» I solemnly swear I'm up to no good
●● FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN ●●


Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1978. A Brit mágusvilág egyre sötétebb képet mutat. Voldemort Nagyúr és csatlósai, a Halálfalók, egyre magabiztosabb, bátrabb és látványosabb támadásokkal lépnek fel az általuk gyűlölt muglik és mugliszületésűek ellen. A Mágiaügyi Minisztérium tehetetlennek mutatkozik ámokfutásuk megfékezésére. Még a Roxfort sem biztonságos: egyre több diák viseli magán a Sötét Jegyet, Voldemort iránti halhatatlan hűségük jeleként. Azonban még nincs minden veszve! Az iskolán belül és kívül is egyre többen döntenek az ellenállás mellett. Születőben van a Főnix Rendje, Albus Dumbledore vezetésével, melynek egyetlen célja Voldemort Nagyúr és követői megállítása. Csatlakozz hozzánk és írd át a varázsvilág történetét!
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Nyertesek
Díjazott karakterek
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
halálfalók:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
inaktív:
ÖSSZESEN:
82
23
16
22
19
17
31
16
2
3
5
5
5
246
Kiemelt társak
Legjobb barátaink!

Roxfort RPG

New Orleans
Friss posztok
pergamentekercseink

One step closer to the edge
Today at 14:41
• • • • • • • • • • • • • •
Antonin Prior Dolohov
Underneath the mistletoe
Today at 14:29
• • • • • • • • • • • • • •
Antonin Prior Dolohov
Three Graces
Today at 14:16
• • • • • • • • • • • • • •
Antonin Prior Dolohov
Eyes on fire
Today at 13:25
• • • • • • • • • • • • • •
Barty Crouch Jr.
Az élet véres csonkjai, avagy mennyire fájhat egy rivalló?
Today at 12:31
• • • • • • • • • • • • • •
Rexarius Systobal Gwell
losing my mind now
Today at 12:00
• • • • • • • • • • • • • •
Dorcas M. Meadowes
fekete lábnyom fekete járdán
Yesterday at 21:40
• • • • • • • • • • • • • •
Brutus Wellington
Barty && Gwenog
Yesterday at 21:38
• • • • • • • • • • • • • •
Barty Crouch Jr.
There is no sweeter innocence than our gentle sin
Yesterday at 19:43
• • • • • • • • • • • • • •
Richard Avery
Dung & Myron
Yesterday at 19:23
• • • • • • • • • • • • • •
Myron Wagtail
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.



Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
47
▽ Reagok :
41
▽ Kor :
45
▽ Avatar :
Marion Cotillard



»
» Vas. 25 Dec. - 19:57
- Igen, Violet, megértem, hihetetlenül kellemetlen lehetett.
Hihetetlenül kellemetlen lehet, hogy az embernek születésekor szájába tették az aranykanalat, azóta pedig egy sürgő-forgó manó, jön, szalad, és még a fotelt is a feneke alá teszi, és bámulatos, hogy egy két lábon járó, saját ésszel, akarattal, ösztönökkel rendelkező lény eme feladatra nem tökéletesen, olykor megeső hibák nélkül nem betörhető... - Ne haragudj, kedvesem, még nem köszöntem Andreának, ugye megbocsájtasz egy percre? - ha nem, akkor sem tudom egy pillanattal sem tovább hallgatni, hogy valakinek élete legnagyobb problémája perpillanat a nagyot halló manója. Ha egy fél fokkal erősebben szorítanám a poharamat, meglehet, ripityára törném.

Látszólag nem sietnek sehova a mozdulatokkal, melyekkel felállok, az üres poharamat pedig végül az asztalon hagyom. Régen szerettem az efféle estélyeket. Szerettem ezeket a tágas, vidéki házakat. Szerettem a társaságot, ami szinte az unalomig ismerős volt, de persze mindig történt valami, vagy valaki, vagy valakik, akik kicsit felkavarták az évszázadok óta ugyanezen családok állóvizét. Ha az ember igazán akar, tud jól szórakozni. Ha soha semmi mást nem ismert, kénytelen jól szórakozni. Most azonban körbenézek a helyiségben, és a szépen vasalt talárujjak, az élére hajtott ingujjak alatt mintha látni vélném a Jegyeket, amiktől hideg borzalom csurog le a tarkómtól indulva végig az egész hátamon. Vércseppeket látok fehér gallérokon, és ujjakon, és minden mosoly olyan, mintha penész éktelenkedne egy csinosra vágott darab gyümölcsön. Egykoron én is pont úgy fordítottam el a tekintetemet, mint  Violet Crabbe, és olykor én is kikeltem magamból, ha a manó nem vásárolt be helyettem, ha a szabó elrontotta az új függönyt, vagy nem volt megfelelően átsütve a vacsoraasztalra szánt bárány.
Évek óta kevéssé zaklat fel ilyesmi - ahogy látszólag bármi más sem hoz különösebben izgalomba -, és szívesebben maradnék néha otthon, ha kézfogót ünneplünk. Mi, mint egy nagy, és sérthetetlen közösség. A lányomnak még igazi temetése sem volt, mert tudtam, hogy senki... senki nem jött volna el, ha meghívom őket azok közül a nők közül, akik most a legszebb mosolyukat tartogatják nekem.

Még a saját sógornőm sem, hát véletlenül sem Notték asztala felé lavírozok üres mosollyal kerülgetve a vendégeket. A Carrow fiú céltalan, sőt, annál sokkal feltűnőbben akadozó mozdulatait már fél teremnyire is könnyedén kiszúrtam. Ha kevésbé lennék tapintatos, belé karolnék, mintha ő támogatna engem, és nem pedig fordítva. Így csak diszkrét mosollyal közelítek hozzá, és nyújtom neki a kezem, ahogy az etikett elvárja, kézcsókra, de a mozdulat valahol eltér eredeti céljától, és inkább megszabadítja a fiút a pezsgőspohártól, amit az imént emelt le az egyik arrafelé lebegő tálcáról - Köszönöm, milyen figyelmes, Carrow úrfi...! - olvad egy egészen őszinte mosoly a szavak mögé, és csak a tekintetem figyelmeztet jóindulattal arra, amit egyébként - meggyőződésem - ő is tud: neki talán már nincs szüksége a pohár tartalmára.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
147
▽ Reagok :
121
▽ Avatar :
Xavier Dolan



»
» Pént. 20 Jan. - 19:39

You say I'm foolish

   
Az öblös poháron keresztül figyelem az eltorzult alakokat. Az édeskés, meleg alkohol gőze csípi az orromat, a szemeim megtelnek könnyel és egyszerre szeretném hamar elpusztítan és kiokádni az egészet, amit ma megittam. De egy falat sem ment le a torkomon, szóval nem igazán érdemes ezzel próbálkozni. A csacsogó tömeg egyhangú moraja már csak valami háttérzajt biztosít, ami undorít, de ugyanakkor létszükséglet. Lehunyom a  szememet, mielőtt még minden összefolyna, hátrahajtom a fejemet és hagyom, hogy a forró ital végigégesse a torkomat. Még csak meg sem próbálom ízlelgetni, vagy kóstolgatni, ahogy apám szokta, és aki látszólag túlságosan el van azzal foglalva, hogy úgy csináljon, mintha az ő gyerekeit sikerült volna eljegyezni. Próbálja elodázni a kudarcot, próbál úgy csinálni, mintha egész héten nem azért execíroztatott volna, hogy válasszak már magamnak egy menyasszonyt. És nem az a finom csesztetés volt ez, azzal a látszólagos nekem aztán tökmindegy, hogy mit csinálsz, fiam attitűddel, ahogy az elmúlt években kezelte a helyzetet. Mert valamiért azt hitte, hogy ez egy igen könnyű meccs lesz, amiből csak ő jöhet ki nyertesen. Nem számolva azzal, hogy az egyik kínos utódja megmakacsolja magát. Mindig azt hitte, hogy Alectoval lesz nehezebb. Igen, tudom, hogy emiatt van a legjobban kikészülve. Ezért az a rengeteg ősz hajszál, amik szinte a semmiből jöttek, ahogy az a finom ráncigálás is, amit a zakóm szegélyén érzek.
Csalódottan nyitom ki a szememet, azt hittem, hogy ha becsukom, akkor láthatatlanná válhatok, de úgy néz ki, mégsem. Vagy csak anyámnak vannak mindenen átlátó szemei. Igen, inkább az utóbbi. Arcomat két hideg tenyere közé fogja. Vajon mitől ilyen hidek? Vagy csak az én bőröm perzsel ennyire?
- Csak egy tánc, Amycus, abba még senki sem halt bele. És te olyan remek táncos vagy, biztos nem utasít vissza …
Az alsó ajkába harap, olyan közel hajol, hogy egészen betölti a látóteremet, eltakarja a verőfényt is, ami a csillogó kristálypoharakról, csillárokról és ékszerekről visszaverődik.
- Apádat boldoggá tennéd.
Hisztérikusan felnevetek, de olyan erőltetetten és szárazon, hogy azon sem csodálkoznék, ha a konyakos pohár összetörik ijedtében. Ő is visszahúzódik, én meg a kezemet a szemem elé emelve hunyorgok rá az ujjaim közül. Azok a szemek. Azok a szemek, amit Alecto tőle örökölt, túlságosan is ismerősek, az ajkát is ugyanúgy harapdálja, és hála a géneknek, maximum a nővérének néz ki. Vajon Alecto is így öregedik majd? Mert akkor Archie kibaszottul mázlista. Nagyobb, mint amilyennek eddig gondoltam. A rohadt életbe... a rohadt...
- Jól van, jól van, csak ne nézz így rám. Ha nem bánod, anyám, a jeggyűrűt inkább most nem vinném magammal – nem sokkal cinikusab a hangom, mint ahogy a helyzet valóban megkívánná. Azon kapom pár perc múlva magam, hogy zakó nélkül, feltűrt ingujjban állok a táncparkett szélén. Tőlem két órára a szokásos kacéran nevető lánykoszorú. Túl sokan vannak, túlságosan hangosak, és túlságosan fiatalok. Azt se tudom, melyikük kicsoda. Azok a lányok, akiknek eddig tennem kellett a szépet, legalább mind velem egyidősek voltak. És hogy most hol vannak ők? Valószínűleg már rég férjhezmentek, amíg én szemellenzőben jártam-keltem. Olyan egyformák, azt se tudom, melyiküket kellett volna felkérnem, nem csoda, ha végül feladtam, és inkább elindultam az erkély felé, levegőzni, de közben még levettem egy poharat az éppen arra lebegő tálcáról.
Aztán jött a Madame.
A semmiből tűnt fel, esküszöm, el sem tudtam kerülni. Nyújtja a kezét, és mire én észbe kapnék, már el is veszi az italom, én meg ráemelem a kétségbeesett melankólikus szemeimet, és nyelek egy szárazat. Az ádámcsutkám egészen kapar. Úgy érzem magam, mint gyermekkorunkba, amikor néha hetekig vendégeskedtünk a Flint birtokon, és a Madame-ot nem zavarta, ha két idegesítő kölyökkel több van a házban. És én imádtam ottlenni, nem Cailinék miatt, és még csak tavuk sem volt a birtokon vagy semmi rendkívüli, ami ne lett volna nálunk, de mégis, a Madame olyan figyelmes volt mindig, amikor azt hittem, hogy nem is figyel, furcsa belegondolni, hogy nem beszéltem vele tizenkét éves korom óta.
Az első magömlésem élménye valahogy sokkal kínosabb volt úgy, hogy ő fedezte fel reggel a foltokat a lepedőn. Annyira zavarban voltam, hogy többé nem voltam képes hozzászólni, nemhogy megérinteni, pedig a bőrének mindig cseresznyevirág illata volt, és olyan puha és meleg. És most mégis felé nyúlok, és megragadom a kezét. Persze nem azt, amiben a pohár van.
- Értem én, azt hiszi, nincs erre szükségem – egy lépéssel közelebb lépek, és megadóan bólintok, mint aki elismeri a vereségét, de érzem, hogy a vér fokozatosatosan az arcomba áramlik. - Talán igaza van, Madame, de akkor valamivel ki kell engesztenie – tétovázva nézek a kezében lévő pohárra. Talán még vissza tudnám szerezni, vagy ez az egész csak valami égi jel volt, hogy ideje elszakadnom a pohár szájától. - Engem táncolni küldött az anyám, szóval most akkor táncolnia kell velem – mintha hirtelen a kis pöcsfej Amycus Carrowból mintagyerekké váltam volna. - És persze visszautasíthat, de mindketten tudjuk, hogy annak végzetes következménye lenne. Vagy kiugrom az ablakon, vagy fel kell kérnem valami kis fruskát, aki még csak fele annyira sem gyönyörű, mint maga - komolyan nézek most megint a szemébe. Az alkohol beszél, igen, ebben egész biztos vagyok, különben nem engednék meg magamnak ekkora arcátlanságot. - Egyébként is úgy láttam, hogy unatkozik. Akkor viszonozhatnám a szívességet - van egy olyan sejtésem, hogy nem unatkozik, hanem rohadtul elege van neki is, amin nem vagyok meglepődve. Ami velük történt.. nos, én biztos nem bírtam volna ki egyenes derékkal, és felszegett fejjel, ahogy ő. Nem merem magam után húzni, csak úgy szó nélkül, de el sem merem engedni a kezét. Egy biztos pont. Talán ez lesz az utolsó táncom, és mégsem vagyok elkenődve egy cseppet sem. Csak egyre inkább érik bennem az elhatározás, hogy ezt az egészet itthagyjam. Már Carrow-Yaxley esküvő után meg kellett volna tennem. - Higgye el, azóta kicsíszoltam a tánctudásomat, hogy utoljára keringőzni tanított.


   
 I wish the tide would take me over
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
47
▽ Reagok :
41
▽ Kor :
45
▽ Avatar :
Marion Cotillard



»
» Kedd 7 Márc. - 16:33
Néha olyan, mintha a tekintetük egyforma lenne. Mindegyiküké. Mintha ugyanazt látnám visszanézni rám Amycus Carrow szemében, amit olykor elcsípek Marius szeme villanásain is, főleg, amikor azt hiszi, nem is őt figyelem. Ugyanez az űzött, boldogtalan tekintet, keménységbe csomagolva, megpróbálva fenntartani a látszatot, hogy a terhek, melyeket a vállaikra teszünk, pont csak olyan nehezek, mint amennyit elbírnak, és egy fél dekával sem többek, hogy megtörhessenek. De ez nem olyasmi, amit bárki elmondhat magáról – mi mind törünk, hiszen hajlani nem vagyunk képesek, és ha el is hisszük egy pillanatra, hogy nem ezt tanítottuk a gyermekeinknek is, akkor csak nem néztünk elég figyelmesen a szemükbe. Nem szeretem ezeket az űzött vad tekinteteket, és még kevésbé szeretem azt, ahogy az űzött vad tekintetek birtokosai menekülnek. Mindig a rossz útvonalon, mindig a rossz irányba, de talán ezért nem is őket illeti a megrovás, hanem minket. Ki tehetne igazságot? Ebben a világban, pont ebben az évbe.
Olyan pillantást vetek Amycus kezére, amivel az enyémet fogja meg – nos, elhihetik, kérem, erre igazán nem számítottam -, mintha a kézfején, vagy a tenyerén lehetne legalább egyetlen szem, ami ezt a pillantást látva sebesen elszégyellné magát. Ott hagyom köztünk a pillantással együtt a csendet is, hagyom pont egy perccel tovább húzódni, mint ahol még elkerülhetnénk, hogy mindez kínossá váljon, de nem célom felmenteni a fiatalurat az alól, hogy érezze: a viselkedése nem csak nem helyénvaló, de én a magam nevében ki is kérném magamnak. De nem árulom el, hogy miféle szónoklatot tarthatnék neki arcpirító viselkedésekről. Ha az én fiam lenne, természetesen habozás, és a társaságra való tekintet nélkül, haladéktalanul megtenném, de az élet fonala talán pont azt akarja üzenni nekem, hogy épp elég lenne, ha a saját házam táján, és a saját gyerekeim között tudnék rendet tenni.

Nem teszek mégsem kísérletet arra, hogy kiszabadítsam a kezem ujjai börtönéből. A tekintetem végül visszatalál az övéhez, fejem szolidan félrehajtva kifejez némi néma tiltakozást, mielőtt következő mozdulatommal a foglyul ejtett pohár tartalmát fenékig üríteném. Csak részben azért, mert attól félnék, hogy Amycus szeretné visszakapni azt, amit – talán valóban jogtalanul – eloroztam előle, részben azért, mert nekem is szükségem van rá.
- Tudja, Carrow úrfi – szólalok meg a szinte terhessé váló csendben végre, míg az üres pohártól megválok - A maga korosztályában sem halna bele senki abba, ha olykor-olykor kérne dolgokat, ahelyett, hogy azt hiszi, ezek a dolgok egyszerűen kijárnak neki, csak mert akarja őket – nem igazán korholás a hangnem, amit megütök, mégsem mentes némi távolságtartó kioktatástól. Vajon attól félnek ilyenkor, hogy elutasítják őket, holott az illem ugyanúgy köt minket is, mint őket? - Nem hiszem, hogy már nincs rá szüksége, Mr. Carrow. Tudom, hogy nincs – javítom ki a szóválasztását, és helyet sem hagyok arra, hogy nekem talán ne lenne igazam. Igazam van, ő is tudja, de természetesen az sem illő, vagy kedves, ha ilyen ütőkártyát adunk önként mások kezébe. Nem élnék vissza vele – de elhiszem, hogy ebben senki sem lehet biztos. A teremben tartózkodók között a saját férjemet leszámítva nincsen senki, akire bármit is önként rábíznék. Akár még csak egy fél szót sem.

- Azt is pontosan tudom, Mr. Carrow, hogy nem tartozok Önnek semmivel, hovatovább nincsen semmi, amit meg kellene tennem. Nem az este utolsó pohár pezsgőjétől fosztottam meg. Ha akar, mehet, és szerezhet egy másikat. De nem akar, ugye? – egy tűnő másodpercre hagyom csak, hogy valami szinte kihívó legyen a bal ajkaim szegletének felfele kacsintásában, mielőtt újra mosolytalan szoborrá válnék. Kettőnk közül nem csak ő tud szemtelen lenni, és az évek rám szavaznak – ha kettőnk közül csak egyikünknek lenne ez szabad, akkor az én lennék. Én azonban nem így játszom, így kietlen nyugalom tér vissza minden gesztusomba, és vonásomra, amikor gondos aprólékossággal választom meg a következő szavaimat. Teszek egy lépést a fiú irányába, és akár fenyegető is lehetne az, hogy két fokkal lejjebb veszem a hangom, tekintetemet az övébe fúrva minden szavamat csak neki szánva.
- Ha azt szeretné, hogy táncoljak Önnal, Mr. Carrow, akkor tisztességesen fel fog kérni, ahogy azt egy úriember tenné, és nem enged meg magának további bárdolatlanságokat. Ellenkező esetben arra fogom megkérni, hogy távozzon a mosdók irányába, és mossa meg az arcát… vagy dugja a fejét hideg vízsugár alá a későbbi pozitív fejlemények reményében. Mit gondol? Játszhatunk így?


Rémesen sajnálom ezt a tempót, csak azt kérhetem, nagylelkűen nézd el nekem!<3
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
147
▽ Reagok :
121
▽ Avatar :
Xavier Dolan



»
» Hétf. 4 Szept. - 21:14

You say I'm foolish

   
A Madame képes arra, hogy egyetlen pillantással, egy tökéletesen beékelt hallgatással olyan zavarba hozzon, mintha legalább is felpofozott volna itt, mindenki előtt. Az arcom ég, egyetlen bizonyos foltban, azt is hihetném, hogy csupán borvirágok fészkeltek az arcomra, de van annyira elemi és mindent fölülír, hogy végül is egy hosszú pillanatig tekintetemet a sűrű, sötét szempillaerdő mögé rejtőzik. Az érzés, ahogy az egész találkozás megannyi emlékfoszlányt szakít fel bennem, mégis csak egy pillanatra veszem magamra a megdorgált kamasz megbánó magatartását, de amikor érzem, hogy nem engedi el a kezemet, máris visszaszerzem, ha nem is a teljes férfiúi méltósgomat, de a bátorságot annyira, hogy ne hátráljak, ha már belekezdtem valamibe. Belenézek a sötét szemekbe. Hihetetlen milyen erőt képes sugározni egyetlen asszony, hogy mennyi mindenre képes egyetlen mondattal, ha a megfelelő pillantással párosítja, egyetlen nő képes erre rajta kívül ebben az univerzmban, és a párhuzam elég merész, vagy csak már annyit ittam, hogy Alectot keresem minden nőben. Igazságtalan, hogy mindeközben Archibaldnak még csak keresnie sem kell egész hátralévő életében. Hogy kiverjem a fejemből ezt a képtelenséget, újfent ráemelem a tekintetem.
Amikor a fejét oldalra dönti egy egészen picit, majd a poharam után nyúl, ahelyett, hogy méltatlankodnék, valami őszinte kamaszos lelkesedéssel nézek rá.
- Talán igaza van, ott most jobb helyen van, mint nálam – ez egy arcátlan megállapítás is lehetett volna, de hangomból kiérződik a hála, amiért megmentett attól az utolsó pohártól. De még csak éreztetni sem próbálom vele, hogy talán kicsit lazíthatna. Mihez kezdenék egy olyan nővel, aki képtelen kordában tartani? Talán igaza volt Luciusnak, és amúgy kimondatlanul mindenkinek, aki még nem vágta egyenesen az arcomba, tényleg papucs vagyok. Hajszolom a nőket, akik  papuccsá tesznek. De vajon akarok-e ezen valaha is változtatni? Miért is akarnék?
Éppen csak egy kutató pillantás vetem a feje fölé, a táncparkett fele, hogy vajon hol lehet az anyám? Mit szólna, ha előállnék, hogy csakis a Madameot vagyok hajlandó feleségül venni? Talán nem venne komolyan, ahogy a Madame sem teszi, és mégis, valamiért még mindig itt van, azzal vesződik, hogy megregulázzon, meghajlásra kényszerítsen, hogy megvédjen valami csúfos kimenetelű közjátáktól, amivel a társadalmi öngyilkosság felé sodornám önmagam. Ami mondjuk mindig is foglalkoztatott, hogy vajon Carrownak születve ez vajon egyáltalán lehetséges-e? És habár lassan araszolok a széle felé, és most éppen megállásra kényszerültem, szinte teljesenen biztos, hogy képtelen megállítani.
Ahelyett, hogy megsértődnék, mint egy durcás kölyök, újfent szerzett lelkesedéssel nézek rá, majdhogynem rajongással.
- Azt hiszem a játékszabályok nem lehetnének ennél világosabbak. Ugyanakkor  nem fogom szem elől téveszteni a tényt, hogy nem utasított egyből vissza pedig  számtalan okot fel tudott sorolni a fejében, ebben biztos vagyok.
Előbb csak a kezem lassan engedi el az övét, végigcsúszva a csuklóján majd megállapodva a saját ingem anyagán. Esélyem sincs, hogy ma estére már partiképes férfit varázsoljak magamból, a zakómat is elvesztettem űtközben, de ha majd a jó öreg Flint vagy az anyám meglátja, hogy kivel táncolok, nem hiszem, hogy érdekelni fogja őket, hogy éppen mit viselek, miközben arcul köpöm a nevetséges eszkábált hagyományokat, miszerint én most éppen valamelyik potens jövendőbelimnek kéne tegyem a szépet, és nem pedig más feleségével kellene foglalkoznom. Ha mázlis vagyok, az öreg Cyprian kiteríti a bőröm a kandalló elé.
Hátrasimítok egy éjfekete fürtöt a halántékomhoz, aztán egyetlen lépést hátrálok, csak ekkor jövök rá, hogy milyen tapintatlanul belegyalogoltam a privát szentélyébe.
- Nézze el nekem a faragatlánságomat, és írja valami elkényeztetett ficsúr ifjonti túlbuzgóságának számlájára. Megisztel egy tánccal, Madame? – meghajolok, egyenes háttal, de nem olyan karótnyelten, ahogy sok korombeli csetló-botló, hanem valamiféle természetes energiával lendülök előre, felé nyújtva a kezem. Meggyőződésem, hogy most rajtam a sor, hogy megmentsem, még csak nem is mérlegelve a lehetőséget, hogy talán éppen ezzel hozom méginkább kellemetlen helyzetbe.
 I wish the tide would take me over
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
47
▽ Reagok :
41
▽ Kor :
45
▽ Avatar :
Marion Cotillard



»
» Szomb. 16 Szept. - 22:36
Igazam volna, és valóban így van? Jobb helyen van az nálam? De nem is ez az igazi kérdés. Segítek én ezzel valójában? Vagy épp csak elodázom az elkerülhetetlent alig pár percre? Nem tudom ugyan, mi az, ami elkerülhetetlen Amycus Carrow számára. Hiába igyekszünk, mi feleségek, úgy tenni, mintha javarészt árgus szemekkel nem csak a saját porontyaink, de a többiek porontyai sorsát is követnénk – voltaképpen nem sokat tudok a fiatalúr ügyes-bajos jelenéről. Persze, azért többnyire mindig megteszünk mindent, hogy hamar felidézzük a többiekben azt, amit elfeledtek. „Jaj, hát tudod, nemrég volt a lánykérés.” „Emlékszel, meséltem, az az új állás…!” „El vagyunk ragadtatva, az első unokánk!” És a többi, végtelen sorban, az élet nagy történései. Meg az újabb beszélgetés-típus, melyből én már nem szeretem kivenni a részemet, mert mit is mondhatnék? Mégis mit? A legfontosabb esemény az életemben, a férjem életében, a gyermekeim életében… nos, olyasmi, amiről mindenki rettentően igyekszik elfeledkezni, csak hogy legyen még oka szóba állni velünk. Néha jobb szeretném, ha inkább ezekről az okokról feledkeznének meg. Vagy épp rólunk. Ám ezt nem áll hatalmamban eldönteni.
Talán nem áll hatalmamban az sem, hogy igazán segítsek Amycus Carrownak. Vagy épp Marius Flintnek…

Azért valószínűleg, sosem fogom abbahagyni a próbálkozást.
- Örömmel hallom – mondom azon udvarias mosolyok egyikével, melyeket az efféle alkalmakra tartogatok, a pillantásomban van azonban valami elnéző. Végtére is, mindegy, hány évesek, mindegy, mennyire nőnek fel, mindegy, hogy tanulnak, vagy már az első munkahelyükön vannak… számunkra ők mindig gyerekek lesznek, és mindig vissza fogjuk sírni a napokat, míg csak annyi baj volt velük, hogy megint túl magasra másztak a cseresznyefára. Sokat megadnék azért, ha még mindig ott tartanánk. Sok mindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetnénk, mi mind… talán másodjára lett volna annyi eszem, hogy már újdonsült feleség koromban kardoskodtam volna amellett, hogy költözzünk egy másik országba. Vagy vegyünk egy szigetet, és ne tegyük ki onnan a lábunkat soha…
- Ha én nem lennék udvarias Önnel, Carrow úrfi, hogyan várhatnám el Öntől ugyanezt? – teszem fel a kissé költői kérdést, de úgy, hogy ne hagyjon kétségeket az ifiúrban: ha most nem jutott volna eszébe, hogy a viselkedése talán nem valami illendő, sem tolerálható, akkor egészen biztosan itt hagytam volna. Ellenkező esetben azonban semmi okom arra, hogy ne hagyjam magam felkérni, ahogy itt a teremben az valószínűleg mindenkinek társadalmi kötelessége volna.

Sejtem azért, amikor Amycust táncolni szalajtották, nem kimondottan azzal a céllal tették, hogy olyasvalakit kérjen fel, mint én. Kétségtelen, mi lehet ezzel egy anya szándéka, ha még nőtlen az egyetlen fia, és bizonyára vitatkozni lehetne arról is, hogy valóban udvariasság-e, ha táncolok az ifiúrral. Botrányosnak persze azért még nem bélyegezném, tulajdonképpen nincs ebben semmi megvetendő, de valahol mégis finom, keskeny ösvényen történő egyensúlyozás ez. Madame Flint feddhetetlensége ettől még egy csekélykét sem csorbul, ahogy Mr. Carrow presztízse sem, de azért lehetne éppenséggel több eszem is. Sosem mondanám természetesen, de azért egy kis igazság ott van Amycusnál is – az unalom ugyan bizonyos tekintetben enyhe kifejezés arra, amit a ma este irányába érzek, de mégsem szórakozom felhőtlenül jól.
- Természetesen, Carrow úrfi – fogadom el a felém nyújtott kezet – lelkem rajta, talán csak azért, mert szeretek emlékezni a bennük dédelgetett kisfiúkra, a lekváros arcokra, a reggel kócos üstökökre, arra az állandó fület gyönyörködtető nevetésre, ami nem ismeri még az élet mocskát, akkor is, ha ők már sosem lehetnek azok a kisfiúk – és hagyom, hogy a táncolók közé vezessen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
147
▽ Reagok :
121
▽ Avatar :
Xavier Dolan



»
» Vas. 29 Okt. - 12:50

You say I'm foolish

   
A Madame egyike volt azoknak a nőknek, akik gyermekkoromban jóval több figyelmet szenteltek nekem, mint drága anyám. Amely önmagában nem nagy teljesítmény, talán neki annyira természetes volt, zsigerből jövő, hogy a birtokára tévedt gyermekeket ugyanolyan figyelemben részesítse, mint a sajátjait. Alecto és én meg egy bizonyos kort elérve, szinte mindennapos vendégek voltunk valami közelebbi vagy éppen kevésbé közeli rokonnál, jövendőbeli rokonnál, így minden igyekezetünknek elejét kívánták venni, hogy nehogy teljesen elzárjuk magunkat a szociális élettől, túlságosan egymástól függtünk. Néha még külön is választottak minket, ezért olyan élesek az emlékeim a Madameról, mert amikor nála vendégeskedtem, a nővérem nem volt a közelemben.
Ugyanazzal a lelkesedéssel és szemérmesnek tűnő, de egyébkélnt önelégült mosollyal navigálok a táncolók között, és vezetem a Madame-ot, szorosan magam mellett, de gondosan ügyelve arra, hogy mindvégig én vezessek.
Az időzítés tulajdonképpen remek, éppen a megfelelő ütemnél lépek be, határozottan vezetem a partnerem, egyenes háttal, felszegett fejjel. Szinte rásimulunk a zenére, és nem akarok nagyképűnek tűnni, de messze lepipáljuk a körülöttünk lévőket, akik csak csetlő-botló marinettfiguráknak tűnnek.
- Tudja, ezt még nem mondtam senkinek, de könnyen meglehet, hogy ez az utolsó táncom – rápillantok a sűrű sötét szempillatenger mögül, továbbra is természetesen mosolygva, minha valahogy az arcjátékom nem rezonálna a szavaimmal. – Örülök, hogy magával táncolhatok – és valóban boldoggá tesz. Egy pillanatig úgy érzem, mintha lenne maradásom, pedig csak mtudatosul bennem igazán, hogy mennyire nem talál a jövőképem a számomra kiszabott ösvénnyel. Valami többet akarok, valami egészen mást. Szabad döntéseket, hibákat halmozni egymásra, amelyekért majd a megfelelő időben a megfelelő helyen bűnhődhetek, de az nem ez a hely, nem ez a világ. – Kérhetek egy szivességet? Tartsa meg a titkomat. Csak egy kicsit. Talán túl sokat kérek, de higgye el, erre van most szükségem – hirtelen komollyá válik az arckifejezésem, csak azért, hogy lássa, teljesen komolyan beszélek. Önkényesen döntöttem el, hogy a Madame-ot akarom cinkostársamul. De hogy pontosan miért, azt én sem tudom megmagyarázni.
   
 I wish the tide would take me over
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
47
▽ Reagok :
41
▽ Kor :
45
▽ Avatar :
Marion Cotillard



»
» Csüt. 9 Nov. - 17:21
Hagyom, hogy ő vezessen.
Van ebben valami természetes – hiszen egy valamirevaló nő a mi világunkban, legyen bár kisasszony, vagy asszony, nem számít, de azért van, hogy hagyj a férfiakat vezetni – és egy kis fricska is. Mert vezethetném én is, ahogy régen vezettem őket, finoman, de határozott kézzel, hogy most már tisztességes ruhában első útjuk a vacsoraasztalhoz vezessen, és ne vissza a kertbe, ahogy megigazítottam a kis csokornyakkendőket, és szívfájdító minden ilyen emlék. És vezethetnék pusztán csak azért is, mert idősebb vagyok, mert tapasztaltabb vagyok, mert az anyja lehetnék, mert úgy egyáltalán – mifelénk szokás egyfajta tekintéllyel viseltetni a kor iránt, és nem azért, mert a kor kiérdemelte, pusztán azért, mert az, ami.

Vagy csak azért, mert tőlünk tanulták az egészet – az egyenes hátat, felszegett állat, leeresztett vállakat, biztos kéztartást, kiegyensúlyozott lépteket, rá ne lépj a partnered lábára, könyörtelenül próbáltuk beléjük verni a tartást, és egyszerre gyönyörködtünk benne, és rettegtünk az eredménytől, amikor sikerült. Mert mi teremtettük őket, és nem csak az életükről van szó, hanem arról, milyenek lettek. Ha engedtek, ha meghajlottak az akaratunk alatt, azért, ha ellenálltak, ha gyötrődtek a prés alatt, hát akkor meg azért. Minden a mi művünk. Minden. Néha olyan könnyűnek tűnik megtörni a tény alatt. A szenvedéseik a mieink is.

Könnyű a tánc. Az unalomig ismerős lépések ösztönösen jönnek, ha legmélyebb álmomból ébresztenének is, ugyanígy el tudnám járni őket, és most csak a fejtartásom helytelen, mert muszáj Amycusra néznem. Távolságtartó a kérdés a szememben, de úgy hiszem, a leheletnyit elnyíló ajkaim akaratlanul is elárulják érthetetlen meglepetésemet. A vágyaik a mi vágyaink, a bűneik a mi bűneink.

A hangom csendes, egyszerű, de kissé talán furcsa. Ahogy kissé furcsa ez a beszélgetés is, és ahogy kár leplezni, hogy nem értem, hiszen bizonyára egyértelmű az egész- Azt hiszem, úgy lenne tisztességes, Carrow úrfi, ha ezt megmagyarázná nekem. A titok, melynek igazi tartalmát nem ismerjük, méltatlan arra, hogy megtartsuk – számomra legalábbis mindenképpen az, mert ugye, azzal, hogy utolsó tánc, nem arra gondolt, hogy…? Összemarja a gyomromat a mérgező gondolat, már így is túl sok a halál, és az én lelkemen nem száradhat több, de lenyelem az aggodalom ösztönös, ostoba gombócát. Talán azért mégsem így fest, aki a halálába akarja áttáncolni magát, bár meglehet, Agatha is épp így táncolt, mielőtt pontosan azt tette volna, akaratán kívül.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
147
▽ Reagok :
121
▽ Avatar :
Xavier Dolan



»
» Pént. 17 Nov. - 15:13

You say I'm foolish

   
Megszűnik most körülöttünk minden, ahogy pördülönk egyet saját tengelyünk körül, az alakok áttetsző szilüettekké válnak, elmsodódnak a formák és én egy pillanatra csak a Madame ruhájának szegélyét nézem, ahogy a lendülettől alákap a szembeszél. Aztán már újra őt nézem, mielőtt még beleszédülnék és ügyetlenkedni kezdenék. Szemében aggodalmat, ijedtésget látok. Attól tartok, de persze nem lehetek benne egészen biztos, hogy óhatatlanul is félreértett. És ettől valami nem várt szégyen kerít hatalmába, belepirul a nyakam és az arcom egészen. Rosszul esik, hogy ekkora ostobaságot kinéz belőlem, mintha nem játszottam volna el én is már ezerszer a gondolattal, felelőtlen, ifjonti szenvedéllyel és kellő drámaisággal.
- Kérem, Madame, azt hiszem, félreértett, de ezért csak magamat okolhatom – hangom ugyanolyan csendes most, mint az övé, mintha ugyancsak bizalmas titkainkat osztanánk meg egymással, és habár ellenkezik, tartja magát, már ezzel is a cinkostársammá vált. Akkor is az lenne, ha nem adnék magyarázatot ködös utalgatásaimra, de persze sohasem tenném meg vele, hogy hagyom, ez a félreértés megragadjon a tudatában és veszélyeztesse a rólam alkotott képét. Kevés dolgot tudnék most kevésbé elviselni. De más véleménye most aligha számít, és ha végleg elmegyek, akkor már az övé sem fog. Azon kevés kedves emlékek egyike marad, mint a mindig frissen sült kenyér az ebédlőnk asztalán, a hatalmas könyvtárszobánkban töltött délutánok, vagy Alecto otthagyott hajszálai a párnámon.
- Igaza van, teljesen méltatlan volna. Nem is akarok maga előtt titkolózni. Elmegyek – valahogy még mindig elég sután hangzik az egész, hiába osztottam meg vele a titkomat, még mindig ugyanolyan sejtelmes az egész. Ahogy a zene lassul, én is lassítok a feszes tempón, és közelebb húzom magamhoz, de továbbra is megtartva az udvariassági határokat, amelyek teljesen mások a táncban, mint bármilyen egyéb relációban, ahol ez már nem hogy arcátlanságnak, de egyenesen felségsértésnek minősülne. És nem, Cyprian Flint felségét sérteném, hanem Madame Flintét, és az már sokkal inkább érdekel. – Elköltözöm a kúriából. Olyan kietlen, olyan rideg és hatalmas, most hogy... most hogy a nővérem már sohasem jön vissza. De itthagyom ugyanakkor mindezt – nem tudom gesztusaimmal demonstrálni, így csak a tekintetemet hordozom körbe, hogy tudja, hogy a mindez az mindent jelent, kivétel nélkül. A bálok, az örökség, ha kell a Carrow név, a számomra kiszabott elvárások. – Talán azt gondolja, hogy gyáva vagyok és felelőtlen. Hogy jó dolgomban azt sem tudom, mihez kezdjek magammal. De tudja mit? Igaza lenne. Pontosan ez a helyzet. Nem vagyok méltó erre, és azt hiszem, ez az élet is méltatlan hozzám.    
 I wish the tide would take me over
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
47
▽ Reagok :
41
▽ Kor :
45
▽ Avatar :
Marion Cotillard



»
» Szomb. 18 Nov. - 18:44
Egyetlen szemvillanás, egy halk, kósza, megkönnyebbült sóhajt, ennyi az egész, de mintha egy láthatatlan alak a hátam mögé osont volna, követte volna a táncban megeső fordulatot (oda, majd vissza), kikerülte volna a szélesen pördülő szoknyát (jobbra, majd balra), és közben valahogy sikerült volna leemelnie egy aprócska követ a vállamra pakolt féltéglák ügyesen egyensúlyozott sorának tetejéről. Majdnem az ajkamra tolulnak a szavak, hogy "igazán? Ezt örömmel hallom", de aztán rájövök, hogy ez afféle ízléstelenség lenne, amit nem szívesen engednék meg magamnak. Nem hogy senkivel, de jelen esetben Carrow úrfival különösen nem.

- Értem, Mr. Carrow - mondom végül kevesebb udvarias kimértséggel, inkább valami szentimentális színezetű csendességgel, akaratlan cinkossággal, és ha azt hiszi, voltaképpen csak udvarias vagyok, bizonyára nem érthetem meg, akkor téved. Vajon azt hiszi a saját fiam, hogy nem látom, miképp néz olykor a bejárati ajtónkra? Mintha magas vaskerítés lenne, olyanok a ház falai neki, érzem, ahogy kevésnek érzi magát egy ugráshoz, de nyughatatlannak is, hogy ne játsszon el a gondolattal egyre másra, és valahol nem ezt láttam annak idején Cyprian tekintetében? Ahogy unottan elnyomott egy cigarettát odakinn a murván, abban a hiszemben, hogy senki sem figyelte, de én épp abban a percben libbentettem félre az ablak dupla szárnyai előtt a függönyt, hogy láttam? Egy időben mind menekülni akarunk ebből, mintha természetes ösztönünk mindennek ellent akarna mondani, ami jutott nekünk, és egy idő után elkerülhetetlenül meg kell hoznunk a választást: megyünk, vagy maradunk. De akármelyiket választjuk, tudjuk, hogy az örökre fog szólni.

- Nem gondolom ezt, Carrow úrfi - végtére is, ha már ő elárulja a titkát, megtisztelhetem annyival én is, hogy őszinte vagyok. Igazából nem számít. Számomra már nagyon kevés dolog számít. A családom megítélése megváltozott már rég, ugyanazon a napon, amikor mindez megszűnt engem érdekelni, mert sokkal fontosabb dolgot veszítettem el, mint a makulátlan hírt, a megkérdőjelezhetetlen tiszteletet, vagy bármit, amit felénk túlságosan sokra értékelnek. Akár azt is mondhatnám Amycus Carrownak, hogy megszököm vele, még az is csak mérsékelten kevés szemöldököt szökkentene felfele, mert ugye, most már mind romlott áruk vagyunk, most már csak az lenne, hogy "tudtam én, hogy egyszer kibújik a szög a zsákból". De persze, nem erről van szó. Én már nem mehetek el innen csak úgy, egyedül, és mással sem. Csak a családommal. Amycus azonban még megteheti, ezt bizonyára helyesen ismerte fel - most még mehet. Ha talán csak egy perccel is többet vár, zárt ajtókkal találja szemben magát. Mint én.
- Nem akarom lebeszélni róla. Csak figyelmeztetni szeretném: ha elmegy... legyen biztos benne. Mert utána nem fordulhat vissza.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
i'm up to no good


the devil's in the details




»
»
Vissza az elejére Go down

Mr. Carrow & Madame Flint

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Johanne Jones Tao / Madame Hydra

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Irány a játéktér :: A nagyvilágban-