Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Prisca & Robert EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Prisca & Robert EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Prisca & Robert EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Prisca & Robert EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Prisca & Robert EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Prisca & Robert EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Prisca & Robert EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Prisca & Robert EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Prisca & Robert EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Csüt. 30 Márc. - 22:52


Éhezem, de nem ehetem emberi étekből. Szomjazom, de ital nincs hol lecsússzon. Fáradok, de megpihennem nem lehet. Mily keserves a maradandó félélet. Mostoha az étellel, itallal s fekhellyel kapcsolatban, ezen kívül pedig korlátok közé szorít. Volt célom, addig nem érdekelt eme rengeteg szükséglet, melytől megvont féléletmódom. Azonban megmondta a hang is, ott, hol fehérség uralkodott, s mely helyet soha el nem feledem. Benne volt a mondandójában a jelentéktelennek hitt vers. Rímképlete nem volt szokványos, fel sem tűnt, mit szeretne mondani, s most, hogy tudom, mi az üzenet valós tartalma, bánom, hogy nem fontoltam meg jobban döntésem. Most napról napra, éjszakákon, s nappalokon át folyamatosan a fejemben hangzik:

Mire vágyol,
meg nem kaphatod soha,
mit azonban kerülnél,
mindég eléd dobja a Mostoha.

Menekülnék az elmémben visszhangzó szavak elől, de a Mostoha ezt sem engedi. Megáldott, vagy sújtott az emlékezés képességével, így hát gondolataimban mindig élni fog a vers. Most is egyre hallom, s közben menekülök. Elmémben, s a világban is. Sietek egész a Fekete-tóig, a nyugalomba, a békességbe, de a legfontosabb: a magányba. Eme hely az egyetlen, hol gondolatim elcsitulnak, s ez most sem történik másféleképp. A zaklató szónoklat helyét a csend veszi át, s a víz is ritkán csobban meg. A gyerekek órán vannak, a tóban élők pedig nem merészkednek a felszínig sem, nemhogy a partig. Kívülállótól félnem nem kell. Botorság is lenne, hisz bántani nem bánthat, s látni is csak halványan láthat emberi szemekkel.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Prisca

Prisca

C’est la vie
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Gemma Ward

»
» Csüt. 6 Ápr. - 20:45



A városban nem lesznek valami boldogok, ha észreveszik, Prisca már megint nincs sehol, amikor épp a kákalagokat kellene megetetni. Pedig mindenki tudja, hogy amúgy sem kedvelem őket különösebben, miután néhány éve az egyik idomított példány nagyon csúnyán beleharapott az uszonyomba, amikor meg akartam simogatni. Valahogy nem nekem valók. Vadon élő társait is messze elkerülöm a vízben, és inkább nagyobb kitérőket teszek, mintsem hogy keresztülússzak azokon a részeken, amerre ők tanyáznak. Hiába vagyok nagyobb, mint a selkiek, valahogy cseppet sem árasztom magamból azt a magabiztos határozottságot, ami még a vad kákalagokat is óvatosságra, fegyelemre és tiszteletre inti.
Mióta pedig ismét itt az ősz, a tópart és a közeli park pedig megtelik emberekkel, újra nem férek a bőrömbe, és jár át az az izgatottság, ha csak a legkisebb alkalmat látom arra, hogy emberek közelében legyek. Nem zavar a hűvös idő, valahol még örülök is neki, furcsán jól eső, kellemes érzésekkel tölt el, ahogyan a szelek megsimogatják a vízből kikandikáló, helyenként pikkelyes bőrét arcomnak, mely szinte kirikít a víz növényektől zöldes felszínéből. Csupán annyira bukok ki a vízből, fejemen egy virágtalan tavirózsa levelével, s azon a békésen pihenő kecskebékával, hogy a partra szegezve tekintetem próbáljak mozgást érzékelni. De persze sehol senki. Sehol senki… leszámítva azt a szürkés valamit, amin a fény megtörik, és ami egészen emberinek tűnik.
Ismerem ezeket az entitásokat. Ők azok, akiknek a csillagok között a helyük, azonban valamiért lemondtak arról a kegyről, hogy örökkön az égbolton ragyoghassanak. Mégis mi lehet az, ami miatt inkább úgy döntenek, ebbe a világba kényszerítik esszenciájukat ahelyett, hogy beteljesítenék életüket, és odafentről pisloghassanak az élőkre, útmutatást nyújtva mindazoknak, akiknek iránytűre van szükségük életük rejtelmeiben? Sosem fogom megérteni őket, Myrtle-t értettem soha, bármikor beszélgettem vele. Pedig amúgy kedves lány, még ha van is egy sajátos habitusa, azért azt kegyetlenségnek tartom, hogy szegényt még a mi városunkból is ki kell közösíteni.
- Maaaa…. maaaa… – kiemelkedek a vízből annyira, hogy a fejem kilátszódjon. A kecskebéka higgadtan határozott kuruttyolásával egészíti ki igen értelmes mondandómat. Vannak szavak, amiket már megértek, a víz alatt pedig könnyedén beszélek, a felszínen viszont gondot okoz a hangképzés. Amikor Arrant, a Bölcset faggattam, azt mondta, ez számomra lehetetlen, és ne kergessek felesleges ábrándokat, mert a sóvárgástól elpusztulok. De tévedett – túlzottan akarom ezt, és túlzottan vágyódom az emberek társaságára és világára, hogy ilyen könnyen megtörjek. Hangom viszont még mindig bátortalan, hangszálaim megremegnek az erőlködéstől, ahogyan megpróbálom kipréselni magamból azt az egyszerű szót.
- Maaaa… ’ány. – lebukok a víz alá, a kecskebéka viszont ugyanúgy ül a tavirózsán, mintha mi sem történt volna, hogy néhány méterrel közelebb bukkanjak fel ismét. Az őszbe forduló idő játékos színei meg-megtörnek a vízfelszínen, amiben kibújik a fejem újra.
- Nnnne fffff-fe-fe… – erőlködök ismét, hogy megpróbáljam kimondani azt a szót, ám de többszöri nekifutással se megy. Pedig csak annyit akarok közölni vele, hogy nincs miért tartania tőlem, nem fogom bántani. Különben is, hogy is árthatnék neki?
Robert      473      music

© KB
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Hétf. 10 Ápr. - 15:30


Nem, nékem senki sem árthat. Testem eltűnt, s most por alakban por közt nyugszik, de lelkem zaklatott. Fogalmam sincs, mit tegyek. Visszalépni nem lehet, döntésem meg nem másíthatom. Mily kár... inkább lennék most a pokolban, mint itt, eme börtönben. Ó, csak kerülnék oda, meg sem próbálnék a mennyországba jutni. Nem, utamat nem keresztezné a purgatórium, se semmi más, mit Dante megálmodott. Engem ott is leláncolna egy gondolat, melytől szabadulni nem lehet. Mely száz év alatt megtört, szétszórt, szélnek eresztett, s elfeledett. De Anna emléke még él bennem, élénkebben, mint kellene. Ó, mért kell nékem ily módon szenvednem? Mivel érdemeltem ki ezt, Uram? Hisz semmi rosszat nem tettem...

Mit hallok? Mi ez, mi megzavarja a tó s az erdő csendjét? Artikulálatlan, érthetetlen hang, kitől eredhet? Nincs itt senki, csak én, a tavi élőlények és a madarak. Senki és semmi ezen kívül, de választ nem találok. Segítséget halovány tónusú fülem sem nyújt. Oly ismeretem vajmi kevés, mellyel fel tudnám ismerni, mi szól, s merről.
A hang visszhangja is elmúlik. Csend ereszkedik a természetre. Az erdő felől ismét csak a szél susogását hallani, a tóból néha előugrik egy hal. Sokkal kellemesebb, mint a rekedt, erőlködő hang az imént.

Gondolataimba merülnék ismételten, s elfeledném az élet minden örömét, hogy helyére a keserves önsajnálat költözhessen, ám megint hallom a rekedtes hangot. Ezúttal kivehető, hogy a tó felől érkezik a csendet megszakító rezgés, de... milyen lény adhat ki ily torz hangot? Ily torz, ritka és fülsértő hangot.

Közelebb megyek a vízhez, s mintha a parttól beljebb, egy béka kuruttyolna, de nem... én nem ezt keresem. A kecskebéka hangját felismerem, s az cseppet sem rekedtes, mint azon hang, mi fülemhez jutott. Á, meg is van, de ez egy... sellő? Nem lehet! Az ő hangját nem hallhattam a víz fölött, vagy mégis?
- Nem félek. - szilárd meggyőződésem, hogy nem árthat nekem semmi fizikailag. Az pedig, hogy lelkemben zavart keltett, egy mélyebb, kellemetlenebb probléma, melyet több száz éven át sosem feledhetek el memóriám kiválóságának átka miatt.
- Ki maga, kedvesem? - szólásra nyitom tünékeny ajkaimat, s számból egy idegen nyelv szavai hangzanak. Nem emberi nyelv ez, hanem olyan, mit az előttem lévő is megérthet. Megkönnyítheti számára a beszélgetést eme kacifántos nyelv használata. Ugyan nehezítés ez számomra, ugyanakkor nem akkora áldozat, mint amekkorát ő hozott az emberi szavakkal.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Prisca

Prisca

C’est la vie
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Gemma Ward

»
» Szomb. 27 Május - 9:21



Vékony, apró szemekkel alig látható, holografikus fényt visszaverő ajkaim olyan irányba fordulnak, amit az emberek mosolynak neveznek, még ha én eme szót nem is ismerem. A szelkik is képesek kifejezni örömüket és bánatukat, ám azoknak más módjai, más gesztusai és mimikái léteznek, és aligha összehasonlítható az emberekével. Én viszont jobban hasonlítok a kétlábúakra, mint rájuk, még úgy is, hogy víz nélkül nem lennék életképes, és csak azt a világot ismerem igazán, ami odalent vár, a Tó mélyén. Arcom és egész alakom egyértelműen össze nem keverhető egy emberével, mégis kevésbé különbözök tőlük, mint testvéreimtől.
Lelkesen úszok közelebb egy merülést követően a víz alatt, hogy kopoltyúimat, valamint agyamat megtelítsem az éltető oxigénnel. Hosszas időt kibírok a felszínen, de azért a vízhez idomultam, ez az életterem. Boldog vagyok, amiért megértette azt a nehezen kipréselt mondatom, megértette hát, hogy csupán kíváncsiságom hajtott, amikor megközelítettem. Tudom, miféle lélek ő, az Eltévelyedett, nem az első szellem, mely erre kísértett, de eddig mindannyian csupán elnéztek felettem, és nem voltam számukra több, mint egy mohás kő, mely a táj részéhez tartozik. Mégis, kevésbé tűnt kockázatosnak, hogy életemben először egy holtat szólítsak meg, mint azokat a kétlábúakat, kikről a lentiek annyi rémtörténetet meséltek. Még ha a mesék hamisnak, hibádzónak is tűnnek, attól még nincs bennem elég mersz, hogy magamtól kezdeményezzem a normák megszegését, és megismerjek egy igazit közülük. Hiszen mi van, ha azok a legendák tényleg igazak, még sem hazudtak, és az emberek tényleg olyan Önteltek, mint amilyennek a szelkik ismerik őket?
- Teeee… b-b-besz-éééélsz. – csivitelem, illetve erőltetem az emberi hangokat magamból fülsértően, egészen a part közelébe merészkedve, ahol az uszonyom már érinti is a kavicsos aljat. Megdöbbent a ténye, hogy nem csak megértette, mit akarok mondani, de még válaszolni is tudott. Az én nyelvemen. Látszik arcomon az erőlködés, de nem akarom ilyen könnyen feladni. Érdekelnek az emberek, nem hiába hallgatom beszélgetéseiket évek óta, és próbálok hozzájuk hasonló hangokat kiadni, míg csak képes vagyok rá.
- Hallottam, hogy vannak fentiek, kik tudják szavainkat. Biztosan olyan nehéz lehet, mint számomra a tiétek. – válaszolok immáron a saját nyelvemmel. A vizet magam körül afák lehullott levelei festik naranccsá és vörössé. Érthetetlen, a lentieket miért nem hozza izgalomba ez a sok szín és izgalom.
- Prisca vagyok. De a lentiek csak úgy neveznek, Prii. Röviden. Vagy mint a mindig csavargót. Persze a lentiek sokmindent mondanak. De akkor nem félsz tőlem biztosan, ugye? – kérdezem ismét, ahogyan visszagondolok arra az esetre, amikor az ősz beálltával két ifjú messzire szaladt, mikor megláthatta uszonyom. Vagyis feltételezem, hogy ez lehetett az oka annak, amiért olyan sietve elhagyták a kellemes tópartot.
Robert      422      music

© KB
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Pént. 23 Jún. - 15:34


Számtalan emlék köt a tavak királyaihoz, s királynőihez azokból az időkből, mikor tanultam a nyelvüket. A könyvtár poros könyvei közt találtam egy könyvet a sellőkről, s mikor tehettem, egy-egy arra tévelyedő diákkal kinyittattam a megfelelő helyen. Voltak, akik szívesen lapozgattak is velem együtt. A könyvben lévő összes szót és kifejezést rövid idő alatt megjegyeztem. (Erre jó csak az ördög adta elmém: tényanyagok megtanulására.)
Igyekeztem megtanulni a nyelvtant, de ez bizonyult a legnehezebbnek. Nem volt kivel gyakorolnom. Nem találtam a mágikus könyvben elég hanganyagot, ettől függetlenül valamelyest sikerült elsajátítanom a víz alatti nyelvet. Azon diákoknak, kik készséggel lapozgatták velem a könyvet, gyakorta elállt a szavuk, mikor egy hét után megszólaltam a föld talán egyik legnehezebb nyelvén. Azóta sem értem, mért oly meglepő ez? Tanulás kell hozzá, semmi több. Condicio, sine qua non.

Jobb kezemet a vízbe mártom. Mit érzek? Pont annyit, amennyit nékem szabad: semmit. Kezem zavart keltett az új, idegen közegben, felegyenesedek hát, s a sellőre szegezem kivételes érdeklődésről tanúskodó tekintetem. Ritkán mutatok ilyesfajta érzelmet.
- Beszélek. - nem én vagyok a nyelv mestere, mégis értem amit mond. Tudok válaszolni. Ennek büszkeséggel kell eltölteni? Igen, avval, de nem tölt. Számtalan nyelven tanultam meg elkeseredettségem miatt. Számomra ez nem dicsőség.
- Gyorsabban, s könnyebben tanulok, mint hinné. - sosem használtam a magázódást más nyelveken. Esetleg az olaszban, azonban az rég volt. Túl rég, hogy említésre méltassam az alkalmat.

Nem értem az itt élő embereket. Sosem beszéltek még sellőkkel. Sosem látták őket. Sosem akartak velük kapcsolatot létesíteni, holott nem vehetőek biztosra bizonyos történetek. Nem szabadna elhinni megannyi hazug legendát, mely e csodás lényekről szól. Tudom, én könnyen beszélek. Bennem kárt nem tehetnek, de jelenlegi beszélgetőtársam nem tűnik oly vérmesnek, hogy akár bármely élő ember ne merné megközelíteni.
- Örvendek, Prisca! - nevét sokkal kellemesebb kiejteni, mint más szavakat e nyakatekert nyelven. - Én Robert vagyok. - mutatkozom be a társalgási normák szerint. Vezetéknevem lefordíthatatlan angolról, így bármennyire is jobban preferálom, el kell hagynom. - Mily okból látogatta meg a felszín lakóit? - kíváncsiság, megfigyelési vágy, bosszúálló tervek kovácsolása? Bármely ok lehetségesnek bizonyulhat.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Prisca

Prisca

C’est la vie
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Gemma Ward

»
» Hétf. 10 Júl. - 11:45



Hosszasan bámulom az áttetsző alakot, színét a leginkább a hüvelyk és mutatóujjam közötti, fehéres-szürkés hártyához tudnám hasonlítani, s épp annyira szűri át a fényt is. Gyermeki kíváncsiságom tovább hajt, mikor azt figyelem, ahogy a keze, vagy annak ábrándos képzete megsimogatja a víz felszínét, ám az nem okoz rajta apró hullámokat, csipkés fodrokat, ahogyan a kavicsok teszik, melyeket oly nagy örömmel hajítanak a tóba, vagy ahogyan az apró halak teszik, amikor megkarcolják a felszínt. Könnyű elrévedni a világ eme apróságaiban, az élet öröme ott rejlik minden rezgésben, minden lélegzetben, s minden élőben és élettelenben. Még az olyanokban is, mint amilyen Robert maga is. Hiszen mi másért úszott volna ide még holtában is, ha nem azért, mert még mindig ragaszkodik a földi világ valamely öröméhez? Ha még mindig van olyan aspektusa e világnak, melyet elengedni képtelen?
S vajh’ mi lehet értékesebb a túlvilágnál, miért mondott le róla, hogy csillaggá válhassék?
- Rrrrrrooooo.... – formálom e szavakat a tőlem telhető legnagyobb erőfeszítéssel, bár eme hangok képzése nem áll oly távol az általam anyanyelvként ismert linguisztikától. Neve felidézi bennem a fényt, mikor a mélyből felfelé nézek, illata pedig mint az algás köveké. Minden névhez könnyen társítok valamit, melyről könnyebben megjegyzem, hiszen érzéseket, gondolatokat és gondoskodást asszociálok.
- ...baaart. Rob-bart. – tekintek fel rá béka méretűre duzzadt szemeimmel, majd kacajtól elcsukló hanggal bukok a víz alá, hogy közvetlen közelében mutassam meg pikkelyes arcom újra.
- Robbart, mint a féjny. Még sem csillog, bár hélye ott lenne, égen mátatva utat bolyongóknak, mielőtt vesztik el sajátjukat. – mutatok itt önmagamra, hogy megértse, mire is gondolok. Próbálok a tőlem telhető legválasztékosabban beszélni, de tökéletes persze nem vagyok. Van még mit csiszolnom mind a beszédmódomon, a kiejtésemen, mind pedig a szókincsemen.
- ’Jorsssan tanulni. Én is tanulok. Tanulom, milyen embernek lenni. – már olyan közel vagyok hozzá, hogy akár hozzá is érhetnék. Nem zaklatnám bár, hisz mind a természet lényei vagyunk. Senki sem szereti, ha úgy közelítenek hozzá, ahogyan azt ők nem akarnák.
- Ettyszer. Fogok sétálni, mint kinek két lába van. Látni akarom, mit rejt a kő, amit emberek emeltek. – révedek a távoli kastély felé. Ez a szó ismeretlen még, én csak a köveket látom, melyeket egymásra emeltek, és építettek belőle oly csodát, melyet sellők és szelkik szeme még nem láthatott.
Robert      369      music

© KB
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Pént. 25 Aug. - 1:23

Delet üt az óratorony mély hangú harangja. Rezgését hallani a kastélyban s a birtokon egyaránt. A Tiltott Rengeteg szélén is még tudni, mennyi az idő, ám beljebb merészkedve egyre halnak el a kondulások. Az ember fiát elnyeli a földből kiálló gyökerek, magasba törő fák, sűrű bozótosok együttese. Abban az erdőben megszűnik a külvilág, s csak az létezik a bent lévőnek, amit odabent lát - olykor még az sem. Számtalanszor tévedtem el az erdő külső részén. Bele sem merek gondolni, beljebb mik lehetnek, ha már a nyitottabb területek is ily kacifántos növényzettel rendelkeznek.

Elhal a harangszó. Nem is tudom, mikor vetettem utoljára keresztet ezen hang hatására. Kétszáz éve már biztosan van.. Lám, így öli ki belőlem a jómodort s erkölcsöt ezen gyarló világ. Nincs menekvés, ezer év múlva egy teljesen más szellem leszek.
- Mesés jelentése van a nevemnek az ön nyelvén. - mosolyra húzom ajkaimat. Rosszul mondta, mégis, talán ezzel tette számomra a legjobbat. Mert megmutatta, hogy a legsötétebb helyzetben is mindig ott van a fény. Mert én magam vagyok a fény. - Valakinek itt lent is mutatnia kell az utat, kedvesem. - meglepődök közelségére. Utoljára talán Anna volt hozzám ily közel, mikor hazavittem a temetőből. Akkor nem zavart, hogy átléptem a saját magam által bejelölt határt, s különös… most, hogy más lépte át, ugyanúgy nem zavar. Talán ez jelenti azt, hogy nem szabad ellöknöm magamtól Priscát. Talán..

Mekkora ereje van az akaratnak, csak most látom igazán. Az előttem lévő sellő többet tanított nekem alig tíz perc alatt, mint halálom óta bárki. Rájöttem, hogy én vagyok a fény, s most arra is bizonyítékot adott, hogy bármire képes valaki, ha akarja. Erre Prisca a legjobb példa, hisz… sellő létére emberi nyelven beszél, még, ha nem is tökéletesen.
- S látom is, milyen jól halad. - pillantok rá a tőlem ritkán látható elismeréssel. Bár, ezt ő nem tudhatja. - Esetleg, segítsek a tanulásban, kedves Prisca? - nem gondolom, hogy emiatt ránkszakadna a Menny. Ő tanulni akar, nekem pedig összes feladatom vagy elintézett, vagy még nem adta fel senki. Valameddig ráérek. Nem hiszem, hogy járni meg bírom tanítani, mégis a szókincsbővítésben segíthetek neki, valamint a viselkedésről, általános normákról is beszámolhatok, amennyiben érdekli.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Prisca

Prisca

C’est la vie
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Gemma Ward

»
» Szer. 8 Nov. - 15:23


Hosszas idő kellett hozzá, hogy össze tudjam szedni magam annyira, ne féljek megszólalni egy ember felé. Robert, mert így hívják, megjegyeztem, talán már nincs az élők között, mert láttam már hozzá hasonlót, tudom, hogy egyike azoknak, kik nem tudják elengedni a múltat, talán csak ködös emléke annak, amit embernek nevezünk, mégis közelebb áll hozzájuk, mint én, én pedig sóvárgok azért, hogy többet és többet tudjak róluk és róla. Ő tudja, mit jelent, ő tudja, milyen lehet. Talán nekem is segítene?
Elbizonytalanodok szavaitól; nyelve ügyesen formálja őket, képeket alkot belőle, én azonban azt hiszem, félreért. Az ő neve számunkra szinte kiejthetetlen, talán engem is csak az tesz alkalmassá rá, emberi nyelven szólaljak meg, hogy hasonlatos vagyok hozzájuk. Szinte jobban, mint a szelkikhez, kik élcelődéssel és gúnyolódással fejezik ki, mennyire szokatlan és abszurd számukra bőröm és uszonyom fehérsége, és persze az, hogy a házaikba is alig férek be. Robert maga is jól láthatja, az átlag embernél is valamivel nagyobb a termetem, cseppet sem hasonlítok azokra, akik a tó mélyén valóban élnek.
- Robbbb... – kapkodok a levegő után, nehezen tudom, mikor van időm két szó között lélegezni. Egy-egy szó vagy szótag teljesen kimeríti a tüdőmet, ha pedig izzadni tudnék, izzadnék is attól, amennyi munkát és energiát vesz igénybe számomra a szóformálás. A levegőt hangokká alakítani olyan mesterség, ami minden hozzám hasonlónak erején felüli teljesítmény. Tudom, hogy hűtsem le magam körül azt, vagy hogy formáljam a jégcsapot apró, szívélyes ajándékká, de hogy hogyan tudnék hosszú ideig, egy szuszra beszélni, még ismeretlen terep. De nem érdekel, ha kinevetnek, én akkor is közéjük fogok tartozni.
- ...Robbart. Lenne kedved? Robbart... baaaarát? – erőlködöm tovább a szavakkal, kezemet pedig nyújtom felé, bár tudom, ha nagyon akarom, sem tudom érinteni. Egyszerűen keresztül megy majd rajta itt-ott pikkelyes kezem.
- Robbart nem ment csillagok közé. Itt, tudom. – másik kezemmel szívem helyére simítok, ezzel felfedve felsőtestem, amit mindeddig hosszúra nőtt hajam takart. Nálunk a ruha ismeretlen, nem is értem, mi célja van, csak csodálva figyeltem messziről a süvegeket, amiket az emberek a fejükre húztak. Nincs szégyenérzetem, mégis mi szükség lenne rá?
- Fáj? – nagyra tátom a szám, hogy artikulálni próbáljak. Robert kedves velem, kedvesebb, mint bárki valaha, de megtörte őt az Élet, és megtörte őt, ami az Élet után következett. Nyúlok felé, mintha érinteném, hátha elemelhetek valamit abból, ami a lelkét nyomja.
Robert      381      music

©️ KB
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Hétf. 1 Jan. - 15:34


Bánom-e a háromszáz évvel ezelőtti döntésemet? Nem, ilyen helyzetekben semmiképpen. Ha nem döntök akkor, abban a fehér szobában, vagy teremben úgy, ahogyan, sosem ismerkedtem volna meg Priscával, holott az igen nagy mulasztás lett volna. Ilyenkor örülök a döntésemnek, ám számtalan esetben inkább gyötröm miatta magam. Szerettem élni, bizonyos mértékben még most is szeretem ezen földi valómat, de kezdek elfáradni. Mentálisan, ez természetes, hisz fizikailag már nem tudok. A gondolataim már nem oly fennköltek, mint régen voltak, holott ez könnyen elvárható lenne azok után, miken keresztülvitt a sors. Nem mondom, hogy az élet, hisz háromszáz éve nem élek igazi életet, mégis helyes lenne bizonyos szempontból. Elvégre, a földön vagyok, nem?

Erős, reszelős hangjára figyelmemet ismét a lányra irányítom, és figyelek, mikor is ejti ki ajkain az emberi nyelv botrányosan bonyolult szavait. Tiszteletre méltó, ahogyan próbálkozik, ám aggódom érte. Bizonyára nem túl nagy tragédia, ha megerőlteti magát, mégis aggódok. Nem biztos, hogy a sellők olyan könnyen tanulnak, s ez roncsolhatja az elméjét. Nem mondom, hogy ne próbálkozzon, de túlzásba ne vigye. A hangszálait ne áldozza ily jelentéktelen ügynek.
- Barát. - bólintok kérdésére, és egy kicsit mintha el is mosolyodnék. Nem sűrűn fordul elő, hogy valaki a barátjának akarjon tekinteni. Nem vagyok túl népszerű, bár nem hibáztatok senkit. A nagy embereket saját korukban csak ritkán ismerik el. Más kérdés, hogy ez már nem az én korom, ugyanakkor maradandót nem alkottam. Talán pont itt van ennek is az ideje. Persze, nem Priscából fogok meghíresedni. Önerőből sokkal értékesebb számomra is a hírnév, és ha nem sikerül semmit elérnem, legalább tudni fogom, hogy nélkülözhető vagyok. Mindenki az, mégsem tudom eme tényt elfogadni. Higgyen emiatt naivnak bárki, nem érdekel.

Én is felé nyújtom tünékeny, a nap fényétől fakó kezemet, s mintha megfognám az övét, úgy tartom. Tudom, ez mégsem igazi kézfogás, de ennél valódibbat már sosem fogok tudni produkálni. Sőt, ennél valódibb barátom rajta kívül sosem lesz. Eddig sem volt, ezután miért viselne el bárki is? Legjobb esetben kihasználják a képességemet, a legrosszabban pedig.. bele sem merek gondolni, mit tehet velem egy ember, kit barátnak gondolok, s mégsem az. Mert nem a fizikai fájdalom a legnagyobb. A mentális seb sokkalta erélyesebben fáj, mint egy tőr szúrása hátulról mellbe.
- Egy számomra kedves személynek még szüksége volt rám. Nem hagyhattam cserben. - magyarázom ittlétemet. Féligazság. Nem csak neki volt szüksége rám, hisz én is epekedve vártam döntésem után, hogy találkozhassunk.

Mellkasára téved tekintetem, s tudom, nem szabad zavart éreznem, hisz a mezítelenség Prisca kultúrájában természetes, mint természetesnek kellene lennie az emberek körében is. Isten szerint legalábbis, az emberek máshogy gondolják.
Nem is jövök zavarba. Fölösleges, úgysem változtathatok a tényen, miszerint ő így érzi magát teljesnek. Vagy ha nem is teljesnek, de már megszokta a helyzetet, s nem tesz ellene. Nem tesz, hisz nem akar. Neki így jó, míg nekünk nem.
- A halál, vagy az élet ezen formája? - húzom vissza kezem, s magamra mutatok. Igazából, csak az egyikről tudok nyilatkozni. - A halált sosem éltem át, így fogalmam sincs, milyen érzés, ám az, hogy itt lehetek.. Nos, nem fáj, bár kellemetlen, hogy fizikai szükségletek nélkül „élek”. - élek.. Nem is igazi élet ez, csak az élet elé állított torz üveglap, mely nem engedi, hogy az ember egész valója visszatérhessen az élők közé.
- S a víz alatt milyen?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Prisca & Robert

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Prisca & Boone
» Robert Blynberch
» Beck & Robert
» Úszkálj, kicsi halacskám, kifoglak téged lassacskán - Prisca & Evan

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-