Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Egy barátság kezdete EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Egy barátság kezdete EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Egy barátság kezdete EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Egy barátság kezdete EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Egy barátság kezdete EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Egy barátság kezdete EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Egy barátság kezdete EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Egy barátság kezdete EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Egy barátság kezdete EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Pént. 21 Dec. - 12:37
Lemon & Hunter

Kezében a kusza betűkkel írt recepttel érkezik a kastély hatalmas konyhájába. Már megszokta, hogy az összes étkezésnél minden előtte terem, és hogy azt ehet amit csak megkíván, azonban egy ideje már motoszkált a fejében annak gondolata, hogy esetleg csinálna a saját két kezével, amolyan mugli módon, valami fincsiséget. Nem hiába Patrick a testvére, és mint mindig, most is a legnagyobb szeretettel gondol a konyhában töltött perceikre, és arra, hogy a fiú kezei között milyen csodás finomságok születnek.
Szereti a fiút, a legjobb barátja, és szereti a főzést, sütést is, mert erről a dologról mindig Patrick és a család jut eszébe.
Igaz, nem profi, és nem is tölt annyi időt az edények között, de bármit is ad neki a fiú, az utasításokat követve könnyűszerrel készíti el a legfinomabb édességeket.
A nagy hidegre való tekintettel pedig ma úgy döntött forró csokit fog készíteni.

Ujjai a hatalmas ajtó rozoga kilincsére siklanak, majd egy határozott nyomással nyit ajtót magának. Érkezésére azonnal fények gyulladnak, meghitt sárga árnyalatok, melyek még jobban megmelengetik a szívét. Egy pillantást vet a megbűvölt ablakra, melyben hatalmas pelyhekben kavargó hó lepi be a tájat, majd a szobában lágy karácsonyi ének csendül. Végül is már december van, lassan itt az idő, hogy hazatérjen, és hogy immár tele szabadidővel, felfedezhesse otthona újonnan nyílt tereit.

A receptet a konyhapultra fekteti, szeme lábas után kutat, és még csak elgondolkodnia sem kell azon, hogy vajon az alapanyagokat hol találja, gondos kezek azonnal a recept mellé csempészik. Arcára mosoly kúszik, leemel a felakasztott fakanalak közül egyet, majd halkan dúdolgatva kezdi megolvasztani a csokoládét. A forró és sűrű édességbe narancshéjat reszel, és annak levét nyomja, egy kis gyömbért az íze kedvéért majd a konyhát betölti a karácsony eltéveszthetetlen illata....

Egy kis karácsony ^^ / <33333

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Pént. 21 Dec. - 17:50


Lemon & Hunter

Egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy a csokoládé minden rossz ellenszere. Ezt igazából én mondtam, nagyjából fél perccel azelőtt, hogy elhagytam a kviddicspálya melletti fiúöltözőt. A vállamon átvetett seprűvel vágtáztam le az alagsorba, felvillanyozva a mai edzéstől. Villám remekül működött, amióta kipróbáltam rajta az új seprűkarbantartó készletemet, végre sikerült vele megcsinálnom a Vronszkij-műbukást - eddig minden alkalommal a gyengélkedőn kötöttem ki, úgy csapódtam a földbe, mint egy lelőtt kacsa. Ezek után különösen megérdemeltnek éreztem mindent, amit a Roxfort konyháján találhatok.
Állandó vendég voltam az iskolai házimanóknál, elég volt benéznem hozzájuk a hatalmas konyhahelyiségbe és már el is halmoztak mindenféle édességgel: sütőtökös derelye, csokitorta, almás-fahéjas pite... Sokszor mondtam Eddie-nek, hogy kéne nekünk otthonra is egy manó, de mindig csak a fejét rázta, mert a "házimanók nem a mi fajtánkat szolgálják és ez különben is rabszolgatartás". Volt benne igazság, de azért mégis örültem volna, ha valaki lesi minden kívánságomat és kitakarítja helyettem a szobámat.
A gyümölcstálat ábrázoló csendéletnél gyorsan megcsikiztem a körtét - ezt amúgy ki találta ki? Hatalmas forma lehetett -, majd átmásztam a semmiből előtűnő ajtón. A seprűvel együtt problémásan fértem el, de csak nem hagyhattam egyedül Vilit, jobban vigyáztam rá az életemnél is.
Megbotlottam a küszöbben, szó szerint beestem a konyhába, ahol a serpenyők és bögrék meglepően tisztán énekelték a Csendes éjt, mármint konyhai eszközökhöz képest meglepően tisztán. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy Dumbledore bűvölte meg őket.
Megkapaszkodva egy narancsos ládában vettem észre, hogy nem vagyok egyedül és valaki szemtanúja volt a kínos belépőmnek. Látásból ismertem a lányt, néha észrevettem a Hugrabug klubhelyiségében, többnyire a testvérével együtt. Egy kicsit mindig irigyeltem őket, nagyon jó testvéreknek tűntek.
- Szia, bocsi, hogy megzavartalak - igazítottam meg zavartan az eredeti Wimbourne Wasps logós pulcsimat. Tavaly karácsonyra kaptam Eddie-től. - Csak valami édességért jöttem, tudod, vércukorszint-emelés meg ilyenek...
Mélyet szippantottam a konyhát betöltő narancsos-gyömbéres illatból. Olyan volt, mint magadba szívni a karácsonyt.
- Mit csinálsz? - somfordáltam közelebb egy hiperaktív labradorkölyök lelkesedésével.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Pént. 21 Dec. - 18:28
Lemon & Hunter

Három kavarást végez balra, majd hirtelen jobbra, de csak azért, hogy kiegyenlítse az energiákat. Oké, ez nincs benne a receptbe, de valami butuska módon hitt abban, hogy fontos az, hogy egy ételt, melyet keverni kell, milyen irányba kutyulja. Szeretettel akarta feltúrbózni a készülő forró csokiját, bele akarta csempészni a meghitt karácsonyi érzéseinek egy részét!
Olyan forró italt akart, ami nem csak hogy megállja a helyét, hanem tökéletes és mégis eltérő mása Patrick receptjének.
Mert hát az egy dolog, hogy a forró csoki tökéletes lesz a testvére tökéletessége miatt, de ő azt akarta, hogy valami Lemonos dolog tegye különlegessé.

Szemöldökét kissé összehúzta az elolvadt csokoládé felett, majd bal kezével a tejszínért nyúlt, hogy hozzákeverhesse azt...
Ekkor történt valami szokatlan.
Az ajtó hatalmas csattanással nyílt ki, majd aprót sikkantva kapta a szája elé a kezét, mikor is a magas fiatal fiú egyszerűen beesett rajta. Még látta az elakadó cipő orrát, még érzékelte, hogy a fakanálról lecseppen a kissé már hűvösebb tejszínes - csokis katyvasz, ám az önkéntelen mozdulat során, mely arra kényszerítette, hogy fakanalas kezét a szája elé emelje, sikerült az arcát és haját is összekennie a lecseppenő fincsiséggel.

- Úristen, nagyon megijesztettél! Jól vagy? - kérdezte a fiút, majd érdeklődve szemlélte a másikat - természetesen csokifoltokkal díszített arccal, mert a nagy ijedtségben ezt észre sem vette.
Kíváncsi tekintete végigsvenkelt az előtte ácsorgó, kissé kipirult arcú fiún, és bár nem ismert mindenkit, őt igazán ismerősnek találta. Mondjuk sokat segített az azonosításban a mez, ami rajta volt, bár tény és való, hogy a nevét ettől függetlenül sem tudta.
Nem volt nagy kviddics rajongó és bár tudta, hogy a Hugrabug egészen jól játszik, a játékosok nevével mégsem volt tisztában.

- Semmi gond! - mosolyodott el, majd egy lépést arrébb lépett, hogy maga mellé engedje a fiút.
- Forró csokira vágytam, és a tesóm adott egy tökéletes receptet. Esetleg van kedved... van kedved csatlakozni? - mosolyodott el ismét, majd arcára halovány pír ült ki, hiszen nem minden esetben szokott fiúkat invitálni dolgokra, pláne nem közös forró csokizásra. De hát ez úgyis... ez nem jelent semmit! Oliver is kedves lenne másokkal, nem?
- Lemon vagyok. És te?

Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Vas. 23 Dec. - 0:55


Lemon & Hunter

Eddie nem véletlenül vádolt kétballábassággal - vagy ahogy ő mondta, négybalmancsossággal. Mindig siettem valahova, nem figyeltem oda és már meg is történt a baj. Az esetek többségében ez teljesen hidegen hagyott, ebcsont beforr, ahogy mondani szokás (majdnem farkasos szóvicc, kihagyhatatlan, mint mindig), de most elfogott a bűntudat szegény lány miatt. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy kicsordul a könnye a fájdalomtól, de aztán szerencsére tudatosult bennem, hogy nem volt forró az arcára fröccsenő csokis-tejes akármi.
- Persze, én amolyan botlás szakértő vagyok. Küszöb, lépcső, jöhet akármi, én profin átesem rajta. Ez egyfajta szuperképesség, erre születni kell. - Zavartan húztam ki magam, a kezemet a pulóverem kenguruzsebébe rejtve. Kitapintottam benne egy csomag zsebkendőt, egy csokibékakártyát és a papírgalacsinná gyűrt mágiatöri puskámat. Avery szokás szerint úgy tett, mintha nem látná, pedig nos... nagyon bénán csaltam. - De ugye neked sincs bajod, nem égetted meg magad? Mert van erre egy bűbáj, de azt inkább nem próbálom meg, nem megy túl jól.
Egyre jobban hadartam, miközben egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt zavaromban. Mikor biztosított róla, hogy nem esett baja, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt... és igyekeztem elfelejteni, hogy látott eltaknyolni.
- Azért ezt inkább odaadom - halásztam elő a zsebemből egy kamilla illatú zsepit, hogy megtörölhesse az arcát.
Lelkesen bólogattam, habozás nélkül - ki az az elmebeteg, aki nemet mond a forrócsokira? Nem érdekelt, hogy gyakorlottan mozog-e a konyhában, hogy milyen recept alapján készíti, a forrócsoki az mindig ugyanolyan jó. Legalábbis Hunter Tuttle optimista, pillecukros világában mindenképp.
- Hunter, de mindenre hallgatok. A Lemon pedig a legvagányabb név, amit eddig hallottam. - Szinte semmit nem tudtam erről a lányról, de valami azt súgta, hogy akinek Lemon a neve, az csakis különleges lehet. - Te szoktál pillecukrot tenni a forrócsokiba? Szerintem az a legjobb az egészben, mikor a pillecukor lassan szétázik benne. Sokan undorítónak tartják, de ők nem tudják mi a jó.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Vas. 23 Dec. - 21:02
Lemon & Hunter

- Hű! Mindig is nagyra tartottam azokat az embereket, akik képesek büszkén vállalni saját magukat! - mosolyog a fiúra, még mindig csokisan, mert hát észre sem vette, hogy teljesen összefröcskölte magát.
Kedves és figyelmes pillantással méri végig a betoppanót. Elidőzik magas termetén, kedves arcán, kíváncsiságtól csillogó lélektükrein, és bár nem ismeri, mégis azonnal meg tudná mondani róla, hogy némi hiperaktivitásban szenved. Szinte érzi a fiúból áramló energiát, kezén az apró szőrszálak égnek állnak, és minél tovább nézni, annál jobban mosolyognia kell.
Nem a megjelenésén, nem a külsején, hiszen helyes fiú, hanem egyszerűen ezt váltja ki belőle.
Vajon a rossz napjain képes lenne mosolyt csalni az arcára?

- Ó, köszönöm! - mondja kissé zavartan, majd értetlenül vonja össze a szemöldökét. A kérdést hallva jön csak rá arra, hogy elég nagy valószínűséggel sikerült magát összekennie. Arca kissé vörössé válik, lehajol az edényhez, hogy azt tükörként használva megigazítsa az arcát. Igaz, nem visel sminket, nem is szokott soha, meg amúgy sem igényli, de azért mégis, szeret tiszta lenni, és ápolt, nem pedig rémként elijeszteni másokat a közeléből.
- Nem baj, inkább letörlöm. Tudod, én is van, amiben nem vagyok jó. És ha nem muszáj, inkább nem okozok nagyobb galibát! - mosolyodik el ismét újra, majd a használt zsebkendőt a zsebébe süllyeszti, mert hát sose lehet tudni, mikor szorul rá ismételten.

- Vagánynak találod? Szoktak vele viccelődni, de még senki nem mondott ilyet. - vonja meg a vállát, majd kissé arrébb lép, hogy a fiú mellé tudjon állni.
- Neked is nagyon menő neved van! Olyan könnyedén és pattogósan ki lehet mondani... és úgy tűnik illik is hozzád! - kuncog halkan, majd tekintetét a lassan forróvá váló italra szegezi. Még önt bele tejet, egy kanál mézet csurgat bele az íze kedvéért, majd gyorsan kavarni kezdni egy habverővel, hogy kissé felhabosítsa azt.
- Hmm... szerintem jó azzal is. Bár én mindig úgy vagyok vele, hogy úgy iszom, ahogy megkívánom. De van az is nálam, szóval ha szeretnél bele, akkor csak nyugodtan, engem nem zavar. - mondja, majd kever még kettőt a forró italon, majd elzárja a tüzet alatta.
A pulton eközben rögtön két hatalmas bögre terem, Lemon pedig precízen beleönti az italt azokba.
A dolog végeztével a fiú felé tolja kedvesen az egyiket, majd a másikat az ujjai közé veszi.
- Leülünk? Van kedved kicsit... beszélgetni velem? - kérdezi a fiút, majd az asztal felé pillant.

Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Szer. 26 Dec. - 12:39


Lemon & Hunter

- Az manapság elég ritka, nem? - Azért arra nem vettem volna mérget, hogy ilyen békésen beszélgetett volna velem kettesben a Roxfort elrejtett konyhájában, ha például a nyakamba akasztott táblán hirdettem volna, hogy Hunter Tuttle vérfarkas. Elég jámbor vérfarkas, akinek még a vonyítása is elég béna, de azért mégiscsak farkaskórral küzd. Az emberek többségének nehéz volt megmagyarázni, hogy amióta Damocles Belby feltalálta a Farkasölőfű-főzetet, azóta ártalmatlanabb voltam teliholdkor egy újszülött francia bulldognál is, minket mindenki valami kegyetlen szörnyetegnek tartott az év minden napján. Pedig nem voltunk azok. Én biztosan nem.
Tapintatosan elfordultam, amíg letörölte az arcát, mintha ezzel semmissé tehetném, hogy megláttam csokifoltosan. Nem találtam kínosnak, de biztos voltam benne, hogy ő kellemetlenül érzi magát emiatt. Azt hiszem, én is zavarba jöttem volna a helyében, rákvörösre pirult arccal hebegtem-habogtam volna, mint az átváltoztatástan RBF-en. Neki persze jobban állt a kipirosodott arc, mint nekem.
- Annyi biztos, hogy a főzésben jó vagy, mert itt valami hihetetlenül jó illat van - mosolyogtam rá biztatóan és még inkább őszintén. Az illat az otthoni karácsonyra emlékeztetett, Eddie-vel minden decemberben szárított narancsot aggattunk ki a Kabin szobáiba és forró gyömbérteát ittunk a hideg napokon. Nagyon szerettem a karácsonyt, hiába gondoltam ilyenkor többet a szüleimre.
- Akkor a többiek elég hülyék, mert a Lemon vagány név. Szerintem csak azért nem mondták még, mert a többség nem tartja vagánynak a lányokat, ami elég hülyeség. A kviddicscsapatunkban a lányok a legkeményebbek. - Nem lódítottam, tényleg így gondoltam. - Komolyan? Hát még nekem sem mondtak ilyet...
Eddie már utalt rá, hogy viccesen ironikus a nevem: Hunter, a farkas. De ő mindig azt mondta, hogy a Lüke Tuttle találóbb lenne.
- Ha te anélkül iszod, akkor én is. Nem szeretném elrontani a tesód receptjét - jelentettem ki határozottan.
Azonnal lecsaptam a felém tolt bögrére és meggondolatlanul belekortyoltam, természetesen alaposan megégetve a nyelvemet. Nem is tudtam azonnal válaszolni a kérdéseire, csak könnyes szemmel pislogtam és fintorogtam hosszú másodperceken keresztül, míg végül erőtlenül kinyögtem:
- Persze.
Feltornáztam magam az asztal tetejére, a lábaimat lóbálva, a forrócsokit pedig magam mellé helyezve, hogy hűljön még egy kicsit. - Szerinted a házimanók szeretnek itt dolgozni? Gyakran járok ide és ők azt mondják, hogy nagyon boldogok itt. De hogyan lehet egyáltalán boldog egy házimanó?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Szer. 26 Dec. - 17:43
Lemon & Hunter

- Szerény véleményem szerint, azokat, akik bátran vállalják magukat, többször éri attrocitás amiatt, hogy kicsodák-micsodák, mint azokat, akik nem őszinték a külvilággal és önmagukkal. - mondja nemes egyszerűséggel, meghazudtolva ezzel a saját korát is. Jó, hát még ő maga sincs tisztában azzal, hogy ki is, azt azonban tudja, hogy ki nem lesz belőle soha! Tudja, hogy mit szeret, hogy kiket kedvel, hogy mik a legkedvesebb elfoglaltságai....
Szereti az eső illatát, a földből és sárból párolgó hőt, ami ismét felfűti a hőmérsékletet egy kiadós nyári zápor után. Szereti a vihar cseppjeinek hangos koppanását, megnyugtató dallamát.
Szereti a nyári estéket, ahogy a nap aranyszínre varázsolja a bőrét, a langyuló időjárást, a meleg fűszálakon való pihenést.
Szereti a világoskék ruháját, a kivilágosodott tincseit, a szeplőit, és azt, hogy igazán otthon lehet önmaga, hogy jó otthon, sőt, a legjobb hazatértni.
Hogy ilyenkor találkozhat azokkal, akiket egész évben nem lát...
A szüleivel, a testvéreivel...
És szereti látni azt a csodálatos lélektükröt, melynek emléke minden nap kísérti... a mosolyt, melyhez hasonlót még soha nem látott, és a fiú illatát, amit még soha nem érzett...

- Az illat még nem jelent semmit. - mosolyodik el szerényen, és bele is pirul a dicséretbe. A testvére, na ő nagyon profin süt. Ő csak lelkes amatőr és kezdő hozzá képest, de tény és való, hogy a lelkének nagyon is jól esnek ezek a kedves szavak.
És persze próbál arra gondolni, hogy a fiú biztos nem dicsérne meg minden lányt, akit csak a konyhában talál. Bár tény és el kell ismernie, hogy a lányok 99% - a egyáltalán nem csinál semmit a konyhában.
- Nem igazán nézek kviddicset, de hiszek neked! A lányok nagyon harciasak tudnak lenni, és kemények, már ami a sportokat illeti. Bár én a nevemmel ellentétben nem igazán vagyok vagány... - forgatja meg a szemeit, majd lekapja a tűzhelyről a forró csokoládét és ketté adagolja a hatalmas bögrékbe.
A fakanállal még kikaparja az aljára ragadt csokoládét, kifejezetten a fiúnak szánt bögrébe, majd mosolyogva nyújtja át azt neki.

- Azzal, hogy teszel bele, még nem változtatsz az ízén. Szóval nyugodtan... - vonja meg a vállát, majd a fiú elé teszi a pillecukrot is, hogy ha szeretne, akkor már most rakhat is bele.
Lágyan megfújja az ital tetejét, és egyelőre a forróság miatt csak a nyelvével ízleli meg a csokoládé kesernyésen édes ízét. A jóleső aroma így is szinte szétolvad a szájában, azonban igyekszik visszafogni magát, mert nem akar úgy járni, mint Hunter.
A hangos szürcsölésre odakapja a tekintetét, majd mikor megpillantja a könnyes szemeket, halkan felkuncog.
- Hát forró, most csináltam! - mondja mosolyogva, majd ő nem az asztal tetejére, hanem rendes lány módjára, a padra ülteti le a fenekét.
- Szerintem a házimanók csak azért szeretnek házimanók lenni, mert nem tudják milyen az, mikor nem kell senkit sem szolgálniuk. Nem hiszem, hogy tisztában lennének azzal, hogy milyen is az élet rabszolgasors nélkül... - mélázik el a lány, majd lélektükreit a fiúéra szegezi.
- Te szeretnél házimanó lenni? Te nem vágynál valami másra, valami többre? Vagy lehet csak túl emberien gondolkodunk és önzően?

Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Vas. 30 Dec. - 18:40


Lemon & Hunter

- Ez így van - bólogattam nagyokat. - Sajnos. De másnak tettetni magad unalmas és felesleges. Persze néha előfordul, hogy az ember nem vállalhat fel mindent.
Én már csak tudtam. Senkinek nem mondhattam el, miért töltöttem napokat a gyengélkedőn telihold után, hogy miért hiányoztam annyi kviddicsedzésről és miért fakadtam ki Sötét Varázslatok Kivédése órán, mikor a vérfarkasokról tanultunk. Én nem akartam szégyellni magam és titkolózni, de féltem a kirekesztésről. Szükségem volt barátokra, emberekre, akik körülvesznek, hogy normális tizenhat éves srácnak érezhessem magam. Ez lehetetlen lett volna, ha világgá kürtölöm, hogy megharapott egy vérfarkas. De azt vállaltam, hogy ügyetlen vagyok és leragadnak a pilláim a tankönyvek felett, hogy a varázslatok helyett felgyújtom a padot és folyton hadarok meg pattogok, mint egy elszabadult pöttyöslabda. Csak a vonyításról nem beszéltem senkinek, az én szőrös kis problémámról.
- Tapasztalatom szerint az illat nagyon árulkodó. Ott vannak például a főzelékek, azoknak szörnyű szaguk van és az ízük is undorító. A forrócsokid csak jó lehet. - Úgy éreztem, hogy muszáj megdicsérnem. A csapattársaimon kívül ritkán beszélgettem lányokkal, nem szoktam hozzá, hogy valaki belepiruljon a szavaimba... különösen nem egy ilyen csinos lány.
- Komolyan? Nem jársz a kviddicsmeccsekre sem? - meredtem rá elképedve. Kicsit bántott a dolog. Nem mondott semmi sértőt, de tetszett volna, ha bevallja, hogy látta a múltkori meccsünket, ahol elkaptam a cikeszt. Magam sem tudtam az okát, csak a semmiből rám tört ez az érzés, ami azonnal el is halt. Persze nem érdekelhetett mindenkit a kviddics, még akkor sem, ha az a legcsodálatosabb sport a világon és nem értettem, hogyan élheti le valaki az életét repülés nélkül. - Attól függ, mit értesz vagány alatt. Szerintem sokan elég furán értelmezik. Ott vannak például a mardekárosok, akik belenyomják a mugliszületésűek fejét a vécébe, mert az "vagány". Pedig nyilván nem az...
Néhány másodpercnyi gondolkodás után megráztam a fejem. Nem akartam pillecukrot tenni a forrócsokiba, úgy szerettem volna inni, ahogy Lemon elképzelte, pontosabban a testvére. Én úgysem remekeltem igazán a konyhában... Szívesen segítettem Eddie-nek, krumplit pucoltam, zöldséget és húst szeleteltem, kevergettem a szószokat, de ha egyedül álltam neki, abból mindig katasztrófa lett. Különben is jobban szerettem enni, mint főzni.
Kipislogtam a könnycseppeket a szememből, próbáltam erősnek tűnni, pedig kezdtem úgy érezni, mintha egy aprócska sárkány költözött volna a számba, ami egyszerre tüzet okádott és a nyelvemet harapdálta.
- Ebben lehet igazság. Végül is nem vágyhatsz arra, amit nem is ismersz, nem? De elég szomorú, hogy a házimanók nem is tudják, milyen szabadnak lenni és nem azért élni, hogy másokat szolgálj. Persze olyan "igazi" házimanót nem ismerek, ami egy családot szolgál, csak hallottam róluk. - Próbáltam nem véleményt nyilvánítani, mert nem tudtam, hogy nekik van-e otthon manójuk. Nem ismertem a családját, őszintén szólva nem sok varázslócsaládot ismertem, csak azokat, akikről Eddie mesélt ezt-azt. Meg Dolohovékat, bár nem voltam benne biztos, hogy Nina igazat mond-e vagy csak nagyon haragszik az apjára. - Nem, elég rossz házimanó lennék. És sokan bántják őket, Nina Dolohov mesélte, hogy sok aranyvérű családban még verik is őket. Elég durva, nem?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Vas. 30 Dec. - 21:11
Lemon & Hunter

- Mindig vannak extrém esetek. Például tudtad, hogy Eliza Cornwell párszaszájú? Egy évfolyamon vagyunk, és mindenki állandóan attól rettegett vele kapcsolatban, hogy mikor fog egy kígyót rászabadítani valakire az éjszaka közepén. Pedig nagyon kedves lány! És ha nem lettem volna bátor, és nem mentem volna oda hozzá, akkor ezt soha nem tudom meg! És most barátok vagyunk, és mivel mások is látják, hogy nincs egyedül, így már kevesebbet is piszkálják. - mondja mosolyogva, majd megvonja a vállát. Sosem értette, hogy az emberek miért félnek az ismeretlen dolgoktól, vagy miért utasítanak el valakit alapból. Hiszen mit tudhatunk egy ismeretlenről? A nevén és külsején kívül semmit. Lehet, hogy a belső értékei szégyenlősek, és csak elő kell csalogatni.

Még egyet kavar a forró italon, majd a fiú kezébe adja a poharat, ő pedig a szomszédos kis asztalhoz sétál. Finoman lerakja a bögréjét a fehér abroszra, lábait keresztbe kulcsolja, úgy figyeli a történéseket.
Már későn jut eszébe figyelmeztetni Huntert arról, hogy amúgy az italt forró csokinak hívják, nagy valószínűséggel a hőmérséklete is az lesz, így tehát csak kissé kikerekedő szemekkel nézi végig a másik vergődését.
Több gondolat is végigfut az agyában a jelenetet látva.
Az első, hogy vajon el kellene - e venni a kezéből, mert a nagy ijedtségben és kellemetlen érzésben nehogy magára borítsa a többit?!
A második pedig, hogy hideg vizet kéne varázsolnia, enyhíteni a kínokat.
A varázslatig nem jut el természetesen, mert az asztalon azonnal megjelenik egy nagy kancsó jeges víz hozzá két pohárral, úgyhogy sebesen kihasználja az alkalmat és tölt is a fiúnak egy adagot, majd célirányosan felé tolja.
- Mondanám, hogy lógasd bele a nyelved, de szerintem a legjobb az lenne ha meginnád... - kéri aggódva a fiút, majd apró kezeivel az asztal szélébe markol aggódóan, várva a fejleményeket.

- Ó hát ez kedves, de amúgy, vannak finom főzelékek. És egy fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van rá legalább havi egyszer. - mondja, amit már otthon milliószor meghallgatott az anyjától. Mert mindig ő mondta, hogy fontos a zöldségek fogyasztása, hogy minden milyen formában eszi, csak egye... és Lemon jó kislány révén hallgatott is rá, és többek között talán ezért is köszönhető ennek a véleménynek a vegetáriánussága.
Már évek óta nem evett húst, egyszerűen csak lemondott róla, és nem csak azért, mert sok zöldséget fogyasztott és megszerette az ízüket, hanem azért is, mert túlzottan szerette az állatokat, és valahogy nem fért bele az értékrendjébe ez a fajta táplálkozás.
Ettől függetlenül persze nem vallottta azt, hogy mindenki rossz ember, aki húst fogyaszt, hiszen úgy gondolta az embereknek szíve joga eldönteni mit is szeretnének a gyomrukba juttatni, egyszerűen csak ő nem követte ezt a trendet és így tökéletesen elégedett volt.

- Hát... nem igazán járok kviddics meccsekre. - húzta el a száját kissé félénken és persze csak reménykedett abban, hogy a fiút ezzel nem ábrándítja ki. Szerette meg minden, örült a sikereknek, annak, hogy egyesek milyen jók belőle, de ő elég bénán repült, alig bírt rajtamaradni a seprűjén és épp hogy csak átengedték repüléstanból. Valahogy nem az ő világa volt, többre értékelt egy jó könyvet, mint egy meccset a Hugrabug és Mardekár között. Ettől függetlenül tényleg büszke volt a csapatra, csak.... nem tudta végigülni.
- Remélem ezzel nem sértettelek meg! Mert nem akartam... én csak... nem vagyok túl sportos lány. - mondta ki egyszerűen azt, ami igaz is volt és közben hatalmas és bűnbánatos szemekkel nézett a fiú íriszeibe és próbált nem túl mélyen elveszni azokban, még akkor is, ha azok a lélektükrök pont úgy hívták magukhoz, mint egy jó könyv, vagy épp egy virágokkal tarkított zöldellő rét.

- Hát nem pont erre gondoltam.. - mosolyodik el. - Ki akarná, hogy a fejét a wc-be nyomják? A csapzott haj senkinek sem áll jól - húzódik a szája vigyorra és bár a téma egyáltalán nem vicces, mégis képtelen komor maradni. Egyszerűen magával ragadja a fiú természete, a kisugárzása és már azzal sincs tisztában, hogy melyik volt az a pillanat, mikor teljesen átadta magát ennek a könnyed csevelynek és mikor szippantotta magához teljes egészében Hunter.
Mert megtette, és szomorkodnia kellett volna azon, hogy a Mardekárosok szemetek, de nem bírt rosszkedvű lenni a fiú mellett.
- Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy jó erős, markáns kávé? Egy energia bomba? - dicséri meg kedvesen, és elég szerencsétlenül, mert hát ki az aki valakit kávéhoz hasonlít? Így tehát el is pirul a hasonlat kimondása után és inkább a kezébe veszi a kissé kihűlt forrócsokiját és mivel az már iható, inkább annak a kortyolgatásába menekül a kínos helyzettől.

- Verik őket? - kerekedik ki a szeme és majdnem félre is nyeli a forrócsokiját. Náluk soha nem volt házimanó, az anyja bármilyen elfoglalt volt is, mindig készített valami ételt, vagy épp ettek a kastélyban a többi diákkal mikor még nagyon gyerekek voltak. De ez a helyzet és az amit hall mélységesen elszomorítja.
- Szerinted ez jó nekik? Mármint miért nincs még házimanó felkelés? Miért nem állnak ki a jogaikért?

Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Vas. 6 Jan. - 18:05


Lemon & Hunter

- Párszaszájú, komolyan? Sosem értettem, miért tartják ördögtől való képességnek. Nem ártanak vele senkinek, igazából elég menő, ha jobban belegondol az ember. - Nem találtam semmi rémisztőt egy kígyókkal beszélgető lányban, éppen annyira nem, ahogyan a mindennapjait élő vérfarkasokban sem. Vannak dolgok, amiket az életben nem mi választunk, képességek vagy éppen azok hiánya, de ezek nem határozzák meg a jellemünket. Az sokkal inkább, hogyan használjuk ezeket az adottságokat. Én még soha, senkit nem bántottam és elképzelni sem tudtam, hogy egyszer szánt szándékkal megharapjak valakit - mert voltak ilyenek, Eddie-től tudtam. Teliholdkor lesben álltak és átváltoztattak embereket, főleg gyerekeket, tönkretették az egész életüket saját keserűségükben. Azt hiszem, őket sem tudtam igazán gyűlölni. És lényegében volt valami igazság abban, hogy "a rossz oldalra" álltak, ha már máshol nem kaphattak jogokat és megbecsülést. De ez nem tartozott most ide, a párszaszájú Eliza Cornwellhez.
A semmiből megjelenő, vízzel teli poharak zökkentettek ki a gondolatmenetből. Hálásan kortyoltam bele, noha nem tudtam, kinek kéne köszönetet mondanom ezért. A kastélynak, talán? Néha még mindig nehezen akartam elhinni, hogy a mágia ennyire csodálatos lehet, izgalmasabb a Marvel képregényeimnél is.
- Ne félj, jól vagyok - bizonygattam nem túl meggyőzően. A nyelvem már csak kellemetlenül bizsergett ott, ahol megégette a forró ital.
- Az lehet, de attól még gusztustalanok. Ki akar főzeléket enni, ha helyette tömheti magát hússal vagy édességgel? - Eddie kisebb koromban mindig rám szólt, ha csak a csirke fogyott el a tányéromról és otthagytam a zöldséges köretet. Már a harapás előtt is inkább a húsfogyasztók lelkes táborához tartoztam, azóta viszont pusztán a skorbut elkerülése miatt ettem zöldséget és gyümölcsöt. Pedig őszintén sajnáltam minden állat halálát, szerettem őket, de hát mit tehet az ember... akarom mondani vérfarkas?
- Dehogy sértettél meg -  vágtam rá heves fejcsóválással. - Azért legközelebb gyere ki a meccsre, ha lesz időd, komolyan megéri. A sport a lelátón nem is igazán fontos, csak a társaság. És persze a szurkolás, mert az nagyon jól esik a csapatnak.
Hirtelen úgy éreztem, hogy sokat jelentene nekem, ha eljönne a következő meccsre. Alig ismertem, de szimpatikus és csinos lány volt, akkora rúgást adott volna az önbizalmamnak, hogy sikerült őt meggyőznöm, mint egy felbőszült hippogriff. Melyik srác mondhatta el magáról, hogy valaki miatta ült a lelátón? Jó, igazából sokan... A többieknek nagyrészt mind volt barátnőjük, csak nekem nem. Örültem a haver nőknek, de mással sosem próbálkoztam, akárhányszor eszembe jutott elhívni valakit Roxmortsba, a gondolataim közé furakodott az undok bizonytalanság: sírva futna előlem, ha megtudná mi vagyok.
- A kávét még sosem mondták - nevettem fel. - Általában emberi cikesznek hívnak, de nem bánom, mert tényleg találó.
Tényleg illett hozzám - folyton pörögtem, tele energiával, a hajam világos szőke madárfészke pedig rátett egy lapáttal. Nem mondtam ki, de arra gondoltam, hogy hozzá talán mégsem illik a Lemon név. A citrom savanyú és kevesen szeretik csak úgy magában, azonban ez a lány nem olyan volt. Inkább édes, mint a jól érett eper.
- Igazából én is csak másoktól hallottam, de elképzelhetőnek tartom. Habár Nina Dolohov mesélte és ő hajlamos kicsit eltúlozni a dolgokat... - ismertem be. - Az az igazság, hogy nem értek ehhez. McGonagall vagy Avery professzort kéne megkérdezni erről, ők biztos többet tudnak a manókról és a felkelésekről. De őket ismerve három órás előadásba kezdenének nagy lelkesedésükben, szóval lehet mégsem olyan jó ötlet...
Beleittam a forrócsokiba. Az első néhány kortynak alig éreztem az ízét a szénné égett ízlelőbimbóim miatt, de a sokadik korty után elégedett mosolyt ült ki az arcomra. Nagyon finom volt.
- Azért szerintem nem jó nekik. A varázslók elég kegyetlenül bánnak a többi mágikus lénnyel... legalábbis szerintem, de tényleg nem értek hozzá - szabadkoztam rögtön. Biztosra vettem, hogy ő többet tud nálam ezekről a dolgokról, mert bármennyire is igyekeztem, a tantárgyak többségében szánalmasan kevésnek éreztem a tudásom.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Vas. 6 Jan. - 19:13
Lemon & Hunter

- Szerintem egyszerűen csak félnek tőle. Mármint érted, az emberek... az emberek furák. És valójában szerintem azok nem furák általában, akiket furának tartanak. Mert vegyünk például engem. Engem mindenki annak tart, mert hát szeretem a csendet, meg jól elvagyok egyedül is, szeretek a természetben lenni, meg csendes is vagyok viszonylag... és sokat olvasok... és már az, hogy sokat olvasok arra enged következtetni, hogy én csak valami különc lehetek, pedig szerintem igenis meg kell élni a pillanatokat! El kell dőlni egy nyári délutánon a fűben... vagy meg kell ismerni valami újat, ha van rá lehetőség, vagy csak magadat, és szerintem ez nem fura, ez normális. Totál nem is értem, szegény Eliza miért lett közellenség! Vagy ezt Te sem érted valójában? - hadarta el, miközben kevergetni is elfelejtette a forró csokiját. Nem szerette ha embereket bántottak, mondjuk azt sem szerette, ha állatokat, varázslényeket, vagy bármi élőlényt attrocitás ért. Egyszerűen nem így nevelték, a családja viszonylag elfogadó volt, kivéve persze az apját, aki a Sweetwoods dékánja volt, mert hát róla még Lemon is tudta, hogy nagyon szigorú és hogy milyen vaskalapos hírében áll, már ami az elfogadást illeti, meg a határidők be nem tartását.

- Ennek azért örülök! Nem akartalak, még így távolról sem bántani! - mosolygott a fiúra, és lágyan hozzáérintette a kezét a fiú karjához. Kedves gesztus volt, finom érintés, apró figyelmesség. Legalább is úgy érezte, hogy erre talán a másiknak szüksége van. És hát Hunter nem volt kifejezetten egy csúnya fiú, sőt, nagyon is helyes volt, legalább is Lemon kedvtelve nézegette, még akkor is, ha amúgy nem igazán talált semmi érdekeset a vele egykorú fiúkban, vagy épp a pár évvel idősebbekben.
Nagyon gyerek volt még, épp hogy kamaszodott, és életének nagy részét a könyvekben leírt romantikus történetek tették ki, a vágyakozás valami igazán elsöprő érzelem iránt, az azon való gondolkodás, hogy vajon, ha majd kellően felnő, akkor vajon hogy fog elcsattannia élete első csókja, és hogy a herceg akire vár, az vajon hogy is fog kinézni. Mert hát nem volt szerelmes, senki nem tetszett neki, a saját életében még nem tudott foglalkozni azzal, hogy mit is jelent egy barát, egy fiú, egy udvarló.
Persze látta hogy az évfolyamán a lányoknak sokszor voltak fiúi, viszont ő nem akart magának ilyet, azonban lopva és kíváncsian sokszor megcsodálta az apró ujjak összekulcsolását, melyet a párok előszeretettel csináltak.

- Tényleg kimehetek? Mármint, ha szeretnéd, akkor a következőre elmegyek! - mosolyodott el ismét, majd egy hatalmas korttyal és a bögréjével rejtette el arcának aprócska pírját, mely az ígéret hatására azonnal megmutatkozott.
- Hát az már biztos, hogy egy ilyen energiát fenntartani nem csak zöldségekkel kell! - kuncogott fel hangosan és belegondolt abba, hogy mikor Gotti szervezete növésben volt, akkor ő is megállás nélkül evett. Mondjuk talán ennek is köszönhette, hogy ilyen magas és nyúlánk lett, egészen apjuk felé tornyosult.

- Hát lehet, hogy megkérdezem majd valamelyik óra után. Hátha neki is lesz órája, meg hát majd úgy időzítem, hogy nekem is legyen, így nem fogja két óráig húzni.... - vonta meg a vállát. - Egyébként érdekelne a dolog. Hogy ez honnan indult... Hátha lenne valami magyarázat arra, hogy miért akarunk mindent az uralmunk alá hajtani és elnyomni, mikor békésen is élhetnénk együtt. Nem? - teszi fel a kérdést a fiúnak, miközben ártatlan tekintettel, kérdőn fúrja lélektükreit a másik íriszeibe.
- És neked nagy családod van? Merrefelé éltek? - érdeklődik kedvesen ezzel is kissé elterelve a témát, még mielőtt nekiállna felkelést szervezni a házimanók érdekében.

Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Szomb. 19 Jan. - 14:04


Lemon & Hunter

Lenyűgözve, szinte pislogás nélkül hallgattam minden szavát. Szenvedélyesen beszélt és sok-sok igazságot mondott, olyan dolgokat, amikkel egyetértettem, de én nem tudtam volna ilyen jól szavakba önteni. Biztosan azért lehetett, mert ő okos volt, sok könyvet olvasott, én pedig csak hülye képregényeket és nem igazán dőltem el a fűben egy nyári délutánon gondolkodni, mert képtelen voltam nyugton megmaradni a seggemen. Nem értettem, hogyan nevezheti őt bárki is különcnek - nem az volt, hanem különleges.
- Szerintem az emberek félnek attól, ami nem olyan, mint ők. Persze nem mindenki, de a többség retteg attól, hogy megismerjen valamit vagy valakit, akit nem ért. És az a szerencsésebb, ha egyszerűen csak elkerülik azokat az embereket, akiktől tartanak emiatt, de általában inkább bántani szokták őket. És ez elég szar, szerintem, mert senkit nem kéne bántani azért, hogy minek születik, mi érdekli vagy kihez vonzódik... De hát ez nem egy ilyen világ, nem így működnek a dolgok. Szerintem ezért fontos, hogy az a néhány ember, aki elfogadó, ne változzon meg és támogasson másokat. - Mindig arra törekedtem, hogy kedves legyek másokkal, legalábbis ok nélkül ne bántsak senkit. Nem emlékeztem rá túl tisztán, hogy a szüleimmel valaha beszéltem-e ilyesmiről, de Eddie-vel gyakran terelődött a téma az elfogadásra és más problémákra. Mindig arra tanított, hogy legyek nyitott és próbáljam magam mások helyébe képzelni, ebben pedig sokat segített a nálunk megforduló rengeteg anyátlan-apátlan vérfarkas.
Széles vigyorral ráztam a fejem, ugyan dehogy bántott meg, közben próbáltam valami elfogadható mosolyt produkálni, nem túl bárgyút és félszeget, amíg a keze hozzáért a pulóverem sárga anyagához.
- Az nagyon jó lenne, ha te is nekünk szurkolnál, biztos mi nyernénk - jelentettem ki magabiztosan, teljes meggyőződéssel. - Legközelebb a Mardekár ellen játsszunk, általában azok a legkeményebb meccsek. Egyszer a terelőjük tarkón vágott az ütőjével, hiába kaptak érte büntetést, akkor sem nyerhetett a csapatunk fogó nélkül. Vagy két hétig a gyengélkedőn voltam agyrázkódással... Persze jól tűrtem.
Fontosnak éreztem hozzátenni, hogy nagyon méltóságteljesen viseltem a sérülést, nehogy hisztisnek és gyengének tartson.
Biztosan neki volt igaza, az én energiaszintemhez nem volt elég nyúl módjára salátát és répát ropogtatni. És a sporthoz is kellett az erő, hiszen legszívesebben minden szabad percemet seprűnyélen töltöttem volna. A kötelező hugrabugos edzéseken túl is gyakran kimentem a pályára gyakorolni, különösen, ha valaki kölcsönadta az enyémnél sokkal menőbb versenyseprűjét. Igaz, ez nagyjából mindenki seprűjére igaz volt, Eddie nem tudott nekem az új szériákból venni, a nyárimunkával pedig legfeljebb egy kviddicskesztyűt engedhettem meg magamnak, nem egy Nimbust...
- Ez szerintem emberi sajátosság, a muglik is ilyenek. De én nem vagyok történész vagy bármilyen tudós, szóval valaki mást kéne kérdezned - vonogattam a vállam.
A következő kérdésre szinte szabályosan összerezzentem, éreztem, ahogy pillanatok alatt kiszárad a szám. Zavartan megvakartam a tarkóm, majd nagyokat kortyoltam a forrócsokiból, idegesen dobolva a bögre falán. Azonban nem mertem válasz nélkül hagyni a kérdést, hiszen Lemon nem akart rosszat, csak csevegni próbált velem.
- Hát... igazából... szóval a szüleim már nem élnek, most van egy nevelőapa-szerűségem és állandóan laknak nálunk mások is, akik rászorulnak egy ideiglenes vagy állandó otthonra. Ezt így kicsit nehéz elmagyarázni, de amúgy elég klassz hely a házunk. Vannak csirkéink és saját kertünk, Eddie bájital alapanyagokat is termeszt, ezzel foglalkozik - makogtam összevissza. Nehezemre esett a falkánkról beszélni, sosem tudtam, hogyan kéne kerek mondatokba foglalni a sajátos életünket. Különösen anélkül, hogy kimondanám a vérfarkas szót.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Hétf. 21 Jan. - 10:52
Lemon & Hunter

- Az emberek mindig is esendőek voltak, hajlamosak az ártásra. És az egy dolog, hogy állatokat és növényeket, a Földet bántjuk, de sajnos sokszor egymást is. - húzza el a száját nem épp jókedvében. Többek között ezért is szeret az állatokkal foglalkozni, mert náluk is megvan ugyanez, de mégsem hasonlítható a viselkedésük az emberekéhez. A falkából elűzik a leggyengébbet, a sorsára hagyják, de ezt leszámítva a csapat mindig is összetart. Nincs közöttük széthúzás, mint az embereknél. Hiszen csak mi vagyunk olyanok, akik büntetik azt, ha valaki épp a saját neméhez vonzódik, vagy épp szívesebben olvas könyvet kviddicsezés helyett. Az emberek megölik az egyéniségeket, azokat, akik mernek önmaguk lenni és úgy létezni, hogy nem akarnak senkire sem hasonlítani.
- Én szívesen megismernélek Téged, Hunter! - mondja a lány, majd mosolyogva a kezét nyújtja a fiú felé, mintegy gesztusként.
- Leszel a barátom? - kérdezi ártatlanul és a kérdésbe bele is pirul. Arcán apró piros foltok jelennek meg, fülét és nyakát forróság önti el és egy pillanatra teljesen elmerül a másik csodás íriszeiben.
Kíváncsian, fürkészve merül bele az ismeretlen érzésbe, a nyitottság kissé feszélyező pillanatába, hiszen soha nem viselkedett még így, soha nem kért meg senkit, hogy legyen a barátja, és valójában fogalma sincs arról, hogy ezt jelen pillanatban miért is teszi.
Talán azért, mert a fiú egyszerűen lehengerlő!?
Mert érzi a belőle sugárzó energiát, mely úgy cikázik kettejük között, hogy ha akarná, akkor meg is tudná érinteni ezt az energia nyalábot!

- Mikor lesz a meccs? - kérdezte, miután elengedte a fiú kezét és belekortyolt az italába. Nem igazán szerette a kviddicset, nem azért, mert hülyeségnek gondolta, hanem azért, mert valójában soha nem érzett késztetést arra, hogy foglalkozzon vele. Túl agresszív játék volt, és látta többször is, hogy pár játékos milyen kék-zöld foltokkal mutatkozott egy - egy mérkőzés után. És hát be kellett ismernie, hogy nem igazán volt túl jó a seprűn való lovaglásban. Nem volt érzéke hozzá...
- Agyrázkódással? - tátja el a száját, mikor a fiú arról beszél, hogy milyen sérülést szerzett.
- És ennek nem volt valami következménye? Mármint ezt így lehet, nem fogják előszedni a mardekárost egy ilyen miatt? Mondjuk azért félelmetes, hogy mit tehetünk meg egy meccs kedvéért, és hogy milyen egyszerűen meg lehet úszni egy ilyen tettet, ha az egy kellően jó indokba van csomagolva. - hümmög el a tényen, ami már kevéssé tetszik neki. Soha nem bírta az erőszakot, és hát nem valószínű, hogy végig tudná nézni azt a meccset aggódás nélkül, pláne úgy, hogy Hunter is játszani fog. Azért mégis csak alakul valami barátság féle közöttük, ez pedig még inkább féltő és gondoskodó lánnyá változtatja.

- Mint egy otthon? - kérdez vissza, mikor a fiú a családjáról beszél.
- Sajnálom a szüleidet! Mi történt velük? - kérdezi hátha a fiú szívesen beszélne róla, vagy épp nem kényes téma, és lehet kíváncsi. Bár tény, hogy ha a másik nem szívesen mesélne erről, akkor nem firtatja inkább.
- Ó, hát ez az Eddie egészen jófejnek tűnik! - mosolyodik el.



Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Vas. 3 Feb. - 19:33


Lemon & Hunter

- Szerintem legtöbbször egymást bántjuk - sóhajtottam fel.
Nem tudtam sokat a világ nagy dolgairól, csak elcsípett információkat innen-onnan. Eddie-től, a barátaim szavaiból, a tanárok elejtett félmondataiból értesültem a körülöttünk zajló eseményekről, de már azt is borzasztónak találtam. Nem kellett ahhoz elborzadva bújnom minden reggel a Prófétát, hogy tudjam, mekkora a baj. És nem csak ennyi volt a gond... Nem kellettek ahhoz halálfalók és Tudjukki, hogy az emberek gonoszak legyenek egymással.
Utoljára akkor hallottam ilyen kérdést, amikor még anyuékkal éltem és örök barátságot kötöttem valamelyik környékbeli sráccal a játszótér rozsdás láncú hintáján, aminek az ülőkéjét gusztustalan rágófoltok csúfították el. Az a barátság nem tartott sokáig, pedig kitaláltunk egy nagyon hosszú esküszöveget is és közösen elástunk egy időkapszulát a homokozó mögötti bokrok alá - pedig apáék megtiltották, hogy a dzsindzsásban játsszak -, de az ilyen ígéretekhez nehéz hűnek maradni, ha az ember családját szétmarcangolja egy vérfarkas. Viszont valami azt súgta, hogy ezzel a lánnyal akár működhetne is, még ha nem is mormolunk el egy esküt és nem rejtünk el mindenféle kacatot egy tiszafa alá.
- Még szép - bólintottam ünnepélyesen. - Mostantól nem szabadulsz tőlem. Még itt az utlsó lehetőség, hogy visszavond...
Csak vicceltem, de nagyon rosszul esett volna, ha meggondolja magát. Voltak barátaim, sőt, meglehetősen sok barátom volt, azonban velük nem beszélgettem olyasmikről, amikről ezzel a lánnyal pár perc ismeretség és néhány korty forrócsoki után sikerült. Persze a legtöbb tizenhat éves fiú jobban kedveli a disznó vicceket és a kviddicsezést, mint az ilyen témákat. Én is szívesebben beszéltem afféle butaságokról, mert könnyebb és nincs súlya, de mégis tetszett ez a nyitottság Lemonnal. Néha jobb, ha nem a könnyebbik végét fogjuk meg valaminek...
- Jövő hónapban. Szerencsére még van időnk edzeni addig, még gyakorolnunk kell az új cselünket.
Vigyorogtam, mintha megdicsért volna, pedig csak elképedt az igazságtalan játékon. De keménynek tűntem, ami igazából nem is voltam, csak a többi srác szerint a lányok jobban szeretik a vagány fiúkat. Habár Lemon nem olyannak tűnt, mint aki a "rosszfiúkra" bukik, de mit értettem én ehhez? Úgyhogy inkább hittem a többi srácnak, akik több tapasztalatot gyűjtöttek ebben.
- Nem lett belőle semmi komoly. A sport ilyen, meg hát... ő mardekáros volt, a nagy részük bármit megtehet a szülei miatt. Pedigrések - fintorogtam. Eddie hívta így őket, tetszett a kifejezés, így én is átvettem.
Haboztam. Általában mindenkinek azt hazudtam, hogy a szüleim egy autóbalesetben haltak meg - ez jó hazugságnak bizonyult, mert a többségük nem is látott még közelről kocsit, másrészt pedig hiányzott a történetből minden, aminek négy lába van, szőrös és vonyít a teliholdra. Azonban, mint mindig, most is bűntudatom volt a hazudozás miatt.
- Autóbaleset - feleltem végül hosszú hallgatás után. Három nagy korttyal kiürítettem a bögrémben maradt forrócsokoládét. - Eddie nagyon jófej, szóval nem kell sajnálni. Igazából elég izgalmas a közös életünk. Szerintem te is kedvelnéd őt, hasonlóan gondolkodtok sok mindenről.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Kedd 5 Feb. - 10:40
Lemon & Hunter

- Hát sajnos. Mi vagyunk az egyetlen ilyen faj. Aki bántja a semmiért a saját fajtársát. Az állatoknál nincs ilyen, ott maximum akkor esnek egymásnak, hogyha dominancia a kérdés, vagy épp ha már egy beteg társukkal nem tudnak mit kezdeni. És mégis mi vagyunk elvileg a fejlettebbek... - sóhajt fel ő is egy kesernyés mosollyal kísérve. Soha nem tudta megérteni, hogy miért is kell másokat bántani bőrszín, szemszín vagy épp mentalitás miatt. Nem tartozott ezek közé és soha nem is akart. Nem voltak előítéletei, szinte mindenre nyitott volt, természetesen normális keretek között, és nagyon is támogatta az olyan megmozdulásokat, amik az egyenjogúságról szóltak.

A fiú keze lassan az övé köré fonódik, a másik hatalmas ujjai szinte elnyelik aprócska tenyerét, Hunter kezének melege pedig teljesen átmelegíti. Kellemesen mosolyogva pislog a másikra, elveszik egy pillanatra a csodásan kék lélektükrökben, és pár másodperccel később zavartan, egy enyhe pírral az arcán kénytelen elkapni a tekintetét.
- Ennek örülök! - mondja bólogatva, majd felkuncog a fiú kijelentésén. - Nem akarom visszavonni! Kedves fiúnak tűnsz... ohm... bocsáss meg, nem is tudom, mondunk - e ilyet egyáltalán egymásnak. Mármint szoktak neked ilyet mondani? Mert én kissé furcsa vagyok ilyen szempontból. Talán nyitottabb mint a többi lány.. - hümmög kicsit elmélázva, és elgondolkodik, hogy vajon a háztársai mondtak e egyáltalán bárkire bármikor olyat, hogy kedvesnek tűnik. Lehet mondtak, de biztos nem a szemébe, ő viszont nem tudta megállni, muszáj volt mondania. Meg hát őszinte volt, már-már gyermekien ártatlan és nem hátsó szándék vezérelte, hanem kimondta, amit a szíve diktált. És az azt diktálta, hogy neki igenis fontos lesz majd Hunter, hogy kedves fiú, hogy vicces, és csodásan kék szemei vannak, melyhez hasonló árnyalatút még soha nem látott.

- És mi lesz a csel? Vagy nem is lesz csel? - vigyorodott el, és saját magán is meglepődött. Hiszen végül is megigérte, hogy ott lesz egy meccsen, pláne úgy, hogy fogalma sem volt a kviddicsről. Nem igazán tudta és értette a szabályokat, nem volt valami sport őrült. Jobban szerette az idejét mással elütni, nem volt egy őrült szurkoló típus, de azért biztos, hogy erőt vesz majd magán és elmegy megnézni Huntert, mert egyrészt megigérte, és mert másrészt, a másiknak biztos sokat jelentene, ha támogatná. És hát mivel nem volt előítéletes, úgy állt hozzá, hogy akár még jól is elsülhet, még meg is szeretheti a játékot.
- Pedigrések? - kérdez vissza értetlenül. - Az mi? - bár valahol sejti, hogy az aranyvérűséghez van köze.

- Ó! Sajnálom! Tehát ezek szerint sok időt töltöttél muglik között? - érdeklődik a kocsi miatt. Kivételesen ugyanis ő képben van, hogy mi is az, és hogy hogyan is tudnak benne meghalni az emberek.
- És Eddie a gyámod? Vagy hozzátartozó? Bocsáss meg, ha túl kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban... igazából semmi közöm hozzá... - mentegetőzik.


Egy kis karácsony ^^ / <33333  

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Csüt. 7 Feb. - 16:47


Lemon & Hunter

- Legtöbbször nem igazán látszik - sóhajtottam fel. - Az állatok élete sokkal egyszerűbb, nincs ennyi hülye szabály, mint nálunk. Mármint nem a házirendre gondolok, habár az is elég gyökér dolog, inkább arra, hogy mindenféle értelmetlen elvárást támasztunk egymással szemben. Nézz ki így, viselkedj úgy, szeresd ezt, utáld azt... Pedig ezek belülről jönnek. Oké, a külsődet megváltoztathatod, de akkor is hazudsz magadnak.
Úgy beszéltem, mintha tudtam volna milyen számkivetettnek lenni. Egyáltalán nem tudtam. Elsős korom óta mindenki a barátom lett, akikkel csak összesodort a sors, legfeljebb a kviddicspályán bántott az ellenséges csapat, de a sport ilyen. Tudtam, hogy mindez szertefoszlana, amint kiderül a kis titkom. Hatodik éve jártam ebbe az iskolába; hallottam, hogyan röfögnek minden nap egy túlsúlyos lány után a folyosón, hiába volt nagyon kedves mindenkivel. Láttam, hogyan ragasztgatják tele a sok mugliszületésű táskáját sárvérű feliratú cetlikkel. Szemtanúja voltam, ahogy kibeszélték a két kedvenc tanáromat, mert undorítónak tartották, hogy két férfi szereti egymást. Köszi, nekem ez nem kellett. Nem akartam a mosdóban sírni, levakarni a cuccaimról a vérfarkas firkákat és nem voltam olyan erős, mint Lestrange profék, hogy csak megvonjam a vállam, ha bántottak. És hát olyan sem voltam, mint Lemon, aki látszólag páncélként viselte a különlegességét és büszkén beszélt róla. Nagyon bátor lány lehetett.
Mikor kedvesnek nevezett, egyszerűen megöleltem, meglepő természetességgel és talán túl nagy hévvel. Gyorsan engedtem a szorításon, nehogy összetörjem szegényt.
- Elég sok mindent szoktak mondani rólam, de mostantól ez lesz a kedvenc dicséretem - vigyorodtam el. - Nyugodtan mondj ilyeneket, hadd hízzon az egóm. És bírom a nyitott embereket, különösen a Lemon nevűeket.
Úgy mosolyogtam rá, mint akinek megdermedt az arca egy jól célzott átoktól, egyszerűen nem tudtam letörölni a hatalmas vigyort a képemről. Hogy is sikerült volna, mikor egy olyan lány, mint Lemon Drake a barátom akart lenni és ilyen szépeket mondott rólam? Alig vártam, hogy elmeséljem Eddie-nek... és még inkább azt, hogy kikérjem a véleményét. Ő felnőtt volt, jobban tudja, hogyan működnek az ilyen dolgok, adhatna tippeket. Reméltem, hogy a bájitalkeverés és a kertészkedés mellett nem feledkezett meg ezekről a sokkal fontosabb képességekről sem.
- Hát... erről nem szabadna beszélnem, de neked azért elárulom. A hajtóink is gyakorolnak egy cselt, de az senkit nem érdekel, ami igazán izgalmas, az az én cselem. Vronszkij-műbukásnak hívják. Úgy kell tennem, mintha meglátnám a cikeszt, ezért zuhanórepülésben megindulok a föld felé, a másik csapat fogója utánam ered, én az utolsó pillanatban felrántom a seprűt, az ellenfél viszont belecsapódik a földbe. Csak néha elrontom, túl hamar vagy túl későn szakítom meg a zuhanást. De a meccsre már menni fog - húztam ki magam büszkén.
Zavartan beletúrtam a hajamba, én magam sem tudtam, hogyan kéne pontosan elmagyaráznom a pedigrés jelentését. Én is csak úgy hallottam és használtam, meggondolatlanul, azt hiszem...
- Hát hogy aranyvérűek és sznobok, lenézik azokat, akik kevésbé befolyásos és gazdag családból jönnek. Azokat meg különösen, akiknek muglik a rokonai. - Egy pillanatra megrémültem, hogy talán ő is ilyen családból származott, de gyorsan meg is nyugtattam magam. Hiszen az lehetetlen, Lemon annyira... annyira más volt.
- Elég sokat, a szüleim muglik voltak. Igazából csak akkor szereztem tudomást a varázsvilágról, amikor ők meghaltak és Eddie befogadott. Jó nagy sokk volt, képzelheted, de legalább megértettem, miért történtek velem olyan fura dolgok.
Nehéz volt elmagyarázni, Eddie ki is az életemben. Hivatalosan a gyámom volt, de sosem gondoltam rá apámként, sokkal inkább egy nagytestvérként. Falkatagként, azonban ezt a szót nem használhattam.
- Igen, ő a gyámom, előtte nem ismertük egymást. Olyan, mint egy nagytesó, aki néha rákényszerít a takarításra és a házi feladat megírására, vagy valami hasonló. Bájitalokat árul, régen a Mungóban volt gyógyító. Nagyon okos, de bájitaltanból annyira reménytelen vagyok, hogy még ő sem tud segíteni - tettem hozzá egy mosollyal, hogy oldjam a hangulatot. - És a te családoddal mi a helyzet? Patricket ismerem, jófejnek tűnik, de van másik testvéred is?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lemon Drake

Lemon Drake

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Charlotte Mckee

»
» Vas. 10 Feb. - 22:17
Lemon & Hunter

- Pedig milyen jó lenne elvárások nélkül élni! Ha nem szólnának azért, hogy mit szeretsz, hogy mit nem szeretsz, vagy épp miért vagy inkább egyedül, és miért többed magaddal! - sóhajt fel, majd nagyot kortyol az italába, mely az idő múlásával már egészen iható hőmérsékletűvé szelídült.
Gondolatai leragadtak valahol Hunter környékén, és nem tudott szabadulni a fiú hatása alól. Ki gondolta volna ugyanis, hogy a fiú, aki az előbb még igencsak kétballábbal érkezett az valójában mérhetetlenül intelligens, és így is kezeli az élet dolgait?
Mintha csak ő is tudta volna, átélte volna, milyen érzés számkivetettnek lenni! Hogy milyen, mikor mindenkivel kedves vagy, azonban mégsem érdekel senkit, mert jobb és kellemesebb a léleknek a bántás és a fájdalom okozása! Mikor inkább kiröhögnek és csúfolnak, hogy ezzel is klikkesedni tudjanak, vagy épp jobbnak és erősebbnek érezzék magukat a másik féltől! Pedig ha tudnák, hogy épp emiatt válik valaki igazi harcossá, és erőssé!
És bár Lemon nem tartozott a túlzottan közkedvelt lányok közé, és igaz nem bántották a többiek, mégis csodabogárként néztek rá.
Mert szemei örökösen valami különleges fényben csillogtak, tekintete túl sűrűn veszett el valahol álomvilágban, ahol az élet kegyetlensége egyáltalán nem létezik.

Abszolút meglepődik a fiú mozdulatán.
Nem számított rá! Mármint persze, kedves volt vele, de csak az igazat mondta ki, amit gondolt, az őszinteség nem jelentett neki soha problémát, és most először történt meg vele az, hogy úgy reagáltak egy mondatára, ahogy azt szerette volna.
Nagyon szerette az érintéseket, a lágy simogatásokat, öleléseket.
Szinte el tudott veszni egy-egy emberben, függő volt a maga sajátságos módján, és ezt csak azok értették, akik a közelében tartózkodtak.
Szeretett szeretni, szeretett cirógatni, elmélyülten meredni a semmibe, bámulni a felhőket, hátát, vagy épp kezét, vállát nekivetni egy másik testnek. Sőt, szerette eközben a kezét járatni, puhán érinteni a másikat, néha megfogni a mellette lévő kezét, mert erre volt igénye, és mert ez feltöltötte. Talán épp emiatt is örült annak az ölelésnek annyira, bár tény, hogy mivel Hunter viszonylag még ismeretlen volt a számára, ezért kissé zavarba is jött.
- Igazán megtisztelő, hogy én mondhattam számodra ezt a fontos bókot! - mosolygott, majd kezével finoman végigsimított a másik hátán mielőtt elváltak volna egymástól.

- Ez elég veszélyesnek hangzik! - kapta kezét a szája elé, ahogy a fiú épp azt ecsetelte hogy is kell beleszáguldania a földbe teljes sebességgel.
- És biztos… biztos, hogy kell ez egy iskolai meccsre? - aggodalmaskodott lányosan nyavalyogva, de persze nem rosszindulatból, hanem csak azért, mert bár nem látta még Huntert játszani és repülni, azért ez elég félelmetes dolog volt, és nem kellett olyan régóta ismernie ahhoz, hogy aggódjon érte.
- Remélem nem lesz semmi bajod! - mondta, majd lágyan a másik kezére tette a kezét. Tekintete a csillogóan kék íriszeket kereste, majd mikor találkozott a pillantásuk, akkor zavarában elpirult és el is engedte a fiút.
- Ne haragudj rám kérlek, én ilyen … ilyen nyúlkálós lány vagyok. Csak ezt páran nem szeretik és zavarja őket, félreértik…. Nem fordul elő többet! - rázta meg a fejét, és közben azért magát is szidta, hogy hogy is lehetett ilyen vakmerő és botor, hogy anélkül kezdte el taperolni Huntert, hogy megkérdezte volna. De hát annyira jött belőle! Annyira olyan fiúnak tűnt, aki szereti ha szeretik!
Nem tűnt elutasítónak.

- Á értem! De hát az a lényeg, hogy vigyáz rád, és gondolom jól is kijöttök, mert elég tisztelettel beszélsz róla. - mosolyodott el, és inkább nem firtatta tovább a szülő témát.
Ellenben nem tudta, mit is mondjon a fiú kérdésére. Mert biztosra vette, hogy ez lesz a következő téma. És nem tudta, hogy kellene úgy mesélnie a szüleiről, azok munkásságáról, hogy ne tűnjön kérkedésnek. Olyan nehéz volt ez a család kérdés a számára…
- Hát van ugye Gotti, Mitzi, és Patrick. Én vagyok a legfiatalabb. Igen, elég jófej mindenki, csak mi mind nagyon mások vagyunk. Mintha nem is ugyanaz lenne az anyánk és az apánk! - kuncog fel, mert tényleg. Négy teljesen eltérő személyiség ők…


Egy kis karácsony ^^ / <33333

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Hunter Tuttle

Hunter Tuttle

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Bertie Gilbert

»
» Szomb. 9 Márc. - 10:43


Lemon & Hunter

- Igen, az egy elég klassz világ lenne - sóhajtottam fel.
Eddie-től tudtam, hogy a jelenlegi világunk minden, csak nem klassz. Azt is tudtam, hogy sokan ettől megkeserednek, bizalmatlanok és gonoszak lesznek másokkal, mert így próbálják megvédeni magukat. Én nem akartam ilyen lenni, el sem kellett határoznom magam, hogy továbbra is vidám és kedves leszek, mert máshogyan nem is tudtam volna viselkedni. Attól, hogy körülöttünk felborul a rend és egyre több a sötétség, még nem szabad alkalmazkodnunk, a változás csak úgy érhető el, ha többségben maradnak a boldog, jó lelkű emberek. Például olyanok, mint Lemon Drake.
Zavartan fészkelődtem, mint aki nem találja a helyét, a tekintetemet rezzenéstelenül a forrócsokira szegezve, véletlenül sem Lemonra. Nem kellett volna megölelnem, a francba is, ezt elrontottam. Ki az az idióta, aki fél óra ismeretség után egyszerűen csak megölel egy lányt? Az arcom azonnal vörösre váltott, pedig eddig olyan kitartóan próbáltam magabiztosnak és lazának tűnni. Ami azt illeti, az esetek többségében az is voltam, de a lányok... jaj, olyan keveset tudtam róluk. Érdekeltek, hogy is ne érdekeltek volna, csak nem tudtam hogyan közelítsek hozzájuk. Senki sem mondta el, a barátaim csak disznóságokról beszélgettek, ha ilyen téma merült fel, Eddie-t pedig ezelőtt eszembe sem jutott ilyesmiről faggatni, valószínűleg ezután sem szívesen tettem volna. Egyedül abban voltam biztos, hogy erről a forrócsokizós délutánról nem fogok mesélni a többi srácnak, kinevettek volna a sutaságomért és olyan dolgokat mondtak volna, ami elveszi a történtek meghitt varázsát. Nem értettem, miért kellett úgy beszélnie minden tizenéves fiúnak a lányokról... Ha barátnőt akarnak, akkor talán meg kéne tanulniuk tisztelettel beszélni róluk, nem?
És különben is, hogyan foglalhattam volna kerek, kifejező mondatokba, milyen volt Lemon Drake ölelése és ahogyan megsimította a hátamat, ahogy ezelőtt senki sem? Ez nem olyan csontropogtató egymásba karolás volt, mint egy-egy kviddics meccs után a csapattárs lányokkal. Ez valami más volt.
- Mert veszélyes is - vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne, noha nagyon is érdekelt és féltem is az esetleges komoly sérülésektől. - Nem kell, de jól mutat. A Roxfort után profi kviddicsjátékos szeretnék lenni, a csapatok olyanokra figyelnek fel, akik többet tudnak, mint amennyi feltétlenül szükséges egy barátságos iskolai meccshez.
Bimba professzor megmondta, hogy sosem lesz belőlem hivatásos sportoló. Nem a tehetség hiányzik belőlem, hangsúlyozta ki, hanem az élet ilyen, a vérfarkasokat sehol sem díjazzák. Talán túlzottan megsértődtem az irodájában ülve, még a hangom is elcsuklott ellenkezés közben, és azóta nem hagyott szabadulni ez a gondolat. A farkaskór annyi mindent elvett már tőlem, nem akartam nekiadni a jövőmet is. Nekem a pályán volt a helyem és csokibéka kártyákon, nem remeteként rejtőzve egy erdőben, mint holmi szörnyeteg.
- De nem untatlak a kviddiccsel... Neked vannak már terveid a Roxfort utánra?
Az ujjai lágyan a kezemhez értek, mintha villám cikázott volna végig azon a ponton, ahol megérintett. A szívem hevesebben vert, mintha háromszor körbefutottam volna a Roxfortot, de cseppet sem bántam.
- Nem zavar, dehogyis - ráztam hevesen a fejem. - Aki félreérti, az hülye.
Nem csak udvariasságból mondtam és nem is a tinédzser fiúk tipikus mögöttes szándékával. Én is túl gyakran öleltem át másokat, húztam magam után őket a karjuknál fogva, borzoltam fel a csapattársaim haját, mindezt habozás nélkül. Persze megértettem, hogy léteznek emberek, akiket zavarba hoz az érintés. Én viszont nem tartoztam közéjük.
- Igen, jól kijövünk egymással, őt lehetetlen nem kedvelni. - Kivéve, ha valaki kideríti, hogy vérfarkas, de ezt nem tettem hozzá hangosan. - Hű, elég jó lehet legkisebbnek lenni. Csak Patricket láttam eddig, a többi tesód gondolom nem ide jár már. Igazából elég klassz lehet, ha vannak idősebb testvéreid, mégiscsak más, mint a szüleidhez fordulni mondjuk segítségért. Vagy nem?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Egy barátság kezdete

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Kutya-macska barátság?

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-