Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Our horror story EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Our horror story EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Our horror story EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Our horror story EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Our horror story EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Our horror story EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Our horror story EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Our horror story EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Our horror story EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 30 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Kedd 13 Feb. - 23:58


Rohadt egy napra ébredtem. Eleve szarabb kedvem van az átlagosnál és nem azért mert esik, azzal semmi bajom, de vissza kell másznom ide, komolyan? Eleve trágyaság a Roxforttól, hogy minden szerencsétlent hazapaterol nyárra, bezzeg ilyen, hogy Hagrid csövezhet a birtokon. Veszek egy kibaszott sátrat és Dumbledore dolgozója előtt fogom felverni.
Nem mintha nyár lenne, de a Minisztériumban az okmányarcú barmok közölték, szükség van néhány okiratra az örökségemhez. Hol máshol lenne, mint itt? A síron túl is szopat az a... Nem, nincs rá elég trágár káromkodás. Számolom már a napokat 17-ig, pedig világ életemben teljesen hidegen hagyott a születésnapom. Ez más, ez a küszöbszint, hogy ezt az egészet porig égethessem végre. Miután eladom Tiberius baromságait. Szerintem még a mágikus vibrátoraira is lesz kereslet.
Úgyhogy a Brysen család átkozott küszöbére evett a fene ezen a szép, szombati alkonyon. Legalább a talárom levetettem, most csak egyszerű fekete hosszúkabát van rajtam, alatta mogorva, szürke cuccokkal.
Nagy levegőt veszek, lehet nyugtató főzetet kellett volna szlopálnom mielőtt eljövök. Igen, olyan nehéz ez. Már attól émelygek, ha el kell forgatnom a nagy, halálfejes gombkilincset. Mert ez is ilyen unalmas dizajn. El tudom képzelni, hogy amikor Voldemort gyerek volt Tiberius  cukorkákból nyilakat csinált  eddig a kopogtatóig, ami annyira megihlette, hogy kitalálta azt a stílustalan tetoválást.
Veszek még egy nagy levegőt, az első kevés volt, ez most mélyebb, és belépek.
Már a küszöbön vad fintorba torzulnak vonásaim. Megint az a beteg, perverz legénykastély, amibe rohadtul nem illettem. Még tétovázok egy darabig, próbálom elodázni, aztán beljebb poroszkálok. A házimanónk öngyilkos lett, úgyhogy a poros, vörös, ronda, öregasszonyos előszobaszőnyeg szinte magába olvassza a lábam. Az ajtót nem csukom be, minek? Ide úgysem lép be ép eszű ember.


Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Csüt. 15 Feb. - 16:21
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Sokszor mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Hát én ezt mindig is egy hülye kijelentésnek tartottam. Badarság az egész. Az én életemre inkább a fordítottja mondható el: minden jóban van valami rossz. Na jó, talán nem az egész életemre, de hogy ez a mai napom jelmondata az tuti. Hogy miért? Nos azért, mert a Nagyúr felbukkant nálam két nappal ezelőtt. Ezzel nem is lenne semmi gond, mert sosem bánom a látogatásait, hisz mindig valami érdekfeszítő feladatot akaszt rám. Elvégre hű szolgálója vagyok már a kezdetektől fogva. Viszont ez tegnapelőtt nem így történt. Izgalmas küldetés helyett kémkedhetek egy fiú után, aki nem igazán követi a számára kijelölt utat. A több évi hibátlan munkám eredményekén megajándékoz ezzel. Csodás. Van jobb, mint egész nap valaki után nyomozni? Gyilkolás, méregkészítés, kínzás…pfff kinek kell az, ha követhet egy srácot rossz döntéshozó képességgel? Ó és ha mindez nem lenne elég, az erre kiválasztott alkalom nem más, mint a kedvenc napom, a szombat. Ez az a csodás időszak, amikor minden percet magamra szánok. Ilyenkor szoktam olvasni, pihenni, vagy enni. Főként enni. Létfenntartó szükségleteim közül ez a kedvencem. Őszintén remélem, hogy a srác izgalmas dolgokat takargat, mert eddig csupán annyit tudok róla, hogy nem a szülei nevelték fel, illetve hogy jelenleg a Roxfort tanulója. Voldemort említette a nevét is, ám bármennyire is igyekeztem –abszolút semennyire-,csak a vezetéknevét sikerült megjegyeznem: Brysen.

A „munkában” töltött éveim során tökéletesen megtanultam, hogy miként lopakodjak hangtalanul személyek után. Viszont a legtöbb ilyen lény, vagy ember valamit épp csempészni, vagy rejtegetni szokott, ám Brysen csak sétál. Sétál és ennyi. Ha hatalmamban állna, most tuti tökön rúgnám Voldemortot, amiért ezzel cseszi el a hétvégémet. A fiú csak magabiztosan halad a célja felé, és még csak nyomát sem mutatja annak, hogy takargatna valamit. Jaj te jó szagú, hogy mire vállalkoztam.

A háttérből csendben figyelem, ahogy Brysen eléri a számára kijelölt célt, miközben én egy bokor mögött találok menedékre. Végignézem, ahogy a fiú vállai megemelkednek mély lélegzetvételei alatt, valamint azt, miként torzul el az arca, amikor a kilincs díszítésére pillant. Halálfej. Ahogy Brysen undorodik ettől a háztól, én annál jobban érzem magam megtisztelve. Elvégre, ha valaki egy ilyen otthonban nő fel, akkor tuti hogy izgalmas múlttal rendelkezik. Őszintén remélem, mert ha nem, akkor unalmamban a Nagyúr előtt őt fogom kiherélni.

Gyorsuló szívritmussal tisztázom Brysen eltűnését az ajtó mögött. Eljött az én időm. Csodálkozva figyelem, ahogy nyitva hagyja az ajtót. Ez most komoly!? Még ennyi örömet sem ad nekem, hogy legalább betörjek? Fejcsóválva mérem fel a körülöttem elterülő tájat, majd miután nem látok senkit, futni kezdek és eltűnök a ház biztonságot nem nyújtó vonalai között.
- Heló Brysen, már vártam rád – kiáltom el magam, ha a fiú már eltűnt a ház egyik szegletében, majd vele ellentétben én hangosan csapom be az ajtót, ezzel porfelhőt kavarva magam körül. Micsoda drámai belépő. Kár, hogy senki sem látta. Nos Brysen, a saját érdekedben remélem, hogy izgalmas történeted van, mert ha nem, más módot kell találnom a szórakozásra.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Csüt. 15 Feb. - 21:39


 Rohadtul utálom, ha én vagyok felzaklatva nem pedig okozója vagyok az ilyesminek. Kényelmetlenül kiszolgáltatott érzés, ráadásul bár tudatosan elnyomom, az emlékek ott kavarognak valahol az agyam hátulsó rekeszében.
Megmarkolom a szalonba vezető ajtókilincset. Nyikorog, amikor lenyomom. Kínlódik már a kúria, talán érzi is a vesztét. Gyerekkoromban azt képzeltem él, hogy lélegzik és mindig figyel. Tiberius valószínűleg kukkolt valamelyik festményen át és köszönöm szépen, paranoiás lettem.
Miután meghalt nem igazán maradtam ejtőzni. Talán tartottam tőle, hogy a szelleme itt ragadt, valami lenyomata, franc tudja mije. Fel sem tudtam fedezni igazán, pedig mindig érdekeltek a mocskos kis kísérletei, vagy az azonosíthatatlan tárgyai. Másrészt ehhez a témához másképp állok, mint a hétköznapjaimban előforduló lehetőségekhez. Ha valami furcsa, odamegyek és megszagolom, megvizsgálom, szétszedem, belebújok, ha olyan kedvem van tanulmányt is írok róla, úgyis híres leszek egy szép napon, ez nem kérdés. Lehet, hogy éppen vele kaszálhatnék a legtöbbet, beleférkőzve a mocskos kis titkaiba, elemeire bontva mindent! Hangos belégzés, még a végén inhalálnom kell. Nem, ez túl sok volt, ebben nőttem fel, de mindig tudtam, hogy beteg, abnormális, sok, rengeteg, hogy nem akarom látni. Épp csak lenyomom a kilincset és bevonszolom magam, amikor érdekes dolog történik.
Elképedve fordulok hátra, ki az isten várt pont énrám. Valami nő. Kurvára nem dereng és nem mondanám, hogy angyali mosolya van.
- Hát bakker, nem irigyellek.
Elég egyetlen hiba és máris. Nem gondoltam volna, hogy befúj ide valamit a szél, de tessék, hirtelen itt termett egy tökidegen alak. Általában imádom az ilyesmit, ezt a pillanatot mégsem nevezném a legmegfelelőbbnek... Összerezzenek, ami mellesleg rám egyáltalán nem jellemző, amikor becsapja a bejárati ajtót.
- Adná a kurvaég, hogy betörő legyél...
Nyögöm, mert van egy irtó rossz sejtésem.
A szalon, ahová épphogycsak beléptem régies, előkelő stílusban van berendezve, vörös, bársony borítású szófákkal, aranykeretes, nem túl bizalomgerjesztő tükrökkel, mindezekből ráadásul akad legalább három-három. Vitrines szekrények sorakoznak a falak mentén, a terem közepén egy kanyargós lépcsősor vezet felsőbb emeletekre. Az egyik szófa mellett megboldogult Tiberius "atyám" festménye díszeleg a volt feleségével. Rejtély, minek kellett neki alibinő, amikor nyíltan felvállalta másságát, de ez még régen volt, amikor kinézett valahogy.
Én éppen egy nyikorgó dohányzóasztalnak megyek neki, ahogy néhány lépést hátrálok. Lehet, hogy üldözési mánia, de azt a nyamvadt tetoválást keresem a nőn. Talán nem töröltem ki elég jól Franklin agyát és beköpött a nyomorult? Nem, nem, ahhoz kurva nagy pech kéne.




Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Pént. 16 Feb. - 13:03
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Már több éve annak, hogy az öcsémet megölték. Azt hinné az ember, hogy ilyen hosszú idő után elmúlik a gyász. Az idő gyógyít, szokták mondani. Na de mi van akkor, ha idő közben a sebeidet újra és újra feltépik? Mi van akkor, ha nem adnak időt a gyógyulásra és nincs ott neked senki, hogy kenegesse és ápolja? Mi van akkor, ha egyedül maradsz a feltépett, vérző sebeddel, valamint a gondolataiddal és az összes rohadt emlékkel? Ugyanis hiába nem mutatom ki, annak a napnak minden másodperce a memóriámba égett és akárhogy próbáltam nem tudtam kitörölni őket onnan. Az öcsém vérrel áztatott apró teste, a fájdalom és a rémület, ami még halála után is ott ült az arcán és a szüleim kétségbeesett ordítása, ami zokogásba torkollott. Mindent látok és mindent érzek abból a napból. Bár ne tenném, mert amikor egy Roxforti tanulóba ütközöm, rögtön felelevenednek az emlékek. Ők ölték meg. Kibaszott Roxforti tanulók ölték meg. Erre mit ad az ég, megint itt áll egy előttem, előkaparva a múltam összes fájdalmas pillanatát. Most viszont nem gyengülhetek el. Nem adhatok szabad utat a bekívánkozó gondolatoknak, mert ha ma, itt elgyengülök nincs az az isten, hogy én bármit is kihúzzak belőle.
- Hidd el én se magamat, de hát nincs mit tenni. A parancs az parancs. Bár úgy hallottam te nem sokat tudsz a hűségről. Felnevelnek és az a hála, hogy letérsz a kijelölt útról? Ejnye – nézek mélyen szemeibe fejcsóválva. Szeretem úgy kezdeni a beszélgetéseket, mintha mindent tudnék az adott illetőről. Holott valójában még a keresztnevével sem vagyok tisztában. Viszont, ha valaki azt hiszi, hogy ismered a múltját, annál jobban fog arra figyelni, hogy el ne szólja magát a titkairól. Persze, ha semmit sem tudsz a személyről, mint jelenleg én, akkor rögtön szemet fog szúrni az első, legapróbb takargatás is. Legalább is őszintén remélem.
- A kurvaég sehogy sem tudná adni, hogy betörő legyek, ha nyitva hagyod számomra az ajtót. Pedig őszintén reméltem, hogy legalább ennyi izgalmam lesz a mai napban, de úgy tűnik, hogy az életed értelme az, hogy elbaszd a szombatomat – vetek rá egy dühtől égő pillantást. Igazából nem azért haragszom rá, mert totál tönkre teszi a hétvégémet, mármint főként nem ezért, ha nem mert ha az arcára nézek és összefűzöm tekintetem a sötét szemeivel, akkor egy pillanatig úgy érzem, hogy az öcsém néz vissza rám. Viszont ha távolról nézek rá, akkor nagyban hasonlít az egyik rohadékra, aki megölte őt. A lényeg, hogy egyik emlék sem segít azon, hogy keménynek és durvának mutassam magam. Gondolataimból az asztal hangja térít vissza. Magam elé nézek és látom, ahogy a fiú távolodik tőlem. Na legalább ez segít. Máris menekülne? Ó pedig még hozzá sem kezdtem. Mivel nem akarom, hogy a távolság nőjön kettőnk között azonnal ördögi mosolyra húzom a számat és utána lépek. Kedves Brysen, nehogy azt hidd, hogy meg tudsz szökni előlem.
- Most jut eszembe, milyen illetlen vagyok – teszek egy újabb lépést felé. – Még csak be sem mutatkoztam. Renee Coleman vagyok, a Nagyúr hű szolgálója – nyújtom felé jobb karom olyan szögben, hogy az összes többi tetoválásom közül szemet szúrjon neki a sötét jel. Így van drága, ő küldött utánad és addig innen el nem megyek, amíg sikerrel nem járok.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Pént. 16 Feb. - 17:47


Kezd realizálódni a végzetem, hagymázos elképzeléseim a betörőről szép lassan szertefoszlanak. Elég csak ránézni bakker, sok hálfalós kifejezést láttam már, hogy be tudjam azonosítani. Nem előszületésnapi köszöntővel lepett meg, de talán még az is kevés lenne neki, hogy viheti az ezüst étkészletet.
Perverz egy gondolat, de íme, tessék: nem is bánnám nagyon, ha tavaly ilyenkor volnánk, amikor tök mindegy volt megérem-e a 17-et, sőt inkább a nem felé billent a mérleg, vagy jövő ilyenkor, hogy már ráunjak az egy szabad évemre. Ez nagyon nem az a pillanat, amikor meg akarok halni, de szépen, lassan körvonalazódik, mekkora vesztes vagyok. Mert az örökség előtt, öcsém?! komolyan? Amikor megszólal már tudom, hogy az a kedves bácsi küldte, nyilván, aki rohadt snassz módon Nagyúrnak hívatja magát. Azon kapom magam, hogy gunyoros kis sajnálkozással bólogatni kezdek. Öröm az ürömben, legalább elbasztam a napját. Még lehangolóbb lenne úgy elpatkolni, hogy senkinek se vagyok a terhére.
- Én a szarabbik meló leszek. Úgy tudtam csak a kutyák hűségesek. Őszintén, sosem éreztem még magam állatnak. Felneveltek?
Najó, ezt magas hangon kérdeztem, mintha még nem fejeződött be volna nálam a mutálás. Akkora szó ez, hogy majd kiköpöm a tüdőm a kitörő röhögéstől. Legyűröm, valahogy, inkább fulladozom egy sort, persze tiszta sor mi vett erőt rajtam. Tiberius és a nevelés. Pedig nagy rajongója volt az öreg Rousseaunak, de nem Emilnek képzelt, az is biztos.
Beetették, igen, engem egy köztiszteletben álló, zseniális halálfaló nevelt, aki nyilván Voldemort szeretője lett volna, ha a Nagyúr vonzódik a férfiakhoz. Befogadott engem, a kis korcs félvért és mindent megtett, hogy a helyes ösvényre tereljen, ahogy mondta. Nem mintha valaha is tápláltam volna reményt, hogy valaki észreveszi mit csinál velem, rájön, hogy ami mártíromságnak tűnt, az valójában...
Nagy levegő. Többet is veszek, nem eshetek szét, gondolhatok bele, vagy emlékezhetek.
Amikor mondja és éppen szétszaggat a tekintetével, gondolom, lehet hogy agyban már kínoz is, az is rám szakad mekkora hülye voltam azzal az ajtóval. Pedig én aztán megtanultam, hogy elég egyetlen, apró hiba. Nyikorog itt mögöttem az asztal, hideg ujjaimmal fogó után tapogatózom. Az esélyeket villámgyorsan felmérem. Őrült nő 1 - Sili 0 Idősebb, halálfaló és ez nagyjából elég is. Jó vagyok, sőt, sokkal jobb, mint bárki, akit ismerek a korosztályomból, de ezt akárhogy számolom nem nyerhetem meg trükkök nélkül.
- Az az életem értelme, hogy minél több ember szombatját elbasszam.
Most sem hazudok, de legalább az irónia egyedi. Óvatosan megrántom a rézfogantyút, az asztalfiók nem nyílik. Hát francba. Közben, milyen rendes gyilkos, bemutatkozik.
- Ahá, igen, neked is van olyanod. Különben a többi jobban néz ki. Nem gondoltál még arra milyen rohadt klisés egy koponyából előnyelvelő kígyó? Valami alkimista szimbólum, egy rúna...hogy legalább ne azonnal levágós legyen mekkora bad ass vagy. De ez? Legalább arcon nyalhatná az ellenséget, de csak bénán tekereg
Nem igaz, hogy nem bírom visszafogni magam! Viszont pozitívum, hogy annyira átérzem a helyzetet, hogy erősen és hirtelen rántom ki az asztalfiókot. Egy rajnyi Doxy reppen elő. A szőrös testű, négy karú, négy lábú kis rusnyaságok előreröppennek, mondhatni szélirányba, vagyis pont Renee felé. Talán megharapja egy, de ha nem is, legalább eltereli a figyelmét, hogy előkaphassam a pálcám és behúzódhassak az egyik szófa mögé. Csupán másodperceim vannak az akcióra.




Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Szomb. 17 Feb. - 14:00
Sili & Renee
Hell is where our story begins




A legelső pillanatban, amikor megkaptam ezt a melót nem tudtam mást csinálni csak bosszankodni. Egyáltalán nem rajongok az unalmas feladatokért. Ott álltam a hatalmas ablakok által megvilágított nappalim közepén és szidtam az eget. Miután gyilkoltam Voldemort kedvéért, összesen ennyit tud nekem szánni? Viszont, amióta megérkeztem kezdem érteni, hogy miért én kaptam ezt a fiút. Kezdjük azzal, hogy Brysen eszméletlenül magabiztos és ő van ismerős terepen. Minden apró részletet a szeme előtt tart és minden megfeszült izma arról árulkodik, hogy bármelyik pillanatban kész akcióba lépni. Ha egy ilyen varázslóhoz kiküldött volna egy amatőrt, Brysen valószínűleg a nevetéstől könnyes szemmel rohant volna el innen kiszabadítva saját magát. Viszont én már képzettnek mondhatom magam ilyen téren. Számos lénnyel ütköztem már meg, és hát egy egyszerű kifaggatásnál volt már nehezebb feladatom is. Szerencsémre megtanultam, hogy miként álljak mindig a helyzet magaslatán és most sem fogom hagyni, hogy egy tanuló fölénybe kerüljön velem szemben. Megalázó lenne.

Brysen válasza nem épp olyan hangnemet vesz fel, mint amire számítottam. Minden egyes szavából árad a gyűlölet. Utálta a nevelőapját. Szerencsétlen… nem elég, hogy a szülei elhagyták, de még nevelőként is egy olyan embert kap, akit ki nem állhat. Habár nem biztos, hogy a nevelőapjával volt probléma. Lehet csak azért volt neki ellenszenves, mert tudta nem a biológiai édesapja. Gőzöm sincs, viszont az tagadhatatlan, hogy ez most nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Csendben nézem végig, ahogy a fiú visszatartja kikívánkozó gúnyos nevetését.
- Nem érezted? Pedig a csapzott hajaddal úgy nézel ki, mint egy ázott kutyakölyök – hazudok neki szemrebbenés nélkül. Ázott kutyakölyök… a nagy fenéket. Úgy néz ki, mint az öcsém. Avagy hasonlóan, hisz sosem láttam őt felnőve. Nem adatott meg neki ez a kegyes eladat. Jó ég be kell fejeznem. Nem gondolkodhatok, és nem érezhetek. Egy rossz arckifejezés és vége mindennek. Halálfaló vagyok és úgy is kell viselkednem. Ebben a helyzetben nincs helye érzelmeknek. – Itt állsz előttem és élsz… sajnos – teszem hozzá az utolsó szót halkan. – Ez igencsak azt támasztja alá, hogy valaki ott volt neked. Csecsemőként nem hiszem, hogy túlélted volna egyedül. Viszont a nevelésedbe valami félre csúszott, mert úgy látom nem tanultad meg, hogyha valaki elmondja neked a nevét, illendő hasonlóan cselekedni. Szóval hogy hívnak kölyök? – adok neki egy újabb esélyt a bemutatkozásra. Kölyök? Tényleg? Jobb nem telik ki tőlem? Persze látható, hogy a srác fiatalabb nálam, de szerintem nem túl sok évvel. Plusz a kor az csak egy szám. Őt elnézve, agyban szerintem nagyon is ott van. Nem tűnik hülye gyereknek, ami szintén nem az én javamat szolgálja.
- Hát az eddigi tapasztalataim során nagyon úgy tűnik, hogy sikerrel fogsz járni. Vannak egyáltalán barátaid? Van olyan ember, aki el tudja viselni… hát ö… ezt – mutatok végig a testén. Elsődleges célom nem az, hogy megbántsam, bár azzal tuti jól járnék, ha érzelmileg egy picit legyengíteném. Viszont a válasza tényleg érdekel. A suliban –és szerintem ez a mai napig nem változott-, nekem is nagyon egyedi stílusom volt és tudom, hogy szinte senki sem tudott elfogadni miatta. Más voltam, mint a többiek és ez zavarta őket. Engem természetesen nem. Örültem, hogy nem állok be a sorba. Élveztem, hogy különleges vagyok, de természetesen mindennek van árnyoldala is. Ennek egyike a magány.
Amikor Brysen beszól a sötét jelemre, először elcsodálkozom. Ennek aztán van pofája. Na meg véleménye, amit jól láthatóan nem szeret takargatni. A csodálkozásom után hirtelen a mellkasomhoz kapok és fájdalmas arckifejezést erőltetek magamnak. Köhögök is párat, hogy a színjátékom hitelesebb legyen.
- Ez most nagyon szíven ütött. Komolyan leszóltad a tetkómat? – törlök le egy nem létező könnycseppet a szemem sarkából. – Te vagy már egy ördögi kölyök – mondom ki egy elismerő mosoly kíséretében. Kölyök… már megint. Nem hiszem el magamat. Épp egy újabb sort akarnék hozzáfűzni a mondókámhoz, amikor Brysen kirántja a fiókot, ezzel felém küldve jó pár Doxyt. Szerencsémre, mint mindig, most is azonnal akcióképes vagyok. Egy szempillantás alatt húzom ki farzsebemből fekete pálcámat, majd mondom el a megfelelő varázsigét:
- Arania Exumai – kiáltom, mire az állatok visszadobódnak. – Tudod lehet, hogy a kígyó  a karomon csak tekereg, de az anakonda se csinál semmi mást mégis minden áldozata megfullad – nézek a földön heverő Doxyk sokaságára. Magamban persze díjazom a fiú rátermettségét és bátorságát, és kezdem úgy érezni, hogy ez a szombat mégsem lesz olyan unalmas, mint gondoltam.




A hozzászólást Renee Coleman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 20 Feb. - 19:50-kor.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szomb. 17 Feb. - 21:27



Valamit rosszul csinálok mostanában. Még a végén kételkedni kezdek saját ördögi zsenialitásomban. Nem álltam le, amikor Schackebolt megjelent a fánál, pedig simán le tudtam volna vágni Franklin karját és akkor hetekre ellettem volna a legújabb játékszeremmel. Nem csuktam be az ajtót, amikor olyan helyre léptem, amit mások kísértetkastélynak csúfolnak, nem pedig szülői háznak. Az előzőnél csak egy szórakozást kúrtam el, de most, ez a hiba, hogy nem figyeltem, követnek-e, nem vigyáztam jobban, vagy beszéltem valakivel, aki kicsit idősebb és professzorosabb nálam, hogy igen, ez megtörténhet, a vesztemet fogja okozni. Ez a nő két választást fog adni, vagy átállok és kurva jó magyarázatot adok miért nem tettem eddig, vagy itt helyben megöl. És akkor kénytelen leszek...akkor jópofizhatok annak a kígyófejű baromnak.
- Ezt elegánsan kócosnak hívják.
Kérem ki magamnak és még a hangom is vékonyabbá amortizálódik, ahogy belekötnek a frizurámba. Jól nézek ki az isten szerelmére, miért nem látja ezt rajtam kívül soha senki?
Sajnos élek. Ez megint valami olyasmi, amitől foshatok tovább. Gondolom változtatni akar ezen a sajnálatos tényen.
- Hidd el, ha visszamehetnék az időben saját magam szúrnám agyon azt a csecsemőt. Vajon miért nem mondtam meg a nevem? Végülis csak rám rontasz a házamban, meg akarsz ölni, pedig igazán az lett volna a leglogikusabb, hogy előtte szépen bemutatkozok.
De komolyan, nem rohadtul mindegy?
- Vagy névetimológiai szótárat írsz az áldozataidról?
Lehet nem kéne gúnyolódnom vele  életem talán utolsó óráiban, de saját magam gyilkolnám meg, ha félelmet mutatnék a vég előtt, vagy meghazudtolnám önmagam. Stílusosan távozom, mi sem természetesebb. Már ha nincs más módja.
- Igen, teljesen sikeres vagyok benne, kösz az elismerést. Szeretnéd őket is megölni? Különben ne fáradj, nincsenek. Ma csak egy skalpod lesz. Mi bajod a külsőmmel? Vagy most az egész lényemre mutattál?
Már másodszor fikázza le hogy nézek ki. Bár az ilyen nők biztosan a férfiállatokra buknak, lefogadom a "buzis vagy" lesz a következő megállapítása. 16 vagyok könyörgöm, igaz, lágyabbak a vonásaim, de nem rondák. Lehet nem az a baja, ahogy kinézek, hanem amilyen vagyok és azt tényleg nem viseli el. Őrült nő 2- Sili 0
Sejtettem, hogy nem hatja meg kritikus hozzáállásom a jegyhez. Egy kicsit azért túljátssza, fintorgok, nem kell. Értem a célzást, senkit se érdekel a véleményem és főleg egy halálfalót nem hat meg, hogy ronda a tetkója.
- Voldemortnak nincs ízlése
Közlöm a nyilvánvalót. Már vagy ezredszerre kölyköz le, idegesítő.
- Sylvester
Vetem oda neki, ha szellem leszek hidegen fog hagyni, hogy szerepelek a halál listáján. A drága ura úgyis tudja. Mondjuk fura, hogy nem mondta el neki. Vagy csak elfelejtette, elvégre egy vagyok a sok közül.  A szombati ebéd, vasárnap már mást kap el.


A doxytok is bénák ebben a házban, nagyjából egy percébe telik hatástalanítani őket. Én ezalatt köszönöm szépen, tökéletesen megvagyok a szófa mögött. Elsuttogok egy capitulatust de olyan gyors volt az előbb, hogy lehet erre is figyel.
- Ez igaz. Szóval...azért küldött, hogy megölj, ugye?
Ideje tiszta vizet önteni a pohárba, van-e még egyáltalán esélyem, vagy felkészülhetek egy halálig tartó küzdelemre.




Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 18 Feb. - 15:26
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Kezdem szerencsésnek érezni magam, amiért én állok itt a fiúval szemben. Ennyire rosszul talán még sosem harangoztam be semmit. Fapofával és unottan jöttem ide, erre tessék, megkapok egy srácot, akit még talán bírnék is, ha nem lenne ennyire a sötét oldal ellen. Viszont jelenleg még csak nem is gondolhatok barátkozásra. Nem-nem. Az mindent tönkre tenne. Az érzelmek mindent csak tönkretesznek.
- Ha ettől jobban érzed magad, akkor legyél elegánsan kócos. Én aztán leszarom – közlöm vele durván, ám a szívem mélyén kicsit megsajnálom a srácot, hisz a kötözködésem után még a hangja is megváltozik. Jobb, ha inkább bele se gondolok, hogy vajon mennyit lehetett piszkálva. Nem sajnálhatom meg, nem érezhetek vele együtt. Egy feladat miatt vagyok itt, amit muszáj véghezvinnem. Ez az elsődleges cél.
Amikor Brysen először mondja ki, hogy meg akarom ölni, alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Megölni? Istenem mennyire nem ismer. Ha meg szeretném ölni, már rég kínok közt szenvedne a padlón. Persze ezt ő honnan tudná. Nem a barátom és nem is halálfaló, viszont akkor is vicces, hogy így képzel el egy gyilkolás előtti jelenetet.  Mivel marhára élvezem a tudatlanságát, úszok az árral és eljátszom, hogy feltételezései igazak. Tegyünk úgy, mintha meg akarnám ölni.
- Eddig csak sima listát vezettem, de most, hogy mondod, lehet újítok – veszek fel egy merengő arckifejezést. Meglepően bátor ez a Brysen fiú. Azt hiszi, hogy perceken belül megölöm, de ahelyett, hogy menekülőre fogná, ő inkább elkezd kötözködni. Őszintén nem értem, hogy ilyen stílussal miért nem akar egy lenni közülünk. Annyira belepasszolna a világunkba. A Nagyúr tuti hamar megszeretné. Végül is a feladatom épp az, hogy ezt elérjem, úgyhogy nagyon remélem, hogy sikerrel járok. Sőt, mi az, hogy remélem. Nincs remélem. Sikerrel fogok járni. Mindig sikerrel járok, és senkinek sem fogom hagyni, hogy ezt megváltoztassa.
- Az egész lényedre. A külsőd önmagában nem elég visszataszító ahhoz, hogy ne legyenek barátaid – közlöm fapofával, ám azok a rohadt érzések már megint ott keringenek körülöttem. Nincs barátja. Hogy a franc enné meg! Miért mindig a legjobb emberekkel cseszik ki az univerzum? Igazából nem is érdekelne annyira, hogy nincs barátja, ha nem tudnám milyen magányosnak lenni. Pedig én csak a suliban voltam az. Nekem vannak támogató szüleim, de neki kije van? Az égvilágon senkije. Szerencsétlen. Na jó, nem…nem, nem és nem. Senki múltja sem fog megtörni. Egy hidegvérű gyilkos vagyok, úgyhogy nem fog meghatni egy árva gyerek kegyetlen sorsa.
- Te mégis honnan veszed, hogy nincs ízlése? Találkoztál már vele? Ismered? Ha nem, akkor jobb, ha kussolsz – förmedek rá durván, viszont jogosan. Sajnálatos módon nagyon makacs vagyok és túlságosan is hűséges. Nem fogom hagyni, hogy egy kis varázstanonc beszóljon a sötét oldal vezérére. Azért mindennek van határa.
- Jé, mégis akad neved. Hát ez valami hihetetlen. Így legalább nem Anonymusként fogsz szerepelni a listán. Köszi – vetem neki oda egy gúnyos mosoly kíséretében.
Az apró kis lények kivégzése után, egy ütős beszóláson agyalok, avagy agyalnék, amikor meghallom az elrejtőzött Sylvester szavait: capitulatus. Ó hogy az a… Mivel a figyelmem a beszólásra terelődött a külvilág helyett, Brysen varázslata célba ér. A gyönyörű pálcám egy szempillantás alatt hull ki a kezemből, én meg, mint valami idióta kapok utána. Persze a varázslat rám is hatással van, így csak ügyetlenül botladozom a pálca után, mire sikerül valahogy megfognom, ám még így is fél térdre esek. A kurva életbe. Gyorsan pattanok fel a poros padlóról, de tudom, hogy a fiúnak sikerült végignéznie az egészet. Legbelül rohadtul szégyenkezem, amiért egy ilyen varázslattal lefegyverzett. Hogy a fenébe nem láthattam, hogy ez következik? Dühödt pillantásokat vetek a kanapé mögött gubbasztó Sylvesterre, majd megszólalok, így véget vetve annak a színjátéknak, hogy a halála miatt érkeztem.
- Azért vagyok itt, hogy kiderítsek ezt-azt. Eszem ágában sem állt, hogy megöljelek. Legalábbis eddig, de ha még egy ilyen varázslatot bevetsz ellenem, és netalántán a pálcámnak baja esik, istenemre esküszöm, hogy kínok között fogsz meghalni ebben a rohadt házban – mondom ki lángoló tekintettel, majd azon nyomban a fiú nyomába eredek. Megállok a kanapénál, és ha a fiú marad a helyén, akkor leülök mellé.
- Beszélgessünk kicsit, Sylvester!




A hozzászólást Renee Coleman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 20 Feb. - 19:49-kor.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Hétf. 19 Feb. - 19:38



Az a munkája, hogy cseszegessen. Végülis rosszabb is lehetne. Ezek szerint nem tud annyit a múltamról, hogy az igazán velős sértésekkel jöjjön. Nem olyannak tűnik, mint aki megriad egy istenes földbe tiprástól, sokkal inkább szétszaggatja szavaival a lelket. Lehet, hogy a szavaké erősebb mágia, mint a cruciatus, persze, ahogy Tiberius mondta, azt akkor csinálod jól, ha élvezed. Miss Renee Coleman halálfaló örömmel gyötörne, ehhez kétség sem fér. Ez még csak a bevezető, hogy szarul nézek ki, meg az egész lényem különben úgy fos, ahogy van. Szellemes kis öniróniával egyet tudok vele érteni, de ez már mélyen a személyiségembe piszkálásom lenne és ahhoz most nem sok kedvem van.
- Sejtettem, hogy nem frizuratippeket osztogatni jöttél. De ha nem tetszik, nem kell nézni. Én is leszarom
Vonok vállat. Nem egy halálfalótól fogok bókokat gyűjteni, különben sincs...szükségem ilyesmire.
- Dejó! Vegyél hozzá kis bőrkötetes könyvet is.
Gúnyolódom, ahogy  helyzet abszurditásán is, még tippeket adok neki.
Aprót sóhajtok, ahogy magam elé bólogatok.
- Végülis igen, ott lehet a probléma. Bár, hidd el, ha nagyon akarok barátkozni, megoldom.
Fogalmam sincs mit keresem itt a kifogásokat pár órával, perccel a halálom előtt. Mintha feltételezném, hogy ez hangyányit is meghatná, vagy mintha nem lenne teljesen mindegy, sajnál-e. Én nem akartam barátokat és kész, velem...senki se érezzen együtt. Baromság, az összes szarság, ami megfordul a fejemben. Szép lassan eléri majd a célját és felkavar. Lassúbb leszek, könnyebben legyőz. Ez a célja, a munkája. Ébresztő Sylvester, jön az újév!
- Onnan, hogy ilyen szar tetkót csináltatott. Már mondtam, egy rúna hatásosabb lett volna. Ez klisés és ronda. Nem kellett vele találkoznom, hogy kritizálhassam a jegyét. Csak arra nézek fel, aki bizonyít.
Valahol mindig is volt egy  halovány sejtésem, hogy a nagy pofám fog a sírba vinni. Lehet nem lenne hülyeség húzni az időt, megvitatni Voldemort eszméit. Lenne időm gondolkodni, hogy a manóba úszom ezt meg.
- Hogyhogy nem halál mindegy neked hogy hívnak? Ki is találhatsz valamit.
Ezt nem igazán vágom, de amíg bambul, valamit érzékelek ebből, most kell cselekedni. Félsiker. Majdnem sikerül megszereznem a pálcát, rohanok ugyanis elébe, másodperceken múlik. Mégis gyorsabb nálam, csak a szerencsétlen térdre esését van szerencsém kiröhögni.
- Tudod, a nevelőm szerint majd én leszek  Voldemort munkásságának folytatója. Így, hogy máris térdre esel előttem, kezdem azt hinni ez mégsem volt olyan elrugaszkodott ötlet.
Fokozom baszki, most tuti zölden fog villanni a pálca, vagy valami különösen ronda ártást kapok a képembe. Van amiért megéri... áldozni kell a gúny oltárán, az szent. Felkészülök, emelem a pálcám, pajzsbűbáj, már a nyelvemen van. Aztán, viszont megfagyok. Nem akar megölni? Nem ontunk feleslegesen tiszta varázslóvért....jut is eszembe.
- Rendben, akkor egyezzünk meg egyelőre abban, hogy életben maradok.
Leül, lehet teázgatni jött. Nézek rá, hogy most komolyan azt akarja, családias hangulatot varázsoljunk? Kicsi az a kanapé...és én szeretem a távolságot.
- Nekem jó lesz állva.
Mondom, mielőtt hellyel kínálna. Ha elfáradtam, legfeljebb majd leülök a földre.
- Mire vagy kíváncsi?
Kideríteni ezt-azt elég tág fogalom.


Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Kedd 20 Feb. - 19:49
Sili & Renee
Hell is where our story begins




A generációk változása évről évre egyre jobban meglep. Minden gyerek egyre nagyobb szájú lesz és engedetlenebb. Hol mertem volna én ilyen fiatal tinédzserként beszólogatni egy halálfalónak? Na jó, lehet, hogy én pont mertem volna, sőt biztos vagyok benne. Viszont most nem ez a lényeg. Ennyire nem nézek ki félelmetesnek? Az emberek legtöbbségét már az megrémiszti, amikor ránéznek a karjaimon éktelenkedő tetoválásaimra. Nem értem, hogy a tetoválást miért kötik rossz tulajdonságokhoz, de nem is érdekel. Mindenki azt gondol, amit akar. Teszek rá. Ám az már cseppet sem hagy nyugodni, ahogy ez a Sylvester beszél velem. Úgy érezm mintha a szemében folyamatosan elveszteném a tekintélyem. Természetesen nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Nem holmi traccspartira jöttem, ide, szóval szívmelengető lenne ha befogná végre, de tudom ez nem fog megtörténni. Túl jól bánik a szavakkal, ahhoz hogy erre bármiféle esély is legyen. Viszont nem ő az egyetlen ebben a házban, akinek jó a beszélőkéje. Tehát ha vetélytársat akar, akkor azt kap.
A hajára –habár tudnék-, nem áll szándékomban újabb megjegyzést tenni. Eleget sértegettem már a külsőjét. Azért persze a későbbiekre megjegyzem, hogy ez egy csöppnyit a lelkébe tiport. Remélem abba tiport.
- Én nem venni szoktam, hanem készíteni őket. Viszont ahhoz, hogy legyen rajta bőrkötés valakit meg kell, hogy nyúzzak előtte. Vállalod? – ragadom meg a lehető leghirtelenebb a karját, hogy ne legyen esélye elhúzni a kiválasztott testrészt. – Hmm… jó puhának tűnik. A nevedet utána a saját véreddel írhatnám be a füzetbe. Hogy hangzik? – szorítom meg erősen végtagját, majd elengedem. Bárcsak Voldemort megengedte volna, hogy alkalmazzak egy kis erőszakot. Sajnos a Nagyúr azt állította, hogyha most megkínzom a gyereket, akkor semmi esélyét sem látja annak, hogy valaha is átáll a mi oldalunkra. Márpedig az apja velejéig gonosz… tehetségesen gonosz volt. Reményeink szerint ebből ragadt valami a fiúra is. Ha nem, kétlem, hogy annyira hiányozna közülünk egy kötekedő tanuló.
Amikor egy újabb beszólást intéz a Nagyúr felé eszméletlenül nehezen állom meg, hogy ne vágjak neki oda egy hatalmasat. Mély levegőt veszek és koncentrálok, hogy kezeim ne szoruljanak ökölbe, valamint, hogy arcomra ne üljön ki mennyire felidegesít. Nem adhatom meg neki ezt az örömöt.
- Ha még egyszer felhozod ezt a tetoválás dolgot esküszöm az egész hátadra rávarratom azt a kurva mintát – közlöm durván. Lehet nem kellett volna. Hiába nem szorítottam ökölbe kezeimet, a hangom lehet mindent elárult. Hátha az idegességem okát csak a lénye javára írja, nem pedig a szavaiéra. – Aki bizonyít? Szerinted a Nagyúr még nem bizonyított? – nevetem el magam hitetlenkedve. – Akkor kérlek, magyarázd már meg, hogy mégis mi a frászért nem mondjátok ki a nevét? Mi az ördög lehet annak az oka, hogy a fél varázslóvilág összerezzen, ha meghallja azt? – teszem fel kérdésemet és őszintén kíváncsi vagyok milyen válasszal rukkol elő.
- Nem, nem mindegy. Szeretem a nevén hívni a pácienseket – közlöm, és ha az érzéseim nem csalnak, biztos vagyok benne, hogy lesz valamiféle megjegyzése a páciens szóra.
Ééés ennyi… ennyi kellett ahhoz, hogy végleg dühbe guruljak. Túl messzire ment. Lehet, hogy a nevelőapja egy nagyszerű mágus volt, de ő akkor is csak egy senki.
- Langlock – mondom ki a varázsigét, amilyen gyorsan csak tudom. Szerencsém, hogy a pálcám a kezemben volt, mert így nem kellett semmire sem várnom, valamint nem volt előre látható jele annak, hogy valamit tenni akarok. Csendesen figyelem, ahogy a kis barátom nyelve a szájpadlásához szegeződik. – Ne haragudj, nem hallottam tisztán, amit az előbb mondtál. A térdekről beszéltél, ugye? Meguntad, hogy ennyit kell álldogálnod? Várj, segítek – mondom, majd ismét felemelem pálcámat. – Tremo cruris – hangoztatom, majd nevetve figyelem, ahogy Sylvester lábai zselészerűek lesznek. – Remélem eleget tettem kérésednek – teszem csípőre a kezemet. Velem nem fogsz játszadozni, azt megígérhetem.
- Egyelőre. De ha tovább fújod a szarságaidat esküszöm, hogy kínok kínját fogod átélni a halálod előtt – válaszolom mogorván.
A kanapén helyet foglalva várom, hogy csatlakozzon mellém, ám ő inkább állva marad. Ám legyen. Legalább addig is fárad egy kicsit.
- Nos, kezdhetnél egy kis beszámolóval a családodról, ha már úgyis az otthonodban vagyunk – mondom és szinte látom magam előtt az arckifejezését az otthon szóra. Még a kilincs mintázatára is a száját húzta nem még erre. Viszont ha nem húzok ki belőle valós érzelmeket egy évig is játszadozhatnék vele mire megnyílna. Annyi időm pedig nincs.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Kedd 27 Feb. - 16:44



Nem akarom elhinni, hogy ez most megtörténik. Itt vagyok, a legrosszabb helyen a világon és egy halálfalóval vitatkozom a nyúzásról. Simán kinézem belőle, hogy elővesz egy kiskést, a hullám fölé hajol és jegyzetfüzet-borítót csinál belőlem.
- Vájd ki a szememet, jól néz ki. Aztán...
Az aztán után nincs folytatás. Mert azt még lazán oda tudtam vágni neki, leszarom, a kibebaszott halál is hidegen hagy. Hazudok, még szemrebbenés sem kell hozzá, de nagyjából egy másodperc alatt földbe döngöl azzal, hogy HOZZÁM ÉR.
Mint másoknak a crucio, nagyjából. A két átok versenyezhetne. Kínozzanak, vagy fogdossanak inkább? Sosem tudtam eldönteni melyik rosszabb. Felkiáltok, mintha égetne és hajolok el, mindezt automatikusan, a beragadt karommal és szememben most először - fájdalmas riadalommal. Ennyit arról, hogy amúgy nincsen gyenge pontom.
- Engedj...
Szisszenem, de be sem tudom úgy fejezni, hogy ne remegjen a hangom.
- Nem tök mindegy? Ha meghalok úgyis meggyalázod a testem. Csinálsz vele, amit akarsz, a szellemem majd elfordul és nem néz oda.
Ha elenged, rámarkolok a saját karomra, el is fordulok tőle, legalább félig. Ráng ugyanis a szemem, tiszta idegbeteg leszek, meggörnyedek, mintha fájna.
Most annyira nem hat meg, hogy dühöng, pedig örülnöm kéne. Kínos téma neki a tetoválás, mert ő is tudja mennyire béna.
- Ha úgyis lenyúzod a bőröm, csak tessék.
Élve meg nem fogja, főleg az egész hátamra nem. Ezek be vannak szarva attól, hogy meggyalázzák Voldemortot. Mert akkor minden rohadék halálfalónak hülye helyen lenne.  Egyeseknek a seggén, másoknak a fején, farkán. Valami oka kell, hogy legyen, csak karra csinálja. Nem sikerült rendesen megvizsgálnom a Mardekárosét...francos Schackebolt, pedig pont az ilyenekre lett volna jó a levágott kéz.
- Komolyan azt hiszed én nem merem kimondani? A Roxfortban csak úgy szórom, hogy VoldiVoldiVoldi
Csámcsogom gúnyosan.
- De azt beszélik, ha máshol mondod ki, megjelenik. Mondjuk elismerem, ezt jól kitalálta. Sőt, ha most mondom ki, nem jön ide, mert tudja, hogy Te vagy itt velem. Voldemort...
Ízlelgetem elgondolkodva.
- Muglikat üldöz. Minek? Mert kurvára fáj neki, hogy elnyomják a faját. Ki viselkedik így? Egy kisebbségi komplexusos ember. Tegyük fel, hogy az illető jó varázsló. Naés? Ez minden érdeme? Ha már így szépen megszervezte, csinálhatná okosabban. Az egyetlen jó húzása eddig ez a név. Mert a Tom Denem tényleg elég mainstream
Már úgy vártam, hogy jöjjön egy hallfaló és a képébe mondjam mindezt. Szarul csinálja. Csatlakoznék, ha lenne benne ráció, jövő! Kellő motiváció és stílus. De eddig nem győzött meg, ez az igazság.
- Ha ilyen névmániákusok vagytok...
Ez biztos az ősi mágiára utal vissza. Régen azt tartották, akinek tudod a nevét, afelett hatalmad van. Egyiptomi mitológia...meg még egy csomó utána következő alapja...
Érzem én, hogy túl messzire megyek, pedig nem terveztem meghalni. Viszont...kihagyhatatlan volt és áldozatokat kell hozni a szent irónia oltárán. Még ha fel is ragad a nyelvem a szájpadlásomra. Nem mozdulok, tudom, ha beszélnék, fájna. Hiába nyomja, hiába akarok.... Jó húzás volt, így tényleg az őrületbe kerget. Minden rohadék megjegyzésem el kell fojtanom. A megaláztatás folytatódik, mert ez már az, kezd a helyzet arra hasonlítani, ami Vele volt. De tőle tényleg féltem...nem szóltam vissza. Ő volt az egyetlen, akinek képtelen voltam.
Szánalmas, tudom. Az is, ami történik velem. Babzsák leszek, akinek kuss a neve. Próbálom megtartani az egyensúlyomat, de végül eldőlök. Mintha félig cseppfolyós lennék, zselé. Ha így halok meg, gratulálhatok magamnak. Akkor lehet őrült szellemmé változom. Ilyen halálba tuti megbuggyannék.
A szájzárat megszünteti és első dolgom egyébként zihálni és nyelni. Még ha akarnék se tudnék azonnal válaszolni. A második egy elmormogott finite, hogy lábra tudjak állni és elvánszorogni egy sarokba, lehetőleg jó messzire tőle. Igen, kösz Renee Coleman, megértettem, hogy nem érdemes baszakodni veled. Lehet, hogy fogok még, de óvatosabban.
Érezhetően mogorvább vagyok, sötéten meredek magam elé. A halál is opció tehát, ideje feldolgoznom valahogy.
Ez rosszabb! Sokkal rosszabb, mint a zselélábak, vagy a felragadt nyelvem. Úgy nézek rá, elvörösödve, mintha megütött volna. Bár akkor vigyorognék. Hát most nem.
- Milyen családról beszélsz? Azt akarod, hogy meséljek neked erről a faszról? Voldemort talán nem ismerte eléggé? Na ne szívass már, nem fogok róla beszélni.
Kiabálok, igen. Azért mert...kényszeríthet rá. Mert ő is kényszerített dolgokra. Visszaemlékezni rá rosszabb. Fájdalmasabb lesz bármilyen kínzásnál és...mennyiszer akartam én meghalni, lássuk csak?
Nem, ha választanom kell, bizonyosan az elmúlás mellett döntök. Legyek inkább borító.

Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Szer. 28 Feb. - 15:54
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Feladataim közül a legjobban azokat utálom, amikor egy fiatal gyereket kell kínok alá vetnem. Oké, ez a Sylvester kölyök nem túl sokkal fiatalabb nálam, de akkor sem rendelkezik akkora tudással és élettapasztalattal, mint én. Amikor fiatalokat bántok előbb, vagy utóbb beugrik a halott öcsém képe. Ott lebeg a szemem előtt, majd összekapcsolódik gondolataimmal. A belső hangok üvölteni kezdik, hogy amíg ezt teszem, nem vagyok különb az öcsém gyilkosainál sem. Viszont ez nem igaz. Nem lehet igaz. Engem nem vezérel semmi sem ok nélkül. Brysen viszont adott okot arra, hogy kínozzam... nem vagyok ugyanolyan. Nem vagyok ugyanolyan, mint azok a rohadékok.
Mivel már nincs kedvem a borítókról beszélni a halállistás füzetemhez, igyekszem gyorsan lezárni a témát.
- Az biztos, hogy utána jól nézne ki - fejezem be egy viccel, és remélem leesik neki a szem és a látás közötti kapcsolatról alkotott igen gyenge poénom.
Ijedten nézem, amikor Sylvester felkiált az érintésemtől. A hirtelen ért meglepettségtől azonnal elengedem a karját, majd ott lévő sebhely után nézek. A karja üres. Nincs ott semmi. Akkor mégis mi a frásznak ordít? Ó hogy az a büdös kurva élet... bántalmazták? Ó Voldemort, könyörgöm, mondd, hogy nem egy bántalmazott fiúhoz küldtél el kínozni! Immár biztos vagyok abban, hogy minden érzelmemet félre kell tennem, ahhoz, hogy ezt végig tudjam csinálni. Ez könnyebben menne, ha nem hallanám meg Sylvester szívszorító kérlelését arra, hogy engedjem el.
- Ma nem áll szándékomban, hogy megöljelek téged - mondom ki a szavakat és hangom szinte együttérzésről tanúskodik. Renee Coleman, vagy most befejezed az érzelmek táplálását, vagy pedig elbuksz a Nagyúr előtt. Legalábbis ez az a szöveg, amit próbálok magamnak mondogatni.
Sajnálkozva nézek utána, ahogy elfordul tőlem. Úgy áll itt előttem, mintha élete legszörnyűbb kínzásán lenne túl. Arcomra azonnal visszaerőltetem a komor és durva ábrázatot. Ha észreveszi, hogy megtörtem, minden esélye megvan arra, hogy elbassza a jövőmet, mint halálfaló.
Na jó, együttérzésem eddig tartott. Amikor megint elkezdi a Nagyúrt csesztetni, nem bírom tovább idegekkel. Lehet, hogy bántalmazták, de elnézve ezt a kölyköt lehet adott rá okot bőven. Ki tudja hányszor szólt be a nevelőapjának is. Amikor a 'Voldi' szócskát mondja ki már harmadjára, nem bírom visszatartani az indulataimat és erősen pofon vágom, majd megragadom a pólójánál fogva és a falhoz nyomom. Csak hogy tudja kivel van dolga, adok neki egy újabbat a másik kezemmel.
- Voldemort azért üldöz muglikat is, mert néhány nyomorultnak meg kell halnia, ahhoz, hogy az általa elképzelt jövő létrejöhessen. Na meg aztán felőlem fikázhatod amennyire csak akarod, de ha nem látod be, hogy ő legalább tesz a céljaiért, akkor egy valódi idióta vagy. Nézz csak rá a nyamvadt kis Dumbledore-otokra! Újabb és újabb varázslókat ereszt ki kezei közül, de szerinted ezzel elér bármit is? Tesz a jövőképéért? Erősen kétlem - sziszegem neki dühtől telve, majd elengedem a felsőjét és hátrálok pár lépést. Bármit mondhatna nekem, bármit, ami nem a Nagyúrral kapcsolatos, de nem teszi. Inkább lovagol a témán felbosszantva engem. Nos, kíváncsi vagyok mikor esik le neki, hogy, amíg Voldemortot bántja én is addig fogom őt.
- Ja és kösz a nevére tett bókot. Majd átadom neki - kacsintok rá.
Arrébb lépve nézem, ahogy a Brysen kölyök úgy dől el, mint egy zsák szemét. Hogy tetszésemet kifejezzem, hangosan felnevetek szerencsétlenkedését nézve. Dicsőseggel tölt el, amikor a tőlem legtávolabbi sarokba húzódik. A kis nyomorult! Mekkora egy idióta... úgy tűnik nem tudja, hogy a sarok a lehető legrosszabb választás. Nem hiába van az a szóhasználat, hogy 'sarokba szorítás'. Majd lehet elmagyarázom neki. Mivel nem engedhetem, hogy a távolság növekedjen kettőnk között, hosszú léptekkel veszem üldözőbe, miközben kimondom a varázsszavakat, ahhoz, hogy megkötözve feküdjön előttem:
– Impedimenta! - kiáltom, majd letérdelek megkötözött teste mellé, ha nem védi ki. Ha nem védte ki, nyelvét ismét szájpadlásához tapasztom, hogy ne tudja kiszabadítani magát. Legalábbis egy ideig. Így hogy nem hajlandó mesélni a családjáról, muszáj vagyok valahogy elérni azt.
- A Nagyúr lehet ismerte, de én nem. Márpedig én tudni akarom, hogy milyen volt. És amit én akarok, azt meg is szerzem - villantok felé egy újabb ördögi mosolyt. Kedves Sylvester Brysen most véged lesz! Megkötözött testén megigazítom a köteleket, úgy hogy mozdulni ne tudjon, de hozzáférjek a ruházatához. Egy gyors mozdulattal letépem róla felsőjét, majd a szétszaggatott ruhadarabot a piszkos földre dobom.
- Ha eddig nem beszéltél, ezután már lehet fogsz - mondom neki, majd jobb kezem mutatóujját végighúzom az arca oldalán egészen levezetve a kulcscsontjáig.
- Hmm... milyen helyes fiúcska vagy te - nyalom meg a számat szemébe nézve. Mivel nem tudja, hogy a nők iránt vonzódom, még lehet el is hiszi, hogy meg akarom erőszakolni. Jobb kezem immár összes ujjával simogatok végig felsőtestén. Bal kézfejemet is akcióba lendítem, de most már durvábban. Kezein ugyan csak végigsimítok, de a mellkasába már egy kicsit belevájom körmeimet és úgy húzom azt le az ágyékáig. Jobb kezemmel megismétlem ugyanezt csak a másik oldalon. Testemmel feljebb csúszok a teste mellett, majd két kezemet a feje mellé rakom a földre és felé hajolok. Arcomat olyan közel dugom az övéhez, hogy ajkainkat csak milliméterek választják el egymástól. Simán le is smárolhatnám, de persze eszem ágában sincs megtenni. Viszont ezt neki nem kell tudnia.
- Nos, akad most már bármi mondanivalód? - kérdezem, majd feloldom a szájzárat, hogy ha akar, tudjon beszélni. Mivel eszem ágában sincs most abbahagyni a kínzását, erősen ráfogok a kötélre, hogy ne tudjon menekülni. Induljon a játszma!


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Pént. 2 Márc. - 23:21


Megforgatom a szemem a gyenge poénon, aztán már én se adok neki több tippet a megnyúzásomra vonatkozóan.
Lehet, hogy szívnám még a vérét, egészen addig a pillanatig, amíg megcáfolja abbéli hiedelmem, itt és most meghalok. Senki sem véd ki egy halálos átkot. Szinte már arcomban érzem, meggyőződésem, hogy amit utoljára látok egy zöld villanás lesz.
Csak akkor regisztrálom, amit mond és ahogy mondja, miután kicsit magamhoz térek abból, megfogott. Nem tudom rosszabb-e attól, hogy halálfaló, vagy maga a fizikai kontaktus önmagában ennyire....Ennyire szánalmas vagyok. Megkegyelmez baszki, valahogy annyira királyul előadhattam, hogy akármit csináltam és mondtam, ez ma itt nem tesz lapátra. Pislantok rá, először hökkenten, aztán csendes belenyugvással. Úgy hiszem hosszas, unalmas győzködés következik, miért éri meg Voldemort oldalára állni.
Másokat az indulat ragad el, engem az őrült, meggondolatlan szófosás. Látom, hogy a VoldiVoldiVoldi az teljesen kiveri a biztosítékot nála, egyébként nem kizárt, ha bevennének, akkor a Nagyúr nagy Húrnál és egy kis, okosan használt leglimenciával ki tudnám dumálni magam. Vagy maradna a jó öreg, mindenre enyhítést hozó felejtésátok. Ezzel bocsátanám útjára mai vendégem. Renee Coleman agyából kitörlődne minden, rémes kínzása. Micsoda veszteség a világnak!
Aztán jön egy pofon, igaz, hogy érintés, de olyan ismerős és nosztalgikus, hogy minden belső kínom ellenére gonoszan elvigyorodom. Nekinyom a falnak, egy nő és igen, erősebb. Nem mondanám, hogy bármi az erősségem amiben ott a "fizikai" kifejezés. Hogy fokozza az élvezeteket, máris kapok egy másikat. Egy-két pofon és rögtön másképp fogom gondolni, nem igaz?
- Minek? A muglik, ahogy mondtad nyomorultak, nem egy nagy etvasz bántani egy olyat. Egy elsős Roxfortos ki tudná őket nyírni, ha nincs náluk lőfegyver. Miért épít jövőt egy olyan banális fogalom köré, mint a mugli gyilkosságok? Ha a mugli minisztert végzi ki, nem mondom, az hatásos. Ha felrobbantja a parlamentet, az igen! Vesszen a nyomorult kormány, ami a középkor óta elnyomja a magunkfajtákat, dögöljenek meg a gazemberek! Én így csinálnám. De minek baszakodik no name, jámbor senkikkel? Ki mondta, hogy Dumbledore párján állok? Amúgy igen, azzal fejleszti a varázslótársadalmat, hogy minél többet gyárt belőlük. És ja, különben mi vagyunk annyira szarok, hogy kihalunk, akkor meg? Miért ne jöhetnének olyan mugliivadékok, akik mágiával születtek?
Teljesen logikus, amit mondok és ha valaki egyszer is átgondolná vakbuzgó imádatában... De nem, agyatlanul bálványoznak egy kiváló mágust, egy rossz vezetőt. Egy zsarnok király, Voldemort csak ennyi. Hiába fújtat itt és gúnyolódik. Átadhatja a bókom, megölhetnek, úgy tűnik elveszik tőlem az utolsó, boldog évem.
Éppen beszélgetünk, azért vonulok félre, hogy egyébként minél messzebb legyek és húzzam még az időt, de esélyt sem ad, nem számítok a támadásra, egyszer csak megjelenik és megkötöz.
- Azt hittem csevegni akarsz. Kicsit ellentmondásos vagy, nem?
De elnémít, ismét. Egyébként van erre jobb bűbáj is, de úgy látszik mindenképp elkerülhetetlen, hogy fájdalmas legyen. Hát persze, rohadt kis akaratoskodó halálfalók a dackorszakban.
Mondjuk az fura, hogy felém nyúl, hogy...mi? Ne... Döbbenten pislantok, valami szánalmas "üüümmü" hangot kiadva, ahogy letépi az ingem. Egy percre megdermedek, nem kellene hozzá kötél, hogy ne mozogjak. Mintha lelassulna az idő és szemből támadna a fagyos rettegés.
Ahogy ő oly gyakran, napjában többször, ahogy még emlékszem. Az öröm, hogy soha többé nem élem át, mert vele eltűnik minden erőszak úgy dől össze, mint egy naiv kisfiú homokvára. Mi a baj Sylvester? - szólal meg bennem egy kárörvendő hang, amely hasonlít az övére. Most tényleg ennyire kiakadsz egy érintéstől? Hiszen ő nő...tetszenie kéne, nem? Behunyom a szemem. Halálfaló...kéjjel csinálja, hozzáteszi: helyes fiúcska. Emlékeztet arra, fáj...nem akartam már. Nem bírtam volna tovább csinálni. Cibálom a kezem, hátha elérem a pálcám és érzem, hogy a kötél kisúrolja a csuklóm. Zihálok, egyre erősebben, nyögök, szuszakolok, mert több helyen érzem, határozottabban, bárcsak....a cruciot használná. Üvöltenék, de a kibaszott nyelvem....
Teljesen elgyengülök, elveszem, egyre rosszabb...valaki állítsa meg! Összeszorítom a szemem, fogaim, a szám megpróbálom pengévé préselni és reszketek, Merlinre, rég reszkettem már így.
Nem az fáj, hogy csikar, de az irány és a mérték elviselhetetlen. Csak a hangommal nyöszörgöm, némán üvöltök, de egyre több, fájdalmas, kínlódó nyögés távozik agyonharapdált ajkaim felszínéről.
Kivörösödött fejjel fújtatok az orrára, arcába, ugye nem, nem jön közelebb? A rémálom testet ölt és mielőtt megvalósulna, eltűnik. Csak a kötél szoros és vág fájdalmasan a húsomba, én már hangosan kapkodom levegő után vörös arccal, kiszolgáltatva Colemannak, arra kényszerítve, hogy beszéljek, hogy húzzam az időt. Nem számít mennyire fáj, feszengek, ujjaimmal a pálcám kutatom. Az egész kezem vérben fog ázni, hát legyen meg Merlin akarata!
- Voldemort és ő évfolyamtársak voltak a Mardekárban...
Nyögöm elcsukló hangom. Nem akarok gyengének tűnni, de ezúttal minden önbizalmat mellőz a hanglejtésem. Mi a rosszabb? Ha visszaidézem, vagy ha tovább kínoz? El kell érnem a pálcám.
- Mindig is szerette
Érzem, ahogy ujjaim összezárulnak a markolaton. Szólásra nyitom reszkető ajkaim, de további Tiberius helyett egy erős, gyors finite hagyja el.
Gyorsnak kell lennem, mint a villám.
- Confringo
Üvöltöm, mire a köztünk lévő kanapé felrobban. Ha ez váratlanul éri és nem lehet annyira jó, hogy félvállról vegye, marad egy pillanatnyi időm eltűnni.








Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Kedd 6 Márc. - 17:34
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Akkora egy barom voltam, amiért utat engedtem a rohadt gondolataimnak. Minden kiült az arcomra, és ezt a fiú is tökéletesen észrevette. Látom szemeiben a meglepettséget, hisz egyértelműen nem ez az, amit valaki elvárna egy halálfalótól. Csalódott vagyok, amiért nem sikerült teljességgel hűnek lennem önmagamhoz. Azt hinnénk, hogy milyen könnyű kitörölni a gondolatokat, de nem. Azok a kis rohadékok tíz körömmel kapaszkodnak az agyadban és esélytelen, hogy teljességgel megszabadulj tőlük. Persze mindent meg lehet tenni ennek érdekében. Én is ezt próbálom.
Amikor megpofoztam Brysent, nem arra számítottam, hogy majd jókedvre derítem vele. Azt hittem, hogy végre rájön nem éri meg, ha velem veszekszik, de nem így lett. Ördögi mosollyal bámul a képembe a második pofon után is. A reakciói miatt egyre jobban kezd izgatni a múltja, viszont tudom, hogyha most bájos csevejbe kezdek vele, akkor a munkám sikerességének be is fellegzett. Habár, ha ráveszem, hogy csatlakozzon hozzánk, avagy csak adjon a mi oldalunknak egy esélyt, akkor lehet lesz időm jobban belelátni a kis Sylvester fejébe és történelmébe.
Szemforgatással nyugtázom, amikor újra belekezd véleménye kinyilatkoztatásába. A mosolyával ellentétben ez egyáltalán nem lep meg. Fáj belegondolni, hogy lehet jobban hasonlítunk legbelül, mint ahogy azt gondolnám, vagy gondolnánk. Brysen egy makacs, önfejű, nagyszájú, de okos fiúcska, akár csak én... leszámítva a fiú részt, bár sokak szerint már szinte az sem jelent akadályt számomra.
- Honnan veszed, hogy a kis nyomik után nem a miniszterük jön? Ja, és lehet azt hiszed, hogy mivel nincs közük a varázsló világhoz ők ártatlanok, de ha mélyebbre ásnál lehet rájönnél, hogy nem mind angyali teremtmény - közlöm vele arra célozva, hogyha átállna hozzánk, beleláthatna a dolgok izgalmasabb és mocskosabb részeibe is. - Szóval egyik párton sem állsz? Akkor mégis mi a szar motivál téged a mindennapokban? Hisz már családod sincs - bukik ki a számon hirtelen. Nem gondolkodtam előre, viszont most nem engedem, hogy ez kiüljön arcomra. Hagy gondolja, hogy szándékosan bántom. - Hiába van ötezer varázsló, ha közülük összesen csak száz bír harcolni egy szebb jövőért - fejezem be válaszadásomat hosszú mondandójára. A düh keltette aprócska láng megint ott ég a szememben, mert iszonyatosan felbosszant a tudat, hogy számos varázsló fél kiállni a világunkért. Nem érdemlik meg, hogy a mágia használatának hatalmában álljanak. A nyomorultaknak a porban kellene csúszniuk, mint valami férgek. Az jobban tükrözné a belső értékeiket.
Már csak a fiú meglepettsége is mosolyra húzza a számat. A szemében felvillanó hirtelen megvilágosodás az elkövetkezendő percei felől. Egyszerűen imádom! Ezek a rémült pillanatok úgy hatnak a testemre, mint a drogok. Ezek éltetnek és ezek adják a legnagyobb örömöt számomra.
- Beszélgetni is fogunk, csak előtte még rá kell, hogy vegyelek valahogy - mondom ki, majd nekilátok kínzásához. A fájdalmas nyögéseit zeneként fogadja be a fülem. Leverhetetlen mosollyal nézem végig, ahogy vergődik a kötelek szorítása alatt. Istenem, mennyire tökéletes ez a látvány: a gyöngyöző homloka, a csapzott haja, a fájdalmas pillantásai és a remegése. Anyám, a remegése... ez szinte már csak hab a tortán. Amikor megállok, hogy végre esélyt adjak neki a megszólalásra iszonyatosan nagy erőfeszítésembe telik, hogy kontrolláljam kezeimet és ne folytassam kínzását. Annyira, de annyira nehéz megállni, ha már egyszer elkezdtem. Őrjítően nehéz, pláne, hogy fájdalmasabbnál fájdalmasabb kínzásokat tartalmazó gondolataim fel-alá repkednek fejemben, majd onnan szétsugároznak egész testembe. Ritkán kell abbahagynom a kínzást. Az esetek többségében, csak akkor állok le, ha az illető már halott. Viszont ezt most nem tehetem meg, és ez kikészít. A bennem égő vágy arra, hogy fájdalmat okozzak neki folyamatosan nő, felemésztve minden mást, ami bennem van. Igen, pontosan ez az az érzés, ami miatt imádok halálfaló lenni.
- Jé, mégis csak akad mondanivalód. Ki gondolta volna!? - nevetek fel gonoszan befogadva és elraktározva az újonnan szerzett információt. Egy meleg nevelőapa... hmm, lassan kezd összeállni a kép. A múltja felderítéséből a felrobbanó kanapé képe húz vissza a valóságba. A hirtelen robbanástól arrébb lökődöm, majd hátammal fájdalmasan esek a kemény, poros padlóra. A fejem odaütődése után egy elég hangos nyögés hagyja el a számat, majd fülem tompán csengeni kezd. Hogy az a... és én meg azt hittem, hogy sikerült végre megtörnöm. Egy pillanatra nem figyelek oda és máris a padlón találom magam. A fene ebbe a fiúba meg az észjárásába. A lehető leggyorsabban pattanok fel a földről, és nem törődök a ruhámra ragadt porral és kosszal. Mivel megint sikerült túljárnia rajtam, a haragom átjárja minden egyes kis sejtemet, átvéve az irányítást az eszemtől. Borzasztóan felbosszantott. Már most tudom, hogy iszonyatos kínzásba lesz része ismét, ha kezeim közé kaparintom. Ha a fiú elmenekült, körülnézek a szobán nyomok után keresve. Sürgősen meg kell találnom. Nem veszíthetem el szem elől. Most már nem. Túl sok időmet fektettem bele ebbe a játékba, ahhoz, hogy most csak úgy elsétáljak innen. Nyerni jöttem és nyerni is fogok.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Kedd 6 Márc. - 22:09


Komolyan nem vágom mi baja a nőnek, egyik pillanatban verne, a másikban mintha...sajnálna? Inkább üssön francbais! Biztosan káprázat volt, halált fal, az nem azt jelenti kurvára nincsenek érzései? Egyre jobban frusztrál a helyzet, hogy egyrészt a halál sokkal hamarabb jön, mint számítottam volna rá, de rögtön leesik, nem az lesz a legrosszabb, ami történhet. Persze viszonyítás kérdése az egész, végüis ez előbbi tartós, ha meg fogdos...holnap már, bár ne emlékeznék erre holnap.
Csekély öröm, hogy a vigyorom lelohassza.
- Kezdett volna bele józanabbul! Valami okos tanácsadó kéne mellé különben, mert hibát hibára halmoz. Eleve mit ér el ezzel az értelmetlen vérmániával? Demenseket nemzeni, micsoda kaland! Szerintem pont nem a börtönajtókon kopogtat, pedig látod! Tört volna be egy mugli börtönbe, hogy halomra ölje a gyilkosokat, tudod mit? Azt mondom oké, igazságszolgáltatás, vagy értük nem kár, pár évvel rövidebb az életfogytiglan. Hát kösz
Mi a szar motivál, mi? Sokáig semmi...nem igazán akartam élni. De most, hogy Tiberius nem kínoz többé... Nyelek, nem fogok neki az ambícióimról dalolni, kurvára semmi köze hozzá és elegem van, hogy az arcomba mászik a kérdéseivel!
- Milyen jövő? Hogy elnyomja a mugliivadékokat? Miért nem fogja fel, hogy nélkülük rég kihaltunk volna? Kurva egyszerű bazdmeg!
Elegem van Voldemortból! Elvakítják a szarságai és nem... szabad ilyennek lennie egy forralamárnak!
Megtörténik. Mint egy rossz rémálom, ahol ezúttal egy férfias nő akar rám mászni. Maga az érintés szokatlan, fájó és...hagyja abba. Könyörgések és megbánások öntik el az agyam, valami motoszkál hátul, mennyire szánalmas ez és hideg a testem, reszketek és ez nem nornális. Erőszak, persze, de nekem mi nem az? Tudom, hogy kikúrt módon el vagyok cseszve. Bárcsak...utálom ezt a szót. Minden idegesítő kívánság így kezdődik és a soha be nem teljesüléssel ér véget. Zihálok és érzem, hogy a rettegés felkúszik a torkomba. Ajkam mélyen beszívom a számba, mármint a húsos részét, fejem forgatom, vonaglik a mellkasom.
Robban a fotel, itt az idő. El kell tűnnöm valahogy. Átslisszolok mögötte, földre került. Hirtelen izgalmamban a szemközti könyvespolcot ajtónak nézem, azt is berobbantom. Későn jövök csak rá tévedésemre, mégis...úgy viselkedik, mint egy bejárat. Van mögötte valami. Még mielőtt erőre kapna, berohanok rajta, talán egy titkos járat volt, a szobámba vezet fel és kiugorhatok az ablakon.
Valami furcsa helyiségben lyukadok ki, az egészt belengi egy kőtál kékes vizének derengése. A falak szürkék és csupaszak, csupán a tál és matracok hevernek itt. Nem értem...
Először, mert ahogy a tálra nézek aztán, hirtelen beugrik mi ez. Egy merengő... A falakhoz rohanok, ajtót keresek rajta. Nincs itt semmi...sarokba szorítottam magam.




Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 11 Márc. - 17:52
Sili & Renee
Hell is where our story begins




A fiú mondata azonnal mosolyra húzza a számat. Vicces, hogy mennyire nem talál összefüggést a mondatai és a tettei között. Arról beszél, hogy valami tanácsadó kellene Voldemort mellé, de az eszébe sem jut, hogy akár ő is lehetne az. Elvégre tele van ötletekkel és habár a Nagyúr makacs, de ha jól alátámasztja érveit, biztos egyet-kettőt megfontolna. Itt van az orra előtt a lehetőség, de még arra is lusta, hogy kinyújtsa érte a karját. Avagy talán nem is látja olyan szinten elvakította a harag.
- Szóval egy tanácsadó? Miért nem töltöd be te ezt a szerepet? Itt a nagy esélyed, hogy kezdj az életeddel valamit. Vagy túl beszari vagy hozzá? Téged elnézve végülis nem lennék meglepődve ezen... - motyogom az utolsó mondatot. Lehet nem jobb épp egy állásajánláskor basztatni, de hát egy halálfaló sosem változik. Szinte már azt is elfelejtettem, hogy hogy kell valakihez kedvesen szólni. Vicces, hogy egy egyén gyengébb oldalát milyen hamar ki lehet irtani. Nekem különösen jól ment ez és hogy őszinte legyek egy cseppet sem bánom.
- Fú baszki, neked van már nehéz felfogásod. Nem minden ivadékot nyomna el, de tudod mit, nem is jártatom a számat. Mint látszik a szavaim nem érnek célba. Viszont azt újra elmondom, hogyha átállsz mindent megtudsz majd. Mindent - mondom ki remélve, hogy végre már abbahagyja az ellenkezést és belátja van a mondandómba valami, bár őt elnézve ezt erősen kétlem.
A robbanás után a szobában forgolódok. Nem veszíthetem el most ezt a fiút, mert a Nagyúr két kezével öl meg és mást állít rá az ügyre. Sürgősen találnom kell valamit, ami által a nyomára bukkanhatok. Miután a felkavart porfelhő végre alább száll, keresgélni kezdek. A bejárat felé pillantok, ám ott semmi sem változott. Remélem nem tudott nyom nélkül kiszaladni innen. Tekintetemet gyorsan emelem a kanapéra megnézve hogy nem bújt-e el megint valahová a közelébe. Hogy a büdös kurva életbe már! Idegességemben hatalmasat rúgok valami tárgyba, ami a robbanás következtében leesett. A tárgy gyönyörű íves vonalban repül az egyik falnak, majd törik szét odacsapódásakor. Ekkor látom meg a törött könyvespolcot. Én idióta! Hogy nem vettem ezt észre eddig? Hogy ne veszítsek több időt, odarohanok a szétcincált polchoz, majd meglátom a titkos bejáratot. Baszki, baszki, baszki. Tipikusan ez a hátránya annak, ha a "páciens" ismeri a környezetet. Nagy erővel rontok be az ajtón és szinte meglepődök, amikor Brysent a falhoz simulva találom meg. Aha, szóval csak eddig jutott. Tökéletes! Gyorsan becsapom magam mögött az ajtót, hogy ne legyen kiút számára. A kis idióta! Csapdába szorította saját magát... és én még hátránynak neveztem. Egyszerűen képtelen vagyok visszatartani a nevetést. Hahotázva vigyorgok a képébe és közelítek felé.
- Te buta, buta fiúcska - verem ki hirtelen a pálcáját a kezéből. Ha nem védte ki felé nyúló kezeimet, meglepődök, hogy ilyen hamar sikerült, majd megragadom a torkát. Gondolom a rémültsége tehet erről. Még csak most nézek körbe és ekkor látom meg a merengőt. Ó Brysen neked itt véged lesz. Nemcsak egy újabb kínzással kell szembenéznie, de utána még a múltjával is. Hát bánom is én, ő nem beszélt.
A fiú torkáról kezeimet átviszem az ő karjaira, majd a feje fölé emelem őket. Ismételten megkötözöm mellső végtagjait, valamint a bokáját.
- Csak hogy tudd ezt a robbanásért kapod - közlöm vele, majd a fiú megkötözött testét a földre lököm, pálcáját pedig arrébb rúgom nehogy elérje. Újra letérdelek mellé, ám most már lejjebb. Hogy kínzásomat a végtelenségig húzzam, lassan gombolom ki nadrágját. Nem akarom meztelenül látni így az alsónadrágját majd rajta hagyom. Összepiszkolt nadrágját csigalassúsággal húzom le róla, majd félmeztelen képét egy perverz 'Hmm'- mel nyugtázom, ami iszonyatosan nehéz számomra hisz nem jön be nekem. Jobb kézfejemet a jobb bokájának belső oldalához teszem majd újra belevájom körmeimet és felhúzom azokat a boxere vonaláig. Szenvedj te kis nyomorult! Miután az öt csík szimmetrikusan szerepel a másik oldalt is, felkúszok a fejéhez. Hatalmasat húzok be neki.
- Csengett a fülem a robbanás után. Remélem most viszonoztam - mondom neki, majd újabb hármat adok neki.
- Lacarnum inflamare - mondom, majd pálcám végén láng keletkezik. Ha nem tudja kivédeni, erősen húzom végig az ágyéka felett, de azért figyelve arra, hogy ne legyen súlyos az égési sérülés. Mármint ha eggyé akarom tenni közülünk, nem kellene megbénítanom, vagy maradandó károsodást okoznom. Miután a pálca végig ért testén megszűntetem a varázsigét és visszarakom azt farzsebembe.
- Kicsit tüzes lettél. Gyere lehűtelek - nevetem el magam, majd hajába tépve felszedem a földről. - Fürödjünk kicsit - nevetek rá majd, fejét belenyomom a merengő vizébe. Az ő feje után következik az enyém is, majd szabad utat adok a merengőnek, hogy elragadjon minket innen. Lássuk a múltad Sylvester Brysen!


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Vas. 11 Márc. - 22:16
+18




Ez az egész helyzet szörnyen kellemetlen érzéseket szabadít fel bennem, túlságosan hasonlít…rá. De nincs olyan, hogy reinkarnáció, ez valószínűleg csak azért van, mert minden halálfaló egyforma. A kínzása után nincs már kedvem olyan elánnal visszapofázni neki, vagy ecsetelni, hogy ez egész kurva életem emiatt baszta el.
- Leszarom mit gondolsz…
Acsargom gyilkos tekintettel. Igen, ez a tudásvágy az egyetlen, ami miatt…megfontolnám? Ha nem egy rohadt erőszak lenne az egész, mert az lesz, már látom. Bele fogják nyomni a pofám a kutyaszarba. Ha önszántamból tenném, talán ez lenne az egyetlen jó érv. Kikutatni a miérteket, csak a tudás és semmi más. Végülis mindig ez motivált. Bizonytalankodva nézek magam elé, megvonva a vállam. Mi lenne a helyes felelet? Úgyis muszáj, nem? Átállok, vagy meghalok, nem olyan nehéz kérdés, vagy benyögjem, hogy majd megfontolom ezt a páratlan ajánlatot? Addig kínoz, amíg igent nem mondok, behugyozva és a saját nyálamban fetrengve?
Egyetlen esélyem van most a menekülésre, megragadom és kurva sikeresen szabotálom is.  Őrült, úgy közelít felém, mint egy eszelős…és ez annyira leköt, hogy arra megint nem számítok, egyszerűen ki fogja verni kezemből a pálcát. Nagyjából ezzel egyidőben, vagy rögtön utána ragad torkon. Elvörösödő fejjel hörrenek, tépázom a kezét, ki tudja mennyire hatja meg. A jól ismert kötelek szorításában vergődöm és sejtem mi következik, de még nem akarom elhinni.
- Csak azért?
Sziszegem, miközben káprázni kezd a szemem. Az agyam riasztó jelzéseket pípeg és a realitásérzékem is ki akar fordulni önmagából, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez megtörténik. Mégis…érzem beteg ujjait a nadrágomon, ahogy kigombolja. Szorosan hunyom be reszkető szemeim. Így még rosszabb, őt látom, az ő kezeit érzem. Teljesen megbénulok, mozdulni sem merek, csak az automata remegés ráz. Megérzem kezeit a bokámnál és halk, óvatos szisszenés bukkan ki ajkaimon, ahogy végigcsikarja. Ha csak a fájdalom lenne anélkül, hogy ott érezném az érintését még azután is, hogy elengedett…
Megintcsak meglep az ütéssel és az egész kezd elmosódni. Mintha visszakerülnék a múltba, pedig a Merengő jópár méterrel odébb van. Belilul az arcom és valószínűleg felszakad a szám. Lehet, hogy az orrom is vérzik. Megint olyan lesz, megint az leszek, aki egy éve és azelőtt voltam.
Fokozza még egy kicsit, felkiáltok, ahogy megérzem a forróságot az alhasamon, nem mondom kreatív, még a végén meg kell állapítanom, változatosabb, mint Tiberius volt. Már-már azt hiszem fel akar gyújtani, egyszerűen elégek majd elképesztő kínok között, amikor előrelök és…annyira megrémiszt, hogy a hangom elveszett, sírós kiáltássá korcsosul.
- Ne, kérlek ne
Lehet, hogy érvelnék még, könyörögnék és átállnék…de ez, ettől valamiért irtózom. Az emlékeim kavarognak, állandóan ott élnek a fejemben, de valami mégsem volt éles, és most nemes egyszerűséggel belenyomják a fejem és ez rosszabb, mint a kutyaszar. A pokolba merülünk alá.
Megkötözve és aléltan, reszketve találom magam ugyanennek a nyomorult háznak a túlzsúfolt, antik nappalijában. Amikor megpillantom saját, 12 éves alteregóm az ajtóban rostokolni elbizonytalanodom, kinek az emlékeibe kerültünk.
Tiberius villogó, őrült szemekkel fordul felém, kezében pálca. Ettől a pillantástól megfagyok, akkor, most, minden időben. Öblös léptekkel csörtet 12 éves, remegő önvalóm felé, aki mintha nem tudná eldönteni, fusson, vagy tettesse halottnak magát.
- Sylvester Brysen – sziszegi elfúló hangon a harag minden elsöprő hullámával. Hátborzongatóbb, mintha üvöltene, vagy azonnal nyakon vágna. – Azért jöttél a világra, hogy Ő legyél Nekem. Érted miről beszélek? Minden annyira egyértelmű volt! A sötét haj, vádló szemeid,  éles eszed és hogy az anyád egy muglival csináltatta fel magát. Tökéletes egyezés Sylvester, különleges vagy – máris ott terem előttem, hogy kutakodó kezeivel végigsimítson az arcomon, amit már 12 évesen dacosan rántok el. Mosolyog, ahogy ellenállásba ütközik, majd olyan erővel ragadja meg a csuklóm, hogy felszisszenek.
- A Mardekárba kellett volna kerülnöd. Elrontottad – közli lassan, halkan, vészjóslóan, aztán a képembe üvölt: MINDENT ELRONTHATSZ!
A következő már egy crucio, amit üvöltve, összegörnyedve fogadok.  A padlón vonaglok sikoltva, miközben én, immár 16 évesen látom Tiberius szemeiben a perverz örömet, amivel ajkát nyalja, miközben nézi hogyan élem át a legnagyobb kínokat. Nadrágjába süllyeszti kezét és kéjes hangokat hallat. Akkor nem figyeltem, akkor csak saját, őrült ordításom visszhangzott fülemben. Abbahagyta, miközben a nadrágja vészesen dudorodott. Aztán belém rúgott, erősen, a gyomromba. Kezemre taposott, egyenként törve össze porcaim. Szépen, lassan, fokozatosan, kiélvezve minden sikolyt, kínt. Nem érdekelt, csak sírtam, megpróbáltam befogni a fülem, mert a hang rosszabb volt. Ahogy zihált és élvezte. Leguggolt hozzám, nem akartam. Beletépett a hajamba, hátrahúzta a fejem.
- Imádom, amikor sírsz
Megpróbáltam abbahagyni, látom ahogyan erőlködtem. Aztán ütött, az arcom, amíg ki nem vörösödött, számból és orromból szivárogni kezdett a vér.
- Meg kell tanulnod, nem a Hollóhátban van a helyed. Végzetes hibát követtél el, de kijavítjuk. Helyrehozzuk fiam…és te méltó leszel.

Ugrunk egyet a múltban, ezúttal a jövőbe. Nyár van, két évvel később. 14 vagyok és Tiberius bonyolult, latin betűit próbálom megfejteni az étkező asztalnál. Fáradtnak tűnök, amikor végre leteszem a pennát.
- Kész – jelentem készségesen. Mostani énem észreveszi, hogyan reszket  kezem, nyakamon fojtogatás foltok éktelenkednek.
- Ugyan… - énekli gonoszan az a féreg és orrom alá tol egy újabb adagot. – Addig nem állhatsz fel, amíg nem végzel.
- Szomjas vagyok – keresek kifogásokat, amikoris elővarázsol egy pohár vizet. Az idő számunkra felpörög és a szemközti ablakon vesszük észre az alkony árnyait. Azóta ott ültem a kényelmetlen széken, de már igencsak mocorgom.
- Ez is megvan
- Ó, dehogy
- De hát…

Újabb adag tanulnivalót kényszerít a képembe.
- Mosdóba kell mennem.
- Addig nem állhatsz fel, amíg nem végzel!
Kínlódva esem újra neki, miközben ő velem szemben ül le és csak bámul. Nézi, ahogy mocorgom, beharapom ajkam, egyre jobban szenvedek a kimerültségtől és az ingertől. Ahogy egyre rosszabb, sürgetőbb lesz és ő kiélvezi minden másodpercét, amíg határaimhoz jutok. Amikor ránézek, esdekelve
- Kérlek…nem bírom
Nyögök halk, elcsukló hangon és ő üdvözült mosollyal várja, amíg feladom. Ahogy az izzadtságcseppek homlokomon gyöngyöznek, összeszorítom térdeimet, kezem lekandikál a nadrágomhoz és próbálom késleltetni, ahogy nem bírok már figyelni a feladatra, amíg meg nem hallja a csorgást és könnybe nem lábadnak szemeim. Egyre növekvő, eszelős élvezettel figyeli, ahogy nő a tócsa székem alatt és most látom csak, szerelmesen bámul, hogy a kínjaimba zúgott bele és már rég nem Voldemort kellett neki, hanem megaláztatásaim elhúzott másodpercei.

A következő jelenetben 15 vagyok már. Tavaly lehetett, de erre…nem emlékszem. A pincében vagyunk, a bájitalkészítő pultnál állunk, én háttal Tiberiusnak. Kezemen hosszú, véres seb éktelenkedik, fél szemmel hunyorgom csak, a másikat nem bírom kinyitni, lilára dagadt. Nevelőapám szemben trónol, derekát a pultnak támasztva, kezében egy kupa borral
- Tökéletes híve leszel a Nagyúrnak…
Csukladozik részegen. Nem reagálok, mintha az ilyen megjegyzések tökéletesen leperegnének már. Szemeim halottak, arcomon nem látszanak érzelmek. Csendes belenyugvással szeletek bájital hozzávalókat, míg Tiberius kiissza pohara tartalmát.
- Várni akartam, amíg 17 leszel és megkapod a jegyet, de…egyre jobb vagy Sylvester
Látom, ahogy megbámulja akkori énem hátsóját. Közelebb somfordál, simogató kezei átkarolnak, kezemben megáll a kés. Belecsókol  a nyakamba és ott, 15 évesen összetörök. Látom az arcomon, a tekintetemben, hogy vége, teljesen feladtam. A remegés pusztán fizikai reakció. Előrenyúl, megmarkol és tántorog. Belezihál a fülembe. Kigombolja elől az ingem, lassan, miközben puha férfiasságom fogdossa. Aztán megfog és előrelódít.
- Nem így akartad – szólalok meg remegő hangon. – Még nincs rajtam a jegy…
Gombolni kezdi a nadrágját.
- Amióta hozzám kerültél gyűjtöm az emlékeidet…  A legszebbeket újra és újra megnézem, amíg a Roxfortban vagy. Ahogy üvöltesz, sírsz, fájdalmaid vannak, minden kínod ott csüng az ajkamon, amikor elélvezek. Megváltoztattál, amióta Rookwoodék letettek a küszöbre…
- Várj, igyál még, szomjas lehetsz….
Nem engedi befejezni a mondatot, letépi az ingem. Fordulnék felé, hogy megüssem, de kezei gyorsabbak, imperiot szór rám, vihogva, nyáladzva, kiéhezve.
A következő pillanatban 15 éves énem a hideg kőpadlón kaparja véresre körmeit, ahogy próbál ellenállni az átoknak és kimászni alóla, miközben ő öblös mozdulatokkal hátulról…

Aztán otthagy, eltántorog oldalra és az egészben annyi pozitívum van, hogy nem tartott neki soká. Nem emlékeztem erre a jelenetre, ahogy szégyenben kaparom ki magam alóla, ahogy lelkemen nagyobbat ütött minden fizikai kínnál. Elérte a tetőpontot, érzem, ahogy akkor is, nincs tovább. A tekintetem a legmélyebb borzalomról árulkodik, sötét, kavargó, félelmetes. Tiberius kimerülten rogy le a sarokba, miközben feje le-lehanyatlik, ahogy eléri a bóbis.
Visszaveszem a nadrágom és elegánsan, kihúzott háttal térek vissza a bájitalos pulthoz, mintha semmi  sem történt volna velem. Megtámaszkodom, szememben halálos elhatározással vonulok az egyik tiltott szekrény felé. Tudom melyik az a méreg, ami nem hagy majd választást, mert tíz másodperc alatt nyírja ki a célszemélyt. Nemes egyszerűséggel az egészet beleöntöm a borába. Halálos nyugalommal és magabiztossággal sétálok hozzá vissza.
- Jót fog tenni
Ébresztem azzal, hogy valószínűleg minden undorom ellenére megsimogatom az arcát. Tiberius felhorkan és kábán átveszi a kupát. Gondolkodás nélkül belekortyol. Talán annyit sem kell várnom, hogy feje örökre mellkasára bukjon. A felejtés főzetét már kapkodva, pánikban készítem el. A kész fiolát még akkor is kezemben szorongatom, amikor lejövök ide, ahonnan mi is elindultunk, Tiberius perverz mozi termébe. Kézírását tökéletesen másolni tudom, megírom búcsúlevelét és egy koholt indokot, amiért megitta a mérget. Közlöm, hogy mindent rám, Sylvester Brysenre íratott, aki nyarát a Roxfortban tölti és már emlékszem, hogy alibit kértem hozzá valamelyik tanártól és mivel… nem bírtam volna elmondani neki, ami velem történt, nagyjából egész életemben, megcsináltam ezt a merengőt. Az utolsó gondolat, ami beletöltöttem, mielőtt megittam a felejtés főzetét, éppen az, hogy megöltem a nevelőapám. Az már nem derült ki kinek küldtem még el a kivonatot a kőtálból és bíztam rá az életem. A jeleneteknek vége és mi Rene Colemannal a földön találjuk magunkat. Ő lehet, hogy áll én nem és ebben a pillanatban azt hiszem képtelen leszek rá egész hátralévő életemben. Minden hasonlóra, minden emberire. Kidülledt szemekkel nézem a padlót, miközben minden emlék úgy ég elmémbe, mint egy örök, kitörölhetetlen billog. Hatalmasabb, mint a Nagyúr bélyege, kitörölhetetlenebbül bármely eskünél.





Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Kedd 13 Márc. - 15:47
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Egyelőre lefagyasztom a témát a hozzánk való csatlakozásáról. Jelenleg úgysem érti teljesen, hogy miről beszélek, és még ha értené is, túl makacs ahhoz, hogy igent mondjon nekem. Ez a makacssága később még nagyon jól fog jönni számára... feltéve, ha megtanulja hogyan fogja be a száját olykor-olykor.
Még mindig a leverhetetlen mosolyommal nézem, ahogy szenved kezeim alatt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a puszta érintésemmel képes leszek ekkora fájdalmat okozni bárkinek is. Számos varázsigével megtömték a fejem, hogy fájdalmasabbnál fájdalmasabb kínzások birtokában tudhassam magam, de azt a részt mindig kihagyták, hogy a sima végtagjaimmal, pálca nélkül is tudok kegyetlen lenni. Úgy látszik igaz a mondás és mindennek eljön az ideje egyszer.
A merengő előtt csak gonoszan elnevetem magam, amikor arra kér, hogy fejezzem be. Szinte már vicsorgok, amikor képét a vízbe nyomom. Hihetetlen boldogsággal fogadom a testemre ható örvényt, ami azonnal Sylvester múltjába repít vissza. Erre vártam már a kezdetek óta, bár nem sejtettem, hogy ilyen vizuális módon fogom mindezt látni.
Eleinte mosolyogva nézem, ahogy a múltbeli szoba megjelenik körülöttünk, ám, amikor a múlt szereplői is megjelennek, a mosoly lefagy arcomról. Egy remegő kisfiú képe tárul elém, aki veszettül hasonlít a mostani Brysen fiúra. Ez egyértelműen a kiskori éne. Annyira rémült, hogy a torkom összeszorul. Gondolataim azonnal összekötik a kis Sylvester félelmét az öcsém félelmével a halála előtt, amit persze nem láttam. Szemrebbenés nélkül nézem végig, ahogy nevelőapja fejéhez vágja azokat a bizonyos szavakat. Érzelmi változás akkor jelenik meg az arcomon, amikor az apja kínozni kezdi, és amikor látom a fején azt az örömöt, amit a kisfiú szenvedése nyújt számára. Azonnal Brysen mostani énjére tekintek, de nem csodálkozom azon, hogy nem néz rám. Én sem lennék képes az ő helyében. Amikor a nevelő apja kimondja azt a bizonyos szót, hogy 'fiam' hangosan horkantok fel. Fiam. Még hogy fiam. Minden volt ez a szegény gyerek számára csak a fia nem.
A második jelenetnél Sylvester már idősebb korában jelenik meg szemem előtt. Egy asztal mögött ül és minden, amire összpontosítani tudok azok a nyakán éktelenkedő foltok. Fojtogatták. Kezem azonnal elgyengül, ahogy eszembe jut, hogy miként nyomtam őt a falhoz az utóbb. A vörösödő feje és a kezem a nyakán... pont ugyanazt tehettem vele, mint ez a rohadék. Kezem ökölbe szorul, amikor a férfi nem engedi, hogy könnyítsen magán, majd vigyorogva nézi, ahogy Brysen összepisili magát. Szívesen ránéznék most a fiúra, de tudom, hogy borzasztó kényelmetlen lenne számára, így inkább erősen koncentrálok az előttem játszódó jelenetekre.
Újabb váltás történik és szinte teljesen a mostani Sylvesterrel találom szembe magam. Már a bensőmben érzem, hogy mi fog történni, de valamiért mégsem akarom elhinni. Hirtelen húzom ki magam, amikor a férfi a múltbeli Brysen mögé lép. Letépi az ingjét, majd nemi szervét kezdi fogdosni. Hányinger érzete lesz úrrá rajtam. Kérlek ne... Amikor a férfi a fiú nadrágját gombolja, ajkamba harapok. Szegény, szegény Sylvester. Ahogy a férfi "kezelésbe veszi" a padlót kaparászó fiút, könny gyűlik a szemembe. Hogy ne adjak utat nekik, pár perc után elnézek a jelenetről és érzem, ahogy légzésem felgyorsul. Már csak akkor nézek vissza, amikor a fiú átnyújtja a halált tartalmazó italt a nevelő apja kezébe. Az egyetlen normális cselekedet ebben az egész kibaszott múltban.
A jelenbe visszatérve minden rajta véghezvitt tettem itt ugrándozik a szemem előtt: fojtogatás, köröm mélyesztés, pofonok és az égetés. Hirtelen undorodni kezdek magamtól. Bárcsak hamarabb tudtam volna...
- Sylvester én... - próbálkozom, de a szavak nem találják meg a kiutat. Némán állok tovább. A kezdetekben, amikor gyakoroltam a kínzást, a szüleim szereztek nekem egy muglit, akin tapasztalatokat gyűjthettem. Megtanítattak velem számos kínzó varázsigét, majd gyógyítókat is, hogy újra kezdhessem a gyakorlást anélkül, hogy újabb muglit kellene elhurcolniuk. Olyan voltam, mint valami sas fióka, akinek a szülei szájukban hozták a zsákmányt. Viszont ennek most szerencsére hasznát tudom venni. Egy gyors mozdulattal és egy rövid varázsigével meggyógyítom a fiú általam okozott sebeit, ügyelve arra, hogy ne közelítsek hozzá. Miután a gyógyítás befejeződött ledobom pálcámat a földre, mert nem bírom elviselni a tudatot, hogy én is ezeket tettem vele.
Gondolkodom azon, hogy leüljek mellé és megvigasztaljam, de félek, hogy nekem esne, hisz én rángattam vissza oda. Mondatomhoz ismét erőt veszek magamon, majd kimondom:
- Sajnálom - ejtem ki őszintén és még én is meglepődök a szó hangzásán, hisz már legalább egy évtizede nem volt példa arra, hogy én ezt kimondtam, de most muszáj voltam. Muszáj voltam, mert szörnyű dolgokat tettem. Szörnyű dolgokat tettem vele.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szer. 14 Márc. - 22:31


Az egész úgy suhan el előttem, mintha nem is velem történne. Eleinte próbálom azt képzelni a szánalmas kis pöcs a sarokban nem én vagyok, képtelenség, hogy reszketve álljak az előtt a perverz lószar evő előtt, páni félelemben, de a rettegést most is érzem. Mintha minden boldogságra való törekvésem kiszívták volna a nyarak, akárha Tiberius csókjai egy dementoréi lettek volna. Mikor szűntem meg létezni? Az összes magányos óra a bensőmbe vág, ágyamon gubbasztott virrasztások. Gyomromba mint martak bele rossz érzések, ahogy öklendeztem a nagy büdös semmit, hogy mennyiszer elképzeltem reggelre megdöglik. Ahogy villámmal kapirgáltam a tojásrántottáját és azt képzeltem a belső szerveit túrom fel, vagy beleállítom a golyóiba. Csak bámultam a csukott ajtókra, mintha képes lettem volna használni a bűvigét, ami sosem nyitja ki őket. Hülye könnyek szánkáztak végig az arcomon tehetetlenül és mindet külön gyűlöltem, mert imádta, ha sírok. Az összes átkozott elfojtásom, ökölbe szorult kezek, párnába ordítások. Saját ajkaim téptem, hangosan fürödtem, hogy ne halljam a lépteit. Bebújtam az ágy alá, mert nem akartam a felszínen maradni. Hogy mondhattam volna el bárkinek mit csinál? Amikor mindenki utálja a halálfalókat. Ja, persze, te tehetsz róla, kellett neked megszületned! És mit mondtam volna? Hogy fogdos? Annyi ilyen rossz, elcsépelt történet van. A kisfiú kitalálja, mert figyelemhiányos, blablabla. De ez mindent más megvilágításba helyez. Ezt így látni...látni a perverz mosolyát, számba venni az életem, ahogy leperegtek ezek az események...
Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt életben maradni.
Megöltem...
Renne Coleman mond valamit, amit nem hallok. Cseng a fülem és gyulladásban van a fejem, mintha arcüreggyulladásom lenne.
Kinyírtam...
Levegőt veszek, azt hiszem. Szörnyszülött vagyok, ő teremtett. Úgy érzem még a magabiztosságom is lopott. Látnom kellene valamit, de ködök telepedtek a szememre. Szédülök.
Gyilkos...gyilkos vagy
Ezt akarta nem? Szörnyet csinált belőlem és ügyes volt... Megint levegőt veszek, rögtön kettőt. Fáj. Látom, ahogy csepeg a kezemre valami esőféle.
Bánnom kellene igaz? Nem tudom mit érezzek... Szóval sírok, nem a tető ázott be.
Észre sem veszem, hogy meggyógyulok. Nem érzek semmit, mert minden, amit éreznék elviselhetetlen lenne. Nem szabad... Halálfaló leszek, nem igaz?
Renee Coleman sajnálja?
- Mit?
Nyögök egy hülye kérdést.
- Halálfaló vagy, nem? Mindegyik ezt csinálja...gondolom
Akkora baromságokat beszélek. De hogyan legyen bármi tartásom is ezelőtt a nő előtt? Lehet, hogy...
- Mi lenne, ha megölnél?
Ezt a kérdést még ki tudom nyögni mielőtt elsírnám magam. Valahogy ülve, a térdemre zokogva.




Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 18 Márc. - 19:21
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Amikor a fiú az ajtó előtt állt, már akkor meg akartam tudni a múltját. Minden egyes kis piszkos részlet izgatta a fantáziámat. Ahogy Brysen szájalt, ahogy mosolygott, amikor megütöttem. Mind csak hozzátett a fantáziámhoz és a listámhoz. Aztán ott termett a merengő ráadásul a saját hibájából. Amolyan isteni jelként tekintettem rá. Minden rászolgált arra, hogy feltárjam a múltját. Ám most hogy itt állok, csak azon jár az agyam, hogy miért tettem ezt vele. Ritkán érzek ilyet, de most szívesebben élnék a kegyes tudatlanságban, mintsem ebben az átkozott igazságban. Kétség sem fér hozzá, hogy a fiú rengeteget beszél. Számtalanszor pofázik és félelem nélkül szól vissza valószínűleg bárkinek. Ez viszont nem indok arra, hogy a nevelőapja ezt tegye vele. Nem volt joga hozzá, hisz a gyerek nem szolgált rá. Vigyáznia kellett volna rá és megadni neki a boldog gyermekkor minden percét. Nem elég, hogy a szülei megfosztották ettől, de még ő is. Szánalmasak. Egytől egyik mind szánalmasak.
Még mindig távol állok a fiútól, és habár köszöntet nem vártam a gyógyításomért, valamiért legbelül a leghalványabb mosolyban reménykedtem. Vagy ha nem is mosolyban, akkor legalább valami lágyabb érzelemkifejezésben, de semmi. A gyerek fapofával ül a földön. Azt is meg merném kockáztatni, hogy sokkos állapotban van. Le merem fogadni, hogy minden egyes kis képkocka eddig is világosan ott lobogott a szeme előtt. Kétlem, hogy szüksége volt az én segítségemre ahhoz, hogy felelevenítse őket. Pláne az utolsó képeket… szerintem annak még az érzésére is emlékszik.
Hogy mit sajnálok Sylvester? Azt hogy elhagytak, azt hogy ilyen gyerekkorod volt, azt hogy ezt tette veled, azt hogy ezt tettem veled. Sajnálom, hogy ezeken keresztül kellett menned ilyen fiatalon és azt is, hogy nem volt melletted senki, aki felsegíthetett volna a nehéz időkben. Sajnálom, hogy tetteim súlyát nem ismerve ezeket tettem veled. Sajnálom, hogy felemlegettem a múltad ezzel újra összetörve Téged. Én csak sajnálom.
- Mindent – közlöm elcsukló hangom. A múltja után még bennem sem maradt erő, nem hogy benne. Ha ilyen családban nőttem volna fel már rég alulról szagolnám az ibolyát. Saját kezeimmel vetettem volna véget az életemnek. Ennél még a halál is jobb.
- Igen ezt csináljuk, de nem mindenkivel és nem mindig – mondom halkan. Kezd megőrjíteni ez az érzés. A lelkiismeret-furdalás. A bűntudat. A sajnálat. Az érzelmek. Édes Istenem, hová fajul ez a világ! Én, Renee Coleman sajnálok valakit. Renee Coleman sajnál valakit. A legutóbb, amikor sajnálatot éreztem valaki iránt az is saját magam voltam. Sosem érdekelt más, vagy annak problémája. Miért teszek kivételt, akkor ezzel a fiúval? Talán mert rám emlékeztet. Vagy, mert az öcsémre emlékeztet. Megeshet, hogy mindkettő. Avagy épp egyik sem. Nem tudom. Teljesen összezavarodtam.
A kérése hirtelen pottyan ki a száján és azonnal félre is nyelek. Köhögésem közepette húzom fel a szemöldököm.
- Ohó, nem csalunk! Ilyen könnyű menekülőút nincs az életből –krákogok, miközben belső énem fájdalmasan csap a fejére, majd tépi le a bőrt a képéről. Bassza meg, hogy én még vigasztalni sem tudok. De hát sosem kellett. Soha nem kellett. Tovább nézem a fiú görnyedt testét és késszúrásként érint zokogása. Gondolkodás nélkül vetem le magam mellé, majd ha engedi szorosan átkarolom vállát és magamhoz húzom. Jobb kezemmel haját kezdem el simogatni gyengéden. Úgy tűnik felébredt a nővéri ösztönöm, amiről eddig azt hittem, hogy az öcsém halálával távozott belőlem.
- Bármi is történt veled te itt vagy. Túlélted. Túlélted és most erősen állsz ezen a világon. Ne hagyd, hogy az eddigi erőfeszítéseid gyümölcsét néhány kibaszott képkocka romokba tiporja – suttogom, majd ölelem át szorosabban zokogástól remegő testét. Fejemben azonnal ott terem egy emlék, ahogy az öcsémet karolva ülök az ágyon, és olvasom fel neki a meséket.
- Menjünk ki innen. Utána egy fokkal jobb lesz – mondom még mindig suttogva. Mintha attól félnék, hogy a hangosan kimondott szavak is sebet ejtenek testén. Ha engedi és bírja, akkor talpra segítem, ha nem bírja felveszem az ölembe, majd az ajtó felé indulok. Istenem mit tettem…mit tettem, mit tettem, mit tettem!?


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szomb. 24 Márc. - 16:46


Olyan, mintha minden kívülem történne. A dolgok mennek, megtorpannak, mint fagyott vonások a halott arcokon, mint az övén végső fintorai. De a dolgok aztán tovább suhannak és itt hagynak, hogy csak báb legyek, üveges kép, kívül mindenen. Mi történne, ha belépnék a valóságba? Miért nem öltem meg magam? Mikor gondoltam rá először? Bármilyen irányba elindulhattam volna, felfoghatatlan hogy lehettem ennyire béna. A könyvek? Jó stréber módjára kiműveltem magam? Sötét terveket szőttem hogyan pusztítsam el ezt a tetves planétát? Minél jobb, egyre erősebb, több hatalom, elnyert évek, szabad tudás, de miért? Hogy tényleg olyan legyek, mint amilyennek teremtett? Egész végig neki kedveztem és csak abban mertem lázadni, hogy lebeszéltem a kurva süveget a Mardekárról. Talán még a végén is ő nyert, hiszen azt akarta, gyilkos legyek. Milyen más ember járulhatna nagyobb keggyel Voldemort elé, mint én a sötét, népszerűtlen figura, aki sokkal okosabbnak és többnek hiszi magát mindenki másnál? Akit az egyik legperverzebb és betegebb férfi formált egyenesen a Nagyúr képére, mert sorsszerűnek találta, hogy a kurva anyja egy muglival baszatta meg magát. Aki megölte mesterét, mint valami kibaszott, szar tragédiában. Shakespeare-nél megőrültek a hősök és hogy, mikor lehetnék ehhez közelebb, ha nem most, ebben az elátkozott házban, egy őrült halálfaló társaságában, miután…újra látnom kellett. Hát perszehogy ittam felejtés főzetet, hiszen mindig is tudtam hogy hathatna ez az elmémre, hogyan lophatja el Tiberius az összes,  még hátralévő percem.
Aztán tulajdonképpen rájöttem, hogy ostoba voltam, hogy nem vagyok semmilyen. Egyik utat sem bírtam kiválasztani. Normálissá válni, barátokat szerezni, vagy leinni magam minden hétvégén, mint Cat, szétdrogozni, mint Doe, vagy csak nekirepülni a kastély falának, hisz úgyis olyan béna vagyok seprűvel. Legalább annyi lett volna bennem, hogy tisztességesen végezzek magammal, nem tavaly, már az elején.
Renee Coleman bánja. Most, hogy közelebb nem is kerülhetnék az áhított halálhoz, most jön rá, hogy semmi kedve kegyelemből megölni.
- Igen…azokkal nem, akik halálért esdekelnek, mert nem vagytok könyörületesek
Piszmogom, miközben átkozott nedvesség folyik végig orromon, toccsan cseppekben a padlóra.
- Ez lett volna ésszerű…
Nyögöm és nem is biztos, hogy érti, mert az egészet saját hülye zokogásom nyomja el. Egyszerűen nem bírom tovább. Nem mertem túl erős főzetet készíteni, hogy a régi dolgokat is elfelejtsem, de halványultak, főleg a tavalyi tragédia. Fogalmam sem volt mit tett velem, csak sejtéseim voltak miért nem bírom a fizikai kontaktust, de azt hittem minden flört szintjén maradt. Most gyenge vagyok, élve halott, darabokra tépett fájó zokogás egy halálfaló karjaiban, aki az előbb még összevert. Tiltakozni sincs erőm és csak összezavar miért viselkedik most így, hogy tőle kell átélnem az első gyengédséget, amiben nincs semmi perverzió. Az olyan érintéseket, amik nem kéjjel történnek, az első olyan simogatásokat, amik nem kívánnak. Pedig az előbb még azt éreztem, még fájt és ez mos még rosszabb, mert ez sosem volt, ismeretlen, mert lehetett volna. Bárki. Egy barátom, egy nővérem, egy anyám, valaki, aki egyszer aki önmagamon kívül is átölel.
- Nem kellett volna és nem vagyok erős
Tépem ki magam erőszakkal a szorításából.
- Mi lesz jobb?
Hogy lehetne jobb? Egy csődtömeg vagyok, az voltam mindig is. Valahogyan előrebotladozom, nem igazán látok, de már a nappaliban vagyok ismét. Tiberius megannyi titkot rejtegetett ebben a lakásban, tudom, hogy minden kibaszott négyzetcentije tele van mágiával. Nem figyelek, semmit sem látok, levegőt is nehezen kapok és szánalmasan zihálok hozzá. Valami keménynek ütközöm, eldugult orromon nem érzem az átható faanyagot, amit áraszt. Egy gombkilincset tapintok ki. Nem tudom, hogy ez nem egy ajtó, meghúzom és hátralök az erő, ami kiszabadul a régi, időnként rázkódó régi szekrényből.




Renee& Sili



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 1 Ápr. - 19:06
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Nem veszem magamra, amikor a fiú ócsárolni kezdi a halálfalókat. Elvégre milyen ismerete van neki rólunk. Volt a kegyetlen apja, meg voltam én, aki alaposan megkínozta az elején. Természetesen nem is az a célunk, hogy földre szállt angyalokat lássanak bennünk, de ha Brysen megismerne, lehet rájönne, hogy vannak érzéseink. Habár abba még én is kételkedem, hogy nekem vannak. Na meg ha akadnak is milyenek…
- Akiket meg szeretnék ölni és még közben esedeznek is érte azokat először megkínzom, majd csak utána végzek velük. Úgyhogy nyugi, nem ez tart vissza téged a halálodtól – motyogom, mert legbelül érzem, hogy ez sem valami nyugtató szöveg. Legtöbbször abban a gondolatban élem a mindennapjaimat, hogy tökéletes vagyok, ám ilyenkor mindig rá kell jönnöm, hogy van valami, ami abszolút nem megy nekem. Tudom, már mondtam, hogy nekem sosem kellett ilyet csinálnom, de ez nincs benne alapból az élőlényekben? Komolyan tanulni kell a vigasztalást? Hát miféle átkozott világ ez?
Hallani Sylvester szívszorító mondatait szinte elviselhetetlen. Megszabadult a legrosszabb dologtól az életében, de mégis annyira szomorú. Mintha a halála nem is jelentene semmit. Ugyanúgy magába van fordulva és szerintem elég mély depresszióban szenved. Az is lehet, hogy már minden rendben volt vele, csak aztán jöttem én és visszarángattam minden egyes nyomorult képet. Idióta én. Mentségemre szóljon viszont, hogy nem tudhattam. Te jó ég Renee Coleman! Még most is magadat véded?
Ahogy a fiú kitépi magát az ölelésemből meglepődök. Nem vártam, hogy visszaölel, de egy percre elhittem, hogy jól esik neki. Az Isten szerelmére, még nekem is jól esik, ha megölelnek. Nekem! Gyorsan túlteszem magam a picinyke csalódáson, hisz látom, hogy Sylvester elindul kifelé az ajtón. Végre. Legalább szavaim célba értek. Azonnal felszedem magam a földről és a hirtelen keletkezett zajra azonnal kirohanok, ám nem jutok valami messze az ajtótól, ugyanis meglátom az öcsém vérző, sebekkel teli, apró alakját.
- Mi a… – hőkölök hátra, habár felesleges, mert az aprócska test nem mozdul. Szívem már a látványára is úgy ver, hogy csoda, hogy még bírok állni. Gyors mozdulattal megtörlöm a szemem, mert azt hiszem csak hallucinálok, ám a kisfiú ugyanúgy ottmarad. Az öcsém, Rowan képe épp ugyanolyan, mint a halálakor. Gyenge, sebekkel teli és meggyötört. Szívem szinte darabokra törik, amikor megszólal:
- Miért nem jöttél velem? Megmenthettél volna. Pedig én hívtalak… annyiszor hívtalak – mondja az alak kisfiús hangján, miközben apró lépésekkel közelít felém. Ismét hátrálni akarok, de lábaim összerogynak és a földre esek. Zihálva veszem a levegőt és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Fingom sincs, hogy meddig bírok majd erős maradni. - A játszótérre igyekeztem emlékszel? – közelít tovább, ám én ugyanúgy képtelen vagyok a mozgásra. Közeledő alakján veszem észre, hogy a halott öcsém képével ellentétben, az ő szemei nem üvegesek. - Te a szobádban ültél. Valami varázslatot gyakoroltál és nem figyeltél rám. Háromszor rohantam be hozzád és kérleltelek, hogy gyere velem. Rám sem hederítettél. Annyit mondtál, hogy menjek nyugodtan, hisz már máskor is voltam ott egyedül. Nem néztél a szemembe, csak kiküldtél. Nem voltál bunkó, de nem törődtél velem. Sosem szerettél? – kérdezi elcsukló hangon, mire a fülemre tapasztom remegő kezeimet.
- Fejezd be… – kérlelem halkan, de Rowan csak tovább folytatja. - Elég! Elég! ELÉG! – ordítom, amennyire csak tudom, majd akaratom ellenére szabad utat engedek könnyeimnek és zokogni kezdek. A kisfiú nem hátrál meg. Nem fél tőlem. Egyre csak közeledik.
- Az egész a te hibád, Nővérkém! – mondja indulatosabban és a Nővérke szó az, ami megadja a végső ütést a szívemnek, ami immár kétségtelenül is milliónyi darabokra törik szét. - Ha velem jöttél volna, megmenthettél volna. Te vagy a hibás mindenért! Te okoztad a halálomat! – ordítja, majd vér kezd csurogni a szájából. Ekkor jövök rá, hogy mivel állok szemben. Ez nem az öcsém szelleme, hanem egy mumus. Tudom, mert a legnagyobb félelmem mindig is az volt, hogy cserbenhagytam őt és, hogy valójában miattam halt meg. Zokogásom, amihez most már öklendezés is társult, nem hagy alább, ám én jól tudom, hogy sem megmozdulni, sem pedig egy értelmes varázslatot kinyögni nem tudok. Megbénít az öcsém képe és szinte még az életre is alig vagyok képes.
- Sylvester segíts. Sylvester! – suttogom a mondat első felét, majd szinte kiáltom a másikat. Segíteni kell. Ha egyedül maradok itt halok meg. Rowan szemei kezdenek beüvegesedni és már egész testét vér borítja. Torkom elszorul és úgy érzem nem kapok levegőt, ezért könnyeim között elkezdem tépkedni a rajtam lévő felsőt sikeresen szétszakítva azt a mellkasomnál. Csalódottan veszem tudomásul, hogy semmit sem segített, ám ujjaim még így is a ruhaneműben maradnak. Ha képes lennék most gondolkodni biztos áldanám az eget, amiért vettem ma fel melltartót. Az alak tovább közelít és torzult hangon szól hozzám:
- Cserbenhagytál Nővérkém. Te végeztél velem nem ők. Sosem bocsájtom meg ezt neked. Elvetted az életem – lassít le csupán pár méterrel előttem. Nem bírom, én már nem bírom tovább. A Brysen fiúra nézek.
- Mumus – nyögöm, reménykedve, hogy hallotta. Utoljára rápillantok az öcsém haldokló, avagy már lehet halott alakjára, majd testem minden részével a földre rogyom. Végtagjaimból kiszivárgott az erő. Nem tudom magam megvédeni többé. Feladtam. Renee Coleman életében először feladta.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szomb. 7 Ápr. - 12:03

 
 
 

A kettéhasadt föld két peremén állok. Zuhanhatnék a dacos, szenvedő küzdésbe, valami hányinger keltő masszába, amiben eddig éltem, saját redvás mocskom koszába, a valóságba, ahol hű hívvé neveltek egy névtelen, arctalan valaki jobbjára, miközben számos megaláztatási rituálé edzett kitaszítottá, embertelenség és végül egy erőszak, gyilkosság. Most itt a hóhér, követeli az adót, amivel régen tartozom már és én teljesen ostobán egy olyan dologért, amiben nem hiszek, ellenkezem. Aztán a másik olyan könnyű lenne és itt van egy karnyújtásnyira, szinte ostoba voltam, hogy nem éltem saját szabad akaratommal. Megkínzott, bár korántsem annyira kegyetlenül, mint Brysen, vagy talán Voldemort tenné, de nem mondott le a halálomról, amit meg kell ragadni. Ironikus lenne, hogy itt hagyom a fogam én is, tökéletes befejezés
- Nem érdekel, csak csináld
Valami ilyesmit motyogok és aztán valahogyan egy gonosz ember ölelő karjaiban kötök ki, ismét. Szánalmasan, reszketve, amikor minden undorom, gátam leküzdi egy még erősebb késztetés, mert zuhanok és nem tudom hová. Könnyekben fuldokolni és kicsit megélni, átadni magam a borzalomnak, hagy cincáljon könnyebb és jobb, én…akarom. Azt akarom, hogy sok ilyen, őszinte ölelés legyen, még akkor is, ha hazug és hamis. Megint az egymást kizáró dolgok, fájdalmas szűkölések, Renee Coleman karjaiban…
De nem sokáig, a tudatosítás után már menekülnöm kell. Nem futok messzire, megállít egy zörej és minden határtalanul abszurd színezetet ölt. Mármint mit kereste egy halott kisgyerek a szőnyegen, aki hasonlít rám? Elhűlve meredek a látomásra és valahol azonosítom, ez egy mumus, de inkább csak a felszín alatt. Vádak, Renee szenvedése, legalább annyira hihetetlen látvány, mint ez a gyerek. A halálfalóknak is van gyenge pontjuk és ha még egy órával ezelőtt lennénk most legyőzném, talán hidegre tenném, nem tudom, végülis ilyenek az őrült gyilkosok. Bár ezt a látványt átélve, hogy megreszketek én is, van másnak is baja és kicsit foglalkozhatok azzal, nem mintha kisebbnek tűnne a sajátom, de mellékesnek. Igaz, hogy sok mindent nem tudok tenni csak állni, nézni és valahol sajnálni. Aztán hallom a nevem, megmozdulok és valami olyasmit makogok.
- Nem valóság…ne hallgass rá, ő valójában nincs itt.
Azt hiszem ezt így sikerül egyben elmondanom, megemelnem a pálcám, mintha képes lennék nevetségessé tenni egy haldokló gyereket…vagy egy haldokló?
Ahogy ránézek nem gyerek már, átváltozik Brysenné az ő zöldes hullájává, mintha túl sokáig ázott volna a kádban, a méreg elszínezte bőrét, egyik szeme helyén lyuk tátong, biztosan még félelmetesebb akar lenni. Ajkait mosolyra vicsorítja, ez az, amivel megdugott és most hullaként ugyan ez a célja. Mert mi lenne rémisztőbb az erőszaknál, ha nem ugyanaz nekrofil változatban? És ez akkor már túl beteg, nagyon perverz , mert közeledik és én…én azt sem tudom melyik világban vagyok, kinyújtja felém kezét, meredek rá, hozzám fog érni, úgy fog hozzám érni, hogy halott. Nem, ezt nem lehet fokozni, tetőpont, hörög, akárha félig dementor lenne, vagy zombi, sosem láttam még zombit és dementort, de ez…igazán mindennek a teteje, mumus, emlékeztetem magam, miért beszél akkor?
- Pont olyan vagy, mint Voldemort. Gyilkos, hát sikerült, az lettél, akinek lenned kellett, mert ez előre elrendeltetett nem látod? És én visszajöttem, hogy az enyém légy, sosem tűnök el, mindig ott leszek, minden percedben, majd meglátsz a szemed sarkából te apagyilkos fattyú.
Ezt csak képzelem és a pálcám nincs már, kiesett a kezemből, vagy csak elhagytam, miközben hátráltam aztán már nem is bírtam felfogni teljesen mi történik, az állva maradás nem ment, elernyedt minden izmom és a megelevenedett rémkép most elpusztít, olyan csókja lesz, mint a dementoroké és olyan érintése mint egy különösen kínzó, hosszúra nyúló avadának, én a földön és félig öntudatlanul egy tócsa közepén, nem tudom mi ez, sem, hogy hol vagyok, föladtam.


It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Hétf. 16 Ápr. - 16:58
Sili & Renee
Hell is where our story begins




Én, én esküszöm, hogy az imént még egy nyugodt kép vett körül. A karjaimban tartottam a fiút, simogattam, vigasztaltam. Egy viszonylag normális kép alakult ki körülöttem, amire már évek óta nem volt példa. Természetesen nem tartott sokáig, hisz már itt térdelek a nappaliban szemezve a halott öcsém képével, a bűntudatommal és az iszonyú gyásszal, ami sosem látszik megszűnni. Csak nézek magam elé és várom a halálom. Amikor Rowan meghalt a bennem gyülekező irdatlan dühöt arra használtam, hogy jobb és jobb legyek. Az erőm forrásaként tekintettem rá, ugyanis nem voltam képes a meggyilkolása után az emlékekkel megtöltött ház falain belül tartózkodni. Minden időmet a külső kis raktárban töltöttem a megkötözött muglival magam előtt. Kipakoltam minden szerszámot, minden ládát, hogy csak a mugli, az üres tér és én maradhassak ott. Utat adtam minden eszeveszett varázslatnak és a tökéletességig gyakoroltam őket, míg ott nem állt személyemben egy gyilkolásra kitűnő halálfaló. Ám arra sosem gondoltam, hogyha valaki ad valamit, azt egy perc alatt el is veheti tőlem. Az öcsém erőt adott, de az itt jelenlévő, haldokló képe teljes mértékben el is veszi azt. Egyedül és üresen maradtam. Annyira reménytelenül üresen.
Brysen nyugtató szavai csak tompa visszhangként érik el fülemet és bármennyire is meg akarom őket hallani, nem képesek bevésődni füleimbe. Koncentrálok, de hiába. Minden, amit látok az Rowan véres alakja és minden, amit hallok az az ő nyöszörgése és kellemetlen szavai. Minden érzékszervem a kisfiúra terelődik és nem képes befogadni semmi mást többé. Immár jól tudom, a mumus nyert.
A belsőm szinte már kész a halálra, amikor az öcsém hirtelen megnő és egy másik hátborzongató alak képét veszi fel. Eleinte nem tudom mi történik, de aztán az alak Sylvester felé fordul… hirtelen jön a felismerés. Ő az a szemét a fiú múltjából. Ő az a pedofil állat, aki megkeserítette az egész gyerekkorát. Egyedül a feltámadó dühöm ad annyi erőt ahhoz, hogy felszedjem magam a földről. Ijedten nézem, ahogy a férfi közelít a belül rettegő Brysen felé, aki egy tapodtat sem mozdul. Hogy a fene egye meg! Kinyújtom pálcámat a mumus felé és csak ekkor veszem észre mennyire remeg a kezem. Nem is emlékszem, hogy mikor féltem utoljára, de azt már most tudom, hogy nem hiányzott. Ez az érzés borzalmas és nem rám vall. Kifordultam magamból. A pálcát még mindig a mumusra szegezve tartom, de a szavaim nem találnak kiutat. A nyelvemen ülnek békésen és eszük ágában sincs elhagyni a biztonságot nyújtó helyüket. Viszont a Brysen apa közeledik és a zsigereimben érzem Sylvester halálát. A merengőben látott képek sikeresen beférkőznek gondolataim közé, így újra felizzítva dühömet. Az égető érzésbe kapaszkodok és ráveszem magam az ellenvarázslat kimondására.
- Riddikulus – ejtem ki halkan, mire a mumus ismét gyerek lesz, de immár egy boldogan kacagó kisfiú képébe bújik, míg el nem tűnik a szekrény mélyében.
- Tagadhatatlan, hogy ma mind a ketten megjártuk a poklot – suttogom a fiúnak elcsukló hangon könnybe lábadt szemmel. Ismét a földre rogyok, majd zokogni kezdek, mert feleszmélek, hogy a boldog öcsém képe épp ugyanannyi sebet tép fel szívemben, mint a haldokló. A két kép együtt pedig megnyúzva hagyja ott azt a mellkasomba arra várva, hogy legalább egy fájdalmasat dobbanjon ezzel életben tartva engem.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szer. 25 Ápr. - 19:21




Nehéz hinni a valóságban. Amikor a fonal elszakad, torzul a tér, leveszik a maszkokat, vagy rád tör egy Halálfaló ott, ahol meggyilkoltad apádat. Végignézed hogyan mocskoltak be, milyen arcot vágtál közben. Ahogy hátad ívbe hajlította a seggedbe nyilalló, kéretlen fájdalom. Izzadtságcseppek kóboroltak nevetséges, döbbent arcodon, lefolytak a szádba, nem bírtad csukva tartani és szemedben elfakult az érzékelés, vagy csak a lelked. Mint egy Dementor csókja, kiszívta csillogását, a fájdalom lényegtelenné vált. Üres háttéré a megaláztatás mozgóképkompozíciója mögött. A fájdalom jelentéktelen volt, háttérsikoly. Sok, apró darabra hullottam, szétszóródva a padlón, kicsi szilánkokban parketták közé ragadtam. Többen örökre eltűntem és hiába próbálom összeseperni majd, vastag porrétegeg alatt ülepszem itt maradva, felejtve, hagyva, téve a küszöbre, ahogy mondta, nem kellettem. Kinek kellenének a szilánkok, egy összedőlt ház, sérült bakelit?
Minden képtelen fokozható, a halálfaló őrjöngő visítása, egy gyerek vérbe fagyva. Süket szavak megrekednek, nemsokára életre kel a rémálom, az eszemet elvevő erő.
Valahol mélyen vinnyog a vészjelző: ez nem ő, kinyírtad
Ettől rosszabb, jön, a padló eltűnik, a valóság kiszakad, akármit csinálhatna velem, nem tudnék védekezni. Egyetlen átok se jut eszembe, rémületbuborék képződik körém, közel látom, villódzni, képzelt valóságnak, nem tudom minek és ebben a percben nem tudom mi vagyok. Teljes kapcsolatszakadás magammal, ön és éntudatommal, hirtelen újra a kisgyereket látom, de valamiért már boldog és normális. Mint én egy álomban, ami talán meg sem fordult fantáziámban.
Jól mondja Coleman Renee, egy életre megjegyeztem a nevét, de nem biztos, hogy ez sokáig tart. Rossz helyen, időben kapjuk a durva pofonokat, sehol sem lenni volna megváltás.
- Hogy halt meg?
Ülök le törökülésbe egyenes háttal, kihalt szemmel, dermedten. A teljes apátia jótékony sokkjában, faarccal érdeklődve. Renee majd elmondja és én segítek neki. Abban a másik életben medipszichiáter akartam lenni.
- Beszélj róla, írd körül azt a napot.
Biztatom élettelen, mint egy báb és csak az vagyok. Óra, amit felhúztak egyszer régen és elfelejtett megállni. Ketyeg. Ütemetesen, hangosan, mindig egy másodperc múlva üti el az egy másodpercet.



It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Our horror story

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Change the way the story ends

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-