Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Crawlin' back to you EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Crawlin' back to you EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Crawlin' back to you EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Crawlin' back to you EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Crawlin' back to you EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Crawlin' back to you EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Crawlin' back to you EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Crawlin' back to you EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Crawlin' back to you EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 28 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Csüt. 7 Szept. - 15:52

Have you no idea

Még csak össze sem rezzenek, amikor a kristálypohár a kőpadlón landol, és a szilánkok, mint fényes kis, csíszolatlan gyémánt darabok, szanaszét gurulnak. A vérvörös lé, pedig céltudatosan folyik szét, semmi nem áll útjába, csak majd pár másodperc elteltével a mezítelen lábam – a ház úrnője ragaszkodott ugyanis, hogy levegyem a cipőmet, rögtön miután ázott kiskutyaszemekkel – és egyébként ázott mindennel megjelentem az ajtóba – az átkozott zápor. És most a levegőt betölti a kandalló fölött száradó talárom nedves szaga – undorító, mintha megmártóztam volna egy csatornában, pedig csak a Dalton tanya szaga ivódott bele minden ruhám utolsó négyzetcentijébe, és különösmód már annyira hozzászoktam, hogy csak akkor tűnik fel, amikor egy tisztes aranyvérű kúria tiszta szobájában ülök.
- Hagyd csak, majd én .. Ne nyúlj a szilánkokhoz, még a végén megvágod magad -  intek rá sem nézve, és előveszem a pálcámat, hogy pár pillanat alatt feltakarítsam nyomtalanul. Hogy ne kelljen rá nézzek, mert képtelen vagyok azóta is a szemébe nézni, hogy belekevertem egy ócska gyilkossági ügybe, csak azért mert tudtam, hogy nem mondana nemet. Utolsó, gennyes féreg vagyok és ezen semmi nem változtat. Ahogy azon sem, hogy most megint azért vagyok itt, mert... Áh, a fene sem tudja, hogy miért éppen ide jöttem. Egyáltalán hogy van bőr a képemen és gerincem hozzá? Mivel ez volt az első ép mondat, amit hozzá inzéztem érkezésem óta eltelt fél órában, úgy érzem, most, hogy megtörtem a csendet, már nem kellene olyan nehéznek lennie.
Erőszakot teszek magamon, hogy fellnézzek az előttem készenlétben álló Cece-n, akit tulajdonképpen a roxforti intervenció óta nem láttam. Akit, idióta   fejjel azt hittem, meg tudok védeni ettől az egésztől, azzal hogy befogom a fülét, hogy ne hallja a csata zaját, aztán éppen én voltam az, aki belekeverte a legnagyobb szarba. És habár gyötört a bűntudat, végig, mégis ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna tőle azért, hogy ráküldtem Crouchot, hogy aztán két óra múlva Crickerley már halott legyen. Aztán Alecto eltűnése nyilván kivert minden épeszű gondolatot a fejemből és a nyaramat arra tettem fel, hogy ha kell a föld alól is előkerítsem, miközben mindenki meg van győződve arról, hogy meghalt. Szánalmas időszaka az életemnek, ennél már csak az szánalmasabb végkifejlet, hogy itt kötöttem ki, annak a nőnek a szoknyája alatt, aki még hajlandó beendgedni az ajtaján, ki tudja miért?
- Cece... sajnálom... – körülbelül ennyit vagyok képes kinyögni, és teszek egy tétova mozdulatot felé, de félúton habozva megtorpanok. Jól tudja, hogy nem az eltört borospohárról beszélek.
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Pént. 8 Szept. - 14:43

Hosszú percekig nézem Amycust, és próbálom benne felfedezni azt, akit egykor annyira kedveltem. A fiút aki azelőtt volt, mielőtt belépett volna a seregbe.
Nem szólok hozzá, nem tudom, hogy mit mondhatnék. Vessem-e a szemére azt amire felhasznált, vagy azt a roxforti éjszakát? Kérjem-e számon a tettei miatt?
Elhatározom magamban, hogy meg fogom tenni, nem hagyom magamat elgyengülni ha beveti azt a pillantását amivel mindig az elevenembe talál. Feltett szándékom segíteni neki, hiszen ezért is engedtem be, képtelen lennék neki nemet mondani, ennyi idő után is.
De nem tudok mit mondani, ezért elsietek, száraz ruhát keresek, Finnicktől szedek össze, majd a manókat utasítom friss szendvicsért kávééért és forró teáért, brandyt kérek és forró fürdőt, magam pedig kristálypohárban viszek neki vörösbort, s felé nyújtom, ujjaink pedig találkoznak, akár két lepkeszárny, hideg érintése apró szikrát pattint a bőrömön, így mielőtt ő a pohárt markolhatná, sebesen engedem el, az pedig lefele zuhan. Lassított felvételként látom ahogy a földre pattan, ezerfelé törik. Összerándulok a hangra, már hajolnék, hogy ujjaim serényen takarítsák el a romokat. De Amycus megelőz, így hálás pillantást vetek rá, karjaimat pedig kellemetlenül fonom melleim előtt össze.
Illetlenül, hálóingben állok előtte, összekócolt hajjal.
-Készíttetek neked fürdőt, és az egyik vendégszobát is előkészítettem, gyere beljebb amíg hozzák a vacsorát.. -
Hangom egészen halk, talán kissé megtört.
Sóhajtok, fáradtan, érzelmektől és gondokkal telve.
Ránézek, aztán elfordítom a pillantásomat.
- Nem számít, már megtörtént.. -
A félbehagyott mozdulatot nézem, az ismerős mozdulatot keresem, azt akit én mindig is szerettem benne, a gondoskodó fiút, aki mindig utat talált hozzám.
- Minden rendben? -
Valamiért csak jött. Valamiért ide jött, és nem gondolnám, hogy azért mert bocsánatomat szeretné.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Vas. 8 Okt. - 11:31

Have you no idea


Itt feszengek Daugherty tiszta, száraz cuccaiban és mégsem érzek hálát. Az idegen anyag súrolja a bőrömet, az ujja hosszabb a kelleténél, és hiába tűrtem fel, idegesít, ahogy lóg. De legfőképpen az, hogy folyton az az érzésem, figyel minket valahonnan. Hogy bármelyik pillanatban betoppanhat és amilyen őrült, még nekem esik a szerencsétlen, hogy mit legyeskedek az asszonykája körül. Tulajdonképpen szeretném, ha bejönne, és lekeverne nekem egy párat. Azt sem bánnám, ha félholtra verne. Kiverné belőlem az eszméletet, az egész kudarcba fulladt hajtóvadászatot Alecto után, annak a ruszkinak az emlékét, akiből saját kezűleg átkoztam ki a lelket.
Megöltem valakit. Milyen egyszerű lenne csak úgy kimondani. Vajon Finnick minden egyes dicsőséges ámokfutása után hazajön és beszámol a nejének? Talán ezért vagyok itt? Mert azt gondolom, Celestine már úgyis hozzászokott, hogy egy gyilkossal él egy fedél alatt? Senki, akit ismerek, nem fogadná el, nem mehetek sem Agathahoz, sem az anyám szoknyája mögé, de még Mrs Dalton szeme elé sem tudok kerülni.
Szótlanul követem a szobába, majd megtorpanok és a tekintetét fürkészem csüggedten.
- Veszélybe sodortalak anélkül, hogy gondolkoztam volna, aztán hónapokig eltűntem. Te ennél többet érdemelsz – nem hagyom annyiban, nem akarom megúszni. Azt akarom, hogy olyan dühös legyen rám, mint amennyire én saját magamra – Nem, semmi sincs rendben, Celestine, kihasználtalak, rávettelek, hogy lopj a Mungó készletéből, belekevertelek egy átkozott gyilkossági ügybe, ami persze balesetnek tűnt, de szerinted ez változtat valamit azon, hogy mekkora féreg vagyok?  - egészen lehajolok hozzá, miközben szenvedélyesen, de fojtott hangon préselem ki a szavakat a lélegzetem súrolja az arcát. – Hatalmas ostobaság volt, hogy beengedtél. Mégis mit képzeltél?  Nem hiszem, hogy az a pár korty bor tenné, hogy szédülök. Talán az illata teszi, ami betölti most ezt a szobát, vagy még az átkozott napszúrás útórezgése, de a szoba hullámzik körülöttem, a korábban egyenes vonalak összefutnak, és az egyetlen kapaszkodóim a szeplők a hőfehér arcon, amiket számolgatok. De legszívesebben belé kapaszkodnék, megfognám a karját és próbálnék valami észérvet belérázni, mintha direkt arra bazíroznék, hogy kitegye a szűrömet vagy legalább felpofozzon.  –És tudod miért vagyok itt? Mert valami szörnyűséget tettem, és tudom, hogy senki sem nyitna nekem ajtót, ha megtudná - nézek végül a szemébe tőlem szokatlan hűvösséggel. - Őszintén, milyen embernek látsz ezek után, Cece?
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Pént. 27 Okt. - 22:44

Azért rossz ezt így hallani tőled, rossz, hogy az arcomba vágod, és habár lehet nem is igazán szeretnéd, keményen közlöd. Nekem persze rosszul esik, hogy ne esne rosszul? Eddig minden gondolatot a háttérbe szorítottam, bíztam abban, hogy te ezt nem tennéd meg velem, a fiú aki egykoron voltál biztosan nem tenne ilyet. Hiszen emlékszem a múltra, az aranyos, nyúlánk fiúra aki voltál, Alecto mellett a kedvesség, maga a mosoly, a sötét szemű herceg akinek mindig volt egy kedves szava hozzám. És én bíztam benned, annyira bíztam abban, hogy te ilyen vagy, jó lelkű, nagyra nőtt kisfiú, az akinek megismertelek, és fáj csalódnom benned, fáj elhinnem a szavaid, fáj, hogy ilyen erősen vágod nekem, én pedig nem menekülhetek el előlük ahogy eddig tettem. Mert mélyen belül éreztem, tudtam, hogy mit teszel velem: kihasználsz aztán eldobsz, kihasználod a csodálatomat irányodba, a szeretetemet, minden bizalmamat. Eddig könnyen rejtettem el, elhessegettem a kéretlen gondolatokat, de most nem tudom.
Félre nézek, annyira közel vagy, a lélegzeted az arcom cirógatja, s minden lélegzetvételed libabőrt csal a karomra, a lábamra, a hasfalamra. Hirtelenjében kényelmetlennek érzem a fotelt, s már bánom, hogy így jelentem meg előtted: fehér, vékony anyagban mely nemhogy a testemre feszül, a vállamat majdhogynem szabadon hagyja. Illetlen, talán sértő, de semmiképp sem helyzethez való. Ha anyám látna összeszidna, hiszen neked nincs jogod így látni engem, nekem meg ahhoz, hogy ilyen mélyen sértsem a tekintélyed.
A melleim alatt fonom össze a karomat fázósan, s habár nem akartam, most azért rád nézek.
Beléd szédülök, bele a bortól édes leheletedbe, a közelségedbe, az illatodba és az őszinteségedbe.
Hátradőlök, hogy a közelségedtől meneküljek, de nem jutok elég messzire.
- Ugyan Amycus, mit tudod te, hogy mit érdemlek? Lehet, hogy ennél sokkal rosszabb járna nekem.. -
S te mindennél csak sokkal jobb lehetsz, még akkor is ha dorgálásod végett rosszul érzem magamat, még ha bántasz is minden egyes szavaddal.
Lesütöm a tekintetem, mint a kislány aki túl sok cukrot evett és éppen ezért szidják.
- El kellett volna hogy küldjelek? Sohasem lennék rá képes, és te ezt tudtad! Tudtad, hogy nem vagyok képes neked nemet mondani, azért kértél tőlem mindent. Tudtad, és kihasználtad. Most is ezért jöttél, tudjuk mindketten. Tudtad, hogy be foglak engedni, hogy mindent megteszek majd teérted. Kihasználsz, és én folyton engedek neked, eléd vetem magam, te meg éhes kutyaként marcangolsz. Nincsen jogod a szememre vetni, hogy beengedtelek, de ha ennyire bánt, menj csak. Nehogy azt érezd, hogy én tartalak itt. -
Felcsattanok bár hangom kicsit sem erőteljes. Közel vagy, én pedig megrészegülök tőled. Férfi vagy, erős, nálam legalábbis erősebb, s hogy jönnék én ahhoz gyenge nőként, hogy ellentmondjak neked?
Feléd nyúlok, még mindig nem haragszom rád. Ha hagyod, és én annyira szeretném, hogy így legyen, kisöpröm szemed elől kissé hosszabbra nőtt hajadat, kezemmel beletúrok, végigcirógatom, beszívom minden egyes pillanatát.
- Embernek látlak. Esendőnek, amilyenek mind vagyunk. Ne emészd magad Amycus. Nem haragszom. -
Hiszen hogy is haragudhatnék rád?
- Talán ideje lenne lefeküdnöd, fáradtnak tűnsz. Felkísérlek. -
Inkább én menekülnék előled, be a szoba biztonságába, a takaró sokat takaró leplébe, hiszen túl sokat látsz, túl kiszolgáltatott vagyok neked.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Szomb. 28 Okt. - 12:10

Have you no idea

Legszívesebben kényszeríteném arra, hogy rám nézzen. Két tenyerem közé fogni az arcát, felém fordítani, nem engedni, hogy meneküljön, mert ez így túl egyszerű. Még mindig ott a döntés szabadsága, hogy félrenézzen, és Cece meg is teszi. Mintha ezzel is csak el akarná bagatellizálni a dolgokat. Hogy nem számít, már megbocsájtott, pedig semmi oka nincs arra. Haragudnia kell rám. Kezem elindul a libabőrös nyaka felé, de éppen annyit tétovázok, hogy végül magától nézzen rám. De akkor meg hátraszegi a fejét, mintha lenni bármi értelme menekülni, mintha nem kerülne egyetlen mozdulatomba, hogy kövessem és sarokba szorítsam, mint egy rég üldözött vadat, aki most játssza el az utolsó esélyeit, és tisztában van azzal, hogy csak ideig-óráig odázhatja el, hogy becserkésszem.
- Sokkal rosszabb. Ugyan miért gondolod, hogy sokkal rosszabb járna neked? – feldühít a tökéletes áldozatszereppel, amit önként vállalt magára, habár kényelmetlen, a derekam fájdalmasan feszül meg ettől a pozíciótól, úgyis közelebb hajolok. De hát mégis mit vártam valakitől, aki önként Daugherty felesége lett? Aki kamasz korunk óta, egy-egy odavetett kedeves szóért cserébe a lábaim elé borult, mégha csak képletesen is, de ha csak egy kicsit engedek, még csak nem is kell próbálkozzak túlságosan, csak egy-két szónál többet mondok, vagy egy rövid pillantást hosszabban elnyújtok. De hát mégis ki szereti a könnyen megkapható dolgokat? Mégis ki hibáztatna azért, mert kihasználtam annyi év után, talán még izgalomba is jött a gondolattól, nem, egészen biztos. Ahogy most is izgalomba jött, habár összefont karokkal látszólag szemérmesen, teste olyan, mint egy kibomlott virág, csábítóan nyújtja felém szirmait. Libabőrtől pettyes bőre, a hálóingje, ami inkább felfed, mint eltakar, a melegség, önkéntelenül is kitárulkozik, hogy megint kihasználják. A franc essen Daughertybe, nem hiába olyan kibaszott nyugodt és kiegyensúlyozott mindig, ha hazaérve ez várja minden egyes kibaszott alkalommal.  
De végre meglátom az ellenállás egy apró szikráját, ahogy végre valahár afelcsattan, ingerült, és ez az ingerültség nyugtató balzsamként hat a testemre. Szavai enyhülést hoznak, akkor is, ha tele vannak fájdalommal és megbántottsággal.
- Talán tényleg el kellene mennem – most először egy pillanatra visszakapom az egyensúlyomat, az irányítást a testem felett. Egy pillanatnyi józanság, még nem késő, elmehetek és nem okozok több kárt, mint eddig. De mégis miért érzem, hogy szavai tökéletes ellentétben állnak azzal, amit valójában gondol?
Talán a mozdulat miatt, amivel felém nyúl, az a gyöngéd törődés, amivel kisöpri a hajtincset a szememből, ahogy beletúr a hajamba. Önkéntelen sóhaj szakad fel a mellkasomból. Már megint ellilan a józanság utolsó foszlánya is.
- Ez nem egyszerű emberi esendőség. Bármennyire is úgy próbálod beállítani, mintha nem különböznék semmiben a többi embertől. Arról már igazán nem tehetek, hogy valaki ilyen alacsonyra tette nálad az emberség mércéjét – valahogy bántani akarom, Daughertyt nem különben és ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok. – Nem vagyok álmos – szólalok meg határozottan. Aztán ugyanezzel a határozottsággal ragadom meg a karját és fejtem le az ujjait, miközben a tekintetemet most sem veszem le róla, mintha csak ezzel lennék képes csak ittartani.
- Tudom, téged nem érdekel, hogy mit követtem el, Cece, de én napok óta nem bírok aludni – olyan közel húzódok most, hogy már csak egy hajszálnyi választ el az ajkaitól. Érzem meleg lehelletét arcomon. – Nem tudok most egyedül lenni – mintha meztelenre vetkőztem volna itt előtte. Esendően nézek a szemébe, mindenféle hazugság nélkül. – Nem hagyhatsz most magamra – nem is szavak, csak apró levegővételek ezek, mielőtt alábuknék, és olyan szorosan bújnék az öléhez, arcomat a puha anyaghoz súrolva, beszívva az illatát, tömény és szédítő. Elengedem a kezét, és helyette a csípőjét ragadom meg valami zsaroló gyengédséggel. Csípőcsontjába kapaszkodok, úgy húzom magamhoz, aztán elengedem, de nem húzódok el, végigsimítok a combján, egészen, amíg a puha anyag véget ér, és libabőrös, mégis forró húsához nem érek. Éppen csak pár miliméterre simítom fel az anyagot. Aztán borpárás csókot lehellek combjának belső oldalára.  
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Szomb. 28 Okt. - 12:44

Valamit válaszolnom kellene neked, de képtelen vagyok kipréselni magamból egy értelmes szót, vagy mondatot közelséged végett. Itt vagy, túl közel, túl elevenen, igazin, s én akármennyire is próbálom megtartani közöttünk a kellő távolságot, te minduntalan közelebb és közelebb húzódsz hozzám, belépsz az aurámba, s én a tiedbe. Képtelen vagyok eldönteni, hogy közelséged zavar-e vagy inkább kedveskedik nekem.
Nyelek egyet. Nagyon nem helyes, annyira nem helyes, hogy ezt csinálod, csináljuk. Mégsem vagyok képes téged visszaparancsolni, nem tudlak ellökni, és menekülni sem tudok előled, így hát belenyugodva a tudatba hagyom, hogy az illatod, a jól ismert illat keveredjen a friss ruha és a férjem illatával.
Talán tényleg menned kellene, próbálom ezt sugallni neked, valahogy valamilyen virágnyelven, de tudom, hogy képtelenség. Akarom, mégsem tudom kimutatni, mert mélyen legbelül, gyűlölnélek ha most elmennél. Jobban gyűlölnélek, mint bárkit a világon, és abba nem tudnék belenyugodni. Hiszen hogy válhatnál az általam szeretett személyből hirtelen utált alakká? Hogy bírnám elviselni a hiányodat, mikor így jelentél meg előttem, és én te előtted.
Az eszem azt akarja, hogy tűnj el, hogy utáljalak, mert téged utálni könnyebb, mint kedvelni. Ha többé már nem szeretlek, nem tudsz kihasználni, nem használhatsz bábként, de ha nem szeretlek, elveszel belőlem egy darabot, a gyerekkor kedves emlékét, az ártatlanságban tartó szerelmet, a szeretetet, mely tényleg igaz és őszinte. Mert így szeretlek téged, tisztán, feddhetetlenül, igazin.
Rád kapom a pillantásom, szaporábban veszem a levegőt, hiszen már itt vagy, nem mentél el, és egyszerre olyan közel kerültél, hogy a levegő te lettél, téged szívlak be, s téged fújlak ki. S ilyen közelről is belém marsz, képzeletbeli karmaid pedig a húsomba akadnak, és tépik, tépik azt, szaggatják.
- Jobb szeretnéd, hogy ne tartsalak embernek? -
Suttogok, hiszen úgy is olyan közel vagy, én pedig félek, hogy hangom remegése elárulna.
Lehunyom a szememet, talán azért, hogy így zárjalak el magamtól, hogy így küldjelek a szoba másik végére, mintha nem itt lennél. Talán el is tudnám képzelni, ha szuszogásod nem csiklandozna rendíthetetlenül.
- Vagy, hogy gyűlöljelek? Mit szeretnél? -
Felnyílnak szempilláim ahogy a hangod keményen ütközik nekem, és ahogy a kezed az enyémet szorítja. Megrémülök, tőled és magamtól, és megszánlak, sajnállak, teljes szívemből szeretnék enyhíteni rajtad, de összezavarsz.
-Tudok adni altatót.. -
Sutyorgok mozdulatlan, de már képtelen vagyok nem téged nézni, hiszen itt vagy, és nem hagysz elmenekülni. A szívem olyan vadul ver, hogy félek te is meghallod. A bőröm kipirul, egyszerre túl forrónak érezlek téged, és a szoba levegőjét.
- Itt leszek, reggel is itt leszek.. -
Hogy magamat vagy téged vennélek-e rá a távozásra jobban, képtelen vagyok eldönteni, de már mindegy is, hiszen a fejed rám hajtod, olyan dolgokat indítva el ezzel, amire sem én sem pedig te nem lehetsz felkészülve.
Megremeg a lábam, és nem súlyod végett, sokkal inkább erős mozdulatod, vágyat ébresztő markolásod a bűnös.
- Amycus.. -
Szinte csak lehelem remegő hangon, a hajadba túrva, ellenállás vágyával fel nem vértezve, de azért próbálkozva.
Nem teheted, nem tehetjük meg!
Küzdeni akarok ellened, de lehetetlen. Túl gyengéd vagy, túl merész, és az ajkad érintése túl puha. Csiklandoz és érzékiséget ígér, kedvességet, én pedig képtelen vagyok megtagadni mindezt előled, nem is igazán szeretném.
- Kérlek, hadd kísérjelek fel.. -
Rimánkodom neked, de szavaimmal ellentétben kezem a hajad cirógatja, a nyakad, a borostát az arcodon, miközben menni akarok, elmenekülni érintésed elől, elmenekülni a lehetős elől amit kecsegtetsz.
Felsóhajtok, és a sóhajommá válsz, a vágyammá, minden akaratommá.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Pént. 3 Nov. - 17:17

Have you no idea

Szívének apró, de szapora dobbanásai, izzó tekintete, kipiruló arca, kétség kívül engem igazolnak. Valóban urrá lett rajta az izgalom, és már képtelen elrejteni testének reakcióit. Talán nem is próbálkozik igazán. Ahogy én sem veszem a fáradságot, hogy a józan eszemet mégegyszer utoljára segítségül hívjam. Az már rég messze jár, valahol egy kimondhatatlan nevű közép-ázsiai sivatagban kóborol a ruszki kárhozatra ítélt lelkével. De akkor ki marad itt Celestine lábai előtt térdepelve?
Mert nem küld el, hiába ajánlottam fel neki nagylelkűen a lehetőséget. Hangja még akkor is gyöngéd és simogató, amikor bántani próbálom. Azzal, hogy lehunyja szemét talán esélyt akar adni, hogy visszalépjek még utolsó pillanatban, de talán éppen arra bátorít, hogy a lába közé férkőzzek. Nehéz lenne megmondani, hogy Celestine mit is akar. Talán soha nem is tudtam igazán, és talán ostoba vagyok, hogy most is ez foglalkoztat, amikor nagyon is jól tudom, hogy én mit akarok. És nem kéne érdekeljen semmi más.
- Nem mondom, minden sokkal egyszerűbb lenne. Ha gyűlölnél, annak lenne értelme, de ez a kislányos rajongás, ahogy lépten-nyomon túlmisztifikálsz, az, hogy szeretsz. Mindennek semmi értelme – úgy prédikálok vizet most, mintha nem erről szólna az életem, mintha nem tudnám pontosan, hogy mit érez Cece. -  De hadd ne kelljen a szádba rágnom azt, hogy mit érezz, Celestine, felnőtt nő vagy, és talán nem ártana úgy is viselkedned.
Nem számít, hogy megint nyers vagyok és kegyetlen hozzá. Lehetnék kétszer ilyen durva és őszinte, őt akkor sem érdekelné.
- Hagyjuk azt az altatót – intem le türelmetlenül, de már képtelen vagyok követni a reakcióit, minden egyes mozdatával, minden egyes rezdülésével, mintha egy újabb kapuba ütköznék, egy rejtvénybe, amit nekem kell megoldanom. És igen, megtehetném, de talán létezik egyszerűbb út is ennél.
Szemeim előtt ott van a kamasz Cece. Már amennyire emlékszem rá. De akkoriban mással voltam elfoglalva. Pedig ha akkor teszem meg, talán már rég túljutott volna rajtam.
Abba kéne hagyni, hallgatni Celestine apró nyögésbe fulladó szavaira. De hogy tehetném, amikor annyira pofon egyszerű? Az érintésemre szétnyíló lábak, bőrének forrósága, annyira egyszerű újabb csókot lehellni a másik combjára is. Ártatlanul, szinte szemérmesen. Felnézni, mintha csak enegedélyt kérnék, pedig tudom, hogy már réges-rég megkaptam anélkül, hogy kértem volna valaha is. Csakhogy akkor nem voltam ilyen mocskosul magányos. Crouch vállán bőghetnék, forrócsokit iszogatva, vagy helyette Mrs. Daugherty forró, kívánkozó ölének közelében – nehéz döntés volt.
De nem akarom abbahagyni, bármennyire is azt mondtam, hogy megvetem a könnyen kapható dolgokat, már megfáradtam. Belefáradtam, hogy két olyan nő után loholjak, akik minduntalan messze taszítanak maguktól, akiknek a puszta lábynomába próbáltam csak érni, és még az is túl sok volt nekik. Cece nem kérdez, nem von felelősségre, Cece nem ígéri nekem a világot, az örökkét, hogy aztán másnap nem minden belső, tomboló szeszélytől, búcsú nélkül hagyjon magamra. Cece gyengéden cirógat nem csak a szavaival, de puha ujjaival, és az, hogy éppen Dugherty haját markolta pár órával ezelőtt ugyanilyen szenvedéllyel? Nem tud érdekelni.
Újabb csók, és ajkaim újra feljebb csúszik a forró combján. Míg végül már elviselhetetlenné válik, minden megfeszült tagom egy valamiért sóvárog most, és én ekkor szakadok el puha bőrétől, és nézek fel rá. Szinte öngólt rúgva magamnak.
- Ne haragudj, Cece, nem hallottalak jól. Mit szeretnél? - várakozó félmosoly bújkál az arcomon, mintha ezzel próbálnám kétségbeesetten burkolni, mennyire kívánom. De akkor is, képtelen lennék bármit is tenni, amíg a saját szájából nem hallom.
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Pént. 3 Nov. - 21:12

Nem érdemlem meg, hogy ilyen legyél velem. Annyira nagyon nem érdemlem meg. Te mégis kegyetlenül vágod nekem a szavakat, erősen célzol a nyíllal és a szívem közepébe találsz, nekem meg erősen az ajkamba kell harapjak, hogy ne boruljak ki itt előtted. Elvégre, nem érdemelnéd meg.
Félrenézek, hogy ne lásd ahogy könnyek gyűlnek a szemembe kemény szavaid végett. Tényleg el kellene, hogy küldjelek, jó messzire, aztán sohasem keresni téged többé. Megbántottan és megsebzetten kellene hazavárnom a férjemet, hogy majd kedves szavakkal vigasztaljon. Szeretném a fejedhez vágni, hogy téged is bántson a valóság: Finnick sohasem mondana nekem ilyeneket.
Elgondolkozom rajta, hogy te minek is tartasz pontosan engem, és ha lenne most elég bátorságom, akkor megkérdezném: hát kutyád vagyok én neked, hogy így bánsz velem, vagy a levetett alsóneműd, amit inkább arrébb rúgsz, minthogy a mosókonyhába vidd, esetleg egy kellemetlen macska aki folyton a lábszárodhoz dörgölőzne, s nem akarja megérteni, hogy te mindig is kutyapárti voltál? Mégsem kérdezek semmit. A gombóccal a torkomban nyelem sértéseidet. Biztosan nem gondoltad meg, hogy mit mondasz nekem.
Erősnek kel lennem, pedig szeretnék gyenge lenni, a karjaidba omolni és kedves szavakat hallani tőled.
Sírni szeretnék miattad és érted, elsírni minden rád gondolt pillanatot, minden gondom, és elsírni neked, hogy bármit tehetek, én sohasem leszek neked az aki lenni szeretnék.
Fáj beismernem, hogy mindig egy kolonc leszek a nyakadon, egy fiatal lány aki téged les és aki rajong érted, tegyél bármit is. Annyira nagyon fáj.
Remeg a hangom a visszanyelt könnyektől.
- Pedig mégiscsak jobb lenne ha hagynád, hogy adjak altatót.. -
Én azért minduntalan szeretnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nem zaklattál volna föl, mintha nem bántottál volna meg.
A lábaimhoz borulsz, s feledtetni próbálva az előbbieket finomkodsz velem, én pedig hiába próbálkozom ellened, nem tudok nem belesóhajtani a kedves csókokba, s képtelen vagyok leplezni azt amit kiváltasz belőlem.
Lágy vagy, kedves, de mégis követelőző, s habár én felkísérni szeretnélek, tudom, hogy nem szeretnéd ezt. Olyan vagy itt a lábaim között, mintha mindig is itt kellett volna lenned, s az ajkaid annyira könnyen, annyira magabiztosan tárják föl az utat, mintha mindig is ezt csináltad volna: lábakat csókolni, érzékien fújni rájuk a leheleted, majd kedveskedő, már-már vágyakozó mosollyal kicsikarni egy igenlő választ az addigra már bűvkörödben lévő asszonytól.
Velem is ezt csinálod. Lassan vonsz a bűvkörödbe, s előbbi gorombaságodat félretéve igazán kedves vagy, érzékien kedves, s egy pillanatra úgy érzem, hogy minden vágyam valóra válhatna. Ha szűz lány lennék, téged kívánnálak a nászéjszakámra, hiszen tudom, akkor is ilyen lennél, soha semmit nem siettetnél. Úrfi vagy, jó modorra nevelt fiú, s habár elalélni tudnék tőled, ezen apró kedvességeidtől, eszembe jutnak a szavaid.
Kislányos rajongás.. felnőtt nőként kellene viselkedned.
Folyton a fejemben zsong, ütközöl bennem, ütköznek a bántó mondatok a mostani gyengéd éneddel.
A testemnek nem tudok parancsolni, minden érintésedre összerándulok, az arcom kipirul, a lábam pedig képtelen nem remegni, és nem nyílni minden mozzanatodra, viszont az agyam, az képes gondolkodni, képes minden csóknál felidézni kemény hangodat, fájó szavaidat.
Kicsordulnak a könnyek a szememből ahogyan felpillantasz, ahogy rám mosolyogsz, és ahogy tudatosul bennem, hogy mit szeretnél. Hogy sohasem fogsz szeretni. Hogy sohasem leszek elég jó neked. Hogy neked ez csak egy szex lenne, egy bánat elsöprő, mindent elfelejtető éjszaka.
Némán folynak a könnyeim.
- Fel szeretnélek kísérni.. -
Nem húzódom el tőled, nem löklek el magamtól, az ujjaim még mindig olyan lágyan simogatják a hajadat, de sírok. Némán, könnyeket hullatva. Hiszen ezt akartad. Nem?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Vas. 12 Nov. - 18:13

Have you no idea

Két feszülő combja között magamba szívom az illatát, hagyom, hogy bőre cirógassa az ajkamat, a fejem üresen kong, az érzékszerveim eltompulnak, különösképpen  a fülek, amelyeknek meg kéne hallaniuk a sírást visszatartó, remegő hangot, ahogy elcsuklik, de nem hallok semmit sem, mintha a víz alá buktam volna, fülemben dübörög a vérem. A megremegő combok bűvköréből nem akaródzik elszakadni, és mégis ott motoszkál az agyam egy rejtett zúgában, hogy mekkora faszság, mekkora kegyetlenség így kihasználni a helyzetet, s habár a testem, merevedő férfiasságom, minden amellett szól, hogy ez az egyetlen út, mégis elszakítom a pillantásomat, felnézek és tekintetem a könnyes szemekkel találkozik. Próbálom elejét venni, de az arcom fájdalmasan rándul meg az elutasítüó szavakra, kezem önkéntelenül markol bele a hófehér húsba, fájdalmasan szisszenek fel. Mit művelek?
Önzőnek lenni, türelmetlenül követelőzni, ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. Tudom, hogy dacára szavaknak, mégis képes lennék meggyőzni, hogy meggondolja magát. Óvatosan csúsztatni fel a kezemet a finom anyagú hálóruha alá, befogadna  a melegség, széttárná combjait előttem, elhaló sóhajjal kínálná fel magát, ujjaimval a hajamba markolva.  Annyira rohadtul egyszerű lenne.
- Értem – és valóban értem, mintha most hirtelen nyitott könyv lenne előttem, tudom, mire gondol, ismerem a kétségeit, a félelmeit. És éppen ezért olyan kibaszottul fájdalmas, mert mire végre ugyanazokon a húrokon pendülnénk, ő megálljt követel, és bassza meg, minden joga megvan hozzá. Lassan, megértően bólintok, most először tekintetem harmóniában van a szavaimmal. Hirtelen veszem le kezem a combjairól, helyette a karfába kapaszkodok, úgy segítve fel magam, hogy remegő lábakkal talpra álljak, aztán újra közel hajoljak, tekintetemet le sem véve az övéről és ujjaimmal finoman letörölve a könnyeket az arcáról. Szeretnék mondani neki valamit, hogy tudja, mennyire rohadtul tisztelem most. A nőt benne, aki képes nemet mondani. Hogy mennyire átkozottul erős és felnőtt most. – Akkor mutasd meg a szobámat, Celestine – kivert kutya szemeimmel, valami végtelen szomorúsággal akarom bíztatni, és ujjaim most az ő ujjai közé ékelődnek, megragadva a kezét és felsegítve a karosszékből. Mozdulataim bizonytalanok, szétszórtak, de átadtam, az irányítást az agyamnak és egész tűrhetően végzi a dolgát. Adja a parancsot a testemnek, az meg ha bele is feszül, de követi az utasításokat.
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Szomb. 18 Nov. - 21:40

Szeretnék összerándulni, és úgy zokogni, szeretnék összekuporodni, a térdemet átölelni s hagyni, hogy a zokogás rázzon álomba, s szeretném ha elmenne. De mindeközben szeretném ha úgy szorítana, mint még soha senki, hogyha gyengéden vezetne a veszélyes útvonalon, s közben így tenne, ilyen kedvesen, ilyen követelőzően irányítana. Hiszen mindig is ez kellett nekem, az erős férfi, Amycus, hogy vezessenek, hogy utat mutassanak s könnyen használhassanak. Anyám mindig is azt akarta, hogy engedelmes asszony legyek majd, s ha eljön az idő szó nélkül nyissam szét a lábamat, engedjem magamhoz közel a férfit, a férjemet, de vajon mit szólna ahhoz, hogy elgyengülve hagyom , hogy Amycus egyre beljebb és beljebb csókolja magát a titkok felé, hogy puha ajkainak érintésétől úgy remegek, mint az erős szélben a nyárfalevél. Gyűlölne, anyám gyűlölne ezért, s ha lenne egy csöppnyi eszem, ha csak lenne bennem valami akkor most ezért kérné, hogy hagyja abba, az anyám miatt és az apám miatt, a férjem miatt akinek nem eshet ekkora szégyenfolt a nevén.
De a sírásom nem nekik szól, hanem saját magamnak, azért mert a puha csókoktól forróság árad szét bennem, s önkéntelenül tolnám közelebb a csípőmet, hogy többet kapjak, többet ebből a kedvességből, s ezért utasítom el, ezért kérem, hogy hadd kísérjem fel, hogy aztán elmenekülhesse és a szobába zárhassam magamat.
Ő pedig hirtelen hagy mindent abba, s a hiánya, a kedves érintések hiánya megmar, éget, csak sikítanék, a kezéért kapnék és visszahúznám oda ahol előbb markolta a combomat, a fejét visszanyomnám a hálóruha rejtekébe, és már én is tennék valamit, az inge alá vezetném a kezemet, és egy egész pillanatra azzá válhatnék akit ő szeretne.
Lehunyom a szememet, belesimulok a könnysimító kedvességbe, és a szívem hasad belé, abba, hogy mennyire szeretném, hogy mennyire szeretném, hogy minden megtörténjen, hogy felejtessen velem mindent, s kedvesen engeszteljen ki. Annyira szeretném, hogy magához vonjon, hogy megadja azt amire olyan régóta várok, hogy később epekedhessek tovább.
Ujjaink úgy fonódnak össze, mintha mindig is ez lett volna természetes.
Hagyom, hogy felhúzzon de én is remegek, talán jobban mint Ő, s ebben a pillanatban olyan pillantást vetek rá amiből tudnia kell, hogy mennyire akarom, mennyire ingatag talajon állok, mert magam sem vagyok biztos benne, hogy nem kérem meg, hogy hadd feküdjek be mellé.
Óvatosan húzom magammal, fel a lépcsőkön, el a folyosó bal oldala felé s közben végig csendben vagyok, mert kattogok, kattogok azon, hogy mi fog jönni, hogy el tudok-e majd sétálni, s ő hagyja-e majd? És biztosan hagyja majd, mert ő Amycus és mert én sohasem leszek az akit ő szeretne.
- Hát itt vagyunk.. -
Felé fordulok, a torkomat köszörülöm meg, de a kezét nem engedem,az övét bámulom és talán, de csak talán képzeletben már bontogatom.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Csüt. 14 Dec. - 16:30

Have you no idea

Ujjaim ujjai közé csusszanak, és ő úgy szorítja meg a kezemet, hogy ne legyen kétségem afelől, nem is akarja egyhamar elengedni. A fények táncolnak körülöttem, ahogy bizonytalan léptekkel követem őt, a takarosan berendezett szobán keresztül, fel a lépcsőkön. Az illata még mindig tompítja az agyamat, kezeim képzeletben még mindig a combját markolják. De ő világosan megmondta, azt szeretné, ha lefeküdnék a vendégszobában, ha békén hagynám, ha nem érnék hozzá többé úgy, ahogy az imént még két lába között térdepeltem, mohó önzéssel. De hol van már az a pillanat? Valami tompa fájdalom vackol be  a mellkasomba, és a hiánya által hagyott űrt képtelen betölteni semmi sem. Remegő lábai felett már nincs hatalmam, nem simul bele az ölelésembe, ahogy akkor, a Roxfort elleni ostromkor, mikor kétségbeesetten próbáltam befogni a fülét, hogy ne ijedjen meg túlságosan, hogy távol tartsam tőle a csata kegyetlen zaját. Most már nem a védelmezője vagyok, arra itt van neki Daugherty, csupán egy betolakodó, aki kihasználva a vendégszeretetet, a háziasszony lábai közé merészkedett. S habár undorító a gondolat, mégsem tudok eléggé undorodni a helyzettől, akkor sem ha nagyon próbálkozok.
Mikor elérünk a folyósó végére, az utolsó, résnyire nyitott ajtóhoz, szembefordul velem, de ujjai nem csússzanak ki markom szorításából, nem próbál távol tartan magától, és rajtam újra elhatalmasodik az érzés, amit korábban kétségbeesetten próbáltam elűzni.
Elképzelem, hogy jó éjszakát kíván és eltűnik a hitvesi hálószoba ajtajában, ami alig pár lépésre van az enyémtől. Elképzelem, hogy kerít hatalmába a magány, az üresség, saját tetteimnek következményei, bűnöm terhe, amelyet jó eséllyel évekig cipelek majd, rosszabbikban pár nap múlva maguk a dementorok jönnek értem. És a magányom egy lesz a sok magány közül, miközben az övé ott lebeg a feje fölött, betölti az auráját, és nem tudom megérteni, mi lehet olyan rossz abban, ha a két magány társra talál egymásban, ha a másikban keresünk vígasztalást, megbocsájtást és valamiféle önigazolást.
- Celestine, én sajnálom – megint csak az üres szavak, megint ugyanolyan ostobán csengenek mint korábban.  – Azt hiszem, félreértettük egymást – nem veszem le róla a szememet, ezúttal látni akarom minden rezdülését, hogy ha kell váll legyek, amin sírhat, egy kéz ami magához húzza, ha kicsúszna a lába alól  a talaj. Ha előlről kezdhetném, most másképp csinálnám, de ugyan, van-e jogom előlről kezdeni? S ha lenne is, megtenném-e valójában? Vagy újabb üres szavak, ígérgetések magamnak, újabb kétségbeesett próbálkozás, hogy Cecevel elhitessem, még mindig én vagyok a jófiú, akinek mindig is képzelt, miközben rohadtul nem vagyok az. És ha őszinte akarok lenni, sohasem voltam. S ha most nem az utolsó bástyám lenne, a remény, hogy még valakit ezen  a világon áltathatok, akkor már szakítanám a hálóruháját, az ágyra dönteném.
Az egész csak egy átkozott színjáték. Felsóhajtok.
- Igyekszem többé nem visszaélni a vendégszereteteddel. Mire felkelsz, már hűlt helyemet találod – közel hajolok, ezúttal olyan erősen szorítom ujjaimmal az övét, hogy egészen görcsbe rándulnak, de észre sem veszem, csak visszafojtott lélegzettel puha arcccsontjára lehelek egy jó éjt csókot. - Jó éjszakát, Cece.
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Kedd 30 Jan. - 12:10

Lepillantok a kezünkre. úgy illenek össze, mintha két törörr darabot illesztettünk volna össze, s habár szeretném, hogy az érzés kellemetlen legyen, szeretném, hogyha égetne a kezed, a bűntudat lassan csúszik végig a testemen, lassan mártja meg magát a szívembe, s úgy fészkeli oda magát, mintha mindig is bérelt helye lett volna ott. Nem érzek bűntudatot, nem érzek bűntudatot, hogy a kezemet fogod, hogy az ujjaid olyan forróságot árasztanak, hogy az én jégcsap ujjaim is egyhamar felmelegednek, hogyha nem rántom el a kezemet a szorításból, hogyha te nem fújsz visszavonulót. És akármennyire is tudom, hogy ezt kellene tennünk: mindkettőnknek vissza kellene vonulnunk, képtelen vagyok elhátrálni, kihátrálni.
A mellkasom fel-le emelkedik, s ahogy egyre közelebb hajolsz hozzám, ahogy egyre jobban érzem a leheletedet ahogy a mellkasomat cirógatja, s érzem rajtad a frissen mosott ruha megnyugtató otthon illatát, érzem a gyerekkoromat átszövő illatot, a te saját esszenciádat, amitől furcsa melegség árad szét bennem, akkor egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, mintha arra várnék, hogy megint letámadsz. Talán szükségem lenne rá, hogy újra a falakat ostromold, hogy újra az lehess akit igazán szeretnék. Talán hibáztam amikor ellöktelek magamtól, s habár gyenge volt minden ellenállásom, azért csak célba ért.
Mindig is tudtam, hogy ilyen vagy: ennyire jó és tiszta, s hiába minden amit ellenem követtél el, hiába minden rossz gondolat, rossz szó, nekem megmaradsz annak a tiszta férfinak aki abból a kisfiúból cseperedett föl, aki mindig nagy gondot fordított rám. nem tudok rád haragudni, habár jól tudom, hogy talán a rongyodnak is jobb sorsa lehetett, mint nekem, őt talán csak tényleg arra használtad, hogy a kifolyt töklevet törölgesd vele, mégsem tudlak gyűlölni érte. Mégsem tudok úgy gondolni rád, mint valakire aki csak játéknak használt a saját meccsében.
Lesütöm a pillantásomat, s inkább semmit sem mondok. Nem hinném, hogy bármit tudnék mondani úgy, hogy meg ne remegjen a hangom. És ha mondanám, sem valószínű, hogy elhinnéd. Ha azt mondanám, hogy én igen is félre akarlak érteni, s nekem igen is szükségem van arra, hogy félreérthesselek, talán el sem hinnéd. Én pedig nem vagyok olyan bátor, hogy önön magamat meghazudtolva most a szemedbe nézzek, és kimondjam azt amit érzek. Neked nincsen szükséged rám, úgy ahogy nekem van rád, biztos nincs. Nem akarok megint a rongyod lenni, habár sohasem vetném föl a szemedre, szívesebben lettem volna más, mint egy átkozott ruhanemű.
De aztán te mégsem tudsz engem úgy kezelni, ahogyan azt én szeretném, s rajtam a félelem hulláma remeg végig. Kétségbeesetten emelem rád a pillantásom, s a kezedből ami eddig az enyémet szorította kitépem a sajátomat, hogy én fonhassam a csuklóid köré hideg ujjaimat, hogy olyan erősen szorítsalak ami belőlem kifér, s hogy a másik kezem az ingedbe markolhasson, kétségbeesetten, reménykedve, remegve.
Közelebb fúrom magamat hozzád, egészen a mellkasodhoz nyomulok, azt akarom, hogy a testünk a lenge ruhadarabokon keresztül feszüljön egymásnak, hogy érezhessem a forróságot amit magadból árasztasz, és ami átmar a hálóruhákon.
- Ne kérlek.. kérlek ne menj el. -
Nem akaródzik elengedem téged, még akkor sem mikor jó éjszakát kívánsz, mert tudom reggel nem lennél itt. Nem tudlak így hagyni, nem tudom így végig nézni ahogy be mész.
- Inkább aludj velem. -
Úgy nézek föl rád, hogy lásd, tényleg ezt szeretném, ha maradnál, ha velem lennél, s én veled, ha mindent megtehetnél, s én az lehetnék egy pillanatra akit szeretnél, hogy legyek.
Látnod kell, muszáj látnod. Muszáj maradnod.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Hétf. 5 Márc. - 10:23

Have you no idea

-
Előszeretettel hangoztattam mindig, hogy mennyire nem értek a nők nyelvén. Hogy mennyire fogalmam sincs, mi járhat a fejükben, s hogy ez képes annyi frusztráltsággal eltölteni, hogy ne is vágyjak arra, hogy megértsem őket. És mégis, mindeközben annyira könnyű belelátni, megtalálni az összefüggéseket, a valódi vágyakat a sokszor hazug szavak mögött. Sokszor éppen hogy pofon egyszerű, mert eleve hatalmas baromság azt képzelni, hogy mi ketten valami teljesen különálló faj lennénk, egymástól tisztes távolban, két külön galaxisként tengetve mindennapjainkat. A valóság az, hogy rohadtul semmi különbség nincs közöttünk a testi adottságainkat leszámítva, meg talán a prioritásokat és ha erre rájövünk, minden olyan pofonegyszerű lesz, hogy már-már értelmetlenné tesz bármiféle erőfeszítést. Olyan kristálytiszta, mint amilyen most ez a pillanat is.
Elég csak a lesütnie a szemét és hallgatnia, már is úgy érzem, mindent tudok és mindent érzek, de várok, türelmesen, hogy mikor lesz képes végre lépni és nem is kell sokat várnom. Ujjai hirtelen csusszannak ki az enyéim közül, de mielőtt még felfognám, hogy mi történik, váratlan hévvel ragadják meg a csuklómat. Úgy teszek, mintha meglepődnék. Szemöldököm magasba szalad, mintha így akarnám némán kérdőre vonni, aztán már az ingemet markolja és úgy préseli hozzám a testét, mint Fletcher kurvulós macskái. De mégsem érzem olyan tolakodónak, sőt, valami furcsa elégtételt érzek, mintha az egész egy eltervezett forgatókönyv lett volna, aminek pontosan így kellett volna végződnie, hogy a teste a lenge ruhákon keresztül nekifeszül az enyémnek. Érzem fel-le hullámzó mellkasát, a remegését, és minden vér valahova ágyéktájba összpontosul most. És játszhatnám tovább a játékot, eltolhatnám magamtól, és azt mondhatnám megátalkodottan, szemérmet mímelve, hogy na de, Cece, éppen az előbb mondtad, hogy szálljak le rólad. De nem teszek semmit.
Nem tudom levakarni az arcomról az önelégült vigyort, amikor könyörgő hangon megszólal, nem is akarom, már így is túl sok energiát fércöltem abba, hogy játsszam a jófiút, akinek a szerepe most már nyilvánvalóan nem illik rám.
- Ne menjek? És mit akarsz, mihez kezdjek akkor, Cece? – teszem fel az egyszerű kérdést, hogy tulajdonképpen mit is akar tőlem, pedig pontosan tudom, hogy mit akar, de még mennyire. Már meg sem kell várnom a válaszát, meg sem hallom igazán, a szavak valahol eltűnnek az éterben és én csak megragadom az állát és közelebb húzom magamhoz, ha ez még lehetséges egyáltalán. Addig tehetetlenül lógó kezeim a derekát ölelik most át, úgy döntöm, némi véletlenszerű gyengédséggel az ajtónak, hogy aztán türelmetlen csókot leheljek az ajkaira.
Afféle tinédzsercsók ez. Heves és több évnyi várakozás van benne. Persze nem részemről, ezt Cece hozza magával. Vajon mennyit álmodozhatott a szobájában fekve, bátortalanul magához nyúlva, miközben az első csókunkra vágyott?
Egyik kezemmel aztán a hajába túrok és szelíden megmarkolom, nehogy hátra essünk mindketten mikor másik kezemmel lenyomom a kilincset és a szent Daugherty hálószoba pislákoló éjjelilámpafénye felvillan mögöttünk.
Ezúttal nem kérdezek semmit. Nem fogom kétszer egymás után ugyanazt a hibát elkövetni.
- Most már bármit is mondasz ezután, nem fogok innen kihátrálni – éppen csak suttogom a szavakat, ahogy ajkaink elválnak egymástól, nedves, cuppanó hangot hallatva, mintha két éticsigát választottunk volna szét nyers, kiszámított erőszakkal. Homlokomat az övének támasztom és komolyan nézek a szemébe.
Azt akarom, hogy elmondja, mennyire szüksége van rám. Hogy mennyire vágyik rám. És ennél undorítóbb dolgot, mint ezt a kétségbeesett önzést most elképzelni sem tudnék. De szavak helyett csak combjára csusszannak kezeim, végigsimítok a lenge anyagon, forró bőre égeti a kezemet. Aztán türelmetlenül az ágyhoz vezetem, ledöntöm rá és teljes súlyommal ránehezedek.
that you're in deep

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Kedd 6 Márc. - 21:05

Az arcodra olyan elégedett mosoly kúszik, hogy nekem bele kell pirulnom, s mégis visszamosolygok rád, pedig ezen nincsen semmi mosolyogni való: férjezett asszony vagyok, mégis könyörgöm neked, hogy maradj velem. És ez a velem maradás nem egy egyszerű velem maradás, mert biztos vagyok benne, hogy te nem fogsz átsétálni a vendégszobába, én pedig nem zárnám kulcsra az ajtómat ha így is lenne, ez a velem maradás ezer sebet okozó lesz, de mégis akarom, mert szükségem van rá, s lábujjhegyre ágaskodom, úgy nézek bele a szemedbe.
- Maradj velem!-
Alig hallhatóan lehelem csak feléd, hiszen úgy is tudod mit szeretnék, úgy is tudom, hogy te mit szeretnél, hiszen látszik a szemeden, látszik a mosolyodon, érzem a kezeden ami a derekam köré fonódik, s ami közelebb von magadhoz. Az ujjaim tétován szaladnak végig az inged mentén, s óvatosan remegő mozdulatokkal kezdem kibontani míg csókolsz, s ez a csók olyan tökéletes, számomra legalább is: más országba repít, s tele van vágyakozással, tele van a beteljesülés ígéretével, s én belenyögök a csókba ahogy a hajamba túrsz, mert már régóta erre várok, valahol mélyen legbelül mindig is ezt akartam: téged és magamat.
Kapkodom a levegőt ahogy elszakadunk egymástól, s a fejemet is meg kell ráznom, hogy józanabbul gondolkodhassak, mert a csókod még mindig szédít, és érzem a megduzzadt ajkaimon még a te ajkad érintését, s ez most annyira jól esik, annyi melegséget áraszt belőlem a testem minden pontján, hogy abba beleszégyellem magamat, hiszen a tested nekem feszül, érzem a bőröd forróságát, s érzem még a csókod ízét, ami vágyakozással tölt el. Megremegek, hirtelenjében képes lennék összerogyni, hogy ideáig jutottunk, s így remegősen fonom a kezemet a nyakad köré, az ujjaim a nyakadra lógó tincsekkel játszanak, s belefúrom az arcomat a nyakadba, pipiskedve, előled elbújva.
- Nem akarom, hogy most kihátrálj innen.. -
Suttogom vissza, s elkap a bűntudat mikor tudatosul bennem, hogy hol vagyunk, hogy milyen ágyban fekszünk, s készül ez rám telepedni, de most messze űzöm el, mert te vagy itt velem, a te súlyod nyom be a finom ágyneműbe, s te miattad kell mélyebb, kapkodóbb levegőt vennem, te végetted lüktetek mindenhol, te váltod ki a bizsergő érzést ott ahol a testünk találkozik, és én nem gondolhatok másra, csak rád, s nem is tudnék mást a helyedre képzelni.
A kezem lecsúszik a hátadon, le a nadrágodhoz, s hátulról csúszik előre, várva arra, hogy megemeld a csípődet, hogy aztán belekapaszkodhassak a gumis anyagba, s mikor ez végre megtörténik, én nem merek többé a szemedbe nézni, nem tudva, hogy miket kaphattál már, hogy mihez vagy szokva, s ebben a pillanatban szeretnék elmenekülni, visszavonulni, mert tudom, hogy te másra vágysz, te tapasztaltabbat akarsz, s a kezem megakad a nadrágodnál, nem húzom le, még csak rád sem nézek, zavartan bámulok el a fejed mellett, egy pontra szegezem a tekintetemet, és sírni tudnék, sírni a szégyen miatt.
- Amycus... -
Suttogom a neved, úgy gondolom tényleg suttogom, de nem tudom igazán, hogy kimondom-e vagy csak gondolom. Megrészegít a súlyod, az illatod és saját gondolataim súlya, mik éket akarnak verni ebbe a tökéletes pillanatba.
- Félek.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Vas. 8 Ápr. - 13:16

Have you no idea

Ismerős az az érzés, amikor ott van a kedvenc bögréd a legfelső polcon és te sehogyan sem éred el, és egy darabig makacsul szenvedsz, inkább szomjazol, de a végén úgy is beadod a derekad és leveszed az alsó polcról a kevésbé kívánatos, talán még csorbult poharat is? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Cece bármelyik aspektusában is csorbult volna, de kétségkívül sokkal elérhetőbbnek tűnik most, ahogy szó szerint a karjaimba omlik, ahogy szemérmesen kerüli a pillantásomat, ezzel esélyt adva, hogy azt képzeljek a helyére, akit csak akarok. S ez önmagában veszélyes játék. Az agyam képes teljesen átkapcsolni, elérhetetlen képzetekkel bolondít. Nem egy esetről hallottam, hogy ettől becsavarodtak az emberek, vagy legalábbis sérültek. És azzal még nem is lenne bajom, ha én sérülök, de Cecet eszem ágában sincs bántani. És mégis képtelen vagyok parancsolni az ösztöneimnek. Végigsimítok a hollófekete hajon, magam alá gyűröm a rég vágyott testet. Türelmetlen mozdulatokkal ostromlom, és csak akkor józanodok ki valamelyest, mikor remegő hangon megszólal és a hangja a félhomályban is elárulja. Mégis kevés ez ahhoz, hogy lelombozzon teljesen. Egy pillanatra megállok, a kezeimre támaszkodok és a tekintetét fürkészem.
- Mitől félsz? - teszem fel mintegy túlságosan is türelmetlenül a kérdést, de éppen ebben a pillanatban nekem is sikerül összeraknom a képet. - De hát Daughertyvel nem...? - nem fejezem be a kérdést, nagyon jól tudja, mire gondolok, de nem akarom még ennél is inkább zavarba hozni. Cece szüzességét elvenni már egy teljesen más dolog, mint egy pillanatnyi magányommal kitölteni az űrt. Ez biztos, hogy sokat fog jelenteni neki, többet, mint amennyit jelentenie kellene, de túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy visszavonulót fújjak, hiszen épp az előbb tettem fogadalmat. - Ne félj, nem lesz semmi baj – üres frázisokkal dobálózok, amiket hasonló helyzetben még én sem hinnék el, de nem hagyok neki egérutat. Minden erőmet összeszedem, hogy gyengéden pillantsak rá, aztán ujjaimmal kisöpröm a kócos tincseket a szeméből. - Bízz bennem – egyszerre akarom, hogy szót fogadjon és azt, hogy ellenkezzen, hogy az a Cece legyen, aki nem dől be az olcsó, kiüresedett szavaknak, aki a talpára tud állni, és kirugdos a hálószobájából, vagy ha kell a lakásból is.
De persze ez nem az a Cece. Talán sohasem létezett az a lány, és én makacsul visszatérek a korábbi képzeteimhez. Türelmetlenül ostromlom az ajkait, minden nyomorúságommal és bűnömmel együtt, egymásnak simul a forró bőrünk és az ágy már nyikorog alattunk, de olyan eszeveszett tempóban, hogy biztos lehet benne, nincs kiszállás.

A szívem még akkor is olyan vadul zakatol, amikor pár több mint fél órája fekszem mozdulatlanul, hason, elterült végtagokkal. A lámpa fénye tökéletesen megvilágítja Cece rózsaszín árnyalatú arcát, cserepes ajkait és a szétterülő, szőke hajkoronát. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megsimogassam az arcát, hogy felébresszem és újra magamévá tegyem, de most már tudok annyira hideg fejjel gondolkodni, hogy tudjam, mekkora ostobaság lenne. Úgyhogy remegő lábakkal, de óvatosan, mint egy sunyi macska, kikászálódok az ágyból, de nem veszem magamra Finnick ruháit, inkább lemegyek és megkeresem a sajátjaimat. Csakhogy addig pucéran kell végiggrasszálnom a házon, és titkon még mindig reménykedek, hogy belefutok Daugherty öklébe, de csalódnom kell, mert senki sem állja az utamat, még egy kósza manó sem.
Odakint még mindig zuhog, az utca bizonytalanul ébredezik. Ő sem tudja, hogy mihez kezdjen magával. Akárcsak én.  
that you're in deep
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celestine Daugherty

Celestine Daugherty

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
nadine leopold

»
» Szer. 18 Júl. - 12:56

Az egész egy kellemesen bódító felhővé változik, mi is meg a körülöttünk lévő dolgok. Az illatod mindig erőszakosan hasít belém, mintha csak arra akarna figyelmeztetni, hogy nem kellene így kapkodnom a levegőt, hogy lehet azt lassabban is, finomabban, tisztábban, s akkor talán majd jutok elegendő oxigénhez, akkor már nem csak a te illatod lesz, hanem a frissen mosott ágynemű, a hálószoba szentsége, a fény melegsége is képes lesz eljutni hozzám, és ha ez megtörténik, ténylegesen megtörténik, akkor majd földhöz vág a valóság, hidegen és keményen, majd nagyot csattanhat a pofon az arcomon. Mert ez nem valóság. Ez csak egy ködbe burkolt valami amitől az ember kicsit homályosabban lát, nem is akar igazán rendesen látni, inkább hagyja, hogy a tejüvegen keresztül minden egyszerű és szerethető legyen.
Érzem a leheletedet akkor is amikor csókolsz, meg amikor szuszogsz, cirógat mintha macska lennék aki a gazdájához dörgölőzik.
Érzem a szívverésedet is ahogyan rám nehezedsz, ott dübörög valahol a mellem környékén, egészen bizserget a tempója, olyan sebes és izgatott, hogy majdnem beleszédülök.
Érzem azt is ahogyan a tested az enyémnek nyomódik, kicsit idegen érzés de könnyen megszokható, s miután az ember megszokta, az érintés már nem lesz idegen, inkább ismerősen csúszik a bőrünk a másikén, mintha paplan lennél úgy simulsz rám, engem pedig a hideg is kiráz attól, ahogyan mindezt egyszerre érzem.
Köd van körülöttem, talán te is a ködbe burkolózol, vagy eggyé válsz a köddel.
Igazából már nem tudnám megmondani, hogy itt vagy-e tényleg, s ha itt vagy éppen hol vagy. Magaddal rántasz, olyan erősen és határozottan, hogy nekem esélyem sincs ellenkezni,s ha ellenkezni lenne is esélyem, én akkor sem tenném meg.
- Bízom benned. - Súgom vissza elég határozottan, hogy mindketten elhiggyük hogy ez ténylegesen így van. Bízni akarok benned, bízni magamban, a körénk ülő sötétségben, a bennünk nyugvó melegségben.
Lehunyom a szememet, és hagyom, hogy a tied legye.

Fáradtan ébredek, megriadva, a tested súlyának emlékével, lüktető érzéssel, de te már nem vagy sehol.


Annyira imádtam <333333333
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Crawlin' back to you

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» the ghost in the back of your head
» The Devil comes back to Georgia
» Marie && Doris - I'm back
» Haeven on the back of hell
» Dynamite duo strikes back

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-