Jodie Beamish

I’m not your sweetheart, sweetie

Jo, JB, Sis’


huszonnégy


félvér


felfordul a gyomra Dumbledore


megsérülni a pályán és felemelt fővel folytatni


mágiahasználó


Tatiana Maslany


99% saját, 1% keresett

Figyi, akkor a Beamish egyke, nem? Mintha a Próféta azt írta volna. Dehogy írta, féltestvére van. Elvált szülők, lelépett apa, valami ilyesmi, asszem. Grant mondta. Jaa… érdekes. Van egy homár kvibli öccse. Talán. Mugli pub-okban ő a helyi ász. Egyszer láttam véletlenül, hát ne tudd meg… De Jo se semmi, állítólag a szaftos sztorikat azért nem éri utol a Próféta, mert más-más mugli terepeken leledzik. Cseles. Merlinre, ez botrányos. Hát, a Godrik jogi karára nem is az ilyenek kerülnek be, a repkedéshez különben sem kell túl sok ész. Oké, de azért nem örültél volna, ha hetedévben téged fedeznek fel… azzal a rémes egyensúlyérzékeddel?

Jo olyan, akár egy arculcsapás. Néha nagyon nyersen, lezseren viselkedik, tulajdonképpen alig van benne valami női lágyság - hihetetlen, szinte a fakírságig menő önfegyelem jellemzi, a legdurvább fájdalmakat is képes elviselni -, átvitt értelemben véve úgyszint' bírja a kiképzést, lehet mellette trágárul beszélni, abszolút nem zavarja, önnön szokásainak egyike. Nincs szüksége tapintatra, ő sem éppen kertelős fajta, rühelli a felesleges köröket, a bájcsevejt pedig el lehet felejteni; ő az a típus, aki őszintén meg fogja mondani, hogy igen, kurva kövér vagy ebben a ruhában. Hallatlan emberi tartás van benne, a torkát fel lehet vágni, de megkarcolni tilos azt. Folytonos ellentmondási kényszere van, imád vitatkozni, előfordult már, hogy ő rántott a kocsmában elsőként pálcát, s ő borította a másik fejére végső érvként az asztalt. Nála minden vagy fekete, vagy fehér, mindenki vagy barát, vagy ellenség. Slussz. Nem létezik középút. Nem, de a végletekig képes kiállni a számára fontos személyek, ügyek mellett, bár a tény, hogy nem minden egyes gondolata mély, kifejezetten zavarja. Nagyjából az öccse az egyetlen ezen a rohadt bolygón, akiért tűzbe tenné a kezét. Minimum. És a csapatért, nyilván. Általában nem sok dolgon töpreng, a fontossági sorrend is egész egyszerű elemekből épül fel; mikor lesz meccsük, mikor esedékes a zaklató rajongó elrettentéséhez egy terelőütő kölcsönvétele, és mikor mosta le legutóbb a szemfestéket magáról.

Ééés Beamish megszerzi a kvaffot, sebesen vágva az ellenfél hajtója elé---
A rozoga kocsiban partra vetett halként vergődve, egyre inkább nyakatekert pozícióban próbáltam megtalálni a lehetőségeimhez mérten a legelviselhetőbb pozíciót. Értelemszerűen nem találtam meg, viszont arra hamar rájöttem, hogy a nyakam reggelre rohadtul be lesz állva és örülhetek majd annak, hogyha nagyjából harminc fokos szögben el tudom fordítani. Izmaim fáradtan adták meg magukat a kényelmetlen póznak. Rendellenes volt, amibe belekényszerültem; fejem az ajtónak támasztottam, egyik lábam a vezetőülésen – ez relatíve kényelmesnek tűnt – míg a másik a csomagtartóba lógott. Időnként sikerült elbóbiskolnom, viszont a pillanatnyi mélyálmokból rendszerint hirtelen ébredtem, ráadásul irdatlan baromságokat álmodtam és a világ összes galleonjáért nem jött volna előbb a hajnal, hogy valamit kezdhessek végre magammal. Dehogy. Az este még jóformán el sem kezdődött. Éjfél alig múlt és mindenféle idióta haladt el a kocsi mellett. Ordítottak. Hangoskodtak. Mindent csináltak, amihez rendszerint nem volt idegem. Az emberek egy része alapvetően idegesített, viszont valljuk be, hogy ez az érzés kölcsönös volt; lustán elnyúlva bámultam a villódzó fényeket.
--- de egek, egy gurkó veszi máris üldözőbe, ám a szemfüles Huntington siet a segítségére! Nagyot lendít ütőjével és a gurkó immáron új röppályára tér!
Nem mondanám, hogy megbabonáztak, viszont a monotonitása leragasztotta a szempilláimat újra és újra – végérvényben eredménytelenül, átfészkeltem magamat a vezetőülésbe és hajtottam valamivel arrébb, mert amennyire altatóan hatott, annyira idegesített is. A dagonyázásomat legalább hat méterrel arrébb folytattam és különösebben nem zavarta lelki világomat az sem, hogy nagyjából közvetlenül előttem állt egy oszlop a… parkolni tilos(?) jelzéssel. Ezen gondolatok között elmerülve a filozófia sötét bugyraiban, éreztem, hogy az álommanók újra eljöttek, hogy baszkuráljanak – ezúttal sem hagytak békén; nevetséges képekkel jutalmaztak, tele rózsaszín kentaurral meg Flitwick éneklő süteményével, de a kommentátor sem nagyon akart lemászni a dobhártyámról. Ami jó meccs, az jó meccs, negyedjére viszont elégnek éreztem ---
Beamish zavartalanul halad a gyűrűk felé és a Porpicy őrzője nemérodanemérodagóóól! A leányzó ma nagyon remekel, újabb tíz pont a Montrose Magpiesnak!
Nem volt bennem sok – jelen helyzetben sem tartott több vissza, mint a lustaság és az elmúlt napokban megszokottá váló szemetem; minden, amit nemrég használtam itt volt, mert egyszerűen nem jutottam el oda, hogy... kidobjam. Szétestem mostanság, egy egészen kicsit. Akármennyire is nehezemre esett elismerni, zavart a tény, hogy céltalanul lézengtem és egész álló nap... a hátsó felemet kapirgáltam; ez a mélypont. Innen már nem volt lejjebb. És míg valahol tudatom legmélyén már árkon-bokron túl jártam, hangos petárdára emlékeztető zaj és egy lumos maximával felérő fény égette át a retinámat. A rohadt életbe... Kicsinálom azt, aki velem szórakozik éjnek évadján ---
- Szép estét, nyúzott hercegnőm!
A tulajdon öcsém kikent ábrázatával, hovatovább vitriolos vigyorával néztem farkasszemet az ablaküvegen keresztül... Sanszos, hogy a végén még eltekintek az előbbi kijelentésemtől. Habár nehézkesen ágyazódott be fülembe a háttérből dübörgő tuc-tuc, és hunyorogtam meg alaposan Ronnie hiányos bőrszerkóját, ideje volt rádöbbennem a nyilvánvalóra, miszerint a kakukktojás ezen a szentül meleg helyen csak jómagam vagyok.
A beragadt ajtónak nekifeszülve próbáltam kijutni a járműből, eredménytelenül. Hamar beláttam, hogy reménytelen küzdelmet folytatok, szóval feladtam, de a lábam alatt békésen pihenő sörös dobozokat felrugdosva és lesöpörve az anyósülésről próbálkoztam meg a másik oldallal, aztán valahogy akkor ismerkedtem meg az aszfalttal, amikor az ajtó engedett az erőszaknak. Átkozott, ócska fémdoboz volt, a szüntelen dühöngés ellenére mégsem volt szívem eladni ezt a szart. Annyit szenvedtem már ezzel a tragaccsal, hogy apám után rendbe hozzam... nem tudtam egyszerűen csak megválni tőle, ereklye volt, mellesleg rengeteg időt töltöttem benne – az ember el se tudja képzelni, mennyit. Még mindig imádom ezért a muglikat.
Feltápászkodtam.
- Szerencséd, hogy nem vagy zsernyák... És hasonlóan csodásat neked is, Cicafiú - arcomon elfojthatatlan mosoly terült szét, és noha nem voltam teljesen tiszta állapotomban, nem tagadom, a talajjal való találkozás egy adag józanító csapást mért rám, nem beszélve az azt követő ölelésről; mert hiányzott már, mint egy falat kenyér – Nem pasi ügy, mielőtt kérdeznéd.