Capricus & Theia

Némileg hitetlenkedve hallgatok, amint Phillips mellett taposom az alkonyattól nedves füvet, visszafele tartva a pályáról az iskola épületébe. Semmi szükség igazából arra, hogy a gyengélkedőre menjek. Arra meg még kevésbé, hogy valaki visszakísérjen. Az a gurkó csak nekiment a seprűmnek – nem volt kellemes, de legalább nem engem talált el, csak ideiglenesen eltérített az eltervezett útvonalamról, de történtek velem már ennél rosszabb dolgok is kviddics közben. Nem értem, a tanárnő miért kapta fel ennyire a vizet – ahhoz képest, hogyan alakulhatott volna egy konfliktus a Mardekárral, szerintem Crouchcsal egészen szolid és fair módját találtuk meg a helyzet rendezésének. Persze, abba még nem gondoltunk bele, hogy ez mekkora öngyilkos merénylet, de legalább nem estünk egymásnak semmilyen formában. Ha helyettem a Griffendél csapatkapitánya állt volna ott, kétlem, hogy most ne egymást átkozó két csapatot kellett volna szétszednie a tanerőnek, hanem csak két túlbuzgó csapatkapitányt…

A bosszankodás mellett még mindig az adrenalin dobol a fülemben, vélhetőleg emiatt van, hogy nem is igazán fogom fel Capricus jelenlétét magam mellett. Ha egy kicsit jobban sül el a kis mutatványom, akkor most épp edzést tarthatnék a Hollóhátnak, és el is felejthetnénk az egészet. Ha rosszabbul sült volna el, akkor persze vert seregként kellett volna lejönnöm a pályáról a teljes csapatommal, de így csak azt hallom még távolról, ahogy visszatérve az öltözőbe kénytelenek tudomásul venni, hogy itt nem lesz edzés. Sem a Hollóhátnak, sem a Mardekárnak. Néha ilyen az élet, de azt legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Az is valami, bár még biztos sokáig fog bosszantani, hogy nem lett eredménye a Jr. ellen vívott egyszemélyes meccsemnek. Egy egészen kicsike megkönnyebbülés azért persze van bennem… a dacon túl be tudom látni, hogy kezdett valóban veszélyessé válni a helyzet a két ellenünk dolgozó gurkóval, és annak mondjuk eléggé örülök, hogy nem szorulok ténylegesen a javasasszonyunk ellátására.

- Tudod, semmi bajom egyébként – szólalok meg végül hirtelen, amikor már a lépcsőket szedjük a főbejárat felé - Senki sem fogja tudni, ha nem kísérsz el a gyengélkedőre tényleg, szerintem a tanárnő sem caplat a nyomunkba – folytatom kurtán hátralesve a vállam felett, nem hinném, hogy árgus szemekkel követne minket, vagy akkor elvitt volna a gyengélkedőre ő maga. Szerintem csak valamiféle hidat akart építeni, hogy egy mardekáros gondjaira bízott, de erre semmi szükség, mert a helyzet nem is volt úgy igazán ellenséges. Inkább csak rivalizáló - Szóval, gondolom van jobb dolgod – azt azért nem akarom kimondani, hogy „amint beértünk, mehetsz, amerre látsz”, de végül is, ez volna a lényeg. Még úgysem tudom, hogy ténylegesen bemegyek-e a gyengélkedőre. Talán be kéne, hátha várnak, de nem tudom.

Theia & Capricus

Hogy miért tartok én a kviddicspályáról a gyengélkedő felé? Igazából magam sem tudom. Meglepett, hogy Moretti pont engem kért meg, hogy kísérjem Belbyt, egy hollóhátas évfolyamtársamat a gyengélkedőre, miután adódott egy kis összetűzés közte és a mi csapatkapitányunk, Crouch között. Az viszont még inkább meglepett, hogy ráálltam minden különösebb morgás nélkül. Hiszen mi hasznom van nekem ebből? Itt is kellene hagynom, amint kiérünk Moretti látómezejéből. Menjen egyedül, vagy kérje inkább meg ő maga valamelyik háztársát, ha szükségét érzi. Mégsem teszem. Sőt, mikor felveti a dolgot, élből ellenérzéseket vált ki belőlem, hogy itt hagyjam. De miért?
Sosem voltunk Belbyvel nagy puszipajtások és így, ha azt nézem, az ellenfelünket segítem. A háztársaim szemében nem lenne valami dicséretes cselekedet pesztrálgatni. Valójában tudomást sem vettem erről a lányról eddig. Most mégis mi lelt? Lelki szemeim előtt azonban fel is rémlik a válasz. Rosie. Rosamund Thatcher. Egész pontosan ő az ok. Ő is hollóhátas volt. Ő is kviddicsezett. Viszont mugli származású, Belbyvel ellentétben. A családom soha nem fogadta volna el őt. És mot eltűnt... és nem tudok szabadulni a nyugtalanító gondolattól, hogy a nővéremnek köze volt hozzá. Bizonyítani persze semmit sem tudok. Jobb is talán, ha megpróbálom rövidre zárni ezt a dolgot magamban. De azért mardos valamiféle bűntudat. Talán ha tudom tartani magam ahhoz, hogy ne szóljak hozzá az idén... Mindenesetre ha Belbyvel látnak, az még mindig jobb, ha visszajut a nővérem fülébe. Érte sem ugrálna, de ő legalább félvér. Ha már valaki lejelenti a nővéremnek, ennyi jó cselekedettel még talán el tudok számolni.
- Ráérek, elkísérlek. Gondolom úgysem tart sokáig, ha nincs semmi gondod - hangom szándékoltan flegma egy kicsit, hátha ezáltal nem lesz olyan szembetűnő a kedvességem. Semmi szükség a pletykákra. Rosie-val épp elég volt. De ha már nem látnak a haverjaim, nem akarok bunkó lenni vele. Az évnek amúgy is hamarosan vége, talán már nem is kellene annyira figyelnem a rosszfiú imidzsemre. Csak a családomtól és a sötét jeltől ne tartanék ennyire...

• If you ever get the urge to run away again, call me first, okay?

Igazából tényleg arra számítok, hogy Phillips él a lehetőséggel, és amint teheti, lekoccol. Ez az egész csak egy buta félreértés - persze, nem teljesen, de valamelyest mindenképp. Másodéves korom óta tartalékos vagyok a Hollóhát csapatában, negyedéves koromtól pedig hivatalosan is a hajtók sorát erősítem, és ezen évek alatt sokkal rosszabb dolgok is történtek velem a pályán, játék közben, mint most. Az, hogy egy gurkó belerohan a seprűm elejébe, még nem igazán üti meg az ingerküszöbömet. Sőt - leginkább semennyire. Ha mondjuk a seprűm megadja magát, eltörik, én meg zuhanni kezdek... na, az gond lett volna. Ha a gurkó eltalálja a seprűt egyenesben tartó kezemet... hát, az sem lett volna leányálom. De az, hogy semmi ilyesmi nem történik, csak kicsit kibillenek az egyensúlyomból, meg kicsit akaratlanul is eltérülök az útirányomtól... az nem jelent túl nagy kihívást, inkább csak kellemetlenséget, és semmi oka nincs annak, hogy meg kelljen nézetnem magam tetőtől talpig, ahogy Madame Pomfreyt ismerem.

- Fantasztikus... - mormogom az orrom alatt csak félhangosan, és úgy vagyok vele, hogy Capricus értse, ahogy akarja. Ha akarja, lehet ez pozitív válasz, hogy milyen nagyszerű vele menni a gyengélkedőre. Ha akarja, lehet ez egyszerű, semleges közlés, ahogy arról leginkább árulkodik a hangom. Vagy ha esetleg úgy gondolná, ez valami szarkasztikus megjegyzés volt... hááát... annyira akkor sem állna távol az igazságtól, de igaz az is, hogy különösebben nem fáj a jelenléte. Nem érzem cikinek vele mutatkozni, nem feszélyez különösebben a társasága, , voltaképpen nem kapcsolok a személyéhez semmi igazán negatív dolgot, egyszerűen csak szükségtelen ez az egész helyzet, és mivel szükségtelen és értelmetlen, ezért nem egészen tudok mihez kezdeni vele.

- Ha nem, hát nem, te tudod. Gondoltam megspórolok neked egy kört, de hát ha nem élsz a lehetőséggel... - kicsit megrántom a vállamat, és mintha épp most akarna szembeköpni a sors, akaratlanul is halkan felszisszenek a mozdulatra, mert hé, ez éppenséggel fájt. Ami mondjuk szintén nem ok arra, hogy ebből nagy ügyet csináljunk, mert ha a stressz okozta merev tartásom miatt most mindenem fáj, az annyira nem lenne meglepő.

Theia & Capricus

Sosem kísértem még el senkit a gyengélkedőre. Legalábbis nem a kviddiccsel összefüggésben. Talán mert nincs olyan felelős pozícióm a csapatban sajnos. Persze, menő lett volna megkapni a Mardekár csapatának kapitányi posztját és képesnek is érezném rá magam, hiszen már negyedik éve játszom ott, de Crouch elhappolta előlem a címet, így azt hiszem, erről már végleg lecsúsztam. Valahol tekinthetem ezt a dolgot, mint egyfajta plusz felelősséget is végül is. Milyen lehetett volna, ha én vagyok a csapatkapitány. Bár ez nyilván nem teljesen olyan, hiszen Belby maga is határozottan állítja, hogy jól van, így tényleg csak afféle csapatok közti viszony javításáról van szó. Legalábbis azt gyanító, ez lehetett vele Moretti célja, hogy pont velem küldte el. De mégis. Talán igazolhatom magam, hogy jó kapitány lettem volna. Legalábbis bízom benne, hogy ezt a következtetést vonhatom le majd a végén.
Persze Belby biztosít róla, hogy akár ott is hagyhatom, nem tudja meg senki, valamiért mégsem szeretném ezt ennyivel letudni. Bár a hangom flegmának tűnhet, ez kifejezetten csak az imidzsemnek szól, nem a lánynak. Bár a hangja nem tűnik túl boldognak válaszként. Valószínűleg jobb dolga is lenne, mint a gyengélkedőn ücsörögni, de hát most ez van. Inkább nem foglalkozom vele, nem ér annyit, hogy összetűzésbe kerüljek vele. Különben is meg tudom érteni. De tesz még egy próbát, gondolom tényleg inkább menne a dolgára. A mondatát azonban egy fájdalmas felszisszenéssel fejezi be, mikor megrántja a vállát.
- Ahogy látom azért nem fog ártani az a kivizsgálás - jegyzem meg, célozva ezzel erre. Mert azért mégiscsak sérült lehet a válla, ok nélkül aligha fájna. Most már biztos, hogy oda kell mennünk, mert ezek szerint egy kicsit azért keménykedhet, ki tudja, valójában mije mennyire fájhat. A törődésem persze valamiféle gúnyos nemtörődömség mögé rejtem, amit ő akár rossz néven is vehet, de nem tehetek mást. A hírem rossz, balhésnak, agresszívnak, arrogánsnak mondanak. Ehhez pedig muszáj tartanom is magam. Még ha belül, igazából ez nem én vagyok. Egyáltalán nem. Ezt azonban Belby és a hozzá hasonlók nem tudhatják meg. Se most, se később. Erre muszáj odafigyelnem. A nővérem keze, ahogy Rosie példája is mutatja, messzire elér. Egyelőre nem lehetek az, aki igazán vagyok. Egyelőre. De majd a Roxfort után... Addig azonban marad a megjátszás, a keménykedés. Utáljanak ezért bármennyien bármennyire.

• If you ever get the urge to run away again, call me first, okay?

- Nem is tudtam, hogy szakértő vagy, netán medimágusnak készülsz? - ennek a kérdésnek már sokkal határozottabban van valami szarkasztikusan csípő kis éle, mert nyilván kikérem magamnak, hogy ő mondja meg, mire van szükségem... ha a tanárnő a gyengélkedőre küld, az egy dolog, de egy velem egykorú iskolatársam talán inkább ne vetemedjen ilyesmire. Főleg, ha esetleg nem is látta, ami a pályán történt. Igazság szerint az egész játék Crouch ellen minden egyes pillanattal kezd egyre homályosabb lenni. A történések egymás utánisága összekeveredik, elmosódik, nem igazán tudom, mikor bukkantak fel a pályán a csapattársaim, vagy mikor kezdtek odaszállingózni a Mardekár játékosai. Leginkább most a meccs vége lebeg tisztán lelki szemeim előtt - ahogy bevihettem volna még egy gólt, de a labda tanári közbenjárás miatt a földre zuhan, és leparancsolnak minket a magasból. Asszem ezt nem is nagyon fogom tudni elfelejteni, soha... ahogy a megkönnyebbüléssel vegyes bosszúság érzését sem.

Időközben elérjük a gyengélkedő folyosóját, és be is lököm magunk előtt a helyiség ajtaját, ahol csak homályos gyertyafény, és szokatlan csend fogad. Megtorpanok szinte az ajtóban, és fülelek, ha Capricus sem beszél épp, hogy megakadályozzon a helyzet felmérésben. Nem hallom a jól ismert tevés-vevés hangjait, ami bizony egyetlen dolgot jelent - Madame Pomfrey épp valahol máshol ténykedik, talán valamiféle megbeszélésen van, vagy Merlin sem tudja. Akárhogy is, a paravánokkal leválasztott rész felől is csak halk szuszogást hallani, bizonyára vannak itt fekvőbetegek, akik pihennek, de a javasasszonynak nyomát sem látom.
- Madame Pomfrey...? - teszek azért egy hangos próbálkozást arra vonatkozólag, hogy a sejtésem megerősödjön, válasz azonban nem nagyon érkezik. Tök jó.

Csak egy türelmetlen sóhajjal árulom el, hogy nem örülök az újabb fejleményeknek. Akár vissza is mehetnénk a hálókörletembe, sarkon fordulva és itthagyva Phillipset, de nincs különösebben kedvem értelmetlen konfliktust előidézni kettőnk között. Annyira amúgysem viselkedünk barátian, attól tartok. Felcsusszanok az általában vizsgálatra használt betegágyra, lelóg a lábam jó pár centivel a padló felett - kész megadás, hogy akkor én most itt fogok várni, míg az ápolónk visszatér fészkébe.
Ülhetnék itt néma csendben, tüntetőleg, hogy kivárjam, míg Capricus elunja ezt az egészet és itt hagy. De kínosnak érződik a csend, és kicsit bánt is - érthetetlen okokból mondjuk -, hogy vele voltam tapló, noha nem ő tehet a helyzetről, úgyhogy inkább arra vetemedek, hogy megpróbáljak valami civilizált beszélgetést kezdeményezni - Azt mondják te is különedzésekre jársz Morettivel. Tényleg? - kérdezek rá különösebb kertelés nélkül abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy ideje én is lelkesen nyüstölöm a professzort. Vagy ő engem. Nézőpont kérdése.

Theia & Capricus

- Ezt a hülye is látja, nem kell hozzá szaktudás - nem épp barátságosan morgok vissza neki, de hát ő állt neki élcelődni, viselje a következményeit. Azt gondolná az ember, inkább hálásnak kellene lennie azért, hogy itt kísérgetem, mikor simán le is léphetnék, erre tessék! Vagy pont az lenne a célja, hogy megszabaduljon tőlem? Mindegy, most már csak azért sem hagyom itt. Gúnyolódjon bárhogy. Így döntöttem és kész. Bár jobb, ha nem próbál sértegetni, attól könnyen eldurran az agyam. Persze lányokat nem bántanék soha, az elég aljas és gyáva húzás lenne (még ha sok háztársam simán meg is teszi), de egy élesebb hangvételű vitától nem riadok vissza. És olyankor sok olyasmit is tudok mondani, amit amúgy nem is gondolok komolyan, de túlzottan elragad az indulat és képes vagyok vele életre szóló ellenségeket szerezni. Valami ilyesmi volt a helyzet Cressida Cadwalladerrel, a legelső barátnőmmel is még harmadéves koromban. Azóta sem állunk szóba egymással. Pedig csak arról volt szó, hogy felültünk a folyosói pletykáknak mindketten és ezt képtelenek voltunk normálisan megbeszélni. Persze ez már régi történet, vele valószínűleg már úgysem lennénk együtt, ha ez nincs is, de tény, hogy nem kellene ilyen rosszban lennünk. Teljes hülyeség. Épp ezért, Belby-vel sem szívesen fokoznám az ellentétet, mert semmi értelme. Én nem akarok különösebben rosszban lenni senkivel, csak sokszor így hozza a helyzet.
A gyengélkedőig épp ezért, hacsak ő nem mond semmit, már szótlanul haladunk egymás mellett. És ha eddig kibírtuk, már úgyis mindjárt elválnak útjaink. Legalábbis ez volt az eredeti tervem. Ahogy odaérünk azonban csak a csönd fogad. Meg egy-két lábadozó szuszogása, de Madame Pomfrey-nak se híre, se hamva. Na szuper. Felmerül bennem ismét, hogy végül is megtettem, amire Moretti professzor kért, semmi sem kötelez arra, hogy itt várjak Belby-vel, mégis különösebb hezitálás nélkül lépek oda mellé, mikor ő felül a vizsgálóasztalra. Ha már eddig eljöttem, tulajdonképpen várhatok is néhány percet, az időmbe belefér. Szólni azonban továbbra sem szólok hozzá, ugyanabból a megfontolásból, ahogy eddig sem tettem, míg végre ő töri meg a kettőnk közötti, kissé feszült hallgatást. A hangszíne most sokkal barátságosabb, bár nem utal rá semmivel, talán egyfajta "békülésnek" szánja ezt. Én meg miért is ne fogadnám el? Nem akarok rossz viszonyt kialakítani Belby-vel (meg úgy igazából senkivel), akkor pedig miért is utasítanám el a felszínes, de végül is nem negatív viszony kialakítására tett kísérletét? Meg talán jobb, ha beszélgetünk, míg várunk, úgy kevésbé kínos és talán jobban is telik az idő.
- Úgy tűnik, gyorsabban terjednek a folyosókon a hírek, mint azt gondoltam - kicsit elhúzom a számat, de ez most nem neki szól, csak a sok lepcses szájúnak, akik ha látni, hallani vélnek valamit, azzal egyből telekürtölik az iskolát. Sok esetben még ki is színezve, félinformációkra építve azt, úgy, hogy a végére már ha a fülébe jut, az is elképed, mit tudott meg, akiről eredetileg szólt a hír, annyira eltorzul. Most sem teljesen fedik a valóságot ezek a bizonyos pletykák. Nem meglepő módon egyébként.
- Hogy "járnék" hozzá, az azért túlzás. Egy reggel, a legutóbbi meccsünk előtt lenéztem a pályára és éppen vele futottam össze. Ritka jó passzban találtam és felajánlotta, hogy tart nekem egy edzést, ennyi - válaszolom az igazságnak megfelelően, miközben enyhén megrántom a vállamat.
- Mert téged külön is edz? - ez amúgy tényleg egy olyan kérdés, amit nemcsak úgy illemből dobok oda neki. Nem is tudtam róla, hogy Moretti ilyesmiket is vállal. Vajon mivel érdemli ki ezt a kegyet bárki is? Vagy esetleg azért, mert Belby a hollósok csapatkapitánya? Bár Crouch, a mi kapitányunk tudtommal nem kap ilyen leckéket. Vajon kimagaslóan jónak vagy bénának kell lenni hozzá? Vagy szimplán Moretti szimpátiáján alapul a dolog? Mindenesetre tényleg érdekes kérdés.

• If you ever get the urge to run away again, call me first, okay?

Igazán nem lepődöm meg, hogy amikor én szúrok, akkor döf ő is. Nem mintha mindegyiküket rossznak könyvelném el - végtére is, el kell ismernem, a kissé idegesítően tenyérbemászó stílusa ellenére ma Crouch is kimondottan sportszerűen viselkedett, amellett, hogy méltó ellenfél volt -, de azért általában úgy gondolom, hogy egy mardekárosnak nem kell a szomszédba mennie villás nyelvért. Éppenséggel a hollóknak sem, noha rólunk talán egységesen ez nem jelenthető ki... azért ezt megjegyzem Phillipsszről. Nem mintha túl sokat érintkeznénk a kviddics pályán kívül, de ki mondta, hogy az ember személyisége elválasztható a játékától? Bizonyára van, aki képes rá, de azért én nem érzem ilyen élesnek a határokat, egy iskolai csapatban, önmagukat kereső kamaszok között pláne nem.

És bár ugyanezen okból, hogy igazán nincs köztünk sok kontaktus, nem kellene igazán bántania, hogy szemernyit ellenséges hangot ütöttem meg vele, azért mégiscsak feltámad a lelkiismeretem, mire elérjük a gyengélkedőt. Nem tudom mondjuk, mi lenne kellemetlenebb és nehezebb - néma csendben várni a javasasszonyra, vagy megpróbálni beszélgetést kezdeményezni olyasvalakivel, akiről nem sokat tudok? Egyik sem egyszerű. Maradjunk inkább ennyiben.

A kviddics legalább biztos kapaszkodó számomra ezúttal is, de némileg bakot lövök vele - Ó - konstatálom a csalódottság és szégyen érdekes egyvelegével. Na, pont ezért nem szoktam általában a folyosón terjengő pletykáknak bármiféle hitelt is adni, de hirtelen nem tudtam jobbal előrukkolni. Bizonyára csakis magamnak köszönhetem a dolgot, de most már késő lenne visszaszívni. Igazán csak azért kínos a dolog, mert nem akarnám Moretti professzort kellemetlen helyzetbe hozni... a végén még azzal vádolnák, hogy kivételezik velem. Mondjuk, ez éppenséggel igaz... valamilyen tekintetben biztosan, másfelől meg csak tanári kötelezettségét végzi. Ha egy diákja azzal keresi meg, hogy segítsen neki, mert a játékból akar magának megélhetést kovácsolni, csak nem csaphatja az arcába az ajtót. Kellett neki mondjuk némi meggyőzés, az is igaz...
- Bocs - mondom csak kurtán, érezhető feszengéssel, még sincs kedvem magyarázatokba bocsátkozni. Bizonyára nincs abban semmi meglepő, hogy szokás szerint az emberek szeretnek mások dolgairól fecsegni, meg az sem, hogy előbb-utóbb mindenki megtud mindent. Még akkor is, ha a dolgoknak nincs valóságtartalma - Ühm, igen, valahogy úgy. Megkértem rá, igazság szerint... - mielőtt még félreértés születne ebből is, hogy Moretti magától ilyen kegyes, mint Merlin jobb keze.

Theia & Capricus

Amennyire tudom, a hírem nem épp a legjobb. Úgy általában a családnevem miatt is, a nővérem tett már előttem is róla rendesen. De tőlem is elvárta, hogy legyek "méltó a nevemhez és a házamhoz", ahogy ő előszeretettel fogalmazott. Én pedig nemes egyszerűséggel a könnyebb ellenállás irányába mozdultam el és tettem, amit elvártak. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy észrevegyem, eközben éppen csak saját magammal hasonultam meg, egy imidzs, egy szerep, egy maszk határozza meg jóformán minden lélegzetvételemet, már lényegében késő volt. Capricus Phillips, az örök balhés, agresszív, "tipikus aranyvérű mardekáros". Ez voltam és vagyok én az iskola szemében. Ennek már nem mondhatok ellent, akármennyire is szeretnék. Mert hogy én messze nem ilyen vagyok, az már tényleg senkit sem érdekel.
Valószínűleg Belby is ezért áll hozzám úgy, ahogy, noha nekünk kettőnknek a kviddicspályán kívül sok dolgunk nem volt még egymással. Ha Moretti professzor nem pont engem néz ki arra, hogy kísérgessem a gyengélkedőre, ez több, mint valószínű, hogy így is maradt volna. Persze ezen a kis szóváltásunk sem segít éppen. Én azonban alapvetően tényleg nem akarok kötekedni, nincs is okom, na meg szemtanú sem, így az út hátralévő részét már némán egymás mellett lépkedve tesszük meg.
Eredeti terveim szerint itt búcsút is kellene intenünk egymásnak, csakhogy Madame Pomfrey nincs sehol. Miért is zavar ez engem, mikor Belby elég nagylány ahhoz, hogy egyedül várakozzon, a feladatom pedig ha szigorúan is nézzük, pont addig terjedt, hogy ide elkísérjem őt? Talán csak mindegy, végül is pár perc várakozásba nem halok bele. Még ha feszült csöndben is telik el. Amit azonban Belby meglepő módon végül mégis megtör, méghozzá egy egészen normális kérdéssel. Az már igazán nem az ő hibája, hogy az információ, amiről kérdez, kicsit torzítva jutott el hozzá. Így megy ez az iskolák folyosóin, a Roxfort sem kivétel ez alól. Amit viszont magáról mond el, az tényleg érdekes. Mármint hogy Moretti különórákat ad neki.
- Nem is gondoltam volna, hogy bármivel rá lehet őt venni ilyesmire - jegyzem meg kicsit szórakozottan. Látom rajta, hogy egy kicsit kínosan érinti, hogy kiderült a dolog, ezért inkább nem is forszírozom túlzottan. Végül is nekem mindegy. Én biztos nem tudnék hosszútávon együtt edzeni Morettivel kettesben. Nem lehet könnyű tolerálni a rosszabb pillanatait és én valószínűleg nem is tudnám. Csak a baj lenne belőle. Bár azt el kell ismernem, tényleg jó szakember, azon az egy edzésen, amit megtartott nekem akkor szombat reggel a Griffendél elleni meccsünk előtt, kifejezetten hasznos volt, néhány trükköt azóta is alkalmazok, amit ott lestem el tőle. Viszont ha már folyosói pletykák, meg kviddics, egy elég elvadult ötlet is eszembe jut. De mire arra jutnék, ezt mégsem kéne feltennem neki, nehogy továbbadja, miket kérdezek, már kicsit lejjebb halkítva a hangomat (bár tényleg igyekszem a természetesség látszatát kelteni, mégis ösztönösen teszek így) ki is mondom, ami engem foglalkoztat.
- Figyelj csak, Belby, ha már a pletykáknál tartunk, a fogótokkal, Thatcherrel mi van? Nem láttam mostanában egy edzésen, de még véletlen a folyosón sem - próbálok természetesnek hatni, mintha tényleg csak mellékesen merült volna fel bennem a kérdés, bár nem tudom, mennyire megy. Nem is tudom, mi értelme ezt megkérdeznem tőle egyáltalán. Talán mert a csapattársa, nekem meg ellenfelem a pályán, nem feltűnő, hogy érdeklődöm. Bár nem reménykedem benne igazán, hogy ő tud bármit Rosie hirtelen eltűnéséről. Pedig bár úgy lenne! Szeretném hinni, hogy nem a nővérem keze van a dologban. Már egy apró reménysugár is jól jönne ehhez. Hiú ábránd, de mégis. Hátha Belby meg tud nyugtatni valami érdemi információval a hollétét, illetve azt illetően, mi történt vele. Hátha...

• If you ever get the urge to run away again, call me first, okay?

- Hát... én sem - ez most hülyén hangzik? Valószínűleg igen. Tekintetbe véve, hogy már hónapok óta edzek Morettivel, szóval engem már annyira nem kéne meglepnie annak, hogy engedett az unszolásomnak. Meg, azért valljuk be, Flitwick professzor - bár erre egyébként nincs kézzelfogható bizonyítékom - biztosan szólt pár szót az érdekemben, miután a pályaválasztási tanácsadáson egyértelműen közöltem vele, hogy én márpedig hivatásos kviddics-játékos leszek, esélye sincs, hogy lebeszéljen róla, és nem, nem vagyok hajlandó még csak gondolatban sem esélyt adni bármilyen más pályának. Ez az én utam - tudom, érzem a zsigereimben, minden ujjbegyem ettől bizsereg. Ennek egyszerűen így kell lennie, és kész. Nem mintha ettől még azt várnám, hogy könnyű lesz. Bizonyára nem lesz. Moretti segítsége épp ezért páratlanul értékes. Olyasmi, amivel kis lépéselőnybe kerülhetek másokkal szemben. Érzem persze, hogy ez valahogy nem fair. De ha ezek után bárki annyira komolyan gondolná a sportolói karriert, mint én, a tanárnő már biztosan nehezebben tudná elutasítani a külön edzeni kívánók kéréseit... hiszen mégsem kivételezhet velem látványosan. Mégsem tudok senkiről, aki még edzene vele külön (hiszen ezek szerint Phillips sem). Vagyis valószínűleg senki sem akarja ezt annyira, mint én. És ez az, amiért végeredményben nincs bűntudatom.

Már éppen kísérletet tennék arra, hogy valahogy továbbfűzzem a beszélgetést, továbbra is a kviddics ismerős medrében tartva azt, amikor Capricus feltesz egy olyan kérdést, amit nem láthattam előre. Kicsit meg is lepődöm, ezt különösebben leplezni sem kívánom. Nem tudtam róla, hogy Rosie bármiféle ismeretségben is lett volna a sráccal. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna így, mert bizonyára nem köteles nekem senki beszámolni a magánéleti dolgairól, de azért... hát, mit mondjak, azért én azt hittem, jól ismerem Rosie-t.

- Miért kérdezed...? - előbb kérdezek vissza, semhogy válaszolnék, nem sikerül időben a saját nyelvemre harapnom. Nem azért, mert nem akarok válaszolni, csak kicsit furának találom, ahogy halkabban szólalt meg, vagy ahogy igyekszik eléggé nem rám nézni - nekem legalábbis ez a benyomásom. Aztán mint aki rájön, hogy illetlenség így kitérni valami elől, ami sem nem titok, manapság meg még csak különös sem, kicsit bocsánatkérőn húzom el a számat - Én úgy tudom, a szülei kivették az iskolából. Gondolom, rendszeres olvasói a Prófétának, és nem érezték biztonságosnak többé... - amit egyébként nem tudok senkinek sem rosszindulattal felróni. Én sem érzem magam igazán biztonságban, már jó ideje nem. Hát még akkor valaki, akinek a szülei muglik. Sajnálom mondjuk. Rosie jó játékos volt - Azt hittem, többnyire ez is elterjedt már a suliban. Úgy tűnik mégsem...

Theia & Capricus

Hogy földhöz vág-e a hír, hogy Moretti ezek szerint kellő nyomásra magánórákat is vállal? Őszintén nem különösebben. Minden vágyam, hogy hivatásos kviddicsjátékos legyek a Roxfort elvégzése után, de hiszem, hogy ezt önerőből is el tudom érni. Moretti professzor valóban jó edző, ezt azután a kis magánedzés után, amit teljesen ad hoc módon tartott meg nekem tavaly, mikor elkapott a pályán kora reggel, engedély nélkül, még inkább aláírom, viszont nem hiszem, hogy hosszútávon én jól tudnék együttműködni vele. Elég szeszélyes nő, nem könnyű vele. Vagy csak a mi csapatunkkal szemben szokott így viselkedni, a hollósok nem kapnak belőle? Ki tudja, végtére is minden tanárnak húz azért valamelyik házhoz a szíve ilyen-olyan okokból, ő miért is lenne kivétel? Mindenesetre jobbnak érzem nem firtatni tovább ezt a témát, így csak egy vállrándítással reagálom le, amit Belby mond. Mit is mondhatnék? Kettőnk közül tuti ő ismeri jobban a professzort, ha ő sem tudja, én honnan is tudhatnám?
Bár a következő témaválasztásom sem feltétlenül szerencsés, miközben Madame Pomfrey-ra várunk. Igazából végig sem gondolom, csakúgy kicsúszik a számon a kérdés és már akkor megbánom, mikor elhangzik. Pláne, hogy látom a meglepetést Belby arcán. Ha valaki, ő tudhatja persze, mi történt Rosie-val, hiszen nemcsak, hogy háztársak és kviddicscsapattársak voltak, de amennyire láttam, elég jó viszonyt is ápoltak egymással, talán még barátnők is voltak. A lányok viszont mindig kombinálnak. Hogy én ezt miért nem gondoltam át előbb! De már késő bánat, a kérdés elhangzott részemről.
- Csak furcsálltam, hogy nem látom se a pálya közelében, se az órákon - próbálok flegmának, nemtörődömnek hatni, amennyire ebben a helyzetben lehet, mintha tényleg csak úgy felmerült volna bennem, hogy bedobom a kérdést, mint témát, mert miért ne alapon. Hogy mennyire hihető a felvezetés után, már más kérdés. De legalább annyi haszna van az egész szituációnak, hogy legalább választ kapok. Ami valahol megnyugtató. Kivették az iskolából. Igen, ez végül is reális magyarázatnak tűnik. Habár...
- Nem is tudtam, hogy muglik is olvassák a Prófétát - a megjegyzés csakúgy kicsúszik a számon. Afféle tipikus mardekáros dolognak tarthatja, habár Belby varázslócsaládból származik végül is, talán nem veszi annyira magára. Nem tudhatja, hogy csak azért szakad ez ki belőlem, mert elgondolkozom és a balsejtelmeim nem múlnak el teljesen. Simán kinézem Americából, a nővéremből, hogy valahogy bogarat ültessen a szülők fülbe és ezért vették ki a lányukat az iskolából. Megvannak hozzá az eszközei, ebben biztos vagyok. Bár belegondolva ez még mindig jobb Rosie-nak, mintha valami baja esett volna. Én is szépen elfelejtem majd őt idővel és minden megy tovább, ahogy azt kell. Például Madame Pomfrey is megérkezhetne már lassan, mert ezután én nem tudom, mit is mondjak Belby-nek, a csönd pedig igen kínos, ahogy egyre hosszabbra nyúlik közöttünk...

• If you ever get the urge to run away again, call me first, okay?

Furcsa tekintettel, félrebillentett fejjel méregetem. Én biztosan nem kérdeznék ilyesmit olyasvalakiről, aki nem érdekel. Ha valaki nem érdekelne, valószínűleg a hiányát sem érezném meg, de nem hiszem, hogy az én tisztem lenne Phillipst erről faggatni. Ha akarna, bizonyára mondana erről többet is, ha meg nem, én ugyan nem fogom forszírozni.
Kicsit úgy, ahogy nem forszíroztam kérdéseket feltennie Rosie távolléte miatt sem. Nekem persze, hogy feltűnt, hiszen szobatársak voltunk éveken át, ő azonban nem hogy a tanévnyitó vacsorán nem tűnt fel, de később sem, mire mindenki visszavonult a hálókörletébe. Szembe kellett néznünk egy üres ággyal, de valahogy nem volt kedve kérdéseket feltenni senkinek sem – valahogy nem éreztem azt, hogy valami furcsaság állhat a dolgok hátterében. Sokkal elkeserítőbbnek tartottam inkább, hogy a valóságunkban ez valójában normális. Ha mugliszületésű szülő lennék, valószínűleg én is ezt tettem volna… ki akarná kockára tenni a gyereke életét ilyen körülmények között? Én aztán biztosan nem. Ettől pedig persze akaratlanul is a saját apámra gondolok, és arra, hogy vajon hányféleképpen teszi kockára a családja életét, vagy arra, hogy minimum tudatnia illene velünk mit művel, ha már igazán megvédeni nem akar.

Megvonom a vállam - Ha mugli lennék, és kiderülne a gyerekemről, hogy egy másik világba tartozik, én biztosan igyekeznék mindent tudni arról a világról. De persze, ha valami rosszabbat akarsz feltételezni, lelked rajta… - a szárazság, amivel ezt mondom, csak félig szól Capricusnak. Félig szól neki, mert fogalmam sincs, mit akar hallani, vagy miért épp tőlem kérdezi ezt egyáltalán. Járjon utána, ha neki ez fontos, de én nem tudok segíteni, hovatovább nem vagyok hajlandó rémképeket látni ott, ahol remélhetőleg nincsenek. Másfelől szól ez magamnak is… annak ellenére, hogy Rosie nincs itt, bizonyára el tudnám érni egy bagollyal. Megkérdezhettem volna tőle legalább levélben, mi történt, és tényleg nem jön-e vissza, de kérdés nélkül elfogadottnak tudtam be a távollétének tényét. Nem voltunk ugyan lelkizős, nagy barátnők – ez nem az ő hibája, nem nagyon tartok fenn ilyen kapcsolatokat – de azért sok mindenen átmentünk együtt. Talán írnom kellett volna neki. Talán írhatnék neki most is…

Léptek közeledését hallom, nemsokára pedig a gyengélkedő feltáruló ajtajában Madame Pomfreyt pillantom meg. A javasasszony észrevesz minket, úgy forgatja a szemét, mintha már előre tudná, miről van szó – már megint –, úgyhogy egy halk köszönésen túl nem mondok többet, amíg nem jön oda kérdezni, türelmesen kivárom a soromat, és Capricusnak sem mondom, hogy na, tessék, most már igazán nincs szükségem felvigyázásra. Ahogy megítéltem, úgyis pont addig fog maradni, amíg kedve tartja, nem addig, amíg én mondom.

» Theia & Marcus
» Liv & Capricus
» Capricus & Boo
» Elizabeth & Capricus
» Theia&Ever - The good and the evil

Capricus & Theia

Capricus & Theia

Similar topics

Similar topics