Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Hallányka esete a félóriással EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Hallányka esete a félóriással EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Hallányka esete a félóriással EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Hallányka esete a félóriással EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Hallányka esete a félóriással EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Hallányka esete a félóriással EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Hallányka esete a félóriással EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Hallányka esete a félóriással EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Hallányka esete a félóriással EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 29 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Hallányka esete a félóriással



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Csüt. 16 Nov. - 23:55
Harmadik napja járom Rothiemurchus erdejét. Ha az óriások nyelvén kellene kimondanom a terület nevét, két hétig csengene a füled, úgyhogy inkább mellőzöm az ezirányú sanyargatást. Bár, ha rosszul viselkedsz, akkor füledbe súghatok pár keresetlen szót... Mindegy, nem azért vagyok itt a tó partján, hogy dialektusokról és etimológiáról tartsak magamnak kiselőadást, hanem ezért, hogy végre szabad legyek. Hogy végre ne kelljen bújkálnom az emberek túlontúl kíváncsi tekintete elől; hogy a varázslók és boszorkányok ne élcelődjenek rajtam és a fajtámon; hogy ne kelljen semmi mással törődnöm, csakis a megérdemelt pihenéssel.
A tó vizét fürkészem, a telihold az egész környéket bevilágítja, az ébredő köd lassacskán bekebelezi a környező dombok és bércek lábát. Megrázom magam, sárral és avarral bemocskolt ruhámról gyors mozdulattal seprem le a szemetet, majd a pár napja rakott tábortűz maradékát élesztem újra. Beszippantom a nedves fa füstjét, arcomra pedig mosolyt csal az átázott gallyak pattogása. Hatalmas kezeim szinte körülölelik a rakást, mely melegséggel járatja át elgémberedett ujjaimat.
Csend van, s én megnyugszom. Levegővételeim lassú ütemben követik egymást, s amíg egy sziklát igazgatok arrébb, mely majd párnaként szolgálja az álmomat, újra csak a tó feszes tükrén hagyom a tekintetemet. Régen volt ilyen nyugalmam, régen mondhattam azt, hogy most semmi miatt nem kell aggódnom, azonban egy hangos morranás bebizonyította, hogy valamiről mégiscsak megfeletkeztem. Elnevetem magam, teljesen kiengedem a hangom, hiszen most nincs senki és semmi a környéken, ami elvehetné a jó kedvemet.
Lehajtom a fejem, majd reggel nézek elemózsia után, s annyira nem is vagyok éhes, hogy éjnek évadján vadásszak. Rengeteg történetet hallottam az őseimről, azokról az óriásokról, akik a korok hajnalán még szabadon járhatták a vidéket, akik vadászva szerezték be a napi betevőt, akik még urai voltak a saját szabadságuknak. Sóhajtanom kell és megráznom a fejemet, s arra kell gondolnom, nekem vajon milyen életem lenne közöttük az Urál hegyvidék lankáin. Másnak nem mondanám el, még akkor sem, ha megkínoznának, hogy fájt, amikor a nemzetség elutasított. S már majdnem egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában, de felpofozom magam és inkább elmorzsolok néhány követ a tenyeremben.
- Ó Gwell, egyszer az az érzékeny szíved fog a sírba vinni! - vigyorgom el magam, mintha az előbbi pár pillanatban nem akartam volna sírni. És soha nem is akartam, aljas rágalom és ha bárki bármi mást mer feltételezni, akkor kifordítom! Méghogy én sírni? Pff! Meg vagy te őrülve?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Prisca

Prisca

C’est la vie
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Gemma Ward

»
» Pént. 17 Nov. - 14:50
Sosem távolodtam el ezelőtt ilyen messzire otthonomtól. A Fekete Tó megszokott biztonsága képtelen felérni az újdonságok izgalmával, én pedig a szelkikkel ellentétben vágyom arra, hogy többet, többet és egyre többet ismerjek meg abból a világból, ami a mélységeken és a városon túl van. Egyszer ki fogok lépni a szárazföldre, saját lábakon fogok élni, futni, nevetni és táncolni, mint az emberek, megismerem, mi van a Nagy Kőhalom belsejében, a Tiltott Rengeteg azon részén, ami távol van a parttól, megszagolom a virágokat, amik nem teremnek meg a parton, ám túl messze laknak ahhoz, hogy meglátogassam őket, és követni fogom a csillagokat szabadon, hisz egyszer én is csillag leszek, egyike az égi fényeknek, akik az éjszakai fátyol felett utat mutatnak azoknak, akik eltévedtek.
S akkor, mikor felnézek a tó sima víztükre felett, megborítva annak nyugodt, csillogó tükrét, látom a közelebbi fényt, mely egészen nem hasonlít a csillagokéra. Inkább azokhoz a varázslatokhoz hasonlít a színe, melyeket a civakodó tanulók szórnak egymásra a parton, mert úgy gondolják, konfliktusaik oldására ez a legjobb megoldás. Ám ez a fény még sem szikrázik úgy, mint azok, talán csak a színe hasonlatos, és aligha láttam még ilyet.
Lassú, légies iszonymozgatással siklok oda, egészen közel a parthoz, ám úgy, hogy a víz szintje még éppen kényelmes legyen. A szárazföldhöz közelebb a víz is melegebb, ami számomra nem kifejezetten élvezetes, a történetek szerint, amit a kedves emberek meséltek, a hozzám hasonlók csak ott élnek, ahol jégtakaró borítja a felszínt, és ahol a Tél Szelleme állandó vendég.
Nem nehéz innen észrevenni azt a robosztus alakot, aki nyugalomra hajtja fejét. Embernek tűnik, épp csak kicsit nagyobb, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások mérete miatt? A szelkik így is eleget gúnyolnak, szerintük túl nagy vagyok, az általuk épített, víz alatti házakba rendszerint be sem férek, legfeljebb a méretesebb épületekben van annyi hely, hogy kitöltsem a teret. Ráadásul kövér és túl fehér vagyok az ő zöld bőrükhöz és pikkelyeikhez képest. Mi van, ha ez a szegény ember is azért kell, hogy idekint aludjon, mert az emberek házaik nem elég nagyok neki?
- Tudod, ismerek egy helyet, ami elég nagy neked, kedves ismeretlen. – szólok ki felé. A Roxfort még távolról is hatalmas, biztosan adnak neki egy átyat, mert hallottam, az emberek olyanokban alszanak, ha megkérjük rá őket! Mert az emberek kedvesek, többnyire. Még akkor is, ha néha ostoba módon szórják egymásra a varázslataikat, hogy vitákat oldjanak meg vele.
- Innen nincs olyan messze, a falaik kőből vannak, de szívesen elvezetlek oda. – duruzslom emberi hangon az emberek nyelvével. A szelkik erre nem képesek, de én addig gyakoroltam, míg meg nem tanultam megértetni magam velük.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 17 Nov. - 15:42
Egy szellentésre ébredtem. Ezt teszi veled, ha egy közeli farmról káposztát csensz el és köménymag nélkül habzsolod két pofára, ez azonban olyan mellékzönge, amivel nem volt időm foglalkozni, hiszen az álomvilág és a realitás határán lavírozva Morfeusz ajándékán elmélkedtem. Óriások között éltem, együtt vonultam velük harca, koponyákat törtünk be és harci dalokkal éltettük a győzelmünket. Sóhajtanom kellett és ebben a sóhajban benne volt minden fájdalom, amit az elutasítás és megszégyenülés miatt éreztem.
Fel kellett ülnöm, hiszen az oldalam zsibbadva követelte magának az enyhítő mozgolódást, s amikor újra megtaláltam a pozíciót, amikor ismét elértem a zen állapotát, egy vékonyka hang szólított meg. A szél játékának véltem a szavakat, s megráztam a fejemet, hogy elüldözzem a hallucinációnak vélt mondatot, de amikor újra hallottam a hangocskát, már tudtam, hogy nem a képzeletem játszik velem. Körbenéztem, a holdvilágtól bevilágított környék árnyait kutattam, bokrok és fák zugait fürkésztem, mígnem a tó közepén megpillantottam egy arcocskát. A leggyönyörűbb vonások, amikkel valaha találkoztam és ez elég volt ahhoz, hogy mosolyt csaljon mogorva arcomra a felismerés.
- Hát te mi vagy? - előrebuktam, hogy a térdeimen landoljak és amennyire csak lehet, a tó víztükre fölé hajoljak. Fejemet forgatva kutattam alakját a vízben, de amit a napsütés felfedett volna, a telihold elrejtett előlem. Újra csak mosolyogni tudtam, s ahogyan ajkaimon szélesebbre húzódott a vigyor, úgy ért bele szakállam a jéghideg vízbe tudtomon kívül.
- Nem fogsz megfázni a vízben? - nyújtottam felé az ujjamat, ami a fél arcát takarta ki, és valamiért olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy megérintsem, s ha nem úszik el, akkor pontosan a homlokán landol mutatóujjam. - Boop!
Nevetem el újra magam, mintha a világ legmókásabb dolga lenne, hogy mi most találkozunk. - És hová vezetnél? Hol van az a mágikus hely, ahol még én is elférek?
Miért váltottam olyan módba, mintha egy gyerekkel beszélnék? Fogalmam sincs, magyarázatot sem találok rá és különben is, gyűlölöm a gyerekeket. Hangosak, piszkosak, idegesítőek és focilabdának sem lehet őket használni. Akkor meg minek szülni annyit? Soha nem fogom megérteni az embereket!
- Mert én aztán tényleg hatalmas vagyok és erős is! - újra ez a furcsa beszédmód, ami miatt megint megrázom a fejemet. Nem lehet, tilos, én nem ilyen vagyok, valaki vágjon tarkón egy úthengerrel! - El innen! Nem vagyok rád kíváncsi!
Mennydörgésként csattan a hangom, elhúzom a fejemet a víz fölül és kiegyenesedve hajtom el a kezemmel minél távolabbra. - Megzavarják az óriás álmát...
Morgom csak magamnak miközben felállok, majd a térdemről lesöpörve a sarat indulok meg a tűzrakás felé, hogy egy félbetört fatörzset tegyek rá.
- Mert mit akarok? Hogy hagyjanak békén! Kijövök ide, ugye... - pillantok a tóból kikandikáló arc felé - ...hogy egyedül legyek, hogy ne kelljen bújkálnom, erre mi fogad? És tessék!
Elordítom magam, mint valami vadállat, mint egy bőgő gorilla a dzsungel mélyén, s miközben halántékomon verőér kezd duzzadni, kiadom magamból az összes haragom. Kár, hogy a lánynak kell ezt most elszenvednie, pedig ő nem tehet erről, ebbe azonban most nem gondolok bele.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Prisca

Prisca

C’est la vie
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Gemma Ward

»
» Szer. 29 Nov. - 13:02
Magányosnak tűnik. Az emberek, hasonlóan a szelkikhez, társas lények, ő mégis egyedül fekszik, ez pedig, amennyire én ismerem a hozzá hasonlókat, nem normális. Innen, messziről is látom, hogy jóval nagyobb, mint azok, akiket eddig megismertem, de a fejemben meg sem fordul, ebben bármi kivetni való lenne, vagy bármi, ami eltér az átlagtól. Mi, a víz gyermekei sem vagyunk egyformák. Bár én talán kicsit jobban is különbözöm a szelkiktől, mint amit ott eddig megszoktak.
Dallamosan küldöm el szavaim hozzá, mintha énekelnék, holott a szelkik szerint a kórusba sem vagyok megfelelő, hogy népeink örökségét osszam meg a tó lakóival. Rendszeresen eltérek a megszokott dallamoktól, új hangokat csempészek bele, köztük olyanokat is, amik az öregek számára fülsértőek, túl mélyek nekik, vagy csak nagyon idegen tőlük. Hiszen én is idegen vagyok közöttük. A kórusból így már nagyon régen kiraktak, mondván, nem oda való vagyok, tanuljak inkább olyan mesterséget, ami nagyobb hasznot hoz majd a közösség számára.
Szólásra nyílnak pici, halvány pikkelyekkel beborított ajkaim, mikor kérdést tesz fel nekem. Magam sem tudok rá válaszolni, hogy mégis mi vagyok. Hisz a szelkik közt nőttem fel, de nem tartozom közéjük. Azonban az emberekhez akarjak bármennyire is hasonlítani, még sem leszek sohasem olyan, mint ők.
- Prisca vagyok. Miattam ne aggódj, ennél csak a hidegebb vizet kedvelem. Az első hóesés a kedvencem, amitől finom tollakba borul a világ, a víztükör pedig apró, vékony kristályokat növeszt. – bámulom az ujját, mely szinte akkora, mint az egész fejem. Hideg, de nagyon puha, amikor hozzáérinti homlokom közepéhez. Nem értem az embereknek ezt a gesztusát, ajkaimmal a kiejtett szavát próbálom formálni, melynek jelentését nem ismerem, de hisz annyi mindent kell még tanulnom! Amikor pedig ő nevet, én is nevetek, pikkelyekkel végigszántott, vékony, hártyás ujjú kezem szám elé téve kacagok.
Kérdését megválaszolnom nem sikerül. Egyszerre ijesztővé válik, üvöltésébe még a környezet is beleremeg, érzem a levegő hullámain, hogy ő bizony most nagyon bősz lett. Ijedten lebukok a víz alá, és odalent várom, hogy a tombolással végezzen. Aligha értem szavait, hisz a víz épp eléggé torzítja azt. De nem hiszem, hogy velem lenne a baj. Nem hiszem, hogy rám lenne dühös. Szerintem csak nagyon magányos.
Néhány másodperccel azután bukok ki újra a felszínen, két méterrel arrébb, mikor már nem hallom a tombolását. Kíváncsian kiegyenesedek, egész törzsem kidugom a vízből, hogy jobban lássam a magányos embert. Mellkasom teljesen fedetlen, mifelénk nem hordanak ruhát, bár egyszer felpróbáltam a vízben egy talárt, amit egy diák nekem ajándékozott, de csak azt értem el vele, jól belegabalyodjak. Láthatóak a kopoltyúim is mellkasom tájékán, valamint a nyakamnál, a hold fényében pedig meg-megcsillannak holografikusan a világos színű pikkelyek.
- Ne haragudj, ha megbántottalak. Nem akartam. Csak azt gondoltam, magányos vagy. – lebegek egy helyben. Nem hiszek abban, hogy félnem kéne tőle. Hiszen nevetett! Talán ha újra megnevettetném?
- Nézd! Bupp! - utánzom le a mozdulatát, mutatóujjamat lassan mozdítom homlokom felé, majd miután megérintem azt, leutánzom az ismeretlen jelentésű szót, amit mondott. Bizonyára nagyon vicces lehet. Ha pedig vicces, akkor nevetni fog, ha pedig nevet, akkor boldog. Ha pedig ő boldog, akkor én is boldog vagyok. Kacagok önmagamban, hátha ő is kacajra derül.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 1 Dec. - 13:43
Hirtelen haragú vagyok, ami abból adódhat, hogy félóriás vagyok, de akár arra is visszavezethető, hogy milyen volt a gyermekkorom. Nem tudtam megmagyarázni pontosan a miérteket, de a hogyanok kérdését tisztáztam Prisca-val, amikor leordítottam a fejét. S nagyon jól tette, hogy elbújt, hogy a víz alá süllyedt, így a morgásom többségét nem hallotta. Mert tulajdonképpen nem neki szántam a szavakat, nem érdemelte meg az ordítást, s amikor végeztem mindezzel, kitomboltam magam, akkor gyorsan le is nyugodtam, s fájt belül, hogy ezt tettem vele. Szedd össze magad!
Újra a víztükröt néztem, fürkésztem, hogy újra megpillantsam, hogy elnézést kérjek tőle, de nem fedeztem fel, nem láttam aranyos arcocskáját, nem hallottam újra csengő kis hangját. Elindultam a tó felé, bakancsomba szivárgott a hideg víz, nadrágom szárát nyaldosta a nedves valóság, de nem érdekelt, hogy mi lesz velem, hogy esetleg megfázhatok, hiszen félóriás vagyok, mindent kibírok! Már a derekamig ért a víztükör, amikor újra megpillantom, s újra meghallom csilingelő szavait.
- Nem bántottál meg! Az én hibám! - dörmögöm, majd közelebb lépek, hogy csak a mellkasom látszódjon ki a tó zavartalan felületén. Fáztam, dideregtem, de most itt kellett lennem, itt akartam lenni, s ettől az elképzeléstől semmi nem tántorított el. Amikor megérintette a homlokát és kiadta az előbb hallott hangot, fel kellett kacagnom, mennydörgésként vitte nevetésem a vízfelszín és hahotámba majdnem egy aprócska könnycseppet is fakasztott szememből. Kezem mozdult és ujjam nekem is a homlokomhoz ért. - Bupp!
Nevetem el magam, majd közelebb úszom, s immáron nem érzem magam alatt a talajt. Csak lebegek előtte, fejemet forgatva próbálom őt megfejteni, majd kezemet nyújtom felé, mintha csak közelebb akarnám tudni magamhoz.
- Különleges név a Prisca, még sosem hallottam! - mosolygok rá és hirtelen a Holdra kellett pillantanom, mert valami olyasmi kezdte szorítani a szívemet, amit nagyon-nagyon régen nem tapasztaltam. Hozzászoktam ahhoz, hogy mások rám úgy néznek, mint akik félnek tőlem, így én is úgy kezeltem őket, hogy féljenek is. De ez a lány, ez a tóból előbukkanó tündér nem fél tőlem, sőt érdeklődik, talán még barátkozni is szeretne, ez pedig annyira más, annyira új. Nem, Rexarius Systobal Gwell nem lehet ilyen tutyi-mutyi, nem adhatja be a derekát, nem engedhet az érzéseinek és sziklaszilárdnak kell lennie! Mégis annyira jó, hogy valaki mer nyitni felém, mer beszélgetni velem, nem annak lát, aki vagyok, hanem annak, aki lehetek. - Az első hóesést én is mindig megünneplem hóangyallal. Tudsz hóangyalt csinálni?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Hallányka esete a félóriással

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Az ifjú Lacke különös bájolási esete

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-