» I solemnly swear I'm up to no good
●● FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN ●●


Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1978. A Brit mágusvilág egyre sötétebb képet mutat. Voldemort Nagyúr és csatlósai, a Halálfalók, egyre magabiztosabb, bátrabb és látványosabb támadásokkal lépnek fel az általuk gyűlölt muglik és mugliszületésűek ellen. A Mágiaügyi Minisztérium tehetetlennek mutatkozik ámokfutásuk megfékezésére. Még a Roxfort sem biztonságos: egyre több diák viseli magán a Sötét Jegyet, Voldemort iránti halhatatlan hűségük jeleként. Azonban még nincs minden veszve! Az iskolán belül és kívül is egyre többen döntenek az ellenállás mellett. Születőben van a Főnix Rendje, Albus Dumbledore vezetésével, melynek egyetlen célja Voldemort Nagyúr és követői megállítása. Csatlakozz hozzánk és írd át a varázsvilág történetét!
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Nyertesek
Díjazott karakterek
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
halálfalók:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
inaktív:
ÖSSZESEN:
82
23
16
22
19
17
31
16
2
3
5
5
5
246
Kiemelt társak
Legjobb barátaink!

Roxfort RPG

New Orleans
Friss posztok
pergamentekercseink

Faith & Rowan
Yesterday at 23:54
• • • • • • • • • • • • • •
Faith Caughlin
Félvér Tábor - FRPG
Yesterday at 23:01
• • • • • • • • • • • • • •
Vendég
Zászlóslovag, vagy amit akartok
Yesterday at 16:50
• • • • • • • • • • • • • •
Morgana Walsh
#segítsdaparasztot
Yesterday at 13:33
• • • • • • • • • • • • • •
Dorcas M. Meadowes
There is no sweeter innocence than our gentle sin
Yesterday at 12:48
• • • • • • • • • • • • • •
Richard Avery
Underneath the mistletoe
Szomb. 9 Dec. - 23:31
• • • • • • • • • • • • • •
Dung Fletcher
Ian & Karen
Szomb. 9 Dec. - 17:22
• • • • • • • • • • • • • •
Ian Sullivan
I should try and get a life
Szomb. 9 Dec. - 14:30
• • • • • • • • • • • • • •
Dorcas M. Meadowes
Charlotte & Richard
Szomb. 9 Dec. - 14:27
• • • • • • • • • • • • • •
Richard Avery
grenade pin
Szomb. 9 Dec. - 12:01
• • • • • • • • • • • • • •
Lou Huntington
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.



Share|

There is no sweeter innocence than our gentle sin



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Hétf. 20 Nov. - 9:59
Richie & Rody
- 1963 -

Amióta kiköltöztem a Lestrange-ek kúriának csúfolt porfészkéről, nem jártam el a magamutogató bálokra. Apám nem igazán örült neki, de engem nem érdekelt, mindig kitaláltam valami mondvacsinált indokot, hogy ne kelljen mennem - dolgoznom kell, rám sózták a papírmunkát, takarítanom kell, vásárolnom kell, éhes vagyok, fáj a fejem, kakilnom kell, bármit. Csak ne kelljen mennem. És legtöbbször be is vált, mert kedves jó apám legfeljebb morgott egy sort, hogy mennyire nem fogja ezt a többi család jó szemmel nézni, a fejemhez vágta, hogy milyen elviselhetetlen egy kölyke vagyok és jobban kellene hasonlítanom a testvéreimre, aztán otthagyott. Én pedig megnyugodva és magammal megelégedve elnyúltam a kanapémon, élvezve a szabadságot.
Ma nem így történt.
Averyéknél volt a bál, amiről én már előre tudtam, kivételesen az előtt, hogy apám egyáltalán hallott volna róla valamit. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen Averyékről volt szó, akiknek a fiát nagyon ügyesen és előre meg nem tervezett módon elcsábítottam. Éppen ez volt az oka, hogy menni akartam. Ott akartam lenni Richie mellett, hogy ne kelljen egyedül szenvednie a sok pletykás vénasszony és a karót nyelt apáink mellett. Még véletlenül sem hagytam volna magára, ráadaásul így találkozni is tudtunk a hétvégén, ami amúgy nem történt volna most meg, elsősorban az én munkám miatt. Szerencsére ezzel az indokkal el tudtam szabadulni és meghagyhattam másnak a papírmunkát.
Életemben először boldog voltam, amikor beléptem egy kúriába, az arisztokraták beszédének csendes zörejére. Most nem azért ült az arcomon vigyor, mert már legalább hétféle módot kitaláltam arra, hogyan hozzak szégyent apám fejére egy ostoba, nevetséges húzással. Mára mást terveztem és senki és semmi nem állhatott az utamba.
Köszöntem mindenkinek, ezúttal rendesen és illedelmesen, nem akartam feleslegesen magamra terelni bárkinek is a figyelmét. Néhány emberrel még váltottam is pár szót, persze nem hazudtolva meg önmagamat, nehogy végül még az legyen a feltűnő. Közben sikeresen megtaláltam a tekintetemmel Richardot a sarokban, természetesen ott, hiszen hol máshol lett volna. Most még a szokásosnál is búval béleltebbnek tűnt, nem értettem, mi lehet az oka. Amikor végre sikerült leráznom magamról mindenkit, egyenesen hozzá mentem, de úgy, mintha csak az asztalnál akarnék puncsot vagy pezsgőt tölteni magamnak.
- Mi van veled, hobbitom? Szenet hozott a Mikulás? -somolyogtam.


A hozzászólást Rodney Lestrange összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 21 Nov. - 16:13-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Hétf. 20 Nov. - 19:43
Rody & Richie ~ 1963

Nem vitatkoztam túl gyakran az apámmal. Nem azért, mert olyan jól kijöttünk egymással vagy mert más módon rendeztük a konfliktusainkat. Egyszerűen csak szerette a szőnyeg alá söpörni a problémákat, nem beszélni róluk és hagyni őket leülepedni a többi közé. Ha nem jöttem haza napokig a szünetek alatt, úgy tett, mintha előre megbeszéltük volna. Mikor dohányzáson kapott a szobám ablakában, egyszerűen elhessegette a füstöt az orra elől és közölte, hogy menjek le vacsorázni, vendégeink vannak. Mikor másodikban rám szállt néhány mardekáros fiú, csak legyintett, hogy "ne legyél ilyen mimózalelkű, csak ugratnak" - én nem annak éreztem, mikor kigáncsoltak a lépcsőn és megmártották a wc-ben az összes tankönyvemet. Egyszóval nálunk mindig, minden a legnagyobb rendben volt, amíg azt a négy fal között tudtuk tartani. Ma viszont, a bál elején legszívesebben harakirit követtem volna el az egyik párszáz éves kobold díszkarddal, amiket apám vitrinekben tartott, persze jó feltűnő helyen. Tudtam, hogy ez most nem az az alkalom lesz, amit félrekotrunk, mint amikor valamit nagyon nincs kedvünk a helyére rakni és inkább berugdossuk az ágy alá. És ettől görcsbe állt a gyomrom, közben meg egyetlen gondolat járt a fejemben: Rody, Rody, Rody...
A terem sarkában ácsorogtam, igyekezve még a szemkontaktust is elkerülni mindenkivel, mert most képtelen lettem volna a bájcsevegésre. Egy pohár vörösbort szorongattam a kezemben - Merlot, Portugieser vagy mit tudtam én melyik, egy kortyot sem ittam még belőle, csak pótcselekvésként töltöttem ki.
Tudtam, hogy Rody már itt van, láttam az öltönyös alakját beszélgetni a Goyle házaspárral. Nem mertem őt bámulni, nehogy valaki észrevegye. Így csak akkor tudatosult bennem, hogy odajött hozzám, amikor megszólított és megláttam a vigyorát a poháron eltorzulva visszatükröződni.
- Az apám meg fog ölni. Ha vége ennek a szarságnak, meg fog fojtani - dünnyögtem, éppen csak felpillantva rá. - Emlékszel arra a Burke lányra, gondolom... Na, ő elsírta otthon a kedves szüleinek, hogy többet látni sem akarom. A drága jó Mr. és Mrs. Burke pedig kicsapták a balhét apáméknak. Holnap reggelre élve meg fog nyúzni.
Burke-ék lánya sohasem érdekelt. Nyilván, mert életemben egyetlen lány sem érdekelt, csak amíg meg nem ismertem Rodyt, addig úgy gondoltam, ez menthető. A Burke lány hatodikban addig erőszakoskodott, amíg én kínomban úgy nem tettem, mintha járnánk. Már mindenki előtt kellemetlen volt a vergődésem, hiszen más fiú a helyemben kapva kapott volna egy ilyen alkalmon. Csinos lány volt, tulajdonképpen kedves is, népszerű...csak hát...igen... Mikor találkozgatni kezdtem Rodyval, onnantól kezdve viszont nem bírtam tovább elviselni ezt a hazugságot, kényszeredetten úgy tenni, mintha akár csak kicsit is vonzódnék hozzá. Én meg kiadtam az útját egy gyengébb pillanatomban, mert Merlinre esküszöm úgy éreztem magam, mintha erőszakot tenne rajtam. Az talán erős túlzás, hogy kiadtam az útját, ugyanis lesöpörtem magamról, motyogtam valami olyasmit, hogy "bocs, de nekem ez nem megy", majd elfutottam, mint valami idióta. Csak akkor azt nem gondoltam át, hogy apám ezért ki fog belezni, mert ő már azóta fényűző esküvőt tervezgetett, mióta elmondtam neki, hogy mi most tulajdonképpen "járunk" Cecilyvel és "egész komoly a dolog".
Utólag már láttam, hogy ez hülyeség volt és még inkább értelmetlen. Nem szabadultam így sem a hazugságoktól, hiszen nagyjából minden hétvégén titokban találkoztam Rodyval. Rodyval, akivel úgysem volt semmiféle közös jövőnk. Mégis mit gondoltam? Hogy majd levakarom magamról Cecilyt és bejelentem, hogy megtaláltam életem szerelmét, aki történetesen egy férfi? Mert nyilván ez nem történhetett meg. Igazából még azt sem tudtam, Rody ezt mennyire gondolja komolyan. Tudtam, hogy szeret velem lenni, de talán csak az önbizalomhiány miatt, mindenesetre azt gondoltam, hogy neki ez az egész egy nagy szórakozás. Meg akartam tőle kérdezni régóta, de sosem vitt rá a lélek. Nem szerettem volna tönkretenni azokat a pillanatokat, mikor végre boldog lehettem és nem kellett megjátszanom magam.
- Most mégis mit csináljak? Nem mondhatom meg neki, hogy azért kukáztam a feleségjelöltjét, mert...mert azért. Így is a fejemhez vágta, hogy nem tudok férfiként viselkedni, képzelem, mit tenne, ha megtudná...
Elkeseredetten néztem fel Rodyra. Minden kételyem ellenére csakis arra vágytam, hogy a karjaiba zárjon. Egyedül ott éreztem magam biztonságban mostanság...vagy talán egész életemben.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Kedd 21 Nov. - 21:03
Richie & Rody
- 1963 -

Nem tudtam, mi baja lehet Richardnak, amikor legutoljára beszéltem vele, még egészen lelkes volt, hogy eljövök a bálra és nem kell egyedül lennie. El sem tudtam képzelni, hogy mi baja lehet, habár az a tudat legalább megnyugtatott, hogy egész biztosan nem én voltam az oka ennek. Nem emlékeztem rá, hogy bármivel is magamra haragítottam volna, úgyhogy biztosan nem én okoztam ezt. Nagyon bántott volna, ha mégis ez a helyzet.
A válaszára lefagyott a mosoly az arcomról. Sejthettem volna, hogy ilyen csúnya vége lesz, csak éppen nem akartam gondolni rá. Egyszerűbb volt azzal hitegetnem magamat, hogy majd úgyis megoldunk mindent, simán fog menni, nem lesz ebből semmi probléma, de még az olyan alapvető dolgokkal sem számoltam, hogy Richardnak éppen volt egy barátnője. Mégha nem is ment vele szinte semmire. A szüleinkről pedig nem is beszélve. Lehetett volna annyi eszem, hogy előre eltervezem ezt is, ennek ellenére még most is csak arra voltam képes, hogy elhessegessem a gondolatot a fejemből.
- Rich... -sóhajtottam fel, letéve a nagyon gyorsan kiürített whiskyt a poharamból. Puncs vagy pezsgő, hát hogyne, azt igyanak az apámhoz hasonlóak. -Nem hiszem, hogy ez olyan megoldhatatlan probléma lenne. Megmondod nekik, hogy nem ment úgy, ahogy azt szeretted volna és nem akartad, hogy rossz legyen a csajnak. Vagy valami hasonló hülyeséget. Csak össze tudsz hordani valamit neki. -Igen, én is tudtam, hogy ez nem elég és hogy ennél rosszabbat nem is mondhattam volna neki. De nem tudtam, ő hogyan oldhatná meg azt a problémát, amit én így kezeltem volna. Vagy talán még ennyire sem foglalkoztam volna a szüleim lelki világával. Sajnos még nem ismertem eléggé hozzá Richard Averyt, hogy ilyen tanácsokkal lássam el, pedig szerettem volna, hogy így legyen.
Újratöltöttem a poharamat, megint kiittam, megint újratöltöttem, aztán megfordultam, hátat fordítva ezzel az italoknak és egy kicsit Richardnak is. Nekidőltem az asztalnak, egyik kezemben a poharat szorongatva, a másikat a nadrágom zsebébe süllyesztve. Nem akartam, hogy még a végén olyan utakra induljon az én engedélyem nélkül, ahová jobb, ha nem megy. Mindennél jobban azt akartam, hogy megérinthessem Richardot, de ebben a helyzetben, egy emberekkel teli teremben nagyon nem lett volna célszerű, úgyhogy inkább visszafogtam magam.
- Fogalmam sincs, mit kéne tenned, Richie. Hidd el, ha tudnám, mi a legjobb megoldás, rögtön elmondanám, de nem hinném, hogy itt egyáltalán létezik megoldás. Lehet, még szükség sincsen rá. Hagyd neki, hogy kiidegeskedje magát, aztán egy idő után úgyis megunja, amikor rájön, hogy úgysem megy vele semmire. Az én apám mindig így tett, ha velem volt probléma. Bár lehet, csak megszokta... -Egyre nagyobb hülyeségeket mondtam neki. Nem is tudom, mit gondoltam, ennek így nem volt semmi értelme. Csak még rosszabbá teszem ezt neki.
Néhány percig elgondolkodva nézegettem az embereket, de még jobban az ajtókat, a lépcsőket és minden mást, ami ebből a teremből nyílt. Utána szóltam csak megint Richardhoz.
- Merre van a szobád és hányféle útvonalon lehet oda eljutni? -Nem tudom, hogy jutott ez hirtelen eszembe. Nem jó ötlet, ha valaki rajtakap minket, annak csúnya vége lenne.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Kedd 21 Nov. - 23:37
Rody & Richie ~ 1963

Bárcsak olyan egyszerű lett volna minden, mint amilyennek Rody felvázolta... De ez nem így működött, mert én nem tudtam hazudni és mert ez a probléma ennél sokkal komplikáltabb volt. Néha azt kívántam, bár ne lennék ilyen. Az igazat megvallva elég gyakran kívántam ilyesmit. Feleennyi gondom sem lett volna, ha normálisnak születek és nem Rodney Lestrange-ért epekedtem volna már ki tudja mióta, hanem mondjuk az évfolyam legnépszerűbb griffendéles lányáért. Komolyan próbálkoztam nem ilyen lenni, minden erőmmel azon voltam, hogy a migrénen kívül valami mást is érezzek a barátnőm mellett, de minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam. Néha tényleg nem értettem, hogy nem tűnt fel annak a szegény lánynak, ami ennyire nyilvánvaló volt. Ehelyett hatalmas hanggal mesélte a barátnőinek, hogy én mennyire rendes, aranyos, türelmes és még ki tudja mi vagyok. Talán jobban jártam volna, ha nem próbálok meg ennyire a kedvére tenni, ezzel kompenzálva azt, hogy legszívesebben két lépés távolságot tartottam volna magunk között.
- Egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy én kinek akarok jót meg én hogyan éreztem magam. Csak össze akar adni valakivel, amint vége a hetedik évemnek. Néha megfordul a fejemben, hogy a lelke mélyén ő is sejti az igazságot és gyorsan cselekedni akar, mielőtt még kiderülne. - A szüleim sosem törődtek velem különösebben, nem vették észre, ha magam alatt voltam, ha igazán boldoggá tett valami, semmiről nem vettek tudomást. Vagy legalábbis nem törődtek ezekkel a dolgokkal, ami önmagában nem feltétlenül jelentette azt, hogy tényleg nem is jutottak el a tudatukig az életem apró részletei. Ha apám agyán valaha is átsuhant, hogy a fia talán nem preferálja túlzottan a nők társaságát, akkor azt a gondolatot azonnal mélyen eltemette magában.
- Ha le is nyugszik, az is csak átmeneti állapot. Nem hazudhatok neki... mindenkinek örökké. Én sem bírnám ki és azzal sem lenne igazságos, akit hozzám erőltetnek. - Meg különben is csak Rodyval akartam lenni, de ezt nem mertem hangosan kimondani, mert rettentően szánalmasnak éreztem még saját magam előtt is. Talán ő nem röhögött volna ki, ha ezt megosztom vele, de attól még gyermeteg, irracionális elképzelés volt. Közöttünk nem lehetett semmi nyilvános, semmi hosszútávú, mert amint fény derülne rá, biztosan élve elásnának minket valamelyik vidéki kúria mögé, a társadalom nagy része pedig vidáman asszisztálna is hozzá.
Idegesen belekortyoltam a borba, nem mintha kívántam volna. Úgy tűnt, Rodynak bevált stresszoldóként az alkohol, én viszont sosem voltam olyan szerencsés, hogy ennyivel lecsillapíthattam a háborgó gondolataimat. Most valószínűleg az sem bizonyult volna elégnek, ha alkoholmérgezésig döntöm magamba az italt. A kérdésére azonnal félrenyeltem a bort, vagy fél percig köhögtem megállás nélkül, mire végre felelni tudtam.
- Egy emelettel feljebb. Van itt is egy lépcső, meg a terem másik végéből is fel lehet jutni - mutogattam a lépcsők irányába. - De oda nem kéne... Mármint...
El sem tudtam képzelni nagyobb őrültséget, mint hogy mi ketten felvonuljunk a szobámba. Talán nem keresnének egyikünket sem, talán akkor sem találnának meg, ha történetesen hiányoznánk idelent valakinek. De mindezek csak talánok voltak. És mégis ellensúlyként ott állt néhány békés óra, ahol csak magunk lehettünk, nagyobb nyugalomban, mint eddig valaha - hiszen valljuk be őszintén, Roxmorts legkihaltabb utcái sem nevezhetők a legjobb búvóhelynek. Azt hiszem, Rody nem volt túl jó hatással a józan ítélőképességemre, mert utóbbi most sokkal többet nyomott a latban.
Szó nélkül letettem a poharamat az asztalra, majd elindultam az egyik lépcső irányába, természetességre és észrevétlenségre törekedve. Közben olyan abszurd hülyeségek jártak a fejemben, mint hogy össze kellett volna pakolnom a szobámban és eltüntetni a gyerekkoromból ottrekedt plüssöket meg az üvegállatka gyűjteményemet, amiről szinte ordított, hogy még mindig hatalmas becsben tartottam minden darabját. Lehet, hogy éppen ezek a kicsinyes félelmek segítettek abban, hogy feljussak a szobámig és közben ne azon ájuljak el a félelemtől, hogy valaki észrevesz minket.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Szer. 22 Nov. - 23:19
Richie & Rody
- 1963 -

Én nem kívántam, hogy más legyen, sőt, egyenesen elrettentett a gondolata annak, hogy akár a kegkevésbé sem érdekelhetnék a férfiak. Nekem biztosan nem lett volna jó, mert akkor nem lett volna kivel eltöltenem olyan kellemes napokat Roxmortsban, szinte már bujdosva a többi ember elől. Még egyszer sem mondtam neki, hogy milyen hatással van rám, hogy mennyire más vele sétálni a faluban vagy beülni a Szárnyas Vadkanba, hogy órákon keresztül csak vajsört igyunk és beszélgessünk, mint akárki mással, akivel csak így összehozott az élet. Egy-két alkalommal már azt is megkérdőjeleztem, hogy valóban ugyanúgy szeretem a nőket is mint a férfiakat, vagy ez az új helyzet felnyitotta a szememet, hogy mégsem. Mindenesetre egyelőre nem akartam következtetéseket levonni, még nem igazán tudtam, hol állunk és milyen irányba mehet ez a történet. Nehéz helyzetben voltunk, ahonnan talán nem is vezetett ki út, úgyhogy nem akartam előre beleélni magamat valami álomszerűbe.
Nem tudtam neki mit mondani erre. Én is ismertem az érzést, engem is nem egyszer próbált apám összeházasítani valami rém idegesítő kislánnyal, akit szívem szerint ledobtam volna a kúria tetejéről vagy odaadtam volna egy kentaurménesnek, hogy játsszanak vele valami kedves kis játékot. Valahogy mindig megoldottam, hogy végül ne kelljen összeházasodnom vele, legfőképpen a nyilvánosan botrányos viselkedésemmel, ami a karót nyelt arisztokratákon kívül minden bizonnyal senki másnak nem tűnt volna botrányosnak. De persze ez én voltam. Messze nem várhattam el Richie-től, hogy megtegye ugyanezt, neki ez nem ment volna olyan egyszerűen. Mára pedig éppen elég volt a minősíthetetlen tanácsaimból.
Vetettem rá egy féloldalas pillantást, amikor úgy félrenyelte a bort, hogy elkezdett köhögni. Az arcom megrándult, ahogy próbáltam nem elvigyorodni rajta. Milyen kis ártatlan volt még... Sebaj, mellettem majd megedződik.
- Dehogynem kéne. Ez a legjobb, amit most tehetünk. -Ezt pedig őszintén hittem. Így kettesben lehettünk, egy kevésbé veszélyes helyen mint Roxmorts utcái és ezektől az öltönyös szerencsétlenségektől is megszabadulhatunk.
Mosolyogva néztem, ahogy elindult az egyik lépcső felé. Egyszerre voltam rendkívül türelmes és végtelenül türelmetlen. Alig vártam, hogy utána mehessek, hogy végre ne kelljen másodpercenként hallgatnom egy műnevetést valamelyik sarokból, megtoldva egy "nem is tudtam, hogy ilyen jó humorod van, Maximillian Augustus Anaximander Stroganoff Bélszín". Másrészt viszont tudtam, hogy természetesen kell viselkednünk és nem rohanhatok csak úgy fel utána. Úgyhogy szép, nyugodt tempóban kiittam a maradék whiskeyt, elgondolkodtam egy kicsit, hogy vajon kéne még egy pohárkával-e, aztán rájöttem, hogy nem berúgni vagyok itt és inkább elindultam a másik lépcső felé.
Nem volt nehéz megtalálnom Richard szobáját, hiszen csak egyetlen nyitott ajtó volt végig a folyosón, rajtunk kívül pedig senki más nem járt most errefelé. Tudtam, mert végig figyeltem, hogy még véletlenül se fussak bele senkibe.
- Látod? Nem is volt nehéz -szólaltam meg belépve a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót és a kulcsot is ráfordítottam a zárra. -Senki nem jött utánunk, még csak nem is érdekelte őket, hogy mi létezünk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Csüt. 23 Nov. - 23:56
Rody & Richie ~ 1963

A szobám épp olyan volt, ahogy hagytam - egyszóval hihetetlenül rendetlen, hiába veszekedett velem az anyám, hogy kezdjek valamit ezzel a disznóóllal. Abba már rég beletörődött, hogy a házimanók ide be sem tehették a lábukat, mert gyűlöltem, ha valaki hozzányúlt a cuccaimhoz, azokat a szerencsétlen lényeket pedig őszintén sajnáltam. Éppen csak az volt a baj, hogy nem szorult belém elég rendszeretet ahhoz, hogy magamtól összeszedjem a szanaszét dobált könyveket, az összegyűlt bögréket és poharakat, a ruháimról nem is beszélve. Ezt nem is szégyelltem Rody előtt, már megszokhatta, hogy a leveleim is jóformán kisimított papírgalacsinként jutottak el hozzá, mert begyűrtem őket a táskámba.
Ellenben az ágyam végében ülő hatalmas plüsskutyát minden igyekezetemmel próbáltam betömködni a szekrényembe, mielőtt Rody felérhetett volna. Nehéz lett volna kimagyarázni, hogy tulajdonképpen miért is van tizenhét évesen egy ekkora plüssállat a szobámban. Mindig is vágytam egy igazi kutyára, de aztán minden karácsonykor és születésnapomon apámék csak a szemüket forgatták, hogy ide aztán biztosan nem jön semmi büdös, koszos és hangos dög. Úgyhogy gondolom, végül megelégedtem ezzel kisgyerekként, aztán valahogy itt maradt. Épp úgy, mint az üvegállatkák meg a régen érdekesnek vélt kavicsok a polcomon. Mindig is nehezen váltam meg a teljesen értéktelen ereklyéktől.
Amikor Rody belépett a szobámba, a sarokban ülő baglyom felébredt és azonnal huhogni kezdett. Mielőtt még meghallhatta volna valaki, gyorsan beraktam a kalitkájába némi eleséget és leterítettem egy pokróccal. Nem hiányzott, hogy éppen miatta bukjunk le.
- Általában nem szokta érdekelni őket - ráztam meg a fejem lemondóan.
Leültem az ágy szélére és idegesen tördeltem a kezem. Mindennél jobban örültem neki, hogy Rody eljött ma, de közben mégis hihetetlenül zavarban voltam. Roxmortsban sétálgatni sokkal könnyebbnek bizonyult, mesélni neki az iskoláról, arról, mit olvasok éppen és hallgatni a hasonló kis semmiségeket tőle. Most viszont nem panaszkodhattam róla, hogy esszét kell írnom a mimbulus mmimbletoniáról, amihez az égvilágon semmi kedvem. Igazából halvány fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem vagy mondanom, ezért nemes egyszerűséggel a szemközti falon terpeszkedő posztereket bámultam, amelyek elfedték a maradék üres felületet, ahol nem tömérdek könyvespolc volt. Akadt köztük egy nagy színházi plakát, Csehov Sirályát hirdette még néhány évvel ezelőtt, egy kviddicscsapat aláírt képe (nem is szerettem őket, csak a nagybátyám összekevert valamelyik másik rokonnal és így nekem adta, mintha érdekelt volna valaha is a sport), ilyesmik.
- Rody... Szerinted mi tényleg olyan selejtesek vagyunk, mint gondolják? - Mire kimondtam, már rég megbántam. Jobb lett volna, ha elkezdek fecsegni valami hülyeségről, mint hogy ezt benyögjem neki. Már megszámolni sem tudtam, hányszor forgolódtam emiatt álmatlanul, de nem akartam Rodyt is a saját bajaimmal fárasztani. Különben is, mit lehet erre válaszolni? - Inkább ne válaszolj, összevissza beszélek mindenféle hülyeséget... Te nyilván nem vagy selejtes vagy bármi ilyesmi. Nem úgy értettem. Vagyis igazából sehogy sem értettem, tényleg...
Hirtelen az is kellemes jelenetnek tűnt, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kizuhanok az ablakon. De sajnos ez nem történt meg és az időt sem tudtam visszapörgetni, hogy ez a néhány idétlen, suta mondat ne hagyja el a számat.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Vas. 26 Nov. - 19:56
Richie & Rody
- 1963 -

Rá sem hederítettem a bagolyra, tudtam, hogy Richard megoldja majd, ha zavaró lesz. Én személy szerint nem tartottam annak és kételkedtem benne, hogy bárkit is zavarni fog. A baglyok huhognak, néha teljesen indokolatlanul, legalábbis apámé mindig azt csinálta. Én is őt használtam, amíg még otthon éltem velük, mivel sajátot nem kaphattam. Mindannyian tudtuk, hogy képtelen lettem volna gondoskodni egy állatról, bár azóta ez megváltozott. Szerencsére a mostani baglyom nem panaszkodhat rám.
Levettem a zakómat, mert borzasztóan zavart és melegem volt benne, meg amúgy sem szerettem így kiöltözni, ha nem volt szükséges, úgyhogy most sem állt szándékomban ebben megfőzni magam. Ledobtam az íróasztalnál álló szék támlájára, mert máshol nem igazán volt hely, főleg nem a széken és az asztalon. Igazából nem lepődtem meg, pontosan ezt vártam Richardtól, éppen ilyen rumlisnak gondoltam. Baj sem volt vele, hiszen én sem voltam sokkal rendezettebb - jó, ennél azért egy kicsit igen, de nem voltam egy tisztaságmániás angyalka. És amúgy is a kupleráj a legkevesebb.
- Nem mintha baj lenne. Sokkal jobban szeretem, amikor magasról tesznek a létezésemre, mint amikor a nyakamon lógnak, hogy miért nem vagyok olyan tökéletes arisztokrata fiúcska, amilyennek ők terveztek. -Persze az sem igazán hatott meg. Nem tudott érdekelni a szüleim véleménye, ha nevetségesnek tartottak és szánalmasnak, vagy ha úgy gondolták, hogy szégyent hoztam a fejükre. Nem, a legkevésbé sem foglalkoztatott, hogy mit gondoltak és úgy véltem, Richie-nek is könnyebb lenne így.
Körbejártam a szobát, kíváncsian megnézve mindent. Szerettem volna többet tudni róla, márpedig az ember szobája nagyon sok mindent elárul. Habár most nem éreztem magam sokkal okosabbnak. Talán már ismertük egymást annyira, hogy ez ne okozzon nekünk meglepetést és ő is ugyanígy nézne körül az én szobámban és a szekrényemben a sok színes pulcsi között. Nem tudom. Éppen az üvegállatkákat nézegettem, amikor Richard megszólalt, én pedig majdnem leejtettem egy üvegmalacot a kérdésére. Mégis hogy gondolhat ilyet?
- Ha itt bárki is selejtes, akkor azok ők, nem te vagy én. Soha többet ne mondj ilyet, kérlek -válaszoltam neki anélkül, hogy hátrafordultam volna. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez is problémát fog jelenteni. Hogy meg fog rémülni, hiszen Merlinre, még én is féltem egy kicsit, mert ez már egy teljesen új helyzet volt, számomra is ismeretlen terepen. De nem hagyhattam, hogy ez bármit is befolyásoljon. -Te úgy vagy jó, ahogy. Ne gondold azt, hogy selejtes vagy, mert nagyon nem igaz. Ha tehetném, most azonnal átköltöztetnélek magamhoz és addig nem engednélek el, amíg el nem hiszed.
Leültem Richie mellé és átöleltem a vállát, nyomva egy puszit a feje tetejére.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Hétf. 27 Nov. - 21:53
Rody & Richie ~ 1963

Csendben figyeltem, ahogy ledobta a zakóját. Tudtam, mennyire gyűlöl kiöltözni, ahogyan azt is, hogy rajtam mindig legalább egy réteggel több ruha volt, mint rajta. Én állandóan fáztam, ő meg állandóan értetlenkedett, mikor vacogtam a roxmortsi sétáink során, amíg ő jól érezte magát egy vékonyabb pulóverben is. Így legalább készségesen a hátamra terítette a kabátját, akárhányszor észrevette, milyen nehezen bírom a hideg időjárást.
- Én egyiket sem szeretem igazán... - Kisebb koromban sokszor törtem a fejen azon, milyen lehet egy rendes családban élni. Annyi könyvet olvastam boldog családokról, aggódó szülőkről és összetartó testvérekről, hogy bőven akadt, amiről fantáziálhattam. A Roxfortba kerülve gyakran hallottam a többiek történeteit arról, hogy a szünet alatt mennyit kviddicseztek az apjukkal és hogy az anyjuk milyen finom tortát sütött nekik, nekem pedig minden alkalommal kicsit összeszorult a szívem. Sosem voltam irigy, de ilyenkor mégis csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ez miért nem adatott meg, mikor nekik igen. Mostanra már kezdtem beletörődni és inkább azzal foglalkoztam, hogy minél hamarabb elkerüljek ebből a mérgező közegből.
Zavartan fészkelődtem, amíg az üvegállatokat nézegette. Biztos voltam benne, hogy magában most jót nevet rajtam, csak nem akar még kellemetlenebb helyzetbe hozni, ezért inkább elfojtja. Annyit hallottam az elmúlt években, hogy nőjek már fel, viselkedjek igazi férfiként, törődjek azzal, ami egy aranyvérű család örököséhez illik, hogy kezdtem elhinni, tényleg valami baj van velem. De ha a fejem tetejére álltam, akkor sem tudtam megváltozni. Ékes bizonyítéka volt ennek, hogy Rody most itt állt a szobám közepén és egy üvegmalacot nézegetett a gyűjteményemből.
- Nem hiszem, hogy ennyivel sikerülne meggyőznöd - dünnyögtem kedvetlenül. A világért sem vallottam volna be, de nem bántam volna, ha valami véletlen folytán hozzá kell költöznöm. Sejtettem, hogy ez csak a saját rózsaszín kis felhőmben tűnt ennyire jó ötletnek és valószínűleg nem sült volna el túl jól, de képzelődni néha nem árt az embernek. - Te is tudod, mit gondolnak az emberek az olyanokról, mint mi. Nemcsak az apáink, hanem a nagy többség is. Én nem vagyok olyan bátor, mint te, soha nem is voltam...
Sem bátor, sem magabiztos - szerettem volna mindkettő lenni, de annyi éven át ignoráltak és annyira magányosnak, kívülállónak éreztem magam, hogy egyszerűen nem ment.
Úgy húzódtam Rody karjai közé, mintha mágnes vonzott volna oda. Ez többet ért bármilyen nyugtató szónál, nagyobb biztonságot nyújtott akárminél. A homlokomat a mellkasának támasztottam, nem akartam, hogy lássa azt az idétlen kifejezést az arcomon. Ilyenkor csak bárgyún mosolyogtam, másra nem voltam képes ennyire közel hozzá. Irigyeltem azokat, akik lazának és érdektelennek tudják tettetni magukat amellett, akit ennyire nagyon szeretnek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Kedd 28 Nov. - 0:50
Richie & Rody
- 1963 -

Irreális volt, hogy ennyire fázott mindig, néha úgy éreztem magam mellette, mintha nekem lennének hőháztartási problémáim, amikor ősz vége felé nem kabátban, hanem pulcsiban bóklásztam vele Roxmortsban. Ő pedig két kabátban volt. Természetesen mindig elvicceltem valami olyan szellemes megjegyzéssel, hogy engem fűt a szerelem, ő pedig titkon biztosan dementor, de akkor is nagyon különösnek találtam. Idővel majd mindketten megszokjuk ezt is.
- Tudom... Egy szülőnek nem ilyennek kellene lennie. De ezen mi már úgysem változtathatunk, legfeljebb kihozzuk belőle a legtöbbet, amit tudunk. -Soha nem lehetett olyan családunk mint másoknak. Igen, én is hallottam ilyeneket még roxfortos koromban, ami főleg elsős-másodikos koromban zavart. A különbség csak annyi volt, hogy én nem szomorúságot éreztem, hanem elkeseredett haragot, amiért ilyen szülőkkel vert a sors. Aztán hamar rájöttem, hogy nem lesz belőlük egy csapásra olyan csodálatos anya és apa, amilyenek a barátaimnak voltak, innentől kezdve pedig végképp nem érdekelt más a gyötrésükön kívül. Alig vártam már akkor, hogy megszabaduljak tőlük.
Nevetni? Ugyan! Azt gondolja, hogy én nem csináltam ilyesmiket? Nos... tényleg nem. Nekem nem is szabad, amilyen ügyetlen vagyok. Az üvegállatokat összetörném, a növényeket elfelejteném megöntözni és megölném még a legstrapabíróbb kaktuszt is, az állatokat havonta egyszer jutna eszembe megetetni, minden mást pedig elhagynék vagy tönkretennék. Amikor először elkezdtem hétévesen híres sportolók apró-cseprő ereklyéit gyűjtögetni, nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való, mert azokból sem maradt meg sok, azok sem épen.
- Nem is kell annak lenned. Leszek én helyetted bátor. Te csak gondolkodj helyettem, mert kettőnk közül az neked megy jobban. -Ez nem volt kérdéses. Én képes voltam fejjel nekirontani a falnak, mert nem gondolkodtam rajta sokat, csak cselekedtem. Sosem lett jó vége. Richard meg pont, hogy mindent túlgondolt, így neki minden lehetséges kimenetel többször lejátszódott a fejében. -Ha nem kéne neked túlélned még ezt az évet a Roxfortban, engem egyáltalán nem érdekelne, hogy mit gondolnak mások. Én azt szeretek, akit akarok, nem is értem, hogy ebben mi lehet annyira borzalmasan rossz. Mindegy is, jobb, ha ezen nem agyalunk most. Csak még rosszabb lenne a kedved. Ígyis olyan savanyú képet vágsz mint egy citrom.
Richie fejére támasztottam az állam, még mindig meglepett, milyen kócos az a kis göndör, hobbit feje. Ismét eszembe jutott az első gondolatom, amikor ilyen közel került hozzám, hogy mennyi lány irigykedne egy ilyen hajra. Néha rettentő furcsának érzem magam.
Hirtelen felindulásból eltoltam magamtól Richie-t, éppen csak annyira, hogy meg tudjam csókolni. Nem tudom, miért, egyszerűen csak meg akartam tenni. Nem éreztem úgy, hogy ehhez kéne ok is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Kedd 28 Nov. - 17:56
Rody & Richie ~ 1963

Nem tudtam mit mondhatnék erre. Én nem akartam elfogadni ezt az állapotot, habár tudat alatt már rég beletörődtem. Valahogy mégis könnyebbnek bizonyult kapaszkodni abba a gyermeteg illúzióba, hogy a szüleim szeretnek és elfogadnak. Nyilván egyik sem volt igaz. Apám a legkisebb hibát sem tűrte meg és én folyton felidegesítettem. Anyámat meg irritálta mindenkinek a létezése, a gyerekei miatt sem jött ki a szobájából, ahol egész nap migrén vagy megfázás látszata miatt poshadt, gyakorlatilag meg benyakalt egyedül legalább egy üveg bort a nagy önsajnálatban. Egyiküktől sem kellett volna várnom, hogy megváltozzanak. Pedig néha hatalmas szükségem lett volna a szeretetükre és a figyelmükre. Egyedül Rodytól kaptam ezt meg eddig, őszintén és önzetlenül.
A válaszára halványan elmosolyodtam, akármilyen rossz kedvem is volt. Igen, Rody nem gondolkodott túl sokat, ő inkább cselekedett még akkor is, ha jobb lett volna nyugton megülni a seggén. Én mindent túlgondoltam, annyit agyaltam a dolgokon, hogy a végére már jobban stresszeltem az egészségesnél. Ketten pont kiegyenlítettük egymást - én biztonságban éreztem magam Rody mellett, helyette meg volt, aki gondolkodjon.
- Gondolkodnék én helyetted, csak nem hagyod. Úgyis megcsinálsz minden hülyeséget, ami eszedbe jut. - Általában minden "Rody, ezt talán nem kéne..." kezdetű mondatot valami sérülés vagy kínos szituáció követett. Jobb esetben csak véletlenül beverte valahova a fejét, rosszabb napokon mindkettőnket belerántott a tóba teljesen véletlenül. Már ha tényleg véletlen volt.
- Ne haragudj, nem akartam elrontani a te kedvedet is. - Tudtam volna még mit rá zúdítani, de nem szerettem volna a félelmeimmel terhelni. Úgysem oldódott volna meg a probléma attól, ha mindent elmondok neki. Hiába öntöm ki neki a lelkem arról, hogy mennyire félek a családom reakciójától, mikor rájönnek (mert nem tudtam hazudni, rá fognak jönni), hogy az állítólagos barátaim mind eltaszítanak maguktól, hogy nem akarok bujkálni meg szégyenkezni és hogy még én magam sem értettem ezt az egészet és nem tudtam, mit akarok Rodytól. Leginkább semmit nem kellett volna, mert ez az egész csak fájdalmat fog okozni mindkettőnknek.
Szerettem, amikor így a hajamba szuszogott, ha valamit azonosítanom kellett volna a nyugalom érzetével, ez lett volna az. Már többször kifejtette, mennyire vicces a hajam, mikor minden igyekezete ellenére sem sikerült kiegyenesítenie a göndör tincseimet. Valamiért jó játéknak tartotta.
Rody öleléseinél egy jobb dolog létezett, azok pedig az ilyen csókjai voltak. Hetek óta, megszámlálhatatlan alkalommal tapasztalhattam őket, mégis nehezen hittem el, hogy ez komolyan velem történik. Pedig nehezen lehetett volna valóságosabb, tisztán éreztem a whisky ízét az ajkain. Ezelőtt gyűlöltem a whiskyt, de így nem zavart, hirtelen nem is értettem, mit utáltam ezen eddig.
Szerettem volna felhőtlenül boldog lenni és tényleg kikapcsolni az agyamat, de nem ment. Még most is lázasan kattogott azon, hogy valaki benyithat, hogy ennek talán nagyon hamar vége lesz és soha többet nem találok senkit, aki Rodyhoz fogható lenne. Mégis inkább hallgattam, mint a sír és nem osztottam meg vele az aggodalmaimat. Különben sem várhattam el tőle semmiféle ígéretet, önzőség lett volna tőlem. És valójában nem is tudtam, mit szeretnék tőle hallani.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Pént. 1 Dec. - 14:25
Richie & Rody
- 1963 -

Nem szerették a szülei, ahogy engem sem szerettek az én szüleim. Már nem láttam benne semmi meglepőt, egyszerűen elfogadtam, hogy ez így van. Amilyen bosszús voltam roxfortos kölyökként, amikor a barátaim mind arról meséltek, milyen jót kviddicseztek az apjukkal a szünetben, legalább annyira közönyös voltam most már. Feleslegesnek láttam azon rágódni, hogy ez miért van így, miért nem szeretnek, miért nem vagyok elég jó, hiszen nem is akartam az lenni, olyan feltételekkel pedig főleg nem, amiket ők raktak elém. Azon pedig még inkább ostobaság volt agyalni, hogy ők miért nem jó szülők, hiszen erre megvolt a válasz: aranyvérű arisztokraták voltak. Selejtes, akár az összes többi.
Nekem szükségem volt az ő eszére, neki meg szüksége volt arra, hogy én megnyugtassam és ne hagyjam gyomorfekélyt kapni a stressztől. Ez így volt helyes, én így szerettem és ha jobban belegondoltam, ezt bármikor és bármeddig el tudtam volna viselni. De erről egyelőre még ne beszéljünk. Olyan friss még minden, annyira új és érthetetlen számomra is, hogy nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Még akkor is, ha ez az első alkalom, hogy ez megtörtént velem és ezt éreztem valaki mellett.
- Ez is igaz, de melletted legalább úgy teszek meg minden hülyeséget, hogy tudom, milyen rossz vége lesz. -Nem mintha ez jobbá tett volna bármit is, de attól most tekintsünk el. Annyiszor sérültem már meg a saját tök fejemnek köszönhetően, hogy több vért vesztettem egy hónapban mint egy átlagos, menstruáló nő. Ez pedig elég szomorú. De a tóban úszni legalább jó volt, amikor "véletlenül" beleborultunk.
- Te is tudod, hogy az én kedvemet nem lehet elrontani -mosolyogtam rá. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy mindent el kéne mondania nekem, de tényleg mindent. Akkor legalább meg tudtuk volna beszélni, én is elmondhattam volna a véleményemet és talán a saját bizonytalanságomat is a tudtára adhattam volna. De nem tettük meg, mert mindketten fafejűek voltunk és inkább magunkban örlődtünk ezeken a dolgokon. Pedig mennyivel jobb lett volna megbeszélni...
Persze, hogy jó játék volt. Puha volt a haja, szórakoztató és mindig olyan borzas mint egy kóbor kutyának. Én meg kellően gyerekes voltam ahhoz, hogy ezzel órákra akár le tudjam foglalni magam. Richard sosem bánta, vagy legalábbis nem szólt érte eddig egyszer sem.
Éreztem a csókján, hogy nincsen teljesen velem lélekben, hogy még mindig ideges és a gondolatai valahol nagyon máshol jártak. Nem húzódtam el tőle, sőt, éppen ellenkezőleg, tovább csókoltam, mintha mi sem lenne természetesebb. Abban reménykedtem, hogy talán egy idő után megunja az agyalást és inkább átadja magát az érzéseknek, de ez nem történt meg. Ekkor húztam csak el tőle a fejem.
- Olyan merev vagy, mint egy fadarab. És egyáltalán nem a szó kellemes értelmében. -A tekintetét fürkésztem egy ideig, aztán felálltam mellőle az ágyról. -Ideje visszamennünk, nehogy valakinek véletlenül feltűnjön a hiányunk. Inni is fogsz, hátha akkor lazább leszel. -Visszahajoltam hozzá még egy csókra, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, aztán rávettem magam, hogy elinduljak visszafelé az üres folyosón. Neki pedig hamar jönnie kell utánam, vagy nem leszek túl türelmes.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Vas. 3 Dec. - 1:03
Rody & Richie ~ 1963

Hiába volt idősebb nálam három évvel, attól még legtöbbször olyan meggondolatlanul viselkedett, mint egy ötéves, akinek huszadszor is el kell mondani, hogy ne ugorjon le a hintáról és ne trappoljon bele a pocsolyába. Amikor belevetette magát egy tóba vagy felmászott egy rozoga létrán a Szellemszálláson, ami nyilván leszakadt a súlya alatt, mindig nehezen hittem el, hogy ő már tényleg egy húszéves, elméletileg felnőtt férfi. Nem mintha a gyerekes viselkedése visszatartotta volna attól, hogy minden adandó alkalommal az orrom alá dörgölje azt a három év fölényét.
- Ez engem cseppet sem vigasztal. Amennyi eszed van, majd egyszer azt olvasom a Prófétában, hogy megevett egy sárkány vagy feldaraboltak a Zsebpiszok közben...
Kényszeredetten visszamosolyogtam rá, de nem tudott meggyőzni. Igenis elrontaná a kedvét, ha rázúdítanám minden kételyemet és ezt nyilvánvalóan ő is tudta. Nem akartam terhelni olyan problémákkal, amelyekre nem találhatunk semmilyen megoldást és amelyek talán nem is számítanak. Miért aggódom amiatt, hogy mi lesz kettőnkkel, mikor egyértelműen nincs közös jövőnk? Legfeljebb a Roxfort végéig élvezhettem ezt a valamit, ami kettőnk között kialakult, egy perccel sem tovább. Utána úgyis belekényszerítenek egy előnyös házasságba és egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy akkor mihez kezdek majd.
Rody megjegyzésére pillanatok alatt rákvörös színt öltött lényegében az egész fejem. Imádott zavarba hozni és nem is volt nehéz dolga, ha csak egy ilyen apróságot benyögött, én máris kényelmetlenül éreztem magam, ő pedig mindig csak nevetett. Persze könnyen röhögött rajtam, amikor ő egész életében lazán vett mindent, én meg arra is rágörcsöltem, amire az égvilágon senki más sem tudott volna. Szerettem volna én is olyan lenni, mint ő, könnyedén beszélni ezekről a dolgokról, de szinte már fizikai gátját éreztem annak, hogy kimondjam a fejemben kavargó cseppet sem ártatlan gondolatokat. Rody... hát ő semmit sem félt kimondani.
- Ezt... ezt inkább most ignorálom, jó? - válaszoltam végül. - Inni? Jó, annak nincs akadálya...
Még vártam pár percet, mielőtt követtem a földszintre. Szívesebben maradtam volna a szobámban, vele kettesben, elrejtőzve az egész világ elől. Annyi mindent szerettem volna mondani neki. Semmi igazán fontosat, csak elmesélni neki azokat a dolgokat, amiket senki más sem hallgatott meg, mert egyszerűen nem érdekelte őket az életem. De tudtam, hogy Rody szívesen elolvasná a cikket, amit az iskolaújságba írtam, nem untatná, ha a vizsgáimról panaszkodnék neki és hozzám hasonló lelkesedéssel beszélgetne velem olyan jelentéktelen ostobaságokról, mint a kutyák iránti rajongásom vagy a legújabb könyv, amit elolvastam. Mert Rodyt érdekeltem és mellette nem éreztem úgy, hogy valami baj van velem. Ő volt az első ilyen ember, de már ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy egy minimális önbizalmat oltson belém ilyen rövid idő alatt.
A terembe visszaérve először sehol sem találtam Rodyt, de néhány perc múlva megértettem, miért nem. Azt hittem, egyedül fog majd várakozni valahol, ehelyett viszont a szüleink társaságában ácsorgott, az arcáról sütött a megvetés és az elfojtott düh. Nem akartam odamenni hozzájuk, de még azelőtt észrevettek, hogy behúzódhattam volna egy csendes sarokba, valami giccses szobanövény takarásába. Apám odaintett magukhoz, én pedig nem éppen enyhe gyomorgörccsel eleget is tettem a kérésének... ahogy mindig.
- Mr. Lestrange az imént egy zseniális történetet osztott meg velünk, muszáj neked is meghallgatnod. - A két családfő a könnyeit törölgette a nevetéstől, de valami azt súgta, hogy én nem fogom ilyen viccesnek találni a sztorit.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
26
▽ Reagok :
21
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Pedro Pascal



»
» Szomb. 9 Dec. - 21:05
Richie & Rody
- 1963 -

Igen, idősebb voltam három évvel, és igen, ezt nagyon szerettem gyakran és nyomatékosan megemlíteni Richardnak, de kétség sem fért hozzá, hogy ő már most sokkal érettebb volt nálam. Persze én is tisztában voltam a tetteim következményeivel, legtöbbször biztosan, egyszerűen csak nem görcsöltem rajtuk és nem foglalkoztam vele annyit mint ő, pedig az lett volna a normális. Felnőtt, dolgozó emberként, főleg aurorként sokkal inkább kellett volna figyelnem arra, hogy mit teszek és mit nem kéne megtennem. De nem baj, erre van nekem a mindentudó Richardom, hogy megakadályozza, hogy kirúgassam vagy megöljem magam.
- Egyik sem lenne túl meglepő, az az igazság. -Kár is lenne tagadni. -Tudok azért vigyázni magamra, csak nem eléggé. Majd igyekszem, hogy ne kapj gyomorfekélyt az idegeskedéstől. Bár azt hiszem, azzal már elkéstem.
Én nem akartam arra gondolni, hogy nem lehet közös jövőnk. Egyelőre még nem is volt értelme, csak éltem a mának és a kapcsolatunkat próbáltam stabilabbá tenni. Majd ha eljutunk egy olyan szintre, akkor lesz értelmes a jövőn agyalni, addig pedig jobb, ha csak élvezzük a helyzetet. Nem mondom, hogy ez olyan könnyen ment vagy hogy nem aggódtam néha én is azon, mi lesz velünk néhány hónap múlva, de ettől most tekintsünk el. Jelenleg jó volt, más nem számít.
Olyan hatalmas vigyor csúszott az arcomra a rákvörös fejét meglátva, amilyet csak ő láthatott rajtam ilyen gyakran. Egyszerűen odáig voltam érte, hogy mindig milyen elképesztő módon zavarba jött a legapróbb dolgoktól is. Pedig ez még egy egész gyenge megjegyzés volt és nem is volt hátsó szándékom vele. Azért nem feszegettem tovább a húrt, nem akartam, hogy zavarában bebújjon az ágya alá és soha többet ne is lássam, mert nem tudja feldolgozni, amit mondtam neki.
- Akkor egy üveg whiskeyvel várlak majd lent, Richiepoo.
Meg is tettem. Ahogy leértem, felkaptam egy teljes üvegnyi Bruichladdic whiskeyt, ami a csillagászati ára ellenére meg sem közelítette az egyszerű Jim Beamet vagy Johnnie Walkert, de nem baj, a célra megfelel. Azonban mielőtt egy nyugodtabb helyre vonulhattam volna, meghallottam apám hangját, amint magához hív, a hátam borsódzott, ahogy Rodneynak szólított, elképesztően gyűlöltem. De nem ellenkeztem, jobb ma a békesség. Úgyhogy felsóhajtottam és odamentem hozzá, nevetséges módon éppen Mr. Averyvel nevettek valamin, ami minden bizonnyal nagyon vicces volt. Nekem a legkevésbé sem tetszett, amikor előadták. És ekkor jelent meg Richard is, én pedig hiába reménykedtem benne, hogy nem fogják őt is iderángatni, mégis megtörtént. Tudtam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége és meg kell védenem őt valahogyan, de nem tűnt olyan egyszerűnek. Apám ismét előadta az ízléstelen viccét a két férfiről, akik a legkevésbé sem a lányokat szerették, egymást viszont nagyon is, főleg bizonyos helyzetben. Alig mertem Richard arcára nézni, viszont amikor megtettem, már sajnáltam, hogy nem tettem korábban. Nem hiszem, hogy valaha is voltam ilyen ideges. Senki sem teheti ezt vele.
- Látod, Richard -szólaltam meg olyan hangosan, hogy a közelünkben mindenki tisztán hallhatta, mit mondtam -, ha negyven felett nem tudod felállítani a farkad, elkezded irigyelni a buzikat, akiknek még mindig jobban megy mint neked. Ahogy elnézem, az én kedves édesapám is eljutott már erre a szintre, biztosan nem hatnak neki az afrodiziákumok sem. Milyen szomorú... pedig anyám biztosan értékelné, ha másra is használható lenne, mint hogy folyamatosan a panaszait hallgassa. Vagy az ehhez hasonló primitív és rettentően ostoba megnyilvánulásait. De biztosan ennek is a kókadt pöcse lehet az oka. -Folytattam még volna. Ó, de mennyire, hogy folytattam volna De nem akartam túlzásba vinni, egyelőre nem. Apámba így is belefojtottam a szót és nem tudott mást mondani, csak sápadtan tátogni mint egy ostoba tehén. De az is volt. És kurvára megérdemelte, amit kapott.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
37
▽ Reagok :
31
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Iwan Rheon



»
» Yesterday at 12:48
Rody & Richie ~ 1963

Már rég elkésett ezzel, három évesen többet idegeskedtem egy nyomás alatt lévő felnőtt embernél és ez azóta sem változott semmit. Kételkedtem benne, hogy valaha is sikerül majd levetkőznöm ezt a folytonos aggodalmaskodást, még egy olyan laza ember mellett sem tudtam kevésbé görcsösen viselkedni, mint Rody. Pedig én tényleg igyekeztem, de legfeljebb arra futotta, hogy nem osztottam meg vele az aggályaimat.
Nem ellenkeztem a whisky kapcsán sem, pedig nem tudtam meginni. Most ez sem számított igazán, csak Rodyval szerettem volna lenni és azért a dohos whiskyíz igazán nem nagy áldozat. Érte semmi nem volt az, csak ezt egyelőre nem szándékoztam megosztani vele, nem akartam, hogy azt higgye, rá fogok akaszkodni. Megértettem, hogy neki is épp annyira rizikós ez az egész, mint nekem. És neki lett volna más választása... Néha nem is értettem, miért választja a kockázatot, mikor helyette egyszerűen csak kiverhetne engem a fejéből és kereshetne egy lányt magának. Könnyen talált volna bárkit, tudtam. És egyrészt hízelgett a tény, hogy mégis mellettem volt, másrészt viszont teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt.
Néha eltűnődtem azon, apám tudja-e - minden jel arra utalt, hogy igen. Éppen csak nem akartam elfogadni, hogy szándékosan bánt, a valóság teljes tudatában zúdítja minden adandó alkalommal a nyakamba a szerinte oly mókás "buzivicceket" és a nézeteit arról, hogy minden ilyen "aberrált férget" Azkabanba kéne zárni. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy nem tudhatja, hiszen akkor már rég kirakott volna itthonról. A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy tökéletesen hidegen hagyja az egész, amíg nem vállalom fel nyíltan és amíg engedelmesen bólogatva feleségül veszek egy gazdag aranyvérű lányt. A mostani alkalom viszont a szokásosnál is jobban fájt, mert ezúttal nem négyszemközt vagy szűk családi körben alázott, hanem Rody és az apja előtt. Mégis ugyanúgy, leszegett fejjel hallgattam a történetet a két férfiről, akiket Mr. Lestrange kirúgott a minisztériumból és elintézte, hogy sehol máshol se kaphassanak munkát. Kitartóan fixíroztam a cipőm orrát és magamban imádkoztam, hogy ne kelljen hozzászólnom a beszélgetéshez. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék rá.
De Rody megelőzött minden "ugye milyen vicces?" és ehhez hasonló kérdést. Azonnal ráemeltem a tekintetem és szinte tátott szájjal hallgattam, ahogy kiosztotta az apját és egyben az enyémet is. Mindig megdöbbentett a bátorsága, de most sokkal inkább az, hogy kiállt értem, megvédett attól, akitől leginkább féltem a világon. Tulajdonképpen én sem értettem az okát, hiszen fizikailag csak ritkán bántott apám, ahhoz túl jó gyerek voltam. Verbálisan állandóan megalázott, de az elég ahhoz, hogy féljünk valakitől? Valószínűleg igen. Most azonban Rody néhány mondattal porba alázta az apáink tekintélyét és egyikük sem bírt megszólalni, csak aranyhalak módjára tátogtak és sápítoztak. Nem tudtam megállni, az arcomra lassan egy vigyor kúszott és nevetni kezdtem Rody szavain. Még az sem érdekelt, ahogy megéreztem apám szorítását a vállamon és tudtam, hogy nem fogom zsebre rakni, amit ezért kapok majd.
- Sajnos én erről semmit sem tudok, mert Merlinnek hála egyetlen buzit sem ismerek. Talán az édesanyáink véleményét kéne kikérnünk a témában. - Apám alig hallhatóan sziszegte a fülembe, hogy takarodjak a szobámba. Mélységes elégtételt éreztem, talán még soha nem tapasztaltam ilyesmit. Nem értettem hogy történhetett ez meg, de abban biztos voltam, hogy Rodynak köszönhettem. Senki nem állt még ki értem, ismét valami, amiben úttörőnek számított.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
i'm up to no good


the devil's in the details




»
»
Vissza az elejére Go down

There is no sweeter innocence than our gentle sin

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Irány a játéktér :: Idõnyerõ-