testre mennek és tovább

Az igazán vallásos ember Istenben hisz, nem a mágiában. Valamint az igazán vallásos ember megtiszteli a nagyobb ünnepeket, így Mindenszentek napját is. Ez azonban Anglia, ahol bár nem őshonos, mégis elterjedt hagyománynak számít a Halloween, melyre a diákok rendszerint készülnek mókás, félelmetes jelmezzel, tökből készült finomsággal és különféle tréfával. A Roxfort vezetősége pedig nem szab gátat az előkészületekben, így október huszonnyolcadik napján a kastély népe kiszabadul a közeli faluba.
A Szentírás megadja a megfelelő pontokat az élethez, ám fontos, hogy jól értelmezze az ember a leírtakat. Helytelen értelmezés eredménye lett Jehova tanúinak megjelenése, valamint a roxmortsi szekta megalakulása is, kik teljes mértékben elítélik a mágiát függetlenül saját varázsló mivoltuktól. Szent céljuk, hogy kiirtsák a mágiát, s ezen ünnepi, komoly kísérletek segíthetnek csak.
Sok a diák Roxmorts utcáin, bárkit kiszemelhetnének az ártatlan diáktömegből, de nekik csakis a legártatlanabb kell. Egy lányt már ki is néztek legutóbb, csak meg kell várni, hogy ideérjen erre a szakaszra, és már kezdődhetnek is a legegyszerűbb kísérletek. Mindenszentek előtt csak a rutin, majd aznap az igazi mágiairtás.
Madam Puddifoot kávéháza mögül két fekete csuklyás alak lép elő, de sajnos nem elég figyelmesek, így Mary helyett egy Lorcan nevezetű fiút kapnak el. Oda se neki, el nem engedik, de viszik mellette a lányt is. Vinnék, ha nem látná meg őket senki. Mr. Arnold Till ugyanis megjelenik a színen, s talán tehet valamit a két ifjú biztonságának érdekében.

A következő mesélői reag legkésőbb november 4-én, vasárnap érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Eredetileg kikapcsolódásnak szántam a roxmortsi sétám. Elméletileg nem vagyok szolgálatban, ez persze csak a formalitások illúziója. Ezekben az időkben nem létezik tényleg szolgálaton kívüli auror, főleg nem a Mungó óta.
Jelenti ez azt, hogy bármikor riaszthatnak, és ugranom kell a hívásra.
Jelenti ez azt, hogy lankadatlanul ébernek kell lennem, mert talán én fogom észrevenni a szükséghelyzetet, nekem riasztani a főparancsnokságot. Én vagyok jelen, én vagyok a szemünk.
Sétálok az utcán, gyönyörködök csak a békeidők illúzióját keltő idillben, ahogy a falura szabadult diákhad gondtalanul ünnepli a Halloweent, érzi jól magát egyszerűen, és hogy ne hagyjam magam elmerengni, figyelek.
Talán tanári szigor megfelelője látszhat az arcomon, egy három fős harmadéves csoport egy jelmezes tagja még vigyorogva kanyarodik felém, játékos reménnyel az arcán, ahogy valószínűleg egy falubelinek nézhet, és gondolja, szerencsét próbál, hátha nyer tőlem édességet vagy szórakozást. Aztán összetalálkozik a tekintetünk, és én látom átfutni az arcán a változást, amit ő titkolni kíván, ahogy igazít az útvonalán, és továbbhalad mellettem, mint ha az eredeti célja mindvégig nem is én lettem volna, hanem valaki másnak a személye vagy portája, valahol mögöttem.
Vagy amott a felsőbbéves fiúk, akik valószínűleg nem vajsörtől vidámak ennyire és ilyen formában. Nem ütök rajtuk, igazoltatni, hogy valóban spiccesek-e, mint innen kinéz, és elmúltak-e tizenhét, hogy szabad legyen. A törvényként nem az állapotukat, mint inkább a kiszolgálásukat büntethetném, értelemszerűen ameddig tettben nem követnek el semmi megróhatót. Nem a törvényként pedig én is voltam fiatal, ha kultúrált keretek közt tartják, szórakozzanak. Még tehetik, bizonyos szempontból még pont az a dolguk.
Eszembe jut, hogy akár be is öltözhettem volna. Ugyanakkor ijesztőbb megjelenés áll az oldalamon bármi jelmeznél: a hideg igazság.
Vannak ott azok a csuklyás alakok...
A csuklyás alakok, akik két diákot ragadnak és rángatnak el, nem hecc, ellenben nagyon túszejtés kinézetével.
Sebes, hosszú léptekkel vágok át a gyorsan fogyó távon feléjük. Ösztönösen rebben félre az utamból egy diákpáros, ahogy a sikátort közelítem, aminek a szájából az elkövetők előléptek. Kezemben már pálca, hangomban hideg acél, és egyelőre a talárom alatt rejtve, egy hónaljtokban kisebb maroklőfegyver is, a meglepetések esetére.
-Állj, elengedni őket!
A helyzetet figyelem, lehetőségeket, pörögnek a gondolatok, hogyan lehet a két diák veszélyeztetése nélkül fegyverteleníteni mindkét támadót, ha nem szándékoznak közreműködni. Ellenük fordíthatom a csuklyákat, hogy önálló életre kelve a fejükre fonódjanak. Ha nem is fojtva, de megzavarva és vakítva őket, hogy a diákoknak legyen egy pillanata szabadulni, nekem meg hatékonyabban gondoskodni az ártalmatlanná tételükről két következő mozdulatban.
De egyelőre még övéké a lehetőség jobb belátásra térni. Még ha kétlem is, hogy élni fognak vele.

Testre mennek és tovább

A megfelelő jelmezválasztás és dekoráció elmaradhatatlan kelléke a legjobb Halloween-i hangulatnak. Az éjjeli kisurranások és szabályszegések ilyenkor szinte értelmüket veszítik a Roxfortban. A legjobb az egészben, hogy minden évben pár ember titkos bulit rendez, amire külön meghívóval lehet csak érkezni, és ezért is ez az egyik kedvenc eseményem az évben. A barátnőimet már megint elhagytam, mondhatnám, hogy különleges tehetségem van ehhez, de nem csüggedtem, folytattam a nézelődést és a vásárlást, na meg amúgy sem kell mindenkinek tudnia, milyen jelmezt választok az idei partihoz. Mindig az egyediségre törekszem és soha nem veszem fel ugyan azt a jelmezt. Hm, igen, akad egy pár a szekrényemben. Sok idő telik el, a lábam is fájni kezd már és kicsit fázom, így mielőtt folytatom a túrát, betérek egy forróitalra Madam Puddifoot kávéházába, de hamar végzek, hiszen meglátom Lorcant az utcán és úgy érzem, oda kell mennem. Valamiért vonz magához, remélem nem gondolja, hogy túl sokat lógok a nyakán. Kedvelem, ennyi.
- Hé, Lorcan, megvetted már a jelmezed a partira? - Mosolyogva, semmit sem sejtve sétálok mellé, de oly hirtelen jönnek a csuklyások és ragadják el mellőlem a fiút, hogy megijedek. Ez remélem, csak egy rossz Halloween-i vicc, ugye csak az lehet? Sikkantok kicsit, mikor a másik engem visz, ellenkezem, fincánkolok, körmömet az alakba vájom, ilyenkor miért nem látok semmit a jövőről?
- Engedj el, engedj el! Mit akarsz? Segítség! - Miért tartom a pálcámat a táskámban? Legalább tudnék védekezni, de fel is adhatnám ellenük körülbelül. Ekkor mégis egy férfi hangját hallom, majd látom is, remélem segít és kideríti kik ezek. Halálfalók? Vagy csak egy Halloween-i csíny? Egy vicc? Hát én nem nevetek.

Az a rohadt buli! Meg az egész rohadt, túlhajpolt Halloween. A sok betanult vigyor és menőző seggfej a harmadrangú jelmezével. – Akik közé majd beállok negyedrangúnak, magamra a legundorítóbb seggnyaló mintamosolyt öltve. Hagy olvadjanak a lányok, lessék el a szeplős, pattanásos korcsok mutálatlan eunuchok, így kell ezt csinálni, mint Crabbe, döglenek utána a legyek!
Ez az egész levegő fojtó, agyamra megy a tettetős miliő és hogy parádéznom kell névtelen haverok oldalán, erősen vágva hozzá vajsörös kupám egy másikhoz, harsányan mesélni disznó viccet, úgy szórakoztatni, hogy egyedül én nem szórakozom.
Terelek és nem gurkót, a gondolatok sokkal elementárisabb erővel robbannak az agyban, itt ez a sok művér, beleszédülök, egy-egy kiontott műanyag bél hogyhogy nem valóság?
Az éhes látni vágyik, legalább egyszer, na, olyan érdekes egy boncolás…
Én a gyanútlan éppen, kivételesen nem gondoltam Maryre. Utoljára reggel, meztelen volt egy álomban, vérbe borulva. Remegett kezem a gyönyörtől, nyúltam volna felé, csak művér volt, egy csapda, de késő, beleéltem már magam annyira, hogy összeragadjon az alsóm.
Elhúzható, vörös baldachin mögött, mélyen a nadrágomba nyúltam.
- Mary! Most indulok érte! Szerinted…
Élénk, normális, ez vagyok én, impulzív kamasz, aki alig várja az esti összejövetelt, rajongója a Halloween-nak, iszik, nem képzel baromságokat, barátsággal oltogat, baromi jó fejnek tűnik, ahogy ártatlannak szánt tréfa csupán tőrbecsalni Friccs macskáját.
Megfognak? Engem? Első reakcióm meglepett, talán valahol ijedt és csak másodlagosan tölt el jóleső izgalom.
Történik valami. De ne Maryvel, ő az enyém. Vagyis…őt ne!
- Ereszd el te seggfej!
Hol a pálcám? Valahol a talárzsebemben, de ha erősen fog nem tudok érte nyúlni, teljes erőmből beleharapok az engem ráncigáló kézbe, azt képzelem majd leszakad, hogy csak néhány cérnahuzal tartja.
Hátrarúgok gyomorra, ölre menve, valami aurornak tűnő manus is besétál a képbe, szemvillanás rá, mentse a lányt, én legalábbis vetődöm, ha kiszabadulok.

- Harapsz, te kis dög? Ölre mész? - sziszegi fájdalmában a Lorcant tartó alak, és miközben kezével a fiú arcára szorít, hogy meg se tudja mozdítani állkapcsát, bólint barátjának, aki kisebb ellenállásba ütközik, mint ő. A társa veszi a jelet, és Mr. Arnold Tillre ügyet sem vetve talárujjukból egy-egy kést csúsztatnak kezükbe, mely közben felsérti alkarjukat.
Szó benn szakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Mary mögött egy alak dühödik, s így szól…
- Meg akarjuk őket menteni a purgatórium tüzétől. Rajtad is segíthetünk… - ha nem támad, akkor mindenki meghalhat. A halál mindenkin segít, ha más út nincs. De a kisebb mocskokat hamarabb ki lehet seperni a házból, mint a szépre szabott, kiforrottat.
A kés nyakékként szorul a bőrre, díszíti a halottsápadt gyermekeket. Mary húsába óvatosan tép a penge, pár csepp vér útnak indul, hogy meghódítsa mellkasát. Lorcan bőrét még csak cincálja a kés éle, lassan bomlik meg előtte a szövet. Eközben viszont Arnold vállán egy két méter magasra állat nyugtatgatja ízelt lábait. Végre, itt az esély, hogy megszökjenek négyen. Itt az esély, hogy kiirtsanak két gazt, ha már háromra nincs lehetőségük.

A következő mesélői reag legkésőbb november 10-én, vasárnap érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Sovány vigasz, hogy jól gondoltam, tényleg nem fognak közreműködni, amellé, hogy túl optimista voltam ezúttal is. Én adtam nekik pillanatokat dönteni, hátha kivételesen békésebb úton is megoldható a helyzet, és ezáltal volt idejük kést rántani, hogy a két fiatal épségével fenyegetőzzenek.
Még ha olyan jótékony céljaik vannak is, mint hangzik - hangzana - rájuk férne egy kiadós elbeszélgetés néhány további etikai kérdésben a kivitelezést illetőleg. Nem ezek közt a körülmények közt, egyértelműen.
-Kétlem, hogy egyetértenek- jegyzem meg annak margójára, hogy a túszaik is a szabadulásért küzdenek, és a legapróbb biccentéssel illetem a fiú tekintetét, amivel jelezni próbál, rám mutat vele, aztán a lányra, őt mentsem.
A csuklyások fejébe látni nincs a legjobb tehetségem mágikusan, amiért is fordulok hagyományos megfigyeléshez, viszont a saját gondolataim elkendőzésében jártasan biztonságban tudom előlük a tervemet, ameddig végre nem hajtom.
A tervemet, ami így kevés lesz eredeti formájában. Egyben kell a lefegyverzésnek is lennie, és nem bízhatom kizárólag a szerencséjükre és lélekjelenlétükre az ifjak épségét.
Int némán a pálcám, parancsolja a csuklyákat, hogy húzódjanak mélyen, csavarodjanak a gazdáik fejére, arcába, fonódjanak a nyakuk körül, hogy a viselőiknek két kezükkel kelljen lefeszíteni, ha nem akarnak légszűkében lenni ameddig én nem engedem nekik.
Mégis kénytelen leszek abban bízni, hogy a fiatalember is tudja, mit csinál, és tud segíteni a túszejtőik ellen, remélhetőleg a kisasszony szintén talpraesett, mert ahogy épp mozdulnék a következő, két lefegyverző bűbájjal, érintés súlyát érzem a vállamon, rossz előérzetem után kell fordulnom először.
Arania exumai!, hangzik el a gondolatom, amint meglátom, felfogom és felismerem a semmiből előkerült bestiát.
Itt dolgok történnek, nagyon gyanús hirtelenséggel, amint lesz egy szabad fél pillanatom egy patrónusra, értesítenem kell a Minisztériumot a helyzetről. Lehet, hogy ide többen fogunk kelleni egy aurornál.

Testre mennek és tovább

Szemem sarkából pillantok Lorcan felé, nem merek megmozdulni, de ő olyan bátor, ő olyan erős, én meg gyenge vagyok, a szorítástól nem is tudnék megmoccanni, egyszerűen csak megdermedek, de közben azért jár az agyam, mit tehetnék, hogyan tudnék segíteni az auror férfinak. Amikor a hideg fém hozzáér a torkomhoz és a hozzá csatlakozó szöveg megüti a fülemet, a hideg is kiráz. Falfehér arccal és már kűzködve könnyeimmel kérlelően tekintek előre, már a hangok sem hagyják el a számat, érzem, ahogy az éles penge megsérti a nyakamat, és egy csepp vérem végigcsordul a mellkasomon. Ez már nem játék. Ez már véresen komoly.
- Kérem, engedjenek el minket... - Gyenge próbálkozás, biztosan nem érdekli őket a kérlelő hangom, nem hatja meg őket néhány szép szó, nekik céljuk van, már előre elgondolt, de miért pont mi, nem értem, miért pont mi ketten. Szinte csak egy pillanatra csukom be a szememet, miközben próbálom kicsit összehúzni magam, hogy a penge kevésbé sértse a nyakamat, és ekkor érkezik meg a varázslat, amiből csak annyit érzékelek, hogy a szorítás talán kevésbé erős már, a penge talán kikerül az arcomból és ha tehetem, egy hirtelen mozdulattal dőlök oldalra, csavarodom ki az elfogóm karjaiból, nem érdekelve, hogy mekkorát esek vagy megütöm e magamat. Ha a táskámat is sikerül magammal vinnem, akkor céltudatosan nyúlok abba is bele, előkeresve a pálcámat, amellyet még csak forgatom a kezemben, és nem tudom, melyik irányba tegyem ezt meg, hiszen a fölénk magasódó, pókszerű lény is igen veszélyesnek mutatkozik. Stressz helyzetben útmutatásra van szükségem, most már ezt is tudom.

- Leharapom az orrod te buzi!
Ölre és már azt hiszem kiszabadulok, hős leszek, megint magamra öltve egy kényszerű gúnyát, csak az ne akasztana meg, a sokkal rosszabb néhány elvakult, idióta szektásnál.
Az, akinek arcába nap mint nap belebámulok, ha tükörbe nézek reggel. Megtorpanok minden mozdulatban, itt a kés, hősi fegyver, kihagy a szívem, kés…és újra meg újra belerondít elmémbe, mint egy sikoly, kés, vissza-visszatérő üvöltés.
Nagyot nyelek, koncentrálnom kell, zsebembe csúsztatom kezem és a merev, szigorú pálcára fogok.
A férfi megmenti, megígéri. Most más szörnyekkel harcol.
Ráhagyom a pókokat
Mert elkapom a pillantást és mozdulok, mozdulnék, ha…nem üvöltene bennem újra, egyfolytában, vonzaná tekintetem.
- Ne….
Bukik fel torkomon, szemem kiguvad, ahogy agyam belepi a vörös köd, Maryé, ahogy bőrét szántja, beleolvadok…
Bámulom és egy percre megfeledkezve magamról – áhítattal. Aztán behunyom szemem, mintha rosszul lennék a vértől, remeg a gyomrom, akár egy rossz vámpírnak nyálam összefacsarodik.
Nehezen lélegzem, én akarok lenni a kéz, én akarom csinálni, átváltozni pengévé, szelni, szabdalni Mary bőrét…
Ne…könyörgöm, nem nyithatom ki a szemem, érzem a fémet nyakamon, bárcsak erősebb lenne, hogy a szörnyeteg meghaljon.
Kivágni belőlem, egyetlen metszéssel a hangokat, képeket, Mary…Mary vérének képét, izgalmat és gyönyört, viszkető kényszert ölni.
Nyakat elmetszeni, milyen gyengék, lassan kezdeni neki és kerülni a gyors, gyilkos metszéseket, ők biztos nem játszadoznának a hullával, de én…
Ne, könyörgöm…
- Capitulatus!
Harsanok kíméletlenül én a másik gyilkos, gyorsan rántva pálcát, kockáztatva nyakmetszést, süvítőn, én a bármire képes.
Nee, le kell állnom!
Ha megvan csak befordulok, egyetlen erős döféssel, gyomorba állítva, ahhoz aki mert egyetlen percet is habozni a megölésemkor.
Ugye nem? Nem történhet meg! Én nem bántok senkit, ez az egész képzelet, rossz álmok, hallucináció. Igazából nem akarom bántani Maryt, soha, megvédeni, tőlük, magamtól, ezt most elfelejtem, ez nem én vagyok, meg sem történik!

Hang nélküli összeomlás az, amit láthatunk a mellékutcában. A Maryt tartó ember fulldokolva, vergődve zuhan a földre, küzd az életéért, próbálja szétfeszíteni nyakán a csuklyát, de az csak szorít, kitartóan szorít, és nem engedi az ellenállást. Fetreng a földön, rugdalózik, az első pár mozdulata Maryt is eléri, így a lány bizonyára pár foltra számíthat néhány napon belül.
Közben száll a pók, szárnyat növeszt, repül a hegyeken át, de mi ez? Miért van itt egyáltalán akromantula? Ki küldte, ki irányítja, van mögötte bárki egyáltalán?
Lorcan viszont keményebb tagot fogott ki. Hallhatja háta mögül a hörgést, de a szorítás mégis gyengül. Annyira enged, hogy Lorcan combjához tartva a kést egy kegyesen gyors mozdulattal belevájjon a fiú húsába, s csak azután rogy térdre. Csak azután dobja el a kést Arnold felé. Csak azután kezd el hörgéssel teli szavaiba.
- Rosszul döntöttetek, mikor a tisztaság helyett a mocskos boszorkányság mellé álltatok. - azzal eldobja a kést Mary irányába. Gyenge a mozdulat, a cél helyett csak a láb elé esik. Bele sem fúródik a földbe, de mindez elég ahhoz, hogy a másik alak, hosszú hajával mit sem törődve, a kés után nyúljon, és azt megszerezve levágja nyakáról az egyre feszülő anyagot.
Két kés, egy nő. Talán veszélyesebb, mint eddig gondolhatta a három emberből álló, majdnem csapattá verbuválódó csapat.
- A boszorkányság mindig is csak a gyilkolásról szólt, nincs igazam? - a felnőtt elé ejti a késeket, leveszi magáról a csukja maradványait, és kezeit feltéve áll a csipet-csapat előtt. - Öljön csak meg, a lelkiismeretére nem lesz hatással. Hisz én csak egy áruló vagyok a maguk fertőzött társadalma ellen, egy barbárnő ebben a rohadt, minduntalan bemocskolódott világban. De tudja mit? Én azért azzal a pókkal jobban vigyáztam volna. A mérge már most is lehet halálos... - és mereven nézi a férfi vállát. Mereven, rezzenéstelen arccal bámulja a férfi makulátlan vállát, mintha szét lenne marva. - Ha engedi, segíthetek.

A következő mesélői reag legkésőbb november 17-én, szombaton érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Csak szemet forgatok a kérdőjeles alapozottságú véleménnyilvánítást hallva, háttal állva ugyan még, ahogy az óriáspókot küldöm útjára. És fordulok is vissza, amint az állat nem csak eltántorodni, tartósan távozni is bizonyult. Érik a mélyebb kivizsgálás itt.
Nem törődök a szavakkal, azok ráérnek majd a központban. Csak haladok tovább a következő, ezúttal emberi célpontra. Stupor, petrificus totalus. A csuklyás trükköm jó szolgálatát tette, még ha nem is előzött meg minden sérülést, szerencsére nem fojtotta meg a két célszemélyt, de biztosított kihasználható helyzetet, amit a varázslatpárral ki tudok használni az ártalmatlanítás véglegesítésére.
Mozdulok tovább, a pálcám már a következő tettesre szegezve, aki eddigre levágta magáról a csuklya még mindig csavarodni próbáló, de már csak ártalmatlan cafatjait.
Eddigi hirtelenségük után meglep vele, de belátóan döntve megadja magát.
-Meggyőződés ellen nem lenne értelme vitatkoznom.
Legalábbis nem itt és most, majd a későbbiekben persze számíthatnak hosszas beszélgetésekre velem és-vagy kollégáimmal. Lenne szavam az állítólagos, nemesnek hangzó célja és a ma tettekkel bizonyított tényleges célok morális disszonanciájáról, de ez nem a megfelelő hely, sem pillanat rá.
A pókos megjegyzésére felvonom a szemöldököm, nem éreztem nyomát annak, hogy a fejembe mászni is próbálna, anélkül meg elég gyenge blöffnek tűnik, nehezen hiszem, hogy ő bízna a sikerében egyáltalán.
A biztonság kedvéért azért, pálcát és figyelmet le nem véve róla, a szabad kezemmel megtapogatom a vállamat, amihez az akromantulának a lába ért, elárulva a jelenlétét.
Stupor, petrificus totalus, nyugtázza két szótlan varázslat ismét, a tényt, miszerint még a talárom is sértetlen az ujjaim alatt, nemhogy a bőröm.
Vissza tudnék hoppanálni a minisztériumba két kábított sóbálvánnyal, de nem olyanok a körülmények itt, amit egy pillanatra is felügyelet nélkül hagyhatónak találnék.
A két késnek intek, hogy hogy mint bizonyíték, fáradjanak a talárom zsebébe, és ha nincs a környéken több fanatista, bestia, vagy egyéb még meg nem mutatkozott veszélyforrás, az égbe emelem a pálcám.
-Expecto patronum.
Az ezüstös fényfelhő derékszögű kanyart véve délre szálguld, perceken belül értesítve az auror főparancsnokságot: Roxmortsban rajtaütésszerű emberrablási kísérletek és bestiatámadások vannak, lehetnek folyamatban, erősítésre - ha elérhető - és két letartóztatott elkövető elvitelére van szükség.
A lánynak nyújtok először kezet, felsegíteni a földről, ha elfogadja.
-Köszönöm a segítségüket. Ha megengedik, elláthatom a sebeiket, de a biztonság kedvéért nézessék majd meg a javasasszonnyal is, ha visszatértek a Roxfortba, ő többhöz ért holmi elsősegélynél.
Én leginkább egy-egy episkey-t tudok felajánlani a vágásokra. Ha túszejtés volt a támadók célja, talán nem használnak mérgezett pengét hozzá, de jobb biztosra menni, én pedig civilben jöttem, nincs nálam a teljes bevetési felszereltségem, például ellenmérgek.
-Ha tudnak segíteni még a helyszín biztosításáig a lélekjelenlétükkel és figyelmükkel esetleg, igen hálás lennék.

Testre mennek és tovább

Olyan jó lenne, ha csak egy csíny lenne ez az egész, most nevethetnék Lorcan kijelentésein, vagy együtt nevetnénk, amikor megyünk vissza az iskolába, de most még azon is elgondolkodom, hogy mi lesz ha nem megyünk vissza többé. A hideg penge maró és fájdalmas, a vérem ahogy kibuggyan az apró vágás alól és végigfolyik mellkasomon megijeszt, megremegek, nem hallom mit beszélnek, csak egy dologra tudok gondolni, hogy meghalok, de aztán érkezik egy fény, egy aprócska reményfény, és kiszabadulok a szorításból, a hideg penge távol kerül tőlem és én is csak hátrálok. Még megrúg, megüt, de nem érdekel, ez a legkevesebb most. Felállok, mert már rosszul érzem magam, gyengének és bátortalannak, pedig én nem az a lány vagyok. Rémült tekintetem nem változik meg ezután sem, hiszen Lorcan megsebesül, aggódóan indulnék el felé, viszont az alak szavai szinte lefagyasztanak, miről beszél? Miért tartja mocskosnak a lényünket? Nem értem, de túl sok időm nincs is ezen gondolkodni, amikor a kés ismét felém repül, csak hátrálok, mert ma nincs szerencsém, úgy gondolom ez nem lesz többé a kedvenc ünnepem. Kifújom a benn tartott levegőt amikor a lábam előtt landol a tárgy. Lorcan felé indulok még megtehetem, nem akarok egyedül állni abban a sarokban, a nő mellett, aki most már két késsel hadonászik.
- Jól vagy?- Suttogom, szinte alig jönnek a szavak. Tekintetem ismét a nő felé terelődik, szavai félelmetesen hangoznak. Kevdem lenne beolvasni nekik, rendesen, mint talán még soha senki, de meghagyom ezt a lehetőséget most az auror férfinak, milyen jó, hogy itt van, mi lett volna velünk, ha nem lenne! Legalább a pók veszély már nem fenyeget bennünket, legalábbis részben. A patrónusbűbájra felkapom a fejem, csodálatosan hat itt, a rémisztő történések után, de még nincs vége, ameddig nem viszik el őket nincs. Arnold kedvességét örömmel fogadom, szinte már el is felejtettem a nyakamon vércseppező sebet, odanyúlok aggódóan, és bólintok.
- Mi köszönjük, hogy megmentett bennünket. - Fújom ki a fáradt gőzt, most már biztonságos - remélem - de nem fogok elmozdulni Lorcan mellől az biztos. Nagyot nyelek, tekintetem már kezd kicsit nyugodtabb lenni, de még kell idő, hogy ezt kiheverjem.
- Rendben... esetleg megkérdezhetem, hogy a Minisztériumnak tudomása volt... róluk? Az ő eszméikről? - Most már érdekel, mi ez az egész és miért csak most bukkantak elő és hogy én miért nem láttam ezt meg előre.

Köd az agyam és benne minden gondolatom. A cafatok, vér és tömeges kényszerképzetek, én vagyok a kés, ami Maryn sebet ejt, a gyilkos kéz, újra, egyre több, mélyebb vágásokkal, csak lassan, kiélvezve minden mozdulatot.
Ez rosszabb, mint a remegés – hogy mindjárt elhányom magam (tőlem) az ordító vadállat bennem folytatást követel és főszereplővé akar tenni.
Erőszak, mintha eldugott, sötétben lappangó részem éppen a pillanatra várt volna, vagy az idegösszeomlás tartóoszlopai remegnének meg kés-erőszak-Mary vére hármas kombójától.
Éhes, zihál, szomjazik… ha nem szúrnának meg vajon milyen sűrűn lepne be a kárhozat? Lépnék oda és minden imperio-tól mentesen vágnék Marybe én, hagynám végigfolyni vérét a pengén és hallanám döbbent sikolyát fülemben…örökké!
A világ elhomályosul és kitisztul egy pillanatban, a fájdalom az, amiben megkapaszkodom.
Tagadás, egy NEM.
Könyörgés magamnak és koncentráció, mert sok minden történik, magamhoz térek, hogy megszúrnak.
Fogalmazhatnék úgy is, ez jól esett. Az arcom ugyan eltorzul mintegy reflexből, de én most jutok el tudatban a felnőtt férfi varázslatáig – segít, elbuktam tulajdonképpen és kihagy az emlékezetem, hogy nem sikerült capitulatusom, vagy előttem-e egyáltalán, mire céloztam, hogyan…
Ennyi voltam. Az őrült egy döntő pillanatban és már csak a pofám nagy.
- Rohadt egy irigy, kvibli banda! Elveti a mágiát maga szuka, miközben pókokat irányít? Mert ez cseppet sem paradox, mi?
Gyűlölöm az ilyeneket és a koncentrált utálatom próbálom most a Neander-völgyi mugli felé sugározni
- Ennyit tud, késsel hadonászni, a férfitől meg már beszarik!
Megbicsaklik ugyan a hangom a kés említésénél és próbálom kiszűrni a fejemben tomboló csúfolódó vihogást: Szeretnél a helyében lenni és szurkálódni, te barom
Elég jó ez a férfi, nem hátrány, ha velünk marad, amíg lenyugszom, mélán nézek patrónusa felé, nagyokat pislogva, hogy eltűnjön bennem a tébolyult rém.
Hallgatott rám és Maryvel foglalkozik, nagyszerű. Vonakodom elláttatni magam, bár senki sem értené miért biztonságosabb, ha vérzek. Túl feltűnő lenne látványosan ellenkezni.
- Persze, de te nem. Vissza kéne menned…
Ha biztonságos egyáltalán visszamenni, mégis a legjobb lenne neki távol tőlem, be is állok közéjük, ha még méltóságom lenne rivalizálni, bosszantana ő helytállt, én nem…én meg akartam szúrni.
Övé a királylány.
- Köszönjük uram és persze segítek, ha ők még lázadnának itt. Ön auror lenne? Bizonyára rengeteg jelentenivalója lesz az esettel kapcsolatban és igen különös, hogy még manapság isléteznek ilyen szekták, elég irracionális a jelenlegi politikai helyzet fényében, nem?
Próbálok intelligensnek látszani és hamis és direkt, megjátszott, csak jobban undorodom magamtól, a stílustalan kötőszavaimtól és visszakapargálásomtól önmagam a józanész keretei közé. Gondolkodni, logikázni, segíteni, bántani a szerencsétleneket, pókokat, bármit.
Bárcsak megengedné ez a férfi, hogy az arcukba tapossak, bárcsak elterelné valahogy a figyelmem, mert meddig van biztonságban Mary… mellettem?

Minden jó, ha jó a vége, így indul a világbéke. Egyre csak az járhat hármójuk fejében, hogy mi lehetett ez? Miért most? Miért itt? Miért ők? És egyáltalán csak MIÉRT? Mindenki jólvan, senkin sincs pár vérfoltnál nagyobb kár. Csak egy kis vágás, csak egy kis replika indította undor, csak egy kis vágy egyeseknél a vér iránt.
Lorcan, Lorcan... Vigyázz a környezetedre, mert bizony csúnya dolgok sülhetnek ki belőled. Vigyázz magadra, vigyázz másokra, ez való teneked, nem a vér, s a küzdelem.
Mary, Mary, Véres Mary lettél máma. Senki sem mossa ezt le rólad, hisz Lorcan is látta, de ne búsulj, elmúlik a vágás, az emlék is el-elmarad majd egyre. Óvakodj a traumától, minden stressztől, s rugaszkodj el a mától. Nem kell erre emlékezni, nem érdemes. Exmemoriam kellene, de nem lesz. Ne várj feledést, csak enyhülést, bár te most megúsztad könnyen. Légy mindig éber!
Arnold, a bölcs, az éber, a határozott auror, ki mindvégig uraltad a helyzetet. Nem volt megingás, nem volt kitérés, csak a célodért küzdöttél, mely végül valóra is vált. A támadók összeroppannak pálcád, kezed, elméd szorítására, és két gyermek köszönheti Neked életét. Légy büszke rájuk, légy magadra, mert bizony auror sem akadt volna sok, ki ezt megtette volna. A mai világban...

Köszönöm a kitartó, pontos reagokat, és hálás vagyok a játékélményért. Élvezet volt mindezt mesélni. Bízom benne, hogy legközelebb is találkozunk még. : )