Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Today isn't our day. EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Today isn't our day. EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Today isn't our day. EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Today isn't our day. EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Today isn't our day. EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Today isn't our day. EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Today isn't our day. EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Today isn't our day. EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Today isn't our day. EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Kedd 13 Márc. - 22:10
Avery prof. & Syli


Háromszor fordultam vissza a folyosón, ezerszer zongoráztam végig az emléken, amit bájitallal űztem ki elmémből. Egyre inkább megértem szegény kísérleti patkányaim, Doe-t és Cat-et, hogy szabadulni akartak. A hurok mégis szorul és én nem húzhatom be fülem, farkan örökre, várva a megnyugtató megsemmisülést. Mert nem jött, csak problémák halomra és dolgok, amiket egyre nehezebben viselek, miknek gondolatától hányingerrel ébredek. Lassan olyan leszek már, mint egy bulimiás lány és a szobatársaim, akik semmit sem tudnak, nem értik mi az istennek járok ki a mosdóba öklendezni a saját gyomorsavam. Mert enni nem igazán van gusztusom, aludni pedig luxus lenne. Ha mégis sikerül kiáltva ébredek, rémálmokra és legszívesebben kihajítanának. Egyikük, mugli származású, beszólt, szedjek xanaxot és én nem tudtam hová tenni. Sejtettem, hogy nem jelent jót, már én sem bírom elviselni őket és magamat. Jön a tavasz...majd felverek egy sátrat a birtokon. Sokkal jobban gyűlölöm az embereket, mint előtte bármikor. Ha eddig megkeseredett voltam, most emberlábakon járó dementor vagyok.
Mindig is azt hittem Dumbledore egy önző jóarc, aki alapjáraton seggfej, de...megoldotta és Avery professzort is belevonta, amit nem igazán értettem. Most már emlékszem, hogyan néztünk egymásra, illetve ő bámult rám, engem meg jobban érdekelt a térdem. Megjegyezte  milyen nehéz elveszíteni valakit és nekem nem volt erőm tiltakozni, azt mondtam jó, megittam a bájitalt. Azóta biztosan tud minden mocskos részletről. Úgy járulok majd elé, mint egy...nem is tudom minek tart. Buzigyilkos? Vagy szerencsétlen lúzer, akivel...megtettek dolgokat? Sóhajtok, ahogy megállok az ajtaja előtt és úgy kopogok be, mintha büntetőmunkára jönnék.
Nem futhatok el és inkább beszélek vele mert...nem tudom. Dumbledore a csatározással van elfoglalva. Ilyen állapotban semmi esélyem sincs Voldemort ellen, főleg, hogy halálfalónak akarnak kényszeríteni...
Nem is tudom hogy lehetek ennyire elveszett...vagy mi a rosszabb. Önmagam, Tiberius, a jegy, aminek árnyékát már ébren is az alkaromon látom. Megvakarom az üres területet most is és elfelejtem visszahúzni rá talárom ujját. Pedig ez nem olyasmi, amit mutogatnék, inkább kényszerbetegségnek nevezném, amit te jó ég, én akarok egyszer gyógyítani! Kurva hipokratikus vagyok. Durva, vörös, véresre karmolt ocsmányság a kezem. Nem vagdosom, sosem tudnék ennyire klisés lenni, csak kaparom, mintha férgek másztam volna a bőröm alá. Én vagyok Dorian Gray.
Ha beenged úgy megyek be, mint akit kergettek és még az ajtónak is nekitámaszkodom, mint aki elfárad abban, hogy átlépi a küszöböt. Zihálás a semmitől.
- Baszki...maga mindent tud...és ne haragudjon, beszélnem kellett valakivel. Dumbledorral nem akartam. Valakivel, aki képben van és sok mindenről. Például...adjon engedélyt, hogy kint aludjak valahol. Nekem az erdő is jó lesz, de a szobatársaim már nem bírnak elviselni engem, se én magamat
Zihálom. Ez hosszú lett első körben, de alapjáraton sokat beszélek. Legalább nem bőgök. Még.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Pént. 16 Márc. - 0:31




Sylvester & Avery prof



Mikor Rody meglátta nálam ezt a Pierre Bourdieu könyvet, csak a szemét forgatta és megjegyezte, hogy legközelebb inkább egy francia szakácskönyvet szerezzek be - különben is, hogyan bukkanok rá ezekre a mugli vackokra... Mindig fintorgott, amikor szakirodalmat látott nálam, gondolom összekapcsolta azzal, hogy ilyenkor képes voltam egész nap ignorálni őt. Jogos volt a fintora ma is, mikor a reggelinél csak szórakozottan hümmögtem és egy szót sem fogtam fel abból, amit mondott. Talán kicsit meg is sértődött, de nála ez soha nem tartott sokáig és nagyon gyorsan ki lehetett engesztelni.
Úgy képzeltem, egész délután olvasni fogok egy kancsó tea társaságában - egészen véletlenül megfeledkezve a halom kijavítandó dolgozatról -, Rody úgyis órát tartott meg biztos csinált mást is, lehet éppen arról beszélt reggel, amikor álmosan lapoztam a súlyos könyvet a kávém felett. Aztán kopogtak az ajtón és ha csak egy kicsit is kevésbé kötelességtudó lettem volna, biztosan úgy teszek, mint aki nincs a szobában. De sajnos nagyon is kötelességtudó voltam és különben sem zörgettek ezen az ajtón túl gyakran. A diákok örültek, ha órák után megszabadultak a tanáraiktól, valószínűleg előbb rohanták volna körbe a birtokot, mint hogy önszántukból benézzenek valamelyik professzor szobájába. A saját tizenéves önmagamat figyelembe véve nem is mertem volna megtenni, hiszen milyen kínosnak tűnt volna...
Mikor kelletlenül félreraktam a könyvet és ajtót nyitottam, azt vártam, hogy majd Clive áll a küszöbön vagy egy másik kolléga. Abban lett volna ráció, ellenben a zaklatott tekintetű, ziháló Sylvester Brysennel. Egy szót sem értettem abból, amit mondott, csak félreálltam az útjából, hogy bejöhessen.
- Ne haragudj, Sylvester, de fogalmam sincs miről beszélsz - ráztam meg a fejem homlokráncolva. Az első gondolatom az volt, hogy részeg vagy bevett valamit, de a megmagyarázhatatlan viselkedésén kívül semmilyen jel nem utalt erre. Persze én nem is voltam túl nagy szakértő, a legveszélyesebb dolog, amit valaha kipróbáltam, az a Rodytól kapott füvescigi volt. És még azután is szörnyű bűntudatot éreztem, mintha elindultam volna a züllés visszafordíthatatlan útján. - Nem aludhatsz kint. Megfagynál reggelre, nem is értem, honnan veszed ezt az ostobaságot. Talán bántottak a szobatársaid?
Legutóbb Dumbledore küldte hozzám Sylvestert. Meghalt a nevelőapja, az igazgató úr pedig úgy gondolta, a tanári karból én értenék legjobban szót a gyászoló fiúval. Ez is bizonyítja, hogy Dumbledore nem tévedhetetlen, mert a közhelyeken kívül semmi vigasztalót nem mondhattam Brysennek és nyilván cseppet sem érezte jobban magát a beszélgetésünk után. Most mégis itt állt a szobámban és a segítségemet kérte, épp csak azt nem értettem miben és miért.
És szegény Rody még azt hitte, hogy aurornak lenni stresszes...

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szomb. 24 Márc. - 16:32
Avery prof. & Syli


Kezdem ezt egyre kétségbeesettebb döntésnek érezni Richard Averyt, akire csak ostobán meredtem, amikor Dumbledore megátkozta velem és akinél mindig mindent tudtam Mágiatörténetből. Ez az egyetlen okuk a tanároknak, hogy megjegyezzék a nevem, a kis Hollóhátas stréber, aki többre tartja a könyvek társaságát az emberekénél, vagy legalábbis akkora egója van, hogy elüldözzön a közeléből minden eleven leleket. Különben a halottakat is, mit tudna mondani egy kibaszott szellem? Az csak ócska áltatás, becsapás, hogy az emberek törődnek egymással, vagy hogy a tanárokhoz lehet fordulni. Mégis mit keresek én itt?
Ahogy félreáll, becsörtetek és minden előzmény nélkül rögtön a tárgyra térek, máris leforráz. Lehet, hogy egy lojális: leszarlak kis köcsög kevésbé csesz fel, mint ez az ostoba értetlenkedés.
Úgy nézek rá, mintha legalábbis lekevert volna egy sallert, csak mert tízből tíz pontos RBF-et írtam nála. Ó, biztos emlékszik még kié volt a legjobb az évfolyamon, pedig a történelem nem is érdekelt annyira… Unalomból beseggeltem mindent. Mert mások szívesen állnak szóba maguknál alacsonyabb elmékkel is, vagy legalább köszöni tudnak, nem pedig barátságtalanul sziszegni, ha elhaladnak mellettük. Rá kellett döbbennem, hogy talán még a Mardekárosak sem viselkedtek legalább egymással annyira antipatikusan, mint én és a legnagyobb lúzerek sem voltak soha ennyire egyedül. Még elsőben a tóba kellett volna fojtanom magam. Hol a hangom? Mintha valahonnan a pokolból rángatnám vissza egy kénköves zsinóron.
- Hát persze, így könnyebb
Nyögöm ironikusan és ennyi erővel fordulhatok is ki, nem?
- Annyira hülye vagyok. Miért is érdekelné? Csak mert meleg volt mondjuk?
Á, ezt sem kellett volna ide keverni. Elvégre valamiért engem is mindenki buzinak néz. Lehet, hogy Avery prof. is hallotta a pletykákat. Mi más lennék, ha hozzáérni se tudok senkihez és az unalmas, hozzám való könyvmolyokat elküldöm a redvás francba.
- Unom, hogy mindenben engedélyt kell kérni! Annyi hely van a kastélyban, ahol aludhatnék és még csak fel sem tűnne senkinek, hogy nem vagyok a helyemen. De igaza van, megérdemlem, mert voltam akkora állat, hogy idejöttem. Bántani?
Mekkora hülyeség ez? Ki merne engem bántani? A lúzerektől csak annyi különböztet meg, hogy a közelembe se mernek jönni. Esküszöm egy halálfaló bizalomgerjesztőbb, ott van például Franklin. Na ő egy remek példa. Vajon Avery professzor tudja, hogy az egyik diákot átállították a sötét oldalra? Vagy én vagyok terítéken következőnek? Hogy megkeresett egy halálfaló a régi lakásomban? Mielőtt elmegyek még a képébe kellene nyomni mennyire szarul csinálják a munkájukat!
- A szobatársaim nem tudnak bántani. Hatodikosnak kellene lennem, de nyilván rémlik, hogy én előrehozott vizsgákat tettem még harmadikban, hogy hamarabb végezzek. Vajon ki tudna engem bántani ebben az iskolában a saját korcsoportomból? Balesetek persze vannak… Ott van Snape, róla mindenki tudja, azóta is rajta röhögnek, pedig elég jó volt… Nem is tudom, ki tudna bántani? Talán egy halálfaló? Mi van ha csak úgy rád tör? Vagy ha az egész életed elbassza? Különös kérdések nemdebár?
Megrázom a fejem, ez az egész nevetséges. Túlságosan kétségbe voltam esve és nem értem tényleg nem értem mi tartott eddig életben.



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Csüt. 29 Márc. - 19:04




Sylvester & Avery prof



Szerettem volna megérteni Sylvestert. Ha egy valamiben sosem kételkedtem magamat illetően, azok az értelmi képességeim voltak - azt még apám sem kritizálta, ami igazán kivételes -, de komolyan egy szót sem értettem abból, amit összehordott. Azonban még így is bántott, hogy azonnal azt feltételezte, az értetlenkedésem mögött érdektelenség áll.
- Sylvester, esküszöm, hogy érdekel, amit mondani szeretnél. De nem értem, mire célzol és így nem tudok segíteni - ráztam meg a fejem. - És fogalmam sincs, kire gondolsz. Talán hihetetlenül hangzik, de annyiból, hogy "meleg volt", még nem tudom beazonosítani.
Nem sok olyat ismertem, mint Rody és én. Az ember nem veri nagy dobra az ilyesmit, nem is csak a kirekesztéstől való félelem miatt, hanem mert a többség szereti megtartani saját magának a magánéletét. Azt hiszem, ha a Roxfort után feleségül vettem volna a legutolsó barátnőmet, akkor sem tettem volna közszemlére a kapcsolatunkat. Pedig olyan lány volt, akiről minden tizenhét éves fiú álmodozik.
- Tudom, hogy előrehozott vizsgákat tettél. Még azóta is zavar, hogy semmit sem akarsz kezdeni a történelemmel, mert nagyon jól megy. - Csak egy halvány mosolyra futotta, más helyzetben biztosan kapott volna egy újabb fejmosást tőlem, hogy kár lenne elpazarolnia a tehetségét. De ez most nem az a szituáció volt. - Attól még, hogy okosabb vagy náluk, tudnak bántani. Ők sokan vannak, te pedig egyedül. De ezt nyilván magadtól is tudod.
Én is tudtam. A hetedik tanévem utolsó néhány hónapja egy pokoljárás volt, egy idő után már képtelenség lett volna számon tartani, hogy egy nap hányszor akartam lekuporodni valamelyik sarokba és kisírni a szemem. Nem voltam bátor gyerek és nem tudtam, hogyan védhetném meg magamat. Számoltam a napokat évvégéig, közben pedig a hétvégékig, amikor kiszabadulhattam a kastély falai közül és találkozhattam Rodyval. De úgy sejtettem, hogy Brysennek nincs senkije, aki megvigasztalná egy szörnyű nap után. Talán nem is sejtette, de értettem, amit érzett. Vagyis azt hiszem, értettem.
- Halálfaló? - Ez a beszélgetés rosszabbnak ígérkezett, mint amilyennek elsőre tűnt. - Mi lenne, ha most leülnél és megpróbálnánk nyugodtan beszélgetni? Nem úgy, mint legutóbb, hanem tényleg beszélgetni.
A kanapé felé mutattam, hogy üljön csak le. Gyorsan félreraktam onnan a könyveimet és a kutyaszőrös takarót, amin előzőleg Kenyér aludt.
Áltathattam volna magam azzal, hogy Sylvester csak összevissza beszélt, hogy a kamaszok drámai túlkapásáról volt szó, de a zsigereimben éreztem, hogy ez hazugság lenne. Megrémített a gondolat, hogy talán tényleg féltenie kellett az életét, talán tényleg nagy bajba keveredett, lehet, önhibáján kívül. Nem ő lett volna az egyetlen ebben az iskolában, de az biztos, hogy az első, aki hozzám fordult segítségért. És én nagyon szerettem volna segíteni rajta.
- És... és tudok egy helyet, ahol aludhatsz. Talán már te is megtaláltad, nem tudom. A hetediken, szemben azzal az ocsmány faliszőnyeggel, van egy rejtett szoba, ott biztosan senki sem fog zavarni. Ezt nem tőlem hallottad, rendben? - Sokszor aludtam ott. Könnyebb volt átvonszolni a holmimat oda, mint hallgatni a szobatársaim elmés megjegyzéseit arról, hogy miért nem költözöm át a lányok hálótermébe.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Csüt. 5 Ápr. - 13:54

 
 
 
.
Ez is olyan, mint amikor a valóság kifordul önmagából, akárha repülnél és feje tetejére állna a világ. Ezért gyűlöltem ezt mindig, van szörnyű tériszonyom, amiről nem tud senki. Ilyenkor túlságosan elmozdul a világ és kitérek nem létező hitemből még én is.
Egészen úgy csinál, mintha nem értené és először teljesen biztosra veszem szórakozik velem, gyorsan le kell lépnem, mert ennek semmi értelme, aztán elhűlök és csak zaklatottabb leszek, hogy nagyobbat tévedtem, mint gondoltam. Többen reménykedtem, mint szabad lett volna…
- Dumbledore…azt hittem beavatta. Nem maga tüntette el a hullát?
Kérdezem kiábrándultan, szédülten, ahogy félelmetes foltok úsznak látómezőmbe.
- Brysenre, a nevelőapámra…Azt hittem ezért küldtek magához és a hulla miatt, magának tudnia kell
Elcsuklik a hangom, hirtelen elhallgatok ahogy továbbra is értetlenül nézem a földet. Avery prof.-ról feltételeztem? Dumbledore-ból bárki kinézné, hogy holttesteket tüntet el, de én mégis mit gondoltam? Semmiféleképpen sem azt, hogy nem mesélte el, tőlem várták volna? Nem tűnt fel senkinek, hogy csak úgy random megiszok egy felejtés főzetet? Vagy más ember ennyire kiakad azon, ha csak úgy elveszíti egy szerettét? Mit jelent és miért nem tudom mi ez a szó egyáltalán? És miért is ne kerülne szóba a történelem pont most, hogy a helyzetet még abszurdabbá avanzsálja, a tanár jószándékúan megfedd miért nem akarok régi kincsek után kajtatni. Túl zavart vagyok diplomatikus választ adni neki.
- Tudja miért voltam olyan jó belőle, mindenből? Unatkoztam, mindig unatkoztam, nem volt más társaságom csak a könyvek és olyan lettem, amilyennek ő akart…
Lehet, hogy ennek a felét se fogja érteni, de most már mindegy, igazából semmi nem számít. Rossz helyen vagyok, megint és nem a megfelelő időben. Az örökös tévelygő, aki mindig eltéveszti a házszámot.
- Nem érdekel. Még örültem is neki, ha szekálnak, legalább nem voltam teljesen láthatatlan, maga biztos jobban tudja milyen ettől szenvedni, de az a baj én már edzett voltam.
Torkomon ragad a folytatás, erről idáig senkinek nem beszéltem, próbáltam elfelejteni, amíg idebent voltam és nem visszavonhatatlan valósággá tenni. Mi lett volna akkor, ha realizálom, hogy mindez megtörtént? Az összes üvegmaszk egyszerre törik szét a pofámon és minden szilánk a képembe fúródik, miközben lassan elfolyik a vérem. Leütöm a fejem, nem bírnék most ránézni, pedig hellyel kínál, de pontosan tudom, hogy nem tud segíteni, semmi köze a hullához, csak egy kedves tanár, akit egyszerűen nem szabad belekeverni. Megrázom fejem, aztán hallgatom, ahogy a szobáról beszél egy ismerős területen, oda akartam rejteni a Mardekáros fiú levágott karját, akit végül nem csonkítottam meg. Fogalmam sincs miért nem jutott eszembe, ennyire kiakadtam, bizonyára, nem bírtam gondolkodni és berontottam ide Averyhez, én szánalmas barom. Most először kerestem meg valakit, hét év óta, ha nem számolom a gyilkosság napját, de nem emlékszem mi történt közvetlen utána és ez szépen prezentálja azt az üres magányt, amiben folyamatosan repülök úgy, hogy rettegek a magasban. Nincs kapaszkodó, nem létezik semmi, ez az ember nem mondja, hogy elsöpörtem utánad a szemeted és természetesen védelem alá von a Rend, amit tettél, az nem is…
- Igen, ott jó lesz. Köszönöm, mennem kell
Hallom a hangom elképesztően furcsának, mintha valami ragályos duzzanatból próbálna előtörni és alig látok, mintha elveszne mindennek az élessége. Nem tudom hogyan fogom megtalálni az ajtót egyáltalán, vagy megmozdítani akármelyik végtagom, de azért tapogatózom, elvégre senki sem látta még Brysenen és Renee Colemanon kívül, hogy sírok.


It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Vas. 15 Ápr. - 23:42




Sylvester & Avery prof



Értetlenül, de még inkább gondterhelten pislogtam rá. Összeszorult a torkom, minden naivitásom is kevésnek bizonyult hozzá, hogy meggyőzzem magamat róla, Brysen nem csak összevissza beszélt. Bemesélhettem volna magamnak, hogy szegény fiú csak kipróbált valamit, amit nem kellett volna és most összehord mindenféle butaságot, amit mondjuk egy könyvben olvasott. Nemrég találkoztam egy cikkel a Prófétában, azt írták, elterjedt a fiatalok körében valami új kábítószer - ha sikerült volna elnyomnom a lelkiismeretem, letudtam volna azzal, hogy felrángatom Sylvestert a gyengélkedőre, majd átadom az ügyet Flitwicknek és Dumbledore-nak. De tudtam, hogy nem erről van szó, hogy ő most tőlem várt segítséget, az pedig mindegy, hogy miért épp tőlem és hogy engem mennyire fel fog ez zaklatni.
- Sylvester, kérlek, próbáld meg elmagyarázni, hogy pontosan miről van szó. Milyen hullát tüntetett el és kicsoda? Belekeveredtél valamibe? - Halálfalók? Elképzelhető. Sylvester aranyvérű volt, különösen tehetséges fiú, cseppet sem lenne meglepő, ha Tudjukki cinkosai megkörnyékeznék. Talán az lett volna különös, ha ő kimarad az aranyvérűek hatalmas tervéből. Engem is ilyen sorsra ítéltek volna, ha nem tartanak selejtesnek, feláldoztak volna egy "nagyobb jó" oltárán. Ha Sylvester ilyesmibe keveredett, akkor én kevés voltam a probléma megoldásához. Egyedül mindenképp, de önmagában már az is sokat jelentett, hogy Brysen segítséget kért. Tulajdonképpen érthető, hogy nem rohant azonnal Dumbledore-hoz, a helyében én sem mertem volna őt zargatni a személyes ügyeimmel.
Nagyot nyeltem. Nem volt más társaságom, csak a könyvek... Tudtam, milyen érzés egyedül lenni. Önként egyedül lenni, amikor nem a közösség lök ki magából, hanem te érzed úgy, hogy nem vagy közéjük való. Sylvester minden bizonnyal nem azt szégyellte, amit én tizenhat évesen, de attól még tudtam miről beszél. És ezt fájt hallani. Hány ilyen gyerek lehetett még az iskolában, akik az égvilágon senkitől sem kaptak segítséget? Éppen most, amikor annyira figyelnünk kéne egymásra, amikor ennyi borzalom között ez lehetett volna a túlélés záloga. Erre tessék, senki sem vette észre, hogy Sylvester Brysen az összeomlás szélére sodródott. Épp úgy hibás voltam én is, mint mindenki más a tanári karból. Talán még a gyerekek is hibásak voltak. Bárcsak jobban törődnénk egymással, jobban bíznánk a másikban...
- Senki sem láthatatlan, Sylvester. Talán most azt érzed vagy mindig is azt érezted, de hidd el, hogy nem vagy az. És ezt nem azért mondom, mert kötelességem ilyenekkel fárasztani téged. - Legalábbis szerettem volna hinni benne, hogy mindenki életében van egy Rody, aki kézen fogja és utána el sem engedi. Nem létezhet, hogy valakinek magányosan kelljen leélnie az egész életét...
Menni készült, bár nem túl határozottan. Egyetlen gyors lépéssel elé kerültem, mielőtt még nekilódulhatott az ajtó felé. Hagyhattam volna kimenni innen, azzal indokolva, hogy "ha nem akarja elmondani, akkor nem erőszakoskodhatok vele". De igenis megtehettem, mert most erre volt szüksége, még akkor is, ha tőlem távol állt ez a fajta határozottság.
- Szeretném, ha elmondanád. Ülj le és beszéljük meg, utána ígérem, megpróbálok segíteni. Nem ígérhetek semmi biztosat, mert az talán hazugság lenne, de megpróbálok segíteni neked. Ha én nem vagyok rá képes, akkor keresünk olyat, aki igen. De ehhez el kell mondanod, hogy mi zaklatott fel ennyire. Belekeveredtél valamibe? Köze van a halálfalókhoz? - Magamban fohászkodtam érte, hogy ne térjen ki a válasz elől. Nem tudtam, mi lenne a jó megközelítés, mivel bírhatnám őt szóra. Csak próbáltam higgadt és segítőkész maradni, utóbbi nem okozott problémát, előbbi már annál inkább.
Óvatosan a vállára tettem a kezem és megpróbáltam beljebb terelni, hogy végre leüljön.
- Nem fogok ítélkezni, bármiről is van szó. Úgy vélem, tudom miről beszélsz és megértem. Komolyan, tudom milyen érzés és az a legrosszabb, ha egyedül próbálsz árral szemben evezni.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Kedd 24 Ápr. - 20:10

 
 
 
.
Miért van önsorsrontás kódolva az ostoba kétlábúakba? Nem volt elég szar alapból, kezdetben csak annyi, hogy megtámadott egy halálfaló? Egy pillangó szárnyának rezdülése ahhoz képest, amit kőtálba merülésünk követett, elvégre egy gyilkos nem veheti félvállról a tettét? Komolyan ide jöttem bőgni, csak mert azt hittem ő tüntette el a holttestet? Akkor is, ha neki kellene köszönetet mondanom, mindezek után nem egy Azkabani cellában rohadok, mi a lószart várnék el? Hagy legyen kínosabb, fokozzuk még kicsit, lehet hogy tudat alatt egyetlen célom van, megölni magam. Nagy levegőt veszek földbámulás közben, ahogy a levegőnek súlya és a múló másodperceknek hangja kreálódik. Ütemes szívdobogásom fülemben lüktet, mintha rossz helyre került volna. Alig látok az idegesítő, szememben billegő könnycseppektől és maradék méltóságommal élethalál harcot vívok, ne folyjanak végig arcomon. Megrántom a vállam, ahogy értelmezem ezt a kérdést. Születésemmel keveredtem bele.
- Nem tudom…ezek szerint Dumbledore, én szóltam neki. Tiberius Brysenét, aki a nevelő apám volt, megöltem.
Hagyják el ajkaim a rezignált szavak és hullnak ki szememből a könnyek, nem bírom tartani, mint amikor bevizeltem, mert nem állhattam fel az asztaltól…soha, úgy érzem sosem álltam fel onnan.
- Nem is, nem is vagyok…Brysen
Tényleg? Komolyan ez a legfontosabb?
- Egy halálfaló miatt volt, ha ő nincs és lök bele a Merengőbe…nem tudtam volna semmiről, a főzetem jó volt, mindig jó, tökéletes
Mintha menekülnék a teljes megsemmisülés elől, levegőt kapkodok, szánalmasan, fuldokolva, hogy ez még jó, emiatt nem merülhetek alá a boldog elmúlásba, még a felszínen tart.
- De én láthatatlan akartam lenni, azt hittem az jó és elbasztam, tudom, hogy teljesen selejt vagyok, ami oké volt, de kívülről látni magam…aminek teremtett, esélyem sem volt, nem lehettem normális, melyik halálfaló fogadja crucioval a gyerekét, ha nem a Mardekárba kerül? Az Ön szülei megtették? De nem ez a legrosszabb. A halálfaló, a verés, az alázás, még az a durva se…
Elbicsaklik a hangom, hogy nincs túl sok levegőm és mégis végigdumáltam valami gyatra, érthetetlen, kínos monológot arról, nem én tehetek róla, hogy szörnyeteg vagyok.
Mit lehet ezen megbeszélni? Kitörölheti a tényeket? Elmoshat egy életet? Bizonyára nem vágná el a torkom parancsszóra, pedig egy imperioval…Richard Avery, francbais, a legjámborabb tanár és neki jövök ilyenekkel, miközben gondolatban fokozom bűneim. Hogy vagyok most? Reszketve meredek rá, kitágult, nagy szemekkel megfeledkezve önmagamról, sőt feladva az egészet, mint a kutya, aki túl mélyre ásott. Hol a föld középpontja? Mi lehet ettől lejjebb, az énem túléli-e egyáltalán? Vagy nincs szó ilyesmiről, mert az a kreált szörnyeteg vagyok, akit nem nevelt, kondicionált, mint az okos állatot.
- Sajnálom…nem tud segíteni
Az állás sem megy, roskadok össze, ha ott van épp a szék, arra, ha nem marad a föld, képtelen vagyok erre figyelni. Mégis hogy lehet ezen segíteni? Érzem, hogy a könnyek bővebben folynak, erősen belemarkolok karomba, ahol a kígyónak kellene lennie és próbálok azon gondolkodni hogy lehetne ezen logikusan segíteni, hogy ne omoljak össze. Mert olyan közel van, hogy ripityára roppanjon az idegrendszerem és az az őrült legyek, akit kezelni akartam. Fáj, túlságosan fáj…
Amikor hozzám ér reflexszerűen megrándulok, hátra, rémülten, behunyom a szemem, mert szédülök, szürreális helyzetbe keveredtem.
- Nem…maga nem szörnyeteg
Bököm ki valahogy, kevés szóban utalva, hogy talán azt hitte hasonlóak vagyunk, vagy a problémám párhuzamba hozható az övével. Avery, jól ismerem az aranyvérű menőségeket, akik elhatározták maguk Voldemort mellett és talán kitaszították, de el nem adták egy pedofil szadistának, sokkal-sokkal erősebb volt nálam azzal, pusztán azzal, hogy normális lett.
- Ön győzött, én vesztettem



It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Vas. 29 Ápr. - 12:26




Sylvester & Avery prof



Nem ismertem Brysent. Tudtam ki ő, láttam már, homályos emlékképeim maradtak gyerekkoromból a rosszarcú méregkeverőről. Apámék nem igazán álltak vele szóba, persze a sznobizmusuk mellett ez nem volt meglepő, lealacsonyítónak érezték, hogy azon a bizonyos huszonnyolcon kívül bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerüljenek. Apám keze mindig erősen szorította a vállamat, mikor a King's Crosson egyedül akartam nekiindulni, talán azt hitte, távol tarthat a nem megfelelő társaságtól. Anyám csak a kezemet fogta, mikor elkísért az Abszol útra bevásárolni kisfiúként, csavargatta a göndör hajtincseket a fejem tetején és felsóhajtott, hogy "jaj, Richie, ugye megígéred, hogy ezekkel nem fogsz szóba állni?", majd teljesen átlagos gyerekekre mutatott. Persze szóba álltam velük. A sors iróniája, hogy végül mégis egy aranyvérű, a krémek krémje csábított bűnbe, vagy legalábbis ők biztosan így fogták fel.
Megrökönyödést, felháborodást kellett volna éreznem Sylvester szavai hallatán. Azt kellett volna gondolnom, hogy micsoda szörnyeteg ez a fiú. Ehelyett egyetlen gondolat futott át az agyamon: Brysen biztosan megérdemelte. Mit művelhetett szegény fiúval, amiért ezt tette? Mert abban teljesen biztos voltam, hogy okkal történt. Sylvester okos gyerek volt, kiváló képességű és minden önostorozása ellenére nem volt rossz ember. Nem volt gyilkos.
Mielőtt megkérdezhettem volna, miért ölte meg a nevelőapját, már zaklatottan folytatta is. Nagyot nyeltem, hiába mondott keveset, azt hiszem, sok minden mást is láttam mögötte. Az az ember bántotta Sylvestert, nem is, egyenesen kínozta őt, és egyszerre éreztem mérhetetlen dühöt és szánalmat szegény fiú iránt. Egyetlen gyerek sem érdemelte ezt, egyiknek sem szabadott volna azt mondania, hogy megverték és Cruciatussal kínozták, de igazából nem is az volt a legrosszabb.
- Nem vagy selejt, Sylvester. Tudod ki a selejt? Aki bánt egy védtelen gyereket, csak mert megteheti. Nem tudom, mivel tömte a nevelőa...Brysen a fejedet, de nem veled van a baj. - Nem tudtam rávenni magam, hogy a nevelőapjának nevezzem azt az állatot. Én is Flora nevelőapja voltam és Merlinre is, jobban szerettem azt a kislányt a világon mindennél, még a széltől is meg akartam óvni. Rodynak is ő volt a szeme fénye, tudtam, hogy még nálam is fontosabb neki a lányunk és ez így volt rendjén, mert egy szülőnek így kellett éreznie, legyen éppen vérszerinti vagy sem. Persze tisztában voltam vele, hogy ez számtalan esetben nincs így. Engem is bántott az apám, annyiszor alázott meg, akárhányszor tehette, meg is ütött párszor, de Sylvester esete ennél sokkal borzasztóbbnak tűnt.
Úgy roskadt le az egyik székre, mint egy krumpliszsák, a lábai látszólag felmondták a szolgálatot. Kimerültnek tűnt, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. Ahogy összerezzent a kezem alatt, inkább elhúztam tőle a karomat, nem akartam megrémíteni.
- Senki sem győzött vagy vesztett, az élet nem így működik. És tudok neked segíteni, ha hagyod. - Még nem tudtam hogyan, de Merlinre, komolyan segíteni akartam neki. - Van egy lányom, ő is hollóhátas. Szörnyű dolgokat élt át, talán nem olyanokat, mint te, de nagyon rossz állapotban került hozzánk. Rettegett mindentől, különösen a halálfalóktól. De idővel jobban lett, mert minenki jobban lesz. Csak nem egyedül, úgy neked sem fog menni, Sylvester. Tudom, hogy csak egy hülye tanár vagyok, tizenhat évesen biztosan a hátam közepére sem kívántam volna saját magamat, de attól még szükséged van valakire, akivel beszélhetsz. Én meghallgatlak és kitalálunk valamit. Nem fogsz bajba kerülni, megígérem. Az ügy Brysennel... biztosan nem fog kiderülni, tőlem nem tudja meg senki. Mindig is gyűlöltem az erőszakot, de ha bántott téged, akkor megérdemelte, amit kapott. Nem vagy szörnyeteg, de ő az volt.  
Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt és az ujjaimat tördeltem. Miért nem maradtam annál a történelmi szaklapnál? Ennél a homofób főszerkesztővel is könnyebben megbírkóztam...

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Pént. 11 Május - 6:58



.
A halála egy pajzs, amit undorítóan rángatok. Menekülj előlem, fuj, gyilkos vagyok, nem szabad rám szánakozó pillantásokat vetned. Nem csak zavarbeejtő, de fáj is, mélyebben, időtállóban, mint egy gennyedző kráter a személyiségemen.
Valahol mélyen azt gondoltam, ha képébe vágom a tényeket, elenged, kihajít, meglátom a megvetést, amire valójában vágyom. Mennyire beteg, ha az ember pajzsként használja az utálatot, ha úgy nő fel, hogy kicsikarja, mintha minden azért lenne, hogy végül elpusztuljon.
Nem tudja miért, nem látta, vagy fejtem ki neki konkrétan hogyan kínozott, hisz a crucio csak egy elképzelt kegyetlenség, a fizikai fájdalom egy magasabb foka, de nem a legrosszabb.
Avery professzor ijedt azt hiszem, én pedig sírok. Próbálok sok, nagy hüppenő lélegzetet venni, rázom a fejem és talárommal igyekszem felitatni, ami egyszerűen kiömlik szemeimen. Ő sem ismer és a világon az egyetlen, aki büszkélkedhet ezzel egy undorító, halott perverz. Semmi sincs bennem, az ellenállásomon kívül, amit ne ő csinált volna. A létezésem pusztulásra van szánva.
- Gyűlölöm…magam
Makogom hangosan, miközben néhány másodperc múlva már nem emlékszem rá. Avery professzor szavai is csak tompa, üres visszhangok. Honnan tudná, hogy nem vagyok selejt?
- Szerelmes volt…Voldemortba és mivel őt nem kaphatta meg, teremteni akart egy másikat…magának. Mindent megtett, hogy olyan legyek, csak ezért vagyok okos. Az egyetlen, amiben ellen tudtam állni a Hollóhát volt, de különben az ő teremtménye lettem.
Kimondok néhány tényt magyarázva, mellékmutatványként sírva, hogy legyek még szánnivalóbb ebben, ahogy csöpög belőlem az olaj és orrom, szemem, szám elé csak a talárom ujját tudom kapni. Így talán megérti, hogy téved a selejtséget illetően. Őt bizonyára halálfalónak szánták, Mardekárosnak, nem is tudom az volt-e egyáltalán. Engem valami pszichopata klónjának, szexuális kacatnak.
Azt hiszem egy széken ülök, bár nem tudom pontosan megállapítani. Catnek én is ezt mondtam, hogy majd segítek, de nem tudtam, mert nem hagyta. Ostobának tartottam, azt hittem nincsenek megoldatlan gondok, hisztis picsa volt és én és én ugyan azt csinálom. Csak szajkózom, hogy nem megy, minden megemészthetetlen, a problémámnál nagyobb defekt biztosan nincsen. A székben ülve minden lehetetlennek tűnik, de annak a szemszögéből, aki áll megoldható.
- Igen, szerencsés volt. De én tudatosan és módszeresen üldöztem el mindenkit. Az volt a tervem, ha kényszerítenek, mert kényszerítenek, hogy álljak Voldemort mellé és beépülhetek és a halálommal valami kárt okozok neki. Ez az egész csak egy lázadás volt a rendszer ellen, amibe belekényszerítettek, de a Merengőben látottak után…
Nyögöm elcsukló hangon a fejem rázva, miközben patakokat képeznek könnyeim. Nem kellett volna változtatni az eredeti terven csak mert? Késő és nem tudom hogy kell szerezni valakit, nem értek a kötődéshez, érzelmi analfabéta akartam lenni és sikerült, mi változtathatna ezen? Különben is nekem már rég lőttek.
- Nem akarok az Azkabanba kerülni…
De az jó ok lenne mégis, meg merném lépni.
- Azt akarta, hogy felérjek hozzá… de mást is csinált Mr Avery… A verés szinte semmi, a két főbenjáró átok, talán a crucio elviselhetőbb, mint a kényszer, amikor azt kérte, vetkőztessem le, vagy… Élvezte, ha megaláz, visszanézte, arra…arra azt hiszem azért nyúlt magához, amíg a Roxfortban voltam, egész fiatalként már akkor is… De sosem ment el a végsőkig, meg akarta várni, amíg halálfaló leszek, aznap mégis nagyon részeg volt és már tizenöt voltam. Ezt nem tudom…nem lehet, annyira…
Képtelen vagyok kimondani, csak eltakarom a fejem, mintha elbújhatnék, visszacsinálhatnám, de nincs az életemnek olyan pontja, ahová időugrással szívesen mennék. Hogy hamarabb ölöm meg? Lehetetlen, mindig erősnek gondoltam magam, mégis igazam volt, ezt a játékot eleve vesztesként kezdtem. Nem segítenek a könnyek, vagy hogy Avery professzor azt mondja kellene valaki. A túl mély sebekkel nem lehet mit kezdeni, azzal, hogy széttörtem? Egészségesen is lehetetlennek gondoltam, de így? Mennyi bájitalt kellene innom egy normális Ravasz-hoz? Vagy csak csendben feladni az egészet? Hiába várok az engedélyére, nem fogja azt mondani, öljem meg magam, hiába vágyom erre mindennél jobban.
It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Csüt. 31 Május - 17:36




Sylvester & Avery prof



Néztem, ahogy újra és újra belerázkódik a sírásba és reszketett, mint egy alaposan megtaposott falevél. Én meg tehetetlen voltam, csak felé nyújtottam egy csomag zsebkendőt. Mit mondhattam volna neki, hogy "ne gyűlöld magad"? Nyilván semmi értelme, parancsra nem fog rájönni, hogy értékesebb, mint amilyennek eddig hitte magát.
Tudtam, milyen az ő korában dühösen törölgetni az arcodat áztató könnyeket és azon tűnődni, miért kellett ilyen selejtnek születned. Rengeteg álmatlan éjszakát vergődtem végig, rágódva apám szavain, anyám borba fojtott közönyén, azon mi helyes és mi nem, mit nevezünk szégyennek és mi az, amit csak a tömeg lát el ezzel a címkével. Persze én nem öltem meg senkit, gondolni sem mertem ilyen dolgokra. Még akkor sem, amikor hetedikben Hisztis Myrtle mosdójába kellett járnom, mert egyedül ott nem akartak viccből bezárni valamelyik fülkébe vagy megáztatni a wc-ben a táskámat azzal az indokkal, hátha így legközelebb a lánymosdóba megyek, ahova "az én fajtámnak" járnia kéne. A jámbor beletörődésem valójában csak gyávaság volt, nem valamiféle erény. Olyan akartam lenni, mint egy kókuszdió: kívül kemény és áttörhetetlen, belül pedig lágy és édes. Anyám, mikor jobban felöntött a garatra a kelleténél, olykor azt mondta, sose változzak meg; legyek mindig ilyen érzékeny, mert a világnak szüksége van az olyanokra, mint én. Nehéz volt hinni neki, mikor olyan részeg volt és tudtam, hogy apám előtt sosem ejtene ki ilyesmit a száján. Mégis akaratomon kívül megfogadtam a tanácsát, ilyen maradtam és nem sikerült felvérteznem magam a világ ellen. De azt hiszem, Sylvester sikerrel járt, még ha ideiglenesen is, de sikerült kókuszhéjat maga köré növesztenie. Csak most csúnyán megrepedt ez a héj és minden felgyülemlett fájdalma kókusztej módjára kezdett csöpögni. És nem voltam benne biztos, hogy képes leszek egyedül segíteni rajta.
- Ez ostobaság. Nem vagy az övé, nem miatta vagy ilyen. Magadnak köszönheted az eszedet és mindent, amit elértél. - Egyre fojtogatóbb gyűlöletet éreztem a halott Brysen iránt. És ami még rosszabb, kezdtem megérteni, miről beszélt Erin legutóbb, miért gyötörte úgy a bűntudat. Nem tudhatta, kinek a gondjaira bízza a fiát, nem okolhatta magát Sylvester sorsa miatt, de mint apa, tökéletesen megértettem az érzéseit. Óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Sylvester állapotán segítene-e, ha tudomást szerezne az anyja kilétéről. Természetesen nem állt szándékomban közölni vele, semmi jogom nem volt hozzá, mégsem tudtam száműzni a gondolatot a fejemből.
- Nem kell közéjük állnod - ráztam meg a fejem, hiába tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Olykor az embernek nincs választása, kivéve, ha a halálba rohanást annak vesszük. Tudtam, hogy Tudjukki és a csürhéje nem fogadta el a nemet válaszként, senki sem sétálhatott ki a felelősség alól, amit önkényesen a nyakába akasztottak. Mégis hinni akartam, hogy Sylvester jövője nincs kőbe vésve.
Helyesbítek: azt hittem, tudom mit érez. Tévedtem, Merlinre, kurva nagyot tévedtem. Hányinger kerülgetett attól, amit mondott, végigfutott a hideg a gerincemen. Nem ejtette ki a szót, de tudtam mi történt vele. Megoldást várt tőlem, gondolom, de legalább biztosítékot arra, hogy lehet jobb is. Ehelyett ott álltam vele szemben, fájdalmasan tördelve az ujjaimat és éreztem, ahogy a sírás kaparja a torkomat. Hogy lehet ilyet tenni egy ártatlan kisfiúval? Milyen vadállat képes ilyesmire? Lehet ez a világ még ennél is undorítóbb? És miért nem tudott erről senki, hogyan lehetett szőnyeg alá söpörni egy ilyen tragédiát? Legszívesebben kimentem volna a mosdóba hányni, bár az undoromat akkor sem küzdhettem volna le, ha órákig térdepelek a fürdőszoba csempéjén.
Arra gondoltam, hogy ezen nem lehet túllépni, ez nem olyan dolog, amit az ember egyszerűen félresöpör az agya egy távoli szegletébe és csak legrosszabb napjain hagyja előbújni. Nem, ez biztosan ott van vele minden egyes nap minden percében. Ott van, amikor egy férfi közelebb lép hozzá, amikor egy lány rámosolyog a folyosón, amikor elképzeli a jövőjét. Hogyan is várhatná el tőle bárki, hogy normális emberi kapcsolatokat alakítson ki, ha közben képtelen elüldözni ezt a képet a gondolatai közül? És én hogyan segíthetnék neki, mikor nem tudtam meg nem történtté tenni a dolgokat és elképzelni sem bírtam, milyen lehet ez?
- Sylvester, tud erről valaki rajtad kívül? Beszéltél valaha is arról, amit veled tett az a... az az ember? - Mélyeket lélegeztem, hogy elnyomjam a hangom remegését. - Mert szerintem beszélned kéne róla. Ha nem akarsz velem, akkor mással, de nem cipelheted egyedül ezt a terhet. És tudnod kell, hogy te semmiről sem tehetsz. Semmiről. A halála sem a te hibád, csak megvédted magad.
Nem tudtam, hogy velem kéne-e beszélnie. Nem éreztem magam kompetensnek, de nem küldhettem el gyáván valaki máshoz. Valamiért hozzám jött segítségért és nem hagyhattam még én is cserben. Akkor sem, ha rettegtem a részletektől.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szomb. 9 Jún. - 20:18



Mindig azt hittem én szartam a spanyol viaszt és nem tudom miért… Részben biztosan kényszerítettek az önimádatra, ha mantraként hallgatod mennyire nagyszerű vagy és arra programoznak, higgy saját tökéletességedben. Milyen szerzet lettem? Ha lehántanám ezt a sok szart, a bőröm, mint egy banánhéjat meddig tartana eljutnom az ehető részig? Fogyasztásra nyilván alkalmatlan lenne, poshadt és megbarnult, összeütődött, fossá tapicskolt. Püré… De létezik-e egyáltalán fogyasztható részem? Valami, ami én vagyok és nem kitalált, nekem szánt, belém nevelt, nem az ő visszhangja? Mert így, amit önbizalomnak hittem talán imagináció.
Elveszem a felkínált zsebkendőt és próbálom szégyellni magam. Bőgök. Beletörlöm a taknyom, egy másikba a szemem, erőltetve, már ne jöjjön több. Gyenge vagyok cikinek érezni, bármit…érezni.
Bár Avery professzor cáfolja és azért van itt, hogy cáfolja, amit egy síró tinédzser panaszol neki. Mekkora klisé, nem? Hüpp-hüpp nem vagyok elég jó? Apám kreált árnya vagyok. Maszturbált arra, hogy kínoz és konkrétan hagyta, hogy a tanulás miatt összehugyozzam magam. Ez lenne a valódi tudás? Nem a sok könyv, amit kötelező volt befalnom? Hogy aztán valóban egyetlen kapaszkodóm és társaságom lett a betű? Csak az. Szavak, oldalak, nyomtatva, írva, mindegy. Tudás és semmi más, mint csecsemőnek a tej. Én, a körülmények áldozata miatti zseni. Rázom a fejem, de nem tudom elmagyarázni, ahhoz bele kellene néznie a fejembe, de fogalmam sincs Avery professzor legilimentor-e.
- Hogy feltaláltam néhány bájitalt? Közvetve az ő érdeme, semmi mást nem hagyott és nem maradt nekem, csak a könyvek.
Kérdőn nézek rá. Ha Renee Coleman azt akarja? Ha a Nagyúr akarja? Igazából jelentéktelen vagyok, nem személyesen jött, így gyengébb ellenfelet kellene kijátszanom…ebben az állapotban?
- Inkább meghalok? Bárcsak… ha ezt ilyen egyszerűen megmondanám.
Hirtelen megölnének. Nem öngyilkosság, bátorság sem kellene hozzá. Jó helyen és időben elsütött mondat, aztán hagyni, hogy a zöld fény kioltsa szemeimben az életet.
A tekintet, amit soha nem akartam látni. Szánalom, undor, megdöbbenés. Amit még egyszer nem akarok látni, maximum az apám és anyám arcán, akik hagyták, hogy megtörténjen. Talán nekik megengedném, hogy viszolyogjanak mit tettek a vérükkel, ha érdekelné őket egyáltalán, vagy még élnek. Vagy az egész konspiráció és ők intézték el? Mielőtt elszaladna gondolataimmal a gőzös mély, reszketős levegőt veszek megbánva az idejövetelt ezredszerre és látva, túlságosan átélve a professzor undorát.
- Nem.
Tömör, elkeseredett válasz. Ahogy belekezd, beszéljél róla, nagyon hevesen, mérgesen kapom fel fejem, szegezem rá ismét könnyben ázó szemeim. Azt hiszem sosem szabadulok már ettől, cseppfolyóssá válok.
- Hogy úgy nézzenek rám, mint maga? Undorral? Nem, nem, soha! Ezt se kellett volna! Nem lett jobb, csak realizálódott mennyire beteg és undorító és…
Levegőt veszek, hogy semmiről sem tehetek.
- Elbasztam. Szólnom kellett volna elsőben, hogy fogdos…nem? Hagytam elfajulni és végül? Igen, megöltem. Be kellett volna zárniuk, nem? Gyilkos vagyok! Meg kellett volna csókolnia egy dementornak!
Hadarok, kiabálok, bőgök, de némileg kiguvvadt szemmel, mint elszalasztott megoldás kapaszkodva ebbe az ábrándba.
Azt hittem ő mentett meg, eltüntette a hullát, tudott mindenről és én akartam valakit, aki… nem is tudom. Ezen nem lehet segíteni. Nem lett jobb, hogy elmondtam, hogy másra hárítsa, ugyanez a forgatókönyv játszódna le, mondjam el mindenkinek? Írjam meg az iskolaújságnak? Nincs olyan bájital,  amit nem ismerek és rajtam kívül feltalálnának, hogy megoldást bűvöljön…erre. Csak távozás van, idő, reménytelenség. Sem Avery professzor, se senki nem tud mit kezdeni majd ezzel a problémával, soha. Szegény, megerőszakolt, szar kis Sylvester, nyilván megölte, elvégre 15 év kínzásba végül megkattan az ember, dehogy jutott neki épelméjű gondolat, nem. Nem, most fog teljesen becsavarodni.
Nekiveselkedem újra az ajtónak, mert itt a halálon kívül nem segít más megint, csak saját magam. Örökre egyedül, kotyvasztott nyugtatókkal gondolattalan, álomtalan nyáladzni a sarokban. Magam voltam, vagyok és nem számíthatok arra, hogy ez valaha is változik. A zseniket eleve nem lehet megérteni és hiába csináltak azzá, le nem tagadhatom, mert senki nem mondott még jobbat, evidens. Más nincs. Én tüntettem el a hullát, egyedül voltam nullától mostanáig, betűkkel, számokkal, combomon férfikézzel, hátulról, hajamat tépve, felejtést hozva mindig, mindenről magam gondoskodtam. A kilincset is meg tudom találni, kisétálni, elájulni.

It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Szomb. 7 Júl. - 0:48




Sylvester & Avery prof



A fülemben dobolt a vér a zaklatottságtól, ha nem tördeltem volna szüntelenül a kezem, minden bizonnyal az is remegett volna. Tehetetlen voltam és nagyon megviselt, amit hallottam. Az ember olykor belefut ilyen hírekbe az újságot lapozva, ráncolja a homlokát és kissé talán a gyomra is felfordul, de aztán jön a következő oldal egy édes unikorniscsikóval és már el is felejti azt a szörnyűséget. Mert nem tudja kivel történt, legjobb esetben is csak egy nevet és egy fotót közölnek, de semmiképp sem ül vele egy szobában az áldozat, könnyes arccal és sorra használva a virágillatú zsebkendőit.
- Közvetve sem az ő érdeme - erősködtem, bár nem tudom minek, mert a fő probléma itt nem ez volt. Sylvester önmarcangolása nem innen eredt, hanem valami sokkal rosszabból, amivel szemben egyszerűen nem tudtam érveket felsorakoztatni. Borzasztó, ami vele történt, feldolgozhatatlan, a legnagyobb bűn, amit el lehet követni - mégis hogyan győzhetnék meg egy megtört kamaszt, hogy ennek ellenére tovább kell küzdenie az életben? És mi van, ha ez lenne életem legnagyobb hazugsága, mert igazából nem is számíthat jobb életre? Ilyen teherrel a vállán, megfosztva a normális emberi kapcsolatoktól és valójában minden mástól is... Persze azt kellett mondanom, hogy biztosan jobb lesz, mert csak ez volt helyes ebben a helyzetben és én őszintén hinni is akartam benne.
- Nem ezt mondtam, nem fogsz meghalni. Amíg ebben az iskolában vagy, hozzád sem érhetnek. Beszélned kell az igazgatóval, ha valaki képes megvédeni téged, az ő. És meg is fogja tenni, nem te lennél az első.
Idegesen a hajamba túrtam, miközben ellenkezés nélkül tűrtem, hogy Sylvester mindent a nyakamba zúdítson. Hagytam, hadd kiabáljon, hiába nem értettem tisztán a szavait a sírástól. Közbevághattam volna, bizonygatva, hogy semmiféle undort és szánalmat nem érzek, de ez egyrészt hazugság lett volna, másrészt pedig semmire sem vezetett volna. Türelmesen - jó, fenéket türelmesen, rettentően ingerülten - vártam, hogy befejezze.
- Igen, Sylvester, ez beteg és undorító. De az undor nem neked szól, hanem egyedül Brysennek. Szólhattál volna valakinek, nagy valószínűséggel kaptál volna segítséget, de a helyedben biztos vagyok benne, hogy senki sem mert volna másokhoz fordulni. Nem okolhatod magadat olyan dologért, aminek csakis az áldozata vagy és semmi más. Csak egy gyerek voltál és még most is az vagy, aki megpróbálta megvédeni magát.
Ahogy megindult az ajtó felé, gyorsan az útját álltam. Nevetséges látványt nyújtott, ahogy természetes akadályként próbáltam elzárni az utat egy nálam magasabb kamaszfiúnál.
- Ne rohanj el - hadartam, mielőtt esetleg félre talált volna söpörni az ajtóból. - Azért jöttél, hogy segítsek. Abban nem tudok segíteni, hogy feldolgozd, ami veled történt. Meghallgatlak, nagyon szívesen megteszem, ha attól jobban érzed magad, de végül csak te segíthetsz magadon. És ahhoz az első lépés, hogy ne fuss el a probléma elől. Azonban van valami, amiben tényleg tudok segíteni. Eddig nem derült ki, hogy a te kezed volt Brysen halálában, fogalmam sincs ki söpörte ennyire ügyesen szőnyeg alá, gyanítom Dumbledore professzor. Viszont ha attól félsz, hogy kiderül... Lestrange professzornak vannak kapcsolatai az aurorparancsnokságon, utánanézhet, hogy mennyit tudnak a hatóságok. Ha szeretnéd, természetesen csak akkor. Mert ehhez tudnia kéne mi történt, amit persze nem kell elmondanod másnak, ha nem akarod - tettem hozzá gyorsan, egyben biztosítva róla, hogy én tartani fogom a számat. Ami nyilván Rodyt nem fedte, de ő lett volna az utolsó ember, aki visszaél ezzel az információval. Előle egyszerűen nem tudtam elhallgatni, amúgy is észrevette volna, hogy nyomaszt valami. - Gyere, iszol egy bögre teát és megbeszéljük hogyan tovább. Utána pedig elmegyünk az igazgatóhoz. Ha nem akarod, arról nem kell vele beszélned, amit most elmondtál nekem. Elég csak annyit elmondanod, hogy szerinted a halálfalók meg akarnak környékezni. Rendben?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sylvester Rookwood

Sylvester Rookwood

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller

»
» Szer. 25 Júl. - 16:08
Avery prof. & Syli


Itt tartok, Avery professzor szánalmára támaszkodva, könnyáztatta arccal egy holttest hollétét kérve számon, hovatovább magyarázkodva, én kérem szépen csak azért tettem, mert agyamra ment 15 évnyi kínzás. Könnyen betelik a pohár keményebb fizikai bántalmazás, erőszaktevés nehéz lajstromával túlterhelt vállamon.
Fél füllel hallgatom a kliséket sorra, nem bánthatnak, majdnem egy minden rendben lesz lerázásával küldene valószínűleg a francba már, hogy feltartom, vagy a teljesen lehetetlen létezésemmel traktálom. Dumbledore-t stílusos leszarom figurának tartom, most sem futja beszédesebbre egyetlen vállrándítással.
-Őt nem érdekli
Jelentem ki mély meggyőződéssel, de ha megkérdezné miért, nem tudnék normális választ adni rá.
Persze nem Averyre haragszom, valamiért ő kapja a sokkoló baromságokat és szép tagoltan közli Brysen milyen undorító
-Ezt senki sem vonja kétségbe. Kértek volna, minden normális ember kért volna, de hagy használjam egyetlen mentségem, hogy én nem vagyok az. Igen, de mégis megöltem…
Mondom ki megsemmisülten, azt hiszem elég lenne egy dementornak most csupán rámnéznie, hogy pudinggá olvadjak.
Nem engedi befejezni megkezdett mozdulatom, lenyomni a kilincset, hogy nemes egyszerűséggel elhúzzam a belem és fel sem tűnik mennyire kicsi, vagy könnyen félre tudnám söpörni. Eszembe sem jut, megrökönyödöm a puszta ténytől, hogy jelen van.
Elhúzom a szám, meghallgat, ha ettől jobban érzem magam… Persze mi másra számítottam? Mindenképpen meghallgat? Megrázom fejem, nem kell, a felejtés lenne jó, vagy csak csendes, lassú elmúlás a legegyszerűbb dologtól, amit ki tudok magamnak eszközölni, meginni valami gyorsan ható mérget.
Úgyis mindegy, Lestrangenek mindent elmond, nem fog megszeghetetlen esküknek engedelmeskedve hallgatni, főleg, hogy nem kényszeríthetem. Számolnom kellett volna azzal, ha Averynek köpök, Lestrange is tudni fog róla.
-Jó lenne, köszönöm
Hallatszik egy üres, diplomatikus válasz.
-Nem. Nem akarok találkozni Dumbeldore-val legyen elég Lestrange professzor. Kérem…
Teszem hozzá és szerintem elég szánalmasan ahhoz, hogy meggyőző legyek.
-A többit én elintézem
Ez most elég gyengén hangzik, gyereknek nevezett, mit tudnék tenni? De semmire értelme Dumbledorehoz szaladgálnom védelemért. Különben sem vagyok most abban az állapotban. Meg kell fontolnom egy öngyilkosságot.
-Akkor majd…Lestrange professzor. Majd akkor beszélünk
Próbálom lerázni megint, mindig, nem tehetek mást.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Today isn't our day.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-