Ünnepélyesen esküszöm
hogy rosszban sántikálok



Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1979. Sötét van. És egyre többször tűnik fel még azoknak az embereknek is, hogy nincsen minden rendben, akik nem érzékelik a mágusvilág történéseit. Az emberek eltűnnek, a házak fölött pedig vagy a Sötét Jegy lebeg, vagy nincsenek már házak. Nem bízhatsz senkiben. De ma boldog is lehetsz. Ma harcolhatsz is. Talán maradt még remény. Talán mélyre kell ásni érte, talán olyan emberekben találod meg, akikben azt hitted, hogy kihunyt a remény minden szikrája. Új szövetségeket köthetsz, új Rend születhet. Nincs még vége. Nem ma jött el az utolsó napfelkelte. Mert az öröm segít azokon, akik megérdemlik, még akkor is, ha teljes a sötétség; mert a sötétséget elűzi a fény. Az új Rend. Az iskola, ahonnan kikerülhetnek azok az ifjak, akik megváltoztathatják a történéseket így, vagy úgy.
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai


Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Merengõ
legfrissebb történések

» A Mágiaügyi Miniszter, Harold Minchum elesett! Köszöntsétek új miniszterünket Barty Crouch Sr. -t!
• • • • • • • • • • • •

» A Szent Mungó halálfalói fennhatóság alatt áll! Ez kihatással van a továbbképzésen tanulókra, az ottani betegekre! Gondold meg kétszer, belépsz e az ajtaján!
• • • • • • • • • • • •

» Szörnyű támadás az Abszol úton! Hogyan kezdjék békességben így a tanévet a diákok, ha már bevásárolni sem tudtak?
• • • • • • • • • • • •

» Tovább olvasok


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Édeshármas vagy négyes?
Today at 10:30
• • • • • • • • • • • • • •
Moira G. McGonagall
Amikor a gigászokat szólítják
Today at 2:01
• • • • • • • • • • • • • •
Patrick Drake
sunshine in the darkness
Today at 0:57
• • • • • • • • • • • • • •
Moira G. McGonagall
Avalon Lodge
Yesterday at 22:33
• • • • • • • • • • • • • •
Orville Ackerley
Kapcsolat kereső
Yesterday at 22:16
• • • • • • • • • • • • • •
Leo Eugéne Burke
Képességek listája
Yesterday at 20:45
• • • • • • • • • • • • • •
Orville Ackerley
Munkahelyek listája
Yesterday at 20:43
• • • • • • • • • • • • • •
Orville Ackerley
Avatar foglaló
Yesterday at 20:39
• • • • • • • • • • • • • •
Orville Ackerley
Will you marry me?
Yesterday at 20:32
• • • • • • • • • • • • • •
Leo Eugéne Burke
Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel
Yesterday at 20:19
• • • • • • • • • • • • • •
Maura I. Pince
A hónap írói
a hónap posztolói
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
törvényen kívüliek:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
ÖSSZESEN:
51
15
4
6
6
5
25
16
1
3
5
6
143
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.


Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mágiahasználó
Varázstársadalom tagja
▽ Hozzászólások :
1
Értékelés :
0
▽ Avatar :
elodie yung

»
» Hétf. 8 Okt. - 23:21

Cordelia Lowell

I won't say a thing I just wait and see if you into me

Becenév:

Delia, Mrs Norris

Kor:

34

Származás:

aranyvér

Lojalitás:

semleges

Képesség:

legilimencia és animágia

Csoport:

mágiahasználók

Rank:

mágiahasználó

Play by:

Elodie Yung

Karakter típus:

canon


Gyermekként még naivan hittem abban, hogy minél több dolgot tanulok meg, a szüleim annál jobban fognak szeretni; elvégre is mindkettejüknek meg kellett dolgoznia mindenért, amit elértek az életben, és ugyanolyan akartam lenni, mint ők: apám, aki a Minisztériumnak dolgozott és anyám, aki a Gringottsnak, mindketten elismert tagjai a varázsvilágnak... Csak szeretetteljes szülőknek nem lehetett őket mondani.
Beteges ambícióik mérgezték meg az egész családot; gyermekeiken át akartak még többet elérni, és hosszú hónapokon át leveleztek, mire elérték, hogy én és három testvérem a Roxfort helyett a Durmstrang falai között végezhessük tanulmányainkat. Az ő kedvükért akartam animágus lenni - naivan reménykedtem, hogy ezzel majd elnyerem apám tetszését, hogy végre büszkén pillant majd rám, úgy, ahogy a saját trófeáit nézegette. Ő mesélt nekem először azokról a varázslókról és boszorkányokról, akik állati alakot tudtak felölteni, és reménykedtem benne, hogy amikor már nekem is sikerül megtanulnom az animágiát, majd valami majesztatikus és büszke állatként állhatok elé... De emlékszem még, hogy teli torokból, hasát fogva nevetett, mikor megtudta, hogy "mindössze házimacskára telt tőlem", aztán megígértette velem, hogy ezt a szégyenfoltot a család profilján sosem fogom senkinek megmutatni; és én, ostoba módon hittem abban, hogy ha ezt megteszem, majd jobban fog szeretni.
Ezután egész szeretetem anyámra irányítottam át, botor módon szállva versenybe az ikerhúgaimmal, akik a szeme fényei voltak; tökéletesek és gyönyörűek, vakon követték az utasításait és mindketten évfolyamelsők voltak a saját házaikban - olyanok, amilyenekké én sosem válhattam. Ő mindig arra biztatott, hogy tanuljak - hiszen a tudás hatalom, az ő gyermeke pedig nem lehet egy tanulatlan senki. Rosszabb napjain azt szajkózta, hogy nőként elég csak szépnek lennem és hűségesnek a férjemhez, felnevelni néhány fiúgyermeket, akik értékesebb tagjai lesznek majd a társadalomnak, mint legidősebb testvérem. Hangulatváltozásai ösztönöztek arra, hogy elkezdjek információkat keresni a legilimenciáról - hiszen nehéz volt elhinnem, hogy egy személyben két, ennyire különféle vélemény megférjen egymás mellett, és ki akartam deríteni, mi mindenre gondolt, amikor undorodva köpte ki a szavakat, amiknek köze volt az idősebb testvéremhez.
A bátyám... Ott, ahol emlékeimben élnie kellene, nincsen más, csupán ködös sötétség. A kettőnk között lévő korkülönbség áthidalhatatlan szakadék volt, amibe még csak nem is mertem belenézni; egyszerűen elfogadtam, hogy búcsúzás nélkül hagyta maga mögött a családi házat egy esős, nyári éjjelen, és igazából a mai napig csodálom őt amiatt, hogy volt elég mersze a saját életét élni, még ha ez azt is jelentette számára, hogy magára kell hagynia a családját. Hiánya tompa fantomfájdalom a szívem környékén; valahol mélyen még bánom, hogy nem próbáltam közeledni felé, mikor még kéznyújtásnyira volt, hogy nem mertem hidat építeni a szakadék fölé, ami elválasztott minket. Most már úgyis késő; hiszen fogalmam sincs, merre kezdhetném el keresni, és biztos vagyok benne, hogy a szüleink sem segítenének rátalálni, tekintve, hogy amióta darabokra törték a varázspálcám és megtagadtak, mint gyermeküket, nem léptem velük kapcsolatba.
Egyedüli családtagomként Argusra gondolok; a gyertya fényében csillogó szemeire és az arcába hulló, kusza hajtincsre, ami sosem akar engedelmeskedni a gazdájának. A napra, amelyiken először a nyomába szegődtem és elhatároztam, hogy az útitársa leszek, mindennapjainak a kísérője maradok. Határozottan kötődök hozzá; hiszen ő áll a legközelebb ahhoz, amit családnak nevezek. Ő a biztonság és a stabilitás, az első napsugár a deres, téli reggelen és a kéz, ami vigasztalóan simogat, amikor minden más értelmét veszti... Költői szavak egy egyszerű házimacskától, nem igaz?
Gyermekként naiv voltam és ostoba; hittem a szüleim minden szavának, hittem abban, hogy szeretni fognak, ha teljesítem minden ambiciójukat, amiket nekik nem sikerült, ha szert teszek arra a tudásra, ami nekik nem adatott meg. Magamnak való gyermek voltam, aki idejét szívesebben töltötte a tankönyvei fölött, mint kortársaival, és ezzel hamar végtelen magányra ítéltem magam. Utána már késő volt - ez a zárkózottság és bizalomhiány azóta is kísért, mint a múltam egyik démonja.
Fiatal felnőttként a professzoraim favoritja voltam; fényes jövőt jósoltak nekem, mert fogékony és intelligens diák voltam, aki jócskán túlnőtt évfolyamtársain, legalábbis tudás tekintetében. Akkoriban az ambícióim hajtottak, hiszen hittem abban, hogy kitűnő auror lehet majd belőlem, esetleg professzor iskolám falai között, és minden magabiztosságom erre az instabil alapra építettem - egy álomra, amit sosem sikerült beteljesítenem. Szüleim támogatására sem számíthattam; az ő szemükben semmi sem volt elég, amit megtettem, mindig többet vártak el, egyre többet, míg végül megkövetelték, hogy egész életem az ő akaratuknak szenteljem. Egész életemben egyszer volt elég merszem ahhoz, hogy kiálljak magamért előttük, mint ahogy azt a legidősebb testvérem tette annak idején; csak míg ő szerencsével járt és szabadon mehetett útjára, addig az én életem derékba lett törve, csakúgy, mint én magam.
Az életem utolsó dekádját úgy éltem le, hogy fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal; összetört pálcával és összetört álmokkal hagytam ott az egykori otthonom, csak hogy utána négy lábon, macskabundában próbáljak új életet kezdeni. Ez idő alatt tanultam meg túlélő lenni, még ha emberségem nagy részéről el is feledkeztem; és a mai napig is gyakran előfordul, hogy inkább az ösztöneim vezérelnek, mint a józan eszem. Megtanultam eggyé válni az árnyékokkal és elkerülni a fölösleges figyelmet, el tudom érni, hogy csak akkor lássanak, ha én is azt akarom; már pedig a saját biztonságom érdekében inkább elrejtőzni szoktam. Megfigyelővé váltam, aki gondosan elraktároz minden szükséges informaciót, amit később felhasználhat a saját céljainak eléréséhez. Ennek ellenére nem mondanám magam számítónak, sem rosszindulatúnak; hiszen még emlékszem arra, amit a szüleim tettek velem és nem akarom, hogy bárki is ugyanerre a sorsra jusson, potenciálisan miattam. Nem ítélkezek és nagyon ritkán mondok véleményt is; általában megtartom magamnak a gondolataimat, hiszen egész eddig nem igazán volt őket kivel megosztanom. Csak nemrég kezdtem el újra megtanulni, hogyan bízhatnék meg valaki másban is, nem csak saját magamban; és remélem, hogy egy nap majd újra megtanulom, hogyan kell... embernek lenni.


Ujjait apró kezemre kulcsolja; futunk, futunk az éjszakában, a birtok füve meztelen talpam csiklandozza, és csak arra tudok gondolni, ahogy a szél a hajamba kap, hogy ez az, amit szabadságnak neveznek. Ő tanította meg nekem ezt a szót, azt mondta, megmutatja, hogy megértsem, hogy megismerjem, mielőtt már túl késő lenne és megfosztanának tőle, kitépve a szárnyaim a helyükről. És most a birtokon át vezet; sötét árnyék mögöttünk a családi ház, a falait alkotó, fekete téglák kontúrjai elmosódnak a telihold sápadt, ezüstös fényében, mikor hátrapillantok, abban a reményben, hogy valamit meglátok majd ébenfekete hajam zuhatagán át. A szél zúgása a fák lombjai között statikus zaj; csupán a ziháló lélegzetvételeim hallom, ahogy apró lábaim szedve próbálok nem lemaradni mögötte, görcsösen kapaszkodva a kezébe, hogy ne veszítsem el az óriási birtokon. Aztán végre lefékez; a lábának ütközök, aztán hátraesek a fűbe, összekoszolva így a hálóingem, a szabad kezemben szorongatott kis plüss macskámat. A kerítés fölénk magasodik; mögötte nincs más, csupán áthatolhatatlan, fekete semmiség, ami elnyelhetne, ha engedném neki. Fázósan húzom össze magam a földön; és nem látom az arcát, mikor lehajol hozzám, és remegő kezét a vállamra helyezi.
- Ez a kerítés... Ez a te arany kalitkád, Delia. - Nem értem, miről beszél; egy gyermek nem értheti még a kalitka fogalmát, nem tudhatja, milyen rabnak lenni. Hátrapillantok, a ház irányában, de ott is csak a sötétség néz vissza rám, ugyanaz a mély, feneketlen sötétség, ami a kerítésen túl is vár. Vár, hogy elnyelhessen. Félek, de mikor szólni próbálnék, egy hang sem jön ki a torkomon. - Rabjuk maradsz, csakúgy, mint én, mint a testvéreink. Innen nincs kiút.
Felsegít a földről; és a keze remeg, mikor karjaiba vesz, hogy visszacipeljen, át a birtokon, a magas füvön, mindenen, amin át szaladtunk. Álmosan hajtom a fejem a vállára; nem értem, miért hozott ki ide, miért ébresztett fel, mikor mindkettőnknek ágyban kellett volna lenni. Szívének ütemes dobbanásait hallgatom, míg el nem alszom; és a nap első sugarai az ágyamban érnek, és a hálóingem tiszta, és a talpaim nem fájnak már. Messze nézek az ablakon át, és valahol ott, a ködben, a birtok szélén feldereng a kovácsolt vas kerítés, és mögötte, a szabadság.



Ez az első alkalom, hogy az ünnepekre nem utazok haza; a magyarázatom két fikarcnyi mondat csak, szálkás, vékony betűkkel írva, amit a húgaimra bíztam. Egyedül maradok, a könyvtár egyik sötétebb sarkába kuporodva, több halomnyi könyvvel, abban a reményben, hogy majd ezt az időt kihasználhatom arra, hogy tovább elemezzem a könyveket, amiket a legilimenciáról és animágiáról gyűjtöttem össze, de egész eddig csak odáig jutottam, hogy kiterítettem a pergament a mahagóni asztallapra. A sötétség puhán ölel körül; a csendben csupán a saját lélegzetvételeim hallom, és a penna karistolását a papíron, annak ellenére, hogy én még elő sem kerestem a sajátom. A felismerés, hogy nem vagyok egyedül, villámcsapásként hasít belém; tekintetemmel keresem azt, aki megzavarta a magányom, de sehol sem látom, mintha egyszerre lenne itt, és teljesen máshol is, vagy mintha csupán a képzeletemben élne, elemi részévé válva az életemnek, mint afféle statikus háttérzaj, zavar a rádió adásában. Nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget; hiszen a könyvek nem fogják elolvasni magukat, nekem pedig rengeteg tanulnivalóm volt még, kezdve a legilimencia alapjaival, nem hagyhattam veszni a drága időt, amit egyedül tölthettem, hiába volt olyan érzésem, hogy valaki figyel az árnyak közül.



Kezem az övében, ujjaink összefűzve; meztelen talpam alatt puha és hűvös a friss, kora nyári fű, és a friss levegő a folyók illatát hordozza. Azt hiszem, ezt nevezik boldogságnak, hogy ez az az érzés, amit mellette tapasztalhattam meg először, mikor tervek ezreit szőttük egy közös jövőről, apró házról a hegyekben és puha szőrű, halk léptű macskáról a kandalló előtt; ostoba, gyermeteg álom a szabadságról, ami nem járt ki a magunkfajtáknak, akik a vérvonaluk foglyai voltak. Apró pókok módjára szőttük ezeket az álmokat egy-egy délutánon, a könyvtár polcainak rejtekében, ahol először meglátott, évekkel korábban, ahogy a könyveim fölé hajoltam. Csupán egy árny volt, puha léptei halkan visszhangoztak a nyomomban, és néha úgy éreztem, én hívtam őt életre, először kiejtve nevét ajkaimon; azt akartam, hogy a jövőm legyen, a szabadságom, de aztán elengedte a kezem és azt mondta, ez itt a vég, mert számára más az otthon és már a jövő, törékeny, aranyhajú lány, kit a szülei választottak ki számára. Kezem elengedve vált újra árnyékká, pár elhaló lépéssé, aztán eltűnt a horizonton, magamra hagyva engem a tó partján, meggyalázva, magányosan, és a szél csak fújt, és fújt, és halott dalokat suttogott.



A szüleim bankettjén már valaki teljesen más foglalta el a helyét; rémültnek tűnő, őzikeszemű ifjú, a családunk barátainak fia, kinek nevét akkor sem tudnám felidézni magamban, ha ostoroznának. Azon a helyen régebben mindig a bátyám ült; emlékszem még a történeteire, sárkányokról és más varázslényekről, amiket látni szeretett volna, de akárhogy is igyekszem, az arcát nem tudom felidézni magamban. Eltűnt, csakúgy, mint az őt ábrázoló képek a villából, mint az összes tárgya a birtokról, mintha sosem létezett volna; még a nevére sem emlékszem, sem a hangjára, csupán kezének szorítására az enyémen és puha lépteire a fűben, ahogy rohantunk az éjszakán át. A szabadságra vágyott és hatalmas árat fizetett azért, hogy azt megkapja; bár egyre gyakrabban hittem azt is, hogy sosem létezett, csupán álmaimban élt, gyermeteg lázálmaimnak volt a hőse, aki az volt, aki én sose lehettem. Majdnem két dekádba telt, hogy megértsem, amit azon az éjjelen mondott; és ugyanennyibe telt, hogy rájöjjek, az aranykalitkám ajtaja eddig csak behajtva volt, de a lakat abban a pillanatban kattant rajta, amelyikben szüleim bejelentették az eljegyzésem a nevesincs ifjúval, aki betolakodott az életembe, elfoglalva az egyetlen üresen álló széket a mahagóni ebédlőasztal mellett.



A tenyere az arcomon csattant, égő, vöröslő nyomot hagyva maga után; hangja élesen, bántóan mar a fülembe, ahogy szórja a nyakamba a szitkokat, tombol, mint a vihar az ajtón túl. Szemei villámokat szórnak, mikor meghátrál, megütközve azon, hogy pálcát mertem emelni rá; bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok benne meglátni a nőt, aki életet adott nekem, aki az elmúlt években azt szajkózta, a tudás hatalom és egy jól kitanított nő hatalmas sikereket érhet el. Azt a démont látom benne, aki egész hátralévő életemre egy kényszerített házasság béklyójába akarna engem verni, hogy a család érdekeit szolgálja, arra nem is gondolva, hogy én akarhatok mást is. Egy más életet, egy más családot... Egy más utat, amin elindulhatnék. A szemeiben nem látok mást, mint feneketlen sötétséget, ugyanazt, ami a birtok kovácsolt vas kerítése mögül nézett vissza rám, és ami puha köntösként ölelt körül, mikor a könyveim társaságában töltöttem az időm az iskolám könyvtárában; és a másodperc töredéke csak, míg felém lép, aztán hátam az ajtónak ütközik és egy pillanatra lélegzetem vesztem; a tüdőm szúr a levegő hiányától, és szúrnak a szemeim a bennük gyűlő könnyektől. A fogai között szűri a szavakat, gyalázatról beszél és árulásról, aztán reccsen a bükkfa és ő két darabban dobja a földre a pálcám; azt mondja, többet nem vagyok méltó a nevére, és én nem veszekszem. Szótlanul lépek ki az ajtón, az esőbe, és elképzelem, hogy a bátyám itt van, hogy vezessen az utamon... De egyedül vagyok. Egyedül maradtam.



A nap sugarai lágyan cirógatják az arcom, ahogy végigsétálok a Temze-parti bulváron; hetek óta először merem bátran azt állítani, hogy tényleg szép az élet. Holdkóros mozdulattal simítok el egy kusza hajtincset az arcomból; a figyelmem lekötik a víz felszínén fodrozódó, apró hullámok, és egy pillanatig elgondolkodok azon, vajon milyen lenne egy nap elhajózni valamerre, messze, az országon túlra, ahol senki sem ismerne, de aztán elvetem ezt az ötletem. Annak idején a bátyám is hasonlóan gondolkodhatott, de mára már nem maradt más utána, mint statikus zaj, mint az elromlott rádióban, és néhány elkopott emlék, amiket akarva sem tudnék felidézni magamban. És a víz lassan hömpölyög tovább a tenger felé, sötéten, feneketlenül; a korláton áthajolva keresek valamit a feneketlen mélységben, de csak a hullámokat látom, és az arcomba hulló, ébenfekete tincseket, és elgondolkozok azon, hogy ennek egyáltalán van-e valami értelme. Mármint több értelme, mint a sötétségnek. Sietős léptekkel indulok tovább; próbálom felidézni magamban az útvonalat, amin általában négy tappancson szoktam járni, de bármennyire is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni; de valami mégis vezet előre, át a kisgyermekes családok és idősödő házaspárok között, mintha legalább már ezerszer megjártam volna ezt az útvonalat; pedig biztos vagyok benne, hogy utoljára még gyermekkoromban járhattam erre, még amikor voltak ambícióim, vágyaim... Családom. Valami több, mint a sötétség, ami a nyomomban járt. Aztán megállok; a gondolatmenetem úgy szakad félbe, mintha sose lett volna, ahogy megpillantom Őt azon a padon, ahol pár napja még apró, bundás testemben süttettem a hasam. LÁbaim maguktól vezetnek ahhoz a padhoz; szoknyám megigazítva foglalok helyet mellette, és szinte fel sem ismerem a saját hangom, mikor megszólítom, valami ostobaságot csacsogva az időjárásról. Egy józanabb, valamivel logikusabb részem azt súgja, adjam fel, hiszen nem válthatom meg az egész világot; egy másik viszont bizonytalanul simítja a kezem a vállára, mintha régi, közeli barátom lenne, és olyan lelkesedéssel csacsog a semmiről, míg Őt is szóra bírja. Talán percekkel, talán órákkal később távozom; mikor visszanézek a padra, amin ült, már nincs ott, de mosolyának halovány árnyéka még megkísért, ahogy az egyik sikátorban elrejtőzve lassan körvonalazom a tervem. A pályaudvar nincs is annyira messze innen... Négy lábon talán még a vonatot is elérem.



Ar árnyak hosszúra nyúlnak a gyertya fakó fényében; az egyik szekrény tetején ülve figyelem, ahogy újabbat lapoz az elnyűtt borítójú könyvben, gyengéden helyezve a megsárgult lapot a többire. Az az egyetlen, kusza hajtincs megint az arcába lóg; a tekintetemmel követem a kezét, ahogy elsimítja azt az arcából, csak hogy másodpercekkel később ugyanoda hulljon vissza, és ha tudnék mosolyogni, valószínűleg megtenném... De a macskák nem mosolyognak. Nem néz felém; kevenc történetének hősei annyira lekötik, hogy tudomást sem vesz a jelenlétemről, sem a puha hópelhyekről az ablakon túl, a csillagoktól mentes, téli éjszakán. Az ajtón túl csend van; a kastély az igazak álmát alussza, csupán a sötétség kúszik ott minden sarkában, kitartóan, mintha csak a nyomomban járna. Sietősen ugrok le a szekrényről; hiába nézek felé, nem viszonozza a pillantásom, így jobb híján felé indulok, hogy lábához dörgölőzve, hangos dorombolással hívjam fel magamra a figyelmét. Elképzelem, milyen lenne, ha ismerné az igazságot; vajon akkor rám bízna a titkait, az éjszaká suttogott, nehéz szavakat? Felszegem a fejem; engem néz, és elgondolkodok azon, vajon milyennek láthatnám magam, ha az Ő szemein át látnám a világot. Aztán keze a kis macskabuksimra simul, és én szemeim lehunyva veszek el az érintésében; és nem számít a sötétség, nem számít ez a nyomasztó gondolatmenet, nem számít a holnap. Azt hiszem, hazataláltam.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Szellem
E világon kísértek
▽ Hozzászólások :
156
Értékelés :
1
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Vas. 4 Nov. - 1:03

Elfogadva!

Kedves Cordelia!

Talán inkább Mrs. Norrisnak kellene ezt a semmitmondó szösszenetet címeznem, hisz már elég sok ideje élsz macskaként, hogy Mr. Frics megtisztelő elnevezéseként ismerjelek meg, mégis a Cordeliát választom, hisz igazából az vagy te. Gyermekkorodtól kezdve Cordelia vagy, és macska léted során is bizonyára megmarad benned ez az érzés. Bár, ezt csak gondolom, hisz én nem vagyok macska sem félig, sem egészen.
Apropó, gyermekkor. Az előtörténeted minden egyes részét innen kezdted, ami számomra kifejezetten tetszik, mert ezzel is kiemeled a nevelődés, az okulás és a tapasztalás fontosságát a fiatalkorban.
Köszönöm, hogy ezzel a csodálatos élménnyel gazdagodhattam, hisz a fogalmazásodban nem találtam kivetnivalót, ahogyan a történetrészletekben, jellemben és családleírásban sem. Néhány elgépelés akadt, de mindez semmi ahhoz képest, hogy lenyűgöztél.
Gratulálok mindezért!
Robert

Foglalók Hírek Kapcsolatkereső
Halálfaló lista A Főnix Rendje listája

• • • • • • • •


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mrs norris

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Napi vicc

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Alkoss karaktert! :: Elfogadott életrajzok :: Mágiahasználók-