Nem tudom, hogy eljössz-e, csak remélni tudom. Annyira de annyira remélem, hogy eljössz, hogy minden hozzád hasonló fiúhoz mosolyogva lépek oda, hogy aztán lebiggyesztett ajkakkal lépjek hátrébb, hiszen nem te vagy.
Ha hinnék, nem kifejezetten Istenben, hanem úgy bármiben, akkor imádkoznék, hogy gyere, hogy lehajtott fejjel sétálj kifele ezen az átkozott kapun, le Roxmorts felé, hogy a barátaid - mert biztosan rengeteg van - susmogni kezdjenek, mire te felnézz és megláss engem. Persze aztán nem tudom, hogy mi fog történni, csak remélni merem, hogy örülnél nekem.
Hűvös van már így a tél derekán, ennek ellenére rövid szoknyában toporgok, és a tiszteletedre - ki más érdemelné ezt meg? - szolidan sminkeltem, egyenesre fésültem a hajamat, lágyan parfümöztem be magamat, de csak amiatt, hogy örülj.
Ezer éve nem láttalak. Izgulok, úgy, mint mikor először randiztam apáddal, akkor is hasonlóan festhettem. Mert randi ez. Veled, csak te még nem tudsz róla.
Lábujjhegyre állok, hogy belássak egészen a főkapuig, hátha megpillantalak. Fiúkat kérdezek, jössz-e már, hol vagy, tudnak-e rólad bármit?
Türelmetlenül toporgok, látni akarlak már, magamhoz ölelni, olyan nagyon régen láttalak már!
És ott vagy, lassan lépkedsz, de felismerlek már jó messziről. Ösztönösen, mintha tegnap váltunk volna el. Felismerem a járásod, a kezed tartását, a ruháid összevisszaságát.
- Bunny.. Bun-bun... kisfiam!-
Már messziről kiabálok neked, s amint kilépsz a kapun, én már feléd rohanok, a karjaidba vetem magamat és ölellek, úgy ölellek, mintha sohasem akarnálak engedni, s mindeközben reménykedem, hogy hagyod.
- Boldog előszülinapot! -

Újra lehetnél kisfiú, akinek a karja olyan erőszakosan fonódott a nyakam köré, hogy az ujjai belemarjanak a hajamba, s semmiképpen ne akarja ereszteni, lehetnél ez a kisfiú, az autókkal játszó, aki éjszakánként csak könyörgés árán aludt el a saját ágyában, s pár óra múlva mindig az én hálószobámba keveredett, s hideg kis testével begyömöszölte magát a karom alá. Lehetnél ez, de nem ez vagy, nyilván már nem vagy kisfiú, hiszen csak rád kel nézni: igazi férfi lettél, bár még mindig nagyon kis vézna vagy, ehetnél többet, ha van miből,de hát tudom, hogy itt van miből, hiszen Dungie imádta a Roxfortot, mert itt tényleg volt mit enni, itt nem kellett száraz kenyeret cukorral enni, s nem kellett úgy tenni, mintha ennek örülnél.
Van valami ismerős az illatodban, ismerősen otthoni, ismerősen idegen, és ismerősen férfias. Mintha az apád egy eszenciája rád öröklődött volna, e az is lehet, hogy az elhagyott olcsó kölniért locsoltad a nyakad tövébe, mert hát tudom, hogy lelépett és ott hagyott benneteket, és Bunny édes, én szeretném, akarom utálni érte, dea kezem furcsán izzadni kezd ha apádra gondolok, s arra, hogy felkereshetném, hogy megint lehetne Ő és én, piszkosul, mocskosul, tele hibákkal. Mert hát apád hiányzik, hiányzik az életstíls amit képvisel, és az élet ami öt jellemzi, amibe belenevelt. Hiányoztok ti is, még akkor is, ha a kezed erőszakosan nyom el magától, s nekem hátrálnom kell.
Hátrább lépek, a bundámba süllyesztem a kezemet, s tétován félrebillentett fejjel, komisz mosollyal pillantok rád.
- Csak nem ciki az anyád? -
Mintha nem történt volna semmi, hiszen igazából soha nem történik semmi, s hát én annak mestere vagyok, hogy a dolgokat ott folytassuk ahol egykoron abbahagytuk, mintha sohasem mentem volna el, te meg aztán nem lehetsz olyan, mint a bátyád, olyan szívtelen, mint Dung, hogy keményen válaszolj, mert akkor én sírni kezdek. Na nem azért mert megbántanál, inkább egyfajta védekezőmechanizmusként, hiszen tudom, ez mindig belépő volt hozzátok, s a szokásaim kemény rabjává váltam az évek alatt.
Lebiggyesztem kiszáradt ajkaimat.
- Ne már Bunny, ezek szabályok! -
Gyermeki daccal rázom meg a fejemet, s a hajszálak táncot járnak körülöttem.
- Ki mondja meg, hogy mikor kell ünnepelni egy szülinapot?? Én ma akarom megünnepelni! -
Még a lábammal is dobbantok egyet. Ma van a szülinapod! Én vagyok az anyád, ennyit azért megszabhatok neked, nem?