Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

your soul outweighs my own EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

your soul outweighs my own EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

your soul outweighs my own EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

your soul outweighs my own EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

your soul outweighs my own EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

your soul outweighs my own EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

your soul outweighs my own EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

your soul outweighs my own EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

your soul outweighs my own EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

your soul outweighs my own



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Vas. 18 Feb. - 11:05
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
Az orvos egy hétig azt kérdezgette, készen állok-e, de nincs számára válaszom.
Talán sosem leszek megfelelően felkészülve, talán már réges-rég fel vagyok készülve, és a Mungóban csak halogatom az elkerülhetetlent, elbújok, elmenekülök, miközben pontosan tudom, sosem fognak tudni meggyógyítani teljesen. Nem adhatnak nekem új életet, és az a rengeteg „jó tanács” – szerezzen egy hobbit, foglalja el magát, támaszkodjon a családjára és barátaira, utazzon el, kedélybetegnek az utazás különösképp javallott, egy családi vakáció, Mrs. Lestrange gondoljon csak bele!, ha rosszul érzi magát, szóljon másoknak, csak segíteni akarnak Önnek, ne zárkózzon be! – olyan, mintha csak azért történt volna meg velem, ami, mert mindennek nem voltam tudatában.
Ugyan már.
Mindenesetre vagy két hete már sétálok, néha a kertben is, ügyesen hárítom más betegek csevegési kísérleteit, a jó magaviselet mintapéldánya vagyok, olykor még mosolygok is!, és valahol mindeközben, szépen lassan, ahogy a májusi virágok nyílnak, ráébredtem, hogy muszáj kikerülnöm innen. Egyszerűen csak muszáj. Anton nemrég megesett, kissé szerencsétlen látogatása pedig ráébresztett arra, milyen rettenetesen régen látogattam haza. Haza akarok menni. Ezúttal ez tényleg ennyire egyszerű.
A gyerekek visonganak, befonom Bella haját, amire talán sosem volt példa, miközben Maxxie meséjét hallgatom arról, mit csináltak múlt vasárnap, és tudom, hogy nem fogok sportszerűen játszani. Megtehetném, azt hiszem, lehetnék nagyobb ember, adhatnék neki több időt, vagy adhatnék neki, nos, némi beleszólást, de épp elég erőbe került felállni, és azt mondani, „elég”, arra már nem találom magamban a nagylelkűséget, hogy megkönnyítsem a férjem helyzetét. A gyerekek egyébként is örülni fognak. Két pillanat alatt ki is fog derülni, mennyire.
- Képzeljétek, kedveseim – szólalok meg váratlanul, amikor már a fiam nem csacsog tovább, miközben visszakötöm a szalagot a lányom copfjának végére, és hagyom, hogy felém forduljon ő is – A mamát hétfőn hazaengedik – hatalmas szemekkel vagy hármat is pislognak, mielőtt bátortalanul kezdődő, halk „juhééé”-k töltenék be száműzetésem tértágító bűbájjal kezelt szobáját. Mosolygást és jó kedvet színlelek, megengedem Bellának, hogy a nyakamba ugorva megöleljen, mintha ez bármit is jelentene nekem, és úgy nézek Cygnusra, mintha minimum azt várnám, hogy ő is ugyanilyen kitörő lelkesedéssel fogadja a híreket – mintha nem lennék tökéletesen tisztában azzal, hogy jelenleg (és ahogy valószínűleg az elmúlt években is) minden bizonnyal a pokolra kíván.
Semmi baj. Már rég ott vagyok.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Vas. 18 Feb. - 23:29


Meredten bámultam a kórterem túlsó végében fellógatott festményt. Vidám tájképnek szánták, napsütés, zöld mezők, legelésző bárányok, irreálisan kék patak - giccses volt. Mégis olyan kitartással néztem, mintha életem legszebb látványa lett volna. Gondolatban máshol jártam, már akkor is, amikor beléptünk a Szent Mungó előcsarnokába és a lányom lelkendezve mesélt valamit a rajzról, amit az anyjának készített.
Máskor a lelkemet is eladtam volna, ha ennyire el tudok vonatkoztatni a fertőtlenítőtől bűzlő folyosóktól és a szoba hófehér falaitól, most azonban nem a vágyott érdektelenség telepedett rám. Napok óta alig aludtam, állandóan az az idős mugli pár járt az eszemben. Újra és újra végigpörgettem magamban a képet, a zöld fényt, a kezeim remegését, de nem tudtam szabadulni az emlékektől és még kevésbé a mardosó bűntudattól. Ahogy ott ültem a kényelmetlen kórházi széken, arra gondoltam, hogy lassan magamnak is fizethetnék egy ilyen magánlakosztályért a Mungóban.
Először meg sem hallottam Élodie szavait - hallottam, csak nem tudatosult bennem, még mindig bambán szemléltem azt az ocsmány festményt. A gyerekek visszafogott ujjongása és a "hallod ezt, apa?" visongás rántott vissza a valóságba. És akkor végre eljutott a tudatomig, mit mondott. Hosszú másodpercekig pislogtam rá, az öröm legkisebb szikrája nélkül. Nem hittem neki. Talán nem vette be a gyógyszerét? Most már valami új tünetet is produkál?
- Vegyetek a büfében valami süteményt - erőltettem végül egy mosolyt az arcomra. A gyerekek persze észre sem vették a ránk telepedő kínos feszültséget, az édesség említése is elég volt rá, hogy felpattanjanak és elrohanjanak a feléjük nyújtott galleonokkal.
Megvártam, amíg becsukódott utánuk az ajtó.
- Miért mondtad ezt nekik? Nyilván nem vagy jól. - Ha ránéztem, ugyanazt láttam, mint minden hétvégén. Viszont a hétvégék és a házasságunk azelőtti nyolc éve között sem tudtam különbséget tenni. Valószínűleg csak nem figyeltem eléggé. Soha, egyikünk sem figyelt igazán. Talán akkor most nem ültünk volna itt, rideg távolsággal kettőnk között.
Két rossz közül választva szívesebben közöltem volna a gyerekekkel, hogy az anyjuk nem mondott igazat, mint hogy Élodie tényleg hazajöjjön. Nem bírtam volna még ezt a terhet is cipelni, egyszerűen nem tehette ezt velem. Persze kicsi volt rá az esély, hogy az én kényelmem akár csak huszadrangú szempontként is felmerült benne.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Hétf. 19 Feb. - 12:54
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
Ha volt elképzelt forgatókönyv a fejemben, miképp fog zajlani ez a beszélgetés, az pontosan így kezdődött. Az én tapintatlanságommal, és az ő „óvintézkedésével” (nevezzük így), hogy kiküldi a gyerekeket. Valami rosszallással nézek rá, ahogy a puha papucsba bújtatott lábam a földre csusszan, hogy felálljak önteni magamnak egy pohár vizet – mintha ennyi tökéletesen demonstrálná a tényt, hogy köszönöm szépen, jól vagyok, amennyire itt jól lehet bárki is.
Azért persze… ez nem egy olyan eset, ahol ezt csak úgy ki lehetne jelenteni. Ám ennek ellenkezője sem lenne igaz. Épp ezért, valahol teljesen mindegy, hol vagyok. Soha nem fognak meggyógyítani igazán, és erre soha senki nem is tett nekem idebenn ígéretet. Ha a férjem azt képzelte, megteszem neki azt a szívességet, hogy ennek ellenére életem végéig itt fogok vegetálni, mint egy kókadozó szobanövény… nos, akkor tévedett. Nem ez lenne az első eset.
- Ha akár csak egyszer is igazad lesz azzal kapcsolatban, én hogy érzem magam, feltétlenül szólni fogok, Cygnus – hiszen lássuk be, erre nem túl gyakran volt példa, az olyan triviális eseteket leszámítva, ha mondjuk ordítottam, csak sikerült feldolgoznia a jeleket és rájönnie, dühös vagyok. Néha mondjuk semmi kedvem nem volt még ekkora hitelt sem adni neki – Azért mondtam ezt nekik, mert hazamegyek. Tulajdonképpen nincs ehhez szükségem az engedélyedre, úgyhogy ahelyett, hogy ennek további kellemetlenségeit taglalnánk, írtam egy listát a manóknak, szükségem lesz pár dologra holnap utánra – a gondosan félbehajtott papírlapra bökök az éjjeliszekrényen, ahogy visszateszem oda a kiürült vizes poharat, azt bizonyára senki sem várhatja el tőlem, hogy hálóingben és ledér selyemköntösben hagyjam el a Mungót télvíz idején – Ha véletlenül elfelejtenéd, semmi baj, majd megkérem valamelyik nővért, hogy juttassa el hozzájuk – ahogy az az elmúlt két évben is történt, alapvetően amint elkezdett szükségem lenni dolgokra a saját kényelmem érdekében, soha nem bíztam a dolgot egyedül Cygnusra.
Visszacsusszanok az ágyra, épp csak a papucsom orra támaszkodik a földön, ujjaimat lazán összefonom az ölembe, és egészen kifejezéstelenül vizslatom a férjemet – Ha ragaszkodsz hozzá, megjelenhetek valami ostoba, jelentéktelen rendezvényen a következő egy hétben, de aztán hazautazok. Legalább a hétvégére magammal viszem a dadát, és a gyerekeket. Lassan három éve nem látták őket a nagyszüleik, ideje van – nem teszek meg neki olyan szívességeket, hogy bármit is feltételes módba tegyek. Ezt fogom tenni, ezt kell tennem, ezt akarom tenni, és bár többnyire a feleségi kötelezettségeimnek eleget tettem világ életemben (még ha olykor savanyú ábrázattal is), de soha, soha nem voltam az a nő, aki bármire is engedélyt kérne, amihez joga van. Általában az volt a jellemző, hogy meg sem említettem, ha csinálni akartam valamit… inkább csak csináltam. Most is megjelenhettem volna odahaza hétfőn, bejelentés nélkül. Csak az orvos rágta a fülemet, hogy ugyan már, Mrs. Lestrange, a családjának tudnia kell, az ilyesmit meg kell beszélni, meg kell tanulnia beszélgetnie másokkal, vagy ismét menthetetlenül egyedül fogja érezni magát.
Nem tudom, hogy ez bármit is számít-e. Cygnusszal beszélgetni ugyanolyan, mintha magammal beszélgetnék.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Kedd 20 Feb. - 19:29


Úgy beszélt, mintha ő valaha is tisztában lett volna azzal, én hogyan éreztem. Tény, egyikünk sem erőltette meg magát, olykor még az érdektelen "milyen napod volt ma?" kérdés is elmaradt vacsora közben. A vacsora közben, amit a manók készítettek és tálaltak fel, hogy a helyzet véletlenül se lehessen ennél kevésbé otthonos. Nem mintha találkoztam volna már ellenpéldával, átlagos családokkal, de unalmas pillanataimban fantáziáltam ilyesmiről.
- Az hatalmas előrelépés lenne, mert eddig semmiért nem szóltál. - Egyszer sem mondta ki nyíltan, hogy rosszul érzi magát. Két év alatt számtalanszor átrágtam magam ezen a kérdésen és bármilyen önmarcangoló hangulatban is voltam, a konklúzió mindig ugyanaz lett: nem az én hibám. Ha szólt volna, ha elmondja mennyire boldogtalan, ha megpróbál kicsit is nyitottabb lenni felém... Ennél tovább azonban sosem gondoltam, mert a folytatás már határozottan nem vetett rám jó fényt. Ugyanis, azt hiszem, akkor sem figyeltem volna oda rá. Kötelességből megtettem volna, de nyilván nem erre vágyott. Vagyis fene tudja mire vágyott, egyszerűen nem értettem őt, ő sem engem és soha nem próbálkoztunk igazán, hogy ez megváltozzon. - Nem gondolod, hogy erről megkérdezhettél volna engem is?
Talán mondhattam volna azt, hogy igenis szüksége van az engedélyemre. Apám biztosan azt mondta volna, tőle mindenki még a légzéshez is engedélyt kért a családunkban - kivéve Rodyt, de hát tudjuk, annak is mi lett a vége. Én viszont nem voltam olyan, mint ő, legtöbbször a saját életemet sem akartam irányítani, nemhogy másokét. Élodie helyében kiröhögtem volna saját magamat, ha most mégis keménykedni kezdek, hogy márpedig itt fog maradni, mintha valaha is döntésképes lettem volna bármiben. Kettünk közül még mindig ő rendelkezett nagyobb szabadsággal ebben a kérdésben, elvégre az öngyilkosság is valahol egy komoly döntés. Én még arra sem voltam képes.
A listára nem reagáltam semmit. Mit gondolt, hogy majd gyerekes módon galacsinná gyűröm és a kukába hajítom, hátha akkor itt marad?
Fogalmam sincs, mit képzelt. Komolyan elhitte, hogy egyik napról a másikra kisétál innen és felnyalábolja a gyerekeinket, aztán eltűnik velük Franciaországban? Azzal a gondolattal még hajlandó voltam megbarátkozni, hogy az eddigieknél is jobban meg szeretné keseríteni az életemet, de erről szó sem lehetett.
- Te tényleg azt gondolod, hogy elengedem veled a gyerekeket akár csak két méterre is? Nem viszed őket sehova, alkalmatlan vagy rá, hogy vigyázz rájuk. Egyáltalán minek akarsz hirtelen hazautazni? - Elöntött a gyanú és a félelem, hogy talán szeretne mindent elpanaszolni a családjának. Nem tudtam, milyen következményei lehetnének ennek, de mindenképp aggasztónak találtam a feltételezést. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a kicsiket is magával cibálta volna, mintha valaha is érdekelték volna vagy alkalmas lett volna a gyereknevelésre.
Az már meg sem rémített, hogy alkudozni próbált. Tulajdonképpen az egész házasságunk egy üzlet volt, az ilyen apróságokon már nem akadtam fenn. Csak a feltételek nem tetszettek.
- Mondd, ezzel engem akarsz gyötörni vagy még ennyire sem érdekel a véleményem? - Nem tudtam, melyik lenne rosszabb. Valószínűleg az, ha még gyötörni sem szeretne és tökéletesen ignorálná mit érzek.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Kedd 20 Feb. - 21:23
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
Azt hiszem, mindig remekül ignoráltam mindent, ami elhagyta Cygnus száját. Ha valami nem tetszett, nem vettem róla tudomást, ha valami nem érdekelt, meg sem hallottam, úgy tettem, mint aki elfelejt dolgokat, pedig tulajdonképpen csak nem vettem a fáradtságot, hogy megjegyezzem a őket. Az igazán szomorú viszont mégis csak az, hogy nem tudom, mióta nem tudnak megsebezni a szavai, mióta pereg le rólam minden, mintha csak viasszal kentem volna be magam tetőtől talpig. Nem akarom azt mondani, hogy ez mindig így volt, nem hiszem, hogy így lett volna, amikor férjhez mentem, és elköltöztem otthonról, nem volt senki rajta kívül, akivel foglalkozhattam volna, és akitől remélhettem volna, hogy legalább egy kicsikét foglalkozik velem, hát igenis bántott minden, ami ennek ellenkezőjével kecsegtetett. Valahol félúton a házasságunkban viszont, azt hiszem, lemondtam róla, teljesen, úgy fordítottam neki hátat, hogy ő valószínűleg észre sem vette, és örökre bezárultam előtte.
De jobb ez így mindenkinek, nem igaz…?
Félrehajtom a fejem, lehetne bicskanyitogató a stílus, amivel megszólalok, de nem az, nincs benne kihívás, nincs benne provokáció, olyan semleges, amennyire csak semleges lehetek, amikor a saját életemről van szó – Nem – miért is kérdeztem volna meg? Számít ez neki egyáltalán bármit is? Nehezemre esik elképzelni. Ráadásul… valahol ezzel terveztem.
Halk sóhajjal, és ezúttal valami szórakozott megrovással nézek rá. Mert ő olyan nagyszerű nevelési kérdésekben, ugye? Nem most küldött le egymással egy hat, meg egy négyéves gyereket egyedül, ugye? Sosem kételkedtem abban, hogy Cygnus jobban szerette a gyerekeket nálam (vagy jobban tetszett neki, hogy vannak, mert fogalmam sincs, vajon tényleg önmagukért képes-e szeretni őket, vagy csak a létezésüket szereti, a tükörképét a kicsike lélektükreikben), de hogy csapnivaló apa volt, bizonyos szempontból legalább annyira, amennyire én csapnivaló anya voltam, azt is nagyon jól tudtam – Ahogy mondtam, elviszem a dadát is, egyébként pedig egy teljes háztartás fogja minden kívánságukat lesni, ha anyádékhoz elmehetnek, akkor igazán nem kell féltened őket az én családomtól sem. Egyébként, persze, velünk tarthatsz. Papa biztos nagyon örülne neki, de bátorkodtam feltételezni, hogy semmi kedved hozzá. Tévedek? – zavarna, ha jönne? Nem hiszem, hogy sok vizet zavarna. Jobban örülnék persze, ha nem tenné, de abból sem fogok ügyet csinálni, ha hirtelen konokká változik, és „csakazértis” fogja magát, és már indul is csomagolni.
- Az orvosom szerint semmi akadálya annak, hogy elhagyjam az ispotályt, de azt mondta, a levegőváltozás jót tenne nekem. Utazzak el valahova, ahol… hogy is fogalmazott… „nyugalom van”. Vidéki levegő, egy kis időjárás változás, Angliában gusztustalan a tél. Szerinte fontos az is, hogy időt töltsek a családommal – sorolom enyhe unottsággal, ahelyett, hogy az arcába vágnám a tényt, hogy hányszor mentem én haza, mióta hozzáadtak feleségül, vagy hányszor nyaraltunk együtt az én családommal, vagy hányszor láttuk vendégül őket. Kevésszer. Mondhatni, kínosan kevésszer. Anton felbukkanása óta azon gondolkodom, hogy csoda egyáltalán az ő felbukkanása is, olyan remek munkát végeztem abban, hogy elidegenítsem őket magamtól…
- Tényleg szeretnéd, hogy erre most válaszoljak? – kérdezek vissza, egyik feltételezés hízelgőbb persze, mint a másik, de kíváncsi vagyok, mennyire akar tudni bármit is, amit aztán a szőnyeg alá söpörhet, ha nem tetszik neki. Pont, mint én. Ironikus, ugye…?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Pént. 23 Feb. - 14:55


Szerettem volna az a férfi lenni, aki képes megmondani a feleségének, mit tegyen. Ezt csináld, azt csináld, így viselkedj... De sohasem voltam elég karizmatikus még ahhoz sem, hogy a gyerekek szigorúnak tartsanak. Szánalmas, satnya próbálkozásokat tettem csak az akaratom érvényesítésére, azonban még engem sem érdekelt igazán, mi fog történni, nem várhattam el senkitől, hogy komolyan vegyen. És talán nem is akartam olyan férj lenni... Igazából semmilyen férj sem akartam lenni.
Kibámultam az ablakon, nem akartam látni a megrovó tekintetét. Sejtettem, mire gondolhatott és még magamban sem akartam igazat adni neki. Nem tudtam mi fán terem a gyereknevelés, de legalább nem próbáltam megölni magam, amíg a gyerekek néhány szobával arrébb játszottak. Én nem hagytam őket magukra - mindig ezzel nyugtattam magam, ha átfutott az agyamon, hogy talán többet és jobban kéne törődnöm a kicsikkel. Lehet, hogy néha oda sem figyeltem rájuk, mert egyszerűen képtelen voltam a vidám fecsegésüket hallgatni, de legalább nem akartam végérvényesen kiírni magamat az életükből.
- Nem a családodtól féltem őket, hanem tőled. Vagy most elvárod, hogy tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne veled? - Visszafordultam felé, dühösen fürkészve az arcát. Tényleg elment az esze vagy csak engem akart idegesnek látni? - Sok kérdést felvetne, ha egyedül elengednélek ennyi betegeskedés után. De mindegy is, mert nem megyünk sehova, te nem vagy olyan állapotban, én pedig nem érek rá. Bizonyára megfeledkeztél róla, de a szobádon kívül az élet tovább zajlott, nekem meg munkám van és egyéb kötelezettségeim.
Még valami, amiről sosem beszéltünk érdemben. Nem kérdeztem meg tőle, mi a véleménye a Sötét Nagyúrról és a követőiről, kivételesen még csak nem is az érdektelenség késztetett hallgatásra. Rettegtem erről beszélni, legalább az otthonom falai között ignorálni akartam ezt az egész őrületet. Másrészt azt sem tudtam, én mit gondolok róla, pontosabban mit szabad gondolnom. A házasságunk a legjobb napokon sem vált olyan bensőségessé, hogy meg mertem volna osztani vele a félelmeimet.
- Remélem, te sem hiszed el, hogy az orvosnak akár csak halvány elképzelése is van róla, mire lenne szükséged. Valaki olyannak, aki az elmúlt tíz évben három alkalomnál többször találkozott a családjával, bizonyára jót tenne a hazalátogatás, de emlékeztetnélek rá, hogy apádék alig néztek feléd. És ezt nem háríthatod rám, mert felőlem jöhettek volna minden hétvégén. - Nem örültem volna neki, épp annyira irritált a rokonsága, mint a sajátom, de sosem ellenkeztem volna. Derűsen beszélgettem volna az apjával a borászatukról, politikáról és a galleon inflációjáról vagy tudom is én mire lett volna kíváncsi. Az öccsével vitatkozhattunk volna a Kviddics Világkupa végeredményéről, ahogy férfiak között elvárták. Bűbájosan viselkedtem volna, ahogy ő is tette az én családom körében, mert tettetni mindketten remekül tudtunk. Eddig legalábbis biztosan.
- Inkább ne válaszolj. - Egyáltalán miért is próbáltunk beszélgetni egymással?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Pént. 23 Feb. - 22:06
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
Megdörzsölöm a halántékom, ismerős mozdulat, a fejfájás közeledtét jelzi, a fejfájásét, ami igazából nem is valós, inkább kifogás, inkább fegyver, hogy aztán a frusztrációból mégis csak kinője magát, mintha ez járna a hazugoknak.
Könnyedén lecsusszanok az ágyról, és megállok előtte. Nem kényszeríthetem persze, hogy rám nézzen, hogy igazán rám nézzen, de azért nem árt, ha észreveszi, most már nem azokat a napokat éljük, amikor olyan könnyű volt átnézni rajtam, mint leheletvékony papíron – Hagyd abba a hisztériát, Cygnus. Ott látsz akadályokat, ahol nincsenek, vagy ha valóban akadályoknak látod őket, elég szegényes a fantáziád – vetem oda ridegen, meglepetten észlelem, hogy szinte felbosszant a makacskodása, hiszen az elmúlt két év után az lenne a minimum, hogy befogja a száját, ugyanúgy, ahogy tulajdonképpen mindig befogja a száját, mert nyilván kényelmes nem foglalkoznia mással, mint önmagával, és mosni a kezeit, ha a környezetében történik valami. A Lestrange család remek munkát végzett abban, hogy itt vagyok, nincsenek kérdések, kellemetlenkedő látogatók, nincsenek konkrét válaszok, nem lehet belebukni semmibe, egy rejtélyes betegség épp csak annyira érdekes, mint egy rejtélyes gyógyulás, vagy akár tünetmentesség, és az arcom sem fog rezzenni, ha mások arcába kell hazudnom sem az elmúlt két évet, sem a jelenemet illetőleg.
- Két évig megtettem neked azt a szívességet, hogy ne kelljen velem foglalkoznod. Megjegyezném, továbbra sem kérek ilyesmit, szóval a minimum, amit megtehetsz, hogy egyszerűen elfordítod a fejed. Ha valaha életedben te vigyáztál volna a gyerekeinkre, elfogadnám a kifogásaidat, amiért nem mered rám bízni őket, csakhogy nem rám fogod bízni őket. Hazalátogatnak, a családjukhoz, minimum a hétvégére, és eldöntheted, hogy velünk tarthatsz, a bizonyára munkamentes hétvégéden, vagy itt is maradhatsz, én meg magammal viszem a fél háztartást, és akár egy orvost, ha azt kevésbé találod „gyanúsnak” – nevetséges persze. Nevetséges az egész beszélgetés, hiszen ha belegondolunk, mindezt magának köszönheti.
Ha rajtam múlik, nem kell lefolytatnunk ezt a beszélgetést, és nem kellett volna lefolytatnunk még egy csomó másikat sem, ha rajtam múlik, az utolsó beszélgetésünk az lett volna, hogy „hánykor jössz?” és „hétkor, mint mindig”, mert nem akartam, hogy legyen több. Ha rajtam múlik, soha többet nem kell „gyötörnöm”. Mégis miatta vagyok itt, és ha azt hiszitek, ez nem okozott fejtörést az elmúlt két évben, hát tévedtek. Legalább három hónapig nem volt más kérdés a fejemben.
Nem zavar, hogy igaza van a családommal kapcsolatban, nem zavar, hogy neki ez kellemetlen, az ellenállása is csak annyiban zavar, hogy az utamban áll, és most, hogy megszületett bennem az elhatározás, úgy kapaszkodom belé, úgy akarom, olyan idegen, szívfájdító hevességgel, hogy attól félek, ha elengedném, megfulladnék újra. Most csak ez az egyetlen út tűnik előre vinni. Bárhova is jutok rajta – Ha nem akarsz válaszokat kapni, ha nem akarsz még csak tudomást sem venni a létezésemről, ott kellett volna hagynod abban a kibaszott kádban.
Csak így, csak ilyen egyszerűen – vállald a következményét a tetteidnek, egyszer még te is kénytelen leszel ezt megtanulni, Cygnus Lestrange.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szomb. 24 Feb. - 13:22


Nyeltem egy nagyot. Sosem tudtam vitatkozni, nem tanították meg hogyan kell. Otthon senkit sem érdekelt a véleményem, be kellett fognom a számat és úgy tenni, mintha egyetértenék mindennel. Máskor mindent indokolhattam azzal, hogy Lestrange a nevem és én egyszerűen megtehetem.
Hogy azért mégse megsemmisülten hallgassam, én is felálltam a székről. Hiába voltam sokkal magasabb, mégsem éreztem úgy, hogy fölé tornyosulnék. Jelentéktelennek éreztem magam és sokkal inkább szánalmasnak, hogy még vele sem tudok szembeszállni. Vele, aki két éve itt vegetál egy kibaszott kórházi szobában, akit megtömtek mindenféle gyógyszerrel és eldobta magától az életét. Ugyan, mégis mennyi akaraterő és karizma kellett volna hozzá, hogy verbálisan magam alá gyűrjem? Annál biztos több, mint amennyi nekem megadatott.
Félbe akartam szakítani, mégis végighallgattam - közben ingerülten törölgettem a szemüvegem az ingemben, csoda, hogy nem tört el, de figyelmesen hallgattam. Tulajdonképpen igaza volt, azt hiszem, ezért nem tudtam megnyikkanni sem.
Aztán kimondta, kimondta azt, ami után nem bírtam tovább hallgatni és ami minden eddigi ócsárlásától eltérően valóban fájt. Tényleg ezt gondolta rólam?
Visszatoltam az orromra a szemüveget és a mai nap során először végre egyenesen a szemébe néztem.
- Komolyan azt gondolod, hogy valaha is a halálodat kívántam? Meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjalak. Megvethetsz és utálhatsz, ahogy akarsz, de ezt kurvára ne merd kétségbe vonni. - Néha őszintén gyűlöltem. Ez is egy olyan pillanat volt. - Jövőhéten elmegyünk családlátogatóba, rendben. Ha ennyire ezt szeretnéd, akkor legyen. De remélem tisztában vagy vele, hogy nem lesz jobb tőle az égvilágon semmi. Biztosan nehéz elfogadni, de még én is többet foglalkoztam veled, mint ők.
Csak fájdalmat okoz majd magának, hiába várja a megváltást a családjától. Ő akarta, akkor legyen így, nem leszek én minden rossz elrontója, bármennyire is annak tartott.
- Nem mondhatod el nekik, hogy miért voltál kórházban. Ez az egyetlen feltételem. - Igazából nem tudtam, milyen következményei lennének. Talán nem is igazán az aranyvérű társadalom rosszallásától tartottam, attól sokkal jobban féltem, apám mit szólna ehhez. Nagyon dühös lett volna, ha minden fáradozása ellenére napvilágra kerül a családunk szégyene. Nem akartam, hogy dühös legyen rám.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Szomb. 24 Feb. - 15:04
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
Súlytalan az egész. Súlytalan a felháborodása, súlytalan a konoksága, súlytalan a győzelem, amit talán más annak nevezne, de én nem érzek örömöt és nem érzek elégedettséget semmitől, amit mond. Súlytalanul, önzőn éltünk egymás mellett (nem pedig együtt) mindig is, és ahogy mindig, sosem azt mondjuk, és sosem azt kérdezzük, amire a másiknak talán szüksége lenne.
Aprót rántok a vállamon, a mozdulat szaggatott, van benne valami sértődött, ahogy hirtelen ő is sértetté válik. Mint mindig, most sem tudom eldönteni, mi a rossz, a rosszabb, vagy a legrosszabb. Mások a helyemben valószínűleg örültek volna, hogy olyasvalakihez adják férjhez, mint Cygnus Lestrange. Mert sosem akart igazán megregulázni, sosem akart összetörni – mintha lett volna bennem még mit összetörni -, sosem járt a nyakamra, sosem irányított, nem féltékenykedett, nem szólt bele az apró dolgaimba, hagyta, hogy az enyémek legyenek, és hagyott nekem egyfajta szabadságot, amivel sok más, hozzám hasonló feleség nem rendelkezett. Sokan örültek volna ennek. Én az évek során valahogy ezt elkezdtem elvárni, de sosem tudtam örülni neki. Hiszen mindez abból fakadt, hogy soha nem érdekeltem igazán – nem számítottam annyira, hogy akár csak egy kicsit is foglalkozzon velem. Nem rosszabb ez valahol, mintha mániákusan gyűlölt volna? Mintha legalább akarta volna, hogy ne legyek az életében…? Nem rosszabb, hogy nem érdekeltem annyira sem, hogy tiszteletben tartsa, amit nem ő követett el ellenem, hanem én magam ellen, ő pedig tiszta lelkiismerettel elfordíthatta volna a fejét abban a hiszemben, hogy már nem lehet rajtam segíteni?
Nem tudom. Tényleg nem tudom, sosem tudtam, csak a súlytalanság maradt, és mindkettőnk menthetetlen önzése – Úgy gondolom, ha rólam van szó, leginkább semmit sem kívánsz – végtére is, ez az igazság, és ez még csak nem is sértés, sem rá, sem rám nézve, tulajdonképpen még csak meg sem akartam vádolni semmivel, egyszerűen nem értem. Könnyű lenne persze elfogadni, hogy egy normális ember ösztöne azt diktálja, amit ő is tett, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én az ő helyében talán hezitáltam volna… és nem azért, mert a halálát kívánnám, nem rosszindulatból. Cygnus sok kellemetlenség forrása az életemben, de ha akarnám, sem tudnám egyedüli bűnbakká tenni. Még csak nem is vele kezdődtek a gondjaim.
- Csodás, köszönöm – egyszerűbb így, ha beleegyezik, végtére is nem vadállatok vagyunk, bizonyos időszakokban pedig egészen mesterien tudtunk úgy engedni a másik akaratának, hogy az ne legyen olyan nagy teher számunkra sem, míg néha ennek az ellenkezője volt igaz. Most csupán azt szeretném, ha ez az egész megtörténne. Ki akarok innen menni, elég volt, és haza akarok menni, ahogy hazamennek a normális emberek, ahogy viszik a férjet és a gyerekeket, és semmiségekről fecsegnek, de persze, Cygnusnak igaza van, nincs szükségem a véleményére, én is pontosan tudom, nem várok csodát a családomtól, Antonnal, egyedül Antonnal szeretnék időt tölteni, és úgy érzem, szükségem van az otthonomra. Az igazi otthonomra. És nem érzek elégtételt, nem érzek győzelmet, még a „köszönöm”-öt sem fáj kimondani, látod? Nem gyötörni akarom – csak megkapni, amit szeretnék. Néha elkerülhetetlen azonban, hogy a kettő együtt járjon.
- Képzelheted, hogy semmi kedvem nincs lefolytatni ezt a beszélgetést a családommal… - közönyös beleegyezés, ez igazán nem nagy ár, arról pedig nem kell tudnia, hogy Anton tudja már. Bár talán elkerülhetetlen, ha már Antonnál tartunk… - Az öcsém a városban van – mondom, mint akit magát is elgondolkodtat ez a tény, nem pedig olyasmi lenne, aminek már tegnapelőtt óta tudatában vagyok. Úgy sejtem, bizonyára tudja ő is, vagy ha még nem is, a családja meg fogja tudni, és akkor megtudja ő is – Ha problémát jelent, majd ő hazavisz hétfőn. Szerintem még örülne is neki, ha megtehetné.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Hétf. 26 Feb. - 20:47


Néha eltűnődtem rajta, vajon volt-e valaha is esély rá, hogy megszeressük egymást, de legalább kiegyensúlyozott házasságot alakítsunk ki. Talán soha nem volt. Tizennyolc évesen mindenre vágytam, csak feleségre nem és olyan felelősségre, amely mindezzel együtt a nyakamba szakadt. Gyereknek éreztem még magam, alig néhány hónappal az esküvőnk előtt a vizsgáim és a kviddicskupa miatt aggódtam, a legkomolyabb párkapcsolatom pedig legjobb esetben is néhány hónapig tartott. Gyűlöltem a gondolatát, hogy rám erőszakolnak valakit, akit még csak nem is ismertem igazán - persze ha jól ismertem volna, az sem változtatott volna semmit a negatív hozzáállásomon. Ellenkezni azonban nem mertem, minden dühöm és tanácstalanságom Ellie-n csattant. Ő is csak egy gyerek volt, aki semmiről sem tehetett, de a szememben sosem tűnt sorstársnak vagy partnernek, egyedül koloncnak. Minden önmentegetés nélkül is úgy éreztem, hogy ez sosem rajtunk múlt.
- Nehéz lenne bármit is kívánni. - Őt vagy neki valamit, teljesen mindegy. Semmit sem kívántam, igazából már magamnak sem.
Nem értettem, minek akart hazamenni. Mit várt, ha még az igazságot sem szerette volna elmondani nekik? Természetesen örültem neki, hogy legalább ezt a vitát nem kellett lefolytatnunk, de akkor sem értettem ezt a hirtelen támadt, teljesen irracionális vágyat. Megnyugvást várt talán a régi családi fészektől? Én hiába mentem haza, egyszer sem éreztem jobban magam tőle. Nem jelentett biztonságot anyám ölelése, apám tanácsai nem terelték biztos mederbe az életem, csak kínosan feszengtem a Lestrange-kúria tágas szalonjában. A beszélgetések semmitmondók voltak, a szeretetük feltételhez kötött és minden igyekezetem ellenére sem tudtam száműzni a gondolataim közül ennek a tudatát. Nyilván az ő rokonságának sem volt több fogalma a bensőséges családi légkörről.
- Nagyszerű, legalább ebben egyetértünk. - Az öccse említésére minden elégedettségem elpárolgott. Az egy dolog, hogy én nem tudtam a sógorom felbukkanásáról, de ha Élodie meg igen, akkor... - Anton itt volt nálad? Mit keres itt és... és mit mondtál neki?
Remek, csodálatos, ennél rosszabb egyszerűen nem is lehetett volna. Ezek után mit fog még közölni velem? Hogy terhes vagy hogy felcsapott Dumbledore-szimpatizánsnak?
- Én foglak hazavinni - vágtam rá tőlem szokatlan határozottsággal. - Ez az én dolgom, neki semmi keresnivalója itt.
Hirtelen elsődleges prioritásúvá vált, hogy én cipelhessem a táskáját és kitárhassam előtte a Mungó kijáratát, mikor majd kiteszi innen a lábát. A látszat minden eddiginél fontosabb volt, nem kísérhette haza egy sosem látott testvér a kórházi személyzet kíváncsi tekinteteinek kereszttüzében.
- Reggel itt leszek, majd kiveszek egy szabadnapot.
Nem volt nagy áldozat, mégis annak éreztem. A munka megszokott monotonitása és az irodám magánya sokkal vonzóbbá váltak a következő hétfő fényében. Unalmas minisztériumi okmányokat akartam aláírni és nem kórházi papírokat.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Kedd 27 Feb. - 20:41
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
Igaza van.
Nehéz kívánni bármit is, mert soha senki nem kérdezett meg minket, mit szeretnénk igazán, talán már gyerekkorunkban sem, de minimum kamaszkorunkra ez már igazán nem érdekelt senkit, és akkor már tudod, vagy megszokod, vagy megszöksz, és te nem mersz elindulni. Elhiszed, hogy meg tudod szokni, aztán kiderül, igazad volt-e. Nekem nem volt. Képtelen voltam megszokni. Lassan tíz istenverte éve tart a házasságom, mégis képtelen vagyok megszokni, idegen a szerepem ebben az egészben, feleségként, anyaként, viselem ezt a nevet, amit nem érzek a sajátomnak, és ezért fogalmam sincs arról sem, ki vagyok. Voltaképpen ostobaságnak tűnt, valahányszor megkérdezte valaki, miért akartam meghalni. Hogy lehetne így élni? Hogy lehet úgy élni, hogy semmit sem akarunk…?
Az orvos persze soha nem mondta ki egyértelműen, de mindig ebbe az irányba terelt. Hogy el kell kezdenem felismerni a dolgokat, melyek boldogtalanná tesznek, és megtalálnom azokat, amik boldoggá, akarnom kell dolgokat, kell lennie céljaimnak, vagy újra ott fogok állni a törött tükör előtt, a hangosan csobogó víz kakofóniájában.
Még olyan ostoba dolgot is jobb akarni, mint a hazautazásunk, annál, hogy itt maradjak örökre, vagy annál, hogy úgy menjek ki, fogalmam sincs, mihez akarok kezdeni. Azért még így is rémítő. Az életem rémítő. Kicsit mindig is az volt.
- Ne izgasd fel magad. Nem fogja elmondani senkinek. Megkértem rá – szinte tárgyilagosan mondom, mint vitathatatlan tényt, és ebben nincsen semmi naivitás. Nem fogok azzal dobálózni, hogy ő nem ismeri az öcsémet, de én igen, noha ettől még igaz. Megbízom Antonban, nem csak azért, mert tudom, nem akar fájdalmat okozni a szüleinknek, nem akar elárulni engem, de ha igazán kegyetlen lennék, mondhatnám azt is, hogy ezzel tartozik nekem. Ha nem is ő, de valaki, az élet, ennyivel minimum tartozik nekem, épp csak a sors úgy hozta, hogy épp Antonra kellett rátennem ezt a súlyt. Nem akartam, igazán nem akartam. Valamilyen nevetséges módon mégis mintha ennyivel könnyebbnek érezném magam.
Cygnus pedig hosszú idő óta először meglep. Csak halványan kérdő a pillantásom, csak egy másodpercig akar oldalra dőlni a fejem értetlenül – mindig lohasztónak, de valahol viccesnek találtam azt, mennyire lehet valakit egyszerre ismerni, és kicsit sem ismerni. Soha nem gondoltam, hogy túl jól ismernénk egymást – egyszerűen, mert sosem tettünk erőfeszítéseket, nem is igazán akartuk, takarózhattunk azzal, ahogy a másikat idegenségbe burkoltuk, de időközben… ennyi idő közben, azért mégis csak lehetetlen, hogy valamennyire ne ismerjük egymást. Bizonyos helyzetekben kiszámíthatóak lettünk, akaratlanul is ismerősök, tudtam ezernyi hülye szokásáról, nem voltak ismeretlenek a gesztusai, a mimikája, néha még úgy gondoltam az sem, ahogy jár az agya, míg más helyzetekben tudtam még mindig úgy nézni rá, mint tökéletes idegenre. Kicsit ilyen ez most is. Ha tudom, hogy éppen ez löki ilyen nevetségesen „mintaférj” irányba, hát ezzel kezdem, és még a kezdeti vitánkat is elkerülöm. Erre nem számítottam, de nem baj, sőt, ugyanakkor még csak kicsit sem melengeti meg a szívemet az egész… pedig az imént még milyen nehezére esett volna elszakadni a bizonyára rettentően fontos munkájától.
Elgondolkodva nézek rá, de nem teszek megjegyzéseket. Nem hiszem, hogy esetünkben bármi is ronthatna kettőnk helyzetén, kettőnk kapcsolatán (talán egyetlen… egyetlen-egy részletigazságot leszámítva), de azért mégsem teszek. Igen, megszületett bennem a vágy, hogy visszatérjek a külvilágba, de azért nem hiszem, hogy könnyű lesz, és azért nem hiszem, hogy egyedül is jól fog menni. Botorság lenne persze egészen Cygnusra bízni magam… soha nem is mertem igazán, de valakivel mégis csak el kell kezdenem – Legyen, ahogy szeretnéd – és valakivel csak ki kell innen sétálnom. Jelen esetben a „ki” nem is olyan sarkalatos kérdés, mint az „innen ki”
- Szólni fogok az orvosnak hogy kilenckor számítson rád – és ugyan, mi rosszat feltételeznék, hogy megemlítsem, bizonyára Anton akkor is itt lesz, ha ő meggondolná magát…? Nem feltétlenül erre számítok. De azért nem is szeretnék felkészületlen lenni. Én magam sem tudom, ezentúl milyen játékot fogok játszani, de ha visszatérek a játékba, aligha vonhatom ki magam belőle.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Cygnus F. Lestrange

Cygnus F. Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szomb. 3 Márc. - 20:20


Ez az egész beszélgetés siralmas volt. A tény, hogy biztosítania kellett a sógorom megbízhatóságáról, egyszerűen nevetséges. Vajon milyen lehetett egy normális család, ahol a házasságok szerelemből köttettek, ahol a rokonok nem néhány évente látogatták meg egymást? Egy olyan családban bizonyára arra kellett volna megkérnie az öccsét, hogy vigyázzon a hétvégén a gyerekekre és ne adjon nekik túl sok édességet, amíg mi házon kívül múlatjuk az időnket. Vagy egyáltalán történik ilyesmi egy rendes családban?
Persze megvolt az előnye a néma beletörődésnek is. Semmiről sem kellett döntenem, ami minden bizonnyal rengeteg teherrel járhatott és legalább ettől megszabadítottak, még ha a szabadságom árán, akkor is. Egészen kényelmes helyzet ez, súlytalanul lebegve tölteni a mindennapokat, tudva, hogy úgysincs tétje semminek, amire befolyással bírtam. Talán erre Élodie kis incidense rácáfolt valamelyest, mert talán mégis tehettem volna valamit... de könnyebb volt azt hinni, hogy nem. Mivel tarthattam volna itt? Mit ígérhettem neki, amiért megérte még egy és még egy napot kibírnia? Semmit, nyilván.
- Attól még elmondhatja. - Azt már nem tudtam, milyen következményekkel járna. Mit tehetett az apósom? Neki sem lehetett érdeke nagydobra verni a lányával történteket, szégyen volt ez mindenki számára. Legfeljebb én találtam volna magam egy kínos beszélgetés kellős közepén, amit szívesen elkerültem volna, de az ingerküszöbömet már meg sem birizgálná egy dühöngő após. Azt hiszem, ez az egész nem számított semmit, csak kényszeresen hazudtunk már megint mindenkinek. Ha valamiben hasonlítottunk Ellie-vel, az ez volt: mesterien tudtunk tettetni és elferdíteni az igazságot. Akár még jó páros is lehettünk volna, ha bármit is lehetne hazugságokra építeni.
Sohasem így képzeltem ezt a beszélgetést - pontosabban nem is képzeltem el túl sokszor, mert gondolni sem akartam erre a napra. A félelmem most mégis alaptalannak tűnt, hiszen olyan könnyen dűlőre jutottunk, nem mintha ezelőtt olyan sokat vitatkoztunk volna bármin is. Ekkor eszméltem rá, hogy nem a hétfő lesz szörnyű, nem is a kedd és az azt követő hét. Nem, amitől félnem kellett az az egész hátralévő életünk, amit most már egymás mellett kellett leélnünk egy kétéves kényszerszabadság után. Megeshet, hogy minden reggel őt vizslatom majd, keresem az árulkodó jeleket, amelyről annyit papoltak az orvosok két év alatt. Vagy talán néhány hónap és újból unalmas rutinná válik majd a közös élet, én meg szemrebbenés nélkül hoppanálok majd el otthonról, "ugyan mi baj történhetne" gondolattal a fejemben, vállat vonva. Lehet, hétfő este felbontunk egy üveg bort és úgy teszünk, mintha nem lett volna az a hiátus a házasságunkban. Nem tudtam, melyik lenne szörnyűbb. Abban nem is reménykedtem, hogy esetleg meg is beszélhetnénk a dolgokat, érett felnőttek módjára, férj és feleségként. Még csak azt sem tudtam, miről kéne beszélnünk, túl mélyen gyökeredzett a probléma, mintha nem is igazán kettőnkből eredt volna.
- Nagyszerű, hétfőn kilenckor. A listádat pedig odaadom a manóknak, majd ők gondoskodnak mindenről.
Tíz év házasság után az ember feltételezné, hogy a kínos csend fogalma megszűnik létezni. Nos, nálunk nem szűnt meg, vagy legalábbis én feszengtem és úgy éreztem, mondanom vagy tennem kéne még valamit. Végül a gyerekek hangos felmentőseregként berontottak a szobába.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Élodie Lestrange

Élodie Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Grace Elizabeth

»
» Szomb. 3 Márc. - 22:48
if I told you solitude fits me like a glove, would you let me out?
- Persze, el. De miért tenné, és mégis mire volna jó? - mire jó bárkinek is tudnia erről? Ha tehetném, sok mindent visszacsinálnék - tartok tőle, nem azt, amit mindenki szerint vissza kéne csinálnom, de ha már a dolgok úgy történtek, ahogy, jó lenne, ha szinte senki sem tudna róla. Az egész Lestrange hóbelevanc, hát mi szükségem van nekem arra, hogy a nyakamon lógjanak, igyekezzen eltussolni ezt az egészet, egyesével hajítanám le őket erről a járatról, ha tehetném. És persze itt van Anton, kinek tudnia talán szükségszerű volt, ahhoz, hogy lépjek valamit végre, olyan hosszú idő után először, de ha nem lenne szükségszerű, azt kívánnám, bár ne tudná ő sem. Remélem, a gyerekek nem tudják meg soha. És igen, remélem, hogy az otthoniak sem. Ami viszont Cygnust illeti... van valami mérhetetlenül önző, mérhetetlenül kegyetlen, mi több, talán beteges abban, hogy ő az egyetlen, akinek örülök, hogy tudja, mintha egyedül így tudtam volna bármi nyomot is hagyni rajta, nyomot, amit egyébként a házasságunk nyilván nem hagyott benne, ahogy bennem sem... bizonyára megérne pár ülést az orvosokkal annak felgöngyölítése, miért érzek így, de mint annyi minden más, mire lenne jó az is? Talán ebbe untam bele igazán. Ahogy mindenki próbál megfejteni, és próbálja megfejteni azt, mitől vagyok képtelen az élet igenlésére, és ezen hogyan lehetne változtatni.
Mi van, ha ezen már soha nem lehet változtatni, sehogy sem...?
- Nincs szükségem semmiféle botrányra. Ha még mindig az az ember, akinek ismerem, ezt tiszteletben fogja tartani - mondom valamiféle fásultsággal, talán csak a beszélgetésnek szól az egész, talán csak elfáradtam máris, mielőtt még bármit is tettem volna igazán, de akárhogy is, sok szót pazarlunk a semmire, mint mindig.
Épp csak egy kicsit zökkent ki az idő a megszokott járásából, a jól ismert tengelyéből, épp csak egy kicsit feszült egymásnak Cygnus akarata és az én akaratom, majd úgy engedtük el az egészet, mintha máris megfeledkeztünk volna róla. Még annyira sem vagyunk fontosak, hogy igazán veszekedjünk, hát nem szánalmas, és nem vagyunk-e szánalmasak mind a ketten? - Többet aligha kérhetnénk bárkitől is - bárkitől, úgy mint bármelyik Lestrange-től, kinek tudomása van még ittlétem igazi okáról, de persze, nem veszem a fáradságot arra, hogy ezt a szájába rágjam. Felesleges. Engem zavarna a hisztéria, az a bizarr figyelem, amiben emiatt részem lenne, de úgy hiszem, Cygnus még kevésbé akarna ilyesmivel foglalkozni, és különben is, hát nem roppantul kínos ez az egész, nem rettentően kellemetlen? Ez vagyok én. Épp csak egy kicsike kellemetlenség.
Üres a csendünk, még csak nem is beszédes, vagy árulkodó, és ismerős, jaj, annyira, de annyira ismerős, üres és nyomasztó, lehangoló és végtelen, hányszor figyeltem már ezt vacsoraasztalnál, lefekvés előtt, vasárnapi, tétlen délelőttökön, vendégek távozása után, hazafelé tartó utakon, és józan estéken. Nyomasztóságában rám telepszik, máris keresi a helyét a vállaimon, már majdnem mondanék valamit - hiszen mondhatnék annyi mindent, annyi mindenről beszélhetnénk, ha csak vennénk a fáradságot, ha csak mernénk kérdezni, vagy akarnánk, mert érdekel, de hát érdekel? Dehogy, soha, minek miért...! -, de végül csak egy "köszönöm" jár, jellegtelen, üresen udvarias, és mint oly gyakran, csak a gyerekzsivaj tud életet tölteni egy olyan helyiségbe, amibe mi képtelenek vagyunk. Ők pedig örülnek. Felfoghatatlan számomra, hogy tudnak így örülni, honnan ez az ártatlanság, ami nem fakadhat belőlünk, a szüleikből, honnan ez a feltétel nélküli boldogság, és szeretet, amivel sosem tudtam mit kezdeni, mert az örök kérdés mindig az, ami folyton visszaverődik rám üres szobákban, hogy vajon hány év kell még, míg rájönnek, miben is élnek igazán...? Hagyom nekik, hogy örüljenek, ürességeket mondok nekik arról, mi mindent csinálunk majd otthon, hogy hétfőn otthon leszek, hogy nemsoká elutazunk, milyen izgalmas!, de a Cygnusszal való beszélgetésemnél is hamarabb elfáraszt az, hogy megpróbáljak az lenni, ami sosem voltam: jó anya.
- Ideje mennetek, kedveseim, ne várassátok meg apát, segítek felvenni a kabátotokat. Nemsokára találkozunk, rendben?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

your soul outweighs my own

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lose your soul.
» Another soul to meet my void

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-