Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

waiting for the stars to align EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

waiting for the stars to align EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

waiting for the stars to align EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

waiting for the stars to align EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

waiting for the stars to align EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

waiting for the stars to align EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

waiting for the stars to align EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

waiting for the stars to align EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

waiting for the stars to align EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

waiting for the stars to align



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Szer. 20 Feb. - 23:48
Madame Malkin vízfolyás-szerű locsogásának hiánya talán nem is annyira feltűnő az első percekben. A megbűvölt tű és mérőszalag ugyanolyan szorgalommal végzi munkáját, a bolt elülső fele pont olyan tompa zsivallyal zseng és ő is pont csak úgy sétál be, ahogy mindenki más besétál ide. Összemorzsol egy odakészített, gyöngyszínű anyagot a mutató- és hüvelykujja között, nézelődik és hunyorog, szinte véletlennek tűnik, ahogy felcsusszan a Madame jegyzetekkel és mértékekkel zsúfolt asztalkájára pont Barty Crouch Jr. orra előtt.
- Felemelnéd a jobb karodat? Szerintem egy kicsit hosszúra hagyta az ujját.
Állapítja meg, mintha legalábbis különösen jól értene hozzá, persze, érteni éppenséggel egyáltalán nem ért hozzá, akkor sem tudná megmondani a különbséget egy sima és egy fordított öltés között, ha az élete múlna rajta, de szeme éppenséggel még van. Azt a hirtelenkék szemét pedig most egészen látványos nyugalommal szegezi hol Barty Crouch Jr. gondosan felhajtott ruha-ujjára, hol az arcára, bokánál keresztezi a talaj felett vagy jó húsz centivel kalimpáló lábait és van mersze megengedni magának egy kissé szórakozottnak tűnő, mégis kedveskedő mosolyt.
- Egyébként persze tökéletes, remekül áll - teszi hozzá mindenféle formaságokat végképp a sarokba állítva, nincsen udvarias, tartózkodó köszönés, nincs magyarázkodás, nincsenek üres frázisok a másik hogy létéről, véletlenül sem jut eszébe magázni a másikat. Nem mintha nem tanították volna meg neki, hogy illik ilyenkor viselkedni, nem mintha nem tudna betéve mindent, amit egy nála sokkal nemesebb lánynak tudnia kell, ugyanakkor sosem tudná elfelejteni, teljesen semmiképp, hogy ő azért mégsem egy olyan lány. Biztosan egészen ostobának tűnne, ha sokkal többnek képzelné most magát annál, mint ami - persze sokkal többnek képzeli magát annál, aki, épp csak nem ilyen értelemben és szerencsére ez nincs a homlokára vésve. A környezete sosem engedné meg neki, hogy megfeledkezzen saját származásáról, sajátos fekete bárányságáról, ugyanakkor ettől még nem kell feltétlenül olyasvalakivé válnia, akit mások szánnak.
Nem hajlandó olyasvalakivé válni, aminek mások szánják. Ehhez éppenséggel hirtelen egészen fontos, taktikai lépés lett valamiféleképp megkedveltetnie magát a fiatal Crouchcsal. Nem kell ugyan szeretnie, biztosan butaság lenne ezt várnia, ahogy butaság és meggondolatlanság lenne szerelmet is remélni, ő inkább olyasmit remél, ami nem csak két hétig tartja majd melegen, hanem... mondjuk egész hátrelevő életében. Hogy ez gyűlölet, szimpátia, tisztelet, testiség vagy barátság lesz... igazán nem tudná előre megmondani, de egészen fontos, hogy mielőbb rájöjjön.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Pént. 22 Feb. - 14:31

Valahol teljesen máshol van lélekben gondolatban, mialatt a szalonban a tavaszi ruhatárán dolgoznak, időnként közbevet néhány udvarias hm-t a boszorkány monológjába, és az is csak később tűnik fel, hogy már nem beszél, sőt itt sincs. Először azt hiszi, új segéd, hogy ilyen magától értetődően megszólítja, de a tegezés nagyon nem lenne helyénvaló, meg egyébként sem úgy van öltözve, ez a méricskélő pillantás meg pláne... Hosszú pillantást vet rá, és zavarában felemeli a jobb karját, míg azon gondolkozik, honnan kellene ismernie ezt a negédesen szabályos arcot, ismerős, csak nem ismeri. Lepillant az öltözék ujjára, fontolóra veszi a javaslatot.
- Lehet – hagyja rá, aztán ismét a lányra néz. – Köszönöm. Cl… Celia, ugye? – Nem próbál meg mosolyogni, az egyszerre nevetséges és ijesztő, ha erőltetni a mosolygást, úgyhogy nem teszi, de azért nagyon igyekszik, hogy ne legyen barátságtalan.
Korábban már elhatározta, hogy nagyon kedves lesz azzal a lánnyal, senkinek szava sem lehet majd a viselkedésére, ha egyszer szemtől-szemben már belement, akkor úgy is viseli majd magát, mintha komolyan gondolná. Meg hát végtére is az a szerencsétlen lány mégsem tehet semmiről. Sőt alighanem kétségbe van esve a megrendezett házasság gondolatától, elvégre félvér, azok meg ahhoz vannak szokva, hogy csak élnek bele a világba, minden hagyomány, családi felelősség, áldozat nélkül… Egy kicsit úgy képzelte el, olyan lehet, mint Pandora volt, mielőtt gondos kezek végérvényesen Mrs. Dolohovvá alakították volna, ilyen sutának, visszahúzódónak, riadtnak, tele dacos mugliutánzással, aki kelletlenül követi a szülői parancsot, és csak az esküvő előtti napon mer megszökni a mugli világba.
De ez a lány egy cseppet sincs kétségbeesve. Sőt.
Persze, ismernie kellene. A bejelentés óta többször végighallgatta, hogy a származása ellenére voltaképpen része a társaságnak, biztosan számtalanszor találkoztak már a megszokott összejöveteleken, és nem is kételkedik abban, hogy valóban találkoztak, elvégre ráadásul csak egy évvel járt alatta a Roxfortban. Valami dereng. Talán. A szép arcok sosem jellegzetesek, vagy neki legalábbis nem azok, ezeket a barna hajú, csinos egyenlányokat mindig keverte egymással. De ez az elvárás, hogy ismernie kell már, legalább felmentést kínált az alól, hogy úgymond bemutassák őket egymásnak. Bőven elég lesz úgyis találkozniuk a hivatalos eljegyzésen. Legalábbis így gondolta.
Úgy tűnik, Celia Cleves teljesen más véleményen van.
Nem kerüli el a figyelmét, hogy nem mentegetőzik, nem magyarázza, miért van itt, és nem állítja be úgy, mintha csak véletlen lett volna. Nyilvánvalóan nem volt az. Az anyja talán csak nem hozná ilyen helyzetbe, egyiküket sem, hogy utánaküldi ezt a lányt Malkinhoz. Az anyja nem.
De van valami szimpatikus ebben az egyenességben, még ha a rámenős kedvességben nem is. Mennyire üvölt róla, hogy konkrét elképzelései vannak. Idősebbnek látszik tulajdonképpen.
- Azt hiszem, végeztem itt – mondja végül, ez az egész beállítás, a ruhaigazítás és a tanácsai olyanok, mintha máris házasok lennének. Nem azok; ha rajta múlik, nem is lesznek. Fél év hosszú idő, ennyi jegyesség a minimum, amire számít. Lesöpri magáról a mérőszalagot és elhessenti a tűt, és odalép mellé, bizonytalan, hogyan kellene üdvözölnie, de talán a lány majd kezet nyújt. Furcsa, hogy soha nem tűnt fel. Nem úgy néz ki, mint aki hagyja, hogy ne vegyenek róla tudomást.
- Vásárolni tervezel, vagy üljünk be Fortescue-hoz? Mihez van kedved? – Magától értetődő, hogy most nem rázhatja le, jobban mondva megtehetné, épp csak elfogadhatatlan lenne. Megígérte magának. Igaz, azzal az elképzelt lánnyal könnyebbnek tűnt gondolatban tisztességen viselkedni.  – Egy pillanat, és átöltözöm.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Szomb. 23 Feb. - 17:01
Dallamos "ühümm"-mel válaszol, nem különösebben tűnik úgy, mint akiben ellenérzéseket váltana ki, hogy Juniornak rá kell kérdezni a nevére. Bizonyára nem a nevét esett nehezére megjegyezni, csak feltehetőleg az arcát nem tudja hova tenni. Nincs ebben semmi meglepő, inkább majdhogynem mulat kicsit a dolgon, alig rezzenő, lesunyt szemű mosollyal; végtére is soha semmi különösebb közük nem volt egymáshoz nekik ketten, ugyanannak az univerzumnak relatív közeli, mégis rémesen távoli pontjain keringtek a maguk bolygóik körül, a sorsközösség, amiben hasonló rétegek hasonló (és megint csak, rémesen különböző) gyerekei osztoznak esetükben nem igazán lenne helytálló. Annyira legalábbis semmiképp, hogy okuk lett volna beszélgetni, keresni a másik társaságát, vagy Merlinre, mondjuk barátkozni. Épp csak annyival jár a fiú előtt, hogy ő eddig is tudott arcot társítani a névhez, az ember mégis csak megjegyzni a miniszter fiát, pont ő lenne kivétel?
Akkor pillant csak fel újra, amikor Junior megszólal és felé indul. Ingatag és egy kicsikét ismeretlen a talaj, nyilván még soha nem mondta neki senki, hogy valakihez feleségül kell mennie, úgyhogy sosem próbált még úgy lenyűgözni valakit, hogy le kelljen élnie mellette egy életet, terv szerint legalábbis. Amilyen kőbe vésettnek tűnik az apák akarata, annyira elképzelhetetlen tulajdonképpen az, miképp fog valójában megtörténni. Nincs szükség igazi meggyőzésre, és mégis, valamit mégis csak csinálnia kell, de nem lehet sem túl sok, sem túl kevés, pedig az élete mintha mindig olyan dolgokról szólna, melyek túl kevesek, vagy túl sokak.
Nem nyújt kezet, csak ültében mosolyog fel a fiúra, ezúttal jó pár fokkal szelídebben, mintha ez épp elég köszöntés lehetne a másik számára - a tény, hogy tudomást vesznek egymásról és nem viselkednek úgy, mint a tökéletes idegenek, akik valójában, vagy úgy, mintha legalábbis egy királyi családhoz illő mennyiségű etikett szabályhoz kellene igazítaniuk nem csak a viselkedésüket, de a személyiségüket is.
Mégis felderül az arca a javaslatra, nem mintha nem valami ilyesmivel tervezett volna előhozakodni, de sokkal jobban tetszik neki, hogy végül nem kellett megtennie -  Fortescue remekül hangzik. De ha van még dolgod a szabászaton kívül, szívesen elkísérlek - finoman félrebiccenti a fejét, az ismerős arc ellenére sosem tanulmányozta különösebben sokáig és pláne nem kimondott közelből Junior vonásait, most azonban egyáltalán nem rest, vagy szégyellős behozni a lemaradást - Hogyne. Odakinn megvárlak - ekkor csusszan csak le könnyedén az ülőalkalmatosságnak használt asztallapról, olyasfajta lappangó magabiztossággal, ami egy pillanatig sem feltételezi, hogy Juniornak esetleg eszébe juthatna egy bármilyen másik kijáraton távozni és lerázni őt. Nyilván nem feltételez efféle udvariatlanságot.
A bolt előtt még a sapkáját igazgatja a kirakat tükröződésében, amikor Barty kilép, tökéletesen igazodva állítja magát abba az irányba, amerre a fiú vezényli őket, ha a karját ajánlaná, egészen magától értetődően fogadná el azt is - Bánnád, ha lenne pár kérdésem hozzád? - kivárja amíg kitűzik az úticéljukat, pár lépés megtételéig is türelmesen hallgat, aztán szólal csak meg.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szer. 27 Feb. - 21:57

Nem nyújt kezet. Valami kényszer viszket valahol, hogy akkor kezdeményezzen ő, elvégre egyenrangú felek, hiányzik a szertartás, tulajdonképpen semmi kifogása nem volt a merev szabályok ellen, épp ellenkezőleg, ezek kapaszkodót nyújtanak legalább, talán pont az ilyen szituációkra találták ki őket. A lány persze talán pont ezt szeretné, hogy ne legyenek kapaszkodók. Hiszen nyilvánvaló a helyzet. És láthatóan zavarban sincs. Ez a mosoly túl fesztelen.
Kezet nyújthatna mondjuk ő is… de aztán nem teszi.
- Nincs – bólint, még az előzőre, az elmaradt kézrázás mondatvégi pontjaként, aztán még egyet, arra, hogy megvárja.
Kellemetlen az egész, bár egészen másképpen, mint ahogyan azt elképzelte. De talán jobb így, a hivatalos eljegyzés akkor egészen olajozott lesz, ez a lány egészen biztosan nem fog sírógörcsöt kapni az előételhez. Egész biztos, és ez a gondolat valahogy nem annyira megnyugtató, mint amilyen kéne legyen. Valahogy az lenne szabályos (mint az elmaradt kéznyújtás lett volna), ha a lány – egyelőre csak lány, a lány, nem Celia, nem is igazán akar rá máshogy gondolni, még így sem, hogy arca és hangja lett, lénye, jelenléte, nem is olyan halovány –, kétségbe lenne esve.
Előre engedi az ajtónál (szabályos), aztán elindul Fortescue felé, célirányosan, bár kényelmesen, hogy egymás mellett haladhassanak (ez is). Nem is próbál meg csevegni, egyrészt az nem a műfaja, másrészt meg majd beszélgetnek, ha leültek, és van előttük egy csésze (szabályos – lenne).
- Nem – válaszol egy rövid szünet után. Talán azért van ez, mert félvér? Mindegy, nem fogja bántani miatta, nem teszi szóvá, más jelét sem fogja adni, annál jobb, egye csak meg az apja, amit főzött, nézze csak a félvért az étkezőasztalnál, ő akarta. Ő azért megtartja a kereteket, nem is lenne képes nem így tenni; Fortescue-nál majd ismét előre engedi, aztán megválasztja az asztalt, és megkérdezi, a lánynak megfelel-e az a hely, majd teát fog kérni, mert mindennek, ami édes, banoffeeíze van, a fagylaltozó levegője is épphogy csak tolerálható, de a Foltozott Üstbe mégsem viheti, hogyan festene már az. – Kérdezz nyugodtan.
Tulajdonképpen neki is kérdeznie kellene. Talán később. Talán a lány kérdéséből kiderül, hányadán áll ezzel az egésszel. Talán néhány perc után majd elkezdi érteni ezt a tenyérbemászóan felhőtlen tavaszi égbolt arcot.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Csüt. 28 Feb. - 12:26
Az út a fagylalt-szalonig egyszerre ugyanolyan rövid, mint bármikor máskor, de egy kicsikét kellemetlenül hosszú is. Amíg az ember a saját szobájának koradélutáni napsütésében próbálja megtervezni, aztán meg elképzelni az életét, minden akadálymentes, és ha úgy tetszik neki épp, egyszerű is. Csak olyan problémák merülhetnek fel, melyeknek már előre elképzelte a megoldását is és semmi sem történik igazán ok nélkül, minden szál szépen visszabontható, követhető, okot reális okozat követ. A valóság szövete viszont ennél sokkal képlékenyebb, egészen csendben bandukolni Barty Crouch Jr. mellett pedig igazán nem olyasmi, amiről különösebben fantáziált volna.
Nem mintha valaha képzelgett volna arról, hogy egy nap az apja azzal talál bekopogni hozzá, milyen előnyös házassági tervet eszeltek ki neki, hogy ha most nem csökönyösködik, akkor egészen szép és gondtalan élet várhat rá.
Ha pedig képzelt is volna el ilyesmit... nos, akkor biztosan szabadon választotta volna ki az áldozatát, akitől nem kevesebbet várt volna, mint valóban szép és gondtalan életet, olyasvalakit, akit nem izgatna túlságosan, mikor hova megy és mit csinál, aki nem tesz megjegyzéseket, ha túl sokat vásárol, ha túl hivalkodó a karácsonyi dekoráció, és ha épp nem szégyellné bevallani (de azért ezt többnyire szégyellné bevallani), akkor olyasvalaki lenne, aki legalább annyira tiszteli őt, mint ahogy az apja tiszteli a feleségét, csak persze, az egészben lenne egy kicsikével több szenvedély, amivel kölcsönösen pórázon tarthatják egymást... jelen helyzetben egészen sok hajlandóságot érez arra (legalábbis úgy érzi), hogy egy részéről letegyen az egyébként önmaga előtt is bevallottan nem túlságosan reális elképzeléseiről az életével kapcsolatban.
Arra azonban igazán nincs felkészülve, hogy szemernyit se bízzon valamiféle kielégítő befejezésben. Ahhoz még túlságosan fiatal, hovatovább túlságosan kevéssé van tisztábna önmagával, vagy inkább azzal, ő maga ki is lenne ebben az egészben pontosan. Butaságnak tűnik mindezt Juniortól függővé tenni, valahogy mégis úgy érződik, olyan szerepbe kell bújnia, ami megfelelhet mindkettejüknek, miközben megkapják azt, amit szeretnének. Mintha a felnőttek szeretnének olyanokat mondani, hogy ez a házasság lényege, holott mindenki tudja, hogy a nőknek mindez egy kicsit kevésbé jár ki, mint a férfiaknak - ha valamit, ezt elég korán megtanulta. Mi más magyarázná azt, hogy ő maga egyáltalán megszülethetett?
Az asztal megfelel neki, a tea szintén, nem mintha egészen tisztában lenne vele, hogy létezik-e másféle felelet, de azért türelmes minden mozdulata, amivel elfoglalják a helyüket, rendelnek, gyakorlatilag engedélyt kap, hogy feltegye a kérdéseit, melyek ezerszámra várják egymást tulajdonképpen a fejében és kimondottan nehéz kiválasztani közülük a megfelelőeket, a legcélravezetőbbeket, meg azokat, melyekkel akár meg is tudhat valamit, lehetőleg fontos dolgokat a jövendőbelijéről. Egyáltalán hivatkozhat rá már így? Akarja ezt az egészet, egy kicsikét azért mégsem. Olyan hirtelen és jobban örülne, ha sokkal jobban ismernék egymást, ha nem kéne lefutnia ezeket a köröket, amíg próbál megnyerő lenni, ahelyett, hogy egyszerűen közölhetnék egymással, mit akarnak és/vagy remélnek ettől a frigytől. Ugyanis meggyőződése, hogy nem kell az elrendezett házasságuknak felérnie egy klasszikus tragédiával.
- Egy kicsit... nos, be kell vallanom, egy kicsit elveszett vagyok ebben a helyzetben. Apám nem igazán arról híres, hogy részletekbe menően megosztaná bárkivel az elképzeléseit, vagy a terveit - az anyja pedig leginkább fel van egyelőre háborodva mindenen, köszöni szépen, őt pont nem szeretné becitálni ebbe a beszélgetésbe - El tudnád mondani nekem, mi következik... most, vagy az elkövetkező hónapokban? - nem tűnik igazán elveszettnek, nem akar igazán elveszettnek tűnni, de mivel egyenlő fél sem lehet, nem igazán, lehet valami a kettő között - kicsikét bizonytalan, kicsikét zöld, kicsikét idegen egy olyan helyen, ahol nem szabad sokáig idegennek lennie, valaki, akinek igazán elkélne némi segítség. Ha nem is egy baráttól, de mondjuk egy szövetségestől.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Csüt. 28 Feb. - 17:03

Utólag úgy érzi, utasításszerűen hatott a felszólítás, pedig nem úgy szánta, és ez megint kellemetlen. Hagyja, hogy hűljön a tea. Ha komolyan gondolná ezt az egészet, hogy feleségül veszi, akkor nem akarna olyan lenni, mint az apja, aki előadja ugyan, hogy az anyjának azonos mértékben van beleszólása a közös életükbe és az ő életébe, de ez csak színjáték, az étkezőasztalon minden egyes evőeszköz az apja akaratának megfelelő helyet kell elfoglaljon. De nem tudja komolyan gondolni, nem látja maga előtt ezt a lányt az életében, de egyáltalán nem is lát túl sok jövőt maga előtt, akkor se látna, ha valami rendes aranyvérű lányt venne el. Nem elképzelhető a házasság. A holnapi nap is nehezen elképzelhető.
Nem, úgy tűnik, ennek a lánynak semmi kifogása a házasság ellen.
- Anyád nem mondta el ezeket? – kérdezi felvont szemöldökkel, túl gyorsan, aztán észbe kap. – Elnézést.  – Az apja valamelyik minisztériumi fejes, ha jól emlékszik, tehát akkor az anyja a mugli. Vagy sárvérű. Szusszanva futtatja végig a pillantását a terítőn, hogy jelezze, gondolkodik a válaszon. – Gondolom, egy-két hét múlva megtartják a hivatalos eljegyzést, lesz egy díszvacsora. Nem hinném, hogy sok mozgásterünk van az időpontban, ha a..apám is részt akar venni rajta, majd ők kitűzik.  – Tulajdonképpen ő mindig készült erre, elvégre ez a dolgok normális rendje, az ő családjuk mégsem házasodhat csak pillanatnyi szeszélyek alapján, mint a muglik vagy az állatok, az ő vére a legtisztábbak közül való, az ő családjuknak hagyományai és prominens elődjei vannak, így ennek megfelelő házasságra számított. De aztán egészen mostanáig úgy tűnt, Sr. még erre sem tartja alkalmasnak vagy méltónak, és már nem számított rá, ezeket annyival korábban elrendezik jobb helyeken, hogy azt hitte, az anyja kéretlen gyöngédsége intézte el, hogy szabadságot kapjon. Most meg nem kötelesség, ez büntetés.  Nyilvános megaláztatás egyenesen. – Azt hiszem, sokkal inkább fog minisztériumi partiként hatni, mint családi alkalomként. Lehet, hogy még egy Szombati Boszorkány interjúra is számíthatsz. Az esküvői ruhád mindenesetre garantáltan címlapon lesz.
Vagyis lenne, ha eljutnának odáig. Azon kapja magát, hogy árgus szemekkel figyeli a lány reakcióit, innen fúj a szél, az imponál neki, hogy hozzámehet a mágiaügyi miniszter fiához?
- Te mit gondolsz erről az egészről?  – kérdezi meg végül, talán mégiscsak egyszerűbb, ha nem kerülgetik a forró kását, elvégre bármeddig is jut ez az egész, mostantól mindenesetre együtt vannak benne. Úgyhogy ha esetleg sértően hangzik is, inkább kimondja: – Gondolom, neked nem annyira természetes, hogy így menj hozzá valakihez.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Csüt. 28 Feb. - 18:31
Áttűnik az arcán egy olyan mosoly - egészen a kiskanalára sunyt tekintettel, persze -, mintha rendkívül nevetségesnek tartaná annak gondolatát, hogy az anyja, éppen az anyja mondjon el ő neki bármit is. Épp csak a határon táncol ennek illendősége, valahogy mégsem lépi át azt a bizonyos vonalat, inkább mintha kicsit szégyellné saját reakcióját, aztán mégis Junior kér elnézést - Semmi gond - rázza meg kicsit a fejét, ahogy felpillant - Anyám nem igazán avathat be ilyesmibe, ő nem tagja a társaságnak - a társaságnak, bármelyikről lehetne szó, mégis egyértelmű, mire gondol.
Akár beszélhetnének erről, fogalma sincs, Barty mégis mit tud az ő hátteréről, de rendszerint ez úgy szokott lenni, hogy mindig mindenki csak az apját emlegeti, mert az apjáról nehéz olyan dolgokat mondani, melyek szégyenteljesek lennének. Az apja tartja őt is ebben a bizonyos társaságban, ebben a világban, aminek azért mindig a peremén táncolhat csak, hiszen teljesen mégsem tartozik oda, de ugyancsak megvetnének mindenkit, ha teljesen kitagadnák. Majdnem biztos benne, hogy Bartynak senki nem mesélt a bizonyos mamáról, szóval elmesélhetné ő, hogy az anyja félvér, ráadásul színésznő, aki szinte több időt tölt muglik, mint varázslók között. Elmesélhetné, hogy ugyancsak sajátos elképzelései vannak olyan dolgokról, mint kötelesség, felelősség, nem beszélve akkor már olyan fogalmakról, mint hűség, házasság, szerelem, szenvedély... az anyja a lehető legtökéletlenebb példakép egy olyan lánynak, mint ő, és valahol mindig retteg, hogy hiába igyekezett olyan nagyon, az anyja akkor is hagyott rajta valamiféle lenyomatot, valami szégyenfoltot, amit sosem moshat le magáról és most még csak nem is arra gondol, hogy a származása közelsem olyan tökéletes, mint amilyet bizonyára mindenki elvár a mágiaügyi miniszter fiától.
Mégsem emiatt érzi magát kicsit elveszettnek, egész életében küzdött ezzel, nem pont most, nem pont itt fog ebbe belebukni, a bizonytalanságának egészen más forrása van, és mivel minden jó hazugságban van egy adagnyi igazság, az sem teljesen hazug színjáték, amit most előad. Az anyja tényleg nem tud neki most tanácsot adni (nem is akar, igazsából tökéletesen ellenzi ezt a házasságot, amitől persze ő csak még jobban akarja), az apjának pedig valószínűleg fogalma sincs arról, mi mindenről kellene beszélgetniük. Az anyjáról viszont mégsem akar most beszélni, azzal azonban tisztában van, hogy minderről talán nem is Juniorral kellene diskurálni. Csak hát ugye, akkor ki marad?
- Hű - sóhajtja valamiféle elgondolkodó, épp csak halovány aggodalommal, pánikolni nyilvánvalóan nem fog nekiállni, de abban biztos volt, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb, mint amilyennek el tudja képzelni. Annyi baj legyen... végtére is szereti a kihívásokat, egy kis porcikája alig várja, hogy páran felháborodjanak tőle, esetleg beledörgölje a magasan hordott orrukat saját félvérségébe, vagy csak megmutassa mindenkinek, mennyire nem rossz választás ő, épp ellenkezőleg. Caius Wright lányát mégsem lehet csak úgy a pálya szélére lökni - Ne haragudj, tudom, hogy ez mind nem a te problémád, remélem nem túl kellemetlen, hogy mégis téged faggatlak - rebben a sűrű szempillaerdő, hogy épp csak fürkészen figyelje pár pillanatig a vele szemben ülő fiút, mielőtt óvatosan, szinte hangtalanul kezdené kevergetni a cukrot a teájában. Mintha legalábbis megerősítésre lenne szüksége, hogy ez itt, ez az egész, teljesen rendben van és semmi szokatlan nincs benne - Szerinted nagyon furcsa lenne, ha... jaj, mondd meg őszintén, ha túlzásnak találod, de szerinted édesanyád nem segítene nekem? Rémes lenne, ha valami nem illő öltözékben jelennék meg azon a partin - a többiről nem is beszélve, de egyszerre elég egy problémán merengenie. Nem mintha nem folyna ki a szekrényéből annyi ruha, amennyit nem szégyellt megvetetni magának, de még sosem volt senki menyasszonya, tulajdonképpen nem is volt senkinek igazi partnere, biztos vannak erre olyan előírások, melyekre az általa ismert, általános protokoll nem terjed ki, pedig tanult ő épp eleget, hogy ne hozzon szégyent senki fejére, beleértve a sajátját.
Hagyja magát aztán kicsit meglepődni, még kortyol a teájából, a csésze pereme felett találja meg a pillantása Bartyét. Nem gondolta, hogy ilyen egyenes kérdés végére szegezik, de egyáltalán nem bánja. Talán jobb is, ha tudnak egyenesen beszélni. Leteszi a poharát, egy kicsit hallgat, mint aki a megfelelő válasz után kutat a szép, de tán kissé üres fejében (mert tudja, többnyire ezt szokták gondolni róla) - Nem, tényleg nem természetes. Apám sosem mondta, hogy ilyen tervei lennének velem, bár mindig nagyon igyekezett, hogy ne különböztessen meg túlságosan a másik két gyerekétől - és ez megint csak egészen igaz, Juniornak pedig biztos fogalma sincs arról, milyen volt az ő helyében felnőni, hogy egyszerre tartozik két helyre, de valójában egyikhez sem - De igaza van abban, hogy ennél többet aligha tehetne valakiért az én helyzetemben. Kérlek, ne értsd félre, de ezzel én igazán csak nyerhetek - végtére is, előbb-utóbb biztosan kiderülne, hogy neki minden lányos aggodalma és izgulása, megannyi kételye ellenére mégis csak kívánatos egy előkelő házasság. Egész életében azt látta, másoknak mi jár ki, a feleségeknek mi jár, míg neki, az anyjának... nos, talán óvatosabb is lehetne, mégis egészen kedve támad kockáztatni. Ha a fejük felett hozták meg a döntést úgyis, talán a fejük felett korrigálható minden kisebb hiba is, amit esetleg véteni találna.
- Te mit gondolsz...?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Pént. 1 Márc. - 22:07
Nem hagy ki egyetlen másodpercet sem, hogy lopva figyelje a rezdüléseit, így ez a furcsa szájrándulás sem kerüli el a figyelmét, és ekkor fordul meg először a fejében, hogy lehet, hogy valami egész más van a tündöklő mosolyok mögött. Hogy egyszerűen csak átlátszatlan ez az arc.
- Értem – bólint. – Sajnálom – mondja automatikusan, pedig egyszer már elnézést kért, de ez talán megint sértő, a hangsúly, mintha arra reagálna, hogy már nem él a másik szülő, elvégre a másiknak és az anyjának ez lehet a természetes állapot. Az ő anyósa, aki „nem része a társaságnak”, ez nyilván csak neki tűnik valami iszonyú, szánalmat és viszolygást keltő dolognak. Valamiért az az érzése, kérdeznie kellene róla, elvégre senki nem említette a nőt, azt sem tudja, miféle, csak feltételezni meri, hogy nem mugli, azért ezt nem nézi ki a boldog apából… de aztán arra jut, hogy nem nagyon akar hallani róla.
- Közel álltok egymáshoz? – kérdezi végül kicsit kényszeredetten, pedig ez egy nagyon is praktikus kérdés a fiktív jövőjükre nézve. A házasságuk politikai jelentésárnyalatai nyilvánvalóan megkövetelik, hogy a kedves mamát is bevonják az előkészületekbe, legalábbis ezt gondolná, de amint a családjuk megkapta ebből, amit akart, magukra fognak maradni. Egészen el kell idegenednie magától, szerepekre, rétegekre szednie a teoretikus Barty Crouch Juniort, teljesen kívülről nézni az egészet, mint egy pocsék olvasmányt, hogy egyáltalán gondolkodni tudjon ezeken, de ez a módszer legalább működik.
Bármilyen éberen figyeli, nem tudja eldönteni, mi zajlik benne, nem látja a felhajtásnak szóló lelkesedést, de ez az elveszettség se tűnik teljesen adekvátnak. Elvégre ha ő része a társaságnak, látott egypár jegyespárt, eljegyzést, esküvőt, nem?
- A problémáink közösek – válaszol kissé gépiesen, pedig igaz: amint a kívülről szemlélt ifjabb Barty Crouch nőül veszi ezt a fegyelmezett virágszálat, olyan problémákon kezdenek majd el osztozni, amelyeket a másik nyilván el sem tudna képzelni, és hát a kívülről szemlélt ifjabb Barty Crouch viselt dolgairól valószínűleg csak a Reggeli Prófétából fog majd értesülni.
Önkéntelenül elfordítja a pillantását a rebbenő pilláiról, nem mintha ne tartana tökéletes egyensúlyt, csak mégis van egy olyan érzése, mintha szándékosan hatni akarna rá, és ez nem kellemes, ez a legszarabb roxfortos pillanatokra emlékezteti.
- Biztosan szívesen segít – mondja azonnal. – Majd beszélek vele. Majd.. megpróbálunk összehozni egy kevésbé hivatalos alkalmat, hogy megismerhesd a szüleimet.
Oh, ez remek lesz, az év apja és az örömanya, aki tulajdonképpen már a bejelentést megelőzően is szánakozva méregette, de azóta még csak nem is leplezi, mennyire sajnálja, mintha egy házasság akkora dolog lenne. Egy házasság egy félvérrel. Mindenesetre nem tudja elképzelni, hogy az anyjának valódi véleménye legyen erről az egészről, akár helyeslő, akár rosszalló, ez a habituális szánalom inkább az a külső forma, amibe a feldolgozatlan anyai érzéseit szublimálja, és kizárt, hogy ne lenne szörnyen kedves a leendő menyével. Ez a lány egyébként is úgy néz ki, mint aki kicsikarja, hogy mindenki szörnyen kedves legyen vele.
Kölcsönös a meglepetés, bár nyíltan kérdezett, valójában nem számított nyílt válaszra. És… nem érti.
- Miért? – kérdez megint, ez egy gyors, nyers, átgondolatlan és ösztönös kérdés. Egyszerűen nem érti, neki érték a vérük tisztasága, a nevük patinája, érték tulajdonképpen a társaság is, amit egyébként rühell, de mégsem tud nem értékként tekinteni rá, mert ebből nőtt ki, mert tudja, hogy az egész létezése valami olyanra alapul, amiről tudja, hogy mások minden erejükkel, méltóságukkal, számos személyes áldozattal gondozták, metszegették, csiszolták évszázadokon át. De mi látszhat ebből kívülről? Mi értelme van a puszta külsőségeknek, ha nem ezt a… rendben: programozott felsőbbrendűséget szolgálják?
Talán pont ez a legiszonyúbb az egészben. Hogy az apja ezt adja el. És hogy mindeközben bizonyára bárkit meg tudna győzni arról két simanyelvű mondatban: nem a vér számít, nem a házasságpolitikájuk vitte ilyen magasra őket, hanem a szellemi örökségük.
Nem tud bűntudatot érezni amiatt, hogy nem akarja elvenni, vagyis lényegében hitegeti. Nyílt válasz viszont nyílt választ érdemel.
- Én nem gondolkodom, Celia – erőlteti ki magából a nevét. Keskeny és gunyoros a mosolya, csak annyira sötét, mint a szürkület; és bármilyen elképzelhetetlen, bizonyára igazak a szavai, végül úgyis megint megadja magát, végül biztosan elveszi ezt a lányt, ezt a félvér lányt, csak mert parancsot kapott rá. – Az apám nyilván jobban tudja, mi a családunk érdeke. Én csak teszem, amit jónak lát. De ez biztosan nem újdonság számodra.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Vas. 3 Márc. - 18:12
Mit sajnálsz?
Egy kis része szeretne visszekérdezni, őszintén és talán egy kissé nyersen, hátha idő előtt kicsalogathatja a másikból azt a mondatot, hogy voltaképpen derogál neki ez az elrendezett házasság. Majdnem biztos benne, hogy ez ott lapul Junior kártyái között, épp eléggé ismeri már ezeket a fiúkat, épp eleget járt ahhoz társaságba, hogy tudja, ő mindig inkább az a lány lehet csak, aki tud tetszeni, akit esetleg néha valaki szeretne a magáénak tudni, de persze, "milyen kár, hogy félvér". Meglehet, jobb lenne csak túlesni ezen, szembenézni a problémával, aztán ráeszmélni, hogy ezen már egyikük sem változtathat. Mégis lenyeli a kérdést, épp csak a pillantása villan egyetlen-egyszer egy kevéske értetlenséggel, mert az első kérdés okán indokolt szabadkozást még értette, a másodikra azonban, úgy gondolja, semmi szükség nem volt.
Végül csak megrázza a fejét - Nem mondanám. Anyámnak megvan a maga élete, amit mindennél fontosabbnak tart. Elképzelhető, hogy nem fogjuk őt túl sokat látni mostanság - kétségtelen mondjuk, hogy ez nem az ő döntésük lenne, az örömapáknak, feltételezi, megvan a maguk terve erre is. Az bizonyára nem festene túl jól, ha az édesanyja nem lenne ott egyszem lánya esküvőjén, de el sem tudja képzelni, mi haszna lehetne a nagy napot megelőző hónapokban. Mama Clevesnek persze erről valószínűleg egészen más véleménye lenne. Ahol ő ott van, az mindenképpen érdemleges esemény és csak akkor érdemleges, ha ott van, és biztosan azt vallaná, hogy a lánya meg ők legjobb barátnők. Soha senki nem akart még a történelem során az anyja legjobb barátnője lenni, valahogy mégsem tanul ebből az ósdi történetből senki.
- Az remek lenne, köszönöm - mondja ezúttal úgy, ahogy mindent illene csinálnia, valamiféle udvarias távolságtartással, ami egyébként valahogy sehogysem áll jól rajta. Ezért nem szereti ezeket az előírt viselkedésformákat - hiszen ezeket a mintákat nem olyasvalakinek írták elő, mint ő, ha egészen úgy akarna viselkedni, mintha igazán tökéletes lenne, mintha igazán jó családba született volna és ott nevelkedett volna, hogyan ne lógna ki valahol, valamilyen lóláb? Úgy mállik le róla azonnal ez a színtelenség, mintha a gondolata is elviselhetetlen lenne annak, hogy ilyesvalakivé váljon, pedig valahol biztosan ez lenne a cél. Csakhogy a cél egyelőre még elég messze van.
Megmosolyogja a visszakérdést, hangtalan nevetéstől épp-csak megrázkódnak a vállai, aztán nagyon igyekszik, hogy komolyabban vegye ezt a kérdést, bár egészen biztos benne, képtelen lesz egészen érthetően elmagyarázni a saját álláspontját, ami jobban nem is különbözhetne Bartyétól. Elvégre, ha akarna, ha igazán akarna, ő kibújhatna ebből az egyezségből. Ha megmakacsolná magát és nemet mondana, újra, meg újra, meg újra, bárki kérdezi is, előbb-utóbb kénytelenek lennének futni hagyni, mert nincsen semmije, amit elvehetnének tőle és nincsen semmi, ami kötelessége lehetne - Mert fárasztó megvetettnek és láthatatlannak lenni - mondja olyan egyenesen, amennyire csak lehet egyenes jelen körülmények között, bár ha őszintén végiggondolja, és valóban arra apellál, hogy Barty Crouch Junior voltaképpen sértésnek veszi, hogy éppen őt kell elvennie, akkor aligha kell azon aggódnia, mit gondol a személyéről. Hiszen a személye nem számít. Nem számít az sem, hogy szép, vagy sem, nem számít, hogy szórakoztató-e, vagy sem, mindegy, hogy sikerül-e szimpatikusnak mutatkoznia előtte, vagy sem, ő akkor is csak a félvér lány marad, akit muszáj feleségül vennie. Azért persze nem fogja ezt örökké ennyiben hagyni, az örökké nagyon hosszú idő, de inkább legyen kellemetlen egyenességgel, mint hogy később potyogjanak ki a rusnya titkok a női táska mélyéről.
- Nem mintha azt gondolnám, hogy ettől el fognak fogadni, ennyire nem vagyok naiv - biccenti finoman félre a fejét, most ő is pont ugyanolyan alapos rezzenéstelenséggel figyeli Bartyt, mint ahogy (és ennek eddig is épp eléggé tudatában volt) ő kémlelte eddig őt - De nincs szükségem a szeretetükre, hiszen eddig is csak megtűrtek, tudod, gondosan ki van számolva az, hányszor kell meghívniuk engem is és hányszor tekinthetnek el tőlem, mikor kell nagylelkűbbnek mutatkozniuk és mikor tehetnek úgy, mintha valójában ott sem lennék. Mindez apám hibája, persze, akit a jóindulata valamelyest vakká tesz... de ha már azt akarta mindig, hogy ebben a világban éljek, nem vagyok hajlandó csak félig élni benne. Az egész olyan... bizonytalan és valahogy veszélyes. De nem várom el tőled, hogy ezt igazán megértsd - mert hogyan is érthetné meg? Bizonyára neki sosem kellett felvérteznie magát mások pillantásai ellen, ahogy nem is kell olyanok arcába mosolyognia és rettentően kellemesnek lenni, akik aztán fél fordulat múlva a lehető legundokabb dolgokat mesélik róla. Már csak azért sem, mert férfi, és úgy képzeli, az ő világuk nem egészen úgy működik, mint a nőké, akiket csak másodhegedűsnek tart ez a réteg és unalmukban nincs jobb ötletük, mint másokon élezni a körmeiket. Neki lennének jobb ötletei, egyébként. Az a tény, hogy valamelyest pedig nagyon is ki van szolgáltatva ennek a bizonyos társaságnak... nos, ezt inkább itt és most már fel sem hozza. Olyasmi ez, amivel szeret nem szembenézni, nem hogy fájdalmas szavakba öntse.
És ugyanúgy, ő sem értheti meg egészen valószínűleg, mit jelent nem gondolni semmit valamiről, ami elég nagy változás egy életben, akárhogy is. Nem is igyekszik igazán úgy tenni, mint aki tökéletesen átérzi a helyzet súlyát, valami kicsit frusztrált élt kap a mosolya, amivel hunyorogva elvándorol a tekintete Bartyról - Nem, nem kimondottan újdonság. Csak egy kicsit... nem is tudom, személytelen, azt hiszem - mondja úgy, mint aki máris bánja, alig rebben legyintő mozdulata, amivel ujjai elemelkednek a csészéje füléről, hiszen tudja: olyasmi ez, amit kár bolygatni és nem kérné Bartytól, hogy lelkesebbnek mutatkozzon, ha valójában nem az.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 11 Márc. - 15:24

Megint meg tudja lepni az őszinteség. Ez már nem egyszerűen nyílt válasz a nyílt kérdésre, ez már valami sokkal több, amitől kényszert érez, hogy úgy tegyen, mintha nem is hallotta volna a mondatot, mint ahogy az ember igyekszik nem odanézni, ha véletlen rányit a másikra vetkőzés közben – és még bosszús is, amiért ilyen helyzetbe hozzák. Feszélyezi a helyzet, de azért bólint, igen, így már világos, már amennyire az lehet, tehát valami bizarr bosszúnak látja ezt az egészet, visszavágásnak talán, azoknak, akik mostanáig lenézték, és eztán kénytelenek lesznek eltűrni a szalonjaikban és nyilván egymás sarkát taposva igyekeznek majd részt venni az év esküvőjén.
Kicsit dühbe gurul. Ugyan mit tud ez a lány a láthatatlanságról? A megvetésről? Az apja nyilvánvalóan a kezét-lábát töri, hogy gondoskodjon róla.
- Veszélyes? – visszhangozza kérdőn, mennyire felnőttesen viselkedik ez a lány, milyen egyenletesen vaskos cukormáz rajta a magabiztosság, de mégis mennyire gyerekes gondolatok villannak elő a komoly szavai mögül. Mert feleségül menni a Sötét Oldal elsőszámú ellenségének fiához, pláne úgy, hogy a puszta ötlet is vérárulás, az nem veszélyes… de hát persze lehet, hogy éppen tőle várja a védelmet? Hogy a miniszter menyeként majd nagyobb biztonságban lesz? Kesernyés mosoly kúszik a szájsarkába, ahogy megfontolja ezt a lehetőséget, és bármennyire is nem akart semmilyen reakciót az irányában, önkéntelenül is egy kicsit szánni kezdi.
Nyilván azért részéről is áldozat kell legyen a dolog, aligha látná őt bárki jó partinak az apja neve meg a pozíciója nélkül, és akkor még ott vannak az aberrált kis dolgai, Voldemort, meg a többi, amikről még csak nem is tud, de azért így is áldozat hozzámenni, és szegény kiscsaj azt hiszi, megéri az áldozatot. A miniszter úr nyilván Celia apját is átbaszta ezzel a megegyezéssel, Celiát meg végképp átbaszták, jobban mondva valószínű, hogy még arra se vették a fáradságot, hogy igazán átbasszák.
Tulajdonképpen szívességet tenne vele, ha a végén mégis ott hagyná az oltárnál. Nem is akármilyen szívességet.
- Ennek ellenére természetesen nem fogok rá okot adni, hogy bárki is lenézzen téged – mondja végül a hirtelen támadt szánalomból leginkább, bár ugyanolyan színtelenül udvarias hangnemben, mint ahogyan eddig is beszélt vele. – Ha akarod, tölthetünk több időt együtt – vonja meg a vállát, egészen nyilvánvalóan úgy érti, hogy mutatkozhatnak együtt, de egyből meg is bánja a felajánlást, mert ez alapvetően olyan programokat jelent, amelyekből világéletében megpróbálta kihúzni magát, vagy legjobb esetben is arra használta őket, hogy felfedezze a vendéglátó ház könyvtárszobáját impozánsabb feketemágia-irodalom után kutatva. A gondolat, hogy a továbbiakban ezeket az estéket Celia társaságában töltse, hogy nyilvánvaló legyen, nem derogál neki elvenni őt, hát kissé klausztrofób gondolat. De kimondta, nem fog visszakozni.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Szomb. 16 Márc. - 14:03
Finoman, alig észlelhetően rázza meg a fejét. Bizonyára nem ugyanazokat a dolgokat értik veszélyes alatt, hiszen tényleg nagyon más az ő kettejük világa, még akkor is, ha elég széles a közös keresztmetszet. De ami rá nézve veszélyes, az Juniort biztosan sosem fenyegetné, ami pedig Juniorra veszélyes, ahhoz ő vélhetőleg fel sem ér. De azért nem hazudott, soha, de tényleg, soha nem érezte magát igazán biztonságban azokban a szalonokban, Merlinre, tulajdonképpen még az apja házában sem, mintha mindig egy végtelen gyakorló terepen lenne, tele Mr. Wright vadászcsapdáival, melyeket szertelenül széjjel hagytak a birtokon - jelenlétükről mindenki tud, de egyedül csak neki "felejtették el" odaadni a térképet, mellyel biztonságosan járhatna-kelhetne, amerre csak akar.
- Gondolom, nem ismered túl jól a fiatalabbik Mr.Wrightot - utal épp csak egy kicsit a bátyjára, vagyis, ugyan, ne tegyünk úgy, mintha jogában állna a bátyjaként gondolni a féltestvérre, az igazi fiúra, a jogos örökösre, aki leginkább tudomást sem vett róla egész életében, mintha ettől kevésbé lenne létező, mintha az apjuk kevésbé gyakran nézett volna félre a házassága során. Nem mintha Aiden valaha is bántotta volna, a szó klasszikus értelmében legalábbis, így nem lehetne ellenszegülni az apai szónak, de azért... nos, azért soha nem esett jól neki kettesben maradnia vele. Nyilván nem véletlenül.
Ő is finoman megvonja a vállát, mintha ezzel jelezné, hogy azért annyira nem is muszáj erről beszélniük, de ha már a másik Juniorról van szó, kimondottan szórakoztatni fogja, ha előbb lép házasságra, mint a mostohabátyja. Legalább egyszer lehetne első valamiben.
Barty udvariasságát édeskés, szinte hálás mosollyal koronázza, miközben valahogy mégis arra gondol, biztosan nem lehet ilyen egyszerű. Sem a helyzet, melybe újszerűen csöppent, sem maga Crouch Junior, hiába reagál eddig pontosan úgy, ahogy kell, mi több, pont úgy, ahogy ő szeretné. Sosem tette volna fel a kérdést, hogy vajon mutatkozhatnának-e együtt a kötelezőn túl, a hivatalos partit megelőzően, vagy magát az esküvőt megelőzően. Még biztosan nem, túl korainak érezte volna, túlságosan látszott volna rajta, mit akar, erre a fiú magától mondja ki, ajánlja fel, amiről azt hitte, muszáj lesz tepernie érte... de már régóta nem naiv teremtés, tudja, mindennek ára van, és egy kellemes meglepetéstől nem engedheti le a falait, melyeken nem hagyhat felületet támadásra. Nem igazán Bartynak - persze, neki sem -, hanem senki másnak.
- Szeretném - mondja ki egyszerűen ezzel a mosollyal, ami mintha önmagában köszönet lenne - De persze, csak ésszerű keretek között... nem szeretnék folyton a nyakadon ülni - ez fontos, nagyon-nagyon fontos. Ha már önmagában teher, ha már önmagában nem kívánt személy, muszáj valami finom egyensúlyt teremtenie kettejük életében - és nyilván neki kell, hiszen a nöktől mindig hasonló dolgokat várnak, ő pedig kellemetlenül tudatában van annak, hirtelen mennyi új elvárásnak kell megfelelnie. Feltett szándéka azonban tényleg meg is felelni ezeknek. Kezdve azzal, hogy Barty ne csak koloncként tekintsen rá. Lehet ő ennél nem csak sokkal kellemesebb, de sokkal több is.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 1 Ápr. - 22:42

Nem tudja hová tenni ezt a fejrázást, megint, mintha valami létfontosságú közös premissza hiányozna ahhoz, hogy ők ketten értsék egymást. De hát ez így is van. És tulajdonképpen nem bánja, hogy így van, csak most kellemetlen, hogy beszélgetnie kell vele.
- Nem, valóban nem – hagyja rá, mert bár háztársak voltak, és Wright csak eggyel járt felette (talán?), hirtelen még a keresztneve is csak erőltetetve jut eszébe ebből a körmönfont körülírásból, egyszerűen nem az a fajta fiú volt, akire csak egy másodpercig is fel tudott volna nézni, és hát azon a maréknyi mardekáros aranyifjon, akiket tisztelt és/vagy gyűlölt, nem igazán vett észre senkit a Roxfortban, legalábbis az idő nagyrészében nem. Alig emlékszik valamire belőle. Mindig másik lánnyal enyelgett, ez megvan, ugyanazt a szöveget nyomta, mint a többiek, de azért nem volt elég vér a pucájában, hogy komolyan is gondolja, nem talált benne semmi eredetit. Akkor meg minek ismerné?
De ebben a kérdésben van valami, ami túlmutat önmagán, így kicsit megkésve, mikor már bőven érződik a levegőben az udvarias témaváltás szükségessége, összevonja  a szemöldökét.
- Bántott téged?
Nem mintha Celia kiváltaná az emberből a védelmezés ösztönét. Vagy talán mégis? Valaki másból, esetleg. Elvégre elég törékenynek látszik, és ha ezek a nagy szemek mondjuk barnák lennének – talán. De van benne valami jól kendőzött, fátyolszerű magabiztosság, amit mindig is utált a lányokban, akik tudják magukról, hogy szépek, vagy jó partik. Vagy talán csak odaképzeli? Lehet, hogy az előítéleteit vetíti ki rá? Mindegy tulajdonképpen: teljesen mindegy, hogy Celia mit nem vált ki belőle, ez a különbség kettejük között Dolohovval, az, hogy ő azt mondta, elveszi ezt a lányt, egy komplett csomagot jelent. Azt, hogy erőnek erejével próbálkozik legalább előzékenynek, ha nem is kedvesnek lenni ebben a beszélgetésben, az, hogy a külvilág számára semmilyen kelletlenséget nem mutat, és az, hogy ha Wright bántotta Celiát, akkor minimum néhány epés megjegyzést, de akár némi diszkréten intézett párbajt is kiérdemelt. Még ha emögött a világon semmi nincs.
Ennek a csomagnak a része az is, amit felajánlott.
Mégis, ahogy kimondja, nem mintha… basszus, hiszen csak mosolyog. Mégis olyan érzése van, mintha egy komplett csapdába sétált volna bele, holott csak a minimálisan elvárhatót, a normálisat tette. Természetes, hogy a lány ezt akarta, vagy erre számíthatott, hiszen ez az alapvető. De valahogy mégis pokoli érzés, hogy pontosan azt tette, amit Celia akart. Nem, ez a lány valahogy kurvára nem szorul rá az előzékenységre vagy a lovagiasságra. Kierőltet magából egy mosolyt, és biccent.
- Akkor jövő hét csütörtökön, Burke-ék Equirria-partiján? Elmegyek érted, ha gondolod. – Ennyit kibír, ha tovább halogatná, akkor csak annál utálatosabb lenne az egész, de most ezt letudják, és utána egyből jelentőségét veszti. – Remélem, legalább szárnyas lovakkal tervezik a versenyt – teszi hozzá, hogy csevejjel leplezze a feszélyezettségét. – Thesztrálokkal, mondjuk.
Még körülbelül tíz-tizenkét perc, erre osztja be a maradék, rég kihűlt teáját, azután elköszönhet anélkül, hogy udvariatlan lenne.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Celia Cleves

Celia Cleves

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
taylor marie hill

»
» Csüt. 4 Ápr. - 21:01
Hazudhatna. Persze elég nagy ostobaság lenne, ha hazudna, ha olyasmit állítana, ami meg sem történt, előbb-utóbb biztosan ő járna rosszabbul. Mégis ki fogná az ő pártját, ha a bátyja azzal vádolná, hazudik? Bizonyára nem neki hinnének, hiszen olyan egyértelmű, olyan átlátszó, hogy ezernyi kisebb és nagyobb ok miatt kívánhatna bármi rosszat Aiden Wrightnak. Majd egyszer talán megengedi magának, ha egyedül van, az álom és ébrenlét közti édesen könnyű mezsgyén, hogy elfantáziálgasson arról, mi történt volna, ha azt mondja a leendő vőlegényének, hogy a bátyja, a mindenki által rajongott bátyja akár csak annyit is tett vele, hogy a háta mögé csavarta a karját.
De Aiden Wright soha semmi ilyesmit nem tett. Amit tett, az szinte rosszabb annál, mintha bántotta volna - legalábbis szerinte. Ha bántotta volna valaha, ha bántaná mostanság, legalább emberszámba venné, legalább tudomást venne róla, legalább hajlandó lenne úgy csinálni, mintha ő olyasvalaki lenne, akire érdemes odafigyelni. Nyilván ez sem igaz - Nem, nem bántott. Legalábbis, ha arra gondolsz, amire az emberek ilyenkor gondolni szoktak. De nem hogy nem kedvel, szerintem megveti a létezésemnek még csak a gondolatát is - és most tényleg nagyon próbálkozik, hogy ne legyen benne semmi kicsinyes keserűség, mintha csak tényt olvasott volna fel a Próféta legújabb számából.
Mert talán mégsem olyan jó dolog, ha olyannak mutatja magát, mintha nyitott könyv lenne és talán mégsem olyan jó dolog, ha a dolgok láthatóan úgy alakulnak, ahogy neki tetszik. Legalábbis kénytelen erre gondolni, ahogy Barty mosolya valahogy olyan... kikényszerítettnek hat, az övéhez képest legalábbis biztosan, és emlékeztetnie kell magát arra az újabb, kellemetlen igazságra, hogy valójában nem számít, ő mit akar. Mert még ha egyszer lehet az első is valamiben, ha őt el is veszi valaki feleségül, nem úgy, mint a csapodár anyját, ő azért akkor is csak egy lány marad, vagyis Barty mellett csakis második lehet, vagyis az, amit ő akar, az csak másodlagos. Ha túl erőszakos, ha túl akaratos, ez az egész még tényleg kellemetlenné válhat. Pedig az az utolsó dolog, amit szeretne. Meggyőződése, hogy lehet ez az egész kellemes is, csak még nem jött rá teljes bizonyossággal, mi erre a megfelelő módszer. De hát nem is ismeri a Crouch fiút... kénytelen lesz saját bőrükön kísérletezve kitapasztalni, hogyan érheti el, hogy legalább valami működjön.
- Rendben - nincs kifogás, nincs akadékoskodás, felesleges kérdések, egyébként is mindegy, hova mennek, nem igaz? A hangsúly legkevésbé sem ezen van - Ó, Burke-ék tudják, hogyan kell szórakoztatni... nem gondolnám, hogy csalódást fognak okozni - észrevétlen gyakorlatiassággal csusszan át a fiú által megütött tapasztalatai szerint leginkább távolságtartásra használt csevegő hangnembe, ami bár ijesztő természetességgel áll neki jól, valójában mindig is gyűlölte. Még ha volt is benne valami bizarr, sokkal jobb volt rideg nyíltsággal beszélnie erről, vagy épp arról. Egyébként is... az nyomot hagy. Ilyet, vagy olyat, de nehezen feledhető, nem úgy, mint egy tökéletes mosoly, vagy egy édes hangsúly.
Ahogy egy jól időzített távozás is lehet hatásos. Valahogy vitathatatlan ösztönösséggel érzi, hogy ez bőven elég volt első táncnak - Köszönöm a teát és a beszélgetést, Barty. Nem tartalak fel tovább, majd csütörtökön találkozunk - szólal meg elköszönéssel, mintha ez egészen egyértelműen várható lett volna. Nem is fejezi be a teáját, csak finoman hátrébb tolja a széket, leakasztja a táskáját annak támlájáról, int egy egészen aprócska "pá"-t, és indul is vissza az utca forgataga felé - ha Juniornak sem támad közben roppant fontos, a csütörtök ígéretén túlmutató mondandója.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

waiting for the stars to align

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» stars cannot shine without darkness
» Stars shining bright above you

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-