Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Hétf. 25 Jún. - 15:06
Mom & Richard

Idegesen kevergettem a szezonális pisztáciás jegeskávémat, a tejszínhab már fele már beleoldódott az italba és a jégkockák ütemtelenül koccantak neki a pohár felületének. Már percek óta nem kortyoltam bele, csak meredten bámultam a baglyot mintázó faliórát a kávézó szemközti falán. Még öt perc.
Még fél órával indulá előtt abban sem voltam biztos, hogy eljövök. Rody győzködött, hogy ne tegyem vagy legalább hadd jöjjön velem. Mi van, ha nem is ő írta a levelet, ha az apám ügyeskedik vagy azok, akik legutóbb megvertek? Jogos volt az aggodalma, máskor jól is esett volna, de most ingerültté tett, hogy már megint meg akart óvni még a széltől is, amikor már rég nyilvánvalóvá vált, hogy egyikünk sincs biztonságban. És különben sem érthette, ő már régóta nem vágyakozott a régi családja után, nem vakarta véresre újra és újra ezt az elméletileg behegedt lelki sebet. Én viszont igen. Még tizenöt év után is olyan élénken láttam magam előtt a jelenetet, mintha tegnap történt volna. Nem vagy a fiam, ezt mondta apám, anya pedig csendben ellenkezett, de rajtam kívül talán senki nem hallotta. És nem, az az erőtlen próbálkozás nem mentette fel semmi alól, utána évekig ugyanolyan haragot éreztem iránta is, mint apám iránt. Hagyta, nem segített, nem keresett, cserben hagyott ő is. Aztán ahogy telt az idő, kezdtem megérteni: nem segíthetett, ő is épp úgy a beteg aranyvérű közeg áldozata volt, mint én. Gyenge, megtört nő és nem neki kellett felrónom ezt az igazságtalanságot. Próbálkozhatott volna jobban is? Igen, de a végeredmény ugyanaz lett volna, talán apám még őt is bántotta volna. Már nem tápláltam iránta haragot, csak tudni akartam miért keresett meg ennyi idő után, hogy neki is olyan fájdalmat okozott-e az a nap, mint nekem. És hát... látni akartam őt, mert mégiscsak az anyám volt, ha nem is a legjobb. Emlékeztem rá, amikor jobb napjain elvitt a könyvesboltba és hagyta, hogy azt válasszak, amit csak szeretnék. Amikor elsős kisfiúként alig mertem elengedni a kezét az Abszol úton, Ollivander boltja előtt. Fel tudtam idézni a parfümje illatát és a hangját is. Próbáltam csak ezekre gondolni, mert szükségem volt rá, ha meg akartam bocsátani neki. Már ha ezért szeretett volna velem találkozni. Nem biztos, hogy kibírtam volna, ha ennyi év után ő is belém rúg egyet, éppen most.
Felálltak a szomszédos asztaltól, egy fiatal pár volt az, alaposan megbámultak. Kényelmetlenül éreztem magam, sejtettem, hogy a gyógyulófélben lévő véraláfutásokat vizslatják az arcomon. Csúnyák voltak, ha tehettem volna, ki sem teszem a lábam az utcára. Szégyelltem, hogy így ellátták a bajom, nem akartam, hogy anyám így lásson. De most már úgyis mindegy.
Még egy perc.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Eleanor Avery

Eleanor Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Robin Wright

»
» Vas. 5 Aug. - 23:57
Alig egy hete döntöttem el véglegesen, hogy találkozni fogok Richarddal. Eddig is akartam, eddig is aggódtam érte, és ez a találkozás biztosan nem lesz olyan, mint amikor még velünk élt, és kisebb is volt, de talán eljön. Talán beszélhetek vele pár szót, megmagyarázhatom, hogy miért nem álltam mellé. Talán megbocsát nekem, amiért elárultam, elfordítottam a fejem, és hagytam, hogy a férjem kidobja. Talán elhiszi, hogy a mai napig zokognom kell, ha arra a napra gondolok. Talán feloldoz, talán nem ért meg, talán el sem jön… Megértem. Miért is találkozna egy olyan nővel, aki világra hozta, de talán soha nem viselkedett úgy, mint aki az ő édesanyja…
Egy perccel a találkozó időpontja előtt érek az Abszol úti kávézó ajtaja elé, és amint benyitok, szemeimmel vadul keresni kezdem a fiamat. Nem is telik sok időbe, mire megtalálom, és rögtön feltűnik, mennyivel felnőttebbek a vonásai, mennyivel érettebbnek tűnik, és mintha…
- Szervusz, Richard... - állok meg az asztal mellett, és végigfuttatom rajta tekintetemet. Nem kellett volna, hisz egyből feltűnik az arcán éktelenkedő véraláfutás, és már nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek láttatni akartam magam. Már el is tűnt a félelem szemeimből, és átvette helyét a már jól ismert aggodalom, valamint néhány könycsepp. Ezzel együtt pedig modortalanná is váltam, hisz nem kínált hellyel, én mégis megragadok egy széket, és közelebb húzva hozzá, leülök rá.
- Mi történt az arcoddal? - évek óta nem láttam, nem is hallottam róla sokat, erre az első találkozásunkkor ilyen állapotban van. Mi történt? Addig nem hagyom, míg el nem mondja, és kezemmel már nyúlok is arca felé, hogy felmérhessem a sérülésének súlyosságát. Nem érdekel, hogy talán haragszik rám. Nem érdekel, hogy úgy remeg kezem, mint a jól elkészített karácsonyi pudingok mindegyike. Csak az érdekel, hogy tudok-e tenni érte valamit. Tudok-e rajta segíteni?
- Ki tette ezt veled? - a szemeimben gyülekező könnycseppek közül egy úgy dönt, útnak indul sovány, csontos arcomon, s ez ellen nem teszek semmit. Majd felszárad a folyó, ha úgy érzi, ideje kiapadni. Akkor sem törlöm meg a szememet soha, mikor arra a napra gondolok, amelyiken elment. Mert nem érdemli meg, hogy csak úgy kitöröljem az életemből, ahogyan a sós cseppeket. Velem kell lennie, és a könnyek őt szimbolizálják. Most viszont itt van, újra találkoztunk, és mégsem lehetek boldogabb, mint más napokon. Nem lehetek, hisz tudom, hogy otthon Luther éppen Lestrange-dzsel beszélget, s amint hazaérek, kérdőre vonhat majd, merre is jártam, és tudni fogja, ha hazudok. Nem lehetek boldog, mert találkoztunk, de nincs jól, látszik rajta. Nem lehetek boldog, mert még rajta kívül két gyermekemért aggódok szüntelen. És nem lehetek boldog, hisz az nekem nem jár. Nekem csak az jár, hogy remegjen a kezem, érzelemmentes legyen a házasságok, és lassan, ám biztosan elveszítsem a gyermekeimet. Nem lehetek boldog, hisz bennem él a tudat, miszerint Lutherrel nem lehetek boldog. Bennem él, hogy sosem fog megváltozni, ugyanakkor erősebb a hit. Hiszem, hogy amikor felkelek, karját lazán a derekam köré fonva nézi, ahogy magamra térek az álomból, majd kedvesen, ébresztésként csókkal köszönt, és együtt reggelizünk. Szeretném, ha ez megtörténne. Hiszem, hogy meg fog történni.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Pént. 10 Aug. - 15:58
Mom & Richard

Ahogy kinyílt az ajtó, felkaptam a fejem. A szívem hevesen vert, alig hallottam a fülemben doboló vértől az ajtó feletti kis csengő hangját. Anya nem sokat változott. Ugyanaz az arc, csak még fáradtabb és megviseltebb, mint régen. A haja rövidebb lett, talán hosszabb, nem tudtam eldönteni, az ilyen apró részletekre már nem emlékeztem. A tekintete épp olyan állandó szomorúságot árasztott, mint régen. Hirtelen összeszorult a mellkasom és csak arra bírtam gondolni, hogy nem akarok itt lenni. Elképzeltem, ahogy felpattanok az asztaltól és kirohanok az utcára, el anyám mellett, rá sem nézve, még mielőtt beszélnem kéne vele. Féltem, mintha az életem múlna ezen a találkozáson. Nem akartam csalódni, de mégis mi más történhetett volna?
Mégis ülve maradtam, még akkor is, amikor az asztalomhoz ért. Képtelen voltam köszönni neki, nem tudtam azt mondani, hogy "szia, anya", mintha tegnap váltunk volna el. Azt sem tudtam kiejteni, hogy anya. Csak bámultam bele a poharamba, mint akit lenyűgöz az olvadó jégkockák látványa a sziruptól márványmintájú kávéban.
A kérdésére aztán mégis felpillantottam. Egyik percről a másikra öntött el a düh. Komolyan képes volt megkérdezni, mintha nem lenne nyilvánvaló? Mintha nem tudná, ő, aki együtt élt az apámmal, mi történt velem? Mit várt, hogy majd meghatottan beszámolok neki mindenről, a könnyeimet nyelve a hálától, mert tizenöt év után eszébe jutott, hogy van egy Richard nevű fia?
- Úgy őszintén, szerinted mi történt? Lefejeltem a konyhaszekrényt, vagy mi? Megvertek és te is nagyon jól tudod, hogy miért. - Amint a keze az arcomhoz ért, épp csak a többnapos borostához, elrántottam tőle a fejem. Ezzel elkésett, kibaszottul elkésett, akkor kellett volna megtennie, amikor apám a haragtól elvakulva hajigálta ki a szekrényből a ruháimat és azt üvöltötte az arcomba, hogy nem vagyok a fia. Akkor bezzeg nem jutott eszébe megvigasztalni. - Kérdezd meg a férjedet, ő biztos tudja kik voltak.
Előbb haraptam volna le a saját nyelvemet, mint hogy az apámnak nevezzem. Azok után nem voltam rá képes, amit Dixonnal művelt. Aznap először azt kívántam, bárcsak meghalna az a szemét, úgy éreztem, képes lennék megtenni, mit sem törődve a következményekkel. Utána rájöttem, hogy nem ezt akarom. Ne haljon meg, az gyors, egyszerű, még hős is lenne belőle az agymosott barátai között. Nem, azt akartam, mindennél jobban, hogy az Azkabanban rohadjon meg, dementorok között múljon ki, mert nem érdemelt többet.
- Miért akartál találkozni velem? Ő küldött ide? Mert akkor haza is mehetsz, nem érdekelnek a fenyegetései. Megmondhatod neki nyugodtan, hogy ha még egyszer a gyerekeim közelébe megy, élve elásom.
Ingerülten a szívószál után kaptam és néhány nagy kortyban kiittam a kávém maradékát. Remegett a kezem, ahogy mindig, amikor ideges voltam. Gyerekként állandóan reszkettem a vizsgáim előtt, ha apám leszidott vagy bármiféle kényelmetlenség ért, azonnal testi tüneteket produkáltam. Persze nem meglepő, a családunkban senkinek sem volt igazi az idegrendszere. Még egy kis ajándék a patyolattiszta vérem mellé, igazi büszkeség...

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Eleanor Avery

Eleanor Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Robin Wright

»
» Kedd 30 Okt. - 13:36
Nem köszön és érzem, ő teszi a legjobban. Érzem, helyes a viselkedése, hisz nem érdemlem meg azt, hogy kedvesen vagy bárhogyan máshogy hozzám szóljon. Nem köszön, és nem hibáztathatom ezért. Egész idáig felé sem néztem, nem kerestem meg, hogy helyrehozzuk azt, mi valamikor régen elromlott, szertefoszlott. Pedig akartam, de nem mertem. Akartam, de sosem volt hozzá elég erőm, és sosem volt merszem elküldeni egyetlen rövidke levelet sem. Még csak megírni sem volt merszem egyik gondolatomat sem, mert bár tudtam, mi legfőbb vágyam gyermekeimmel kapcsolatban, mi van akkor, ha Luther meglátja akár csak Richard nevét. Azzal rá hozom a legnagyobb bajt és csak azután magamra. Ezt pedig nem engedhettem meg, hisz... Hisz Merlin szerelmére, hát így is megverték! Így is bántják, hát még ha okot adnék rá?
Legszívesebben ordítanék, mikor elrántja a fejét, mikor úgy szól hozzám, mint az utolsó rongyhoz a földön, de igaza van. Ebben is igaza van, mert az én lelkemen szárad, hogy nem kerestem eddig, hogy most mégis megtettem, hogy tudni akarok róla, és hogy ezt talán Luther is megneszelte. Pedig vigyáztam, nem szóltam senkinek. A bagoly sem volt sokáig úton, mégis elbántak vele. És most én iszom meg ennek a levét, amit bár tudom, hogy megérdemlek, akkor is fáj. A saját fiam fordul lassan ellenem, amit sosem hittem volna, de... De nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni. Csak a düh beszélhet belőle. Biztosan csak a düh az, amit kiad most magából, és én vagyok a legközelebb. Fáj? Még szép, hogy fáj, de igaza van, és ez ellen egyikünk sem tehet. Megérdemlem, így hát tűröm. Visszahúzom a kezem, és előredőlök a széken. Most nem vagyok képes nyugodtan ülni és hátradőlni.
- Richard, én erről nem tudtam... - keze felé nyúlok, hogy megsimogathassam kézfejét, de nem tudom, hogyan fog reagálni, így csak mellette pihentetem meg tenyeremet. Ha majd úgy érzem, kicsit nyugodtabb lesz a légkör, ismét megérintem a fiamat. Mert meg akarom érinteni tizenöt év után. Ennyi mindkettőnknek jár.
- Luther... Hát persze... - lehelem magam elé a szavakat, és már ebben a pillanatban is tudom, hogy nem fogom megkérdezni férjemtől, mi is történt pontosan, de legalább tudom, hogy merényletet követett el egy gyermekem iránt, és ebből már kezd elegem lenni. Talán ez az érzés egyszer addig fokozódik, hogy végre elég bátor leszek ahhoz, hogy kiálljak a gyermekeim mellett a férjemmel szemben. Vagy kiálljak magamért, de ez nem is olyan fontos, mint Richard, Rigel vagy Rhea. Hisz ők az elsők, bárki bármit is mondjon. Ők az én mindenem.
- Richard, elég! Azért jöttem, mert hiányzol. Ő még csak nem is tud arról, hogy itt vagyok... - bár erre nem vennék mérget ezek után. Talán kémkedik a gyerekek után, és így rólam is tudhat. A mai világban már senkiben sem bízhat az ember. - Mit tett a gyerekeiddel? - a mondat végéhez érve elcsuklik a hangom, hisz... Hisz ez azt jelenti, hogy van unokám. Nem érdekel, hogy kiféle, miféle, de az én unokám, akit nem ismerek, mégis már most szeretem. Mert számomra családtag mindenki, aki Richardnak fontos. Csak ne haragudna rám ennyire...
Óvatosan megfogom fiam kezét, mikor meglátom, hogy legalább annyira remeg, mint az én kezem jobb napjaimon. Hát ezt örökölte tőlem? Pont ezt, ami az én életemet is megkeseríti?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Richard Avery

Richard Avery

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon

»
» Szer. 21 Nov. - 11:25
Mom & Richard

Valószínűleg tényleg nem tudott semmiről, ezt nem feltételezhettem róla. Sosem volt jó anya, de ártó szándékot az érdektelenségén túl nem róhattam fel neki. Sosem bántott, nem gyötört, egyszerűen csak nem volt ott. De ő sosem szólt egy rossz szót sem, nem kereste bennem lépten-nyomon a hibákat, mint apám. Nem haragudhattam rá azért is, ami nem az ő hibája volt - anélkül is akadt, amit meg kellett bocsátanom neki. És ahogy néztem a fájdalmas kifejezést az arcán, egy pillanatra szégyelltem magam, amiért ilyen durván szóltam hozzá. Épp, mint kisgyerekként, amikor magamra haragudtam, amiért nem voltam nekik elég jó. Pontosabban apámnak nem voltam elég jó, anyámról a mai napig nem tudtam eldönteni, hogyan érzett a "végzetes hibáim" kapcsán. Most itt volt az alkalom, hogy mindent megkérdezzek, már ha volt hozzá elég bátorságom.
- Tudom, hogy neked nincs közöd hozzá. Soha nem volt, mindig csak csendben nézted. - Számát sem tudtam, hányszor pislogtam felé segélykérőn kicsi fiúként, mikor az apám kedvenc hobbiját űzve alázott a vacsoraasztal felett. Sosem kelt a segítségemre, csak nézte. Bizonyos szempontból ez volt a lehető legrosszabb, amit csak tehetett.
- Csak azt nem értem, miért pont most. Több mint tizenöt éve nem láttalak, őszintén szólva azt gondoltam, már nem is foglak. Már megbarátkoztam vele, hogy nem találkozunk többet és most nem tudom, mit kéne ezzel kezdenem. Mit szeretnél, meséljem el, mi történt velem? Vagy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna és beszélgessünk az időjárásról meg a munkámról? Gondolom, még azt sem tudod, hol dolgozom. A Roxfortban tanítok, amúgy, ha esetleg érdekel. - Apám azt akarta, hogy a Minisztériumban dolgozzak, anyám véleményét nem tudtam. Most meg már úgysem számított. - Bántotta a fiamat, nem fogom részletezni, látni is elég volt. Most már jobban van, szerencsére.
Hosszú másodpercekig tanulmányoztam a tejszínhabot a kávém tetején.
- Amúgy Dixonnak hívják, tizenhat éves. Van egy lányunk is, Flora, ő tizenöt lesz. Hollóhátas, mint én voltam, csak sokkal bátrabb, ezt inkább Rodytól tanulta. - Elemeltem a tekintetem a pohárról, mert látni akartam, mit reagál az unokáira és Rodyra. Vajon megbékélt legalább a párválasztásommal ennyi év alatt?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Csak csendesen, csak halkan, hogy senki meg ne hallja
» Murphy mindig figyel
» csak játék
» csak csönd, mely égig ér
» csak a bolondok magyaráznak

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-