Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

HAJNALHASADÁS EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

HAJNALHASADÁS EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

HAJNALHASADÁS EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

HAJNALHASADÁS EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

HAJNALHASADÁS EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

HAJNALHASADÁS EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

HAJNALHASADÁS EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

HAJNALHASADÁS EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

HAJNALHASADÁS EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Hétf. 6 Nov. - 21:15
ötszáz a vértanúk dalát


Ő adott engedélyt neki, ő kérte meg, hogy csatlakozzon hozzá - Selwyn, a gyerek, Selwyn, akinek még égett az arcán a tenyere nyoma, és most Selwyn, aki az ő lánya lett, nem Mafaldáé - ha nem kötné le erejét a hoppanálás, mosolyogna, érezhetné pillanatokra a hasonlatosságot, csak azt, amit a mester érez, ha tanítványára pillant - de a csatazaj távolodik, és ő, mintha vérszagra sietne, követi őket.. Talán nem titkolt élvezettel, talán valahol ismeretlen rossz megérzéssel.


...és mint bor folyik a tengeren túl, úgy pezsdül az ostorcsapás alatt a sikoly és beletép az éjszakába, elkavarodik november ötödike minden parázsló, lószerszámos kurva füstfellegével, szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája - fut, rohan, száguld, faágak reccsennek, a föld sikolt a lépte hallatánhatalmasingazuhanközéjükésnémeatartomán
yeljöttemértedeljöttemértedeljöttemérteeeeeeeeeed ~
Pálca roppan, csont roppan, izmok szakadnak a lendületben, felforralja az adrenalin a hihetetlent, beleköpi az arcunkba, és futnak egymás után, beletépnek egymás léptébe, az emlékező halálfaló és a látó lány - átkok csapódnak, verődnek dühösen egymásnak, senki sem nevet. Ördög vagy belül,
belédkapok, belédharapok!



Elérik a Hingham hidat - a fénycsóvák nappallá változtatják az éjszakát, hívatlanul és vakmerőn emberi alakot öltöttek. Megáll és figyeli őket, felméri a területet - nem sértenek muglikat, akik pedig a messzi villódzást látják, könnyen hihetik, hogy ennek az átkozott napnak az ünnepét ülik.
Ura a helyzetnek, el kell hinnie neki, nem avatkozhat közbe: még ha nevetséges is, de ő jobban tudja, mit csinál, és megakadályozná benne azelőtt, hogy valóban megpróbálná. Az állapota nem foglalkoztatja, a gyermeket nem látja benne, sem azt, hogy elméletileg nem hozzájuk tartozik, nem teljes jogán egy közülük, nem katona és nem fegyver.. Jól tanította, átadta neki mindazt, amit ő lopott el másoktól, az egyetlen feladat számára az maradt, hogy végignézze, hogy lesz megint egész az, amit eltört...
Faág törésének nesze - mint szülő nő sikolya, úgy üvölt a gondolataiba.


...és felzokog a fejét ért ütés hatására, úgy rajzik szerteszét koponyájából a jövő minden illata, színe, hangja, sípja, dobja, zenéje.. hogy utána kapni sem tud, leejti a pálcáját, hangosan zokog az elhagyott parkban, sötét árnyak között, melyek most rárontanak, és csukva a szeme, vér folyik mögötte, és ő nem lát többet vele.
Ilyen embernek lenni...? Itt a kezem, érzem a horzsolást a tenyeremben, az égésnyomot, amit egy átok húzott át rajta erőszakkal, csak a porzó levegőt látom, a felém irányuló támadások erdejében szalad valami olyasmi, amit nem fogok megérteni: ilyen normálisnak lenni?
Eltalál valami, lefekszem a fűbe.. lefekszem, és alszom, haha, hahaha, mert nincs mit látni, hát nem értitek, meg fogok halni, és ti is meg fogtok, de soha többé nem tudom megmondani, hogyan és miért, itt ragadtam, valami lerántotta az elmémet ÉS ÉN ITT ÜVÖLTÖK LEGBELÜL, ÉS MOST TI IS HALLJÁTOK, TI EMBEREK, AKIK NEM LÁTTOK SEMMIT SEM.
Alszom egy kicsit, hahaha...
Mert többé nem pattan szikra lovam léptén, 's halott a korona.
Halott a Pax Aurora.


Azt hitte, ott van vége: úgy feküdt a földön, mint aki nem akar többet felkelni onnan, és ott termett mellette, felemelte a pálcáját, mielőtt a másik tenné, tudata már befogadta az újabb vérontás gondolatát, már automata a mozdulat, már nem fáj semmi - a lány felemelte a pisztolyt és el is sütötte.
Felemeli, arcában látja a saját arcát - illetve talán azt, aki akkor volt, mikor először a címlapokra került, először kapta a mészáros becenevet, és amit már nem is tudna lefejteni magáról, de ami talán fontosabb, hogy nem is akar. Szőke haja csupa vér, a marka és az inge is az lesz tőle: már azt is félredobja, hogy szökésben van, és vele odaveti a legnagyobb aduját, rohadjon meg ott az egész társadalom, ahol Satchel az életét áldozza érte - de megragadja a nyakát, halkan suttog: Thor..finnnak..! Kérlek.. kérlek..
És megátkozza Satchelt, megátkozza a társadalmat, Aurora Selwynt, az egész kurva világot, de üzen neki.
Basszameg.. üzen neki.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Thorfinn Rowle

Thorfinn Rowle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Cole Sprouse

»
» Hétf. 13 Nov. - 15:11
HAJNALHASADÁS Tumblr_m14cvwQaw61qzleedo1_500



Csendben nézem a könyvet, amit a kezemben tartok. Nem olvasok: nem hiszem, hogy képes vagyok most olvasni. Hosszú ideje nem vagyok már képes semmi igazán produktívra: nem alkotok, nem dolgozok jól, de még csak nem is élek többé igazi társadalmi életet. Csak ülök a házban, néha beszélek néhány szót Rabastannal, azután visszatérek a mostani állapotomba.
Várok. Még most is várom, hogy Aurora visszatérjen hozzám, bármi is az oka annak, hogy nem jött még haza... leszámítva persze azt az alkalmat, azt a nyarat. Nem tudom, hogy miért kerül el engem, miért csak távolról figyel: miért nem szólított meg a hídon, miért nem keresett meg azóta egyszer sem. Talán a bátyjától fél, azért nem tér vissza, és a félelme talán indokolt is. Ha megtudná, hogy visszajött, nem tudom, hogy megállítanák-e a védőbűbájok, amiket elhelyeztem a ház körül, különösen úgy, hogy mára egyértelművé vált, hogy kit favorizál kettőnk közül a Nagyúr. Nagyúr... milyen ostoba szó. Tényleg megérdemli valaki olyan ezt a titulust, aki változást ígér, de őrülteket, gyilkosokat szabadít rá a társadalomra? Egyre kevésbé tudom megvédeni őt magamban a vádaktól.
Felállok, és elindulok a lépcső felé. Nem igazán tudok aludni mostanában sem, úgyhogy úgy döntök, hogy elveszek néhány órára az őseim emlékeiben. Még mindig van néhány ezer emlék, amit soha nem láttam, mert nem került be rendesen a jegyzékbe, hogy mi található bennük. Talán találok megoldást; remélem, hogy találok megoldást. Az Imperius-átkom egy fokkal hatásosabb lett annak a néhány tanácsnak köszönhetően, amit Helvar Rowle elmondott az utódainak, talán az én problémáimat is megoldja valami.
Néhány lépés után megtorpanok, ahogy egy ezüst fénycsóva tör be hozzám, ami azután egy hatalmas ezüst oroszlánná materializálódik. Megdermedek a látványtól, még akkor is, ha tudom, hogy ez csak egy patrónus: soha nem láttam olyan patrónust, ami ennyire szilárd, bár nem is láttam igazán sokszor patrónust. Én tudom, hogy soha nem is lehetek képes használni: olvastam már, hogy a patrónus felemészti a sötét varázslókat, ha azok használni próbálják, én pedig már természetessé tettem a fekete mágiát a gondolataim között.
Ledermedek, ahogy a patrónus beszélni kezd hozzám, egy ismerős hangon. Azután már nem csak az dermeszt le, hogy képes rá, hanem az is, amit mond: a szívem szinte kiugrik a helyéről, amikor megemlíti Aurorát, aki megsérült. Nem igazán gondolkozok tisztán, nem akarok törődni vele, hogy miért van most a menyasszonyom Moodyval, aki elrabolta őt, és miért akarja most elengedni. És miért tudott egyáltalán szabadon mozogni. Nem érdekel, hogy ez egyértelműen csapdának hangzik: lehunyom a szemem, és elképzelem a helyet, ahol a patrónus szerint van. Legalábbis a legközelebbi pontot, amit ismerek annak a helynek a közelében.
Nem törődök most a ruhámmal, ami alig több egy fehér ingnél, egy fekete nadrágnál és a benti cipőmnél, nem törődök vele, hogy talán most jött el az idő, amikor végezni akarnak velem, én pedig talán ostoba módon belerohanok egy csapdába. Nem érdekel most más, csak Aurora. Gyors, nyújtott léptekkel indulok el a híd felé, azután futni kezdek. Nem érdekel, ahogy a muglik megbámulnak, ahogy kitörök a sikátorból, és csak futok, nem érdekel, hogy a testem jelez nekem. Csak futok, amíg el nem érem az átkozott hidat, amíg el nem érem őt. Talán így, benti ruhában, zilált külsővel, a szívroham közelében kell majd meghalnom, de nem veszítek el többet egy pillanatot sem, amit Aurorával tölthetek. Csak futok egyenesen a híd felé. Rövidesen meg is látom az alakot, aki egy másik ember felett áll.
Csak egy pillantást vetek Moodyra, aki annyira megváltozott, mióta utoljára láttam. Talán a szeme teszi csak, de tényleg másnak látom most, mint az irodájában. Talán kisebbnek tűnik most- talán azért, mert most éppen nem érdekel. Talán akkor sem érdekelne, ha meg akarna támadni. Nem érdekel, hogy ki ő, hogy mit tett a családommal, csak Aurora érdekel. Letérdelek mellé, és megfogom a kezét.
- Itt vagyok.- óvatosan kinyújtom a tudatomat, megérintem az övét, és az első képet mutatom meg neki, ami eszembe jut: azt az esős délutánt. Azt a délutánt, ami csak a miénk volt, amikor a gyermekünk megfogant. Azt a délutánt, amikor rájöttem, hogy szeretem.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Hétf. 13 Nov. - 15:46
ötszáz a vértanúk dalát


Valahol titokban arra számított, hogy a patrónus alakot változtat - nem is igazán azért, mert az amúgy is halványan létező boldogságot felváltotta valami az életében, hanem mert törvényszerűnek tűnt, hogy ha valami ekkora súllyal telepedett rá és változtatta meg, annak másoknak is nyilvánvalónak kellene lennie - de számukra csak Moody maradt, a mészáros.
Átadja a testet, és kurta biccentéssel üdvözli, elfoglalja még a gondolatait, amit a lány a fiúról mondott, és arról, hogy nem az lesz a történet befejezése, amire számít - de nem mondta ki egyikük sem, mire számít.
- Rowle. - inkább megállapítja, mint köszöntésnek szánja, az amúgy is nevetségesnek hatna még a kötelező udvariasságon túl is. Fel tudta fogni, hogy a lánynak erre van szüksége, és ugyan egyet nem értett vele, nem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy bármennyit is ért az emberi kapcsolatokhoz. Álltathatná azzal magát, hogy a tervük, amiért eredetileg mindent kockára tettek, ezen dől el, hogy szükségük van egy halálfalóra a végrehajtásához, méghozzá egy elégedett és semmit a hatalmas boldogságtól és kielégültségtől nem sejtő halálfalóra, de ez épp annyira önbecsapás lenne, mint a kurva kijelentései a fiúval kapcsolatban minden edzésük után: mikor azt mondta, hogy mint tanára foglalkozik vele, hogy sajnálja a fiút az apja miatt.. és Satchel rámosolygott, és azt mondta, hogy faszság.
Igaza volt.
Satchel most a leendő férje karjaiba kerül, és ő valahogy mégsem tudja társítani az eddigi társa lélekjelenlétét az állapottal, amibe került: ez a törékenység kihúzta belőle azt a pofont a kihallgatóban, mikor alábecsülte, és szemenköpi megint, ha úgy hozza a helyzet. Satchel sosem volt áldozat, ha pillanatokra mégis, csak azért, mert ő akarta - de az is lehet, hogy csak annyira öntelt, hogy már azt képzeli, teljesen megértette a lányt.
- Szüksége lesz egy gyógyítóra, de nem a Mungóban. Egy darabig nem kerülhet a Minisztérium látókörébe. - mondja sztoikusan, kicsit kelletlenül is, amiért gyakorlatilag gyertyát tart ebben a jelenetben, zsebre dugja véres kezeit, és elnéz a hídon túlra, a ködös novemberi éjszakában. Mafalda biztos kurva büszke lenne rá, megint emberi vagy, Alastor,
látod, megy ez neked, ez kell legyen a cél, az emberség.. a francos emberség, mintha nekik meghagynák azt a luxust Mafaldán kívül, hogy élvezhessék az emberséget. Azért mondhat ilyeneket, mert ők most itt állnak, mert ők az imént ölték meg azt a halálfalót. - Ő kérte, hogy szóljak. Tiszteletben tartottam a kérését.. vigye, én elintézem ezt. Majd utánuk megyek.
Mert biztos vannak kérdései arról, hol járt eddig a menyasszonya - Selwyn, a menyasszony, aki az előbb lőtte homlokon azt a férfit - és hogy került ebbe a helyzetbe. Ha magánál lenne, megint lekeverne neki egyet amiért megint vakugrott a megkérdezése nélkül, de kénytelen ezt későbbre tartogatni, főleg mert egy gazdátlan holttest messzebb mutató következményekkel járna, mint amaz.  
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Thorfinn Rowle

Thorfinn Rowle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Cole Sprouse

»
» Kedd 14 Nov. - 2:06
HAJNALHASADÁS Tumblr_m14cvwQaw61qzleedo1_500




Talán biccentek, talán nem; nem tudom biztosan megmondani, hogy reagálok-e Moodyra bármit. Túlzottan lefoglal Aurora ahhoz, hogy érdekeljen most az ember, aki elvette tőlem fél évvel ezelőtt. Ha megpróbálná újra elvenni, mindent megtennék, hogy megállítsam, de már régen kinőttem az olyan gyerekes dolgokat, mint a bosszú. Talán már az elveket is kinövöm lassan, csak az érdekek fognak maradni: azoknak az érdekei, akik fontosak számomra.
Érzékelem, hogy él, hogy viszonylag jól van, hogy talán kicsit megnyugtatja az, hogy itt vagyok vele, hogy a karjaimban tartom. Halványan érzem csak a tudatát, de biztosan tudom, hogy ő az, hogy még mindig ő az. Nem tettek vele semmit, nem fosztották meg az emlékei alól, és nem vonták Imperius alá sem. Furcsa, sztoikus nyugalom jellemző szinte mindenki gondolataira, érzéseire, akit irányítanak.
- Rendben. Használja a kopogtatót a nagy kapun, és beengedem önt. Volt egy kis incidensem a nyáron, azóta nehéz bejutni.- furcsán lelketlenül közlöm az emberrel, aki megölte apámat, hogy ha be akar jönni a házamba, nem fogok az útjába állni. Hallanom kell a történetét amúgy is, mert ennek az egésznek így semmi értelme. Miért adta vissza őt, éppen most? Miért akart engem Aurora most, miért nem akart már korábban? Tényleg csak az elmebeteg bátyjától rettegett?
Behunyom a szemem, elképzelem az otthonom, a karjaimba veszem Aurorát és rögtön a kapuhoz hoppanálok, vigyázva rá, hogy mindent tökéletesen elképzeljek: a fákat, a kaput, a falat, még a zuhogó őszi esőt is, ami két órája szakadt a nyakunkba. Nem is hibázok: egyenesen a kapuhoz érkezek, ami egy pálcaintésre kinyílik, én pedig futok be, karjaimban a menyasszonyommal. Nem zavar az eső, a hideg, a fájdalom, amit a testemet érő szokatlan megerőltetés okoz: csak sietek befelé, miközben gyorsan kimondom az új házimanónk nevét. Meg sem állok, miközben elküldöm őt a Mungóba, hogy hozza el nekem azt a diszkrét gyógyítót, akiért a családunk olyan sokat tett. Apám azt remélte, hogy segíti majd őt a háborúban lebukás nélkül az anyagi támogatásért cserébe, de amennyire tudom, egész életében soha nem járt még a Roxfort Gyengélkedőjén sem. Egészséges volt, addig a bizonyos pillanatig.
Belököm az ajtót, és egyenesen a még mindig narancsfényárban úszó nappalihoz sietek, ahol rögtön leteszem Aurorát a kandalló előtti kanapéhoz. Legalább meleg van itt. Letérdelek mellé, és amennyire szerény tudásom engedi, elkezdem begyógyítgatni a sebeit, csillapítani a fájdalmát, vigyázva, hogy ne vállaljak semmilyen kockázatot. Néhány másodperc után úgy is döntök, hogy nem merek többet tenni: csak előrehajolok, megcsókolom, végigsimítok a hasán, ahonnan most is érzem azt a gyenge, fejletlen, de létező tudatot. Csak nézem őt, ahogy fekszik a hajós címerekkel borított nappaliban, amit hatszáz éve emeltek a Rowleok, és biztosan tudom, hogy kik most a családom. Nem kell választani, de biztosan tudom, hogy kit választanék. Kinyújtom az elmém, és gyengéden megérintem Aurorát, újra átsugározva néhány szép emléket: ezúttal azt, amikor először ivott kólát, úgy, ahogyan azt én megéltem. Elmosolyodok.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Kedd 14 Nov. - 23:45
Érezted már azt, hogy megvirrad, de semmi sem jobb: hogy nem múlt el a szorongás a koponyád mélyén, még mindig simogat a nagy tenyerével, hogy kiélesednek a mozdulatok az értelmetlen biztonságérzet tapogató keresése közben? Olyan, mint magasról vízbe zuhanni háttal, túlélni, és először nem érteni, de örülni valami fátyolos bénultság alatt a beözönlő fénynek - aztán érezni, ahogy a csontjaik elsodródnak mellőlünk, mert nem menekültünk meg, csak lassabb lesz az elmúlás, és még csak megosztani sincs kivel a bágyadt fonnyadást, önmagáért való lesz, önmagáért való és szükségtelenül emberszerű.
Most tudom, hogy csak én vagyok itt: ne érts félre, mindig én voltam az, bujkálva a sorok és metaforák mögött, de csak mert fél lábbal valami egészen mást jártam be, és a testem csak horgony, amit egyszer úgyis magam mögött fogok hagyni. Most én vagyok a horgony, és lesüppedek a létezés legmélyére, nehezen puffanok a mélyén, és inkább csak becsukom a szemem, mert az fogad, amit odafentről is érzékelni, de odafent villódzó fény csupán, nem több: félig óceánba süllyedt partszakasz vagyok, vagy mikor az északi fény hirtelen ellobban, és az éjszakai égbolt ismerős csillagösvénye fogadna mögötte. Embernek lenni nehéz és értelmetlen, nehéz lélegezni ebben a húsruhában, nehéz, ahogy megemelkedik a mellkas, a levegő beáramlik, aztán ki, nehéz a vérző fej, és a bennem lüktető magzat is..
- Lord Rowle.. - lassan szedi össze darabjait a retinám, és még lassabb, ahogy vonalakat rajzol magába és megteremti a valóság olyan bugyuta lenyomatát is, amit mi látásnak nevezünk. Ti látásnak neveztek. - Lord Rowle, kislányod lesz.
Láttam őket - és ennek enyhítenie kellene valamit a ragadozó önzőségemen, amivel neki akarok rohanni a falnak, ki akarom vetni magam, ahogy a világ tette eredetileg az elmémmel, aztán az embereken át nyújtogatva belém a csápjait, amivel le akart szegezni a sáros, göröngyös talajára. Láttam őket, láttam mindent, és most, hogy épp nem égek harminchat fokos lázban, el sem tudom képzelni, milyen lesz vakon tapogatózni: te nem érted majd. De nem is akarod, ugye? Neked ez itt csak egy reag, lehet, hogy szépen kódolt, a bolond lányról és a halálfaló fiúról, akiknek története egy a sok között, még csak nem is korbácsol fel annyira, hogy magadhoz nyúlj vagy összehasonlítsd, hogy felháborodj és elkattints.. De sosem jutott eszedbe, hogy ami darabokban hever, talán okkal teszi azt?
Talán nem kell mindent megjavítani.
- Kislányunk lesz.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Thorfinn Rowle

Thorfinn Rowle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Cole Sprouse

»
» Csüt. 16 Nov. - 2:05
HAJNALHASADÁS Tumblr_m14cvwQaw61qzleedo1_500




A gondolataim megállnak egy pillanatra, mintha csak egy óra mozgatta volna őket egészen addig, ami egy mondat hatására nem mutatja többet az időt. „Kislányunk lesz.” Sejtettem, hogy gyermekünk lesz, de ahogy Aurora kimondja ezeket a bűvös szavakat, rögtön bevillan a kép, amit mutatott nekem. A mezőről, a fáról, a gyermekről. A gyermekünkről. Előrehajolok, és óvatosan megcsókolom.
- Most már biztonságban vagy. Nem bánthat téged senki. Ahogy a kislányunkat sem.- óvatosan végigsimítom az arany fürtöket, amik kissé ragadósak a rájuk száradt vértől. Amennyire meg tudom állapítani, a sérülések nem kifejezetten veszélyesek, de természetesen sokkal jobban aggódom most, hogy rajta vannak, mintha bárki más fejét látnám felhasítva, akár a koponyája mélyéig. Túl szép ez, hogy igaz legyen, és félek. Most, hogy itt van velem újra, túl szép lett minden. Úgy érzem, hogy nem érdemlem meg ezt: úgy érzem, hogy a sors csak egy kegyetlen vicc csattanóját készíti elő. El kell fordulnom kissé, hogy letöröljem a könnycseppet a jobb szemem sarkából.
Óvatosan lecsúszok a székről, és évek óta először a puha szőnyegre térdelek, ahol annak idején annyit fogócskáztam Nilsszel. Már rég túl nagy vagyok hozzá, hogy négykézláb másszak, de most egy magasságban akarok lenni a menyasszonyommal, a szemébe akarok nézni, fogni akarom a kezét, amíg nem jön. Nem akarom faggatni, nem akarom elárasztani a kérdéseimmel, amíg nincs jobban. Nem zúdítom rá a szeretetem sem, csak annyit csepegtetek belőle, amennyire szüksége van. Csak annyit, hogy tudja, hogy mindig itt leszek neki, itt leszek vele.
Talán percekig ülök így, mire végre felállok, és kicsit összeszedem magam, elűzöm a sötét gondolatokat- talán a sok negatív esemény miatt nem akarom elhinni, hogy Aurora itt van, végleg, újra itt van. Rámosolygok, megsimogatom a kezét, azután még egy pillantást vetek a fejére. Tényleg nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy mi okozta ezt, de amennyire tudom, összeszedek pár varázslatot még, ami talán segíthet. A kezem már az asztalon pihenő pálcára helyezem, de végül mégis elveszem róla.
- Hogy sérültél meg?- nem faggatózni akarok, csak azt akarom tudni, hogy mi történt a fejével. Ha csak törmelék zuhant rá, vagy valamilyen más természetes módon sérült meg, talán én magam is meg tudom gyógyítani, de nem akarok hozzányúlni, ha ez varázslat hatása. A varázslat okozta sebek nem gyógyulnak meg, ha szakszerűtlenül kezelik őket, sokszor még rosszabbodnak is. Talán ezért remegek még mindig.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 22 Nov. - 0:34
- Ezt inkább magadnak mondtad, mint nekem, ugye, Lord Rowle? a tudatom beleharap a kutató kezébe, belevési a fogai nyomát, míg erőtlenül a tekintetem utána löki magát, és sóhajtok egyet. Miért tűnnek olyan laposnak ezek a hangzók, miért hangzik az elmúló jövés menésének minden szótagom? A nyakam úgy fordul tanácstalanul a tenyere után, mint a képen itt, bal oldalt. Köztetek járni nem jelenti, hogy olyan figyelmetlen lettem, mint ti.
Most nem látom az emlékeket, de semmit nem felejtettem el: érzem az eső fonódó dobolását, azt a csokoládéízű sejtelmes habköteget a torkomban, amikor rájöttem, kilőtt nyíl leszünk, és egy család fájába csapódunk hónapokkal később. - A kötöző-bűbájt nem javaslom, úgyis le fogják tépni. Még ne érj a pálcádhoz, Lord Rowle, hagyd pihenni a tokjában.
Óhatatlanul bele akarok pillantani a jövőbe, hogy vajon pontosan melyikük lesz az: aki Hella szekrényéből dől elő szétcsókolt ajakkal, vagy aki ellátta az ifjú Barty büszkeségének egyik utolsó varratát? Éles fájdalom hasít a fejembe, és mintha az egész ház egyetlen rettegve dobogó szívvé egyesülne: megmarkolom Thorfinn kezét, és egy halk hörgéssel beleégetem magam -valahol legbelül egy bordám épp most roppant meg. Hallanod kellett, nem gépelek olyan hangosan, hogy ne halj engem a sorok között - ne, most ne pillants a kis ikszre, még nem fejeztem be. Most csak rám figyelj.
- Virááághh.. ah.. viráágot sszedtem a mmezőn. - újabb sikoly, a fejem körüli ismeretlen anyagból készült pánt megint pendül egyet, beleeszi magát a fülkagylómba, mint egy nem gyógyuló csonka ujj tapogatása. Könnyek folynak az arcomon, igyekszem fegyelmezetten lélegezni, ahogy Ő tanította, Ő, akinek most helyettem is szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája.
Tudom, arra gondolsz, vajon a jövendőmondók vakfoltjai önmaguk? Megsúgom neked az emberi szenvedés sötétzöld dőlt betűi közül: nem.
Én pontosan tudtam, mi történik majd.
Vagy nem.

- Prés-átok.. Thorfinn.. Thorfinn, vond el a figyelmem.. kérlek, ne hagyd, hogy látni akarjak! Kérlek.. - te pedig pontosan tudod, mi zajlik bennem, Thorfinn, te pontosan tudod azt is, hogy a jövő tükrében van tükörképem, mert emlékeztem mind a tizenhárom találkozásunkra, csak nem tudtam, melyik lesz a miénk. Az őrültségnek van logikája, mert a legijesztőbb labirintust is emberkéz alkotta, emberek elméje tervezte, és van kiútja: mindennek van, ami tőlünk és belőlünk származik, mert az emberi tényező terhes a hiba lehetőségével, és tovább örökíti azt az utódjaiba is. Semmi sem tökéletes, ami létezik általunk - én csak tudom.
Hidd el nekem.
- Kérlek...!
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Thorfinn Rowle

Thorfinn Rowle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Cole Sprouse

»
» Vas. 26 Nov. - 23:36
HAJNALHASADÁS Tumblr_m14cvwQaw61qzleedo1_500




Végigsimítok Aurora haján, de nem válaszolok. Nincs is rá szükség, úgy tűnik, hogy ismer: ez az ígéret tényleg nem neki szólt annyira, mint amennyire esküt tettem magamnak. Az őseim mind megvédték a családjukat, a Rowle família minden tisztességes és tisztességtelen tagja megvédte a saját családját, még ha egyébként ostoba vagy gonosz döntéseket hozott is. Aki nem tette, már nem tagja többé ennek a dinasztiának. Minden ősöm, aki legalább egy ócska knútot ért, megvédte a családját. Minden élőlény, ami legalább egy szót megér, megvédi a családját.
Nem nyúlunk a pálcámért, hogy enyhítsek a lány kínjain, amik talán nem is olyan elviselhetetlenek, mint az enyémek. Hiába ülök most mellette, hiába fogom most a kezét, ellopták, bántották, megsebezték, és bármit teszek vele, már nem fog minden olyanná válni, mint az esőfüggöny mögött volt a Fekete-tó partján. A sebek talán begyógyulnak, de a sebhelyek megmaradnak. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy elfelejtik ezt; én nem fogom.

Talán még soha nem bénultam le annyira, mint akkor, amikor Aurora görcsös keze hirtelen az ujjaimba mart. Talán akkor sem, amikor a bátyja eljött érte, amikor megtámadott engem- lebénította a testemet, de az elmémet akkor sem öntötte el a rémület ennyire jegesen. Féltem akkor is, szabadulni akartam, de tudtam gondolkodni. Most csak rabszolga vagyok, az érzékszerveim rabszolgája, aki tehetetlenül figyeli a szőke lányt.
Nem vagyok most annyira benne az elméjében, talán csak egy sóhajtásnyi érintés vagyok a tudata bal sarkában, mégis érzem azt a rettenetes fájdalmat, ami engem is megbénít. Behunyom a szemem, amiből néhány hosszú könnycsepp indul el lefelé. Talán vér, nem könny- ennyi fájdalom szét kéne tépje az agyat, nem? Fogom a kezét, nem próbálok szabadulni az izmoktól és körmöktől, tőlem akár le is téphetne mindent a csontokról. Csak azt akarom, hogy szabaduljon ettől, bármi is ez.
Nem válaszolok szóban, talán nem is tudnék, de azonnal Aurora után kapok. Behatolok az elméjébe, durvábban, mélyebben, mint szoktam, de nem hiszem, hogy érzi most. Csak mélyre akarok kerülni, át akarom venni az irányítást, azt akarom, hogy a jelent lássa csak. Úgy érzem magam, mint aki az ujjaival nyúl a szemhéjak alá, hogy nyitva tartsa valaki szemét, aki örökké aludni kíván, de bármennyire undorító érzés így fogva tartani gyermekeim leendő anyját, nem engedem el.
Rádőlök, óvatosan a mellére teszem a fülem, átölelem a vállát, és megpróbálom rázúdítani az összes dolgot, ami talán megnyugtatna. A lányunkat. A fát. Az esküvőt. A Vízöntőt. A kénsavat. Az esőt. A tó vizének hidegét. A kandallóm melegét. Az ágyam puhaságát, amit még nem érezhetett, de talán már látott. Engem. Őt. Minket. Aztán végre nem azt, ami leszünk, hanem akik vagyunk: nem vagyunk még többek két fiatalnál, akik átlépték a felnőttkor küszöbét, akik összetartoznak. Nem vagyunk többek két embernél, akik összetartoznak. Két élőlénynél, akik összetartoznak, akik most, hosszú idő után újra együtt lehetnek, és akiknek most nem számít a jövő. Mint az eső, most csak a kandalló van, a könnyek, az izzadtság, a fájdalom, egymás.

Nem sok, de mind a miénk.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Vas. 26 Nov. - 23:59
Belecsobban valami az agyam tükrébe: hallom visszhangját, hallom azt a jellegzetes tenort, ami beszédhangján inkább bariton, fájdalmában basszus, basszuson sírt, mikor elveszített az egyik jövőnkben. Az öntudatlanságnak színe van, illata, fémes, vérszerű, de otthonos, mint egy nyakba belehajtani az arcunkat, mint egy elnyűtt, bolyhos kék pulóver, egy ismerős becenév. Van honnan, van kihez, és én nem reméltem, hogy valakihez tartozom majd, mert megszoktam, mert elfogadtam, hogy szikra pattan lovam léptén, 's glóriás a koronám, de egyedül vagyok és egyedül leszek - nekiütközöm emberek alakjainak, az ütközés ereje egy irányba löki őket, és ellök engem is.
Naplemente van, Lord Rowle, egy teremben rajzol testeket vöröslő, forradalmár tekintete a falakra, király és királynő a fogas, és itt a hűtlen zongora, amin nem tanultam meg zongorázni, és nem derült ki, hogy tehetségem van hozzá. Megremeg az arcunk. Sajnálom, még mindig nagyon fáj, és a bordám egyre igyekszik ki a helyéről észak felé, mint egy iránytű a lányuknak: de neki nincs szüksége rá, mert pontosan tudja, kik vagyunk.
- Te így látsz minket, Lord Rowle? Két fiatalnak, élőlénynek, a sors néha kegyeltjeinek, néha üldözötteinek? Harcosnak, és a háztűz őrzőjének, leendő szülőknek...? - elroppan a második bordám is, felsikoltok a jelenben, de rászorítom a tudatom a tiédre, mert olyan mélyen jársz bennem, mint soha senki más.. mintha te is én lennél, most csak Aurora, az ember.
A tudat, amit a földre rántottál: és ne nézz így rám, Lord Rowle, nincs szükségem gondolatjelekre ahhoz, hogy hozzád beszéljek, mert ha te bennem vagy, én is benned, és ezen nem változtat kódolás, sortördelés, sem a magyar nyelv írott és íratlan szabályai. Engem úgyis azért jutalmaznak, mert nem értenek, mint valami huszadik századi nagy költőt, akinek sorai gyönyörködtetnek, valami perzselő, mocskos magyarságot rejtenek az üvegszótagok között, virtust és csókokat, menekülést a valóságból.
Rendben, talán lélekben magyar vagyok valahol. És mégsem vagyok az.
Ő az, Lord Rowle, akinek az ujjain megszülettem, és akin most átnyúlok, átnyúlok a profilodon, a reagodon, hogy elmondjam neked: nem azért élünk majd békében, mert kizárjuk a valóságot, hanem mert megbékéltünk vele.
- Ne tévesszen meg a gondolatjel és a beszédhang más színkódja, Lord Rowle, te és én egy háború alakjai vagyunk, nagy nevek örökösei vagyunk, a maradék, üldözött józanság hírnökei vagyunk, és ha kell, gyilkosok, öldöklők és zsarnokok vagyunk, a hegygerincen őrláng vagyunk futva, és azok vagyunk, akik egymásba kapaszkodva képesek felgyújtani a világot, hogy a helyére újat álmodjanak. Senki más, Lord Rowle: nézz ránk, ki más merné átlépni a negyedik falat?
De most hagyom, hogy igazad legyen. Öt percre, percekre, nem többre: elengedem a tudatom, és...
A férfi fejére bukik az álla, ujjai még tartják a vállát, nyakát ölelve, de a légzése lassan csillapodik. Moody már az alvó Aurorát találja majd a karodban, Lord Rowle. Szeretném, ha a történetünket egyelőre te folytatnád..
Nagyon szeretném, ahogy téged is nagyon szeretlek.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Thorfinn Rowle

Thorfinn Rowle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Cole Sprouse

»
» Csüt. 7 Dec. - 1:14
HAJNALHASADÁS Tumblr_m14cvwQaw61qzleedo1_500




Elveszek Aurorában, talán évszázadokra: látok belőle mindent, amivel elrejtem előle őt magát, és megmutatom neki magamat, amit figyelhet, hogy ne akarjon látni a jövőbe. Hiszen nem kell a jövőbe látni hozzá, hogy megtaláld a drámai fordulatokat, a kettőspontokat, a gondolatjeleket. Nem kell a jövőbe látnod hozzá, hogy tudd, akár tizenkét, akár száznegyvennégy, akár ezerhétszázhuszonnyolc jövőt látsz, én mindig veled leszek.
Nem a testemben vagy, mégis élesebben érzem a fájdalmad, a félelmed, ami olyan, mint az emberé, aki elvesztette a látását, aki emiatt most olyan vak, mint minden más ember. Nem hazudok neked, nem nyugtatlak, nem akarom elhitetni, hogy ez nem változtat semmit- hiszen tudod te, hogy nem változtat semmit. Magamnak hazudtam csupán, hogy azon múlt az egész, hogy hasznos voltál a szemeddel, mert valójában már régen a kezedben tartod a szívem. Csak hallani akartad, úgyhogy most elmondom hangosan: szeretlek. Bármilyen nyílttá, sebezhetővé tesz engem, bármennyire kiemeli a hajót a vízből: szeretlek.
Talán hosszabb időt élek le a szorításodban, a kezedet fogva abban a néhány órában, mint amit eddig leéltem. Érzem, hogy csinálnom kéne valamit, de olyan jó csak veled lenni, csak kapcsolódni hozzád, hogy most nem érdekel, mit láthatnának azok az emberek, akik teljesítményt és nagy dolgokat várnak, amikről mesélni lehet. Rólunk nem lehet itt egy oldal hosszan mesélni, mert mi örök vagyunk egymásnak, de nem vagyunk semmi sem mások számára. Csak összebújok veled hát, másoknak pedig elég annyit tudnia, hogy vigyázunk egymásra, amíg meg nem érkezik a gyógyító.

Nem sietek ki a gyógyító elé, akit a házimanónk be tud kísérni, mert parancsot adtam neki rá. Nem hagyom magamra Aurorát hosszabb időre annál, hogy ellenőrizzem, Rabastan itthon van-e, és írjak neki egy gyors üzenetet alig nyolc perc alatt, amiben arra kérem, ne jöjjön le a lakosztályából, ha esetleg kilép a fenti kandallóból. Nem lenne jó, ha megtudnák, hogy itt van: ez a hely addig marad igazi erőd, amíg megőrzi a titkait.
Udvarias csendben figyelem a gyógyító munkáját, aki talán megtette volna ugyanezt értem is, ha egyszer darabokra szakított testtel kerülök a pálcája alá. Talán engem is visszaadott volna az életnek, talpra állít, de én az Ő ölelésébe álltam volna. Aurora más: őt várja valaki. Várom én, várja a baba, várja az egész családja- mert ő már Rowle. Lady Rowle, Drakeshall úrnője, Thorfinn Ivarson Rowle menyasszonya. Mosolyogva nézek le Aurorára, miután a gyógyító távozott, azután, ahogy kiteszi a lábát. Megérintem a lány- a nő kezét, és így ülök mellette. Csak egy apróságért állok fel.
A kandallóhoz lépek, és négyszer a stilizált kőszörny fejére koppintok a pálcámmal, ahogy apám mutatta. Nem tett így senki évszázadok óta: én vagyok az első Frida Rowle óta, aki ezzel a varázslattal felébreszti a birtokon pihenő vízköpőket, amik bizonyára nem jelentenének igazi védelmet egy betörő ellen, de akiknek a pillantása mégis megnyugtat. Rengeteg varázslat védi ezt a házat, túl sok hozzá, hogy az őrült Selwyn bejusson, de most, hogy Aurora itt van, kevésnek érezném azt is, ha ezer auror strázsálna a birtok körül.
Leülök, és várok: a reggelre, Rabastanra, az álomra, Moodyra, de talán leginkább a te ébredésedre. Mert nincs most nélküled több ebből a házból: talán nem látsz most előre, Lady Rowle, de te vagy a jövő, aki nélkül nincs is igazán történetünk, csak egy üres kúriánk, néhány árván maradt gyermekkel és ősi szellemekkel. Szürkék vagyunk, Aurora, és te vagy az, aki színt hoz, az íránytű, aki megmutatja nekünk, hogy merre találjuk Északot.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Szomb. 27 Jan. - 21:21
ötszáz a vértanúk dalát


Nem hívta senki - nem kétli, hogy nincs rá szükségük, legalábbis ezekben a percekben biztosan nem. Egyesül a család, bizonyára valami negédes egymásnak tett fogadalom közepette, és ő ismét ott áll felettük, mint valami bíró, vagy még rosszabb, mint valami kurva narrátor, Satchel elvtárs nagyszerű tervének egy ügyes kelléke - mert hogy Satchel elvtárs szereti az ilyen meglepetéseket, megtanulta már. A lány velejéig őrült volt, de az ő tanítványa: a legjobb a legjobbak között, még ha nem is tisztességes versenyben.. de halálfalók ellen harcolni sosem volt tisztességes. Crouch, ha tudna róla, bizonyára helyeselné valahol titkon, de aztán megtartaná magának..
Nem járt még a birtokon. Van benne valami pofátlanul ironikus, hogy most mégis megteszi, éppen ma éjszaka, hónapokkal, sőt, évekkel azután, hogy egykori tulajdonosait meggyilkolta - mert nem hízeleg magának azzal, hogy csak megölte őket, vagy esetleg elhunytak. Satchel elvtárs szőke fürtös kajánsága emlékeztette, mikor egyszer elsiklott efölött: te mészáros vagy, Alastor, egy közülük, véletlenül sem fényesen csillogó pajzsot tartó lovag.
Nem járt még: de a részletek összessége sem veszi el a rémületet, mikor meglátja őket. A fiút, aki megint megsemmisül egy címer alatt görnyedve, amit hasztalan akar megemelni, a lányt, aki innen nézve egy sebesült gyermek, és mindaz a díszlet, amibe ő a legkevésbé sem illik bele. Nehezére esik megszólalni.
- Nem keresik majd a Minisztériumból, majd csak akkor, amikor rájönnek, hogy előkerült. - most mondja ki, hogy vele volt, velük, és egy olyan háborúban kért szót, amiben eredetileg néző sem lett volna? Ő tudja, hogy a fiú halálfaló, a fiú tudja, hogy ő auror, és itt állnak, és kurvára civilizáltan beszélgetnek valaki talán halálos ágya felett, aki mindkettejüknek egyformán fontos, épp csak számára fegyver, tanítvány, szellemi örökös, amannak meg egy szerető test, a gyermekei anyja.. és vajon melyikük tarthat rá inkább igényt? - Mennyire súlyos?
Valami hülye kis tapintatból nem kérdezi meg tőle nyíltan, hogy elvetélt-e, esetleg épp tényleg haldoklik - Rowle nem auror, Rowle egy taknyos kölyök, aki az íróasztalára hányta a sétabotját, aztán válaszokat várt tőle. Egy szerencsés kölyök, aki most minden bizonnyal magába van roskadva, mert talán egyszerre veszíti el mindazt, ami életben tartotta az utóbbi hónapokban: nem, nem felejtette el, de nem érdekelte. Nem érdekelhette, mert ha ő feláldozott mindent, mindenki más is tegye.. ezt mondta a lány, a most fehér, véres koronát viselő lány. És gyűlölte, és szerette, hogy igaza van, mert belelátott, ezért aztán kurvára nem halhat meg itt és így.
- ...nagyon szeret. Mondtam neki, hogy őrültség, de.. hát, ez van.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Thorfinn Rowle

Thorfinn Rowle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Cole Sprouse

»
» Csüt. 15 Feb. - 17:36
HAJNALHASADÁS Tumblr_m14cvwQaw61qzleedo1_500



Senki más, még egy házimanó sincs itthon most rajtunk kívül, mégsem érzem úgy, hogy ki kéne mennem, hogy ajtót kéne nyitnom az érkezőnek. A védővarázslatok jelzik az érkezőt, én pedig tudom, hogy ki az. Tudtam, hogy ki az, már akkor is tudtam, amikor szó nélkül elbocsájtott az irodájából. Azt hiszem, hogy gyűlölnöm kellene őt, amiért elvette tőlem Aurorát, de úgy érzem, hogy nem fér el bennem most több érzelem. Aurora most minden helyet elfoglal.
Felpillantok a férfira, akit annyi okom lenne megölni. A Sötét Nagyúr talán őt akarja leginkább holtan Dumbledoret és Croucht leszámítva, rajtam és Nilsszen kívül megölt minden férfit a családunkban, és elrabolta tőlem a menyasszonyomat is. Ezek az okok persze halottak: a Nagyúr csak újabb szélhámos, aki becsapott minket, a családom háborúban halt meg, Aurora pedig itt van. Talán nem válhattam volna azzá az emberré, aki most vagyok, ha vele tölthetem azt a hosszú nyarat. Ha a fénye beragyog, talán még az ő szemén át sem láttam volna, hogy milyen vakon követek egy hazug embert.
- Már elküldtem gyógyítóért. Szerintem felépül.- tudom, hogy felépül, valahogy biztos vagyok benne. Nem értek az emberi testhez, nem tudom megmondani, hogy felépül-e, de biztosan érezném, ha most látnám őt utoljára. Az ember érzi az ilyesmit, különösen akkor, ha a másik ennyire közel áll hozzá. Nem ismerem régóta Aurorát, de a kapcsolatunk szorosabb az átlagos szerelmi kapcsolatoknál: közösek voltak a gondolataink, az álmaink, az érzékeink, és egy végtelen pillanatra miénk volt a világ.
Végigsimítok a vértől ragadó szőke fürtökön, és a bárpulthoz lépek, ahol öntök két pohár lángnyelvwhiskeyt az átlátszó, törékeny kristálypoharakba. A vendéglátói udvariasságot az őseim semmilyen körülmények között nem hanyagolták el, én pedig vendégnek tekintem most ezt az embert, bármit is tett a családom ellen. Talán csak azért vagyok hálás, hogy nem akar még többet elvenni. Valahogy érzem, hogy tudja, hogy ki vagyok- ki voltam, mégsem próbál ártani nekem.
- Tudom. Én is szeretem őt, pedig nekem is sokan mondták, hogy őrültség.- átnyújtom neki az italát, azután kézzel odahúzom az egyik széket a kávézóasztal mellől a kanapé mellé, és leülök Aurora mellé, finoman ráteszem a nyakára a kezét. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy milyen lesz ez a pillanat, amikor itt lesz velem, vagy milyen lenne, ha betegen, sérülten találnék rá. Nem érzem azokat a lángokat, csak természetes nyugalmat. Mintha azzal, hogy itt lenne, helyreállt volna a világ rendje. Tudom, hogy jobban lesz. - Tudja, kevés híján megszerveztem az elrablását. Tudtam, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy sikerül, de maga volt az egyetlen lehetőség rá, hogy megtaláljam.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

HAJNALHASADÁS

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-