Ünnepélyesen esküszöm
hogy rosszban sántikálok



Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1979. Sötét van. És egyre többször tűnik fel még azoknak az embereknek is, hogy nincsen minden rendben, akik nem érzékelik a mágusvilág történéseit. Az emberek eltűnnek, a házak fölött pedig vagy a Sötét Jegy lebeg, vagy nincsenek már házak. Nem bízhatsz senkiben. De ma boldog is lehetsz. Ma harcolhatsz is. Talán maradt még remény. Talán mélyre kell ásni érte, talán olyan emberekben találod meg, akikben azt hitted, hogy kihunyt a remény minden szikrája. Új szövetségeket köthetsz, új Rend születhet. Nincs még vége. Nem ma jött el az utolsó napfelkelte. Mert az öröm segít azokon, akik megérdemlik, még akkor is, ha teljes a sötétség; mert a sötétséget elűzi a fény. Az új Rend. Az iskola, ahonnan kikerülhetnek azok az ifjak, akik megváltoztathatják a történéseket így, vagy úgy.
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai


Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Merengõ
legfrissebb történések

» A Mágiaügyi Miniszter, Harold Minchum elesett! Köszöntsétek új miniszterünket Barty Crouch Sr. -t!
• • • • • • • • • • • •

» A Szent Mungó halálfalói fennhatóság alatt áll! Ez kihatással van a továbbképzésen tanulókra, az ottani betegekre! Gondold meg kétszer, belépsz e az ajtaján!
• • • • • • • • • • • •

» Szörnyű támadás az Abszol úton! Hogyan kezdjék békességben így a tanévet a diákok, ha már bevásárolni sem tudtak?
• • • • • • • • • • • •

» Tovább olvasok


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel
Yesterday at 21:23
• • • • • • • • • • • • • •
Maura I. Pince
Under the creepy moon
Yesterday at 19:32
• • • • • • • • • • • • • •
Rigel S. Avery
Tékozló fiúk
Yesterday at 18:56
• • • • • • • • • • • • • •
Rigel S. Avery
Through Passion I Gain Strength
Yesterday at 14:16
• • • • • • • • • • • • • •
Luther Avery
Roxmortsi kaland
Yesterday at 13:18
• • • • • • • • • • • • • •
Angus Belby
Just one more drink...
Yesterday at 12:45
• • • • • • • • • • • • • •
Alec Silverlake
Ian & Karen
Vas. 14 Okt. - 22:20
• • • • • • • • • • • • • •
Ian Sullivan
Septimus Blynberch
Vas. 14 Okt. - 22:17
• • • • • • • • • • • • • •
Septimus Blynberch
Professzorok és Prefektusok
Vas. 14 Okt. - 20:58
• • • • • • • • • • • • • •
Admin
Időd, cikked, életed
Vas. 14 Okt. - 18:51
• • • • • • • • • • • • • •
Rigel S. Avery
A hónap írói
a hónap posztolói
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
törvényen kívüliek:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
ÖSSZESEN:
51
15
4
6
6
5
25
16
1
3
5
6
143
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.


Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
187
Értékelés :
0
▽ Kor :
22
▽ Avatar :
Chanelle Elise

»
» Csüt. 14 Szept. - 13:07
Nem érzem jól magam, és közel sem csak azért, mert lassan már a harmadik trimeszterben járok. Az sem segít, hogy mióta visszajöttem Oroszországból, Antoninnal egyre többet veszekszünk. Bizonyára a bennem túltengő hormonok is rátesznek egy-két lapáttal, de féltékeny vagyok, mérges, ezek mellett aggódok sok mindenkiért, és mindenért, de legfőképpen azért, hogy talán már soha sem lesz újra majdnem normális életem, és ezt a gyermekemnek sem tudom majd biztosítani. Abban sem vagyok már biztos, hogy jó szülők leszünk Antoninnal. Minden egyes alkalommal, amikor azt látom, hogy újra Bartyval tárgyal Pandoráról, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire nem jól van ez így, hiszen helyette velem, a születendő gyermekünkkel, és a Travers ikrekkel kellene foglalkoznia. Már azt sem tartom jó ötletnek, hogy nála lakjak, és főként velük. Mintha csak egy átjáró házban élnék, kezdem azt érezni, hogy csupán csak egy pont vagyok Antonin fontossági listáján, aminek a kipipálására koránt sincsen elég ideje, helyette mindenkire, és minden másra viszont igen. És talán, mert ezeken görcsölök minden egyes nap, a stressz egyre inkább maga alá gyűr, amit legjobban a terhességem sínyli meg.
Ahelyett, hogy folyamatosan ennék, és felszednék még magamra pár kilót a szülésig, pontosan az ellenkezőjét teszem. Ma sem ettem szinte semmit, az ajkaim kicserepesedtek, én pedig úgy érzem, mintha az árnyéka lennék egykori önmagamnak, de legalábbis annak a nőnek, aki pár hónapja még szeretetteljes örömmel szökött meg Antoninnal a hazájából, hogy végre-valahára megint együtt lehessenek. Most már hárman.
Jelenleg viszont kezdek egyre mélyebbre csúszni a depresszióban, és az önsajnálatban, ami nemcsak a gondolataimra, de a testemre is jelentős kihatással van. Először csak azt hiszem, hogy a gyomrom görcsöl, mert éhes vagyok, ezért futólag eszek pár falatot, viszont a fájdalom nem múlik el, inkább erősödik. Összegörnyedve, szinte vonszolva magam jutok fel a végeláthatatlannak tűnő lépcsőfokokon az emeletre, de a szobámat már nem tudom jobban megközelíteni. Helyette a hideg márványpadlón omlok össze, kezeimet a hasamra szorítom, és kétségbeesetten nézek körbe magam körül, tekintetem pedig reménykedve fonódik össze az egyetlen ismerős szempárral, aki most a kúriában tartózkodik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
158
Értékelés :
0
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Ella Purnell

»
» Vas. 8 Okt. - 0:36

I could never be like you


Nem elég, hogy Antonin idehozta, nem elég, hogy ki kellett bírnom életem leghosszabb négy napját, ami még a téli szünetből hátravolt, és amikor már azt hittem volna, hogy megszabadulok, és el tudom felejteni az emléket, a megaláztatottságét, a szégyent valami olyasmiért, amit nem is én követtem el, és amiről a szűk családon kívül egyébként senki sem tudott. De az éppen elegendő volt ahhoz, hogy megkapjam Dolohovnétól a lenéző pillantásokat, nem voltam elég gyors, nem voltam elég kívánatos, elég  termékeny, mekkora egy elhibázott döntés volt hozzáadni Antoninhoz.
És én már megbékéltem a tudattal. Elhittem, hogy Dolohovék kiteszik a szűrömet. Minden reggel vártam az átkozott bagylot, melyben hideg részvét nélküli hangon közlik, hogy nincs már szükség a szolgálataimra.
De a bagoly nem jött, helyette meg itt vagyok, ismét, az az átkozott házastársi kimenő, és Antonin ahelyett, hogy itthon lenne, a munkába temetkezik, vagy tudja Salazár, hogy miben jár, itthagy engem, összezárva Siljevel.
Silje gyönyörű,mint amilyen mindig is volt, a kerekded formák, a márványarc, nem az a szánnivalóan sápatag fajta, és ahogy egyre kerekedik, úgy dörgöli az orrom alá nőiességének minden atomját. Még a terhét is úgy hordja, kecsesen ring végig a folyosón, beragyogja a termet, hogy méginkább nyomorultul érezzem magam, hogy azon kapjam magam, hogy menekülök előle. Néha az ikrek szobájában találok menedéket, de csak távolról merem figyelni őket. Egyszer a karomba vettem az egyiket, majdnem elejtettem, és olyan esetlen voltam, hogy Antonin azonnal kirángatta a kezemből. Máskor csak a tükör előtt állok, teljesen haszontalanul, elcsigázva, ahogy Silje mellett egyre aszottabbnak tűnő testemet figyelem. Az a csípő meg sem bírna egy terhességet.
Nem tudja, vagy csak nem akarja felfogni, hogy milyen szerencsétlen helyzetben van. Vagy csak előttem tartja magasan a fejét, de minden pillanatban szánom őt, amiért Antonin gyerekét kell megszülnie – és az egyetlen dolog, ami a boldogsága útjába állhat az egy jelentéktelen kis gnóm, aki a távollétében a helyére furakodott – de egyáltalán azért, mert gyermeket szül hamarosan ebbe az átkozott világba. És akkor még képes, és nem eszik, ha csak nem diktálják le a falatokat a torkán, és hiába kifogástalan az alakja, egy ennyire előrehaladott állapotban már egészen más testarányoknak kéne lenniük.
Összepréselt ajkakkal, döhösen emelem fel a tálcát, amit pár órával ezelőtt hagytam itt a szobájában és már indulok is ki, de a lendületem azon nyomban abbamarad és megtorpanok az ajtó között. Földbe gyökerezik a lábam és csak némi ideges kapkodás után tudom a tálca tartalmát megmenteni attól, hogy a földre zuhanjon, mint az előbb Silje, alig pár méterre tőlem. Tekintetünk összefonódik, és én sokkal ijedtebben nézhetek vissza rá, mint ő rám, sápadt arccal, kitágult pupillákkal.
- Hozok segítséget – szólok meg rekedtes hangon a szinte óráknak tűnő mély csendet megtörve, de a lábaim még mindig nem mozdulnak és nagyon jól tudom, hogy rajtunk és a manókon kívül senki nincs itthon. Tehetetlennek és ostobának érzem magam, de még csak arra sem futja tőlem, hogy valami mást, valami bíztatót kipréseljek az ajkaim között.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
187
Értékelés :
0
▽ Kor :
22
▽ Avatar :
Chanelle Elise

»
» Kedd 31 Okt. - 18:32
Elég abszurd, ahogyan a fájdalomtól a padlón heverve, kétségbeesett szempárral nézek Pandorára, segítséget várva tőle, mialatt az ő tekintete sem tükröz egyebet a tehetetlenségen kívül. Végül is nem meglepő, valószínűleg egyikőnk sem gondolta volna soha sem, hogy egymás társaságában kell majd, hogy megszüljem Antonin gyermekét, egy majdhogynem teljesen üres kúriában, hetekkel az előírt időpont előtt. Az utóbbi gondolat miatt pedig még torokszorító félelem is tör rám a kétségbeesés és az egyre jobban erősödő görcsrohamok mellé. Fogalmam sincs róla, hogy mit is tehetnék, ahogyan arról sem volt, bármennyire is úgy tűnt, mintha lenne, hogy hogyan legyek igazán szerető anyja a gyermekemnek. Bár mindent és mindenkit feladtam volna érte, mégis az egész terhességem alatt attól féltem, hogy rossz szülővé válok majd, hiszen soha sem volt előttem megfelelő példa a család pozitív szerepére. Én személy szerint nem számíthattam a bátyámon kívül senkire sem, legalábbis nem olyan értelemben, mint azt valójában szerettem volna. És sajnos a legrosszabb félelmem lassan, de biztosan kezd valóra válni. Mert, ha foglalkoztam volna magam úgy, ahogy kellett volna, ha megfelelően táplálkozok, pihenek és egyáltalán nem idegesítem magam Antonin élete miatt, talán nem kellene idő előtt megszülnöm a gyermekemet. Mostmár csak abban reménykedek, azért imádkozom Merlinhez, hogy egészséges legyen, és ne történjen vele semmi baj.
Egyedül csak Pandorára számíthatok jelen pillanatban, és ezt mind a ketten jól tudjuk, és bár elég nehezen sikerül ezt magunkban is tudatosítanunk, mégse ágálok tovább az ellen, hogy hangot adjak a félelmemnek előtte. Ellenkezőleg, amíg az ajkaim a szavakat formálják, szabad kézfejemmel úgy kapok felé, mintha fuldokolnék, és csak ő lenne számomra a szükségszerű levegő. - Ne, ne hagyj egyedül! Maradj velem, kérlek! - suttogom neki színtelen hangon, mert többre valóban nincs már energiám. Ahogyan a fájdalom egyre inkább erősödik bennem, már az érzéseimet sem tudom tovább kontrollálni, sírva fakadok. A sors furcsa humora talán, de Pandora az életemben szinte az egyedüli, aki előtt akaratlanul is könnyeket kell, hogy ejtsek. És őszintén, ebben a pillanatban nem is szégyellem azokat, ha segítenek rajtam.
És, ha azt hittem, hogy ennél már nem lehetek kétségbeesettebb, tévednem kell. Amikor a fejemet az időközben magam alá húzott térdeimre hajtom, hangosan kiáltok fel. - Vérzek! - hitetlenkedve bámulom a tenyerem, majd szinte eszelős tekintettel fordulok Pandora felé. - Segíts, csinálj valamit, bármit! Nem akarom elveszíteni a gyermekemet, ha én meghalok sem! Neki élnie kell! Segíts neki, kérlek! - zokogok fel még hangosabban, és már abszolút nem törődik kicsit sem azzal, hogy a gyermekem apjának felesége áll előttem. Én már csak az egyetlen mentsváramat látom benne, semmi és senki mást, csak a lányt, akire jelen pillanatban az egész életemet rábíznám. És a gyermekemét is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
158
Értékelés :
0
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Ella Purnell

»
» Kedd 14 Nov. - 23:12

I could never be like you

A Siljeről alkotott eszményképem egyszerre zuhan össze, mint maga a teste, nem messze a lábaim előtt, és én gyakorlatilag tétlenül, elnyíló ajkakkal, kitágult pupillákkal nézem végi az egészet. Az elmúlt években annyi borzalomnak voltam szemtanúja premier plánban, ugyanilyen tesze-toszasággal, életre való képtelenséggel. Nem kéne meglepetésként érnie, nem kéne így zakatoljon a szívem, nem kellene konkrét cselekvésre ösztönöznie, de ez most mégis valahogy más. Nem bírom elszakítani a tekintetemet, nem akarom megnézni, mi történik körülöttünk, a tekintetek kereszttüzén túl. De amikor a könny kicsordul Silje szeméből, elviselhetetlenné válik. Silje, akit óvatos, távolságtartó féltékenységgel néztem végig, ahogy szépen lassan átveszi a helyem, és mégis valami piedesztálra emeltem, mint maga Antonin. Silje a legendás szerető, Silje az izzig-vérig nő, aki a szíve alatt hordja a gyermekét. Úgy néz ki, most már nem sokáig.  
Maradjak, persze, mégis mi mehetett hirtelen az agyára, hogy képtelen gondolkozni? Mégis mivel tudnék én most segíteni, azon kívül, hogy idehívom Antonint meg az átkozott gyógyítót, de mégis hogyan? Küldjek nekik egy kibaszott baglyot vagy postagalambot? Mégis miért kelle ennyire bonyolult legyen minden? És miért kell ilyen végtelenül engedelmesnek lennem? Mielőtt még rájönnék, mit csinálok, lábaim automatikusan indulnak meg felé, kezemben még mindig ott van az átkozott tálca, mert mégis hova tehettem volna?
Bizonytalanul állok meg mellette, aztán remegő lábakkal guggolok le, csörömpölve, ügyetlenkedve teszem a tálcát a földre. A teáskancsó és a csészéje összekoccannak, és a gyógyital kilöttyen a szőnyegre a vértócsa szomszédságában. Kiver a hideg verejték, és a fejem teljesen kiürül. Egyetlen piros vészjelző gyúl csak, ne mondd el Siljének, nem pánikolhat mégjobban. Kényszerítem magam, hogy a sűrű ragacsos váladékról elszakítsam a tekintetemet, és újra a szemébe nézzek. Abban reménykedve, hogy ezzel elterelhetem a figyelmét. De már késő. Ugyanolyan pánik lesz urrá rajta, csak míg én szavak nélkül kiabálok, ő hangosan, beleremeg a dobhártyám is.
- Nyugodj már meg, a francba, Silje – azt hittem, majd a hisztérikus felcsattanásom nem fog különbözni az övétől, és mégis, a hangom olyan nyugodságal, olyan búgva tekeredik felé, mintha az égvilágon egyetlen célja lenne: Silje kedélyeit lenyugtatni. Vállát azonban már sokkal határozottabban ragadom meg, hogy ne tudja kirángatni magát, minden erőmet latba vetem, úgy kuporgok mellette és nem engedem, hogy újra lenézzen a lába közé.  – Nem fogod elveszíteni a gyermeked – úgy artikulálom a szavakat, mintha magam is egy gyermekkel beszélnék. – Ez csak egy kis vér, Silje, ne csinálj drámát – ugyanolyan magabiztossággal szólok, mint amikor apám gyermekkoromban arról próbált meggyőzni, hogy a pofon nem minősül családon belőli erőszaknbak, hogy a fekete az igenis kibaszott fehér. És azzal a mozdulattal elengedem el, és hívom a manókat, az összes átkozott közül kettő téblábol csak a házban, a többi ki tudja, a ház melyik lakója után jár éppen. Az egyiket elküdöm a gyógyítóért, aztán Antoninért, fogalmam sincs, hogy hol lehet, talán csak mázlim van, és nem valami átkozott Feladaton dolgozik éppen. A másik meg nem egy vajúdást nézett már végig, vagyis hogy pontosabb legyek, a kuzinja nagy szakértő, és tudja, hogy mit kell tenni, elmegy valami takarókért és meleg vízért, és nekem meg csak az a dolgom, hogy itt üljek, amíg vissza nem jönnek, és meggyőzzem Siljet, hogy minden rendben lesz.
Csüggedten rogyok vissza mellé, és kisöprök egy verejtéktől nedves tincset a szeméből.
- A gyógyító bármelyik pillanatban itt lehet. A manó hallani sem akart arról, hogy behopponáljuk téged a Mungóba. És meg tudom érteni. Gyere – óvatosan taszítok rajta, hogy hátával a falnak dőljön, aztán lábait annyira szétfeszítem, ahogy csak tudom. Nem ez a tökéletes póz, de amíg a manó visszajön, legalább nem kuporog.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
187
Értékelés :
0
▽ Kor :
22
▽ Avatar :
Chanelle Elise

»
» Pént. 9 Márc. - 12:01
Soha sem éreztem még magam ennyire tehetetlennek, sem pedig kétségbeesettnek egész eddigi életemben. Még talán akkor sem, amikor az apám a nagybátyámnak ígérte a kezem, amikor megismertem a családunk beteg és örökletes hagyományait, amit generációról generációra kötelessége lenne minden egyes családtagnak és rokonnak folytatnia, mintha abszolút nem zavarná, sőt még élvezné is a perverzió effajta rákényszerítését. Nos, én nem tettem. Most mégis, a lassan kezdetét vevő vajúdáshoz képest még a nagyanyám meggyilkolásának kitervelése és véghezvitele sem tűnik már olyan vészesnek, mint akkor és ott annak tűnt.
Egyedül csak Pandora kissé riadt és meglepődött szempárját látom magam előtt, és mindennél jobban igyekszem is csak rá koncentrálni, nem pedig arra, hogy a lassan megszülető gyermekem nem éppen a legmegfelelőbb időpontot választotta a világra jövetelére, sőt.
Mit meg nem adnék most, hogyha a mostanában legtöbbször csak az idegeimre menő Antonin nem a munkahelyén, hanem itt, az otthonában lenne, vagy, ha egyáltalán eszembe jutna bárki más, akitől segítséget kérhetnék. Normális esetben ezt a fajta megmentést a családjára bízná az ember lánya, általában az anyjára, de az én esetemben jobb, ha még csak gondolni sem gondolok rájuk, nemhogy bármelyikük nevét a számra vegyem. Az anyám azt sem tudom él-e még, vagy apám már őt is felsorakoztatta a kitömött manóhadserege végére, a nagybátyám bizonyosan csak előszeretettel és örömmel, nagy boldogsággal nézné végig a kínszenvedésemet, és az elsők között lenne, akik jobb esetben csak elrabolná a gyermekemet tőlem, nem pedig vízbe fojtaná. A bátyámra talán még számíthatnék, ha nem lenne szinte teljesen őrült, és, ha a másik énje nem pont a legszerencsétlenebb pillanatokban uralkodna el felette. Egyedül Nonnára számíthatnék valóban és igazán, de még annak ellenére sem lennék képes megbízni benne, hogy tudom, egyszer már ő is keresztül esett a szülés fájdalmas, mégis csodálatos folyamatán, hogy aztán az orosz kúriánk fagyos földjébe temesse el halva született csecsemőjét. Senkim sincs Antoninon kívül, a kevés számú baráti társaságomra sem számíthatok igazán, de nem is szívesen terhelném őket, mint férfiakat, ha csak nem muszáj. Pandorára viszont most úgy tekintek, mintha nem csak az enyém, hanem az egész világ megváltója lenne.
Pontosan ezért nem ellenkezem, bármennyire is félek, mi több rettegek, egyszerűen csak elhallgatok, mintha minden kétség nélkül elhinném, amit mond nekem, mert bízok benne, jelen pillanatban csak benne, senki és semmi másban. Még magamban sem.
- Persze, csak egy kis vér, nincs semmi baj.. - mintha tényleg nem lenne, úgy ismételem unos-untalan, folyamatosan, egészen addig, amíg már nemhogy beszélni, de suttogni sem marad már erőm. A félelem, a fájdalom és a vérveszteség minden energiát kiszívnak belőlem, míg nem már Pandora előttem térdelő alakját is csak homályosan kezdem el látni.
De azért igyekszem én, legalább a szemeimet nyitva tartani, és leginkább azt tenni, amit Pandora mond nekem. A segítségével a hátamat a falnak vetem, nekidőlök, a lábaimat pedig, mintha nem állna mindkettő merev görcsben, engedem még szélesebbre szétfeszíteni.
Levegőt viszont már alig kapok, lassan az ájulás kezd el megkörnyékezni. - Azt hiszem.. El fogok ájulni. - kapaszkodok akaratlanul is a lány kezébe és ruhájába, már amennyire az erőm engedi, de inkább fásultan és gyengén, mintsem erőteljesen.
Váltakozó, rövidebb-hosszabb ideig, mintha mellette sem lennék, néha azt sem érzem és tudom, hogy ki és hol vagyok, sem pedig, hogy mi is történik most velem, egyedül Pandora jelenlétét érzékelem, amikor ismételten kinyitom a szemeimet, és meglátom őt magam előtt. - Mikor lesz már vége? - zihálok rekedtes hangon a kevés levegőtől. - És hol van már az orvos? És Antonin? Ha nem érkeznek meg.. - nem fejezem be, igazából, ha akarnám se tudnám. De nem is kell, szerintem ő is nagyon jól tudja, hogy mire gondolok éppen. Arra, hogyha ketten maradunk, mint eddig is, mellette fogok megszülni, a Dolohov kúria márványpadlóján, a falnak dőlve, Pandora kezei között.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
158
Értékelés :
0
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Ella Purnell

»
» Vas. 18 Márc. - 20:43

I could never be like you

Annyira, de annyira közel járok ahhoz, hogy előkapjam a pálcámat és magifix-szel ragasszam le Silje száját. Akkor a hátborzongató érzés nem lenne még ennél is kegyetlenebb, nem kéne hallgatnom az összefüggéstelen szavait, nem kéne tudomást vennem róla, hogy mennyire nincs éppen magánál. Csak ahhoz kéne egy pálca, és akkor megszegném a pálcahasználati törvényt (de hát, Salzárra ez egy vészhelyzet) és akkor kirugnának a Roxfortból, és én cserélgethetném Silje gyermekének bébikajás partedlijét, lehet, hogy az én ruhám is tele lenne gyanús foltokkal, amikben nem lehet megkülönböztetni a félig emésztett és a nyers állapotban lévő elemeket. De mi van ha igaza van Siljének, és mi van, ha történik valami? Például ha még pár perc múlva is ilyen ütemben ömlik belőle a vér, és akkor már képtelen leszek eltitkolni előle. Ha akkor még egyáltalán magánál lesz.
Erőt veszek magamon és lenézek a földre, a fehér, 100%-os gyapjú házipapucsom tocsog a vérben (ha Mrs. Dolohov, akinek csak a neve hasonlít az enyémhez, egyébként semmi közös nincs bennünk, biztos szívrohamot kap). Az ajkamba kell harapnom erősen, hogy ne sikkantsak föl.  Majdnem olyan sok a vér, mint amikor Bagnold áldozatul esett az egyik átkomnak. De vajon miért riaszt meg jobban most a születés, mint akkor a halál gondolata?
Talán mert valami úton módon mégis kötődöm ehhez az élethez, a Siljéhez meg plane, és ha nem jön az az átkozott javasasszony, biztos, hogy én ájulok el.
És akkor a szorítása gyengül. Eddig jól érezhetően kapaszkodott az ocsmány kötött kardigánomba, de most csak lóg a levegőben a keze, ahogy a fejét is elejti egy pillanatra. Kétségbeesetten fogom két, túlságosan apró tenyeremmel a fejét.
- Silje, Silje! – csak a nevét kiabálom, de az egész biztos, hogy kiabálok, mert hallom visszhagzani a saját hangomat a kétségbeejtően üres folyósón. Nem tehetek mást, meg kell pofoznom, és ez most nem valami revans, amiért elvette a férjemet, vagy mert a szabályokat megkerülve vált ennek a családnak a tagjává (még csak rá sem erőltették soha azt az átkozott főzőt! Ugyan, hol itt az igazság?), hanem mert muszáj. És amikor nem használ, újra megteszem, ezúttal ritmikusan pofozgatva az arcát, ha ez nem megy, Salazárra, belécsípek.
De még mielőtt bármit tehetnék, a manó hangos pukkanással bukkan fel mögöttem, és nekem semmit sem kell tennem, csak szorongatni Silje kezét és körmeimmel a kezébe marni jó mélyen és kíméletlenül. Én lepődök meg a legjobban, hogy ennek van bármiféle hatása, de esélyesebb, hogy az összehúzódások térítették magához, mindenesetre meg kell ragadnom a lehetőséget, hogy újra ébren van.
- Rossz hírem van, Silje, de ennek nem lesz vége addig, amíg meg nem szülöd a gyermekedet. Innen már nincs visszaút – persze még így is átkozottul finom vagyok vele. Mert rögtön kezdhettem volna azzal, hogy a javasasszony még sehol, és hogy csak én meg egy nyeszlett manó leszünk a társasága élete legfontosabb óráiban. Persze, hogy nem mondom, hiszen még mindig reménykedek benne, hogy valaki hozzáértő is felbukkan.
- Tudod, anyám is így szülte Aurórát. A kúria padlóján, mindenféle segítség nélkül. Néha megtörténik, hogy csak úgy kicsússzan az a gyerek és.. – annyira nyilvánvaló, hogy ez a gyerek nem fog kicsusszanni olyan egyszerűen, meg aztán láthatjuk, hogy Aurórából is mi lett, nem kell kockáztatni. Közben látom a szemem sarkából, hogy a manó megtisztogatta a bejáratot, mármint ezúttal kijáratot, és ez a félig elkapott pillanat is elég, hogy egy egész életre elvegye a kedvem bármiféle reprodukciótól, nem mintha eddig olyna átkozott nagy kedvem lett volna hozzá.
Minjárt elájulok. Mégjobban belévájom a körmeimet, pedig most aztán magánál van, de nekem kell megkapszkodnom.
- Nem tudom, hogy az a szemét Antonin, hogy tehette ezt veled – nem tehetek róla, csak úgy kibukik belőlem és abban reménykedek, hogy a pillanat hevében Silje majd arra gondol, hogy milyen kínos, hogy éppen most nincs itthon és még csak véletlenül sem gondol a megtermékenyítésre.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
i'm up to no good


the devil's in the details


»
»
Vissza az elejére Go down

Pandora & Silje

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-