Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Renee & Cygnus EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Renee & Cygnus EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Renee & Cygnus EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Renee & Cygnus EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Renee & Cygnus EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Renee & Cygnus EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Renee & Cygnus EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Renee & Cygnus EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Renee & Cygnus EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 26 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 14 Feb. - 19:57


- Biztos vagy benne, hogy én is feltétlenül kellek ide? - Már vagy harmadszorra töröltem meg az ingemben a szemüvegemet, mintha bármiféle kosz ráragadt volna. Talán csak nem akartam látni az idős mugli pár nappaliját, talán csak mindent mocskosnak éreztem. Lehunyorogtam a két megkötözött muglira, majd Colemanre, mielőtt visszatoltam volna az orromra a szemüvegkeretet.
Az igazat megvallva nem tudtam, mi a Merlin aszott balheréjét keresek én itt Renee Colemannel, amikor egy órával ezelőtt még kirakóztam a lányommal a szobája rózsaszín szőnyegén. Persze Renee elmondta, hogy mit parancsolt neki a Sötét Nagyúr, de akkor jobban lekötött az az ocsmány portré a falon valamelyik ősömről és próbáltam érzékeltetni a nővel, hogy hihetetlenül untat a jelenlétével. Azt gondoltam, csak valami rutinfeladat lesz, információt hajt be valakitől vagy tudom is én, a lényeg, hogy háttérbe terveztem vonulni és csak akkor okádni a kiontott vér látványától, mikor hazaérek. Amíg a házat kerestük a gyéren megvilágított utcában, még egészen derűsen el is szórakoztattam magunkat néhány vicces sztorival és megjegyeztem Reneenek, hogy mennyire jól áll neki ez a haj és hogy a férfiak nem értékelik kellőképpen a rövidhajú nőket.
Erre most itt álltam valami mesekönyvbe illő kis nappali kellős közepén, a szobát belengte a kamillatea illata és szembesültem a ténnyel, hogy nekem kéne megölnöm az egyiket.
- Nem sérti a női emancipációt, ha az én segítségemre szorulsz? - Egy kis részem még reménykedett benne, hogy ezzel kellően felidegesítem és elküld a francba vagy legalább elvégzi helyettem a munkát.
A gyomrom görcsben állt, a kezeimet a zakóm zsebébe kellett rejtenem, hogy ne látszódjon a remegésük. Még soha, senki életét nem oltottam ki. Igazából még csak meg sem kínoztam senkit, mindig a sarokból figyeltem és többnyire akkor is elfordítottam a fejem. Azt hittem, ez így maradhat ezután is, most viszont halványan derengeni kezdett a felismerés, hogy valaki minden bizonnyal észrevette a passzivitásomat és ezt meg találta jegyezni a Nagyúrnak.
Nem bírtam a muglikra nézni, inkább a keretbe foglalt fotókat bámultam az asztalon. Családi képek, nem, ez sem volt az igazi. Próbáltam valami semleges látványt keresni, de abban a percben még a kókadozó szobanövényről is az élet múlandósága jutott eszembe.
Csak haza akartam menni.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Csüt. 15 Feb. - 17:13
Cygnus & Renee
Are we having fun yet?




Bárcsak szavakba tudnám önteni, hogy mennyire szeretem, amikor a Nagyúr egy ilyen izgalmas feladathoz oszt be engem. Viszont most ez nem az ő érdeme, hanem az enyém, ugyanis pár nappal ezelőtt nem bírtam ki, hogy ne csináljak egy kis csínyt. Ott sétálgattam az utcán teljesen egyedül és borzasztóan unatkoztam. Ezért nem is volt kérdés, hogy csináljak-e valami őrültséget, amikor az idős házaspár megjelent az utca szürkébe borult végénél. Vicces, mert a varázslatom bekövetkezésekor épp ugyanilyen rémült képet vágtak, mint most, ahogy kikötözve ülnek előttem a halálukra várva. Lassan nézek végig megöregedett testükön. A férfi kezén jól látható a fizikai munka nyoma. Tenyere és ujjbegyei érdesek és apró karcolások fedik őket. Ezek mind arra utalnak, hogy a megélhetésükért valami kétkezű munkát végzett, ami nem lehetett a legkönnyebb. Borzasztó lehet. Miután tekintetemet leemelem róluk, körülnézek az aprócska ház nappaliján, ahová sikeresen betörtünk. Ekkor tűnik fel, hogy a pici szoba milyen stílusosan van berendezve. Biztos sokat fáradoztak azért, hogy ilyen otthont építsenek maguk köré… kár, hogy mindennek a mai nap vége. Még lehet meg is sajnálnám őket, ha nem tudnám, hogy mindent egy nagyobb jóért teszek. Szentül hiszem, hogy a Voldemort által elképzelt jövő tökéletes lesz, így ha esélyem adódik arra, hogy ezt a tervet elősegítsem, nem fogok meghátrálni bármilyen feladatot is gurítson elém a sors… vagy a Nagyúr. Bár a kettő szinte ugyanaz.

Felhúzott szemöldökkel nézek rá a mellettem ácsorgó megfigyelőmre, amikor megkérdezi, hogy itt kell-e lennie. Szívem szerint elküldeném őt innen, mert utálok osztozni az ilyen jó feladatokon, de a Nagyúr biztos rájönne, és ha szembesül azzal, hogy az akarat ellen fordultam, tuti hogy csak a golyóinak nyalogatása árán fogadna vissza bizalmába. Természetesen ezt még véletlenül sem szeretném.
- Ó kedves, én tudom, hogy te nem kellenél ide, de Voldemort nem. Ezek itt ketten az én piszkaim, és muszáj hogy legyen egy tanú, aki bizonyítja, hogy feltakarítottam magam után – fordulok felé pár pillanatra levéve szemeimet áldozataimról…khm, áldozatainkról. Lassú léptekkel teszek egy kört körülöttük és be kell látnom marhára élvezem, ahogy ők tehetetlenül ülnek ott tudván, hogy nemsokára eljön értük a halál. A belsőjük menekül, míg a testük meg sem mozdul. Ahogy hátuk mögé érek végigsimítok a kötelek tekergő vonalán, majd amint partnerem megszólal kicsit megrántom azt ezzel egy-egy fájdalmas sóhajt kreálva a két mugli száján.
- Az én egyenjogúságomat aztán nem, mivel tisztában vagyok vele, hogy nem szorulnék rá a segítségedre – nézek fel Cygnus szemeibe. – Valamint úgy hallottam, hogy mostanság igen csak lustálkodsz, úgyhogy egy ölés pont tökéletes lesz ahhoz, hogy a Nagyúr kegyelmébe fogadjon. Ha pedig kicsit nehezedre esik őket megölni, gondolj arra, hogy legalább együtt halnak meg. Elvégre ez minden idős mugli pár álma, nemde? – teszem fel költői kérdésemet enyhe szarkazmussal fűszerezve. Míg válaszára várok, gondolataim kínzó tevékenységek után kutatnak, amiket ebben a helyzetben könnyedén meg lehetne oldani. Mivel szinte azonnal ezer féle módszer pattan ki a fejemből, kénytelen vagyok hangot adni tűnődésemnek.
- Mit szólnál, ha a haláluk előtt kicsit játszanánk velük? Elvégre a Nagyúr nem említett semmiféle gyors és viszonylag fájdalommentes halált – húzom hatalmas, ravasz mosolyra a számat. Kijelentésemre az idős hölgy arcára könnyek csorognak le… jaj szegény, pedig még csak sejtése sincsen arról, hogy mit tudnék velük tenni. Most már csak remélnem kell, hogy Lestrange belemegy az ajánlatomba.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szomb. 17 Feb. - 14:17


Kezdtem magam egy rémálomban érezni. De még az sem volt ennyire szörnyű, amikor a bátyám beijesztett gyerekkorunkban a rémtörténeteivel, én pedig hetekig rettegtem a sötétben. Most még csak a takarót sem húzhattam fel az orromig szörnyektől reszketve, hanem úgy kellett tennem, mintha élvezném az egészet. A többiek mindig élvezték, szabadjára engedtek valami rég eltemetett emberi ösztönt és kiélték minden elképzelhető frusztrációjukat ezeken a nyomorult muglikon. Szerettem volna én is ilyen könnyedén levezetni minden feszültségemet egy jól irányzott Avada Kedavrával, csakhogy én erre képtelen voltam. Még csak jól sem éreztem magam ettől a ténytől, nem tudtam magam erkölcsileg a többiek fölé emelni, mert nem a lelkiismeretem tartott vissza a gyilkolástól, hanem egyszerűen gyenge voltam hozzá.
- Igazán kereshettél volna valaki mást. Tudod, vannak emberek, akiknek a csuklyában rohangáláson és vérengzésen kívül is akad dolguk. - Nem szerettem otthon lenni, mert sosem éreztem azt a házat az otthonomnak. Nem alakítottunk ki meghitt családi fészket, talán a generációról generációra öröklődő kúriák alkalmatlanok is voltak erre. De most szerettem volna hazamenni, folytatni a hercegnős kirakót a lányommal és várat építeni a fiammal. Félreértés ne essék, nem voltam az apák gyöngye, most viszont bármit megadtam volna néhány ilyen ártatlan óráért.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem azon szoktam törni a fejemet, hogyan szeretnék majd meghalni a százhoz közelítve. - Az elég gyakran eszembe jutott, milyen jó lenne abban az adott percben meghalni (most is a gondolataim közé tódult a rám szakadó plafon megváltó képzete), a nyugdíjas éveim azonban hidegen hagytak. Mostanság amúgy is kevés esélyt láttam rá, hogy megérem, mert vagy megölnek a Nagyúrnak tett szolgálataim közben vagy azok következményeként szabadítanak meg a nyomorult életemtől. Ha egy kicsit is bátrabb lettem volna, akkor a feleségemről példát véve hosszában felvágtam volna a csuklómat saját magamnak, de kettőnk közül mindig is belé szorult több eltökéltség. Vagy valami hasonló.
- Szerintem erre semmi szükség. Nem érek rá, meg amúgy is, szeretem ezt az inget és nem akarom összekenni... A Cruciatus meg olyan... elcsépelt, nem? - A kibaszott kurva életbe. Nagyjából ennyire tudtam gondolni, de erre megállás nélkül. Ahelyett, hogy próbáltam volna valami épkézláb menekülési lehetőséget találni, bármit, amivel kihúzhattam volna magam a feladat alól anélkül, hogy a Sötét Nagyúr megöljön vagy megkínozzon.
- És nem is áll jól neked ez a pszichopata csaj szerep. Egy ilyen csinos, szimpatikus lánynak nem kéne erőltetnie ezt a "kínozzunk halálra mindenkit" dolgot. Inkább ess túl rajta gyorsan és menjünk... Meghívlak egy italra, mit szólsz? - Próbáltam kibájolni magam a helyzetből, legtöbbször működött. Egy megnyerő mosoly, egy fizetett ital és egy "szia, Lestrange a vezetéknevem" be szokott válni. Úgyhogy csak reménykedni mertem benne, hogy nem igazak a pletykák és valójában nem is a lányokhoz vonzódik, mert abban az esetben tótágast is állhattam akár, úgysem mennék semmire. A helyzet pedig kezdett egyre kényelmetlenebbé válni és még inkább kilátástalanná...

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 18 Feb. - 14:01
Renee Coleman írta:
Cygnus & Renee
Are we having fun yet?




A kezdetek kezdetén nagyon aggódtam saját magam miatt. Mármint a Nagyúrnak tett szolgálatom kezdetén, amikor ez az oldal elkezdett magába szívni. Nem értettem a hirtelen feltörő vágyat az ölésre és azt sem, hogy, amikor ezt teszem, miért húzódik egy hatalmas mosoly az arcomon. Nem értettem, hogy miért akartam magam körül szinte mindenkit kínozni. A lelkem olyan sötétté vált, mint az éjszaka. Viszont azt hiszem, hogy most már tudom rá a választ. A gyász. A gyász és az igazságtalanság az, ami ezt hozta ki belőlem. Meg akartam és a mai napig meg akarom bosszulni az öcsém halálát. Persze ilyenkor jönnek azok a gondolatok, hogy mivel vagyok én másabb azoknál a gyilkosoknál, ha én is ártatlan embereket ölök. Őszintén? Fogalmam sincs. Talán olyan vagyok, mint ők, talán nem. Nem tudom. Viszont ez lett belőlem, egy hidegvérű gyilkos. Ez ellen nincs mit tenni.
- Szerinted én kerestem magam mellé valakit? Ha rajtam múlna, egyedül állnék itt. A Nagyúr osztott be téged, szóval ne rajtam vezesd le a dühödet… bár tudom, hogy rajta meg nem fogod – közlöm elhalkuló hangon. Ez amolyan életigazság. Panaszkodni Voldemortnak a parancsairól felér egy öngyilkossággal. A nagy szart! Az öngyilkosság jobb. Ha csak egyszer is megpróbálnék az akarata ellen fordulni, valószínűleg olyan kínzásban lenne részem, amit egy életre megemlegetnék. Gondolom ezt Cygnus is épp ilyen jól tudja. Elvégre valamiért csak eljött, és kétlem, hogy szirének énekeltek neki.
- Én szoktam gondolkozni a halálomon. Elvégre gyakran szembenézek vele. Viszont pontos terveim nincsenek rá. Annyit tudok, hogy dicső halált akarok. Nem akarom, hogy egy kis senki keze végezzen velem egy tök átlagos küldetés során. Szánalmas lenne, és én nem vagyok szánalmas – közlöm, majd megmarkolom az idős férfi arcát, így felemelve fejét. Istenem az a rémült tekintet és a felismerés. Nagyon jól tudja, hogy ki vagyok. Az a gonosz nőszemély, aki azzal szórakozott, hogy varázslatokkal ijesztgesse őket. Hát igen. Milyen gyönyörű este volt. Ám most jól kivehetően nem érti, hogy ez miért okozza a halálát. Talán fel kellene világosítanom. Á, inkább mégsem. Minek magyarázkodjak. Helyette inkább közelebb hajolok a rettegő férfihoz, és a már nagyon jól begyakorolt ördögi mosolyomat vetem rá. Az idős nőben erre feltámad a védelmező ösztön és próbál nekem rontatni, ám a kötelei nem engedik. Ó hogy az a… kis mocsok. Hogy tudja kivel van dolga, azonnal felképelem a nőt. Kezem hatalmas csattanással landol arcán.
- Hát így kell bánni egy vendéggel? – teszem fel költői kérdésemet, majd hogy a nő még jobban szenvedjen, újra a háta mögé sétálok, és olyan erősre húzom az őt tartó köteleket, hogy azok belevájjanak húsába. Szenvedj te ribanc. Még megtámadott volna. A kis naiv.
- Ó várj, hogy erre nincs szükség? – mutatok végig az előttem szenvedő nőn. – Ne haragudj… nem értettem jól – biggyesztem le az ajkam, megjátszva a sajnálatot. – Ó csak az inged akadályoz? Tudod, azt bármikor leveheted. Erősen kétlem, hogy ők beindulnának a félmeztelen testedre - nevetem el magam. Mivel Lestrange szavaiból azt szűröm le, hogy ma nem igazán van kedve kínozni, egy hangyafasznyit engedek a kötél szorításán. A nő száját fájdalmas zokogás hagyja el, majd segítségkérően pillant a mellette ülő megkötözött férfira, ám férje is épp ugyanolyan tehetetlen, akár csak ő.
- Na idefigyeljen… ha nem hagyja abba siránkozást a nyaka köré is tekerek egy kötelet, méghozzá garantálva, hogy utána meg sem fog tudni szólalni. Ön dönt – mondom ki és nem akarom elhinni, hogy magázom. Minek ide udvariasság? Elvégre nemsokára megölöm.
- Ó drágám, ez már rég nem szerep. Ez vagyok én. Ja, és amíg a két lábad között ott van a himbilimbid, valamint amíg nem vagy nő, addig sajnos muszáj vagyok elutasítani az italt -  nevetek rá. Én meg még azt hittem, hogy köztudott tény, hogy meleg vagyok. Mondatom után Cygnus arcát kémlelem bármiféle jel után, hogy esetleg az előbb látottak meghozták a kedvét a kínzáshoz, ám nem veszek észre semmit. Viszont ha azt hiszi, hogy ma én innen elmegyek anélkül, hogy fájdalmat okoztam volna, hatalmasat téved. Na meg persze a Nagyúr megkért, hogy vonjam be őt is a játékba, én pedig nem szeretem megszegni az ígéreteimet. Szóval készülj Lestrange, mert játszani fogunk, méghozzá nem is akárhogy.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Pént. 23 Feb. - 0:13


Gyerekkoromban, miután a bátyámat kitagadták, gyakran elképzeltem a családunkat egy másik forgatókönyvvel. Egyszerű, félvér varázslócsalád voltunk ezekben a kis mesékben, apám a Minisztériumban robotolt, anyu pedig egy nőiruha üzletben dolgozott és imádták a vevők. A bátyámból elismert auror lett, az öcsém... rajta sosem gondolkodtam. Ezekben a fantáziákban hétvégente közös programokat szerveztünk, anya a világ legjobb szakácsnője volt, apa pedig minden vasárnap kviddicsezett velünk a kertben. Most, ennyi év után bármit megadtam volna, hogy ez legyen a valóság és ne az, aminek a súlya alatt lassan és szenvedve kezdtem megfulladni.
- Nem vagyok dühös, nincs mit levezetnem. - Frusztrált, szomorú és elkeseredett voltam, de dühös az nem. Nem túl gyakran öntött el a harag érzése. Hol a fellegekben jártam, hol a poklok poklában, de a düh valamiért messziről elkerült. Pedig néha hatalmas segítség lett volna, tombolni egy keveset és megszabadulni minden felgyülemlett érzelemtől.
Felvont szemöldökkel néztem rá. Ennyi kiontott élet és végigasszisztált nyomorúság után komolyan képes volt elhinni, hogy a halál lehet dicsőséges is? Ugyan mi büszkeség van benne, ha meghalsz egy eszméért, amit majd évtizedek múlva a történelemkönyvekben tanítanak és mindenki elborzad az említésétől is? Én semmi dicsőt nem láttam egy Avada Kedavrában, érkezzen az bárkitől és bármikor.
- Ha már egyszer halott vagy, nem mindegy mit gondolnak mások? - vontam meg a vállam. - Semmi dicsőség nincs a halálban. Meghalsz és hátrahagysz mindenkit, senki nem fog örömkönnyeket morzsolgatni, amiért legalább bátran viselkedtél.
Néha láttam az aggodalmat anyám tekintetében. Sosem beszéltünk róla, egyszer sem nézte meg a Jegyet a karomon és nem kérdezett semmit, de tudtam mennyire félt. Kimondani nem merte apám miatt, ő akarta ezt az egészet és anyu sosem szeretett konfrontálódni, attól viszont még aggódott értem a maga különös módján. Megszakadt volna a szíve, ha még egy fiát elveszíti - mert Rody kitagadása nagyon fájt neki, bárhogy is próbálta leplezni.
Legszívesebben szorosan becsuktam volna a szemem, de annyi büszkeség még belém is szorult, hogy végül inkább csak félrenézzek. Megjátszott közönnyel felemeltem az egyik kis asztalról egy porcelán macskát és indokolatlanul hosszú ideig forgattam a kezemben, legalább addig sem kellett néznem, ahogy Coleman azokat a muglikat gyötörte.
- Nem, mert... hideg van. - Máskor büszke voltam rá, milyen jól tudtam hazudni. Máskor. Most egy épkézláb indokot sem tudtam kinyögni, pusztán egyre gyerekesebb kifogásokkal álltam elő. Vajon mikor unja meg? És akkor mit fog tenni?
Visszaraktam a porcelánmacskát a helyére. Eddig egyik próbálkozásom sem aratott sikert, de nem adtam fel. Muszáj volt valahogy szabadulnom innen, mert amire kért és amit a Nagyúr parancsolt, arra nem leszek képes.
- Attól még megihatsz velem valamit - vontam meg a vállam. - Barátian, tudod, olyan is létezik. Nem ártana barátokat szerezned, talán akkor találnál jobb esti programot is, mint... ez.
Kifejezetten megalázó vicceket tudtam a melegekről, eltanultam az összeset apámtól. Előszeretettel a bátyám nyakába zúdítottam őket, mikor összefutottunk a Minisztériumban, de az más volt. Renee Coleman magánügyei tökéletesen hidegen hagytak, felőlem akár a házimanókhoz is vonzódhatott... csak értse már meg végre, hogy én képtelen leszek itt maradni.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 25 Feb. - 18:47
Cygnus & Renee
Are we having fun yet?




Néha elgondolkozom azon, hogyha nem halálfaló családba születtem volna, akkor vajon én is hasonlóan tekintenék a gyilkolásra, mint a Dumbledore pártiak? Én is ennyire elítélném ezt a tevékenységet? Vagy lehet olyan, hogy valakinek a vérében van a gyilkolás? Igazából annyira nem is érdekel a válasz. Elvégre nem változtatna az égvilágon semmin.
- Hát te tudod - nézek rá hitetlenkedve. Nem akarom elhinni, hogy nincs semmi, ami felbosszantaná. Milyen világban élünk már, erre tessék, van egy teljesen nyugodt ember köztünk. Nos, fogalmam sincs, hogy mit csinál másképp, aminek következményében nem létezik düh a számára, de örülnék neki, ha megtanítaná, vagy elmondaná nekem is.
- Lehet, hogy nem lesznek örömkönnyek, de legalább a lelkem úgy fogja itt hagyni ezt a helyet, hogy tudom a jövő halálfalóinak egy picivel könnyebbé tettem az életét, valamint, hogy közelebb vezettem a Nagyúrt a tervéhez, ahhoz, amiben szentül hiszek. Egyébként mi értelme lenne itt szenvednünk a Földön? - kérdezem, majd a mugli férfi hajába markolok és erősen hátrahúzom a fejét. Vajon ők tettek bármi olyat az életben, amiért úgy érzik nem éltek hiába? Tűnődésem közepette ujjaimat a nyakán kidudorodó erein futtatom végig. Istenem, de gyönyörűen fog ebből a vér folyni!
Amikor Cygnus elfordítja fejét a kínzásomról és inkább valami kis dísztárgyat kezd nézegetni, bensőmben egy apró lángocska gyullad fel a düh parazsától. Na jó, ennek itt vége lesz. Nem hagyom, hogy ezt csinálja. Ő is halálfaló, nem? Ott van rajta a sötét jel, felesküdött valamire, márpedig ha ezt megtette, akkor utána viselkedjen is úgy, mint, aki komolyan gondolta. Nem szeretem azokat, akik mindenre esküdöznek, aztán meg a felét sem tartják be. Nem, nem. Itt ilyen nem lesz. Voldemort jó szolgájára bízta ezt a Lestrange fiút. Én aztán megmutatom neki mit jelent a hűség.
- Hmm... szóval a hideg is zavar - húzom gúnyos mosolyra számat ezzel jelezve neki, hogy egy árva szavát sem hiszem el. Mondatom után odalépek elé olyannyira, hogy összesen csak milliméterek választanak el bennünket. - Na figyelj, az egyik rohadt kis mugli ma a te kezed által fog meghalni még akkor is, ha ránk szakad az ég. Vagy ha mégsem, akkor életemre esküszöm, hogy a Nagyúr tudni fog a gyávaságodról, szóval, ha nem szeretnéd úgy végezni, mint ezek itt, akkor jobban jársz, ha még most leveszed az inged és végre csinálsz valamit. Remélem érthető voltam - suttogom neki dühösen, majd ellépek előle. Bármennyire is legyen kedves varázsló, nem fogom megengedni, hogy szembeforduljon egy paranccsal. Így meg pláne nem, hogy magával húzhat engem is a süllyesztőbe. Nekem szükségem van erre az életre és nem fogom hagyni, hogy ezt bárki is elvegye tőlem.
- Egyébként utána jöhet egy ital- fordulok vissza felé, mintha az előbbi kis beszélgetés meg sem történt volna.- Ó és hogy a hideg még véletlenül se zavarjon... – mondom, majd pálcámmal bonyolult mozdulatot hajtok végre a levegőben ezzel megidézve a meleg levegő bűbájt, így felmelegítve a helységet. Jut eszembe, még sosem égettem muglit, ám túl kedves vagyok és inkább felajánlom eme remek ötletem Cygnusnak.
- Égesd meg valamelyiket- intézem felé szavaimat. - Égesd meg, de ne annyira, hogy belehaljon. Tervem van még velük. Ó és ha elfelejtetted volna véletlenül, akkor közlöm, hogy a lacarnum inflamare lesz ebben segítségedre - mosolyodok el ördögien. Eljött az idő Lestrange számára, hogy bizonyítsa hűséget.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szomb. 3 Márc. - 18:38


Úgy néz ki, ő tényleg őszintén elhitte azt a demagóg szöveget, amivel a szülei kiskora óta tömték a fejét. Mármint mind elhittük, nyilván, kellett valami önigazolás a keretek közé szorított, romlott kis életünkhöz, na de a kétely azért mégiscsak felmerült a többségben. Ha máskor nem is, akkor legalább a saját erőszakos halálán töprengve. De Renee Coleman úgy beszélt, mint aki tényleg megtiszteltetésnek érezné, ha az életét adhatná valami nagyobb jóért. Vajon megfordult a fejében valaha is, hogy megölni valakit egyszerűen nem helyes és embertelen cselekedet? Gondolt már arra, hogy igazából semmi értelme az egész vértisztaságnak, mert ilyen soha a büdös életben nem létezett? Mert én gyakran hessegettem el ilyen gondolatokat. Talán ő is ezt tette, elnyomta a lelkiismerete halk hangocskáját, mielőtt még szembesítette volna vele, mennyire kurvára értelmetlen minden, amit csinál.
- Azzal ugye tisztában vagy, hogy a Sötét Nagyúr magasról tesz arra, ha te meghalsz? Még egy elismerő bólintást sem kapsz majd, már ha egyáltalán valaki fárad majd azzal, hogy személyesen bejelenti neki a halálhíredet. - Számított egyáltalán valamelyikünk is? Nem hittem benne. Mind pótolhatók voltunk, a legfontosabb halálfalók is csak engedelmes bábuk voltak a sakktáblán, akiket legfeljebb némi kellemetlenség árán le lehetett cserélni. Irigyeltem azokat, akik ostobaságból vagy nárcisztikus hajlamaiknak köszönhetően elhitték, ez róluk szól. Soha nem rólunk szólt. Igen, profitálni fogunk belőle, már aki túléli és az összevissza mocskolt kezével meg lelkével lesz még kedve kiélvezni a javuló társadalmi státuszát. Nem mintha eddig nem a varázstársadalom krémjének tartottak volna minket... Mit akartak még? Valódi hatalmat? Ugyan már, az aranyvérűek nagy része a házimanói nélkül azt sem tudta eldönteni, milyen ruhát vegyen fel reggel.
Nagyot nyeltem. Kezdtem belátni, hogy most már nincs visszaút. Valóban rázott a hideg, de nem azért, mert olyan hűvös lett volna a szobában. Használhatott bármilyen bűbájt, ezen az nem segített.
- Talán az lenne a legjobb... - sóhajtottam fel olyan halkan, hogy valószínűleg egy szót sem értett belőle. Nem is neki szántam a szavaimat, tulajdonképpen nem intéztem őket senkihez. Dehogy akartam meghalni, ha komolyan elég bátor lettem volna ehhez a megoldáshoz, akkor már rég megtettem volna magamtól is. De gyáva voltam, még ehhez is. Vajon Élodie mikor érezte azt, hogy készen áll rá? Hosszú folyamat volt vagy hirtelen elhatározás? Sosem kérdeztem tőle, talán később sem fogom, pedig őszintén érdekelt.
- Igazából nem is akarlak meghívni. Elhiheted, hogy nálad ötször különb társaságom is akad. - Gyerekes sértés, szánalmas próbálkozás, hogy egy pillanatra nyeregben érezzem magam. Nyilván nem sikerült.
A tűz említésére összeszorult nos... nagyjából minden belső szervem. Féltem, Merlinre is, féltem megtenni. Tudtam, hogy nem leszek rá képes és nem tudnám ennek a súlyát cipelni magammal életem végéig.
- Képzeld, én is jártam iskolába... - Mégsem tettem semmit, úgy álltam ott, mint akit telibe talált egy sóbálvány átok. A kezemben tartottam a pálcát, rászegeztem a mugli bácsikára, de nem tudtam megtenni.
Győzködtem magam, próbáltam másra gondolni, elvonatkoztatni és azt képzelni, hogy ennek semmi tétje. Felidéztem apám szavait, ezer és ezer szinonimát a mugli söpredékre, azonban egyik sem használt.
- Mondd meg, mi értelme ennek - szaladt ki a számon. - Te tényleg elhiszed, hogy ennek az egésznek van értelme?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Szer. 7 Márc. - 16:39
Cygnus & Renee
Are we having fun yet?




Sosem értettem, hogy lehet félelemből szolgálni valakit. Gyengén, félelemmel telve és remegve állva egy ráosztott feladat előtt. El sem tudnám így képzelni magamat. Meghátrálva minden kicsit kényelmetlenebb feladat elől. Sokan, akik belelátnak a mostani munkámba, azt hiszik, hogy én ölésre teremtettem. Minden, amit látnak az egy hidegvérű gyilkos, aki szemrebbenés nélkül öl meg bárkit. Ha úgy nézzük, akkor ez igaz is, de én sem ezzel a jellemmel születtem. Emlékszem az első ölésemre. Annyira rettegtem. El akartam menekülni a szobából és kisírni magam. A látvány, a szag és a hang túl sok volt a kis gyenge lelkemnek. Viszont ezután újabb és újabb küldetésekre vittek az idősebb halálfalók. Néha csak néztem, néha pedig öltem is. Idővel megtanultam, hogy hogy kell ezt érzelmek nélkül megtenni. Meg kellett találnom az értelmét a gyilkolásaimnak. Ez az értelem lett a Nagyúr által felvetített jövő. Viszont ez az az értelem, amit egy gyáva ember a büdös életbe se fog megtalálni. Anélkül pedig a gyilkolás horrorisztikus lesz számára. Ha egyáltalán lesz...
- Elhiszem, hogy te ilyen véleményen van. Elvégre mit szeretne rajtad a Nagyúr? Gyáva vagy. Most is csak a tőle való félelmed miatt vagy itt fogadjunk. Viszont akár hiszed, akár nem, én fontos vagyok számára. Egyik legjobb halálfalója lettem, akire bátran hárít elvégzendő feladatokat. Ha nem csak állnál itt menekülő utak után keresve, lehet rájönnél miről beszélek - közlöm vele durván. Bántani akarom. Bántani akarom, hogy a  lelkiismeret furdalás legkisebb szikrája is felgyulladjon benne. Előtte titkolom, mert titkolnom kell, de ha ma ő nem öl itt meg senkit, Voldemort iszonyatosan meg fogja bosszulni hűtlenségét. Azt sem tartom kizártnak, hogy megöleti. Pedig az Isten szerelmére ő is halálfaló! Tudnia kellene, hogy mi várhat rá. Eddig is passzív volt, de ezt nem teheti meg ezen az oldalon állva. Tanúsítania kell hovatartozását, de nem teszi. Márpedig én nem fogom hagyni, hogy bátortalansága tönkretegye az életét. Ha jól tudom van családja. Mégis mit kezdenének nélküle? Nem halhat meg. Nem fogom engedni. Lehet, hogy az ő szemében a korábbi megszólalásaim után nem vagyok más csak egy érzelmek nélküli gyilkos, de nekem mégis van lelkem. Pont emiatt nem fogom hagyni, hogy úgymond öngyilkosságot hajtson végre. Ha ezt úgy kell elérnem, hogy egy szívtelen rohadék leszek vele, akkor az leszek. Bármit a cél érdekében.
Lestrange ott áll előttem és motyog valamit. Egy árva szavát sem értem, de nagyjából sejtem miféle szavakat ejthetett ki száján. Szemforgatással nyugtázom kivehetetlen mondatát. Amikor közli, hogy nem is akart meghívni egy italra felnevetek. Szegény nagyon reménytelennek láthatja már ezt a helyzetet, ha ezzel próbál sebet ejteni lelkemen.
- Pedig nagyon jól éreznéd magad velem, még akkor is, ha jelenleg ez számodra elképzelhetetlen - mondom, majd egy halvány mosolyt küldök irányába.
Testem legkisebb porcikái is beleremegtek az izgalomba és a reménybe. A reménybe, hogy most lehet megkínoz valakit. Ahogy pálcája a férfire emelkedik, úgy kerekedik ki a szemem is. Pislogni is alig merek, nehogy lemaradjak a csattanóról. Aztán csak nézem, és nézem, és nézem a pálca végét, de nem történik semmi. Nincs csattanó, nincs tetőpont, nincs kínzás. Hirtelen hőkölök hátra a nekem szegzett kérdésektől. Abszolút nem számítottam rájuk. Varázslatot vártam erre újabb kérdéseket kapok.
- A rohadt életbe már Lestrange! Igen, van értelme. Jelenleg a te nyomorult jövőd. Szerinted mi lesz veled, ha ma elmész innen ölés nélkül? Elárulom, hogy a Nagyúr nem csak a fejét fogja rázni egy kis ejnye-bejnye közben - mondom ki idegesen, aztán lecsukom a szemem, majd úgy tartom hosszú másodpercekig. Én idióta! Utálom, amikor a düh miatt nem gondolkodom előre. Miért mondtam el neki? Hogy kompenzáljam kimondott szavaimat, odalépek a nőhöz, majd úgy, mint, ahogy Cygnusnak kellett volna, kínozni kezdem. A nő visít, vonaglik a kötelek alatt. Sír és remeg egyszerre. Míg ez mosolyra húzza a számat, addig a partneremre rá sem merek nézni. Nem akarom, hogy minden remény kiszálljon belőlem.
- Ha te nem kínzod meg a férfit, akkor én fogom, de sokkal fájdalmasabban, mint, ahogy te tennéd. Nem érdekel, ha elnézel közben, az sem hogy milyen módszerrel teszed, de tedd meg. Tedd meg vagy én fogom! - kiáltok rá. Őszintén ajánlom Lestrange, hogy megjöjjön az eszed végre.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Kedd 13 Márc. - 22:23


Ha nem lettem volna elfoglalva önmagam sajnálatával, talán őt is szántam volna. Ok nélkül persze, mert biztosan boldog volt így, elvégre mindenki az, aki fontosnak és tehetségesnek érzi magát. Utóbbit nem akartam megcáfolni, ellenben azt, hogy akármelyikünk is igazán fontos a Nagyúr számára... ebben kételkedtem. A szolgálatainkat, a kapcsolatainkat talán valóban értékelte, de a személyünk minden bizonnyal hidegen hagyta. Hithű katonák voltunk számára, buzgó élharcosok, nem bajtársak. Irigyeltem azokat, akik elhitték, hogy számítanak.
- Nem, nem jönnék rá. Hazudhatsz magadnak, de akkor sem vagy fontos a Nagyúrnak. Ő nem simogatja meg a fejedet, mint az anyukád, bárhogy is álmodozol róla. - Már ha egyáltalán simogatta a fejét az anyukája. A legtöbb aranyvérű nő nem jeleskedett a gyereknevelésben és elnézve Coleman lelkesedését a muglikínzás iránt... hát nem voltam benne biztos, hogy az anyja olvasott neki esti mesét. Persze a képlet nem ilyen egyszerű, mert nekem sem olvastak fel lefekvés előtt, mégsem gyakoroltam a Cruciatust pusztán passzióból nyomorult muglikon.
A válaszára valami horkantásszerű hangot adtam ki, inkább hasonlított egy elégedetlen thesztrálra, mint nevetésre. Érthető módon nem voltam nevetgélős hangulatban, vele ellentétben egy halvány mosolyt sem tudtam kicsikarni magamból, miközben a földön ott térdepelt az idős házaspár.
- Biztos remekül érezném magam, csináltathatnánk barátság tetkót is, nem? - forgattam a szemem. - Olyat nem hívok meg egy pohár vízre sem, akinél nincs esélyem. Feleslegesen nem pazarlom az időmet.
Egy pillanatig még én is elhittem, hogy meg tudom tenni. Arra gondoltam, hogy nem lehet sokkal nehezebb, mint passzívan állni a háttérben és úgy tenni, mintha nem viselne meg a látvány. Akár számolhattam volna magamban, mondjuk sorolhattam volna a négyzetszámokat, hogy eltereljem a figyelmem - kár, hogy sosem voltam jó matematikából. Végül csak álltam ott, mint amikor egy diák felsül a Sötét Varázslatok Kivédése RBF-jén és könyörögve néz a tanárra, hogy segítsen leküzdeni a vizsgadrukkját. Nekem sosem volt vizsgadrukkom, Renee Coleman pedig nem egy mosolygós roxforti professzor volt, aki átrugdosott valahogy, elkerülve a buktatást. És ha már a vizsgáknál tartottunk, igazából nem is tőle kellett félnem, hanem a ki tudja hol táborozó Sötét Nagyúrtól, aki igazán nem lenne elragadtatva a Trollal értékelhető teljesítményemtől.
- Szerinted nem tudom magamtól is? - A kifakadása után úgy éreztem, őt előbb meg tudnám ölni, mint ezt a két muglit. Nem mintha ez a halvány fellángolás nagy veszélyt jelentett volna rá, a lelkemnek nem is annyira a mélyén tudtam, hogy valójában neki sem tudnék ártani.
Legszívesebben becsuktam volna a szemem és a fülemre tapasztottam volna a kezem. Még a Roxfortban volt egy autista fiú az évfolyamunkon, mindenki állandóan őt bántotta, olyankor egyszerűen csak lekuporodott a fal mellé és előre-hátra hintázva kikapcsolta minden érzékszervét. Gyerekként röhögtem rajta, hogy jófejnek tűnjek a többiek előtt, most azonban megértettem az elnyomhatatlan ingert a külvilág teljes kizárására.
- Felőlem fel is darabolhatod őket, kurvára nem érdekel, amíg nem nekem kell csinálnom. Egyáltalán mit érdekel téged, ha a Nagyúr megöl engem? Semmi közöd hozzá, Coleman, hagyjuk már ezt a bajtársias szarságot... - Én biztosan nem törtem volna magam fordított helyzetben. Ő miért tenné?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Renee Coleman

Renee Coleman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Ruby Rose

»
» Vas. 18 Márc. - 19:13
Renee Coleman írta:
Cygnus & Renee
Are we having fun yet?




Kiskorom óta azt sulykolják belém, hogy keménynek kell lennem. Szüleim számtalan kihívás elé állítottak. Próbákon mentem keresztül, és nehézségek árán megtanultam hogyan legyek szívtelen. Hosszú ideig azt hittem, hogy ez mind rossz dolog. Kisgyermek fejjel nem értettem, hogy miért nem lehetnek érzéseim. Nem értettem, hogy miért nem érezhetek semmit a küldetésben résztvevő partnerem, avagy épp ellenségem iránt. Aztán később, amikor édesapám hazahozta az első muglit, akin gyakorolhattam rájöttem. Érzelmek hadához láncolva próbáltam meg kínozni és az lett az eredménye, hogy könnyekkel áztatott arccal bámultam a fájdalomtól görnyedő testre. Ezután persze jött egy újabb mugli, majd szintén egy másik. Mire feleszméltem már csak gyönyörű holttesteket láttam és egy gyilkost érzelmek nélkül. Célba értem.
- Ha te minden jócselekedeted után fejsimogatást vársz, akkor igen csak búslakodhatsz ebben az életben – vágom hozzá hidegen. Vele ellentétben én már rég megtanultam, hogy ne várjak cukorkát minden elvégzett feladat után. A Nagyúr nem egy cukros bácsi, ám Lestrange egy idióta, ha azt hiszi, hogy tetteinknek és hűségünknek nem lesz meg az eredménye.
- Ha jól tudom, neked családod van. Ilyen tekintetben már az is igazán gáz, hogy te bárkit is elhívnál egy pohár italra. Tudod a házasságtörés bűn – nevetek szemeibe, hisz engem aztán hidegen hagy, hogy meghív-e valami zsúfolt bárba vagy sem. Már rég felhagytam a barátkozással. Rájöttem, hogy nem sokra megyek velük. Rengeteg dologban csak hátráltatnak. Ha valahová barátokkal megy az ember, akkor kötelességének érzi, hogy figyeljen rájuk, hogy megvédje őket. Márpedig én nem vállalok felelősséget senki iránt, valamint utálom a csapatmunkát. Mint, ahogy a jelenlegi helyzet is mutatja, hiába van partnerem, semmit sem érek vele. Leszámítva, hogy lassabban haladok. Az pedig nem előny.
- Ja, hogy öngyilkos akarsz lenni! Hát szóljál! Azonnal idevarázsolok neked egy kötelet, de baszki, hogy a Nagyúrral akarod megöletni magad. Munkásságodat elnézve nem fűztem, hozzád nagy reményeket, de azért ennél okosabbnak gondoltalak. Úgy tűnik, nem lehet eleget csalódni – rázom meg a fejem némán. Szóval számára sem titok Voldemort további terve. Akkor meg mi a frászért tököl? Miért jött el ma ide?
Legbelül borzalmasan szidom magam, amiért teret engedtem az érzelmeimnek. Cygnus kérdésén agyalva valójában fogalmam sincs, hogy miért védem ennyire a seggét. Elvégre ő hozza meg a saját döntéseit. Miért nekem kellene feltakarítanom még utána is?
- Feldarabolhatom? Igen? Téged nem érdekel? Hát akkor meg… – lépek egy iszonyat gyors lépéssel a mugli nő elé, majd kabátom zsebéből előhúzok egy kést, amit még apám készítetett nekem pont ilyen célokra. Igen, néha nem csak pálcára van szüksége egy varázslónak. Egy határozott mozdulattal ragadom meg a nő karját, majd vágok bele húsába könyökhajlatánál. Amikor csonthoz érek átveszem a kés szerepét. Erősen ragadom meg a félig már csüngő végtagot, és addig csavarom, tekergetem, míg az inak és a porcok nem engednek. Szinte már meg sem hallom a kar mindenféle recsegő és ropogó zaját, sem pedig a nő fájdalmas ordítását. Amikor a kar végre már a földön hever, előveszem pálcámat, majd elégetem a hátramaradt ereket és miegymást. Nem akarom, hogy elvérezzen idő előtt. Az emberi hús égett szaga rapid gyorsasággal terjeng a szobában. Miután végeztem a kar égetésével, felemelem a levágott végtagot, majd egyenesen Lestrange képébe dobom remélve, hogy alaposan összevérezem ruháját.
- Ha már úgysem érdekel – vágom hozzá a dobás pillanatában. Ha Cygnus így reagált az egyetlen kedves mondatomra, akkor ne is számítson rá, hogy innentől kezdve engem még érdekelni fog a szánalmas jövője. Én próbáltam menteni a menthetőt, de sajnos olyan embernek nem lehet segíteni, aki nem hagyja.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szomb. 28 Ápr. - 14:04


Szívesen rávágtam volna, hogy "ja, elég sokat búslakodok. Mondjuk úgy napi tizenkilenc órában, a maradékban próbálok aludni". Csak kialakult valami általános társadalmi vélekedés arról, hogy egy férfi ne mutasson gyengeséget, mert az feminin meg tököm tudja még micsoda, szóval szokás szerint elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. Ez elég bevett dolog volt nálunk, aranyvérűeknél: mesterien tudtuk kizárni a valóságot az életünkből, ignorálni, ami nem tetszett. Az én családom különösen jó volt ebben, valószínűleg már az anyatejjel szívtam magamba a tények elkendőzését. Gondolom, akarva-akaratlanul a saját gyerekeimnek is ezt tanítottam, bár nem vettem volna rá mérget, mert az igazság az, hogy tudatosan legfeljebb annyit tanítottam nekik, hogy mossanak kezet evés előtt és ne hagyják szanaszét a szalonban a játékaikat. Hogy ez mennyire fontos, azt mindenki döntse el maga.
- A gyilkosság is bűn és ha engem kérdezel, a házasságtörésbe még nem sokan haltak bele, ellenben egy Avadába már annál többen. Persze vitatkozhatnánk róla, morálisan melyik elítélendőbb, de mivel téged nem adtak még hozzá valami halmozottan fogyatékos, aranyvérű kis nyomorulthoz, annyira nem vagy kompetens a témában. - Én meg nem öltem még embert, de ezt nyilván nem óhajtottam megosztani vele. Szívesebben beszéltem volna arról, hogy neki milyen borzasztó lesz, ha esetleg a kedves szülei egy szép hozomány és a tiszta vér továbbvitele érdekében megpróbálják hozzáadni egy degenerált, beltenyésztett aranyvérű pojácához. Ha valóban csak a nőkhöz vonzódott, akkor sem járt volna sokkal rosszabbul, mint a többi aranyvérű lány - legalábbis a saját feleségem valószínűleg egy svéd sróforrú sárkánnyal is szívesebben élt volna együtt, mint velem, tekintve, hogy megpróbált öngyilkos lenni. Erről persze Coleman nem tudhatott, az emberek többsége elhitte a mesét Élodie krónikus betegségéről, ami miatt nem jöhetett haza a Szent Mungóból.
A következő néhány perc életem legrosszabb pillanatai közé tartozott. A legrosszabb nem is jó kifejezés, az nem adta vissza azt a heveny hányingert, undort, rémületet és sokkot, amit akkor éreztem. Remegett kezem-lábam, a térdeim olyan reszketeggé váltak, mint a kocsonya egy ügyetlen házimanó kezében és közel álltam hozzá, hogy nemes egyszerűséggel a sarokba hányjak, majd magzatpózban lekuporodjak az egyik szobanövény mellé. Én is növény akartam lenni, gondtalanul fotoszintetizálni és csak attól függeni, hogy megöntöz-e valaki.
Azt hiszem, a végére már nem érzékeltem túl sokat a körülöttem zajló eseményekből. Talán semmit, minden érzékszervemet megbénította az a rengeteg kellemetlen szag és a sikolyok, amik csak tompán jutottak el hozzám a fülemben doboló vértől. Az egész karom remegett, mikor felemeltem a varázspálcám és a nőre szegeztem.
- Avada Kedavra. - A mellkasára céloztam, azt hiszem az arcát találtam el. Nem számított, úgyis azonnal meghalt.
Nem szóltam és tettem semmit, pedig legszívesebben megragadtam volna Colemant a vállánál fogva, a szuszt is kiráztam volna belőle, hogy fogja már fel végre mit művel. Hát nem látta, hogy ez nem helyes? Hogy olyanok vagyunk, mint az állatok? Hát hogy lehetett képes ilyesmire? Én hogy voltam képes rá? Merlin faszára, én ezt nem bírtam elviselni.
Elindultam kifelé, a lábaim ösztönösen vittek az ajtó irányába. El akartam tűnni innen, Renee csináljon, amit akar, de én egy perccel sem voltam képes tovább itt maradni. A kertben felküldtem az égre a Sötét Jegyet, majd céltalanul elindultam az utcán. Nem mertem hoppanálni, féltem, hogy nem érkeznék meg egy darabban. Bár lehet, az lett volna a legjobb, ami most velem történhetett.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Renee & Cygnus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Renee Coleman
» Tamia & Renee
» Móka a Szárnyas Vadkanban: Renee Coleman vs Eric Dragneel
» Cygnus & Gwenog
» Agatha & Cygnus

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-