és egészen közel lépek hozzá, elé. Hosszú másodpercekig szótlanul figyelem az arcát, íriszeim az övéibe mélyednek. - Szerinted valóban létezik újrakezdés? - őszinte kíváncsiság hallatszódik ki a hangomból. Valószínűleg tudja jól, ő is. Vágyom a lehetőségre, amit megnyitott előttem, a szabadságra mellé kötelezve, arra, hogy magam mögött hagyjam ennek a világnak minden egyes hányingerkeltő porcikáját.

Összezavarodok. Annyira erőteljesen szeretném bebizonyítani neki, hogy igen is más vagyok, hogy teljes valómban immár hozzátartozom, csak is hozzá, senki máshoz sem, mégis emberként gondolkodom, miközben csak éreznem kellene. Nem beszélnem, nem magyaráznom, sem nem bizonygatnom, csak érezni a lüktetést az ereimben, a vér áramlását az egész testemben, csak ezeket az egyszerű érzelmeket kellene felfedeznem magamban, se többet, se kevesebbet. Talán mégis buta vagyok hozzá. Annyira embernek neveltek, és nevelésemmel együtt csírájában elfojtották bennem a puszta létezés magvát, minden másra igyekeztek megtanítani, csak magára az életre nem. Most mérem csak fel igazán, mivé is változtattak ők engem.
- Érezni akarok, mindent. Látni, hallani, érzékelni a természet erejét puszta valójában Gondolkodás nélkül cselekedni, magyarázkodás nélkül. - suttogom az éjszaka csendjébe.
Képes lennék feladni mindenkit, és mindent, még önmagamat is. Eldobni a nevemet, Lányként élni tovább, egy teljesen más teremtményként, de cseppet sem emberként, egyik napról a másikra, előre sem gondolkodva, ahogy csak a sors akarja. Vagy ő.
Gondolkodás nélkül vezetem a tenyereimet a mellkasára, mikor béklyóba fogja a csuklóm, és magához ránt. Mélyen beszívom az illatát, a melegséget, ami belőle árad, ami a hűs éjszakán megborzongtat, és libabőrt varázsol a bőröm egészére. Meggondolatlanul szorosan simulok hozzá, ha Narcissaként gondolkodnék, ha még egyáltalán ő lennék, visszakoznék, azonban neki már vége, egyszer, és mindenkorra. Már csak Lány vagyok, aki, mint teremtőjére pislog fel a gyér fényben a férfi arcára, és érintésére jóleső borzongás szalad végig a testét végigszántó ujjak mentén. - Akarom. El akarok indulni rajta, végig akarom járni, egészen a végéig. - most nem magyarázkodom, inkább csak elismerek, beismerek, ujjaimmal az előbb a bőrömön érzett minta minimalizált útját bejárva a mellkasán.
Engedelmesen bicsaklik hátra a fejem. Érzem a tincseim közé markoló ujjait, és önkéntelenül is egy erőteljes, félhangos nyögés hagyja el az ajkaimat. Izgatottan nyelek egyet, mikor fogainak éle a nyakamhoz ér. Deja vu. - Nem kell választanom, már megtettem akkor, amikor először hozzám értél. Az emléked azóta is bennem lüktet, szinte él. - szakítom el az egyik karomat tőle, és szabad kezét a kulcscsontom melletti, még érezhetően felsértett bőrömhöz vezetem. - Én melletted határoztam el magam. Egy akarok lenni veled, közületek. A döntésem megszületett, megmásíthatatlan, és teljes valómban készen állok rá, megszabadíts minden szükségtelen dologtól az életemben. - körmeimet egyaránt a mellkasába, és a karjába fúrom, arcommal az övét simítom, fogaimmal akaratosan végigkarcolva annak élét.