míg átrágod magad a mába

Roxmorts főutcája minden hónap negyedik hétvégéjén zsúfolásig megtelik hangosan nevető, harsány és zömében figyelmetlen diákokkal. Ez ma, október huszonnyolcadikán is így esik, de a zavartalan vásárolgatás a mai napon úgy tűnik, sajnálatos módon kénytelen elmaradni.
Huszonhetedike éjjelén különös dolog történt egy Roxmortsban élő férfi lakásában, aki alig egy hete tojást vásárolt, azonban mai napig sincs tudatában, hogy mifélét. Azt mondták neki, ennél nincs is finomabb a földön, így habozás nélkül tette bele a tíz tojást kosarába. Akkor még nem is sejtette, hogy ami birtokába került, nem is tojás, sokkal inkább akromantulapete. Mára ebből a tíz tojásméretű petéből kilenc egészséges és egy vergődő akromantula kelt ki az ajtón kívül.
Tízen tíz felé indultak volna, de végül ugyanott, méghozzá a főutcán kötöttek ki, ahol a már most méretes példányok hatalmas felfordulást keltettek, ezt pedig tetézte az egyik állat korai, tragikus halála, melynek során rádőlt egy lány, néven nevezve Emmeline lábára.
A kilenc élve maradt pók továbbra is az emberekkel játszik unos-untalan, hisz éhesek, tegnap óta nem ettek, s legszívesebben lakmároznának a falu lakóiból, az ideérkező diákokból, tanárokból, baglyokból és patkányokból. Nincs itt anyjuk, hogy őt egyék, de itt van száz meg száz veréb, menyét... El nem tudják ők kapni ezeket, ezért inkább az emberek felé veszik útjukat. Páran a fiatalabbaknak rontanak, két méretes példány viszont Sylvester Rookwoodban pillantja meg tökéletes reggelijét, és a társai hamar ráébrednek, hogy az idősebb talán jobb, így Angus sem képes felzaklatott állapotban beszaladni a Foltozott üstbe vagy a Mézesfalásba, hanem kénytelen pálcáját előrántani a saját biztonsága érdekében.
Hárman maradtak élő emberek a főutcán. Egy pók halott már, azt is ehetnék, de ez mindössze két akromantulának jut eszébe. A kezdeti sokkon talán már túllépett lány felé két méretes példány indul, és félő, hogy talán nem tudják megkülönböztetni őt a testvérüktől.
Sylvester is megkapja a maga pókadagját. Két pók őt is megrohanja, és már csak az égben és a pálcákban van minden remény. A felnőttek még talán könnyebben elbánnak az adagjukkal, de két éhes pók ellen mit tehet egy rémült diák?
A megmaradt három pók azonban eltűnt. Bizonyára más utcákba vagy a hegyek felé mentek, és ez se nem megnyugtató, se nem elhanyagolható.

A következő mesélői reag legkésőbb november 4-én, vasárnap érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Roxmortsban...

Hiányzik Thea... most hogy a Tornádóknál van szinte nem is beszéltünk. Persze ennek nem az iskolából való kiröppenés az oka hanem a családi állapotok de mindegy is. Sylvester kellőképp lekötött, hogy ne foglalkozzak az otthoni káosszal. Ez a tanársegédség végül is egészen tetszik, azt hiszem... Szörnyű mennyire nem találom a helyem, de persze ezt cseppet sem mutatom ki a környezetemnek, egészen szigorúnak hatok, de nem érdekel. Sylvester már kellőképp utál, de mindegy is, amíg jól van. Roxmortsba is azért jöttem mert kell neki valami, megkérdeztem McGonagall professzort beszerezzek-e valamit és mondott is pár dolgot, összekötöm én a hasznos dolgokat.
-De Sylvester, képzeld, nekem is dolgom van erre, de már megszokhattad volna. - Már hogy nem tud lerázni, ugye, most is a közelében sétálok és nézem mit kell vennem. Persze olyanokra nem számítottam, mint... pókok. Nem is akármilyenek, hogy kerülnek ezek ide?! Mikor kerültek hirtelen az utcára? Az emberek szerteszét, én meg csak remélem Sylvester nem épp ilyen csúfos véget szándékozik érni. Már rántanám el, de hát esélytelen, jobb híján pálcát ragadok és mivel túl gyorsak és ugorni is tudnak ha jól emlékszem jobbnak látom valami olyat választani amivel nyerek némi időt...
-Aqua Eructo! - Ha szerencsém van nem csak az egyiket, de mindkettőt elmosom a kicsapó vízsugárral, ha nincs... nos, akkor ráérek akkor újratervezni. No meg így hogy Sylvester is itt van ha nem is mondom ki hangosan de... megnyugtat, mégiscsak hollóhátas volt mint én!
-Sylvester gyere mögém, túl sok van ezekből! - Ha csak 180 fokban kell figyelnünk már az is valami, persze lehet túl dacos lesz és itt hagy, nem épp egy csapatjátékos ugyebár... Ha az a lány aki még talpon van észrevesz Ő neki is intek, hacsak Sylvester oda nem megy hamarabb, mert akkor követem, a lényeg, hogy nem szeretnék szétválni, nem tudjuk mi történt és hány akromantula rohangál faluszerte...

The big adventure

Ami egykor még baromi érdekesnek tűnt, elárvultan róni Roxmorts macskaköveit és elhinni milyen jó is az, ha harmadévesen az ember, kezében nyalókával, belerúg abba, aki a nagyobbat kapta.
Rekurzió bűze a levegőnek, hiszen a mögöttem koslató Angus Belbyt is szívesen bokán rúgnám, ha méltóságon legalább normalizálhatónak érezném három évvel később is ilyet tenni, mert úgy fut utánam, mint egy szerelmes kamasz.
Hogy ez a rosszabb eset, vagy valójában kémkedéssel próbálkozik ilyen pocsékul, remek kérdés.
Bazdmeg és még beszél is hozzám, mert legalább diszkréció szorulna belé, ha már követ, senki sem hívta Merlin rőt pöcsére!
Falnak megyek gondolatban, a képem legalábbis tükrözi, mintha valóban nekivágódnék orral előre kenődve rá. Szemeim ott a magasságosban, ajkam néma fohászra ráng, fogam összecsikordul.
- Nem lehet eléggé hozzászokni a rajongásodhoz Belby. Most, hogy végre elhúztam az agyonszopott szobádból neked kajak van idegzeted a szabadnapunkon zaklatni? Tudod, amikor az ember kedvenc társaságával van, saját magával!
Fordulok hátra képébe szisszenni, nem, ez nem vicces, ellenben rohadt frusztráló.
Hányszor átkoztam már el magam azóta? Nincs számtani érték, mely kifejezné…. aztakurva!
Valaki elég szar humorérzékében volt acromantulákat engedni a szerencsétlen harmadévesekre, minden felsős ugyanis nyilván el tudna bánni egy ilyen kisstílű halloweeni tréfával. Kac-kac, fel kell dobni a bulit és igen, mint minden idők legfiatalabb és még köszönöm szépen kiskorú tanársegéde elvárnám, hogy néhány éhes, tévelygő pókkal elbánjanak nagyjából öt perc alatt.
Hogy Angus Belby miért lett tanársegéd és küld vízcsóvát a pókokra örök rejtély marad, kevés lehetőségem van igazán gúnyosan agyalni az engem ért szerencsétlenségen, Angus Belby ugyanis... jól hallottam, meg akar védeni? Ez pedig felülír minden más gondolatot, így azt is, hagyom okulni a kicsiket, sőt mögéjük állok, hogy testközelből lássam ugyan miképp bánnak el néhány egyszerű acromantulával… fogam szívva oltani őket mérgezésig.
De nem, mert Szegény kicsi Sylvestert majd jól a háta mögé parancsolja, gügyül gügyül maszat kutyám Belby
A pókokra is lesajnálóan néznek, legnagyobb pehjükre kiválasztották minden idők legszarabb áldozatát.
- Reducto
Egy és kettő, táncot jár a suhanás és átkom van olyan erős, legalább a másvilágra küldeni az ízeltlábakat, ha ugyan fel nem robbannak. Volt már, hogy apró, lényegtelen pernyévé átkoztam...élőlényeket is.
Szerencsés utat a túlvilágra. Hát ez hihetetlen, hogy alapvetően néhány lakos és diák mennyire béna, az arachnofóbiásoknak legalább van kifogásuk.
Essünk túl rajta, ha már valaki morbid humora ekkora kapóra jött egy kutatónak. Merthát mint tudjuk az arcomantula mérge rengeteg kísérlethez felhasználható.
Hátrébb lépek és baromi erős, kiterjedt, hangosan kiáltott és remélem, biztosan hatásos varázsigét ejtek, csak úgy lazán és nemes egyszerűséggel.
- Immobilus
Mert nagyjából az összes póknak, ami a hatósugarába kerül mozdulatlanná kellene dermednie, akár a levegőben. Micsoda élethű dekoráció lesz.
Slughorn magyarázta jól elsőben, az a vén szarházi, és sosem vallanám be, de azóta is mindig van nálam egy-két fiola.

I hate the spiders!

S

okan úgy gondolják, hogy a Halloween csupán a móka és beöltözés időszaka, de ha egy picit is vennék a fáradtságot akkor tudhatnák, hogy ez az ünnep valójában teljesen másról szól. Egy sokkal rejtettebb és mélyebb jelentése van ennek az időszaknak amit én is figyelmen kívül hagytam, hiszen ha nem így lenne akkor most nem Roxmorts főutcáján rónám a köröket azzal a céllal, hogy megtaláljam a megfelelő karácsonyi ajándékot Mary számára. Nem olyan régen váltottam baglyot anyával és Ő mondta, hogy itt van a legnagyobb esélyem arra, hogy megtaláljam amit keresek.

Azt is elárulta, hogy merre fogom megtalálni legkönnyebben azt a helyet amit keresek, de úgy tűnik ma este a tájékozódási képességem kezdi felmondani a szolgálatot, ugyanis már vagy tíz perce sétálgatok oda-vissza és mégsem tudok rájönni merre is kellene igazából mennem. Akkor is éppen egy sötét és barátságtalannak tűnő sikátorba próbáltam bepillantást nyerni amikor meghallottam az első sikolyt. Fogalmam sem volt arról mi lehet a felfordulás oka, hiszen ahogy körülnéztem semmit nem láttam ami a baj okozója lehetne, így elővettem a pálcámat és hogy jobban láthassam merre is vezet a sikátor ezért elővettem a pálcám és egy határozott mozdulattal előidéztem egy kis varázslatot.
- Lumos – halkan, de annál határozottabb hangon mondtam ki a legelső varázslatot amit életemben megtanultam.
A legnagyobb meglepetés viszont csak ez után érkezett, hiszen egy elég méretes akromantulával találtam szemben magam. Viszont ha ez nem lenne már így is éppen elég rémisztő egy arachnofóbiás számára, mert én az vagyok, ha eddig még nem említettem volna, akkor most jött még csak a java. Ugyanis a közelmúltban kimúlt példány egyenesen a lábaimra vetette magát. Belőlem pedig önkénytelenül is egy fülsiketítő sikoly szakadt fel. Hát ha eddig nem figyeltek fel a kis felfordulásra akkor majd most.
Gyors mozdulattal, mint ha csak az életem múlna rajta, elrúgtam a pókot és ezt követően egy Nox igével eloltottam a pálcámból előtörő fényt. Jobb a békesség, és ha nem látom azt a "szörnyet" akkor nyilván hamarabb meg is fogok nyugodni, legalább is azt hittem. Mindaddig ameddig meg nem pillantottam a felém közeledő másik kettő jó egészségnek örvendő példányt akik egyenesen felém tartottak.

- Merlin szakállára! Hogy kerülnek ezek ide? – tettem fel a költőinek szánt kérdésemet amikor a szemem sarkából megpillantottam Angus Belby-t és Sylvester Rookwood akik szintén a saját csatájukat vívták az órás pókokkal. Bár rajtunk kívül szinte senkit nem láttam az utcákon, így bátrabban kezdtem használni a pálcámat, hogy elintézzem azokat a szőrös lábú dögöket.
- Arania Exhumai – kiabáltam hangosan a varázsigét a felém közeledő pókok irányába, miközben a két közelemben lévő varázsló felé kezdtem el rohanni.
- Valaki elárulná, mi a fészkes fene folyik itt? – tettem fel a nagy kérdést, miközben árgus tekintettel figyeltem a körülöttem zajló eseményeket.

A forgatagban három csuklyás alak érkezik a helyszínre, ám ezt az ugyancsak három főből álló csapat, akik az áldozatok szerepét töltik be, nem veszik észre elfoglaltságuk miatt. Hisz ők az életükért, vagy legalábbis a becsületükért küzdenek ezzel a pár példánnyal, így mindent bevetnek, de a csuklyások csak figyelnek. Várják a megfelelő alkalmat, amikor lecsaphatnak. Ők türelmesek.
Mikor elsodor pár pókot a víz, az akromantulakölykök csak tüzesebben, erőszakosabban rontanak Angus és Sylvester irányába. Ó, mi volna, ha Sylvester nem tudná az egyik legmegfelelőbb bűbájt? Minden katasztrófába fulladna, az pedig a csuklyásoknak sem kedvezne.
A pókok eldőlnek, de fel egyik sem robban. Emmeline is fellélegezhet. Úgy tűnik, a kis csapat megmenekült, de Rookwood varázsigéje már nem éri el az állatokat. Láthatatlan pajzs feszül a pókok és az emberek közé, mely nem hagyja, hogy lebénuljanak. A pókok lábaikkal kétségbeesetten kapálóznak, és a környező házak mindegyikének ajtaja bezárul. Aki bent van, csapdába esett, aki az utcán leledzik, reszkessen, míg megteheti.
Az állatok nyolc lábra állnak, és lassan menetelve az egymás mellé rendeződött csapat felé veszik az irányt. Ennyit a méregről, tanársegédkém…

A következő mesélői reag legkésőbb november 10-én, vasárnap érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Roxmortsban

-Bármikor zaklatlak, mondtam, amint bizonyítod hogy helyrejöttél, búcsúzunk. Addig semmiképp. - Vetem oda neki, mert annyira megszoktam gyűlölködő, fröcsögő megszólalásait, hogy szinte már-már hiányozna, ha nem tenné. De csak szinte. Mielőtt jobban belemerülhetnénk valami értelmetlen bájcsevejbe arról, hogy Ő nagykisfiú már tökéletes lelki egyensúllyal mindenhonnan pókok jönnek. Nagyok és nem ölelgetni valóak. Már ha létezik ölelgetni való pók, persze.
De vagy masszívak ezek a dögök vagy a varázslatot nem alkalmazta jól immáron kollégám, mert csak eldőlnek, meg nem döglenek.
-Úgy öld meg őket, ha elporlasztod őket, akkor döglötten nem érnek semmit... információt sem lehet belőlük kinyerni. - Jegyzem meg mellesleg, mert próbálok rájönni a dolgok hátterére, lehet egy egyelőre kudarcra ítélve az információhiánytól. Mondjuk ezen lehet segíteni, csak épp időigényes. És amink nincs az az idő, tegyük hozzá, szomorú... De nem ez a furcsa, hanem hogy egy másik varázsigéje sem hat, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy ott hiba nem volt...
-Impedimenta! - Mondom arra a példányra ami esetleg emiatt közel jönne, de ez így nem lesz jó, tényleg sokan vannak ellenünk. Szerencse a lány aki mellénk szegődött növeli a létszámunk, így az esélyeink is nőnek.
-Szerintem senki sem tudja. Jobb lesz ha együtt maradunk, nem tudjuk hány dög van a környéken, van-e más is itt... túl rendezetten mozognak... - Az is megfordul a fejemben ez csak elterelés és Sylvester kell nekik, de elvetem, nem tudhatják hogy itt van. Ugye nem tudják ki Ő és nincs itt más! De nincs erre időm, hasznosabb dolgokon kell gondolkodnom: a pókok vagy a látásukra vagy a lábaikon lévő érzékelőkre támaszkodnak. Tehát a vakítás nem feltétlen elég, de ha elég sok port kavarok és megzavarom a talajmozgást akkor nem támadnak és könnyebb lesz ártalmatlanítani őket. Már ha minden igaz, mivel nem működött Sylvester varázslata ami közvetlen őket célozta...
-Elterelem a figyelmüket, keressétek azt aki beleszólt a varázslatodba Sylvester! - Sylvester nem egy hibázó fajta, ahhoz túl büszke, maradjunk annyiban... és az akrumantuláknak nincs mágikus képességük sem.
-Confringo! - Robbantom fel a talajt a pókok előtt ha kell többször, így a por nehezíti majd a látásuk a remegés meg azt kiszűrjék hol állunk pontosan. Nem vagyok egy harci varázsló, mindig is jobb szerettem az elméleti tanulmányokat, remélem Ők ketten mellettem az ellentéteim!

The big adventure

Sikolyt hallok, csak ez magyarázza a reflexből-rezzenést. Ideges sóhaj, odafigyelni ezekre a mindenhonnan zavaró zajokra, Angus Belbyre és most már egy lányra, Vance. Értelmes diák, legalábbis a varázsigét tudja, el ne felejtsek majd pontot adni a Griffendélnek, bravó bátorság.
- Ügyes kislány!
Félvigyor, egyelőre képtelen vagyok komolyan venni, a kialakult helyzet diákcsíny bűzét, még abban a kellemes mesedélutánban ringva, majd én mérget lopok, csálé vigyorral lengetve Slughorn bamba pofája előtt mi van nekem.
Ahogy azt a muglik kásákról hadoválják, nem eszik forrón…
Imádóm, Belby a búcsúzás fals reményével kecsegtet, nesze, fintor, úgysem szabadulok tőle.
- Szerinted tutujgatásból átkozom őket? Valami nem stimmel, a reductom kurva erős, általában.
Az információnyerésen szemet forgatok, Belbyből kitelik, hogy teázni hívja őket. Legalább belejön és kezd végre magával valamit, s igaz ami igaz szertefoszlik boldog diákcsíny tévképzetem.
- Jól van Belby, végre használod az eszed, rád bízom a pókokat és a lányt.
Forgok körbe, nincs más választásom, mint Angusra bízni az ügyet, fél szemem a duón tartva, bármikor kelhet segítség.
Oké, tiszta fej, logika, nem diákok irányítják a pókokat. Behunyom szemem, ahogy a koncentráció átsiklik a hirtelen ijedelmen, kár lenne tagadni, félek.
- Homenum Revelio
Emberkimutatás, felfedés, azonnali megtalálás, rajtaütés. Csak kulcsszó-szerűen bírok gondolkodni. Ha nem működne, márpedig vannak bizonyos akadályozó értelmes entitásaink, kétkedve ugyan, mi más akadályozna, mint humanoid, de bepróbálkozom a Creture Revelio-val….
De az akadállyal is foglalkoznom kell és persze Bebyék felé nézek
- Készüljetek!
Ha megtörik…
- Finite Incantatem!
Ordítom akadály ellen és tessék. Vagy működik, vagy ez a valami nagyobb nálam és kezdhetünk a gatyánkba csinálni.
Fél szemem itt, a másik ki tudja sikerült-e felfednem a háttérben húzódókat. Ha igen, neccesebb lesz a pókoknál és akkor magukra kell hagynom őket.
Micsoda szar gyomorösszeugrás, milyen pocsék, nem? Amikor kezdenek számítani az emberek…

I hate the spiders!

L

emerném fogadni, hogy ez is valami mellékszál valaki nagy tervében. De ha rajtam múlik akkor én nem fogom megkönnyíteni a dolgát és kitartok ameddig csak tudok.
- Tudod, hogy ez most úgy hangzott, mintha a kisállatodat dicsérted volna meg? – nézet rá Sylvester Rookwood-ra.

Sok esetben nem tudom eldönteni erről a két professzor palántáról, hogy mi is a helyzet velük, de azt még nekik sem vagyok hajlandó nekik elnézni, ha kevesebbre tartanak csupán azért mert lány vagyok. Mindazonáltal egy végletekig eltökélt és makacs Griffendéles aki fog még meglepetéseket okozni.
- Költőinek szántam a kérdést Angus, de értékelem, hogy Te legalább szóra méltatsz. – motyogtam durcásan.
Na jó én nem tudom, hogy ki mit gondol rólam, de én úgy gondolom, nem kell rám vigyázni. Szerintem egészen jól megtudom magam védeni, még akkor is ha ilyen szőrös dögökről van szó, mint ezek az Acromantulák.
- Everte Statum – kiabálom hangosan oldalra pillantva, annak a póknak az irányába aki éppen felém kap a lábával.
- Gyere elő te gyáva! Mutasd magad! – tört ki belőlem dühösen.
Már iszonyatosan unom, ezt a "macska-egér" játékot amit itt csinálnak velünk.

Talán nem ez volt a legjobb ötletem, de így legalább kiderülhet, hogy ki is áll emögött. Vagy legalábbis azt, hogy jelenleg ki szórakozik velünk és a pókokkal. Derüljön csak ki, lesz hozzá néhány keresetlen szavam az biztos.
- Na és most hogyan tovább? – nézek rá a fiúkra, miközben azért fél szemmel a pókokat és a sötét utcákat figyelem.

A pókok lassan hullanak el a sorból, ám az Angus által keltett akadályok nem hátráltatják őket. Gépiesen menetelnek, mint akiknek beprogramoztak volna egyetlen funkciót: el kell érni a célpontot. Előre! Előre! Lép, szünet, lép, szünet, lép! Vérfagyasztó látvány. A boltokban sokan lélegzetvisszafojtva ügyelnek arra, nehogy valami olyat tegyenek, amivel a kint maradt triót hátráltathatnák. Pedig az üzletekben ragadt emberek teljesen el vannak szigetelve az utcán lévőktől. Az ajtó bezárult, a kandallókat lezárták, és a titkos alagutak talán nem véletlenül titkosak.
Odakint viszont egyre csak fokozódik a helyzet, mikor Sylvester szemére fekete kendő kerül. Nem hallatszik a varázsige, nem látszik, honnan érkezett. És ugyan nem nehéz mindezt hatástalanítani, pár pillanatra megzavarja az embere fiát egy ilyen momentum.
- Te gyáva? Tetszel, te lány! De azért azt elmondanám, hogy bár nem vagyok kedves, mégis tisztességesen játszok. - azzal két másik beugróból előlépnek társai, akik ezzel együtt. - Rookwoodot hagyjátok meg nekem. - nem látszik, de mintha a sötét csuklya alatt elmosolyodott volna a férfi. Mintha tudná, hogy itt igenis ő fog győztesen kikerülni.
- Relaxo! - szólalnak meg hárman, pálcájukkal a három ember valamelyikére mutatnak. Angust éri csak el a varázslat, de a pókok csak menetelnek tovább. Egy, kettő! Egy, kettő!

A következő mesélői reag legkésőbb november 17-én, szombaton érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Roxmortsban

-Micsoda furcsa mód fejleszted a varázslataid... - Motyogom az orrom alatt Sylvesternek, mert ha élőlényekre is képes kifejteni ezt az... a hideg is kiráz. Maradnék annál, hogy elterelem a dögök figyelmét amíg ők egyrészt biztosabb helyre húzódhatnak, másrészt megtalálhatják a bábjátékost aki a káoszt okozza, esetlegesen uralja. Nála a helyzeti előny ami nekünk nem kedvez.
-Már az is fura hogy képes dicsérni, hidd el! - Hagyom meg gyorsban a griffendéles kísérőnknek, hiszen Sylvester meg a bókok... nem szokta ismerni a fogalmat, de nem megyek bele Brysen, azaz Rookwood gyér szociális háttértudásába.
-Emmeline, nincs idő duzzogni! - Jesszus... Amúgy sem vagyok jó a költői kérdés dolgokban, mi értelme, ha nem vár választ az ember? Túl földhöz ragadt vagyok, Theia is sokszor hangoztatta. Minden esetre most épp nincs idő fecserészni, én legalább is minden idegszálammal a pókokra figyelek, próbálok rájönni mi mindent tudhatok róluk, ez alapján próbálom elterelni a figyelmük. Persze a griffendélesek nem épp taktikus népség, durr bele ide nekem az oroszlánt jellemük néha fárasztó, de remélem ha feltűnik aki ezt csinálja valóban jól megátkozza minden félelem nélkül... Főleg hogy most már tudják hogy sejtjük embert is kell keresni, nem csak egy nagyobb pókot.
De nem is ez a baj, hanem hogy ezek a pókok annyira mechanikusan mozognak mint valami gőz hajtotta gépek, elbájolt játékszerek. Egyáltalán nem normális hogy nem térnek ki, nem hat rájuk semmi elterelés. Hiába ismerem a szabályokat, ha felülírják őket! Belém hasít a félelem, hogy a hátam mögül hallom meg a hangokat, ráadásul nem hiszem el, hogy igazam van b.ssza meg! Sylvester nem holmi eszköz! Lehet utálom, mert egy arrogáns p.cs, de ha már megfogadtam összekaparom, akkor ugyan senki ember vagy más fia meg nem gátolhat ebben! Már ha nem üt ki az átok, ami ellen jobb híján reflexből mondok egy declino alica-t, kérdés időben sikerül-e. Ha nem akkor a pókok miatt is aggódnom kell, nem lesz elég Sylvester miatt. Ha elviszik, úgy hogy tudtam róla mi van vele... Áh a fenébe is! Ha esetleg sikerül kivédeni a varázslatot akkor egy protego maxima-t is küldök az alakok elé, hátha ellököm őket, némi időt nyerve, ha az első védőbűbáj se sikerült... nos, akkor még mindig jelezhetem a szememmel vagy a fejemmel hogy tűnjenek el innen Emmeline-ék, ketten a három ellen már statisztikailag drasztikusan csökken az esélyük, főleg hogy a nyomorult pókok sem állnak meg. Hát ha valaha is látom még a bátyám és a húgom, akkor biztos megölelem őket... hol vannak a tanárok, a varázshasználók?!

The big adventure

Most már biztos, ezek nem normálisak. Megdicsértem. Shakespearet kell szavalnom az y, zéta generációnak, hogy felfogja, én kedves vagyok, igyekvő kevésbé szemét lenni, mint természetes alapbeállításom a tagadás, ellenállás, puszta élvezetből lenéző fricska. Erre tessék, mint Abelnél, ennél a kis Griffendélesnél is kiderül, hiába tépem a szám. Ennyit arról, hogy megpróbálok rendes professzorsegéd lenni… Végülis kit akarok becsapni?
- Miért, nem az vagy?
Gunyoros kis vigyor, elvégre minden diák valahol a tanárok kisállata, annyira nem lőtt mellé.
- A legtöbb elég alap Belby, fejlesztésre szorul…
De nem most kellene erről kiselőadást tartani. Nem fér a fejembe micsoda háttérszálak kuszálódnak,hol kellene kibogozni a gordiuszi csomót, átlátni láthatatlan hálóját, talán kézenfekvőbb, mint gondolnám, csak tömeges imperio lenne?
Mielőtt időm engedné – gondolkodni luxus, a kiscsaj kajak beugat az ellenségnek. Merlint szent bocskora bazdmeg!
Következő pillanat és nem látok, de jó nekem!
- Hogy a kurva… Finite!
Kezdem elveszíteni a türelmem, pedig én arról vagyok híres, igazán. Ha ez sem működik….Mert igen, egyszerű Obscuronak tűnik, de ki tudja? Behunyom szemem és megpróbálkozom a sötétségen való átlátással, mely lehet matéria, kibillent esetekben áthatolhatatlanabb gáznemű, mágikus anyag . Kicsi kör pálcámmal szemeim előtt.
- Oculus atra
De csaktalán nem lesz szükség fitogtatásra, ugyan, elégnek kell lennie egy egyszerű finitének.
Szóval abban reménykedem, látom már a csuklyást, akinek nagy kegyesen talán meghagynak a társai.
Ádáz tekintetem rávetem, ja, naná, gondolom halálfalók, érkezik mögülem egy…furcsa mód protego, Angus te se robbantani tudod őket…
Jó, nézzünk valami látványosat, ha már arra játszunk kiiktatódjon közülük minél több és teszem azt figyelmen kívül hagyom a Rookwood-perverzet.
- Gondolod simán párbajozhatsz velem? Azt ki kell érdemelni köcsög fej a csuklya alatt, a menő arcok legalább a képük megmutatják. Éld túl, aztán meglátjuk.
Valahol jó ez, ha nem kellene Angust és Emelinet védenem ( krízishelyzet hogy a keresztnevükön gondolok rájuk) még élvezném is. Abban a furcsa szuicid lázálomban, amit életnek nevezek, újkeletű kihívások, kirobbanó bizonyítás. A mizantróp szégyen, a Voldemort kreálmány, egy pedofil buzi teremtett szörnyetege. Végülis évekig arra képeztek, legtökéletesebb és hűségesebb szolga legyek, Brysen talán azt akarta múljam felül, előbb a kegyeibe férkőzve majd letaszítva a trónról és valahol mélyen ez az elképzelés egészen….
Elragadó, hogy végre alkalmazni tudom, 16 év, najó 11, amióta tudok olvasni azzal telt, hogy magoltam, komponensek, kontraindikációk, affiniációk és kombinációk. Na végre, egy élő próba.
- Mobilicorpus – épp csak hozzáteszem, kegyetlen, halkan suttogva - diffusus Amivel elméletileg kiterjedt testmozgatást hozok létre, hogy a nagypofájú a bábom lesz, az szinte biztos és meglátjuk mennyire mennek az apró kis finomítások és hálózok be minél több csuklyást.
- Ne legyetek szégyellős parasztok. Mutassátok mi van a csuklyátok alatt!
Mennyiben működik? Első körben lerántatom róluk a leplet. Hagy lebbenjen finoman, aztán ideje kicsit megemelkedniük, mint egy hullámverés, néhány centi elég, hiszen kellemetlen, ha valaki pofára esik, orral előre, hagy folyjon a vére, ha van!

I hate the spiders!

T

alán az a bajom, hogy túl sokat várok el az emberektől, és ezért kell folyamatosan rádöbbennem, hogy egyre kevesebb értelmes ember él a földön. Ezek ketten is díszes példányai annak, hogy attól ha valakinek nagyobb "hatalom" van a kezében az még nem áll egyenes arányosságban azzal, hogy alkalmas is arra, hogy azt a hatalmat birtokolja. Itt van például Sylvester is aki nyilván sok mindent tud, de a kedvesség és a tapintat nem tartozik az erősségei közé.
- Hogy vinne el téged egy Nundu, Rockwood. – vágtam oda gorombán és dühösen.
Mégis mi a fenét képzel magáról? Azt hiszi mert tanársegéd lett belőle attól már egyből megtehet bármi? Hát nagyon rosszul gondolja és ezt jobb ha mielőbb belátja, mert nagyot koppanhat még így az életben.

De még mielőtt jobban belemerülhettem volna a "Mennyire nem kedvelem, Rockwood-ot" elmélkedésembe az iménti megjegyzésem miszerint a támadónk egy gyáva alak, meghozta a hatását. Végre előbújt a rejtekéből még kettő másik gyanús alakkal és nem meglepő módon hozzám intézte az első szavait. Apa jól mondta, egyszer a nagy szám tesz a sírba, de ez van. Mi a Vance lányok már csak ilyenek vagyunk, kiállunk a legvégsőkig amellett amiben és akiben hiszünk.
- Már megbocsáss, de ezt nem nevezném éppenséggel tisztességesnek. Először a pókok, most pedig a "társaid", hol ebben a tisztesség? – vágtam vissza hevesen, miközben végig a csuklyás alakot figyeltem gyanakvóan.
Nem mondom, hogy nem hozza rám a frászt ez az egész szituáció, de ettől függetlenül ki kell állnom magamért és a többiekért is, úgyhogy kénytelen vagyok harci üzemmódba állítani magam és a pálcámat.
- Finite Incantatem – bújtam ki a rám kiszórt ártás elől, majd egy gyors válasz reakcióként jöhetett az én átkom.
- Petrificus Totalus – mondtam ki határozottan a szavakat, miközben a "partneremre" mutattam a pálcámmal. Ki gondolta volna, hogy mégsem akkora butaság bejárni sötét varázslatok kivédése órára.

A szemem sarkából láttam, hogy Angusnál viszont betalált a Relaxo, ami nem csak kellemetlen, de jelenleg igencsak veszélyes is, úgyhogy egy Duro bűbájjal elintéztem a hozzá legközelebb lévő pókot.
- Jól vagy? – tettem fel a legfontosabb kérdést, mielőtt újra teljes odaadással az ellenfelemre figyeltem volna.

Kedves lányka, szép fiúcskák, dolgoznak, mint a hangyaraj, de lám, eredménye mikor lesz? Elmúlik mind, jaj, jaj, jaj!
Mr. Belby sorsát bizonyára senki sem irigyli, bár azért annyira senki sem szeretne a jó oldal képviselői közül nyertesként kikerülni, hogy feloldja az ifiurat, aki immáron mozdulatlanul figyeli a hamarosan bekövetkező harcot.
- Éld túl, aztán meglátjuk... - halk visszhangot halk nevetés követ, majd az alak hátrébb lép, és onnan figyeli a lassan kibontakozó perpatvart, melyben ő jelen pillanatban még nem vesz részt, két társa viszont annál inkább ontja magából az átkokat Rookwoodra. Ennyit arról, hogy átengedik...
- Mostmár nézheted a világot, Rookwood, de még mindig nem látsz semmit. - bár szeméről eltűnik a kendő, két csuklyás alakkal kerül szembe, akik nem gondolkodnak kegyelemben. Ostromolják a fiút, vadul küldik rá ártások és átkok halmazát, de mikor megemelkednek, maguk is meglepődnek. Ilyet még senki sem tett velük. Ilyet még soha sem tettek velük.
Arcuk sötétsége a feledés homályába vész, és már látszik a két férfi arca. Látszik minden torz, véraláfutásos sebhely, melyet az utóbbi időben szereztek, de pálcájukkal vadul kalimpálnak minduntalan sikertelenül.
Sylvester bizonyára hatalmas kéjjel szemléli a levegőben lévők kétségbeesett vajúdását, és pont ekkor következik be az, amitől tartania kellett volna.
- Crucio! - hangzik jól érthetően az ige gyűlölettel, mocsokkal vegyítve. Ezt neked, Rookwood, ezt érdemled, mást már nem!
Nem érdemel szabadítást, nem érdemel lányt. Nem érdemel jótét lélek ezen az utcán semmit. Nem érdemel Emmeline sem nyugodt éjszakát. Pókok raja ugrik felé, pattognak a lábak. El sem lehet már dönteni, hogy ki a célpont, mégis mind a lányhoz kerül közelebb. Az átkok ellenére is egyre csak közelebb. Angus már nem érdekel senkit. Angus elvan, Angus pihen. Angus hamarosan a föld mélyiben...
Egy kósza varázssugár érkezik a földre eső, imént még vajúdó páros irányából, és a pókok egyből megkétszereződnek. Mi lesz veled, Emmeline? Hogyan cselekszel, te lány?
- Csere! - a hang nyugodt kéjjel hasít a levegőbe, s a páros egyre szórja Crucioit az ifjú uraságra, míg a Főnök Emmeline pókocskáit veszi célba, s azok egy intésére összeesnek. - Három a három ellen. Úgy érzem, ez kellőképpen tisztességes felállás. A pókok pedig csak jelen voltak és segítettek a kis szórakozásunk során. Asszisztensek, ha úgy tetszik. Olyanok itt, mint amilyennek te való vagy. A Főnök kis kedvence... - lassan sétálja körbe a lányt, csuklyáját közben le is veszi, de a potenciális támadásokat már csírájában elfojtja, s megkötözi a lányt. - Szőke herceg fehér lovon, nemde? - s folytatja egy Imperioval, elvégre az sosem árt. - Adj egy csókot, édesem... - vigyora semmit sem lankad, ahogy nadrágja alatt a pálca sem. Rettegj, leendő titkárnő, rettegj fiúcska a földön. Itt a végidő!

A következő mesélői reag legkésőbb november 25-én, vasárnap érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

The big adventure

Újabb utáló! Húzhat sorszámot és beállhat a fújoló lánc végére, még élvezném is a végtelenségig hergelni, pont erre jók a Griffendélesek. Mint amikor hosszasan basztatsz egy pulykát.
- Nincs neked akkora mázlid Vance
Kacsintok rá, aztán vissza a harctérre, miután megjelennek a csuklyások, megvilágosodom. Baj van és két személy egyáltalán nem illik a kibontakozó horror-drámába, Angust ráadásul harcképtelenné tették. Egyrészt nem baj, hogy nem tud feleslegesen nagyzolni az őrült mentsünk meg engem defektjével, másrészt így nyilván hatványozottabban sérülhet, a diáklányt pedig egyértelműen meg kell védenem, itt most úgy csinálok, mint egy rendes, jó tanársegéd.
Csupán törés kell az eseményben, biztosan létre tudom hozni azonnal, mély belégzés, ahogy elhiszem, neki hiszek megint, jó vagyok.
Egy másik pillanatban, ha épp nem kell jól irányzott protegokkal bizonyítanom, szilárd pajzson indokolt áttörniük.
Amikor megemelkednek, szinte biztosra veszem, nem lesz szükség mentőakcióra, innen néhány rövid ártás leszedi őket, harcképtelenné, még ahhoz is van lélekjelenlétem, felöltsem a gúnyolódás flexibilis álarcát.
- Látom, milyen rusnyák vagytok. Érthető miért takartátok el a pofátok…
A mondat vége meglepett kiáltásba csuklik, ahogy ismerős fájdalom húzza össze tagjaim. Az a fosatós féle, amibe ha nem vigyázol tönkremegy ép elméd. A nyálelőhívogató, könnyfakasztó gyűlölet.
Crucio, amit először 12 éves koromban használtak rajtam…
Egyetlen előnyöm legnagyobb hendikepem, a tény, hogy Brysen előszeretettel tesztelgette crucio-tűréshatárom, melyik az a pont, ahol már ordítok, egy kicsit több és folyik a nyál, kettő, három, tömérdek gyűlölet és Sylvester sírva fakad, bevizel, gyerünk még… elméjének héja maradjon éppencsak épen.
Így, ezért, köszönöm Brysen meg tudom őrizni gondolataim folyamát, előkészíteni a B tervet, amikor a dolgok rosszra fordulnak, ez talán éppen megfelelő arra. Nálam az üvegcse, előveszem szisszenve, nyögve a kíntól, mindezt fájdalmas vonaglásnak álcázva: - Portus
Suttogom és halk ez, mintha csak szitkozódnék, pokolba.
Csak aztán mormolom a következő finitét, abban a reményben egy első crucioözönnek vége, vagy egynek legalább, esetleg közben ki tudom lőni ezt a seggarcot.
- Obstructo!
Nem törődöm most a kínnal, amit minden bizonnyal most is érzek, sápadtság, sokk és remegés, Angushoz remélem még idejében vetődöm, hason és porban
- Enervate
Ha éled, akkor a vászonkendőből legörgetem a fiolát, elé szépen, ha már tud mozogni megragadhatja.
- Zsubszkulcs, visszavisz, csak a lányt kell megmenteni és együtt visszamentek.
Suttogom, aztán felegyenesedem, érzem, hogy mocskos az arcom, zilált hajjal, sápadtan mégis talpra kényszerítem magam és úgy amblokk intézem a kompániához.
- Mocskos…férgek! Asszed ilyet nem tudok? Tökkelütött, stílustalan… Imperio!
Ja, mondjuk, az a valamelyik, amelyik közel van, vagy Vancet kényszeríti csókra, az is kaphatná a hátába, igazán. Mégis mire lehet használni egy imperiot? Miért jut eszükbe folyton az alázás, amikor a legjobb módja éppen…harcolni vele?
Ha eltalál valakit, bárkit a háromból, a másik kettő ellen fordul, mert azt parancsolom, elkínzott, de törhetetlen akarattal, durván sanyargatott, ezért legyőzhetetlen, elvégre túlélni is erős voltam és az idáig megtett út sokkal rögösebb, mint elbánni három, nagyképű seggfejjel!
Én a negyedik nagyképű seggfej.
- Öld meg a társaid!
Avada, mi? Hát egyetlen átkot még nem mutattak be! Hagy szóljon a tűzijáték, pattogjanak a fények!

Roxmortsban

Azt hiszem valóban fél-ember lettem mióta ikerhúgom nincs velem. Rég elbuktam abban a küldetésben, álljak át, kínozzak, gyilkoljak, hát ha tudok is átkokat, fájdalmasakat és kegyelmet nem ismerőeket elvből nem használom. Rá kell jöjjek félnék használni. Ellenben Sylvesterrel, Ő benne ezeket a gátakat már régen lerombolták, megsemmisítették. De pont mert én nem vagyok harcos alkat nem is vagyok elég gyors, érzem testem bénultságát, hogy nem engedelmeskedik a parancsaimnak, magvában hal el az ellenvarázslat. Tehetetlen nézem amint Vance rémálma megelevenedik, pókok lepik el gusztustalan, ahogy Sylvestert kínozzák idegtépően, mert nézni is rossz azt az átkot, nem csak átélni. Magamban üvöltök csak hogy állj, elég, de hang egy foszlány se szökik ki belőlem. Válaszolni sem tudok ha ér is kérdés, testem börtöne nem enged. Ez csak akkor törik meg, ha Sylvester feloldja bénultságom, bár akkor is pontosan tudhatná én ugyan nem hagyom magára, egyedül. A logika diktálná tegyem meg, vigyem Vancet biztonságba, hívjam ide McGonagall professzort, nála erősebb boszorkányt keveset ismerek, de... hárman vannak ellene, kínozzák, neki is van egy határa. Ha elviszik nem látjuk többé. Ha pedig ráveszik engedelmeskedjen, akkor valóban beüt a krach.
Ha nem hat, maradok és más nem lévén várok míg elmúlik, készülve hogy stuport mondjak az ellenségre, egyetlen előnyként, hogy velem nem számolnak. Ha feloldja, akkor cselekszem is, felmérve a terepet, hogy van-e esély mindhármunknak távozni a zsupszkulccsal.

I hate the spiders!

A

kárki is áll emögött az egész mögött, minden bizonnyal tudta, hogy mit csinál. Azzal is minden bizonnyal tisztában volt, hogy mennyire gyűlölöm a pókokat. Mert az, hogy itt vagyok az nyilvánvalóan nem a véletlen műve, hanem egy előre jól kigondolt csapda. Záporoztak a bűbájok, az átkok és a varázsigék, szinte csak kapkodni tudtuk a fejünket, de egy pillanatnyi figyelmetlenség elég ahhoz olyan helyzetbe kerüljünk amiből nincs menekvés. Szegény Angus is megjárta és még csak segíteni se nagyon tudok rajta, hiszen a saját életemet kell védenem és aki szerint ez gyávaság az még nem került soha ilyen helyzetbe. Féltem attól amit tehetnek velünk és attól is, hogy mi mit tehetünk velük, de igazából mégis a pókok voltak azok, amelyek olyan félelemmel töltöttek el, hogy még a szőr is felállta a hátamon tőle.
- Sajnos... - motyogtam szinte csak magamnak , miután hátat fordított nekem Sylvester.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eddig kedveltem, de ez után a kis közjáték után pláne nem fog a kedvenceim közé tartozni, sőt. Mindenesetre ráérek majd akkor a pokolba kívánni Rookwood-ot ha már otthon vagyunk a kastélyban és éppen egy hatalmas bögre nyugtató hatású forrócsokit szürcsölök éppen. Addig oda kell figyelnem, mit csinálok, hiszen egy apró hiba akár a vesztünket is okozhatja.
- Protego! - mondtam ki a szükséges bűbájt ami egy pillanatnyi szusszanás ígéretével kecsegtetett.
De mint ma már sokadjára, most sem úgy alakultak a dolgok ahogy szerettem volna és ez baromira idegesítő. Hiszen mi annyit küzdöttünk és semmi eredménye, most pedig a pókok ugyanis úgy estek össze mintha csak ócska marionett bábok lettek volna akiket meguntak és nemes egyszerűséggel elhajítottak. Pillanatokkal később rá kellett döbbennem, hogy mi volt az oka és arra is, hogy esz a fordulat számomra egy fikarcnyival sem kedvezőbb, mint az akromantulák támadása.
A felém közeledő alak minden egyes lépésével egyre jobban és jobban felborzolta az idegeimet és még a védekezéseimet és támadásaimat is olyan flegma lazasággal tiporta el mintha csak mihaszna muslicák lennének.

- Most komolyan miért hiszi mindenki azt, hogy megmondhatja ki és mi is vagyok én valójában? - tettem fel a költőinek szánt kérdést, miközben egy újabb támadásra készültem, amit ismételten sikerült hárítani és ami után olyan lépésre szánta el magát ami egyszerre volt meglepő és taszító. Én mégis tehetetlenül álltam és engedelmeskedtem a parancsának és megcsókoltam, de még mielőtt elváltak volna az ajkaink még teljes erőbedobással, jól megharaptam. A másodperc tört része alatt megéreztem a vérének ízét a számban és tudtam, hogy legalább ennyivel visszavághattam neki. Nem sok, de a semminél akkor is több és nekem most csak ez számított.
- Dögölj meg! - sziszegtem harciasan, miközben eszembe jutottak apám önvédelmi leckéi és így mivel elég közel állt hozzám egy jól irányzott rúgással jutalmaztam a sípcsontján az iménti aljas tettei miatt.

Kínzó fájdalom mar Sylvester májába, de ő áll, és egyre csak túlél. Az átok viszont folyton éri, nincs megállás. Folyvást küszködni kell a fálydalom ellen, de a fiú erős. Sokkal erősebb, mint azt a halálfalók hitték, de még így, hitetlenkedve is találtak ki megfelelő stratégiát. A legmegfelelőbbet.
- Tribus somnium! - a varázsige egyenesen Rookwood hátába csapódik, és nem mástól jön, mint a vezértől, aki az imént még Emmeline rugásából lábadozott. Fájdalmas, tüzes leányzó, annyi bizonyos, mégis könnyedén leszerelhető, ahogyan a másik tanártanonc. Szánalmas kis mitugrászok Rookwood körül, akik csak lecsapnivaló legyek az igazi zsákmány mellett. Nevetséges is ez a szituáció. Lényegében a vezér csak azért foglalkozik egy kicsit a lánnyal is, mert szereti a hamvas, friss húst. Egyébként békén hagyná őt. Ezzel a rúgással viszont elvágta magát. Ágyba vitte volna, de neki készséges lány kell, nem pedig egy dúvad, így otthagyta megkötözve. Nem kell már.
- Avada Kedavra! - mondja ki az átkot társaira, akik a következő pillanatban holtan esnek össze. - Tudod, nem azért hoztam őket, hogy segítsenek. Csak díszek, látszat, és a többi. - ó, pardon, majd elfelejtettem a többieket. Int egyet pálcájával, és az egyik pók rátelepszik Emmeline lábaira, egy másik pedig Angus ölét kezdi kapirgálni. Embercsont roppan a lány irányából, talán el is tört a hátsó végtag, de a pókot nem érdekli, egyre csak pihen. Angus is gúzsba kötve, lassan éledezve, ölében csápokkal. Milyen romantikus. Mehetnek is szobára!
- Na játsszuk le, Rookwood! Életre, halálra... - pálcáját a fiúra szegezi, felvesz egy kecses kezdőpozíciót, és vár. De azzal nem számol, hogy Angusnál pálca van a kötél és a pók mellett.

A következő mesélői reag legkésőbb december 10-én, hétfőn érkezik. Ha valakinek ennél több időre van szüksége, privát üzenet formájában jelezheti.

Roxmortsban

A kibontakozó események visszfényei egyáltalán nem tetszenek. Sem az, hogy Vance ennyire kiszolgáltatott hasonlóan hozzám sem az hogy Sylvestert ennyire meggyötrik. Nem értem azt sem, ki az az alak, aki majdhogynem személyes keresztes hadjáratot indított Rookwood ellen, kiiktatva valami fura szeszélyből társait. Ahogy párbajra hívja, mint valami idióta, holott Sylvester ahogy maga megvallotta erre lett nevelve, harcra. De így hogy egy fele kell figyelnie mindjárt jobbak az esélyeink. Érzem hogy bírom lassan mozgatni az ujjaim, a nyelvem is forog a számban, noha az alhasamon trónoló pók cseppet sem tetszik. Várnom kell egy keveset, hogy az alak egyáltalán nem figyeljen rám, nyugalmat erőltetek elmémre, nekem könnyebb dolgom van, nincs fóbiám, mint Vancenak. Noha érzem könnyedén szakad hasamnál és ölemnél a ruha, talán a bőr is, de kénytelen vagyok tűrni. Éppenhogy felemelem a pálcát a pók felé és egy halkan suttogott stupor-t, remélve kikerült a neki parancsoló férfi hatása alól akinek ha van egy csöpp esze csak Sylvesterre fókuszál, majd lesöpröm magamról és Vance mellé hoppanálok, hogy megismételjem ezt. A törést így is hallom, a grimasz csak futólag időz az arcomon és ha eszméletét vesztette az Ő pókja is, akkor a törött csontra szegezem a pálcám és elsuttogok egy ferula-t, hogy sínbe tegyem.
-Ne hívd fel magunkra a figyelmet, maradj veszteg és csöndben egy picit kérlek... - Suttogom a lánynak, mert tudom tüzes és hangos, mint a legtöbb griffendéles de ezzel most nem tud segíteni Sylvesternek még vagy épp nekem, aki muszáj hogy koncentráljak. Nem is egyszerű, mert noha vannak igazán pozitív emlékeim azokra most árny vetül, de Theia messziről is támogat, mert tudom a kötelék köztünk nem szűnt meg csak lazább lett.
-Expecto patronum! - Suttogom bele a hidegbe, majd kinyitom a szemem és kikerekedik egy pillanatra. Oda a hajdani paripa, aki büszkén rótta a köröket, immár egy zebrával nézek szembe, de most ezen nem akarok agyalni és mélyebb értelmet keresni. Valami változott bennem, de nincs időm merengeni.
-Vágtass Minerva McGonagallhoz a Roxfortba, hívjon erősítést azonnal, vezesd ide, Sylvester Rookwoodot akarják. - Suttogom bele a zebra fülébe, mely talán elég gyors lesz hogy a szél hátán elvágtasson a célponthoz és saját tudásom felhasználva megtalálja, átadva az üzenetet, kísérje ide, bár McGonagall tanárnő pontosan tudja hol vagyok, Ő küldött ide. Ezzel lehet kivontam magam némileg, de Vance amúgy is jobb támadó varázslatokban, nekem pedig nem árt koncentrálnom nehogy kiüssenek, mert akkor a varázslatomnak is annyi. Vancet pedig ha fel akar állni vagy arrébb menni támogatom, a sín átmenetileg segít, nem vagyok egy medimagus alkat, csak az apróbb sérülések kezelését sajátítottam el.

The big adventure

//Mesélővel való egyeztetés után://

Voltam elég szadista kielemezni a kínok átkát, meddig terjed, hol épp az elviselhetetlenség határa, a már vonyítás, könnyek, egyéb váladék, hajtépés, visongás, földön vonaglás, mennyi kellene még, hogy porban végezzem én is, saját üvöltésemtől süketen.
Mert a görnyedt tartás, zihálás és lassan meg-megbénító sokk talán nem látszik harcra kész állapotom, ajkam vérbe mártom mégis, ahogy kiáltásokat elnyomva ráharapok. Majd eljön az ideje, hogy összehányjam magam, csak még egy kicsit, tíz perc…
Több dolog történik egyszerre, zsupszkulcsot készítek, tíz perc, utolsó mozzanat állítani rajta, mielőtt üres fiolám megsemmisítené magát.
Ebből elveszítek egyet saját akcióm nyomán, először az utómunkálatok, eszközhajítás, szitkozódás és egy átok, egyszerű imperio más szemszögből.
Átok nélkül is sóbálvánnyá meredek, ahogy a fővezér (nevetséges, hogy így hívom) hallgat rám, egyetlen nagyobb pislogás múlva közvetetten okozója leszek két újabb ember halálának.
A dolgot nem maradnak perceim feldolgozni, újabb hármat vesz el tőlem ez:
https://theageofthemarauders.hungarianforum.com/t1012-sajat-varazslatok
Alszom el, igen, magam is alig hiszem, de hirtelen belekerülök saját múltamba, legelső gyilkosságomhoz, szakadtan állok Tiberius Brysen holteste előtt és a fiola, amit elejtek nem zsupszkulcs, hanem méreg, amivel az imént kivégeztem.
Okok és magyarázatok nem, de a borzalom teljes erejével süvít végig rajtam, végtelenségnek tűnő három másodperc, cruciokat meghaladó, igazi kín, több együttes hatása és igen, sokkal kevésbé virgoncan ébredek a három percből, mínusz egy újabb, így tartok ötnél, ahogy megkapaszkodom a valóságban, torkom hányinger marja, agyam visítva lüktet, képtelen vagyok fókuszálni, de az első néhány képben mégis a velem vízszintesen fekvő halottakat pillantom meg.
Ekkor okádok magam elé, sokkal hamarabb a tervezettnél, de benne az egy percben, nem akarok arra gondolni milyen állapotban, hogy a remegés, vagy fehérség, esetleges könnyek befigyelnek-e, fogalmam sincs, ahogy Angus és Vance akciójáról is lemaradok, talán jobb is nekem.
Az viszont megvan, ahogy az utolsó, talpon maradó halálfaló követeli végzetem, igen, érzem is talán, ezért bírom összeszedni magam az utolsó csatára.
Átlépek saját hányásomon, kihúzom magam és annak ellenére fúrom belé ádáz tekintetem, ahogy feltételezhetőleg kinézek.
Nincs folyatatás, boldog egymásra találás senkivel, gyengélkedő és a baszik mindenki meglátogatni lesújtó jövőeszményei. Sajnálom, hogy nem Voldemort az, de bátor csak azért vagyok, mert olyan ember áll ki most ellene, akinek nincs mit veszítenie. Hogy az élet, nem sokkal jobb a halálnál, amikor szinte várod, hogy ím elébed jöjjön.
Hiszen gyilkos vagy…sőt a sorozat egészen illene a neved elé, ebben a pillanatban nincs már más csak a pillanat, meg még egy perc, marad négy.
A párbajozás ostoba pózainak egyikével pojácásodik ez is, mindig is röhejesnek tartottam ezt a felesleges kakaskodást.
Én csak állok, görnyedten, gonoszan nézve, bennem a mindent eltiprók haragja, ernyedt kezemben gyilkos fegyver.
- Fogjátok a fiolát, négy perc
Kiáltok hátra, a halálfalóhoz nem beszélek, majd a halála előtt bocsátom utolsó szavakkal az alvilágba. Ha még élek, biztosan beletaposok kiontott beleibe.
Azt mondják a Diffindo remek arra, hogy tárgyakat törjön ketté. Kevés a varázsigéket szimplán használni, plusz pálcamozdulattal, éppen megfelelő intonációban, pontosan, amit elérni szeretnénk, hatalom kell, pusztítás, plusz szótagok, hangsúly és suhintás, az olyan egyszerűekbe, amiket feltaláltak már, de elfelejtettek kiterjeszteni, alkalmazzák, de korlátoltan, kiskapukat kerestem a káoszban és állandó crucioban, tényleges pszichopaták ölebeként. Ez most, egyszerű és mégis zongorázik csuklóm, karmesteri mozdulat, mintha rajzolnék, mert tudom pontosan hány csontból tevődik össze egy felnőtt emberi test. 206 darab, apró törés, ahogy csuklómozdulatokkal mutatok, ahogy mintegy közelebb kúszok észre sem véve hogyan jutok a táncoló marionett elé. Mert neked, te szar, nincsenek önálló gondolataid, Voldemort ócska papagája vagy, gondolattalan, buta báb, nem ember, tárgy.
- Diffindo
Suttogom, mert tárgyak a csontjai, mind a 206 , élettelen eszköz ő csupán és így eltöröm, egyszerre szinte, szakad az összes, nem lesz ujj, csukló, kéz, ami megtartja a pálcát, láb, ami a vázat hordozza.
- Vance, legalább neked legyen eszed, három perc múlva fogjátok meg! Zsupszkulcs
Kiáltom hátra, de nem nézek, csak az áldozatra, abba a hitbe ringatom magam, lesznek elég okosak teleportálni.
- Pirocus
A testébe mély barázdákat vájni rajzolni, írni, kezdjük a fejével, égesse ki a szemét a vessző az Í-n, hatoljon le szára a torkáig, fulladjon meg, legyen a g- forró nyelőcsöve és mélyen húzom be az y-ont. J-betűn lekúszik mellkasára és az á felhevíti szívét és minden erezetét, hogy az r lángba borítsa törött csontjait és az m lekússzon tüdejére, lyukassza, hólyagosra égesse, meg az i és n és d és e egészen hasáig húzódjon, gyomrát égesse ki, az n-el bezárólag. A h ágyékára kerül és az újabb a kiégeti a péniszét, tönkre megy a húgycső, hogy az l folytatódjon az egyik lábán, majd á a másikon, kirajzolódjon lábfejéig egészen a szó: halálfaló. Összeolvasva igazán tarka: Így jár minden halálfaló
Talán patetikus, igen, elvesztettem a fejem, vagy nincs is már. Letelt mindhárom perc, lehet, társaim sincsenek, én magam is más világban, akkor hát ideje felébredni a révedésből. Ki él és ki halott? Vagy még el sem kezdődött? Megszólaltak a harangok?

I hate the spiders!

M

erlinre! Gyűlölöm ezt a napot és gyanítom ez csak rosszabb lesz, ha nem történik valami csoda.Márpedig egyenlőre nem úgy tűnik, hogy bármi változás lesz ami a javunkra billentené a mérleget.
A gyomrom kavargott és forgott velem a világ ahogy megcsókolt az a gonosztevő, de nem tehettem ellene. Nem tudtam megakadályozni, így tettem amit tennem kellett. De azt egy pillanatig sem bánom, hogy megharaptam és megrúgtam. Ha túl nagy kárt nem is tudtam benne tenni,de legalább ennyivel viszonozhattam a "kedvességét". De persze mint mindennek ennek a tettemnek is volt ok-okozati vonzata, ami jelen pillanatban ismételten a pókok voltak.

Abban a pillanatban ahogy a méretes jószág leterített és a lábaimon landolt egy éles fájdalom futott végi a testemben és aztán a reccsenést is meghallottam, ami szinte egyszerre tört a felszínre a tüdőmből felszakadó fájdalmas sikollyal együtt. A fájdalom pillanatok alatt eljutott a testem legapróbb porcikájába is magával hozva egy elég masszív hányingert és remegés kombinációt. Az agyammal tudtam, hogy nem lenne szabad kimutatnom mit is érzek, de képtelen voltam nem megtenni, hiszen piszkosul fájt. Talán ezért is nem vettem észre először amikor Angus megjelent mellettem. Csak akkor tudatosult bennem, hogy ott van amikor az az átkozott dög végre lekerült rólam és megpillantottam, hogy a lábam egy mennyire abszurd pozícióban fekszik.
- Könnyű azt mondani. Nem a te lábad törte el egy ist...verte óriás pók. – morogtam dühtő és fájdalomtól zabosan, de azért a tőlem telhető leghalkabban.
Miután sínbe kerül a lábam egy parányit jobban érzem magam, így könnyebben be is tudom tartani Belby kérését, miközben azon agyalok, hogy vajon miben sántikálhat. Bár nem sokat kell rajta a fejemet törni, hiszen megidézte a patrónusát és segítségért küldte. Ami mondjuk nem is akkora butaság, de ettől függetlenül előbb is eszébe juthatott volna, ha már ennyire profin megy neki.
Mindenesetre ami Rookwood szénáját illeti, nem áll valami jól és hogy őszinte legyek még látványnak sem az igazi. De gyanítom ez a legkisebb problémája most. Mégis amikor odaszól egy pillanatra megdöbbenek mennyire jól bírja. Sokan az Ő helyében már rég feladták volna és holtan estek volna össze. Ha ezt túléljük és nem fog újra beszólogatni akkor talán elmondom neki, mennyire jó volt ma este. Már ami a harcot illeti, mert egyébként egy büdös gyökér volt mindenkivel.

Az a gyanúm, hogy egy-két pillanatról lemaradhattam, mivel halvány lila fogalmam sincs arról, hogy mi a fészkes fenéről beszél. Zsupszkulcs? Mégis hová és miből gondolja, hogy nélküle elmennénk? Milyen eszement gondolat már ez, hogy Őt csak úgy itt hagyjuk? Tudhatná, hogy ez nem így megy. A Roxfortban legalábbis biztosan nem így mennek a dolgok. Mi kiállunk egymásért, a társainkért, a barátainkért, a családunkért. Mert mondjon bárki bármit, mi akkor is egy nagy család vagyunk akik fontosak a számunkra legyenek akármennyire elcseszettek is.
- Segíts! – pillantok rá Angus-ra, hogy a segítségét kérjem abban, hogy talpra tudjak állni, hiszen ahhoz amit tervezek, szükségem lesz arra, hogy felálljak.
Miután segített rajtam, egy kicsit leporoltam a ruhámat és közelebb bicegtem Sylvester-hez amiben remélhetőleg Angus ismételten csak a segítségemre. Be kell valljam egy picit meglepett amikor megláttam amit Rookwood a halálfalóba égetett, és nem maga a szöveg, hanem maga tudat, hogy erre képes volt. De aztán a vállára tettem a kezem és odasúgtam neki.
- Egy Roxfortos-t sem hagyunk hátra. Még akkor sem ha Te vagy az. De most már piszkosul fáj a lábam, szóval nem mehetnénk végre haza? – néztem rá a fiúkra, miközben az egész szürreális este ránk nehezedő súlya egyszerre esett le a vállainkról.

Van valami különleges abban, ahogy egymásnak segítenek az emberek. Valami önzetlenség, hisz ebben a helyzetben megannyi ember csak fejvesztve menekülne valahová, ahol biztonságos, de Angus és Emmeline itt maradnak, és segítenek. Na jó, főként csak Angus segít, aki talán már kiheverte, hogy egy alig pár órája kikelt pók akarta szexuálisan felizgatni. A patrónusa el is vágtat, Emmeline is kiszabadul, Sylvester pedig a kínok kínjait éli át álom formájában. Milyen tragikus!
A halálfaló élvezettel nézi Rookwood szenvedését, magában mantrázza, hogy még, még, még! De Rookwood csak felkel. Görnyedten, de felkel, és az övé az első varázslat. Kezdjen csak a gyengébb, nem lesz belőle baj...
Csak egy fikarcnyi, mikor érzi, törnek csontjai, de már nem is érzi. Már nincs mivel éreznie, már nem uralkodik bőre felett, nem az övé már a szeme, a füle. Nincs mivel szagolja az izzadságot. Meghalt, végérvényesen, visszafordíthatatlanul. De ilyen ez a szakma, számítani kell az ilyesmire. Ahogyan a betűkre is. Így jár? Így jár, kétségtelen, de hogy mindegyikre igaz-e, az már más.
Hárman állnak az utcán, az üzletekbe az emberek még mindig be vannak szorulva, és így Sylvester sem számíthat sok jóra, ha jönnek az aurorok. Márpedig jönnek. Hamarosan itt lesznek, csak ki kell várni. Már csak pár perc...

Köszönöm, hogy eddig kitartottatok, és utólag is bocsánat a késések miatt. Erre a reagra még nyugodtan írhat, aki szeretne. : )

Roxmortsban

Nos megeshet, hogy hamarabb is cselekedhettem volna a patrónussal, de egyrészt csatában még nem használtam, lévén csak Theia-t szórakoztattam vele mikor megtanultam és gyakoroltam, hogy kivívjam apánk büszkeségét, egyéb célom nem volt vele. Másrészt nem fél pillanat üzenni, lebénulva nem is ment volna... abban meg csak reménykedni tudok, hogy a tanárnő értünk jön. Mert míg én varázsolok látom Sylvester szenved, Vance nyög mellettem. No meg ahogy Sylvester befejezi amit elkezdett, az több mint kegyetlen, borzadva nézek oldalra és próbálom hátamról elűzni a futkosó borzongást. Mert ide hallatszott a csont hangjának kísérteties törése. Lehet halálfaló volt az illető de... csak én gondolom úgy hogy nem lett jobb náluk Rookwood? Vance rángat vissza, hogy segítsek, természetesen megteszem, odakísérem Sylvesterhez, de ahogy körbetekintek és látom az ablakokban a tekintetek visszfényét a torkom is kiszárad.
-Szerintem senki sem megy haza jó ideig... - Tanárok, aurorok, ki tudja ki ér ide előbb, de hogy nem mehetünk el az is biztos. Szemtanúk vagyunk nem csak áldozatok, Sylvester emellett ha nem is tiltott átkot használt, de gyilkolt. Vance hogy hogy nem rendül meg ezen? Tán örülni kéne hogy látni fogom a kocsikat húzó lovakat év elején majd? Hogy halál lengi be a nehéz levegőt?
-Ülj le. -Kérem Vance-ot, nem tesz jót a lábának hogy ránehezedik, a sín nem életbiztosítás, no meg nekem le kell üljek. Ki tudja mi lesz így Sylvesterrel... semmi jót nem remélek neki sajnos. De vele maradok, ha tudom húzom Őt is valami padra, a fűbe, bárhova, össze ne essen, borzalmasan fest, ami nem csoda.

//Köszi a mesét <3

The big adventure

Talán az indította be a motort, ahogy egy crucioknál kegyetlenebb valóságba kerültem, vagy valóban az a szörnyeteg vagyok, akinek születésem óta szántak és ez ellen kevés volt mind a tizenhét évem összes rezisztenciája.
Valójában elveszik a józan ész, kifogy a szusz, csak a kihívás létezik, végső kegyelet és onnantól minden összefolyik már, ahogy ez ilyen egyszerű, mert nem védekezik, képtelen rá… Mert halott már, amikor jól láthatóan beleégetem a szöveget, pedig még akkor is azt hiszem, hogy majd felkel és élet halál küzdelmet is csak úgy vívunk, mint a mesében.
Nem tér magához már és én is csak késve, lejár a zsubszkulcs, ennyi menekülés sincs, emberek, Vance, Belby, hiszen csak…
Nem akartam, hogy bajuk legyen…
Halálfaló…
Volt…
Olyan vagyok, mint ő! Baszki!
Még az sem hat meg, ahogy Vance hozzám ér, pedig máskor üvöltenék az érintéstől, vagy Angus megpróbálkozik vele, nem is tudom, nem látom tisztán.
Roxfortos… Voltam én valaha Roxfortos…
- Nektek… el kell, meg a sebeteket is el kell…
Megöltem. De csak így? Ilyen egyszerűen meghalt? Hogy lehetett ennyire könnyű?
Legutóbb még csak jogos bosszú volt, egyetlen, de ez három hulla a lábaimnál, az egyik konkrétan csonkítva és lehányva, pont ezt csinálom, gyomorsavat öklendezek a tetemre.
Hagyjanak békén, hogyan kell nekik megmondani? Hogyan kell beszélni? Mozogni és hoppanálni, egyáltalán normálisan levegőt venni?

» a mindenséggel mérd magad!

míg átrágod magad a mába

míg átrágod magad a mába

Similar topics

Similar topics