» I solemnly swear I'm up to no good
●● FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN ●●


Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1979. A Brit mágusvilág egyre sötétebb képet mutat. Voldemort Nagyúr és csatlósai, a Halálfalók, egyre magabiztosabb, bátrabb és látványosabb támadásokkal lépnek fel az általuk gyűlölt muglik és mugliszületésűek ellen. A Mágiaügyi Minisztérium tehetetlennek mutatkozik ámokfutásuk megfékezésére. Még a Roxfort sem biztonságos: egyre több diák viseli magán a Sötét Jegyet, Voldemort iránti halhatatlan hűségük jeleként. Azonban még nincs minden veszve! Az iskolán belül és kívül is egyre többen döntenek az ellenállás mellett. Születőben van a Főnix Rendje, Albus Dumbledore vezetésével, melynek egyetlen célja Voldemort Nagyúr és követői megállítása. Csatlakozz hozzánk és írd át a varázsvilág történetét!
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Nyertesek
Díjazott karakterek
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
halálfalók:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
inaktív:
ÖSSZESEN:
93
20
10
20
10
11
27
16
2
7
5
5
27
253
Kiemelt társak
Legjobb barátaink!

Roxfort RPG

New Orleans

FRPG.hu toplista
Friss posztok
pergamentekercseink

Zsebibaba & Füles
Today at 14:03
• • • • • • • • • • • • • •
Gideon Prewett
help me out mr. ghost
Yesterday at 23:36
• • • • • • • • • • • • • •
Robert Blynberch
A dohányzás megrövidíti a cigarettádat.
Yesterday at 23:20
• • • • • • • • • • • • • •
Barty Crouch Jr.
Aktivitás ellenőrzés
Yesterday at 18:09
• • • • • • • • • • • • • •
Shane Zabini
Doris & Shane
Yesterday at 18:07
• • • • • • • • • • • • • •
Shane Zabini
who the hell are you?!
Yesterday at 13:49
• • • • • • • • • • • • • •
Agatha V. Greewy
Nem igaz George?
Yesterday at 11:06
• • • • • • • • • • • • • •
George Shacklebolt
Marlene & Egerton
Yesterday at 10:53
• • • • • • • • • • • • • •
Marlene McKinnon
Vic × Marcell
Yesterday at 10:24
• • • • • • • • • • • • • •
Victoria Brown
The famous after party
Szomb. 21 Júl. - 22:55
• • • • • • • • • • • • • •
Kirley Duke
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.



Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Hollóhát
Kiknek a tanulás kaland
▽ Hozzászólások :
114
▽ Reagok :
105
▽ Kor :
16
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller



»
» Pént. 16 Márc. - 20:48
Erin & Syli


Az ébrenlétek nem túl reálisak. A hangok összemosódnak, a képeket álmodom és talán csak képzelem, ha mozgásban vagyok. Szörnyű száznyolcvan fokos fordulatot generált az élet, hogy már a magam diagnózisára lapozok fel lexikonokat. Cat és Doe azok, akikkel foglalkoznom kéne pszichiátriai szempontból, mégis a hangulatingadozásoknál ingadozom, könyvjelzőket rakok egy olyan klisés címhez, mint a kedélyjavító főzetek depresszió ellen.
Csendes halál telepedett rám. A sokk és döbbenet után letargikusan hagyom elsuhanni a világot magam mellett. Sokszor gondolkodom baromságokon, mint a de jó volna kitalált lénynek lenni, vagy párduc képében rohanni neki a Rengetegnek.
A leginkább kerülendő társaság mostanában én magam lettem és az egyedüllétek úgy fájnak, mintha láthatatlan vadállatok darabokat harapdálnának ki belőlem. Nekidőlök a szürke falnak, mert kimerítő sokáig állni, menni, létezni is az. A falak ilyenkor jó támaszt nyújtanak és hunyorogva bámulhatom a roxforti forgatag cseperedő csemetéit, hogy egymással kokettálnak, hülyéskednek, meg felteszem bírják is a másik pofáját. Hát igen, mintha valamit csúnyán elcsesztem volna. 7 éve járok ide, hogy az ördögbe nem szedtem össze senkit, akihez szólhatnék? Miért játszottam meg a mizantróp genyát és küldtem el mindenkit a vérveretes anyjába? Talán nem az üresség támasztana most, vagy valaki rám szólna, ha fel akarnám vágni az ereim Hisztis Mirtil mosdójában. Pályafutásom abszolút alja lenne oda költözni...
Bekóválygok egy terembe, miért van ennyi kibaszott lyukasom hetedévben? Már tavaly letehettem volna Ravaszokat, unom, hogy ezek még mindig ezen nyafognak. Legnagyobb gondjuk, hogy jönnek a vizsgák.
Az a szép nő tartja a mai előadást és bájitaltan, majd hallgatom és csak nézek, legalább valami esztétikus látványt kapok, ráadásul teljesen ingyen.
Már nem vagyok biztos benne, hogy örülnék annak a szabad évnek júliusban, fogalmam sincs akarom-e egyáltalán. A terem is szürke, bágyadt és én is inkább tűnök szellemnek, mint élőnek, amikor lerogyok a hátsó sorba. Mindenki egy halom blablabla egy nagy kupasz büdös semmi. Aztán ha bejön a tanárnő, legalább bámulhatom a legszebb emberi lényt akit nagyjából valaha láttam. Nem tagadom Shackebolt is helyén van például, de tegyük fel, hogy egy idősebb nő... Ez már a vég. Még ez is hamarabb eszembe jut, mint máskor, még a végén érdeklődő leszek a halálom előtt. Ha legalább lenne egy végpontom. Könyökölök az asztalon, hallgatom a magyarázatot, ha főznénk valamit, automatikusan csinálom. Jól begyakorolt rutinműveletek tulajdonképpen...
A lényeg, hogy ne kalandozzon el a figyelmem, ha meglátok egy fiolát, ne a méregre gondoljak, ahogy zavarosan kavargott. Mennyi aszfodéloszt pirítottam hozzá!
Nagy levegőt veszek, kicsit behunyom a szemem, ahogy rám tör a szédülés. Halott, üveges szemmel nézett rám vissza. Ajkán lecsurgott a bor, amit már nem bírt lenyelni. Végigsimított a gerincemen. Rookwood. Az anyád, Rookwood a küszöbömre rakott. Senkinek se kellettél...
Felpattannak szemeim, sehol sincs már oxigén. Az élet nem fokozhat valamit, amit már nincs hová. Sokféle név van és Erin Rookwood, miért lenne pont ő...
A gondolatmenet megszakad, elvágja az inger. Hirtelen pattanok fel minden előzetes bejelentés nélkül. Többen összesúgnak, kérdőn bámulnak rám, valaki kuncog. Talán zöldülő fejemből egyértelműen leszűri mi következik.
A következő pillanatban már rohanok, a nevetések elkísérnek és az ajtó bezáródik, de az is lehet, hogy csak kicsapom és úgy marad. Hogy elérem-e a mosdót, vagy a folyosóra hányok, nem tudom.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
22
▽ Reagok :
19
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
angelina jolie



»
» Hétf. 19 Márc. - 21:07
Sohasem fogok hozzászokni a tanárszerephez. Magam előtt egyetlen másodpercig sem titkoltam, hogy csak és kizárólag a fiam miatt csaptam le a Roxfort-beli lehetőségre: ha nem léptem volna, ki tudja mikor szedte volna magam ismét annyira, hogy Sylvester közelébe kerüljek. Hatalmas erőfeszítésbe került minden napot úgy végigcsinálni, hogy az arcára nézve kavargott bennem a bűntudat, a fájdalom és a szomorúság, amit megpróbált körbeölelni a remény apró és halvány szikrája. Ezt a kis szikrát mindössze saját gondolataim táplálták, amelyek lehet csupán tévképzetek voltak: ugyan miért akarná a fiam, hogy bármi köze legyen hozzám, miután tizenhat évvel ezelőtt eldobtam magamtól és egy olyan mocsoknak adtam, aki az összes lehetséges módon bántotta? Ha nem lett volna halott, én magam öltem volna meg. Előbb is megjöhetett volna az eszem, kimenthettem volna Sylvester-t a szörnyeteg karmai közül, de nekem egyszerűbb volt félrenézni. Sokáig tartott összeszedni magam és ha egy olyan befolyásos ember ellen mentem volna, mint amilyen Byrsen volt, minden lehetőségem elveszett volna, hogy bármikor közöm legyen a fiamhoz. És a tetejébe biztosan Sylvester-en csattant volna az anyja újabb ostobaságának ostora. Ezért pár hónappal ezelőttig csendben, magamban,  szinte az árnyékban rejtőzve készültem az időmre, ami éppen annyira szorongató volt, mint amennyire akartam.
Nehéz volt úgy tenni, mintha fogalmam sem lett volna arról, ki lép be utolsóként a terembe. Szépen, lassan, fokozatosan szerettem volna közel kerülni hozzá, nem ronthattam ajtóstul a házba: a bájitalok keverésében megmutatkozó tehetsége kapóra jött, így bármiféle magyarázat nélkül is több időt szentelhettem neki. Egyébként tüskével borított szívemet melengette, hogy talán kapott tőlem valami jót is. Diákkoromban a kedvenc tantárgyam volt a bájitaltan, még arra is képes voltam érte, hogy beüljek a könyvtárba és ne is jöjjek ki pár óráig. Kézenfekvő volt, hogy erre az állásra csapok le. Csakhogy, mikor a fiam belépett a terembe, kellett néhány, végtelen hosszúnak tűnő tizedmásodperc, míg viszonylag kitisztult tekintettel néztem ismét a diákjaimra és némileg képes voltam figyelni a többi tanítványomra is.
A mai napra a békeelixír kikeverését szántam tananyagként, de éppen csak elkezdtem felsorolni a bájital hozzávalóit, mikor Sylvester az asztalon könyöklő tartásából felegyenesedett és elsápadt, halálra váró arccal elkezdett kifelé rohanni a teremből. A torkomban azonnal hatalmas gombóc keletkezett, kieresztettem a hangomat és ingerülten csendre intettem a sutyorogni vagy éppen kuncogni kezdő fiatalokat és sietős léptekkel a fiam nyomába eredtem. A termen kívül, a fal mellett találtam rá, a legszebb szavakkal élve sem a legjobb állapotban.
- Sylvester. - Suttogtam,miközben kezeim automatikusan a hátára tévedtek és nyugtató szándékkal végigsimítottam rajta. - Mi történt? -Legszívesebben hisztériázva kezdtem volna futkorászni a folyosón, ám próbáltam tartani magam. A mellkasom szorítani kezdett és fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Hollóhát
Kiknek a tanulás kaland
▽ Hozzászólások :
114
▽ Reagok :
105
▽ Kor :
16
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller



»
» Szomb. 24 Márc. - 16:49
Erin & Syli


 Mostanság többször jöttek elő hülye, fizikai tünetek a legváratlanabb pillanatokban. Az éjszakákat többnyire átvirrasztottam, éjfél után már a klubhelyiség sem tűnt olyan szörnyű helynek. A nyugtató főzetektől elkerültek az álmok, csak az ébredések voltak rosszak, amikor tudtára ébredtem még mindig létezem és hogy melyik valóság van. De ha nappal jobban belegondoltam, vagy néhány tolakodó gondolat beékelte magát és nem volt nálam semmi, a fejemben sem találtam egyetlen gondolatot, ami lenyugtathatna… nagyjából akkor történtek az olyasmik, mint ebben a pillanatban.
Milyen arcot vágott, hogyan színezte el ajkát a méreg, a görcsös rángás végtagjaiban, megelevenedett fintorok, ernyedt tartás, hullamerevség.
Az ott a padlón az ebédem lehet, a leves, amit valahogyan magamba szuszakoltam. Rookwoood…véletlen lenne? Fordulhatnak a dolgok ennél is rosszabbra? Hová szopat már a sors?
Vállammal támasztom az ősi falakat, aztán pálcát veszek elő remegő kézzel. El kell tüntetnem ezt az ocsmányságot… Zúg a fülem, keresem a megfelelő igét, hihetetlen milyen lassan pörög az agyam, ami egyébként mindig vágni szokott. Aztán eszembe jut, éppen, amikor lépéseket hallok. Mielőtt az illető talán belegyalogolna a gyomortartalmamba.
Nevem hallatára összerezzenek, nem különben az érintésre, amitől meg is ugrok. Nem álltam még neki magyarázkodni senkinek miért nem bírom elviselni ezeket és ha nem tüntetem el a hányást, egyenesen belezuhanok. Most csak előretántorgom a fal mentén és remegő térdem összecsuklanak, néhány centire Mrs vagy Miss (fogalmam sincs) Rookwoodtól.
- Semmi, mostanában van ez a…
Nyögöm elharapva a mondat végét és gyorsan megfordulok, háttal neki elég fura lenne. Legalább leülök, nem hiszem, hogy most méltósággal tudnék állni. Sűrűn nyeldekelek és próbálok nem remegni. Asszem ez se rajtam múlik. Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy leküzdjem az émelygést.
- Mindjárt elmúlik. Nyugodtan…visszamehet az osztályba. Csak egy pillanatra…hülyeséget gondoltam. A neve miatt
Nyögöm nehézkesen. Beképzeltem, minden baromságot összehallucinálok, aztán tessék. Gondolatban sem merem megfogalmazni azt a rémképet, aminek hatására megszabadultam az ebédtől. Nyugalom, mindjárt el fog menni. A tanárok nem törődnek velünk igazán és ez a nő…ennek a nőnek semmi köze nem lehet hozzám.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
22
▽ Reagok :
19
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
angelina jolie



»
» Vas. 1 Ápr. - 17:31
A szívem hatalmasat dobbant, talán akkorát, mint meg soha. Látni Sylvester elnyúló arcát, kikerekedett szemeit és szinte zöldbe forduló bőrszínét nagyobb aggodalommal töltött el, mint az első igazi találkozásunk reménye. Mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha arra a napra gondolok: majdnem tizenhat év után először lehettem a gyermekek közelében bujkálás és álcázó varázslatok nélkül, mégis hazugságban. Nem volt jobb ötletem arra, hogyan léphetnék vele kapcsolatba. Léptem volna hozzá csak úgy a semmiből, azzal a felkiáltással, hogy itt vagyok, én vagyok az anyád? És tettem volna hozzá, hogy mindent megbántam? Nem mintha nem lett volna igaz. Nagyon bántam, hogy annak a szörnyetegnek a gondjaira bíztam, hogy nem szabadítottam ki a karjai közül, amikor rájöttem, mit tesz vele.. de úgy éreztem, hogy bár anya szeretetem csordultig tölt, nem lennék képes a gyereknevelésre. Tizenévesen a legjobb opciónak tűnt egy gazdag, tapasztalt mágus által nevelés, később pedig talán még rosszabb voltam, mint tiniként. Egyáltalán nem szedtem össze magam, csapongtam, megjártam jót és legfőképp rosszat, de ami biztos: fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok.
Most is csak annyit tudtam, hogy utána kell mennem. Tanárként választható opció lett volna az állapotának ellenőrzése, de az anyjaként nem nézhettem tétlenül, hogy derült égből villámcsapásként rosszul lett. Attól függetlenül, hogy a teremben maradó diákokat csendre intettem, nem biztos, hogy nem súgtak össze a hátunk mögött; ám a súlyos ajtó csapódása jelezte nekik, hogy maradjanak a teremben és maximum maguk között sugdolózzanak arról, mi történhetett.
- Talán beteg vagy? -  Leguggoltam a fal mentén lecsúszó alakja mellé és csak addig nem figyeltem az arcára, míg a pálcámat előhúzva eltakarítottam a rosszulléte nyomait. Legszívesebben sírva fakadtam volna, mert eszembe jutott, hogy soha nem voltam mellette, mikor elkapott valami kórságot és elképzelésem sincs arról, hogyan kellene viselkednem... eredendően nem voltam túlságosan törődő fajta, nekem is mindig magamnak kellett megoldanom a problémáimat, miért érdekelné más baja? Valamiért úgy éreztem, hogy képtelen leszek felvenni a tárgyilagos álarcom, az aggodalom valószínűleg túlzott mértéket öltve ült ki az arcomra és szinte ordított rólam, hogy bármit megtennék, csakhogy kihúzzam a fiúból, mi baja van. - Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre. A többiekkel nem lesz gond. - Ösztönösen vezérelve fogtam meg a kezét és próbáltam felsegíteni. Mégis mi bajt csinálhatna egy csapat izgága gyerek, akik magukra vannak hagyva néhány bájital-alapanyaggal? Legfeljebb berobbantják a tantermet; diákkoromban én is megtettem egyszer. Sokkal nagyobb probléma volt, hogy szinte az arcomra fagyott minden érzelem és megdermedt az egész testem, amikor Sylvester a nevemet hozta fel a rosszulléte okaként... nagyot nyeltem, egyszerre rázott ki a hideg és futott át rajtam melegség: ugye nem?
- Hülyeség vagy nem... szeretném, ha elmondanád nekem, mire gondoltál. - Hangom kissé halkabb lett és másfajta aggódás járta át. Ha rájött, ki vagyok vagy valamilyen okból kifolyólag csak megfordult a fejében és így reagált, a még el sem kezdődött kapcsolatunk rendbehozása veszett ügy.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Hollóhát
Kiknek a tanulás kaland
▽ Hozzászólások :
114
▽ Reagok :
105
▽ Kor :
16
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller



»
» Csüt. 5 Ápr. - 14:59

 
 
 

Nevetséges, ez már tényleg röhejes, hogy történik valami rossz, amit a sors igyekszik azonnal überelni. Akarva sem tudnám kényesebb szituációba képzelni magam ennél, a folyosón ücsörögve, közvetlen azután, hogy elhánytam magam és a tanár miért is ne jönne ki utánam?
Biztos hallotta, hogy valami nem stimmel mostanság körülöttem, más egyéb, logikus magyarázatot nem tudok.
Szám elé emelem a kezem, próbálok nem remegni, de  testem ellenem játszik. Miért látom mindig az arcát, ha becsukom a szemem? Hogy emlékezhetek utolsó vonaglására, állán lefolyó nyáltengerére ennyire élénken? Utolsó színeváltozásaira, hörgéseire, a földre csattanó borospohárra, szilánkokra törött és néztem ahogy a mérgezett, vörös folyadék lassan pocsolyává folyik. Próbálom megtámasztani fejem a falban és szánalmasabbnál szánalmasabb gondolatok keringnek bennem, hogy valamit mondjak, aminek van értelme, amiben meg tudok kapaszkodni. Mert minden úgy billeg, olyan homályos, tengeribeteg lettem saját egyensúlytalanságomtól.
- Ez nem olyan betegség…
Gyűlölöm magam ezekért a szavakért, normális esetben felpattannék valami kétértelmű megjegyzéssel és még ki is oktatnám tanár létére, ugyan mitől lennék én annyira fontos, hogy otthagyja a többieket. Ez megint túl abszurd és felkavaró, nem csak a gyomrom, a fejem is beleszédeleg.
- Nem, dehogy. Ott semmit sem tudnának csinálni velem. Nem fizikai
Sóhajtok, elkapom a pillantásom róla. Ironikus módon én vagyok az egyetlen ember, aki segíteni tudna magamon, az éppen erre specializálódó kotyvasztó, vagy ő, Erin…Rookwoood. Talán most lehetek gyenge? Nem, attól tartok csak illúzió, megérinteném és rájönnék csak odaképzeltem a szilárd talajt és nem tart meg semmi, még mindig zuhanok. A neve…a bájitalok…
- Minden rendben lenne, ha képes lennék…főzni magamnak valamit, mint a felejtés főzet. Magának nincs? Hallottam egy nevet…egy Merengőben, az én régi emlékeimben, amikor Brysen…csak túl zaklatott voltam és biztosan nem, nem lehet maga az, de hasonló volt és nem akarok emlékezni rá. Ezt nehéz elmondani…mintha azt mondta volna Rookwoodéknak nem kellettél, de az egy másik név volt biztosan.
Megint az lesz, mint Avery professzornál, hogy semmit sem ért majd, simán elmeháborodottnak fog gondolni, mint mindenki más és én sem vagyok biztos benne, hogy nincs igazuk. Mert az a hajszál ami az őrülteket elválassza a zseniktől azzal a merengőbéli emlékkel lett széttépve.




It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
22
▽ Reagok :
19
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
angelina jolie



»
» Kedd 1 Május - 22:09
Távolról figyelni egy ember szenvedését teljesen más, mint közvetlen közelről. Akkor is, ha az illető a saját gyermeked. Gyűlöltem, amikor valaki ideálizálta az anya-gyermek kapcsolatot: nem azért, mert én magam nem szerettem volna része lenne egy közel sem tökéletes, de a szíveket összekötő, lelket melengető és azon néhanapján sebet ejtő szimbiózisnak, de mivel nekem nem adatott meg, egyszerűbb volt rosszul lenni attól, hogy másnak igen. Szerettem volna. Ha megengedik, szerettem volna a gyerekemet. Felneveltem volna, ott lettem volna neki minden egyes pillanatban, a jókban és a rosszakban, a sikerekben és a kudarcokban. Akkor nem görnyedne össze előttem, nem forogna körülöttem a világ és nekem lenne némi fogalmam arról, hogyan nyugtathatnám meg. Része lehettem volna az életének és ismerhettem volna minden tulajdonságát, akár azt is, hogyha megrendül a szája széle, akkor éppen mire gondol. És legszívesebben ordítani tudtam volna a keserűségtől, amiért tehetetlen voltam és hagyták tőlem elvenni a lehetőséget, hogy az anyja legyek ennek a fiúnak.
- Rendben, akkor csak… próbálj megnyugodni. – El sem hittem, hogy kimondtam. Micsoda ostoba tanács ez? Próbáljon megnyugodni? Szegény úgy nézett ki, mint akin kétszer átment a Roxfort Expressz, megcibálták a dementorok és ezek mellé még átokkal is sújtották. Leültem mellé a padlóra, magam alá gyűrtem a talárom és hallgattam. Annyi mindent tudtam volna mondani, mégsem jött szó a számra. Féltem. Szinte rettegtem. Mi lesz, ha még jobban tönkreteszem azzal, hogy egyszer megtudja, hogy én vagyok az anyja? Hogyan reagálna? És én miképpen bírnám ki, ha elküldene a pokol kénköves fenekére, ahová mások és mostanában magam szerint is való vagyok?
Halványan elmosolyodtam, amikor felejtés-főzetet említette. Tehetséges volt, értett a bájitalokhoz és látva, hogy szeret velük foglalatoskodni, mindig kicsit nagyobbat dobbant a szívem. Ennyi idős koromban nekem is a bájitaltan volt a kedvencem, jeleskedtem is benne, így kerültem ide. De a felejtésről eszembe jutott az apja, akit a saját apám az Exmemoriam-al sújtott. A felejtés éppen akkora ajándék, mint amekkora teher. Mégis, jelen pillanatban én is szívesen imádkoztam volna azért, hogy valaki kitörölje az emlékeiből a Rookwood nevet legalább abból a szövegkörnyezetből, amiben a Merengőben hallotta. Elszorult a torkom és éreztem, ahogy könnyek gyűltek össze a szemem sarkában. Nem voltam felkészülve erre a beszélgetésre, de… úgy tűnik, itt az idő.
- Nem hallottad rosszul. - Nem mertem rá nézni, az ajkaimat összeszorítva a padlót figyeltem. Lehet, hogy rajtam a sor, hogy elhányjam magam. Vajon mi lehet a legrosszabb végkifejlet? – Rookwood vérből származol. – Már nem is gondolkodtam, sokkal egyszerűbb volt hagyni, hogy kijöjjön belőlem, aminek ki kell jönnie. – Az én véremből.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Hollóhát
Kiknek a tanulás kaland
▽ Hozzászólások :
114
▽ Reagok :
105
▽ Kor :
16
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller



»
» Pént. 11 Május - 21:51




Az agyam olyan, mint egy rosszul hangolt rádió, zsizseg benne több különböző gondolat más-más hangon.
Önvád, rossz érzések basszusán, a legrosszabb fülembe suttogás: gyilkos vagy és selejt, elcseszted. A tisztánlátás fájdalmából sosem kértem. Tele voltam önbizalommal, az embereket lazán és lelkiismeret furdalás nélkül aláztam meg, mert nekem semmi és senki nem számított. Most, mintha kihúzták volna alólam a bársonyszőnyeget, még iskolai hétköznapjaimba is belopakodott életem minden köcsög nyara. Mint amikor álom és valóság keveredik, ide-oda csapongok: ki vagyok? És újra rá kell döbbennem valami szintetikus, kreált pszihológiai selejt. Miért akartam én elmebetegséget gyógyítani? A legnagyobb dilis…
Túl sok mindent engedtem magamnak elfelejteni.
Ez a nő csak egy tanár, mint Mr Avery, semmi mást nem szajkózhatnak, mint a szokásos, bevált sablont, amit én is mondanék. Nyugodjak meg és nem lesz semmi baj. Próbáljak úgy viselkedni, mint akit nem hat meg, hogy halálfalók vadásznak rá? De menjünk mélyebbre, ereszkedjünk meredekebbre, egy gyilkosság? Hogy a legvégsővel szembenézzünk, ami történt, aminek  gondolatától is rosszul vagyok. Valahogy el kell küldenem, nem követhetek el még egy akkora hibát, mint Averynál. Valahogy meg kellene ölnöm magam. Legalábbis…így képtelen vagyok rendesen harcolni Voldemort ellen és mindig is az ő keze által terveztem elesni, valami nagyobb volumenű összecsapásban, miután alaposan hátbabasztam.
Vissza-visszatér, mint valami tudat alatti mantra, egy emlékeztető jelzés, hogy valójában mindig ezt akartam és tényleg erre készültem. Elvégre volt valaha is bármi lehetőségem?
Terveim szerint motyogok, szinte összefüggéstelenül, ő sem érti majd, ahogy Avery. Túllendül a dolgon, elküld a gyengélkedőre, miért is tudna válaszolni a Rookwoodra? Ha rosszul vagyok, könnyebben beszélek, ez lehet az oka. Már nyitom a szám, hogy nem kell válaszolnia, talán, hogy viszlát, még a gyengélkedőt is mondanám önszántamból, amikor a villám szó szerint kettéhasít.
Szavai visszhangoznak és egyre lassabban, hangosabban, ahogy 16 év kínját próbálom megérteni. Millió kérdést, beteg gondolatot még kisebb koromról: Hol van az anyám? Miért nem kellettem neki? Egyszerűek. Ártatlanok, de ahogy tűzben edzettek, mint az acélt és kalapáccsal kovácsoltak, úgy váltak keményebbé a kérdéseim.
Ez nem történhet velem. Egyrészt irracionálisan sok, másrészt nem hasonlítok rá. Furcsa, hogy ez első gondolat és nem az, hogy meg akarom átkozni. Túlságosan szép. Első és elillanó, ahogy bekúszik a meggyőződés és visszatér az emlék: Rookwood. Ez az a nő.
Légzésem gyorsul, mélyül, túl szapora lesz, mert azt érzem megfulladok. Torkom nincs, mintha elnyomná valami gennyes, görcsös nyomás és mellkasomra térdepel egy óriás. Semmit sem látok a szemeim ellepő könnyektől és minden utolsó erőmmel azon vagyok, hogy elájuljak.
Biztosan más lenne egy más időszakban, de az fikció, most vagyunk benne és ez a valóság. Mindent tompának hallok.
Majdnem lesz egy általános, már-már klisés kérdésem: miért? Bennem felkacag az őrült. Te az unalmas kérdések ellen harcoló! Ne legyél ekkora seggfej!
- Sikerült… tönkrebasznod egy életet. Igaz, hogy sosem számított annak. Biztos…sajnáltad, hogy nem döglöttem meg, én is sajnáltam. Mindig azt kívántam, hogy halott legyél. Bár először nem. Kiskoromban még vártam, hogy el gyere értem és megments, de tudod néhány verés, pár imperio, hogy nyúljak a nadrágjába meggyőzött, hogy kegyetlen ribanc vagy és nem kellesz. Aztán kívántam, bárcsak ne lettél volna annyira gonosz, hogy Brysen küszöbére szarsz, hanem elvonszolod magad egy mugli árvaházig, de néhány crucio és pár merészebb zaklatás kijózanított. Idővel elkezdtem kívánni, hogy legyél halott. De most…most hogy megöltem, mert megöltem, hogy megtörtént, mert megtörtént, már csak azt kívánom, hogy én legyek halott.
Furcsa, ahogy el bírom mondani ezt minden szorító, szédülő rosszullétemmel, mint valami utolsó, hülye gyónást. Valahol még mindig nem hiszem, hogy létezik egy anyám, másrészt nem érzem annak, mert miatta szó szerint nem tudom milyen az. A könnyek csak ezután jönnek, megfulladni csak később fogok, hirtelen azt hiszem nem is kell majd semmi megerőltetés és szépen beledöglök önmagamba. Milyen egyszerű, mennyire tökéletes volna.





It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
22
▽ Reagok :
19
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
angelina jolie



»
» Hétf. 25 Jún. - 22:48
Világéletemben szerettem magamról azt hinni, hogy bátor vagyok. Pedig dehogy. Én vagyok a leggyávább ember, akit a hátán hordott a bolygó, mégis, minden egyes alkalommal, amikor közvetlenül vagy közvetve a szememre veti ezt a sors, a karma vagy éppen egy személy, mindig meglepődöm. De miért? Miért nem vagyok képes elfogadni a megváltoztathatatlan tényt, hogy sokkal jobban hasonlítok egy nyúlra, mint egy oroszlánra? Az egyetlen emberi lény, akinek elszámolással kellene tartoznom, akiért bármit meg kellett volna tennem és akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie számomra, előttem térdel és mégsem tudok tenni semmit, amivel enyhíthetném a fájdalmát. Talán ezért nem harcoltam érte az elmúlt tizehét évben... féltem, hogy képtelen leszek jó anyja lenni, jól felnevelni, megvigasztalni, ha arra van szüksége, osztozni a fájdalmán, az örömn, a bánatán, a mosolyain, a könnyein. Fogalmam sem volt arról, milyen lehet jó anyának lenni, hiszen előttem sem volt jó példa. Amint ez a gondolat beférkőzött az agyamba, ismét csak eszembe ötlett, hogy most is csak arra vagyok képes, hogy másra hárítsam a felelősséget... a saját anyámra. Ő olyan volt, amilyen. Gonosz. Hideg. Nem törődött azzal, mit szerettem volna és ez egészen addig nem érdekelt, míg rá nem jöttem arra, hogy nem szeret engem. Sokáig azt hittem, hasonlítunk és ezért viselkedik velem éppen úgy mint ahogy magával tette. Neki az volt a fontos, hogy a család hírnevét öregbítsük, nagy eredményeket érjünk el, lenyűgözzük azokat, akik hajlamosak voltak és lettek volna piedesztálra emelni minket és ez az élet tökéletesen megfelelt nekem; ha Mark nem ugrott volna bele a létezésem közepébe azon a Spanyolországban töltött éjszakán, a mai napig azt hinném, hogy sokkal jobb a feketébe és romlottságba öltözött szív, mint megpróbálni kinyitni a lakatokat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben a saját emlékeim kitörlése vagy az, hogy hátat fordítsak a fiúnak, aki az anyjának hívhatna, de én nem érdemelném meg ezt a megtiszteltetést - persze, hogy egyszerűbb lenne tudomást sem venni a létezéséről vagy teljes homályban, gondtalanul létezni. Újrakezdhetném. Más emberként, máshol, másokkal. Ezsembe sem jutna a bűnöm, sőt,a bűneim hada. Az sem érdekelne, ha a világ felégne körülöttem, én boldog lennék... mégsem tehetem. Nem akarom ezt tenni. Elhatároztam, hogy megismertetem magam azzal az emberi lénnyel, akivel majdnem két évtizede foglalkoznom kellene, akinek a kezét sosem lett volna szabad elengednem, nemhogy egy nyomorult perverz gondjaira bíznom. Akkor nem voltam ott neki. Talán nem nagy segítség és inkább egy kútba ugrana, minthogy a közelében legyek, de most itt vagyok.
- Tudom. - Csupán ennyit voltam képes kinyögni. Megsemmisülten, levegő után sem kapva. Ujjaim, amelyek előbb még a hátán simítottak végig elgémberedtek, ajkaim kiszáradtak és úgy gyűrődtek össze, mintha citromba haraptak volna. Szívverésem kihagyott egy ütemet, mellkasom összeszorult és most én voltam az, akinek hányingere támadt. Legszívesebben ordítottam volna, hogy igaza van, vétettem, tisztában vagok azzal, hogy miattam élt olyan életet, amilyet, de a gombóc a tokomban megakadályozta a kiáltást. A suttogás is nehezemre esett, főleg, hogy elképzelésem sem volt arról, mit is mondhatnék. Hagytam, hogy dőljön belőle a szó és a megnyílására vonatkozó meglepődöttségemet felülírta az igenis jogosan a szívembe döfött tőr szúró érzése. Nem néztem rá. A folyosó padlóját bámultam, automatikusan bóintottam párat, csakis akkor emeltem rá a tekintetem, amikor elhallgatott. Anyám arra nevelt, hogy ne sírjak és csak ezért nem csillantak meg könnyek a szemeim sarkában: legbelül viszont zokogtam. - Nem érdemelted meg azt a sorsot, amit tőlem kaptál. - Nyögtem ki végül nagy nehezen. - Sok mindent mondanék, de... nem hinnél nekem, amit megértek. - Ismét bólintottam. Van egyáltalán értelme kinyitni a számat? Ez a gyerek bármit mond, igaz. Bár minden egyes szó, amit felém köp felér egy pofonnal, nem tudok vele vitatkozni. Kegyetlen némber vagyok, aki eldobta magától a saját vérét és hagyta szenvedni... mi szól mellettem? Semmi. - Ugyanolyan vagyok, mint Brysen, ha nem rosszabb. De kérlek... tényleg csak annyit kérek, hogy hallgass meg. - Legszívesebben nevettem volna magamon, annyira klisés voltam. Én sem akartam volna meghallgatni magam és ha egy kicsit is hasonlít rám, kemény fába vágtam a fejszémet, amibe biztosan bele is fog törni párszot a baltám nyele. De hát... ő a fiam. Megéri.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Hollóhát
Kiknek a tanulás kaland
▽ Hozzászólások :
114
▽ Reagok :
105
▽ Kor :
16
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller



»
» Szomb. 30 Jún. - 14:24




Hazudnék, ha tagadnám, sosem képzeltem magam elé ezt a pillanatot. A valóság most minden képzeletem felülmúlja, nincs nekem ennyi fantáziám.
Nem tudok visszaemlékezni rá, mikor nőttem ki a gyermekséget, melyik volt a pont amely összetörte kalandos illúzióim, akár olyan végtelenül naiv gondolatokat, Brysen változik majd, vagy Brysen szeret engem. Utóbbi roppant meredek eszmefuttatást nagyjából hat évesen engedtem el, amikor kezdtem kapizsgálni ragaszkodása más jelleget ölt. Szavam még nem volt rá, de úgy fenték az elmém, mint egy élezőt, erőszakkal sem lehettem volna buta. De kicsiként este még eszembe jutott, valami nagy hatalmú és rettenthetetlen anya, aki egyszer csak ránk töri a bejárati ajtót és elhurcol engem. A kép változott, később már mártírhalált halt értem, véres csatában, ezért megbocsátottam. Azt hiszem nem sokkal azután mondtam le róla és képzeltem eleve halottnak, hogy a Roxfortba kerültem és lettek vele kapcsolatban egyre apatikusabb elképzeléseim, mert egyetlen mentségnek csak a halált fogadtam el.
Lóháton érkezett volna, viktoriánus köpenyben a töredezett, büdös kőküszöbre. Jobbját nyílt, vérző sebére tapasztotta, mely oldalától terjed és beborítja fehér alsószoknyáját. Utolsó halálhörgéssel rakta volna le a kis csomagot, baljában szorongatott engem egy ajtó elé, amin nem néz névtáblát. Aztán kileheli mellettem a lelkét, csak a ló nyerítése veri fel Brysent mély álmából.
Talán ez volt az utolsó, amikor még képekben gondolkodtam róla, az apátia a kínzások és molesztálások szaporodásával fordult iszonytató haragba, gyűlöletbe, mindaz, amit vele kapcsolatban éreztem, bár döglött volna meg pokoli kínok közt. Legalább fele annyit szenvedett volna, mint én, de…itt ez a gyönyörű nő, összeabszurdkodja minden ábrándképem és a hülye, fantázialéggömbök kipukkannak. Ennek itt nem lehet mentsége, ott a képén a bőre, még nem kaparta le. Meg sem őszült, tépte ki az összes haját, valószínűleg csak legyintett, eggyel többet szartam létre és élte a boldog, kurva életét tovább.
Most jött el ő is, életem csúcsszar pontján. Az időzítés nagymestere, rést keresett a hálón, amikor igazán nyomorult vagyok, sebezhető, szinte halott, vagy kívánom, bár az lennék. Akkor jön, hogy ne tudjak nekiesni, kikaparni a szemét, hogy már ő…ő se érdekeljen. Vagy a bosszú, a halála, csak meg akarok szűnni.
A „tudom” elég gyenge, érvnek nem nevezhető. Inkább a földet nézem helyette, a cseppeket, amik kiestek szememből. Mintha meglőttek volna azóta és folyton szivárognék. Csak azért bírok ennyit bőgni, mert megfeledkeztem róla 16 évig.
- Rosszabb
Nyögöm valahogy és egyetértően, ő legalább úgy baszott meg, hogy nem a vér szerinti gyereke voltam. De ő meg úgy baszott át, hogy igen. Át a palánkon, földbe, nem is tudom…csak cserben hagyott.
Mindegy mit mond, nem vagyok kíváncsi az ócska kifogásaira, ugyanakkor mozdulni is képtelen vagyok. Megrántom a vállam.
- Jó
Mindegy, most már mindegy, akár beszélhet is. Nekem egyedül kellett elintéznem mindent és nem tudom mit jelent szeretni, vagy anya.  A szeretlek nekem kicsorbult, nem létezik. Az anya szó ócska kurvává változott. Ez a nő, aki kifogásokat gyárt, most majd elmondja, hogy nem kellettem neki, amit Brysentől mellesleg már hallottam és mit ad Merlin összeraktam sokkal hamarabb.






It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Professzor
Ki mindenre megtanít
▽ Hozzászólások :
22
▽ Reagok :
19
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
angelina jolie



»
» Pént. 6 Júl. - 12:25
Sokszor éreztem már magam tehetetlennek, de annyira, mint most, még soha. A velem szemben kuporgó fiút legszívesebben addig ölelgettem volna, míg el nem fogy belőle a szusz, aztán rájöttem, hogy az én hibámból kerültünk oda, ahol vagyunk, ami miatt felálltam volna, hogy egyenesen kiszaladjak a világból. Erőt kellett vennem magamon. Itt volt az ideje, hogy felelősséget vállaljak és ne csak suttyomban, gondolatok kavalkádjának kíséretében próbáljak meg közelebb kerülni hozzá, esetleg még az anyja is lenni, hanem tegyek érte. Megérdemelte a magyarázatot, sőt, joga volt tudni, miért hagytam el őt és miért engedtem, hogy a lehető legrosszabb létezésben legyen része. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy bármit mondok, nem elég. Nem lesz elég jó, erős, megingathatatlan indok és igaza is lesz, ha azt mondja, hogy egy anya nem hagyhatja el a gyermekét és nem engedheti, hogy egy szörnyeteg vigyázzon rá… mindent, amit a fejemhez vágna és valószínűleg vágni is fog, megérdemeltem. Ennek ellenére nem halaszthattam el a lehetőséget, hogy végre valahára beszélhessek vele. Erőt vettem magamon és felálltam, majd a tanterem ajtaja felé fordultam, de fél szemmel Sylvester-t figyeltem. Egyetlen szó kíséretében álcázó bűbájt tettem rá, hogyha berekesztem az órát, akkor a kiáramló diáksereg ne kezdjen sugdolózni, miért kuporog a fal mellett olyan kinézettel, mintha a halálra várna.
- A mai a szerencsenapjuk, vége az órának! – Kinyitottam az ajtót és a kezeimmel is jeleztem, hogy nyugodtan menjenek ki a teremből, mert a legkevésbé sem viccelődöm. – Legközelebb ugyanitt, és Thomas, tegye vissza a hiéna fa levelét a szekrénybe! – A srác mindig megpróbált elcsenni valamit, ez már egyfajta játék lett közöttünk, de most egyáltalán nem volt se időm, se kedvem lefutni a szokásos köröket. A diákok szerencsére gyorsan szedelőzködni kezdtek és még gyorsabban el is tűntek az alagsor területéről, így Sylvester-el perceken belül egyedül maradtunk, hiszen… ki szeretne a pincében tartózkodni, ha nem muszáj? Én is rosszul voltam attól, hogy itt lent van az irodám, most mégis jó ötletnek tűnt az alagsorban való bujkálás. Nem így képzeltem el a fiammal való első, igazi beszélgetésemet, de jobb, mint a semmi, ezért egy újabb pálcasuhintással levéve róla az álcázó varázslatot, ismét a fiamra néztem.
- Fogalmam sincs, hol kezdjem. – A földre ültem és egyáltalán nem zavart, hogy a padló hideg volt, a szívem majd kiugrott a helyéről és fizikai fájdalmat okozott a levegővétel is, nyeltem egyet és megpróbáltam szavakat formázni a számmal. – Elhagytalak. – Nyilvánvaló. Furcsa és szívszorító volt, hiszen neki először mondtam ki és nem voltam felkészülve arra a tekintetre, amivel le fog sújtani rám, hiába lézengtek százszámra forgatókönyvek a fejemben. – Talán mentegetőzésnek fog hangzani, de megvolt rá az okom…  A családom nem engedte, hogy velem maradj… megöltek volna, ha magamnál tartalak. Téged, engem és az apádat is. - Ismét nyeltem egyet, ujjaimat pedig összefontam magam előtt, mintha kapaszkodót próbálnék keresni. Kíváncsi voltam, mikor vág a mondandómba, egyáltalán fog-e hagyni beszélni, ezért és a fogalmazóképességem akut hiánya miatt némi szünetet hagytam két mondat között. – Nem ismered Rookwood-ékat. – Fájdalmasan felhördültem. – Nem csupán fenyegetőztek és.. nem hagyhattam, hogy bántsanak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Hollóhát
Kiknek a tanulás kaland
▽ Hozzászólások :
114
▽ Reagok :
105
▽ Kor :
16
▽ Keresettek :
▽ Avatar :
Ezra Miller



»
» Hétf. 16 Júl. - 14:54




Szeretném azt hinni, csak álmodom és amikor felemeli a pálcát, hogy kiábrándítson egy pillanatra azt hiszem, végre megátkoz. Talán kegyes lesz és elveszi az emlékeim, vagy – és az még jobb lenne eltakarítja az egészet Avadával. Volt nincs gyalázatos, kreált figura és én, aki nemhogy önbizalomhiányos, de egoista volt világ életében, most nem tartom magam többre. Lehet, hogy olyan sok mindennel együtt ez is elbaszódott, pedig az az ironikus trollarc akarok lenni, aki eddig, az emlékei nélkül a saját, antiszociális, rohadó dagonyájában.
De most fáj minden új lélegzetvétel, ki akarom tépni magamból ezt az…én-t, az összes emlékemmel, mert ő csak fokozni tudja, semmi olyasmit nem tud kinyögni, ami megváltoztatja a múltat, nem fog értem időnyerőt használni, hogy anomáliát hozzon létre és akár a világ összeomlását kockáztassa. Hülye kifogásokat gyárt majd, hogy még szerencsétlenebbül érzem magam, vagy vállrándítás lesz a magyarázat. Nem tudom mit várok, nézek rá, gyűlölködő szemeimben tehetetlen könnyel és csak még jobban utálom magam, hogy így lát, összetörve. Nem vagyok hiteles, sokkal erélyesebben akartam elküldeni a picsába, úgy beállítani az egészet, szerencsés vagyok, hogy kidobott a sarokra, rábaszott mert milyen klassz mágus lettem, magasan az átlag fölött állok és Voldemortnak versenyeznie kellene értem, de most, hogy rám küldött valakit nem lenne pofám kérkedni vele, valójában pedig hamar összeraktam, mások zsenijét nem ismeri el.
Próbálok elhúzódni, ahogy letelepszik mellém, de csak annyi történik, hogy összébb kucorgom. Kijelenti, hogy elhagyott, csak így egyszerűen. Nem újdonság, üres tekintettel nézek vissza rá, sosem küzdött értem, nem tett semmit.
-Aranyvérűek? Aha…
Bámulok bambán magam elé, valószínűleg benne vannak a huszonnyolcban, egy elavult eszméket valló őrült valagát nyalják. Magam elé képzelem rituális kivégzésünket, babaként nem hiszem, hogy túl sok komplex gondolatom volt. Ehhez most mit szóljak? Tegyük fel megfenyegették a nőt, hogy szerette a muglit, de baszki hogy cseszhette el ennyire?
-Tudtad, hogy gáz a családod, feketemágusok, akkor miért Brysen küszöbére raktál? Meg se nézted, igaz? Ha olyan kurvára féltetted az életem utánanézel, hogy ne egy elmebeteg pedofilhoz bassz oda. Dobtál volna bele egy kukába, vagy a Temzébe. Ennyire ostoba voltál, vagy csak olyan halál mindegy volt és leraktál egy random küszöbre?
Nem mintha nem lenne most már kibaszott mindegy minden, de azért tartozom magamnak annyival, hogy rákérdezzek.
-Jobb lett volna
Motyogom félig kicsavart, amorf pózban. Rohadtul fáj és zsibbad így a lábam, de leszarom. Olyan, mintha már csak ezek az érzékelések kötnének a valósághoz.







It feels like.. everything just disappears
No past, no future
I'm broken,
I'm alone,
as days go by

my heart grows cold





credit
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
i'm up to no good


the devil's in the details




»
»
Vissza az elejére Go down

Grief

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Irány a játéktér :: Roxfort :: Emeletek-