Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Dung & Bunny EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Dung & Bunny EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Dung & Bunny EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Dung & Bunny EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Dung & Bunny EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Dung & Bunny EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Dung & Bunny EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Dung & Bunny EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Dung & Bunny EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 33 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 33 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Bunny Fletcher

Bunny Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Csüt. 1 Dec. - 1:03


Fontoskodva megálltam a kirakatüveg előtt, majd szakértői mozdulatokkal a hajamba túrtam, aztán ezt újra megtettem, aztán megint újra, aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen csak a fejemet simogatom és az egésznek kurvára nincs semmi értelme. Kétségbe esetten összeráncoltam a homlokomat. A varázsdrogok - utáni másnapok? -  mindig kiszámíthatatlanok. Tegnap, még elalvás előtt, valójában csak reménykedni tudtam, hogy a lila és a kék bogyó első blikkre barátságosnak tűnő párosításától nem fogok meghalni álmomban, ma reggel erős hányingerrel és a nullához konvergáló életkedvvel keltem. Bár ez utóbbit nem tudom, fair lenne-e mindenképpen a pirulák számlájához csapni.
Szóval álltam a kirakat előtt, bámulva azt a nyomorult képemet, miközben az ujjaim maguktól szaladgáltak a tincseim között.  A novemberi hideg ellenére szikrázóan sütött a nap, a pupilláim pedig még mindig túl tágak voltak tulajdonképpen még a vaksötét Roxfortos folyosókhoz is, szóval kénytelen voltam felvenni azt a hülye napszemüveget, amit még otthon találtam valamelyik fiókban. Egyébként borzasztóan állt, gőzöm sincs, minek raktam el, de hát ez életem egyik legjobb legrosszabb döntésének bizonyult. Leengedtem a kezem, azzal a mozdulattal zsebre is vágtam, aztán elindultam az utcán. Csak úgy egyedül sétálgatva. A tegnapi kviddics meccs után mindenki annyira kiütötte magát, hogy jellemzően csak azok a jobb sorsra szánt, ifjú boszorkák és varázslók voltak talpon a reggeli, Roxmorts-ba menő járathoz, akikkel nyilvánvalóan semmi dolgom nincs. Őszintén, csak a tripem maradékát akartam tisztességgel kiélvezni, belesüppedni abba a mocsokba, amit kihozott belőlem a szer, egy kis séta a szabadban ilyenkor csodákat tesz az ügy érdekében, legalábbis velem. Utána, megtisztulva nincs is más dolga az embernek, mint bődületes mennyiségű édességet magához ragadni a Mézesfalásban, és ez már-már elég is egy elviselhető szombathoz. Asszem.
Tehát mentem az utcán és valahogy megnyúlt a tér. A macskaköves utat bámultam, a földön lévő kosz és árnyékok amorf mindenségéből furcsa, mosolygó arcok rajzolódtak ki, kedélyesen üdvözöltek. Tényleg rém kedvesek voltak. Aztán három lépéssel odébb ez az egész a múlté lett, mikor neki mentem valaki vállának.
- Hé, baszd meg, nézz a lábad elé! – mondjuk pont az volt a baj, hogy kizárólag odanéztem. Pislogtam rá párat. A szemüvegem mögül ez, gondolom, nem látszott ki.
Fájdalmasan zsongott a fejem. Próbáltam összeszámolni a bizsergő pontokat menet közben, mintha abból következtethetnék arra, hogy pontosan hány agysejtemet öltem meg. Kétszázhuszonhárom, kétszázhuszonnégy, kétszázhuszonöt. Vagy már háromezernél járunk? Ez vajon még visszafordítható agykárosodás?
És akkor nekimentem még egy vállnak.


A hozzászólást Bunny Fletcher összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 15 Dec. - 10:58-kor.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Dung Fletcher

Dung Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Cole Mohr

»
» Hétf. 12 Dec. - 23:14

More than just a leitmotif

   

Sohasem gondoltam volna, hogy van ezeknek az auroroknak, akik a Roxfortot erősítik, tulajdonképpen bármi gyakorlati hasznuk is. Mert hát láttuk mindannyian, hogy ha akarnak, a halálfalók könnyű szerrel bejutnak, és az is ziher, hogy ha eddig még nem jöttek, az csak azért lehet, mert nem is akarnak igazán. Elvégre persze a Roxfort egy pöpec kis hely, tele szimbolikus faszságokkal, mert hogy mindenki azt hiszi, hogy azért bármennyire elvetemült faszfej is valaki, ártatlan khm.. szóval ártatlan gyerekeket biztos nem bántana, és hogy mégis csak a tudás oltára, de közben meg annyi cifra védővarázs veszi körül, amihez még egy élet is kevés lenne, hogy felsoroljam, pláne az én dekadens lépétékemben, de a lényeg, hogy azért jól oda lehet baszni a társadalomnak, ha ezt a bástyát akár csak egy pillanatra is ledöntöd.
Még csak egy lapon sem említhető mondjuk a Minisztériummal ilyen szempontból, talán legfeljebb a Gringotts vagy az Azkaban lehet csak védettebb, meg stratégiailag tényleg fontos pont, szóval nem is értem, hogy miért nem inkább akörül lebzselnek ezek a faszverők, mint hogy az amúgy is érezhetően fagyosabb roxforti hangulatot csak méginkább megfertőzzék.
Jó, talán eszembe sem jutott volna ilyen látszólag és egyébkét ténylegesen is fölösleges idiótaságokon gondolkozni, ha mondjuk pár túlságosan is lelkes ifjonc aurornak nem jut eszébe, hogy Dung kibaszott Fletcher mondjuk közveszélyt jelent. Persze ők a méltán cifra kétes elem szót használták, de hát a szar akkor is szar marad, ha aranyfóliába csomagolod és kiteszed az ablakba.
Elismerem, én is játszottam a sorsommal, amikor a kviddicsmeccs után úgy döntöttem, hogy megpróbálok az iskolai falai közé visszalopózni, és megszabadulni a maradék árumtól. Azt is elismerem, valami kurva nosztalgia is hajtott előre, és az, hogy a kihasználjam, hogy a griffendélesekkel és mardekárosokkal egyaránt elszaladt a ló. Kivel így, kivel úgy.
Az, hogy kb a második ellenőrző pontig jutottam persze nem az ő érdemük, pusztán véletlenek sorozatának összejátszása, de a tényen, hogy egész éjszakára egy rögtönzött cellában tartottak, és elvettek kb minden maradék cuccot tőlem, és megerősített abban az elhatározásban, hogy nem ártana tartalékolni valami fantázidúsabb helyen is, mint mondjuk a végbélnyílás. De hát én már csak ilyen végletekig maradi fazon vagyok.
Kabátomat össze sem gombolom, és a szakadt ruháim, amik mostanában valósággal lógnak rólam, a fekete karikás szemeimmel együtt pedig olyan összeképet festek, mintha egy szanatórimból szabadultam volna éppen. Rátesz egy lapáttal, hogy néha idegesen hátra-hátra pillantok a vállam fölött, amikor már rég bentjárok a faluban, és a tátott szájjal bámészkodó taknyosokat kerülgetem. Nem bírom ép ésszel felfogni, hogy mit élveznek még tizedjére is ebben a retkes faluban, de az biztos, hogy a falulbelieknek nagyon megéri ez a hype.
Akkor ütközök neki a túlságosan is csontos vállnak, amikor éppen az egyik ilyen tátott szájjal bámészkodó csoportot akarom kikerülni. Fájdamas a találkozás, önkéntelenül is kiaszalad a számon valami cirádás káromkodás, aztán egyenesen előre nézek, szemmagasságba és elnyíló ajkakkal konstatálom az előtte levő jelenlétét vagy egyáltalán létezését. Ha valaki, akit nagyon kerültem a roxforti látogatásom során vagy egyáltalán mióta elballagtam, az a feltehetően legfiatalabbik Fletcher.
-Hát te meg mi a szart keresel itt? - tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy Bunny egyáltalán még jár-e a Roxfortba, vagy Liam már rég kivette, mielőtt még ő is végképp sötét vakvágányra terelődne, mint a buzi, semmirekellő bátyja. - Csak azt ne mondd, hogy még mindig ebben a koszfészekben dekkolsz? Hé, mit keres nálad a napszemüvegem? Ezer éve keresem  - egyetlen mozdulattal kapom le a fejéről, aztán csak a fejemmel bökök a háttérben a hegyen terpeszkedő kastély sziluettje felé, de egyébként nem akarom szem elől téveszteni, mert az a célom, hogy az első adandó alkalommal, amikor tehetem, elslisszolok. Amilyen állapotban van most, öregem, szerintem simán azt hinné, hogy hallucinált. Mert annak is több esélye van, mint hogy én a tízméteres körzetében felbukkanjak. Élő, kétlábonjáró lelkiismeret meg ilyen szarságok, ugyebár. - Jó volt látni, a kis spanjaid már biztos hiányolnak, menj szépen vissza hozzájuk – tétován, ügyetlenül veregetem meg a vállát, majd hirtelen lódulok meg, ahogy egy újabb tébláboló kölyöksereg mellénk ér, és nekem nem titkolt célom elvegyülni közöttük, akkor is, ha kb. a pöcsömig érnek. - És szívj el egy cigit, nyuszi, borzalmasan festesz, Morhange sem most szállt le a falvédőről – kiáltok még egyszer vissza, és próbálom megszaporázni a lépteimet, de a kölyköknek baromira rövid lábuk van (biztos egyáltalán, hogy diákok ezek és nem túlméretezett koboldok? ), így a kétségbeesett próbálkozásnak az lesz a böjtje, hogy a lábaim szó szerint összeakadnak, én meg ott taknyolok el a kibaszott lábai előtt.
   
 More chaotic, no relief
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Bunny Fletcher

Bunny Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 14 Dec. - 0:37


Elszállva gyakran látom Dung-ot, jobban mondva mindig csak elszállva látom, ha lehunyom a szemem és nagyon-nagyon koncentrálok (nem arra, hogy rá gondoljak, hanem éppen arra, hogy ne ő jusson eszembe). Ami mondjuk nem olyan meglepő, mióta Liam magával rángatott abba a szaros koszfészekbe, meg mióta visszajöttem a Roxfortba, meg… hát, érted, úgy általában attól, amit az élet hozott, tényleg magától értetődő, hogy ne fussak össze minden nap vele. Pár hónappal ezelőtt bármennyire is elképzelhetetlen volt, hogy ez valaha is megtörténhet, a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen bele tudtam szokni.
Igen, beleszoktam, hogy egy szaros levelet sem tud írni. Beleszoktam, hogy marha magasról tesz arra, hogy általában mi van velem. Beleszoktam, hogy az egész létemet Liam-re hagyta, meg hogy úgy döntött, hogy akkor majd biztos jobb lesz nekem nélküle. Beleszoktam, hogy nyoma veszett. Komolyan. Mundungus Fletcher felnőtt ember (hahaha), és körülbelül annyira szilárd jellem, mint a futóhomok, aki hozott egy döntést és most aszerint él valahol. Vagy… nem tudom. Most mi a fenét mondjak? Bekattantak nála azok a gének, amik anyánál meg apánál is (meg talán egy nap majd nálam is bekattannak, vagy épp Liam-nél, aztán mondjuk ő is lelép, én pedig végre tényleg egyedül maradok egy kiteljesedő szenvedéstörténetben), elment valami jobb helyre (nem, nem úgy értem, hogy meghalt volna, baszd ki, eleve ki találta ki, hogy a halál tényleg egy jó dolog?), én meg mindebbe, mondom, tökéletesen beleszoktam. A jobb, józanabb napjaimon legalábbis. Addig a pontig, amíg szét nem csapom magam, hogy aztán a legváratlanabb pillanataimban premierplánban vibráljon a szemhéjamon minden, amit valaha elvesztettem: álmok, ambíciók, egy Scotty nevű plüssnyúl hét éves koromból, anya, Dexter, apa, egy Patti Smith bakelit két héttel ezelőtt meg Dung.
Igen, szóval Dung. Akiről biztos nem beszélnék ennyit, ha nem épp a szemem előtt táncolna. Hunyorogtam. Aztán pislogtam. Aztán megint hunyorogtam. Soha többé nem szabad ilyen pirula kombót bevennem – már ha lesz még legközelebb. Mert ha már a nyílt utcán, fényes nappal is hallucinálok, az már tényleg a vég, bár, hogy őszinte legyek, a legkevésbé arra van szükségem, hogy most feldobjam a talpam, miközben Dung-ot látom magam előtt. Miért nem lehet itt inkább anya? De tényleg – miért nem?
Csak hogy, mondjuk, ott van az az aprócska tény, hogy az agysejtjeimen kívül sehol máshol nem éreztem magamon a haldoklást. Ez persze más esetben már elegendő alapot nyújtana egy kisebb hattyúhalálra, de hát ez nem egy más eset volt. Ez az az eset volt, amikor Dung állt előttem. Mármint tényleg ő. Tényleg, tényleg, tényleg, tényleg. Ebben biztos voltam. Nem is akkor, mikor hozzám szólt, hanem annál a pontnál, ahogy lekapta a napszemüveget a fejemről, és elvakított a fény, és fájtak a szemeim, és fel kellett emelnem a kezemet, hogy árnyékot vessek az arcomra, és akkor, igen akkor ő még mindig ott állt. A hallucinációk nem tesznek ilyet. Pláne nem a mai hallucinációim, mondom, a legnagyobb rengéseken már túl voltam a tripből, ma úgy hetven százalékban placebo minden, amit érzek. Harminc százalék meg nem tesz annyit, hogy Dung itt álljon előttem.
Szóval szétnyíltak az ajkaim. Aztán meg összezáródtak. Aztán meg megint szétnyíltak. És még mindig összevissza hunyorogtam, és kerestem azt a mondatot, amit hirtelen érdemes lett volna kimondani. Például, hogy-hogy én mi a faszt keresek itt? Vagy hogy mi a picsa rajta ez a rongy (nem mintha én nem Liam egyik levetett kabátjában feszítettem volna, elég sokat nőttem nyáron, nem mennek rám a tavalyi cuccaim)? Meg hogy mi fenéért veszi el azt a kibaszott napszemüvegemet? De igazából, mielőtt még bármit is mondhattam volna, megveregette a vállam, aztán úgy iramodott neki, mint egy kurva rajzfilmfigura. Épp csak az egyhelyben rohanás hiányzott körbe forgó lábakkal, meg egy gigantikus porfelhővel, én pedig még ekkor is csak álltam egy helyben, mint egy hülye, eltátott szájjal meg minden. Aztán ő meg elzakózott, mire én pár pillanatig még mindig nem tettem semmit, csak ugyanilyen pózban újra és újra azt ismételgettem magamban, hogy húbaszdmegező, húbaszdmegező, húbaszdmegezténylegő.
Aztán eltelt az a pár pillanat, amiről az előbb beszéltem, én meg végre kezdtem komolyan felfogni, hogy akkor mi is történt épp előttem, és az egyetlen szóba jöhető reakcióként elröhögtem magam, mint ha épp a Prérifarkas járt volna pórul a Kengyelfutó gyalogkakukkal szemben, és mondjuk rárepült volna egy szikla – azzal együtt, hogy azért ez nem volt egy szép esés. Meg azzal együtt is, hogy egy kis részem még bele is rúgott volna, ha már így a földön kötött ki.
- Helló. Hé, öhm… - azt mondjuk még mindig nem találtam ki, hogy pontosan mit kéne mondanom. – adsz egy cigit?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Dung Fletcher

Dung Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Cole Mohr

»
» Csüt. 5 Jan. - 21:19

More than just a leitmotif

   

Amikor három nap után leléptem Liam lakásából – ami egyébként is kibaszottul szűk volt hármunknak, és ezzel mindhárman tisztában voltunk – volt valami szentimentáls faszság a fejemben, hogy jobb ez így neki. És el is hittem egy csomó ideig. Mondjuk három halálközel élmény után rájöttem, hogy valójában nekem kényelmesebb, ha nem kell mindenféle szart rejtegetnem előle, titkolózni, sunnyogni. Mert egyébként rühellek titkolózni és sunnyogni, de valahányszor belenézek azokba a hatalmas, wokserpenyő méretű, vizenyős pupillákba – és itt komolyan el kell gondolkoznom, hogy Bunny már azokkal a hatalmas pupállikkal született-e vagy már két éves kora óta tudatmódosító szereken él - szóval képtelen vagyok ellánállni, és legszívesebben földhöz vágnám magam, kicsorduló könnyekkel, mint például most, csak azért sokkal epikusabban ennél, mert ez inkább röhej, mint vezeklés, habár a lábam baromira fáj a kemény betonnal való találkozás után, és a fájdalom végignyilall benne, egészen a lábujjamig, és az a rohadt könncsepp tényleg kibukik, én meg a nyelvemre harapok, hogy mégegy káromkodástól megíméljem a világot ezen a korai órán, egyébként sem tudok már Bunnynak újat mondani.
Csakhát amikor a lendülettl a frissen visszatulajdonított napszemüveg lerepül a fejemről és ripityára törik, akkor érzem, hogy rendesen szúrja a szemem megint, és hogy bár bőghetnék most itt, mint akkor, amikor el akartam már jönni Liamtől tíz perc után, de Bunny nem hagyta. Egyszerűen csak zabálta az íztelen, fullasztó műzlijét tej nélkül, bámulta a tévét kifejezéstelen arccal, és én mégis úgy éreztem, mintha engem nézne a harmadik szemével, és ha kimegyek az ajtón, akkor kiborul, úgyhogy ezért vártam három napot, mire végre megtettem, aztán leléptem Gilhez, és azt hittem, fasza lesz. Aztán Gil lelépett, Ogdean lelépett, de szerencsére az apja bakancsának nyomát még ma is viselem mintegy vezeklésként. És akkor rohadtnagy volt a kísértés, hogy visszaenjek Bunnyért, és leléceljünk csak mi ketten, elcsórtuk volna a kóbort Grimbuszt, és csak jártuk volna az országot, és tekertük volna a spanglit. Semmi hallucinogén, semmi stimuláns faszság, csak mi, előttünk a kibaszott horizont, és megtanítottam volna szájharmóikázni, ahogy az öreg tanított engem, és mielőtt befagyott volna a seggünk, beadtam volna a cirkuszba, mert szerintem kikúrtul tehetséges, és tök csinin nézett volna ki fodros gallérral, keménykalapban, hátán egy böhömnagy makival, ahogy egy kötélen egykerekűzik.
Aztán persze sohasem mentem el, de hát úgyse jött volna velem. És egyébként is, mi lett volna, ha leesik egyszer arról a bicajról és a nyakát szegi?
Nem, jobb neki határozottan, távol tőlem, és nem, rohadtul nem érint jól, hogy ilyen szánalmas állapotban lát. Ennél már csak az lenne mocskabb, ha még hallott is volna ezt-azt rólam, de nem, erre inkább nem is gondolnék.
Érzem, hogy lassan nem csak a könny, hanem a takony is elcseppen az orromból, így egy hangos, tetrális szívás és egy kézfejjel való törlés után felpillantok rá.
- Úgy nézek ki, mint akinek van egy cigije, tesó? - méltatlankodni akarok, felháborodni, de igazából úgy festek a földön kuporodva, mint egy éppen szar napjait élő, szánalmas csöves. Lassan tápászkodok fel, és alaposan leporolom magamat, ráérősen, minél később kelljen megszólalni. - Egyébként is ez az én szövegem, és mégis hogy nézel ki? Mi ez a gönc rajtad? Liam még rendes cuccokat sem vesz neked? - igazából azt akartam mondani, hogy bazd, hogy megnőttél, de az olyan sután hangzott, hogy inkább lenyeltem a szavakat, és helyette összeráncolom a szemöldökömet, és a nyakamon megfeszül egy árulkodó in, ahogy arra gondolok, mennyivel jobban állna neki a fodros gallér és keménykalap, mint ezek az elnyűtt göncök. - Egy dolga volt, bassza meg, azt hittem, ezt legalább nem cseszi el.
   
 More chaotic, no relief
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Bunny Fletcher

Bunny Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 11 Jan. - 16:29


Viccen kívül: mi ebben az élethelyzetben az elvárt és helyes cselekvés? Mert azt hiszem, azt, amit én tettem, nos… az mégsem volt az igazi. És azt is hiszem, hogy akármi mást csináltam volna, az ugyanilyen szerencsétlenül jött volna ki ez az egész. Minden ugyanannyira szükséges, mint amennyire felesleges is, csak erre célzok. Például biztos ráférne, hogy betörjem az orrát, meg ráférne, hogy megöleljem, és ráférne, hogy milliárd kérdést tegyek fel, sőt, ráférne, hogy hozzá se szóljak - minden ráférne erre a helyzetre, főleg az, hogy kitaláljam, hogy… hogy mi fog történni. Mert mi fog történni? Mi a bűn, amiért meg kell lakolnia? Kell-e lakolnia?
Voltaképpen szeretem árulásnak felfogni azt, amit Dung tett velem, mert bizonyos értelemben az is volt, és… haragudtam rá. Igen, nagyon is haragudtam rá, napokon, heteken, hónapokon keresztül, ha belegondolok, sokkal jobban haragudtam rá, mint apára, de annyira viszont nem, mint amennyire, mondjuk anyára. Szóval, ha rangsorolni kell (de baszd meg, miért van az, hogy egyáltalán ilyesmit kell, vagy egyáltalán lehet csinálnom?), azért elég súlyos cserbenhagyás volt, de nem a legsúlyosabb.
Vagyis… volt?
Csak volt?
Nem tart még most is?
Végignéztem, ahogy hever a földön. Pontosan úgy nézett ki, mint azok a fura, kétes alakok a Zsebkoszköz környékén, akiktől korábban pont az ő tanácsára igyekeztem távol maradni. Nem az ijesztő a legjobb szó, de ez jut először az eszembe. Olyan… megtört, tönkrement valaminek tűnt, mint egy elnyűtt játék, ami már régóta a végét járja, amit valami hülye gyerek inkább az utcára hajított, most meg már tényleg csak meg kell pöckölni, hogy icipici darabokra essen, amiket onnantól könnyű szerrel felkapna a szél és meg se állna vele Franciaországig. Vagy… merre felé szokott innen fújni a szél? Jó, mindegy, nem lényeg. Csak arra célzok, hogy a legkevésbé úgy nézett ki, mint aki azért volt itt, hogy engem kihúzzon a szarból, amiért először kicsit csalódott voltam (nem kicsit, nagyon nem kicsit, csak próbálom szépíteni, na), aztán meg, ahogy újra végignéztem a helyzetet, inkább haragudtam magamra. Mi a francért várnék segítséget pont tőle? Ez egy nagyon-nagyon sokrétegű kérdés. Első körben bővíthetjük úgy, hogy: ugyan, miért várnám, hogy bárki is segítsen rajtam? Vagy, hogy: hogy a fenébe gondolhatom, hogyha valaki, akkor pont ő? Esetleg: miért egyből magamra gondolok? Aztán meg jöhetne egy csomó olyan gondolat, ami mentén az jönne ki, hogy őt sajnálom a koszos, szakadt ruháival, meg a kifolyó könnyével és taknyával, amitől megint csak haragudtam magamra, mert biztos vagyok benne, hogy rosszul esne neki, ha képes lennék nekiállni sajnálkozni felette, nekem pedig az esne rosszul, ha pont ezzel okoznék neki rossz érzést.
Egyszerűen szólva: rohadtul össze voltam zavarodva.
Szóval megpróbáltam visszavezetni magam a kiinduló ponthoz. Itt van Dung előttem. Itt van. A földön fekszik. És sír. És itt van. És nem tudom, miért van itt, de mondom, újra mondom, mert még mindig nem hiszem el egészen én sem, hogy itt van! Igazából a legkevésbé az hiányzik ebből a helyzetből, hogy orrba vágjam, nem? Mondjuk, az sem feltétlenül hiányzik, hogy szívjak egyet az orromon (nem minden sértettség nélkül) azért, mert beszólt a kabátomra.
- Ennyire nem nézek ki rosszul. – mert hát… ennyire tényleg nem néztem ki rosszul. -  És, öhm… tudod, mit? – még mindig rohadtul összezavarodva a zsebembe nyúltam. – Igazából nálam van cigi. – elővettem egy puhadobozos Lucky Strike-ot, és felé nyújtottam, mintha csak zsebkendő lenne. – Nos? – most vagy noszogatni akartam, hogy vegyen egy szálat, vagy arra vártam, hogy megmagyarázza ezt az egész helyzetet, vagy nem is tudom, mire vártam. Ez a nos a lehetőségek nos-a. Nos-ja. Hogy mondjuk ezt? Mondunk ilyet egyáltalán?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Dung Fletcher

Dung Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Cole Mohr

»
» Kedd 28 Feb. - 22:47

More than just a leitmotif


Közelről sem állítanám, hogy nem fáj kibaszottul a térdem, vagy a tény, hogy éppen menekülésben kellett eltaknyolnom, meg hogy Liam képes úgy kibaszni az emberrel, hogy közben az azt elhiszi, hogy az ő érdekében teszi. Mert valljuk be, a kölyök arcáról lerí, hogy meg van sértődve, amiért beszóltam, pedig egyébként tényleg ocsmány az a kabát.
Eszembe jut erről az a sztori, hogy anno, hetvenben egyszer a mutter becsapott minket a Camaro hátsóülésére és levitt a tengerre. Abban az időben sokat hordozott minket jobbra-balra, de az volt az első, hogy elhagytuk a megyehatárt, és tojtunk az egészre. Azt hiszem az volt az első és az utolsó alkalom, amikor úgy akart lelépni, hogy minket is visz magával. De Bunny összeszedett valami szart és telehányta az egész kocsit, ponosabban én itattam meg vele egy egész üveg köptetőt, csupán tudományos kíváncsiságból, akkor még érdekelt, hogy milyen szarnak milyen hatása van. Aztán a kis geci Liam felhívta Fefét, mert úgy gondolta, komoly veszélyben az életünk. Vagy csak szimplán azért, mert ki akart baszni a mutterral, de főképp Fefével.
Nem tudom, mi a francért most jut ez az egész az eszembe. Talán csak asszociáltam Liam faszságairól, pedig csinált ennél hitványabb dolgokat is. Mégis emiatt az egy miatt utáltam a leginkább. Pedig úgy is felfoghattam volna, hogy hála neki, kaptunk még három évet, hogy bebizonyítsuk, mennyire nem funkcionálunk egy kibaszott családtként.
- Nem tudom, kinek akarod ezt bemesélni, de felőlem. Nyilván menő az a kabát, és Liam maga terézanya feltunningolt változata – vonom meg végül a vállam sértődötten, és az orromat nemes egyszerűséggel a kabátom ujjába törlöm, miközben még mindig Bunny arcát fürkészem. Nem néz rám nyílt várakozással, de ismerem annyira, hogy tudjam, mi járhat a fejében, vagy hogy egyáltalán minek kéne a fejében járnia. Ugyanaz az az arc ez, mint amivel a száraz műzlit zabálta elszántan.
Felnyögök, miközben feltápászkodok a földről. Mintha a testem teljesen cserben hagyott volna. Elveszek egy szál cigit, és ahelyett, hogy felegyenesednék, inkább leülök a járdaszegélyre. Könyökemet a térdemre támasztom, arcomat meg a tenyerembe illesztem, és úgy nézek rá várakozva, miközben szabad kezemmel megpaskolom a mellettem lévő helyet. Nem tudom, mi a francot keresek itt, vagy hogy mit kellene neki most mondani.
- Ettél ma már? Meghívlak egy gofrira – mert amúgy tényleg van pár likas knút nálam, és mert a kibaszott magáncellámban nem igazán foglalkoztak azzal, hogy vajon hány napja nem ettem, és hogy ez csak szörnyűbb lesz, ha mindenféle szaros kemikáliák távoznak a testemből. - Biztos érdekel mi a francot keresek itt. De lehet nem – vonok vállat, mintha minden mindegy lenne. Mintha nem akarnék máris magyarázkodni. Pedig bassza meg, Dung Fletcher nem magyarázkodik, de Bunny tényleg képes kihozi belőlem a legszánalmasabb formámat. Egyébként sem éreztem magam feltétlenül szánalmasnak, amíg el nem kezdett rám így nézni. És nem értem, miért nem tudom rohadtul leszarni, de nem megy.
- Kibaszott nosztalgia. – a gyújtóért nyúlok remegő kézzel, és pár hiábavaló próbálkozás után végre meggyújtom a cigimet. Még véletlenül sem árulnám el neki, hogy annyira szarul megy a biznisz, hogy a roxforti klientúrára kell ráfanyalodnom.
More chaotic, no relief
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Bunny Fletcher

Bunny Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Kedd 14 Márc. - 22:26



Amúgy tényleg ilyen elbaszott, szar helyzet ez, vagy csak én dramatizálom túl? A fél nyarat mozi matinékon ülve töltöttem (a másikat otthon az ágyban maszturbálva), lehet, hogy Hollywood végérvényesen átmosta az agyamat, és amúgy nem minden másodperc az életemből egy véget nem érő szenvedéstörténet csúcspontja, tetőfoka és végjátéka, és az is lehet, hogy nem minden szavamtól függ a második világháború végkimenetele, vagy az igaz szerelem beteljesedése, meg amúgy is, tiszta gáz, hogy ennyit kattogok Hollywood-on meg a kibaszott színpadias faszságokon. Már-már megértem, hogy miért akarják bizonyos radikális erők kiirtani a mugli kultúrát a varázsvilágból, tényleg szétcseszi az ember agyát, nem? Még akkor is, ha jó a tévé, meg a gyors kocsik, meg a hamburger és a füves cigi, sőt, még a londoni lakótelepekben is találtam valami különös bájt. Pedig, érted, ott Liam-mel lakok, törvényszerű lenne, hogy ne szeressem, hogy minden négyzetcentiméterét gyűlöljem – elvégre, tudod, köze van Liam-hez, ez már csak így megy – de mondom, az is lehet, hogy tök fölösleges ez a non-stop szenvedélyesség. Meg végletesség. Meg minden.
Szóval, hagyjuk, hogy a düh és a zavarodottság és a kétségbeesés és a szeretet még egyszer áthullámozzon rajtam, úgy, mint ahogy a táj hullámzik, ha egy forró aszfalt kerül a képbe nyári deleken, aztán pedig… engedjük el. Miért is ne? A nihilizmus divatos – ezt megint csak a rohadt mugli filmekből tudom, bár nem igazán tudom, hogy mit jelent, de gondolom, valami ilyesmit. Nem törődni a dolgokkal. Nincsen más, csak Dung és és meg Roxmorts, és Roxmorts-ban ez a hülye padka, amire ráült.
Nincs miért felhúznom magam, nincs miért kiakadnom és nincs miért örülnöm. Ez is csak egy találkozás, aminek a végén nekem ugyanúgy vissza kell mennem a Roxfortba, neki meg… hát, tudja a fasz, hogy hova. Akkor már megkönnyíthetném azzal a helyzetet, hogy nem valami nyálas dráma királynőként értetlenkedek itt. Ha nagyon koncentrálok, ha odafigyelek, ha kibírom, hogy ne jusson eszembe tízmilliárd film, ami erre a helyzetre nagyon hasonlít (Főleg azokra a feliratos francia filmekre nem akarok gondolni az ötvenes meg a hatvanas évekből. Ó, Merlin, vajon melyik Anna Karina szerep illik rám?), még akár össze is jöhet ebből valami emberire hajazó párbeszéd.
- Hát, még így is jobban nézek ki nálad. – Vagy akár ezt az emberi párbeszéd dolgot is elengedhetjük. Vállat rántottam, aztán vágtam valami grimaszt Liam nevére. Azt a grimaszt, amit alapesetben mindig ellövök, ha kettőnk között Liam-re terelődik a téma. Igen, az a gyerek egy két lábon járó fasz, de akkor is a tesóm, és szeretem, mert a tesóm, aztán ha Merlin kegyes, kiderül, hogy csak adoptálták, vagy kiderül, hogy az élet egy rossz vicc, de azért még érthető a poénja, hát kacagjunk inkább! Na, valami ilyesmit jelent ez a grimasz.
Lehuppantam mellé, persze, hogy lehuppantam mellé. Az egyre múló tripem különben sem szerette az egy elyben ácsorgást. Vagy ülök, vagy sétálgatok. Állni, azt nem. Akkor csak szédülés van, meg szenvedés, ez utóbbiról pedig ugye alig pár másodperce tettem le. Rágyújtottam a saját tüzemmel, fa-zippoval, azazhogy gyufával, de fa-zippoként sokkal jobban hangzik, ez már vagy kéthetes Hugra-szleng, igyekszem terjeszteni. – Én… igazából nem emlékszem. – Valójában hazudtam, tudtam, hogy nem ettem még aznap, de féltem bevallani, hogy kurvára szétcsaptam magam tegnap és reggel nem is voltam olyan állapotban, hogy egy teán kívül bármit magamba imádkozzak. – Szóval nosztalgiázni jöttél? Kell valami szuvenír is? Elkísérjelek képeslapot venni? Vagy hűtőmágnest? – slukkoltam.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Dung Fletcher

Dung Fletcher

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Cole Mohr

»
» Vas. 27 Aug. - 12:06

More than just a leitmotif


Beletelt pár végtelennek tűnő percbe, mire rájöttem, hogy a gyomrideggel párosuló kibaszott bűntudatnak nincs is semmiféle testi megnyilvánulása. A mardosó érzés a gyomromban tényleg csak amiatt van, mert kong az ürességtől, és ennek hangot is ad, éppen amikor Bunny leül mellém, és éppen abban a pillanatban, ahogy egy csapat elsőéves túltáplált zabigyerek éppen elmegy mellettünk. Próbálom leszarni, de az ostoba vihorászásunk még messze elkísér akkor is, amikor már rég mással foglalkoznék. Csak fájdalmasan elfintorodok, de tulajdonképpen leszarom őket, inkább a kölyöknek szól az egész, fáradt, álmos pislogás, és egy pillanatig olyan nehéz lett a szemhéjam, hogy képtelen vagyok kinyitni, és csak a szemöldököm szalad fel. Megtoldom egy vállrándítással.
- Szarom le.  Hagyom, hogy kiélvezd, hogy egyszer az életben dögösebb vagy nálam – valami horkanás szerű hang gurgulázik fel a torkomon, aztán valahogy kinyitom a szememet is, és végignézek rajta – Azért nem is tartanak olyan rosszul azok a manók. Vagy Liam házi süteményekkel bombáz minden hétfőn? – megpróbálom elképzelni a csávót, komolyan, ahogy dagasztja, kelteti és dekorálja meg minden faszságot ami ezzel járna, de sehogy sem megy. Pedig nem nagy kunszt, én már számtalanszor küldtem füves sütit Bunnynak, igaz, valamennyi fennakadt a kibaszott biztonsági rendszeren, úgyhogy elég hamar feladtam. Közben a seggem is betojpad, annyira erőlködök, de semmi sem jön abból a cigiből, és csak akkor konstatálom, hogy mégsem sikerült meggyújtani. Mert ki tudja mi a fasz történt, a szél kifújta a lángot, ameddig tátottam a számat, vagy csak egyszerűen ez egy égi jel, hogy hagyjam abba végre. – A picsába, hát miért is emlékeznél, hogy ma ettél-e, mikor hajnali tíz óra van? – úgy förmedek rá, mint ahogy valaha Fefe tehette, amikor még érdekelte ez az egész. Mondjuk talán egy párhuzamos univerzumban.
Felpattanok, és azzal a lendülettel rántom is magammal Bunnyt. A bizonytalan léptekből hamar levágom, hogy nem bírja sokáig, úgyhogy az első olajszagban dagonyázó, mugli lakókocsit mímelő sütődéhez rángatom.
- Kezdetben megteszi ez is szuvernírnek – bökök az üvegfal felé, ami elválaszt a forró lapon elterülő masszától, aminek lassan pirulni kezd a széle, de mire éppen teljesen megszáradna, a boszorkány már röpteti is a feltétek felé, én meg egy pillanatara megbűvölve nézem, ahogy a gorfi megmártózik a szirupos szószokban egymás után, mert hát miért ne kaphatnánk cukortúladagolást, ha egyszer már így együtt vagyunk?
- Mivel cseszted így szét az agyad egyébként? – miközben a második gofrinál tart a boszorkány, már teljesen elvesztem az érdeklődésemet. A tejszjnhab tetején a konyakmeggyet figyelem az öcsém kezében, aztán nézek csak végig az elnyúzott ábrázatán. Megfogadtam, magamban, hogy nem kérdezek, mert én is mindig utáltam, ha beleugatnak a dolgaimba. Csak hát ez mégis csak az öcsém. És másrészt meg érdekel, hogy ha nem tőlem, akkor kitől kapják a kis haverjaival a cuccokat. – Honnét szerzitek, és hogy játsszák túl az ellenőrzést, most, hogy így bekeményítettek? És egyáltalán, minek a kábszi? Nem hallgattad végig tízmilliószor legalább Liam drogprevenciós kiselőadásait?  - tulajodnképpen Liamnek akartam beszólni, de rájöttem, hogy nem akkora poén, ha nincs itt, és amúgy is, jelenleg sokkal hatásosabb, ha inkább magamat oltom, így végigmutatok magamon, mint valami elrettentő példán, de inkább nem mondok semmit, csak egyetlen mohó harapással megharmadolom a gofrit, a meggyújtatlan cigit pedig a fülem mögé csapom, nem árt tartalékolni.


More chaotic, no relief
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Dung & Bunny

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lip & Bunny
» Ryan & Bunny
» Bunny & Ren
» Bunny & Dorcas
» Bunny Fletcher

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-