» I solemnly swear I'm up to no good
●● FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN ●●


Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1979. A Brit mágusvilág egyre sötétebb képet mutat. Voldemort Nagyúr és csatlósai, a Halálfalók, egyre magabiztosabb, bátrabb és látványosabb támadásokkal lépnek fel az általuk gyűlölt muglik és mugliszületésűek ellen. A Mágiaügyi Minisztérium tehetetlennek mutatkozik ámokfutásuk megfékezésére. Még a Roxfort sem biztonságos: egyre több diák viseli magán a Sötét Jegyet, Voldemort iránti halhatatlan hűségük jeleként. Azonban még nincs minden veszve! Az iskolán belül és kívül is egyre többen döntenek az ellenállás mellett. Születőben van a Főnix Rendje, Albus Dumbledore vezetésével, melynek egyetlen célja Voldemort Nagyúr és követői megállítása. Csatlakozz hozzánk és írd át a varázsvilág történetét!
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Nyertesek
Díjazott karakterek
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
halálfalók:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
inaktív:
ÖSSZESEN:
40
11
3
6
3
7
17
8
1
3
5
5
52
161
Kiemelt társak
Legjobb barátaink!

Roxfort RPG

New Orleans

FRPG.hu toplista
Friss posztok
pergamentekercseink

tea time
Today at 7:48
• • • • • • • • • • • • • •
Boyd Hamford
Ha nézed közben
Yesterday at 23:44
• • • • • • • • • • • • • •
Barty Crouch Jr.
Kéremnebuktassonmeg
Yesterday at 23:43
• • • • • • • • • • • • • •
Merel Everfen
Julie &c Boyd
Yesterday at 19:28
• • • • • • • • • • • • • •
Boyd Hamford
Damage
Yesterday at 10:42
• • • • • • • • • • • • • •
Igor Karkarov
I don't like parasites or children of the night
Yesterday at 10:01
• • • • • • • • • • • • • •
Rhea Avery
Deranged Delicacies
Yesterday at 0:52
• • • • • • • • • • • • • •
Merel Everfen
Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel
Hétf. 13 Aug. - 23:59
• • • • • • • • • • • • • •
Maura I. Pince
Angina pectoris
Hétf. 13 Aug. - 21:05
• • • • • • • • • • • • • •
Aristides Creekmur
Pornstache on the roll
Hétf. 13 Aug. - 0:21
• • • • • • • • • • • • • •
Rodney Lestrange
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.



Share|

I can’t sleep tonight ’cause I’m so tired



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Szomb. 24 Feb. - 19:40


Piszkosul berúgtam. Nem is tudtam, mikor ittam utoljára ennyit, de biztosan nem mostanság. Nem nevezném érett problémakezelésnek, azonban a harmadik pohár után már ez sem izgatott. Egyáltalán lehet éretten kezelni, ha az ember amúgy is szánalmas élete a feje tetejére áll? Ugyanis velem most ez történt, úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas folyóban fuldoklik és csak sodorja magával a víz, ki tudja merre. Már azt sem tudtam eldönteni, kit gyűlölök a leginkább. A családomat, amiért belekényszerítettek ebbe az életbe? A feleségemet, amiért még tovább rontott a nyomorult helyzetemen? Magamat, amiért képtelen voltam változtatni? Azt hiszem, magamat utáltam a legjobban. Megöltem egy kibaszott embert, rászegeztem a pálcám egy ártatlan, idős muglira és kimondtam a gyilkos átkot. Akárhányszor felrémlett előttem a rémült, ráncos kis arc, görcsbe rándult a gyomrom és úgy kellett visszanyelnem a könnyeimet, mint a lányomnak, mikor elhagyta az Abszol úton a kedvenc babáját. Napok óta nem aludtam, álmatlanul forgolódtam éjszakánként és úgy éreztem, hogy a karomat fájdalmasan égeti a Sötét Jegy. Csak a bűntudat volt, semmilyen feketemágia nem kelthetett ilyen belső fájdalmat... És most még Ellie is haza akart jönni, életem legnagyobb kudarca. Két éve tagadtam még saját magam előtt is, hogy gyötör az önvád a történtek miatt és mert egyszerűen nem tudtam jobb férj, jobb apa és jobb ember lenni. Ez a rengeteg, szörnyű érzés kezdett úgy túlcsordulni bennem, mint a víz a kádban, ahol a feleségem megpróbált öngyilkos lenni.
Eredetileg nem a Szárnyas Vadkanban készültem szalagszakadásig inni magam, csakhogy az első kocsmából kihajítottak, miután mocskos sárvérűnek neveztem a csapost, amiért nem akart kiszolgálni. Tény, hogy alig maradtam meg a bárszéken, de attól még igazán lerakhatta volna elém a következő kört, készségesen fizettem volna érte bármennyit...
Így keveredtem az éjszaka kellős közepén, már jócskán tántorogva Roxmortsba, azon belül is a Szárnyas Vadkannak nevezett koszfészekbe. Valahogy sikerült elbotorkálnom mindenféle sérülés nélkül a pultig, kértem magamnak egy Lángnyelvet és lerogytam a legközelebbi székre.
Körbe sem néztem. Az ilyen kétes hírű helyeknek a legnagyobb előnye az volt, hogy soha, semmit nem kérdeztek az embertől és lehettél bárki, biztosan volt egy nálad sokkal rosszabb arc is a vendégek között. Egy hozzám hasonló részeg szerencsétlen pedig biztosan a kutyát sem érdekelte...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Szomb. 24 Feb. - 20:54
Amióta Jackkel találkoztam, nem voltam berúgva. Nem voltam józan, de nem ittam magamat eszméletvesztésig. Ennek talán az lehetett az oka, hogy egy vasárnap délután, amikor elég kevesen voltak még a folyosókon, mászkáltam erre-arra, és sikeresen megtaláltam a könyvtárat. Vacilláltam, hogy bemenjek-e, hiszen mit keresnék én könyvtárban, de...tudtam, hogy ott csend van. Kevés ember van bent, nincs zaj, nem zavar senki. Épp az ellenkezőjét tettem, mint szoktam, és erre csak a küszöb átlépése után jöttem rá: bementem eg yhelyre, ahol csak én és a gondolataim vannak. Vissza is fordultam, mielőtt bezártam magam mögött az ajtót, hogy most kimegyek, de eszembe jutott az az este, amikor majdnem meghaltam a saját hülyeségem miatt. És ez nem is zavart volna addig, amíg meg nem jelent a szépfiú. Akkor lett halálfélelmem, akkor ijedtem meg attól, hogy nem kelek fel többet (másnaposan). Egy időre elérte, hogy ne akarjam itt hagyni ezt a nyomorúságot. Szóval végül nem jöttem ki a könyvtárból azonnal. A könyvtáros nem volt a helyén, így elindultam a hatalmas szekrények között. Az jutott eszembe, hogyha leveszek egy könyvet a polcról és belenézek, talán mégsem kell olyanokon gondolkodnom, amiktől most félek. És ezt ment hétfőn, kedden, szerdán...
A szokásos helyemen ültem a lebujban, a pultnál. A csapos srác folyamatosan pakolgatta elém a tömény feleseket, és meg is jegyezte, hogy dupla annyi időbe telik egyet meginnom, mint szokott. Kötekedett is még percekig, amíg elő nem vettem egy kicsike könyvet. Na ez kiverte nála a biztosítékot. Mondjuk nálam is kiverné, nem is nagyon tudtam, hogy mit csinálok... Szóval békén hagyott, és hajlandó volt foglalkozni a többi vendéggel is. Én pedig ott ültem a pultnál, lassan kortyolgatva immár egy nagyobb pohár whiskyt. Ja, találtam egy kis bankót az utcán a földön. Ezért a whiskyért nem kellett a testemmel fizetnem.
Teljesen belemerültem a Holdborjak című kis „útmutatóba”. Az elmúlt 2 évben szinte most először nem kellett atom részegnek lennem ahhoz, hogy teljesen eltűnjön a fejemből a külvilág és a múltam. Csakhogy ez egyáltalán nem tartott sokáig. Ismerős hang törte meg a nyugodt üldögélésemet. Emlegetett szamár... Csak ldobta magát a mellettem lévő székre, körül sem nézett, se nem hallott, se nem látott. Mintha teljesen magán kívül lett volna. És fúúú...bűzlött az alkoholtól. A szeme se állt jól, a haja csapzott volt, a szemüvege koszos. Sosem koszos a szemüvege, mindig törölgeti. Vagyis hát mindig...egyszer találkoztunk. De azóta eszembe jutott párszor. Már amire emlékeztem abból az éjszakából...
- „Az alkohol nem old meg semmit.” – utánoztam mély hangon, amit akkor éjszaka mondott nekem. – Valaki bort iszik és vizet prédikál – mikor rám nézett, rámosolyogtam. Valahogy zsigerből mosoly ült ki először az arcomra, nem pedig valami jó kis prosztó beszólás jutott eszembe. Továbbra sem köszöntem neki, csak odalöktem elé a szinte teli poharamat, mert láthatóan baszott foglalkozni vele a köcsög csapos.
- Jól vagy, szépfiú? – kérdeztem halkan, miközben végig az arcát figyeltem. Becsuktam a könyvet a pulton, és enyhén felé fordultam. Tartoztam neki annyival, hogy legalább megkérdezem, hiszen megmentette az életemet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Hétf. 26 Feb. - 21:30


Csak tompán jutott el hozzám a hangja, először az sem tudatosult bennem, hogy hozzám beszélt. A fejemet támasztottam a pulton, a gondolataim már nem is kavarogtak, hanem örvénylettek és talán azt sem fogtam volna fel rendesen, ha valaki letaszít a bárszékről. Aztán lassan megértettem, hogy hozzámszóltak és a hang irányába fordultam.
Sokat gondoltam a lányra, miután elváltak az útjaink. Mikor hazaértem és a házimanók elém siettek, hogy elvegyék a kabátomat és lessék minden kívánságomat, akkor tört rám elemi erővel a felismerés (ismét), mennyire undorító irányba halad ez a világ. A szívem megszakadt ezért az ismeretlenért, akivel mindössze egyszer találkoztam és alig tudtam róla valamit. Szánalmasan ült az önsajnálat mocsarában, de hát ki voltam én, hogy ítélkezzek felette? Ha jobban belegondoltam, semmivel sem kezelte nálam rosszabbul a bánatát. Ő legalább őszinte volt és nem vigyorgott bele mindenki képébe, mintha minden rendben lenne. Bátor volt, még ha ő ezt nem is tudta magáról. Azóta minden egyes nap eszembe jutott, tűnődtem rajta, vajon megkereste-e a bátyámat, vajon van-e egyáltalán kiút számára abból, amibe keveredett? Reméltem, hogy van. Valamiért fontosnak éreztem ezt, mintha ettől kicsit jobb hely lett volna a világunk, mintha én magam jobb lettem volna tőle.
- Mondtam, hogy sokkal idősebb vagyok nálad. Nekem szabad. - Kérdés nélkül felemeltem a felém lökött poharat. Nem kérdeztem mi van benne, az sem érdekelt, hogy ezen a helyen talán még a bubópestist is összeszedheti az ember. Csak inni akartam, hátha végre kikapcsol az agyam. Eddig nem sikerült alkoholba fojtanom sem a bánatomat, sem a fáradt agysejtjeimet, de nem adtam fel. Valaminek segítenie kellett, mert nem bírtam ki másképp. Egyáltalán lehetséges, hogy az ember ennyi mindent érezzen egyszerre? Kibírja a lelkünk ezt a sok önvádat, bűntudatot és félelmet egyszerre? Az enyém biztosan nem.
- Igen. Vagyis... azt hiszem, nem. - Már hazudni sem tudtam. Fáradtnak éreztem magam, olyan elgyötörtnek, mint még soha. Egyszerre szerettem volna egyedül lenni és kiönteni valakinek a lelkem, de magam sem tudtam melyik vágy az erősebb.
- A kurva életbe is, nem vagyok jól. - Egy húzásra kiittam a pohár tartalmát és sután visszacsúsztattam a lány elé.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Hétf. 26 Feb. - 22:32
Nem volt túl lelkes, hogy látott. Pedig te ültél le mellém, Jack... De láthatóan alulról szagolod a béka seggét, úgyhogy elnézem neked, kedves megmentőm! Legalább a whisky-met elfogadta. Na, ma is cselekdtem valami jót! Ma is, mintha minden nap tenném... De hát teszem, azzal, hogy kivonulok a társadalomból. Ez épp elég jó részemről a világ felé.
A kifogására felhorkantam. Sokkal idősebb? Tudod, hány éves volt az a mocsok, amikor meggyalázott és tudod, hogy én hány éves voltam? Jack...
- Micsoda érvek – mondtam halkan, mosollyal az arcomon. Közel voltak egymáshoz a magasított bárszékeink, így amikor egymás mellé tettem a két lábam és előre hajoltam, egész közel kerültem az arcához. Bár magasabb volt nálam valamivel, szóval inkább lentről néztem felfele rá. Aztán kinyögte, hogy kurvára nincs jól. Azért remélem, nincs olyan szarul, mint én voltam, amikor összenyalt a földről, mert én nem vagyok ilyen jó életmentő, mint ő. – Ritka szarul nézel ki, szépfiú – még mindig mosolyogtam, mintha ez egy bók lett volna, de lényegében annak szántam. Mégis volt abban a mosolyban egy szikrányi kedvesség, együttérzés és talán még segíteni is hajlandó voltam. Az voltam?
Hátranyúltam a kis könyvecske után és arcunk közé emeltem.
- Tudtad, hogy a holdborjak imádják, ha egy bizonyos helyen vakargatják a nyakukat? – beszéltem hozzá a könyv mögül, majd lejjebb engedtem, hogy láthassam az arcát. – Te szereted, ha vakargatják a nyakad? – kérdeztem teljesen ártatlan, gyermeteg arcot vágva, majd nem bírtam ki, elmosolyodtam. Rég voltam utoljára ilyen valakivel. – Hogy tudsz megmosolyogtatni még akkor is, amikor hozzám sem szólsz és még a vagyont érő parfümöd sem érződik az alkoholszagtól? – hát lehet, hogy nyers vagyok, de őszinte. És lehet, hogy nem így kell bókolni, de lehet, hogy nem is bóknak szántam. Inkább csak egy őszinte megnyilvánulás volt részemről.
- Mi történt, Jack? – kérdeztem meg végül, bár nem gondoltam, hogy elmondja, még úgy sem, hogy próbáltam megtörni a jeget. Igen, a kapcsolat létesítését (esetünkben a jég megtörését) nem a remek szocializációs képességemnek köszönhetem, hanem annak a csóróságnak, ami rákényszerített, elérjem, amire szükségem van.
- Adj még két whisky-t, légyszi! – fordultam a csapos fiú fele, aki nem volt boldog a kérésemtől. – Majd kifizetem – néztem rá kicsit keményebben, és hát tudta, mire gondolok, tudta, hogy megkapja, amit akar, mert ez már csak így megy, ha az embernek a teljes tulajdona egy hátizsák és egy flaska. Visszafordultam a férfi felé és vártam a váratlant, tökéletesnek tűnő életének legocsmányabb fejezeteit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Szer. 28 Feb. - 23:38


Még csak nem is ellenkeztem, mikor azt mondta, szarul nézek ki. Nem láttam magam, Merlinnek hála nem lógattak egyetlen tükröt sem a közelbe, de nyilván úgy néztem ki, mint akin átgázolt egy kentaur horda. Lényegében már az is meglepett, hogy nem dőltem le a bárszékről és értelmes - fogjuk rá - mondatokban tudtam felelgetni a lánynak. A lánynak, akinek legutóbb nem kérdeztem meg a nevét, mert azt hittem, soha többet nem látom majd. Erre most itt ült és hála neki, a napom már nem is lehetett ennél hihetetlenebb. Többször megfordult a fejemben, hogy ez talán csak egy rémálom, nem lehetett más. Eddig azt hittem, ilyesmit csak a ponyvaregényekben gondolnak az emberek, hiszen mégis ki nem képes felmérni mi valóság és mi nem az... Ma rájöttem, hogy ez egy teljesen reális aggály és bármit megadtam volna érte, hogy felébredjek a reggel hétre beállított ébresztőmre. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy kurvára nem fog megszólalni az ébresztő és most már visszafordíthatatlanul rossz irányt vett az égvilágon minden.
- Ott... ott a szügyük felett - bólogattam nagyokat. - Nagyon selymes a szőrük.
Bambán néztem a kis könyvre és teljesen meghatódtam. Ha nem nevelték volna belém olyan mélyen, hogy egy férfi sosem sírhat, minden bizonnyal már szipogva törölgettem volna a könnyeimet. Miután az ember szembesül vele, mennyire gyűlöli az életét, nem meglepőek az ilyen szentimentális kilengések. De ha egyszer annyira megindító volt, hogy miattam és csakis miattam beszerzett egy ilyen könyvet és egy lepukkant kocsmában azt lapozgatta... Bőgni akartam, végül mégis csak motyogva megismételtem milyen selymes a holdborjak bundája.
- A nyakam? Nem tudom, azt hiszem nem... - Még a kérdést sem értettem igazán, túlságosan lefoglalt a könnyeim visszanyelése. Azt meg már végképp nem tudtam felfogni, ugyan mivel mosolyogtattam meg. Kinevetett volna? Azt hiszem nem, legutóbb is komolyan vett, igazából túlságosan is. Ha csak egy kicsit is jobban ismert volna - bárki, nem csak ő -, akkor azonnal nyilvánvalóvá vált volna, mennyire nehéz engem komolyan venni.
Szólásra nyitottam a szám, majd inkább becsuktam. Nem találtam a szavakat és abban sem voltam biztos, akarok-e egyáltalán mondani valamit. Nem szabadott, de jól esett volna beszélni, valakire rázúdítani és ráterhelni minden gondomat. Miután hazaértem a Mungóból, először haza akartam menni, mármint a szüleimhez haza. Anyám ölelésére vágytam, hogy azt hazudja, minden rendben lesz. Végül nem mentem sehova, tudtam, hogy apától úgyis csak egy alapos fejmosást kaptam volna. "Ne nyivákolj, mint valami kislány. Szedd már össze magad, hát hogy nézel ki? Miért nem tudsz te sem férfiként viselkedni?" Biztosan csak ennyit mondott volna.
- Minden. Minden történt. Szörnyű dolgok... én vagyok szörnyű. - Remegő kézzel levettem a fejemről a szemüvegemet, úgysem akartam fél méternél messzebbre látni.
Ahogy a pultra került még két whisky, előkotortam a zsebemből néhány galleont és a pultosnak adtam. Meg sem számoltam, tartsa meg nyugodtan, nem érdekelt.
- Mondj valami vidám dolgot - utasítottam, pontosabban inkább könyörögtem neki.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Csüt. 1 Márc. - 0:44
Nagyon elgyötört volt az arca. Meg az egész teste. Néhányszor végigvizslattam tetőtől talpig, legalábbis bokától fejtetőig akkorára zsugorodott azon a magas bárszéken, mintha a mellkasom közepéig érne lábon állva. Összenyomta a sok teher. Nem igazán tudtam levenni róla a szemem. Sebeket kerestem rajta kívül, azt nem találtam, nyilván ha lett is volna, csak akkor jön emberek közé, ha nem látható helyen vannak és bele akar halni. De nem akart meghalni. Volt benne valami, ami miatt nem tudtam nem rá gondolni az elmúlt pár napban, és most, amikor itt ült mellettem csontig-vérig áthatva fájdalommal – olyan volt, mint én: megtört...
- Majd megmutatod – feleltem halkan, egy kedves mosollyal, amikor még a holdborjaknál tartottunk. És komolyan reméltem, hogy egyszer neki hála taperolhatok egy olyan nagyszemű mutáns lámát. Talán ha összezárnának néhánnyal pár hétre, akár meg is gyógyulhatna a meghasadt lelkem. Bár kétlem, hogy ennyi segítene. Mindenesetre több volt az, amit akkor éreztem, amikor megmutatta őket, mint amit az alkohol adni képes. Az az érzés nemcsak elvett, hanem adott valami olyan nyugalmat, amitől jobb érzés járta át az egész testemet. De most nem is ez volt a fontos téma...
Pár percig csendben néztem az arcát. Homlokán a fiatal ráncaiba belesüppedt a gond és teher. Szemei körül sötét volt a bőre, néhány mélyebb karika majdhogynem körbeérte szemgödrét. A tekintete ködösen csillogott, igen, tudom, hogy a könnyektől. Ajkai is megremegtek időnként, ki voltak száradva, elárulták, hogy már jó ideje csak alkoholt ivott. Levette koszos szemüvegét és letette a pultra. Így még sötétebb lett az arca. Persze nem szó szerint, azt hiszem, csak az én szememben. Arca minden izma megremegett, szinte már ritmusosan, de alig láthatóan. Fájdalmai voltak. Ha valamit felismerek egy arcon, az a fájdalom. Szenvedett...
Legszívesebben végighúztam volna a kézfejemet mindkét szemén, majd beletúrtam volna csapzott, izzadt hajába és azt mondtam volna neki: minden túlélhető. De nem tettem... Nem azért, mert nem gondoltam komolyan. Azért, mert tőlem hiteltelen lett volna. Talán mégis erre lett volna szüksége, de...nem éreztem jogosnak ezt részemről. Igazából küzdöttem magam ellen ott belül. Nyíljak meg ismét, még jobban, adjak neki magamból, hogy ő több legyen, mert láthatóan jó darabot elveszített önmagából, vagy pedig ne kockáztassak és csak kérjek ki neki még egy liter whisky-t, így biztosan nem teszem tűzbe a kezem? Háhh, micsoda szóvicc...
Elvettem a szemüvegét a pultról és megtörölgettem a pólómmal. Ami ezúttal tiszta volt, és ez nagy dolog ám! Visszatettem elé, és alig észrevehetően megsimogattam a pulton remegő kézfejét. Nem is időztem rajta, csak egy pillanatig. Jött is a whisky. Csak hogy Jack odalökött pár érmét a fiúnak.
- Hé, én fizetem, ragaszkodom hozzá! – mondtam neki, kivettem az igen fürge pultos kezéből a pénzt és beletettem Jack zsebébe. Remélem, van annyira részeg, hogy nem erősködik. – Hadd hívjalak meg! Kérlek – motyogtam végig a szemébe nézve. Meg akartam hozni ezt az áldozatot érte és rosszul esett volna, ha nem engedi meg. Valahogy kifizetem azt a nyomorult piát, talán találni fogok még valami szállingózó bankót vagy az utca kövén csörrenő érmét.
Azt kérte, beszéljek vidám dolgokról. Én? Pont én? Ha tudnék vidám dolgokról beszélni, nem lennék beteg... Nem volt könnyű egyensúlyozni aközött, hogy mit áldozzak fel érte és neki magamból. Valójában olyan sok dolog volt, amit egy-két emberrel osztottam csak meg nyomorult kis életem során. Az egyik az éneklés volt. Az Öregem szerint megnyugtató volt, ha énekeltem. Még ki is tettünk egy sapkát az úttestre. Amíg ő gitáron játszott, addig én gyermekként énekelgettem. Ártatlanul és gondok nélkül. És akkor énekeltem utoljára, amikor megölték. A whisky-s pohár fenekére néztem, majd üresen letettem a pultra, és halkan, kicsit rekedten énekelni kezdtem neki. A kocsma zajától nem hallatszott túl messze szerencsére. Ezt most csak neki akartam adni...
Amikor vége lett a dalnak, vártam egy kicsit a reakciójára. Nem tudtam, hogy segítette-e bármit is, vagy legalább annyit, mint nekem azok a nyomorult állatkák akkor. De nagyon szerettem volna, ha megnyugszik egy kicsit. Hátha sikerült...
- Mi történt, Jack? – kérdeztem tőle ismét ugyanúgy, de most már csak a kedvesség és valamiféle furcsa nyitottság maradt a hangomban, mosoly már nem volt az arcomon. Tudtam, hogy nem érdemel mosolyt, amit mondani fog. És nem tudtam, hogy én hogyan fogom kibírni, de...azt éreztem, hogy tartozom neki, és azt is, hogy akarom. Akarom hallani a fájdalmait. De nem tudtam, hogy miért, hiszen valószínűleg nekem is fájdalmat okozott volna a szenvedése. Már önmagában azt sem értettem, hogy neki miért nyitottam ki egy ablakot a falamon. Nem attól féltem, hogy bemászik rajta, hanem attól, hogy magával hoz egy hadsereget. És nem tudom, mit bírok elviselni még, egyszerűen csak...nem tudom...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Hétf. 5 Márc. - 21:39


Nagyokat bólogattam. Persze, majd egyszer megmutatom neki, hogyan kell megsimogatni egy holdborjat. Könnyű ígéret volt, mert egyikünk sem gondolta igazán komolyan. Apró semmiség, az emberek gyakran ígérgetnek ilyesmit. Majd egyszer...
A ránk telepedő csend kellemes volt, még a kocsma háttérzajával együtt is. Nem az a csend, ami a Mungóban ülte meg a kórtermet, mikor csak néztem a feleségemre és nem tudtam mit mondani neki. Vagyis tudtam volna, csak a mondatok már abban a pillanatban értelmüket vesztették, hogy rájuk gondoltam. Ugyan mit mondhattunk még egymásnak? Ő meg akarta ölni magát, én szándékosan nem vettem róla tudomást és mindketten indulhattunk volna "Az Év Legönzőbb Embere - 1978" címért. Fogalmam sincs melyikünk nyert volna, de biztosan szoros verseny lenne.
Csak akkor eszméltem fel újból, mikor a keze az enyémhez. Nem szoktam hozzá az ilyen gyengéd érintéshez, legfeljebb anyám babusgatott, de a színpadiasságával mindent tönkretett. Ez a lány nem olyan volt, az apró gesztus nekem szólt és nem a külvilágnak, de még csak nem is saját magának akart igazolni vele valamit.
- Lófaszt hívsz meg - morogtam. - Mégis miből akarod kifizetni? Majd én állom a számlát, legalább addig is hasznosnak érzem magam...
Életem során egyszer sem kellett számolnom a pénzt. A családunk széfje tömve volt, apám ezen túl is rengeteget keresett a Minisztériumban, ahogyan én is. Elkölthetetlen mennyiséget fogok örökölni, a pénz mellé mindenféle családi ereklyét meg tudom is én hány ingatlant. Biztosan sokan irigykedtek rám emiatt, most mégis ebben a koszfészekben készültem halálra inni magamat és kurvára nem boldogítottak a zsebemben lapuló galleonok.
Nem számítottam rá, hogy a gyermeteg kérésem hallatán majd pont énekelni kezd. De az az igazság, hogy tetszett, hiába nem ismertem a dalt és hiába nyújthattunk bizarr látványt. Nem is tudtam, mikor hallgattam utoljára zenét, tényleg magáért a zenéért. A bárokban mindig szólt valami, a minisztériumi liftben is játszottak valami irritáló dallamocskát, a lányomat is hallottam énekelgetni a kertben... csak ezekre sosem figyeltem oda. Most viszont azt tettem, még ha nem is fogtam fel igazán semmit abból, amit hallottam.
Eszembe jutott, amikor Rody mugli zenekarokat mutatott nekem kölyökkorunkban. Valószínűleg csak azért hallgatta őket és tapétázta ki a posztereikkel a szobáját, hogy a szüleinket idegesítse, de mindig izgatottan telepedtem le a szőnyegére, mikor mutatni akart valami újat. Az utolsó közös "tesós napunkon" végighallgattuk a Rolling Stones lemezt, amit akkor vett és közben Mindenízű Drazséval tömtük magunkat, versenyezve, ki bírja tovább. Mielőtt hazamentem, nekem adta az albumot. Akkor még nem tudtam, de ő valószínűleg már sejtette, hogy hamarosan elválnak az útjaink. Nem sokkal utána kitagadták, azóta gyűlöltem a Rolling Stones-t, pedig azon a napon elvarázsolt minden akkordjuk.
- Azt nem mondhatom el - ráztam meg a fejem. - Ha elmondanám, téged is bajba kevernélek. Arra meg igazán nincs szükséged, megoldod egyedül is.
Belekortyoltam az italomba. Már rég nem esett jól, de kitartóan ittam tovább.
- Csak csináltam valami nagyon rossz dolgot. És tudod... úgy érzem, még soha nem maradtam ennyire egyedül. Azt gondoltam, az eddigieknél nem lehet rosszabb, de most kiderült, hogy igaz a közhely és mindig van lejjebb.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Kedd 6 Márc. - 18:58
Nem hagyta rám a pia fizetését. Visszaadta azt a temérdek sok aprót a csaposnak. Szerintem életemben egyszer volt ennyi pénz a kezemben egyszerre. Saját galleonnal meg még soha nem is fizettem. Néha találtam az utcán elhagyva néhányat, de azt is azonnal elköltöttem általában. Kocsmában, igen. Jobb, mintha ellopták volna vagy elhagytam volna én is...
- Eddig is megoldottam, most is meg tudtam volna oldani – válaszoltam morcosan a morgására. De amit utána mondott, azt még rosszabb volt hallani. Fogalma sem volt, mit tett velem. Fene tudja, hogy akkor hasznosnak érezte magát a Rengetegben, de azt biztosan nem tudja, mekkore dolog volt számomra az az éjszaka. – Meg akartam köszönni, hogy múltkor nem hagytál ott a Rengetegben – tettem hozzá halkan, végig a tekintetét figyelve, még akkor is, amikor nem is nézett rám. Az sem biztos, hogy ellátott az arcomig, elvégre a szemüvege sem volt rajta és minimum duplán láthatott, amilyen állapotban volt. De hát nem tudtam mit tenni, nem hagyta, hogy tegyek bármit is érte. Ezek után én hogy érezzem magam hasznosnak? Csak akadályoztam a munkáját, bármi is az. Csak pazarolta rám az idejét, mert semmi előnye nem származott abból, hogy nem hagy ott megdögleni. Pedig amilyen állapotban érzem magam mostanában, lehet, hogy az lett volna a helyes döntés.
Sajnos nem tudtam kiszedni belőle, milyen trauma érte, ami miatt ennyire kikészült, hogy szinte már sírt a meggyötörtségtől és annyira le volt gyengülve érzelmileg is, hogy bármi miatt is, de nem tudta túl sikeresen visszafogni a könnyeit. Vagy csak én ismerem túl jól ezt az állapotot.
- Nekem már nem árt a baj – mondtam mosolyogva. – Amilyen sikerrel teszem magam tönkre, nem oszt, nem szoroz még egy kis káosz – folytattam halkan, de sajnos ezt én sem hittem el. Az összeomlás szélén álltam, bármelyik pillanatban megőrülhettem, időzített bomba voltam. Inkább neki kellett volna távolmaradnia tőlem. Most valahogy mégis az éreztem, hogy kettőnk közül ebben a pillanatban én vagyok az erősebb és nekem kell hagynom, hogy belém támaszkodjon, és nekem kell felsegítenem.
- Mit csináltál? – kérdeztem rá és hallatszott a hangomban is, hogy reménytelenül vártam rá a választ. Világosan közölte, hogy nem mondja el, én mégis tettem egy utolsó próbát. – És az öcséd? A feleséged? A kislányod? – én is meglepődtem, hogy emlékeztem ezekre. Az öccsére nyilvánvalóan, hiszen eldöntöttem, hogy felkeresem. A kislánya is megmaradt az unikornis és a holdborjak miatt. De a felesége... Sajnos ezek szerint róla is tudtam. És amint eszembe jutott és kimondtam, kicsit összeszorult a mellkasom. Furcsa érzés volt, nem vártam ezt a reakciót magamtól. Csak azt éreztem, hogy annyi mindent tudnék vele tenni, ami nem az én dolgom. Annyi mindent szeretnék neki mondani, mutatni, amit nem tehetek. Bár sosem akadályozott ebben az, hogy valakinek már van párja, de...vele más volt. Furcsa és félelmetes érzés volt. Végül néhány nehéz sóhaj után rávettem magam, hogy meséljek egy kicsit, remélve, hogy megkönnyebbül tőle. Kezemiet finoman a térdeire tettem, hogy közelebb hajolhassak, mert nem szándékoztam a következő néhány mondatot mással is megosztani.
- Négy évig hajléktalan voltam. Egy varázslóval éltem összevissza Chicagóban. Nem volt semmink, csak mi egymásnak. És mégis megvolt mindenünk. Az volt az egyetlen időszak az életemben, amikor nem éreztem magam egyedül – nehezemre esett erről mesélni, sőt magamról mesélni, és nem is értettem, hogy hogy voltam erre képes egy olyan férfinak, akinek a nevét sem bírtam megjegyezni. De ő úgy segített nekem, hogy semmi java nem származott belőlem. Talán még ártottam is az életének. Nem tudhattam, de mindenesetre nehéz volt lélegeznem, a mellkasom is összeszorult időnként. Valahogy furcsa érzések voltak bennem: a küldetéstudat, hogy segítenem kell neki, és ez még jelenlegi önmagánál is erősebbé tett, és a rettegés, amiért megmutattam neki életem könyvének előszavát, ő pedig most már egyre biztosabban felégetheti a könyvemet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Vas. 11 Márc. - 1:12


Akaratlanul is gúnyosan felhorkantam. Mit köszönt meg nekem, hogy kiborítottam azt a bornak csúfolt mosogatólét és mutattam neki néhány násztáncot járó holdborjút? Nevetséges. És egyben hihetetlenül szomorúnak találtam, hogy már ennyi törődésért is ilyen nagyon hálás volt. Nem érdemeltem meg és csak még nyomorultabbul éreztem magam a szavaitól.
- Nincs mit megköszönnöd - vontam meg a vállam. - Nem tettem semmi különöset.
Nem a szerénység mondatta ezt velem, abból nem osztottak nekem túl sokat. Apám egyenesen szánalmas tulajdonságnak vélte az őszinte szerénységet, anyám pedig életem felében babusgatott és bizonygatta, hogy én vagyok a legjobb és bármi rossz történik velem, az más hibája. Nem, egyszerűen nem akartam a hálálkodását hallgatni, mert siralmasan éreztem magam tőle.
Ittam még egy kis whiskyt, az íze már el sem jutott a tudatomig. Jobb is így, biztos valami szart adtak itt, de már ez sem számított, még ennél is tompábban akartam érzékelni mindet. Sőt, érzékelni sem akartam semmit.
Csüggedten megráztam a fejem, képtelen voltam kimondani mit tettem és mi történt velem. Fájt visszagondolni rá és még rémisztőbbnek tűnt, hogy talán megijedne tőlem és messzire menekülne előlem. Még a nevét sem tudtam, de egy ideje ő volt az első, aki olyan jó embernek tartott, amilyen soha nem voltam és ez jól esett. Szükségem volt erre a hazugságra, szerettem volna hinni neki.
- Ők... igazából idegenek. - A bátyámmal utoljára harmadikos kis takonyként viselkedtünk utoljára testvérekként. Nem jártunk el együtt sörözni, nem mutattunk egymásnak vicces képeket a gyerekeinkről, nem mesélt megalázó történeteket a feleségemnek kiskorunkból, nem mentünk közösen kviddicsmeccset nézni... A feleségemet tizennyolc évesen feleségül vettem, mert azt mondták, tegyek így. Nem lázadoztam a döntés ellen, tettem a dolgom és közben gondosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se ismerjük meg egymást. A gyerekeimet őszintén szerettem, Isabelle édes csacsogását és Max kíváncsiságát, de apaként épp úgy csődöt mondtam, ahogyan a sajátom és őelőtte még bizonyára rengetegen. Nem, a kicsikben sem leltem igazán örömömet.
- Chicagóban - ismételtem meg bágyadtan. - Mindig is el akartam menni Amerikába. Megéri? Ott mások az emberek? Akivel együtt éltél, ő más volt, mint az itteniek?
Pillanatnyi boldogságot okozott volna, ha azt mondja, ott más az élet. Tudtam, hogy nem menekülhetek sehova, de azért jól esett volna tudni, hogy valahol akár másmilyen is lehetne. Eljátszottam a gondolattal, milyen lehet egy amerikai nagyváros utcáin élni, azonban nem jutottam sokra. Igazából nem is tudtam, milyen egy hajléktalan. Nem sok mindent láttam eddig a valóvilágból.
- Különben a bátyámat kitagadták. Nem beszélünk egymással, még abban sem vagyok biztos, hogy szabad-e őt a bátyámnak neveznem. Mikor elmondta apánknak, hogy beleszeretett abba a nyomorult Richard Averybe, a szüleink kihajították otthonról. Azt hiszem, akkor ment tönkre minden. Ha akkor befogja a pofáját és nem lép le Averyvel, akkor most minden rendben lenne. Egy önző pöcs. Ő tehet mindenről.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Szer. 14 Márc. - 15:02
Ahogy számítottam rá, nem fogadta túl lelkesen a hálámat. Pedig ha tudná, hogy milyen ritka áru ez az esetemben...
- Lehet – motyogtam, és bár szerettem volna, mégsem tudtam mást mondani. Lehet, hogy nincs mit megköszönnöm, lehet, hogy csak rosszabb lett attól, hogy nem hagyott ott megrohadni a mocsokban. Bár azóta az elmúlt pár napban jobban voltam, nem is ittam olyan sokat, a könyvtárban voltam szinte végig. Nem voltak pánikrohamaim, tévképzeteim, és furcsálltam is. Nem is igényeltem az eszméletvesztésig ivást vagy bármi más káros tevékenységet. Még a kocsmában sem. De valahogy mégis éreztem a vihar szagát, és sajnos szinte biztos voltam benne, hogy ez nem lesz hosszú ideig tartó állapot. Csak idő kérdése és össze fogok omlani, és az a legfélelmetesebb, hogy fogalmam sincs, mit tehetnék ellené vagy ki és hogyan segíthetne.
- Tudod...sok szörnyű dolgot láttam és mentem át rajtuk. Nem mondom, hogy nem tudnál meglepni. De te jó eséllyel kevésbé éreznéd magad rosszul. És legalább nem hazudsz nekem – mosolyogtam kedvesen. – Megígérem, nem futok le a térképről, bármit is tettél – de annak ellenére, hogy ezt mondtam, volt bennem egy kis félelem. Nem tőle, hanem attól, amit mondani fog. Nyilván a legrosszabbra számítottam. Jó ember volt. Jó ember, akit rosszak vettek körül. De éreztem, hogy nem ezen az úton járna szíve szerint, mint amin most teszi, de béklyóba kötik az elvárások, amiknek folyamatosan meg akar felelni vagy meg kell felelnie. Nem tudom, hogy készen álltam-e a legrosszabb forgatókönyvre, de abban biztos voltam, hogy megtenném érte azt, hogy meghallgatom. Segíteni jó eséllyel nem fogok tudni, sőt talán csak további teher vagyok a hátán, és ha most nem találkozunk itt a pultnál, talán sosem látom többé.
- Az utca mindenhol utca. És ha az ember egyedül van, halál mindegy, hogy hol van – visszafordultam a pult felé, kezeim közé fogtam a whisky-s poharat és bámulni kezdtem. – Chicago szép hely. Van egy folyó a városban, annak a partján éltünk néhány hónapig. Jó volt – halkan beszéltem, kissé nehézkesen, bár próbáltam leplezni, hogy nehezemre esik még a szép emlékeimről is beszélni. A szépekről, amelyek másoknak a rémálmot jelentik. – Akivel együtt éltem...olyan volt, mint én. Sárkánykóros – elcsuklott a hangom, nagyot kellett nyelnem, és inkább beleittam a piába, mielőtt folytattam. – Ő más volt, mint az itteniek. Csak nekem varázsolt – elmosolyodtam. – Azt hiszem, bujkált. Nem akarta felfedni a kilétét. De én ismertem. Nekem mindent elmondott és megmutatott, amiről úgy gondolta, fel vagyok rá készülve. Amikor találkoztunk, idegenek voltunk egymásnak, aztán...aztán már szerettük egymást. Olyan volt, mintha lett volna családom – kicsit könnyes lett a szemem, de még mindig igyekeztem mosolyogni. Nem néztem rá, még csak az hiányzott neki, hogy engem is sírni lásson. Megint...
Nem volt kellemes azt hallgatni, amit a családjáról érzett. Nem akartam buta kérdéseket feltenni, hogy még idegesebb vagy feszültebb legyen, de én már csak ilyen kíváncsi vagyok. Megtöröltem a szemeimet és ránéztem.
- Miért vetted el a feleséged, ha nem szereted? Vagy szeretted? – kérdeztem először a párjáról. Aki valószínűleg kevésbé mondható a párjának, ha idegennek nevezte. De mindenesetre üvöltött róla, hogy boldogtalan volt. És én sajnáltam.
Megláttam az üres poharát, és hirtelen ötlettől vezérelve leszálltam a székről és besétáltam a pult mögé. A csapos fiú csúnyán nézett rám, de majd kiheveri. Néha beengedett, hiszen én is beengedtem őt ide-oda. Miközben a bátyájról mesélt, kevertem neki egy pohár „titkos recept” alapján készült finomságot, és a pult mögött beleöntöttem egy pár csepp főzetet. Ezt a csapos fiú szerezte valami vendégtől fizettségért cserébe. Varázsfőzet volt vagy micsoda, segített, hogy az ember ne legyen rosszul, amikor nagyon részeg. De a bódult elmére nem hatott, úgyhogy néha én is kaptam belőle a pultostól. Amikor úgy akart elvinni, hogy azért fizikailag magamnál legyek. Amikor befejezte a mondandóját, odatoltam elé a poharat, a pultra könyököltem vele szemben, és a szemébe néztem.
- Hogy lett a jó emberből önző pöcs néhány nap alatt? – céloztam a múltkori tanácsár, miszerint fel kellene keresnem a bátyját. – Arra gondoltál már, hogy te is önző vagy? – nem támadó hangnemben mondtam neki, de azért annyira nem is féltettem. – Ő szart az elvárásokra és őszinte volt önmagához. Sokszor önzőség őszintének lenni. De ha te hajszoltad volna inkább a boldogságot a megfelelés helyett, mit éreztél volna, ha a bátyád ezt gondolja rólad? Te dühös vagy, Jack. Dühös vagy rá. És talán ez egy kicsit az irigységből is fakad. De szeretitek egymást. Ilyen dühöt csak a szeretet tud kiváltani. Nem éri meg a szeretetet dühvé változtatni – ingattam fejemet. Tapasztalatból beszéltem. – A düh mar. És a büszkeség is. Elvakít. Eltorzít. Aztán...megfojt – már nem tudtam a szemébe nézni, miközben ezt mondtam, rossz érzés fogult el, összeszorult a gyomrom, hiszen amit mondtam, azt valójában magamnak is mondtam. Nem hittem, hogy megkímélhetem attól az önpusztítástól, ami az én állapotomhoz vezetett, nem reméltem, hogy lebeszélhetem erről az útról és sejtettem, hogy sarokba van szorítva minden oldalról. – Ne haragudj – kértem bocsánatot a szavaimért, ismét megtöröltem szemeimet, és visszaültem a székemre, majd lehúztam a fél pohár whisky-t egy kis szíverősítőnek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Kedd 27 Márc. - 18:04


Hogy is mondhattam volna el neki, hogy az én világomban egyszerűen nem volt szokás beszélni a problémákról? Nem pusztán azért, mert az nehéz és fájdalmas lenne, hanem mert a környezetemben mindenki - beleértve saját magamat is -, egyszerűen viszolygott mindentől, ami kifelé nem a tökéletesség látszatát kelti. Még otthon, a négy fal között is színleltünk. A szüleim úgy tettek, mint akik szeretik egymást és minket, én úgy tettem, mintha sikeres és boldog lennék, a bátyám vagy húsz évig úgy tett, mint aki heteroszexuális, az öcsém... jó, ő egyszerűen olyan volt, mint egy szobanövény.
- Nem akarod hallani - ráztam a fejem kitartóan, hiába szédültem tőle. - És... és nem is biztos, hogy tudnék róla beszélni. Vagy hogy lehet. Nem tudom, talán vannak dolgok, amiket nem lehet szavakba önteni és nem is érdemes, mert rajtad kívül senki sem értheti. Nem vagyok filozófus, bassza meg, nem tudom.
Úgy hallgattam, mint a gyerekeim, mikor felolvastam nekik - ha épp olyan kedvem volt. Belle mindig a kedvenc plüssállatát szorongatta, mindegy milyen történet volt, ő akkor is izgult a vége miatt. Max még a vége előtt elaludt minden alkalommal, amiért most én is eladtam volna valamelyik szervemet egy kétes hírű alaknak a Zsebpiszok közben, mert ki tudja mikor aludtam utoljára egy-két óránál többet. Azt is szaggatottan, fel-felriadva. De jólesett hallgatni, amit mondott. Elképzeltem a folyót, a kivilágított éjszakai utcákat, a kislányt és az öregembert, akiktől féltek a muglik... Mint valami undorítóan megható bestseller könyv a Czikornyai és Patzában. Néha olvastam ilyeneket, ha ki akartam csikarni magamból valami mély érzést.
- Egyszer megnézném azt a folyót. Meg az utcákat és minden mást is. Olyan szívesen eltűnnék innen - sóhajtottam fel. Nem tudtam, hogy máshol jobb lenne-e. Talán bárhova mennék, sehol sem találnék megnyugvást, talán mégis. De én már annyival is beértem volna, ha nem kényszerítettek volna többet ilyen gusztustalan dolgokra, ha nem kell több sikolyt hallanom és nem kell megölnöm senkit. Utánam jöttek volna, biztosan, levadásztak volna, mint valami riadt állatot. Hallottam már mendemondákat arról, mit művelnek a szökevény halálfalókkal és azt nem akartam a saját bőrömön tapasztalni. A haláltól is féltem, de itt többről volt szó, embertelen dolgokról.
- Apám azt mondta, hogy el kell vennem. A tiszta vér továbbvitele miatt, ez így szokás. Meg sem próbáltam szeretni, nem tudom, hogy lehetséges volt-e valaha is. - Ha az is volt, mostanra lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Hogyan is szerethettem volna azt a nőt, aki minden bizonnyal gyűlölt engem, de legalábbis megvetett? Azt a nőt, aki inkább öngyilkos lett volna, csak hogy ne kelljen még egy napot mellettem töltenie? Vagy lehet, hozzám köze sem volt a tettének... Mintha ez bármin is javítana...
Bambán néztem, ahogy italt kevert a pult mögött. Ha csak egy kicsit is józanabb lettem volna, talán nem iszom meg, amit ez a lány készít nekem. Jelenleg azonban nem gondolkodtam semmin, csak engedelmesen felhajtottam, amit leraktak elém.
- Sokszor gondoltam már rá. Önző vagyok, de én legalább nem próbálok úgy tenni, mintha nem lennék az. - Talán az önző nem a legpontosabb kifejezés volt rám. Nem törődtem senkivel sem, ez tény, azonban magammal sem. Szerettem volna igazán önző lenni, magamat a középpontba helyezni, csak sajnos már régóta nem hozott lázba a saját érdekem sem. Már ha még létezett olyan és egyáltalán volt bármi beleszólásom a saját életembe. - Persze, hogy dühös vagyok rá, a kurva életbe is! Lelépett, tudta mi lesz velem, mégis lelépett. És még csak nem is szólt róla. Egyszerűen hazaállított és egyetlen mondattal mindent tönkretett, amikor tudta mi lesz a vége. És mindenki rajta röhög, mégis boldog, én meg nem, pedig rajtam senki sem nevet.
Kiittam a pohár tartalmát, égette a nyelvem, de nem érdekelt. Már kellően tompa voltam hozzá, hogy ne is érezzem.
- És tudod mi a vicces? Hogy ő tényleg jó, szereti a gyerekeket, a kiskutyákat-kiscicákat, az égvilágon nem ártana senkinek és úgy igazán tud szeretni, mégis úton-útfélen laposra akarják verni, mert nem egy nő mellett alszik éjszakánként. Én meg egy kibaszott nagy hazugságban élek és mégis mindenhol a seggemet nyalják, pedig semmit nem értem el az életben. Érted? - Már én sem igazán tudtam, hogyan kötöttem ki éppen itt és miért zúdítottam rá mindent, ami ennyi év alatt felgyülemlett bennem.
- Egyáltalán mi a neved? Még azt sem tudom, mert úgy akarok tenni, mintha nem érdekelne. Nem is kéne érdekelnie, biztos valami sárvérű vagy, akikkel szóba sem szoktam állni.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Csüt. 29 Márc. - 23:34
Valami atom rossz dologba keveredhetett. Vagy nem is tudom, hogy keveredett-e vagy szándékosan mászott bele, vagy csak szarba született – ezt is el tudtam képzelni. Ez a „nemesek” tökéletes világa a legnagyobb hazugság, ami  a világon létezik. Mindennek a végső célja a látszat, a hibátlanság és feddhetetlenség makulátlan arcképe, ami mögött ott bűzlik a rothadó lelkek mocsara, és előbb-utóbb belesüllyed az, akinek a lelke túl sokat kapálózik. Sajnos az volt az érzésem, hogy ebben a családban ő volt az, aki a legjobban kapálózott, és aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a saját mocskában. Amit vagy magának csinált, vagy mások ásták ki a gödrét és öntötték köré a szart, nem volt túl nagy jelentősége.
A tagadó válasza is csak összevissza kapkodás volt. Maga sem tudta, mit érez, hogyan tudná kifejezni. Nem is ezt vártam el. Sosem vártam el senkitől barokk körmondatokat, mert hiába mondjuk azt, hogy nem is olyan rossz a helyzet, lehetne rosszabb is, a halom szar akkor is halom szar marad.
- Próbáltad már elmagyarázni másnak? Mert az az érzésem, hogy nem. És ne mondd meg, hogy mit akarok hallani vagy mit nem, mert ez csakis az én döntésem. Az, hogy nem tudsz beszélni róla, elfogadhatóbb érv, csak én nem fogadom el anélkül, hogy megpróbálnád – válaszoltam határozottan, ismét nyomatékosítva, hogy igenis tudni szeretném, mitől omlott össze ennyire. – Nem fogom továbbadni. Esküszöm – tettem hozzá, mert megfordult a fejemben, hogyha tényleg a legrosszabbat tette, amit tehetett, akkor az erősen illegális és kötelességem lenne jelenteni. De persze eszem ágában sem volt, sosem tartottam be bürokraták törvényeit. Nekem az élet más törvényeket szabott, amiket akaratlanul is be kell tartania az embernek, ha sokáig akar élni. Csak én már azt sem akartam...
Kicsit mintha jobb kedvre derítettem volna a mesémmel, talán csak egy árnyalattal. És bár keserédes volt mesélni az akkori életemről, mégis elmosolyodtam azon, hogy ha csak egy pillanatra is, de képes volt másra gondolni.
- Egyszer elviszlek – mosolyogtam rá, és olyan felhőtlenül mondtam mindezt, mintha nem is itt ülnénk, mindketten a kegyelemdöfést várva. Mindketten tudtuk, hogy valószínűleg sosem fog ez bekövetkezni, simán lehet, hogy utoljára látjuk egymást, hogy valamelyikünk nem éri meg a holnapot, mert amilyen nagy teher nyomhatta a vállát, ezt róla is el tudtam képzelni. És ez a groteszk báj tette élővé reménytelen kis mosolyomat.
Aztán a feleségéről kezdett beszélni, és ömlött belőle az undor, amit az elvárások iránt érzett. Nem csoda, bárki összeroskadna, akinek akkora szíve van, mint neki és a bátyjának lehet, csak a bátyja még időben talált módot arra, hogy kibújjon a rákényszerített kifogástalanság alól. Erre nem tudtam mit mondani, nem is ragoztam tovább, megvolt a véleményem, de erre már céloztam néhányszor, és igazán nem volt szüksége arra, hogy ismét kritizáljam a kutyahűségét, így hamar áttértem a bátyjával való viszonyára.
- Mi történt köztetek? – kérdeztem koktélkeverés közben. Nem értettem, miről beszél, mert nem ismertem az életének ezt a részletet, nem mintha másat olyan nagyon sokat tanulmányoztam volna. Felemelte a hangját, és először alig láthatóan, de összerezzentem. Tudtam, hogy bántani nem fog, csak a reflexek... Főleg mostanában, időnként előjönnek olyan érzések, amelyeket régóta próbálok eltemetni és kitörölni a fejemből, de a testem nem felejt... Végighallgattam kifakadását, és sak azután váalszoltam.
- Értem – először csak ennyit válaszoltam, és néztem, ahogy megissza a neki kevert koktélt. – Az élet egy fasz – kicsit elméláztam a poharam fölött, aztán töltöttem bele még egy adagot. – Ha nem vagy te is az, esélyed sincs ringbe szállni – de hogy ez a „gyűjtőnév” pontosan mit takart, azzal egyáltalán nem voltam tisztában. Sőt sokan nem voltunk. Ha mindenki tudná zsigerből a jó élet receptjét, unikornisok ugrálnának körbe minden reggel és mályvacukorszirupot túladagolva okádnánk szivárványokat. Nem is akartam több bölcsességet mondani, nem is tudtam volna, és neki sem volt rá szüksége. Arra volt szüksége, hogy meghallgassam és megtettem. – A bátyádat meg fogom keresni – bólintottam neki, de nem hinném, hogy ez bármin is változtatott volna. Sőt talán csak rontott a helyzeten, mert azt érezheti, ráküldött még egy közveszélyes elmebeteget. Fene tudja, hogy így lesz-e, de ha már kimondtam, megteszem.
Amikor a nevemet kérdezte, ismét mosolyogva fordultam felé. Aztán a kérdéshez fűzött lábjegyzet le is törölte azt a semmike pozitivitást az arcomról.
- Cataleya – mondtam a nevemet, ha már megkérdezte. Legyen fair play. Tudtam, hogy mit jelent a sárvérű, mindig ezzel szekáltak az Ilvermorny-ban is. Csak ott hozzátették, hogy szörnyeteg. – Igen, az vagyok – erősítettem meg feltevésében. – És ha nem szeretnél tovább szóba állni velem, nem fogom felgyújtani a segged, nyugodtan távozhatsz – amilyen nyugodtan mondtam én ezt ki. Azt viszont már nem érzékeltettem, legalábbis próbáltam nem érzékeltetni, hogy ezzel a hozzászólásával azt hiszem...bántott. Attól a mondattól kezdve azt éreztem, hogy akárcsak az ő élete, minden, ami eddig köztünk történt és elhangzott, hazugság volt és látszat részéről. És ez belém hasított. Sajnálom, Jack...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Pént. 6 Ápr. - 0:51


Igazán kedves volt tőle minden, amit megpróbált. De nem érthette, csak mondott biztató dolgokat, amiket azonnal megbánt volna, ha tényleg kitálalok neki. Hatalmas szerencse, hogy képtelen voltam megtenni. Egyrészt valóban féltem tőle, hogy kitudódik, azonban ez volt a kisebbik félelmem. Apám befolyásos ember volt, a halálfalók sorai tömve voltak hasonló nagykutyákkal, csak egy szavukba került volna és tisztára mossák a nevemet. Nem, egyszerűen tényleg nem tudtam kimondani, mintha attól valóságosabb lenne az a szörnyűség, végérvényesebb. Ostobaság volt, tudom, de attól még így éreztem.
- Igazából tovább is adhatnád. Azt hiszem, ha világgá kürtölném és közzétennék a Prófétában, még az sem számítana igazán. Mert Lestrange a nevem és van az a pénz, ami után nem számít mit csinálsz. De nem tudom kimondani - ráztam meg hevesen a fejem. - Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Jó érzés volt hallani, hogy megosztaná velem az élete egy darabkáját, még ha gyerekes ábránd volt is az egész, amit egyikünk sem gondolt komolyan. Gwent juttatta eszembe, neki ígértem hasonló butaságokat és talán még hitt is nekem, vagy ha nem, akkor csak szeretett volna. Belefacsarodott a szívem, ha arra gondoltam, hogyan nézne rám a történtek teljes tudatában. Nyilván sosem fog róla tudomást szerezni és nem is kéne számítania egy tizenhét éves lány csalódottságának, mégis...
- Nem igazán köztünk történt, csak... csak úgy történt. - Kis időre elhallgattam, próbáltam a töredezett gondolataimat valamiféle érthető egységgé gyúrni. Túl bonyolult volt ez a történet, pedig a felszínen nagyon is egyszerűnek tűnt, miért szakadt meg köztünk a kapcsolat. - A bátyám akkor húszéves volt, én tizenhárom. Az a testvér volt, akire mindenki vágyik. Jófej, népszerű, menő munkával, volt egy saját lakása és titokban leitatott, mikor átmentem hozzá. Mindig ott volt nekem, szerintem még a cipőmet is ő tanította meg bekötni. És a lányok, Merlinre, odáig voltak érte... Először a Griffendél csapatkapitánya volt, aztán auror, gondolhatod mennyire imádták... Aztán egyik napról a másikra beállított a szüleinkhez és bejelentette, hogy köszöni szépen, ő kurvára nem fog megházasodni és van egy pasija. Apánk persze kihajította, azonnal ő lett a család szégyene. Utána meg eltűnt, érted, egy kibaszott levelet sem írt nekem, annyit sem, hogy "bocsi". És olyan gusztustalanul boldog, engem meg otthagyott a szarban, amiben neki kellett volna elsüppednie, mert ő örökölt volna mindent apánktól. És... most minden olyan rossz, de ő kibaszott boldog a családjával és hol ebben az igazság? Miért kell nekem cipelni azt, amit neki kéne? - Már felidegesíteni sem tudtam magam, a hangom csak mérhetetlen elkeseredést tükrözött. Már nem mentem semmire a haraggal, azt már mind Rodyra zúdítottam és nem ért semmit. - Találkoztam vele nemrég, elmondtam neki mindent és tudod mit reagált? Egyszerűen elsétált.
Igazat kellett adnom neki. Az élet egy fasz. Éppen csak könnyebb bólogatni, hogy igen, szerintem is az, mérjük össze melyikünknek rosszabb, mint elfogadni a tényt és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet. Már ha egyáltalán jelentett ez valamit és az olyan kiváltságosokon kívül, mint Rody, bárkinek is sikerült valami elfogadhatót gyurmáznia az életéből. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy talán a bátyámnak sem olyan könnyű, mert akkor minden iránta érzett utálatom veszített volna az értelméből.
- Keresd meg. Gondolom, te kedvelni fogod.
Próbáltam memorizálni a nevét. Sosem voltam jó benne, de most igyekeztem, még az alkoholmámoron keresztül is fontosnak tűnt.
- Igyekszem megjegyezni. - Vajon ő emlékezett még az én nevemre? - Igazából nem érdekel, csak úgy mondtam. Apám szerint ki kéne irtani a "te fajtádat". Mikor a bátyám örökbefogadott egy sárvérű gyereket, apánk őrjöngött a hír hallatán. Letépné a fejem, ha most itt lenne.
És ez hirtelen jó érzéssel töltött el. Fogalmam sincs miért, de piszkosul felvillanyozott.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Pént. 6 Ápr. - 14:35
Megpróbálta megmagyarázni, hogy mennyire feddhetetlen a családja és mennyire mindegy neki, mi történik. Az utóbbit ismerem, kedves. Az előbbit csak azért nem, mert sosem volt családom, de ha ezt úgy fogalmaznánk meg, hogy egy megfelelő családnévvel nem létezik lehetetlen, nem létezik erkölcs és becsület, na arra tudnék példát mondani az életemből. Össze is szorult a gyomrom, ahogy eszembe jutottak ezek a dolgok, de aztán sikerült megszívnom magam és ismét vele foglalkozni, addig sem gondolkodom az én mocskaimon. Szinte biztos voltam már benne, hogy mit tett. És azt is láttam, hogy nagyon fájhat neki. Vannak olyan dolgok, amik még szörnyűbbé válnak, ha kimondjuk őket, ugye Cat? Ismerős? Mintha ilyenkor valósággá válna az, ami valójában megtörtént, de az agyunk mégis próbálja úgy feldolgozni, mintha csak álmodtunk volna és felébredtünk volna úgy, hogy még azért látjuk magunk előtt a történteket. Lassan megmérgez, úgy, hogy mindig csak egy picit fájjon, de nem öl meg egykönnyen, túl gáláns és túl egyszerű halál lenne.
Átnyúltam a pulton és kikaptam róla egy szalvétát meg egy tollat. Gondolkodtam, hogy melyik lehetőséget kínáljam fel neki. Abban én személy szerint biztos voltam, hogy más lesz, ha tudni fogja, hogy tudom, mit tett. Az meg végtelenül ködös volt, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e. Ha odaadom neki a tollat, hogy leírja azt az egy szót, amire már kezdtem felkészülni, akkor jó eséllyel nem fogja megtenni. Látni talán még rosszabb, mint hallani, hogy egyes szám első személyben milyen gyarló tud lenni az ember saját maga. De ez a verzió, bár fájdalmasabb lett volna, valószínűleg segített volna hamarabb továbblépni neki. Lehet, hogy rosszul tettem, de nem ezt választottam. Sajnáltam. Nem szántam, hanem őszintén sajnáltam. Nem akartam, hogy szenvedjen és ez elgyengített. Amúgy sem voltam erős soha, de ez a pasi megmozgatott valamit bennem. Úgyhogy felírtam a szalvétára: „Végeztél valakivel?”, majd odatoltam elé. Innentől kezdve bármhogyan is reagál, tudni fogom, mi történt. Legalábbis a választ biztosan erre a kérdésre.
A bátyjával kapcsolatban sokkal bővebb lére eresztette a sztorit. A korábbi dühe már nem hallatszott ki a szavaiból. Csak a csalódottság és szomorúság. Végtelen szomorúság. Örülhettem volna, hogy végre valaki más is érzi közel olyan szarul magát, mint én, de amit éreztem, annak köze nem volt örömhöz és elégedettséghez. Nagyokat nyeltem, amíg mesélt. Majdnem megríkatott. Ez nem azért volt különleges, mert olyan ritkán sírok, áh...ritka, hogy nem sírok. Hanem azért, mert valaki más miatt lett borús a tekintetem. A történet végére összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt és megszólaltam.
- Én is ezt tettem volna – figyeltem, hogy hogyan reagál erre a válaszomra. – A bűntudat, az önmagunkban való csalódás, a megbánás olyan dolgokra késztet, amelyeknek pont az ellenkezőjét szeretnénk tenni. Nem feltétlen kell gyengének lenni hozzá. Elég csak annyira utálni önmagunkat valamiért, amivel bántottuk a szeretteinket. Ha ott marad veled, mindegy, mit tesz, meg sem közelítette volna azt a szeretetet, ami ezzel a gesztusával egyértelművé vált – a pultot bámulva mondtam mindezt. Elméláztam az emberi érzéseken és az általuk kikényszerített cselekedeteken. Rohadt egy dolog az emberi érzelem. De aztán újra ránéztem és sokkal határozottabban folytattam. Tudtam, hogy erre van szüksége, de én sem voltam annyira erős, hogy ezt hiba és szünetek nélkül megadjam neki. - Csak nyisd ki a szemed, tedd félre azt a fenenagy büszkeségedet, amit belédvertek otthon, és vedd észre, mi a fontosabb! – minél több szart mesélt a bátyjáról, annál jobban kezdtem kedvelni. Bár kétségkívül megkérdjelezhető tetteit hallgattam, bennem mégis az motoszkált, hogy az a férfi hibázott, és pont emiatt olyan ember, akit érdemes ismerni. Abban is biztos voltam, hogy mennyire szereti ezt a hülyét itt mellettem, csak ez a hülye nem hajlandó elviselni azt a szeretetet, amit büszkeségből és önzőségből inkább észre sem vesz. Kicsit felbosszantott, hogy neki ott a lehetősége, hogy szeressék, én ezt egyszer kaptam meg és az életem többi részében csak bántásból és szenvedésből álltak a mindennapjaim.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza szarkasztikusnak hangzó megjegyzésére. Én talán olyan alantas vagyok, hogy az általa szerinte utált bátyját kedvelni fogom csak azért, mert ő ostoba gyerekesség miatt az elleknezőjét gondolja róla? Hát...kösz...
Aztán ezt csak tetézte, hogy semmirekellő sárvérű vagyok ugyebár. Ez is milyen szó... Sárvérű... Mintha annyival értéktelenebb vagy kevesebb lenne az ember attól, hogy nem olyan, mint a szülei. Tény, nem én vagyok a varázslóvilág mintapéldánya és soha nem is leszek, a betegségem sem fogja soha megkönnyíteni az életemet. De azok után, ahogy bántam vele, mérhetetlen csalódottságot okozott, amit mondott. Bántott. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni. Mindig mindenki bántott. Az utolsó mondata végén felemeltem a kezemet, és egy csattanós pofonnal köszöntem meg minden kinyilatkoztatását az „én fajtámról”. Hirtelen nem is jutottak eszembe szavak sem. Csak néztem rá pislogás nélkül, remegő, dühös tekintettel. Legszívesebben nekiestem volna és elvertem volna, ha lett volna annyi erőm hozzá, de nyilván meg sem közelíthettem egy kigyúrt felnőtt férfi erejét. De hát mikor volt ez akadály... Újabb pofon csattant az arcán, aztán még néhány a mellkasán is. Könnyek gyűltek a szemembe. Utáltam magam azért, mert egy kicsit is engedtem neki, hogy bemásszon az érzéseim közé. Utáltam, hogy megint csak ámítás és átverés volt minden, amiről azt reméltem, hogy valós. Hiába tudtam, hogy ez sem lesz más, mint a többi. Nincs más. Csak ez van. Csak a fájdalom...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Halálfaló
Voldemort hû híve
▽ Hozzászólások :
80
▽ Reagok :
75
▽ Kor :
29



»
» Pént. 4 Május - 11:32


Hosszú másodpercekig meredtem pislogás nélkül a szalvétára. Úgy éreztem, mintha legalább a halálos ítéeletemet firkantották volna le arra a papírdarabra, nem csak egy rövid kis mondatot. Nem bírtam tovább nézni a betűket, még csak bólintani sem. Elfordítottam a fejem és nagyot nyeltem, bár tudtam, hogy ez felért egy határozott igennel. Rá kellett volna vágnom, hogy ugyan dehogy, mégis mit gondol rólam, de képtelen voltam. Erről nem tudtam hazudni, annyira gyötörte a lelkemet, hogy nem hazudhattam róla, az csak fokozta volna a bűnömet. Már ha egyáltalán ezt lehet fokozni...
Idegesített a válasza. Nem vágytam nagy lelkifröccsre, életbölcsességekre egy tizenhét éves kislánytól, csak azt akartam, hogy bólogasson nagyokat és sajnáljon. Miért nem tudott némán egyetérteni velem, az én pártomat fogni? Semmi értelme nem volt ennek a katyvasznak szeretetről meg szerelemről, nem tudtam és nem akartam megérteni a bátyámat. Akkorát rúgott belém a távozásakor, hogy képtelen voltam megbocsátani neki és legalább megértéssel fordulni a boldogsága felé, ha nem is örömmel. Mert az ő boldogsága egyenlő volt az én nyomorúságommal, és hol van itt az igazság? Persze én is leléphettem volna, gondolom. Akár meg is tehettem volna, tizenhét évesen beinthettem volna én is a szüleinknek és élhettem volna a világomat. De én nem voltam olyan, mint ő - nevezzük ezt bátorságnak, önállóságnak, lázadásnak, mindegy. Nekem ez nem ment és nem is lett volna kibe kapaszkodnom, mint neki.
- Ez hülyeség. Ez az egész kurva nagy hülyeség - morogtam. Felkaptam a pultról a teleírt szalvétát és dühösen összegyűrtem, majd a zsebembe süllyesztettem a galacsint, mintha ezzel bármilyen problémámat megoldhatnám vagy legalább szőnyeg alá söpörhetném. - Miért kell felmagasztalni? Ez nem valami Shakespeare dráma, hanem a valóság és aki megszökik "élete szerelmével", az egyszerűen önzőn hátrahagy mindenkit.
Megvontam a vállam, valójában én sem tudtam hogyan értettem. Csak egy megérzés volt, hogy kedvelné Rodyt, mert... mert őt mindenki kedvelte. Még ennyi alkohol után is éreztem valamiféle sértettséget a hangjában, amit nem tudtam hova tenni, mert tényleg nem akartam megbántani. Ha az lett volna a szándékom, azt sokkal nyilvánvalóbban és sokkal fájdalmasabban teszem. Sok minden ragadt rám a családunkban, az éles kritikai érzék is közéjük tartozott - nem Lestrange specialitás, ebben minden aranyvérű remekelt. Csodálatosan tudtunk elégedetlenkedni, több évszázados gyakorlatunk volt benne.
- Imád hősködni. Kötelességének érezné, hogy nagyon "jófej" legyen veled. Ő ilyen.
Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy megüt... többször is. Az igazság az, hogy még sosem vertek meg. Apámék szigorúan neveltek, de sosem emeltek rám kezet, a Roxfortban pedig elég népszerű voltam ahhoz, hogy mindent megússzak egy "rohadj meg, Lestrange-el" az orrtörés helyett. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer egy vállamig érő kamaszlány fog felpofozni, méghozzá nem is kicsit.
Csengett a fülem és majdnem lefordultam a székről, bár utóbbinak inkább a rengeteg Lángnyelv-whiskyhez volt köze. Reflexből rántottam pálcát, még ha kicsit kábán is, de egyenesen Cataleya arcára szegezve.
- Fejezd be, mielőtt mindketten megbánjuk.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Hozzászólások :
116
▽ Reagok :
106



»
» Szomb. 5 Május - 0:15
Jól sejtettem. Teljesen biztonyossá vált a válasza úgy is, hogy csak egyetlen sokatmondó mozdulatot tett. Ez az ember megölt valakit. Mondanám, hogy nem lepődtem meg, de...meglepődtem. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Tudtam, hogy meg kellett volna rémülnöm, tudtam, hogy undorodnom kellett volna tőle, de... Mindig az a de... Nem így éreztem. Sajnáltam. De dühös is voltam rá. Kétségbeestem, mert nem tudtam, mit tehetnék, tegyek-e egyáltalán valamit. Beszélnem kellene vagy cselekedni? Átöleltem volna, de féltem is tőle. Nem attól, hogy bánt, hanem attól, hogy semmit sem érne, sőt még jobban ellökne magától. Bár szerintem most sem állt hozzám túl közel... Féltem attól is, hogy mi lesz vele ezután. Féltettem. És közben...meg akartam menteni. Hogy engem is megmenthessen...
Felmordult a szavaim után. Még feszültebbé vált, még dühösebbnek tűnt. Makacs, csökönyös, keményfejű barom. Az orráig sem lát a dühtől, büszkeségtől, saját magától. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt otthon verték belé, ám ez nem jogosította fel erre a viselkedésre. A bátyjának is sikerült megváltoznia. Neki is mennie kéne. De miért várok ilyesmit attól, aki zsebre vágja a problémáit?
- Vedd már ki a hülye fejedet a béka seggéből! – mordultam rá én is kicsit határozottabban. Kezdett elegem lenni abból, hogy ennyire nem tudta értékelni azt, amit ingyen megkaphatott volna, nekem meg fizettségért sem volt rá erményem. - Mindig a könnyű utat választod, igaz? Könnyű volt az elvárások szikéje alá feküdni, könnyebb volt a dühödre összpontosítani, és könnyebb fafejű idiótának maradni, mint megalázkodni a saját érzéseid előtt! – már majdnem kiabáltam vele, belenyúltam a zsebébe, kivettem a szalvétagalacsint és a pultra csaptam. – Tudod, milyen vagy most? – az arcába hajolva folytattam. – Gyáva vagy. És önző. Szétcsattansz a dühtől és a fájdalomtól. Semmiben nem leled örömödet, és egyre csak lejjebb és lejjebb süllyedsz. És minél mélyebben vagy a saját szarodban, annál hajlandóbb vagy feladni mindent. Mindent, érted?! A családodat, az elveidet, önmagadat! Azért, mert egy gyáva barom vagy, és nem mersz szembeszállni a saját démonaiddal! – persze, tudtam, hogy ennél sokkal többről van szó. Tudtam, hogy az elvárások, a parancsok rabja, tudtam, hogy meg van kötve a keze, tudtam, hogy talán belehalna, ha megtenné azt, amit mondtam neki. Amit nem azért mondtam, hogy megtegye, mert talán már túl késő. Hanem azért, hogy vegye észre, mit kaphatna meg, ha nem lenne olyan önző, mint amilyennek a bátyját véli.
Amikor annyira feldühített és megbántott, hogy már csak azt vettem észre, a mellkasát csapkodom, hirtelen az arcomba nyomta a pálcáját. A meglepettségtől mozdulni sem tudtam, hiszen tulajdonképpen fegyvert fogtak rám. Az az ember, akiben hinni akartam, mert...megmentette az életem.
- Hű – ennyit voltam képes halkan, elcsukló hangon kinyögni, ahogy ott álltunk egymással szemben, közel, pálcával az arcomban. – De fair vagy... – alig voltam képes már ezt is kimondani. Gyenge vagy, Cat. Gyenge. És hülye. Hagytad, hogy érezz iránta bármit is. Hagytad, hogy higgy benne, hogy remény lobbanjon fel benned arra, hogy ő más. Most csalódhatsz. Mert ő is ugyanolyan önző és szánalmas, mint mindenki más. – Dugd fel magadnak a rohadt pálcád...Cygnus! – szinte már undorral mondtam ki a nevét, ami a sokk hatására beugrott. Elmondta azon az éjszakán, amikor találkoztunk a Rengetegben. Cygnus. Remélem, soha többet nem találkozunk...
Leszálltam a székről, és tele dühvel, csalódottsággal, szomorúsággal és fájdalommal kimentem a kocsmából.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
i'm up to no good


the devil's in the details




»
»
Vissza az elejére Go down

I can’t sleep tonight ’cause I’m so tired

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-