Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Agatha & Amycus EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Agatha & Amycus EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Agatha & Amycus EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Agatha & Amycus EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Agatha & Amycus EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Agatha & Amycus EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Agatha & Amycus EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Agatha & Amycus EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Agatha & Amycus EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 30 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Csüt. 5 Nov. - 1:00
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Érzem, ahogy a hideg szél a csontomig hatol. Hiába húzom mégjobban össze a köpenyem, hiába fúrom az orrom a sálamba, szart sem ér. Errefel mit csinál ez az istenverte nőszemély? Egyik lábáról a másikra áll a főtér kellős közepén. Az egyik pillanatban még elindul, a másikban megint metorpan. Ez megy mióta elhagytuk a kastélyt, és nekem már nagyon elegem van belőle.
- Elárulnád, hogy újabban mi a bajod a Három Seprűvel? Szerintem szimpi kocsma.
- Ehh, tele van csőcselékkel – érkezik a kurta válasz, és én már nem is tépem magam, hogy további magyarázatot követeljek. Alecto egyszerűen ilyen. Amikor megjön neki, akkor semmi sem jó. Nem mintha egyébként annyira rugalmas volna, de biztos nem lenne képes a fagyban álldogálni az ihletre várva.
- Akkor menjünk a Szárnyas Vadkanba – adom meg magam, és most azt hiszem magamról, hogy milyen nemeslelkű vagyok, egy hős, aki megmentette a napot, hiszen egész héten azért cirkuszolt, hogy egyszer el akar menni a Vadkanba. Természetesen végig elleneztem. Nem hiányzik nekünk, hogy flúgos halálfalókkal lássanak minket, de hát neki aztán beszélhetek.
- Inkább menjünk haza.
- TESSÉK? - értetlnkedve meredek rá. Kezemet kiveszem a zsebemből, hogy megérintsem a homlokát, mintha a láz jeleit keresném rajta. - Te meghibbantál? Dobjam csak úgy el az egyetlen napot a hónapban, amikor büntetlenül ihatok? Na, azt már nem.
- Akkor igyál egyedül. Szevassz.
Olyan hirtelen történt minden, hogy teljesen lemeredve bámulok csak utána, ahogy szavát betartva átvág a főtéren és elindul a Roxfort felé vezető kis utcán, ahonna nemrég érkeztünk. A fagyos cél újra az arcomba csap, de ezúttal érkezik néhány esőcsepp is, sűrgetve, hogy mozduljak valamerre, és a testem automatikusan reagál is rá. Gépes mozdulatokkal indulok el a kocsma felé, mintha előre beprogramoztak volna. Mert egyébként nem sok keresnivalóm van ott egyedül. A nővéremen kívül meg nem vagyok senkivel sem ivócimbora.
Mire feleszmélek már bent is vagyok a jó meleg, vajsörillatú helyiségben. Mintha a végtagjaim egyenként felolvadnának, én is kicsit jobb kedvre derülök. Az körülbelül annyit jelent nálam, hogy már nem nézek olyan arccal a mellettem elhaladó emberekre, mintha sorozatgyilkos lennék. Van egyébként egy olyan nyugtalanító érzésem, hogy Alecto csak vetített és igazából le akart rázni, hogy egyedül mehessen a halálfalók közé. Ahhoz, hogy ezt a megrögzött gondolatot elhessegessem, és ne induljak most rögtön a keresésére, italra és társaságra van szükségem. Félszeg léptekkel a pulthoz sétálok, és közben minden asztaltársaságot alaposan megfigyelek.
- Egy lángnyelv whiskyt kérnék – fordulok a pult felé és hevesen bólogatok, hogy bizony már nagykorú vagyok, de hát ezt ő is nagyon jól tudja, nem ez az első eset, hogy itt iszom. Miközben a rendelésre várok, egy szőke hajzuhatag takarja el a látóteremet, aztán a hajzuhatag tulajdonosa kér egy knútot, én meg azon kapom magam, hogy heves mozdulatokkal a zsebeimet kutatom, de mire előhalászom azt a nyavalyás érmét, a kopaszodó fickó a másik oldaláról, már megelőzött. Ahogy mindketten várunk a pultnak támaszkodva, hirtelen érzem a késztetést, hogy megszólítsam, vagy legalább a haját megérintsem. Mivel az utóbbi eléggé félreérthető szituációba keverhet, inkább a megszólításnál maradok. Éppen ekkor érkezik meg a whiskym, amit egy mozulattal elé tolok, és intek a pultosnak, hogy hozzon még egyet. Mindeközben a lány már megkapta a saját italát, és indulni készül.
- Hé, kislány, ne hagyd itt az italod – érintem meg szelíden a vállát, és a pulton árválkodó whiskyre mutatok.

   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 6 Nov. - 9:31
Agatha & Amycus Ezgif.com-resize

Sebes léptekkel haladok végig Roxmorts kis utcáin az emberek tömegét kerülgetve. Még nincs itt a karácsony, de már mindenki, főként a diákok lázban égnek és tömegesen próbálnak bejutni a Mézesfalásba, hogy elsőként kóstolhassák meg a karácsonyra emlékeztető első és legújabb ízeket, vagy előre megvásároljanak mindent nyalánkságot, melyeket haza fognak vinni, esetleg küldeni a családjuknak. Magamat szerencsésnek mondhatom, hogy sosem kell részt vennem hasonlónak mondható tömeghisztériában, ugyanis az egyetlen ember, akivel otthon ápolom a kapcsolatot nem eszik meg semmi mást zöldségeken és gyümölcsökön kívül. Persze megesik, hogy ráakadok egy-egy különlegességre valahol, amiről úgy gondolom, hogy feltétlenül továbbítanom kell számára, de ritka az ilyen. Az üzletből a legkülönfélébb hangok szűrődnek ki, ahogy elhaladok mellette, sőt nem is közvetlenül mellette, hanem több méteres tisztes távot tartok a nagyszámú érdeklődő miatt, akik folyamatosan nyomakodnak beljebb és beljebb, bentről pedig lehet hallani kacagást, sikítást, jajgatást, a kirakatból pedig tökéletesen lehet szemlélni a bent történő eseményeket. A karácsony első hírnökei, az apró télapók, már hahotázva repülik körbe a kirakat hatalmas területét, s bár a fákat még nem állították fel, az ember rögtön úgy érzi, hogy az idő jócskán lehűlt és összébb húzza a kabátját, vagy sietősebbre fogja a dolgát. Én sem vagyok vele másként; arcom alsó részét még jobban hatalmas sálamba bújtatom, lassan már az orrom sem látszódik ki, kabátomon pedig a cipzárt amennyire csak a sál engedi, följebb húzom. Kezemben barna papírcsomag lapul, melynek összetekert nyakát most szorosabban markolom, mielőtt valaki gondol egyet és megszabadít tőle. Tekintetemet elszakítom a viaskodó tömegtől és fölnézek az épületekre, keresve a Három Seprű már jól megszokott épületét. Mivel mással tölthetné egy diák a Roxmortsi szabad hétvégéjét, mint egy kiadós vajsörözéssel a barátokkal vagy csak egy kis andalgással a házak és üzletek között és nézni, ahogy a halloweeni tökök lassan eltűnnek a kirakatokból. Mostanság egy dementor sem akarja a lelkemet kiszívni a testemből, igen divatos jelmez volt az idén minden korosztály körében. Átalakul minden és ez belül furcsa izgalommal tölt el, bár az ünnepekért nem vagyok oda, mégis mindig csodálattal nézem, ahogyan az ünnepi hangulat végigsöpör mindenhol és mindenki a tőle telhető legjobb módon próbálja megmutatni, hogy számára mit jelent az ünnep. Ajkam mosolyra húzódik és még egy utolsó pillantást vetek az utcára, majd belépek a Három Seprűbe és lehúzom orromról a sálat. A kellemes melege a helyiségnek azonnal átjár és kabátomon a cipzárt már nyugodtan lejjebb húzhatom, hogy belső zsebéből előveszek két pergament. Az egyik édesapám levele, amely mögött másodikként egy szerződés lapul. Az ajtóból lassú léptekkel a pulthoz sétálok, miközben figyelmesen elolvasom a levél minden sorát, majd annak befejeztével emelem föl a fejemet és tekintek körbe. Nem kell sokáig keresnem a személyt, akihez ma jöttem, hisz közvetlenül mellettem áll.
'Jó napot! Mr. Franzhoz van szerencsém? - szólítom meg mosollyal az arcomon az urat, miközben a levelet a szerződés nélkül visszasüllyesztem a zsebembe. A kopaszodó férfi csak bólint, fakó szeme egyszer csak csillogni kezd a reménytől és eltolja maga elől a poharat.
'Nagyszerű. Jack Greewy lánya vagyok, Agatha és édesapám küldött egy kis csomagot a maga számára.'
- teszem föl a férfi elé a pultra a barna papírzacskót, melyben egy doboz lapul hat fiolával telve. Mohón bontja szét a zacskó száját és ragadja ki a dobozból az első fiolát. A fiolában sötét bíbor színű folyadék lötykölődik. Egyáltalán nem fényes, az ember azt mondaná rá, hogy olyan akár a közönséges festék.
'Még mielőtt rögvest a fiola fenekére nézne, lenne itt egy kis papírmunka biztonsági esetekre.' - tolom el előle a zacskót és a pergament szétterítve helyezem le a pultra egy ceruzával együtt, melyet a férfi sebesen magához ragad és gondolkodás, a szerződés elolvasása nélkül tölti ki az üresen maradt részeket. A betűk a ceruza nyomán sercegve égnek a pergamenbe, miközben a pultosra nézve kérek egy vajsört. Arcáról már nem az olvasható, hogy helyteleníti az itt nyélbe ütött üzleteimet és a kocsmából való kitiltásomat fontolgatja, hiszen az apámtól kapott havi csekélyebb összeg meglágyította a szívét és szemet huny fölötte. Nem hall és nem lát semmit, hanem inkább kiszolgálja a többi vendéget. Hátam mögött fölcsendül egy hang, melynek hatására nekidőlök a vastag fából készült pultnak és magam elé húzom a vajsörös korsómat. Az utolsó betűk is beleégnek a pergamenbe, a férfi pedig nyújtja a ceruzát felém jelezve, hogy az ő része ebben a muriban lassan véget ér. A lap aljára odakanyarítom a nevemet és a pergamen hamarosan újra a zsebemben pihen már.
'A doboz hat fiolát tartalmaz, ezeknek a hatása pedig másfél évig kitart. Hat héten keresztül megiszik egyet hetente és a hetedik hétre újra örömmel beszélgethet mindenkivel és az ének hangja sem lesz utolsó. Mellékhatásként felléphet olyan tünet, hogy esténként gőzölögni kezd a füle de nem jár hő hatással sem pedig hallás károsodással, de ez ritkán fordul elő. Egészségére.' - emelem meg a korsómat, a férfi pedig az első fiola dugóját kirántva szinte a helyről tölti szervezetébe a bíbor folyadékot, hogy utána boldogságban úszva megünnepelhesse hangja visszajövetelét egy jó pohárka itallal. Belekortyolok a magaméba, majd a korsó a pultra kerül én pedig az ajtó irányába tekintek. Odakint talán még körbenézhetnék egy kicsit mielőtt visszatérek a kastélyba, kezeim pedig meg sem várják döntésemet; ujjaim sebesen felhúzzák a kabátom cipzárját és megigazítom fejemen a mindenki által furcsának tartott szemüvegemet, hogy kiléphessek újra a hidegbe, de pár lépés után egy kéz és egy férfihoz tartozó hang megállít.
'Parancsolsz?' - fordulok mosolyogva a hang irányába, s legszívesebben a lehető legártalmasabb átokkal sújtanám a megszólításért. Kislány... Pillantásom a pulton maradt whiskys pohárra esik, amely félig telt vajsörös korsóm mellett ácsorog, utána visszanézek a fiúra. Homlokomat ráncolva vizslatom az arcát, agyamban a kerekek pedig pörögnek, hogy melyik iskolai ház színeiben szoktam őt látni.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Csüt. 12 Nov. - 0:23
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Talán kicsit túlságosan is sikerült egyértelmű jelét adnom annak, hogy milyen baromira elkeseredett vagyok, de jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Vagyok annyira rugalmas, hogy úgy lazán kezeljem a dolgokat, mintha szarnék rájuk, még akkor is, ha valójában nem. Egyedül Alecto képes kihozni belőlem olyan reakciókat, amket sosem vállalnék fel mások előtt. A baj csak az, hogy most már gyűlölöm ezt a tényt. Talán sokkal stabilabb volnék érzelmileg, ha több emberben megbízhatnék, és így a nővérem sem lenne ekkora hatással az életemre. Nem mintha ezen már lehetne változtatni. Nem is az ellene való lázadásból szúrtam ki pont Agathat, aki hát azért nem éppen az én válogatós nővérem ízlésének megfelelő csaj. Vele ellentétben én viszont nem válogatok. Nincs megadva nekem az a luxus, hogy nyilvános kavirnyásszak a nőstények után, mint egy pincsi. Bombont küldjek, Madam Puddifoot kávézójába járjak, megfogjam a kezüket a folyosón és efféle baromságok. És mindez nem azért van, mert képtelen lennék megállapodni, hanem mert túlságosan féltem az életüket. A pszichopata nővérem mellett nem igazán sült el egy próbálkozásom sem. Nem egy lány került az utóbbi években a gyengélkedőre.
Ahogy a lány visszafordul, és értetlen arccal bámul rám, ráeszmélek, hogy a kezem még mindig a vállán van. Ez még az én mércémmel is tolakodásnak tűnik, úgyhogy gyorsan visszahúzom és a nadrágom zsebébe süllyesztem. A következő másodpercekben meg csak bambán bámulok előre, mintha nem hallottam volna a kérdést. Még mindig a szőke tincseket tanulmányozom, aztán tekintetem továbbvándorol a nyaknak vonalára, amit éppen nem takar a sál. Tulajdonképpen nem ez az első eset, hogy rajtafelejtem a tekintetemet. Nem mondanám, hogy különösebben az esetem lenne, de mégis megragadott benne valami. Azok a kóbor tincsek, amiket folyton a füle mögé igazgat, vagy az az izgága tekintet, ami folyton azt sugallja, mellette biztos nem lenne egy unalmas percem se. Amikor egyedül kóborol a folyosón és sápadt arcát az üveghez nyomja, amikor felül az egyik ablak párkányára és onnan valahova messze réved a tekintete...
Khm.. Nos igen, kicsit talán többször is megfigyeltem távolról, mint ahányszor illendő lett volna, de ez csak most tudatosult bennem, ahogy itt áll előttem. Eddig még csak nem is gondoltam rá, most mégis mindennél jobban vágyom arra, hogy újra megszólaljon. Most hallottam először beszélni. Szóval jobb lesz belehúzni,mielőtt még pillanatnyi hallgatásomat kihasználná és magamra hagyna.
- Nem parancsoltam, csak figyelmeztettelek, hogy ittfelejtetted a whiskydet. Bunkóság lelépni, amíg még van valami a poharadban.
Ez önmagában még nagyon esetlenül hangzik, úgyhogy megtoldom egy féloldalas mosollyal. - A vendégem vagy. És ne félj, nem tettem bele semmit. Bár akkor is azt mondanám, ha megtettem volna, úgyhogy nem mehetsz biztosra. - Felemelkedek a székről, és közelebb hajolok hozzá, alaposan megsértve ezzel az intim zónáját, a hangom viszont automatikusan lehalkítom - Viszont, ha megiszod velem ezt az italt, akkor talán nem árullak be a házvezetődnél vagy Friccsnél, hogy illegális bájital-üzelmeket folytatsz. - Miközben hozzá beszélek az arcát fürkészem, és a féloldalas mosoly rosszindulatú vigyorrá evoluálódik az arcomon. - Nem láttam, hogy adtál volna az úriembernek nyugtát. Nyugta nélkül meg nincs tiszta üzlet, ezt te is jól tudod.
   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 13 Nov. - 10:34
Agatha & Amycus Ezgif.com-resize

Arckifejezésem hihetetlen gyorsasággal változik egyik percről a másikra. Homlokomon a bőr továbbra is gyűrődik ahogy váltogatom tekintetem az ital és a fiú között, akiről még mindig semmi nem jut eszembe. Agyamban pörögnek végig az emberek, akikkel valaha is találkoztam az iskola berkein belül, de akárhogy is próbálkozom, nem emlékszem rá, de ez megszokott. Amikor az ember nagyon akar emlékezni valamire, az az istenért sem jut eszébe abban az adott szituációban, amikor szüksége lenne rá, persze percekkel vagy órákkal később egy csettintésre eszébe jut minden. De miért is erőlködöm akkor annyira, hogy emlékeim különböző fiókjaiból előtúrjam azokat az embereket, akikkel valaha is beszéltem, vagy valaha is láttam? Túl sokan vannak. Miért nehéz elfogadnom, hogy lehetséges, hogy még sohasem láttam annak ellenére, hogy iskolatársak vagyunk? Mert lehetetlen. Az iskola túl nagy, hogy mindenkit ismerjek benne annak ellenére is, hogy évek teltek el az első itt töltött napom óta, s én mégis győzködöm magam, hogy tudom kicsoda ő. Lehetséges, hogy már korábban beszéltünk is és elfelejtettem volna? Egyre kuszább gondolataimból esetlen okfejtése ránt vissza a valóságban, én pedig abbahagyom tekintetem ugráltatását a két pont között és már csak a pohara figyelem.
'Szóval, csak hogy egy huszáros vágással tisztázzunk mindent, amit most itt igyekeztél egy épkézláb mondatba belesűríteni; azt akarod, hogy igyak meg egy olyan italt, amibe ötven százalékos eséllyel beletettél valamit, ami valószínűleg a szervezetemből nem a legjobb hatást fogja kiváltani? Ráadásul az indokát sem tudom, amiért bele akartál volna tenni bármit is abba a whiskybe, de tételezzük fel beletetted. Minek?' - mindkét kezemet karba fonom, majd jobbomat fölemelve kezdem mutatóujjammal ütögetni az államat. Életemben nem kóstoltam még meg azt a whiskyt, akárhányszor idejöttem csak a vajsörből kértem, mert jobbnak láttam, hogyha nem kóstolom végig a Seprű teljes kínálatát, még mielőtt valamelyik ital hatására balgaságot csinálok, ami ráadásul nem is az én javamat szolgálná, hanem a legrosszabb esetben indokot adna, hogy kicsapjanak az iskolából, jobbik esetben pedig csak susmorgások, mutogatások tárgya lennék, bár egyik sem túl kellemes. Még vetek a vastag talpú pohárban úszkáló italra egy utolsó pillantást, s bár az ízére kíváncsi vagyok, mégis amellett döntök, hogy visszautasítom az italt és maradok a vajsöröm mellett, habár nem hiszem, hogy világokat rengető illetlenség otthagyni az italt, amikor rengetegen csinálják ugyanezt és nem olvasni a Prófétában másnap, hogy emiatt az Azkaban legsötétebb zárkájába kerültek volna. Már látom is lelki szemeim előtt a tárgyalás jelenetét és hallom a nevetséges indokot és ítéletet, ahogyan kimondják az ártatlan mágusra vagy boszorkányra az ítéletet, hogy illetlenségből, itala elfogyasztása nélküli távozás miatt élete végéig az Azkaban fogja lesz. Ettől a nevetséges gondolattól szám sarka egy apró mosolyra húzódik, ám az a mosoly hamar le is lohad onnan. Kezemet lejjebb eresztve lépek hátrébb pár lépést és fejemet kissé megdöntve nézek a fiúra. Nincs időm hangot adni a fiú zavaró közelségére, arcom viszont egyre inkább kezd vöröses árnyalatot fölvenni és kézfejeim ökölbe szorulnak, ajkaim pedig pengevékonnyá válnak, ahogy összeszorítom őket. Érzem, ahogy belülről elönt a düh és a méreg, torkomon már sorban állnak egymás mögött a szavak, melyeknek segítségével, emeltebb hangerővel, majdhogynem kiabálva akarnám elküldeni melegebb éghajlatra, vagy ahová neki tetszik, vagy pedig egy életre kását csinálni az agyából. Már nem csak az arcom öltözött vöröses árnyalatba, érzem, ahogy füleim is elkezdenek fölmelegedni, épphogy nem tör elő belőlük füst.
'Ide figyelj, akárki is vagy te... ' - számomra is meglepő módon szólalok meg hangomat lehalkítva és közelebb lépek hozzá olyannyira, amennyire ő is megtette az előbb. -  'Tudod-e, hogy nem szép dolog zsarolni az embereket, pláne nem egy nőt, bár ahogy elnézem, ez téged nem nagyon érdekelhet, de, és itt most a 'de'-n van a hangsúly, az sem mindegy, hogy milyen nőt zsarolsz... - tekintetemet mélyen az övébe fúrom, miközben jobb kezemet ismét fölemelem, kettőnk közé ezzel éket verve, pöccintem meg orrának hegyét erősen és fenyegetően, mintha csak egy állathoz beszélnék éppen, aki rosszat csinált.  - 'Velem például nem mész vele semmire.' - pöccintem meg újra erősen. - 'Csak fölhergelsz teljesen fölöslegesen. Szépen is meg lehet kérni egy hölgyet, hogy megigyon veled valamit, de a mardekárosokra jellemző aljas és ocsmány módon fenyegetőzve ez sajnos nem fog menni sem rövid, sem pedig hosszabb távon.' - újra megpöccintem és érzem, hogy már nem dolgozik bennem olyan erősen a harag, mint annak előtte. Mintha a megalázása, állattá való lealacsonyítása valamiképp megnyugtatná a lelkemet és újra gyeplőt adna a kezembe, hogy kordában tudjam vele tartani a helyzetet. Újabb pöccintés után lejjebb húzom kabátomon a cipzárt, hogy belső zsebéből elővehessem a friss szerződést.
'És ha már a nyugtánál tartunk, én jobban bízom abban a szerződésben, amiben mindent leírunk becsülettel, nem átverve a használót. De szaladj csak vissza a kastélyba, mondd el mindenkinek, hogy mit csinálok, de aztán azt is mondd el, hogy a csúnya Agatha milyen gonosz volt, amiért nem sírta el magát rögtön a zsarolgatástól.' - rázom meg közvetlenül az arca előtt a pergament, majd visszadugom a zsebembe, hogy ott biztonságban legyen, bár szívesebben csaptam volna a homlokához, mégsem ér annyit, hogy a pergamen elszakadjon valahol. Tekintetemet nem szakítom el az övtől, miközben a pultról elveszem a vajsörrel még félig teli korsómat.
'Inni szeretnél velem? Tessék. Egészségedre!' - emelem meg kissé a korsót, orrát pedig újra megpöccintem és arcomon széles mosoly terül szét. Arcomon már nyoma sincs a pírnak, csak gyomrom remeg belül és ha nem hányom ki azonnal a vajsört, miután lenyelem, akkor hálát adok az égnek. Italomba kortyolva nézek most a korsóra egy pillanatra és legszívesebben lehunynám a szemeimet, hogy fölébredjek talán a rémálom kezdetéből. Agatha mit tettél? Lehetséges, hogy most intéztél el magadnak egy jegyet hazafelé örökre Roxfortból.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Hétf. 16 Nov. - 7:46
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Ha netalántán eddig kétségeim lettek volna a lány hovatartozását illetően, akkor is hamar kiderült volna, hogy a Griffendélből szalajtották ezt a csípős nyelvű lányt. De ezt inkább ebben a formában nem dörgölöm az orra alá, különben megint csak további okot adok arra, hogy jelentet rendezzen. Már így is feltűnést keltettünk furcsa párosunkkal a Három Seprűben. Habár jogos az okfejtése, inkább nem válaszolok rá, csak megengedek egy széles vigyort, amivel valószínű, hogy még inkább felhúzom, de nem fogom vissza magam. Akarom látni, hogy robban ez az időzített bomba, ami itt ketyeg előttem. Kétségsem férhet hozzá, én vagyok az ügyeletes káosz mester, aki addig hergeli az embereket maga körül, amíg azok teljesen ki nem kelnek magukból. Vagy éppen megmutatják valódi énjüket. Ahogy ez a kis szőkeség esetében is történt.
Élvezettel nézem végig, ahogy arcca egyre inkább egy jól érett kertparadicsom színével vetekszik, aztán pedig már nem bírja tovább, és előtörne belőle a szavak. Most mindenféle szándékosság ellenére ismét mosolyra késztet, amely ezúttal sokkal őszintébb, mint eddig.
- Miért? Milyen nő vagy te? - kérdezem incselkedve, de a következő pillanatban bezavar a képbe egy ujj, ami orron pöcköl. És ha azt hinném, hogy ez az első és az utolsó alkalom, hát nagyon tévedek. Kikerekedett szemekkel bámulok rá. Tekintetem egyik pillanatban az orromat pöckölő ujján pihen, aztán átvándorol az arcára és megint vissza az orrom hegyére. Ahogy egyre idegesítbbé válik a mozdulata, ő annál inkább lenyugszik, mintha ez valami feszültséglevezető gyakorlat lenne. És a következőkben már érkezik is a házamat célzó becsmérlő megjegyzések garmadája. A vicces az, hogy nem mond semmi olyasmit, amit mardekárosként eddig ne hallottam volna. De azért mindig szarul esik, mert mégiscsak engem akart az anyomorék süveg anno a Hollóhátba pakolni. Persze az, hogy akkor milyen voltam, az teljesen relevanciáját veszti hat év Mardekár után, mégis bennem van az érzés, hogy mégsem vagyok tisztavérű mardekáros. Igenis, különb vagyok náluk. Bár meglehet nincs is olyan, hogy tiszta hollóhátas vagy griffendéles, csak mondjuk random mond valamit a süveg, aztán úgyis az évek alatt mindenki a háza mottója, ideológiája és a társai befolyása alatt azzá válik, amit képvisel.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit rasszista volt? Nem utal valami haladó felfogásra, hogy még mindig az ezer éve kőbevésett skatulyák szerint ítéled meg az embereket – szakítom egy pillanatig félbe, majd hozzáteszem kissé beletörődött hangsúllyal – Amúgy sem hiszem, hogy a házak lennének a hibásak a bizonyos defektes személyiségjegyeinkért.
Itt elhallgatok, és tágra nyílt szemmel figyelem ahogy a pergamen, amiből semmit nem tudok kivenni, lobog egy pillanatig az arcom előtt, aztán újra eltűnik a lány zsebének rejtekében.  Szavai élesek és magabiztosnak hatnak, mégis veszi a fáradságot ahhoz, hogy ilyen nyomatékosan magyarázzon, ami számomra egyértelművé teszi, hogy vaj van a fején, noha én nem is sejtettem ezt az elején, csupán véletlenül ráhibáztam. Természetesen nem áll szándékomban feljelenteni, de érdekes látni a reakcióját, ahogyan eljátszik a gondolattal. Ahogy mozdulatai egyre hevesebbek lesznek és hangja elvékonyodik. Aztán magához emeli a vajsörös korsót, hogy kortyoljon egy jó nagyot, de közben még egyszer, utoljára megpöcköli az orromat. Ez az utolsó csepp a pohárban, elegem van, hogy miniatűr boxzsáknak használjanak. Meglendül a karom, és abban a pillanatban ahogy visszahúzná a kezét, megragadom a karját és gyengéden, de határozottan közelebb húzom magamhoz.
- Elég legyen ebből. Elhiszem, hogy ez számodra valami jólbevált relaxációsgyakorlat, de engem kurvára idegesít – suttogom elfojtott hangon. - Igazad van. Rosszul indítottam, de mentségemre legyen szólva, nem szocializálódtam éppen a legjobb közegben. Természetesen nem rohanok fel a házvezetőhöz, hogy az iménti kis közjátékot szóvá tegyem – mindeddig egynesen a szemébe néztem, most azonban lehajtom a fejem, és a padlót kezdem fixírozni, ahogy az utolsó mondat is elhagyja a számat – De jobban tennéd, ha máskor valami diszkrétebb helyet találnál az ügyleteid lebonyolításához, mint a Három Seprű. Ami pedig a meghívást illeti, még mindig fennáll.
   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Hétf. 16 Nov. - 14:47
Agatha & Amycus Ezgif.com-resize

Olyan aki... na erre a kérdésre mi lehetne a frappáns válasz? Olyan, aki nem hagyja magát és nem fél? Olyan, aki nem kezd vinnyogásba, amikor az életében történik egy apró bökkenő? Olyan, aki magabiztos és ha kell körömszakadtáig kiáll idióta módjára egy olyan dologért, amit tudja, hogy úgyis elveszít, nem amiért nem érdemes? Olyan, aki bizonyos időszakokban nekirontana indok nélkül mindenkinek, aki csak levegőt mer venni a közelében? Ismerem magam és ismerem a másik énemet is, aki csak akkor ad életjelet magáról, amikor a teliholdig már alig egy hét van hátra csak. És ha előjön, akkor meneküljön ki merre lát. Nyoma sem marad annak az Agathanak, aki mosolyogva odaint, hogyha ismerős vagy számára, aki minden kalandban benne van és cinkostársad bármiben, aki realista ugyan, de ha van ereje, akkor igyekszik meglátni a pozitív oldalát a dolgoknak, aki kísérletezik az apjától kapott vagy elcsent bájitalfőzetek receptjeivel és mindig valami újdonságon töri a fejét. Csak a komor arc, a végtelen elutasítás és a környezet kizárása marad utána, hogy aztán telihold után visszatérhessen ugyanahhoz, aki mindig is volt.
Olyan, aki... mit feleljek erre?
'Olyan, aki nem hagyja magát.' - felelem végül. Komoly hangvételűnek szántam ezt a mondatot, szerettem volna, hogyha érzi, hogy én bizony borsot törhetek könnyedén az orra alá, ha keresztbe tesz nekem, de meglepett arckifejezését látva érzem, ahogy ajkaim fölfelé kezdenek görbülni, épphogy nem nevetem el magamat a kikerekedett szemektől, melyekben értetlenkedő kifejezés ül. Ne nevess, ne nevess, nem szabad nevetni! Igyekezetem ellenére, mely abban merül ki, hogy fogaimat olyan erővel szorítom össze, hogy félő volt, hogy letörök valamelyikből egy darabot, próbálkozásom nem járt sikerrel, így drasztikusabb módszerhez folyamodva a nyelvemre harapok rá teljes erővel, de mintha az sem lenne elég. A zavarodott tekintet, mely a bántalmazó ujj és az én pillantásom között ugrál furcsa mód mulattat. Letöröltem arcáról az elégedett és öntelt mosolyt, melyet akkor villantott meg felém, amikor látta, hogy sikerült pillanatok alatt a józan eszemet elröpítenie egy másik bolygóra, vérnyomásomat pedig az egekbe emelte, de nem sokáig. Na de mit csinálok én? Ugyanazt az elégedett és öntelt mosolyt villantanám meg felé, hogyha arcizmaimnak hagynám, hogy szabadon tegyék, amit akarnak, de nem engedem.
'Rasszista? Ugyan kérlek, ebben szemernyi rasszizmus sem volt. Nem hiszek abban, hogy egy embert a háza alapján kell megítélni, mert nem minden ember egyforma. Mindazonáltal nem tagadhatod le, hogy az előbb elmondottak ne lennének jellemzőek rád az iméntiek alapján. Olyan, mintha lenne egy olló a kezedben és arról próbálnál meg meggyőzni, hogy nem olló van a kezedben, hanem toll. Érted mire gondolok. Hiába próbálsz meggyőzni arról, hogy te nem olyan vagy, mint a házad többi tagja, hogyha mégis úgy viselkedsz. Persze, hogy beskatulyáznak az emberek ez alapján.' - hangom most már nem remeg cseppet sem, nem kell erőltetnem a halk beszédet és a düh vörös felhői is oszlani kezdenek, bár még mindig nagyobb lenne bennem az elégedettség, hogyha hallhattam volna a pergamen csattanását homlokának bőrén, mégis ez már csak vágyálom marad és a fantáziámra kell bíznom, hogy hogyan hangzott volna. Valószínűleg jó nem származott volna belőle, mert mosolyomat annyira sem tudtam volna visszatartani, mint előzőleg, hát még a nevetésemet. Kipukkant volna belőlem és a kárörvendő hahotát még mindig nem sikerült volna belém fojtani. A pergamen a zsebemben pihen, a vajsörös korsó pedig a kezemben és ingerültségem hadserege már épp visszavonulót fújna, hogyha a fiú keze nem fonódna karomra és húzna az eddiginél is közelebb magához. Arcomat újra elönti a pír, de most már nem csak a harag játszik ebben közre, hanem a megilletődöttség és a zavarodottság. A korsóból nem hiányzik két kortynál több és a kelleténél kissé nagyobb erővel teszem vissza a pulton eddig elfoglalt helyére és engedem el a fület, hogy középső és mutatóujjam dobolni kezdhessenek a hüvelykujjamon. S amilyen hirtelen jött a dühöm, olyan hamar szállt is el. Csöndesen, egy lépést hátrálva hallgatom végig mondanivalóját, miközben ujjaimmal folyamatosan dobolok, fejemet pedig kissé megdöntve figyelek rá.
'Sokan mások sem szocializálódtak a legjobbak között, mégis próbálják elutasítani azt a mintát, amit láttak vagy még mindig látnak nap mint nap. Nem okoskodni szeretnék, csak lesz olyan, aki ezt nem fogja egyáltalán elfogadni, mint magyarázat, vagy előad egy szép mesét arról, hogy ő honnan jött és most nézz rá.' - könyökölök a pultra és rabságban tartott kézfejemet pedig ellazítva horgasztom le és egy néma bólintással veszem tudomásul, hogy karrieremnek mégsem áldoztak le. Szívem nem egyszer dobban hatalmasakat, de pulzusom már alacsonyabb, mint nemrégiben volt és ahogy figyelem magam, egy újabb korsó vajsör, vagy esetleg az az árválkodó whisky is jól fog jönni, hogy szívem újra a megszokott ritmusában dobbanjon.
'Itt is meg ott is vannak dolgaim, a Három Seprű nem egy központi hely. Ahová kérik oda megyek. Az ital meghívást pedig most már szívesen elfogadom, feltéve... hogyha... elengeded a kezem...' - szabadítom ki fogságba esett kezemet és ismét a korsó fülére markolok, másik kezembe pedig a whiskys pohár kerül, hogy aztán elindulhassak a kis párosommal az egyik üresen álló asztal felé. A hely lassan kezd megtelni diákokkal és mindenféle népekkel, ahogy az időjárás kint kissé zordabbra fordul, és bár még fiatal az idő, mégis a kinti sötétség azt tükrözi, mintha késő este lenne. Leülök a kiszemelt asztalhoz és magam elé rakom a két poharat, és kissé megrökönyödve nézek a vastag talpú pohárra. Mit is ígértél magadnak? Rövidet soha?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Kedd 17 Nov. - 23:00
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Nem igazán hiszek az ilyen rezgésekben, meg hasonló baromságokban, de mégis úgy érzem, hogy a hangulat kézzel foghatóan megváltozott az elmúlt percekben. Sőt, amióta csak megláttam őt a pultnál, azóta folyamatosan változik. Nem számít, hogy a pattanásig feszül-e éppen vagy legszívesebben kocsonyává változtatná az agyamat, nekem már az is felüdülés, hogy nem egy frigid picsával kellett eltöltenem az időmet, amihez egyébként hozzászoktam már túlságosan is. Lehet hát hibáztatni amiért ennyire ragaszkodok foggal-körömmel ahhoz, hogy magam mellett tartsam? Na jó, talán a módszereimen nem ártana csíszolni valamelyest, de az igazság az, hogy sohasem voltam erre rászorulva. Az egyetlen nő, akit valaha is behatóbban ismertem, az a nővérem. Amit néha szánalmasnak érzek. Ez most pont egy ilyen pillanat.
Úgy tűnik egy hosszabb pillanatra belészorult a szó, ami kicsit meglep. Min lehet ennyit gondolkozni? Nem szántam ezt egy tízgalleonos kérdésnek vagy ilyesmi, csak cukkolni akartam kicsit. Ha most valami hosszú és megható életsztorit fogok hallani arról, hogy milyen nehéz a sora, és a betevőért illegális kereskedésbe fogott lejárt bájitalokkal, akkor abban a percben itt is hagytam. Farkasszemet nézek vele egy hosszú pillanatig, míg végre kinyögi azt az egymondatos választ, amin ennyit gondolkodott. Tehát nem akarja, hogy beleüssem az orrom a dolgába. Helyes. Úgy nem is érdekes, ha valaki tálcán kínálja fel magát.
- Azt látom – jegyzem meg halkan, alig hallhatóan, és csak nagy nehezen sikerül elfojtanom a mosolyt, ami annyira kikívánkozott. Neki azonban közben megered a mondókája, igaz, most nem magáról kell beszéljen, hanem tíz perces ismeretség után engem próbál kielemezni. Így okoskodhat kicsit. Hát hajrá!
Nem mondom, hogy nincs igaza, mert végül is van abban ráció, amit mond. Ha nem ismerném magam, én is ugyanígy nyilatkoznék, nem hibáztathatom, hogy így látja a dolgot, hiszen semmi alapja sincs velem kapcsolatban, még a nevemet sem tudja, vagy azt, hogy ki fia-borja vagyok. És ez utóbbi valahol jól is van így. Ennek ellenére szeretnék neki egy esélyt adni. Vagyis inkább magamnak.
- Nem te vagy az első, aki így gondolkodik. Viszont engem már eleve az zavar, hogy szerinted a piti kis zsarolás a mardekárosok sajátja. Nem emlékszem, hogy valaha ilyesmiről nyekergett volna az a koszos sipka – vonok vállat, és ezzel lezártnak tekintem a témát. - Nem sok mardekárossal lehetett eddig dolgod, ha ennyire árnyalások nélkül látod a dolgokat. Most viszont a szerencsenapod van, kislány, mert itt van egy, teljes életnagyságban. Analizálhatod közelebbről is.
Egy mély fejbólintással nyugtázom a kioktatást. Nem igazán tudok másképp. Valahol elemébe talált. Ezidáig nem sok alkalom jut eszembe, amikor megpróbáltam volna levetkőzni azt, aki vagyok, vagy azt, hogy honnan jöttem. Ha megpróbáltam volna, egész biztos, hogy Alecto beleköpött volna a levesembe. Hogy próbálkozzon változni az ember, ha a másik fele folyton visszahúzza? Egész életemben hajtott a megfelelési kényszer, de nem a szüleimnek akartam megfelelni, vagy a tanároknak, esetleg a mardekáros társaimnak, hanem csakis neki. Ha akkor a nővérem a Hugrabugba került volna, ami elég nevetséges elképzelés persze, de ha mégis, én biztos utána megyek, ahogy a Mardekárba is követtem, holott a Süveg nagyon vacilált a Hollóhátnál. A lényeg, hogy akkor sem magam útját járnám, ahogy most sem azt járom. Néha úgy érzem, mintha nem is a saját életemet élném.
Némi habozás után szólalok csak meg ismét, de hangom kissé elcsigázottá válik.
- Mégis miért kellene elutasítanom a mintát, ha nem tudom róla, hogy rossz? És mégis honnan szednék fel új módszereket? - kérdéseimet inkább csak költőinek szánom, de igazságtartalmuk, bármennyire is furcsának tűnik, száz százalékos. - Ha hiszed, ha nem, éppen most próbálkozok újféle tapasztalatokat szerezni – teszem hozzá gyorsan. S habár az első pillanatban, mikor megláttam, még nem ez volt a szándékom, most már odáig fajultak a dolgok, hogy a világért sem akarnám ágyba cipelni, mint ahogy azt terveztem a leges-legelején. Igaz ugyan, hogy a jelek nem egyértelműek. Egészen a pillanatig ugyanis egymás intimzónájában voltuk, nem is kevés ideig, mégsem éreztem magam kellemetlenül, mint ahogy az várható lett volna, sőt, annyira kényelmes volt, hogy szinte fel sem tűnt, hogy egy vadidegen szempár néz ilyen közelről. Őt késtség kívül azonban zavarta, vagy csak simán zavarbajött, amit egyáltalán nem csodálok. Ahogy érzem kicsússzani puha bőrét az ujjaim közül, egy pillanat törtrészéig azt hiszem, hogy most, hogy kiszabadult, faképnél hagy. Kellemes meglepetésemre azonban erről szó sincs. Sőt.
Elképedve nézek utána, ahogy magabiztos léptekkel elindul az asztalok felé. Még mindig nehéz elhinni, hogy azt mondta, most már szívesen elfogadja a meghívást. És mégis. Tekintetemmel végigkövetem, ahogy a foglalt asztalok között végiglavíroz. Közben van időm végigmérni teljes valójában, de ettől csak még inkább valószerűtlenebbenek tűnik az egész. De mielőtt teljesen hülyét csinálnék magamból, hátat fordítok és elveszem a saját poharamat, közben intek a pultosnak, hogy hozzon még egy-egy korsó vajsört, mert a kislány elég szomjasnak tűnik. Végül elindulok felé, lassú, ráérős léptekkel, és közben végigpásztázom a helyet, remélve, hogy még mindig nincs itt egy ismerősöm sem.
- Rendeltem még egy kör vajsört, ha nem gáz. Úgy tűnt, szomjas vagy – kacsintok a korsó felé. - Az a két ujjnyi jobb körökben már selejtnek számít, de ha ragaszkodsz hozzá, hogy megidd, én nem szólok bele – vonom meg a vállam, és letelepedek a vele szembenlévő székre, de közben le sem veszem róla a szememet. Nem szándékos, egyszerűen csak rajta felejtettem a tekintetemet, mint korábban jó párszor. Csak próbálom szoktatni magam a gondolathoz, hogy tényleg itt ül velem szemben. Mikor  észbe kapok, a kínos csend már egy ideje letelepedett közénk harmadiknak.
- Öhm.. izé.. nincs meleg abban a nagy kabátban? Vagy ennyire sietsz? - bököm ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jut. Észre sem veszem közben, hogy még én sem vettem le a sajátomat. - Nem tudom, hogy mivel sikerült rávennem végül, hogy leülj velem inni, de köszönöm. Megmentetted a délutánom. Egészségedre – emelem meg a whiskys poharamat a magasba és bátorítóan a lány pohara felé pillantok. - Ne félj, nem olyan rossz, mint ahogy azt a neve sugallja.
   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szer. 18 Nov. - 14:26
Agatha & Amycus Ezgif.com-resize

'Nyilván nem fogja az éves négy házat dicsőítő szónoklatába belefogalmazni a házak árnyoldalait is, amikor azt szeretné elérni, hogy mindenki büszke legyen arra, ahová tartozik. Mintha, amikor bemutatkozol valakinek mesélsz magadról egy keveset, említesz rengeteg olyan tulajdonságodat, amiről úgy gondolod, hogy előnyös és már mások az alátámasztották, de végszóként oda biggyeszted, hogy amúgy poloska szagú a lábad, amikor leveszed a zoknidat.' - ajkaim fintorra húzódnak, de nincs időm ezen sokáig rágódni, ugyanis újra elhangzik a bűvös szó, amivel nemrégiben megszólított, szemkörnyéki izmaim összerándultak egy pillanatra, épp annyira, hogy úgy tűnjön, mintha neki szánt kacsintásom közepette meggondoltam volna magam.
'Agatha Greewy egyébként.' - nyújtom felé kezemet pár másodpercnyi néma csönd után, ajkaim pedig bájos mosolyra húzódnak és csak remélem, hogy nem vittem túlzásba és nem hasonlítok egy álmos arcú békára. A feszültség érezhetően csillapodott kettőnk között és nem akarok az lenni, aki a parazsat egy kirohanásával újra felszítja, hogy aztán a szó párbajnak jelentős számú hallgatósága akadjon, melynek egészét majdnem csak a roxforti diáksereg teszi ki, akik ugyan most alkoholos mámorban lebegnek, kieresztik a gőzt és lenyugtatják pattanásig feszült idegeiket, arra az időre mégis kijózanodnának, mert hát részegen nem lehet megjegyezni a lényeges információkat, amiket aztán másoknak tovább lehet adni, hogy a történet végül átalakuljon valami teljesen mássá. Valószínűleg központi szerepet kapna a mögöttem ülő férfi, aki nemrég még a vásárlóm volt, most pedig már csak egy vadidegen, aki megállás nélkül tölti magába az italt, némán magában ünnepelve, na és persze a pultos, aki pár galleonnal többért évekre visszamenőleg elmesélné mindenkinek, hogy kivel, mikor, miért és mivel üzleteltem. Még számos következménye lehetne annak, ha nem tartanám a számat és valószínűleg eljutnék a kirúgatásig, a fegyelmi tárgyalásról és letöltendő büntetésemről nem is beszélve. Tekintetemet az övétől elszakítva nézek körbe a kocsmában kíváncsiságból. Férőhelyek már lassan csak a pultnál akadnak és iskolatársaink gomba mód szaporodva kezdik átvenni a létszám fölényt a többi vendéghez képest. Van ahonnan a társaság harsány röhögése hallatszik, máshonnan pedig a poharak koppanása az asztalon, ahogyan legalább 6-an egyszerre csapják le feleses poharaikat az asztal kemény fa lapjához és köhögnek vagy pedig visítanak fel páran az ital erősségétől, megint máshonnan pedig heves vitatkozás üti meg az ember fülét. Őket elnézve tudatosul bennem az, amit már régóta tudok, sőt mindenki tudja, csak nem akarják hangosan kimondani: egyik ház sem feddhetetlen. Minden házban sokan akadnak olyanok, akikről halvány lila fogalmunk sincs, hogy a süveg miért osztotta be pont oda, vagy egyáltalán hogyan került ebbe az iskolába. Minden háznak megvannak azok a gyenge pontjai, akiknek segítségével rájössz, hogy a Griffendélbe nem feltétlenül csak a bátrak kerülhetnek be, a Mardekárba véletlenül kerülhetnek jó lelkületűek, a Hugrabugban bár előnynek tartják a tisztességet, mégis sok botlás előfordul e téren, a Hollóhátba pedig mehetnek olyanok is, akiknek a fejükben ész helyett csak üres tér van. Mindenki egyéni személyiségjegyekkel érkezik az iskolába, melyek átformálódnak az évek során és ezek a jegyek igazodni próbálnak a házak által felállított elvárásokhoz, kialakítanak újakat, amelyek lehet, hogy az ember előnyére válnak, de a fordítottja és megtörténhet. És mi történik a régivel? Lehet, hogy sikerül teljesen megváltoztatni, beépíti a többi közé, vagy pedig harmadik kerékként ott marad kilógva a sorból.
A fiú hangjának hatására nem nézek rá rögvest, hanem végigpásztázom a helyet üresen maradt asztal után kutatva, ami már csak elvétve akad. Tekintetem megakad egy ablak alatti üres asztalon, amit még a mögötte ülő népes társaság nem húzott oda magához székekkel együtt.
'Az, hogy kinek mi a rossz, ki milyen rosszat utasít el egy elég hosszadalmas téma, de ki lehet fejteni ha van kedved hozzá.' - nézek a szemeibe újra és emelem meg a poharaimat, majd sarkon fordulva, a tömegen átvágva szlalomozok el a kiszemelt asztalhoz sietősen és mintegy foglalóként teszem az asztal lapjára a két poharat, miközben szomszédainkat figyelem. Mindig mosolyt csal az arcomra, hogyha hallom képtelen eszmefuttatásaikat és ezekről váltig állítják, hogy valósak vagy éppen megvalósíthatóak. Székemen kicsit hátrébb dőlve hallgatom a társaságot, amíg az enyém meg nem érkezik és közelebb húzom magamhoz a vajsöröm maradékát.
'Rendben köszönöm. A maradékkal meg úgy vagyok, hogy minden cseppje érték, legalábbis amíg nem látok benne muslicát, vagy hasonlókat.' - emelem meg korsómat és iszom ki belőle az utolsó pár kortyot, hogy utána visszakerülhessen a whiskys pohár mellé. Észre sem veszem szinte, de elidőzöm kicsit a whiskyn, próbálkozom megbarátkozni a gondolattal, hogy előbb vagy utóbb úgyis a gyomromban fog kikötni és reményeim szerint ott is marad.
'Hm, micsoda?' - rezzenek össze alig észrevehetően a hangjától és az itallal való ismerkedésemnek véget vetek. - 'De már egy ideje, csak mivel a kezem nem volt szabad és a gondolataim sem akörül forogtak, hogy megszabaduljak tőle, nem igyekeztem levenni.' - emelem föl nemrég fölszabadult kezemet kissé és megrázom a levegőben. Most hogy újra foglalkozom a környezetemmel, valóban érzem a kabát zavaró melegét, ami most a kocsmában nem szükséges. Fejemről leveszem a szemüvegemet és lerakom a poharak mellé, hogy sálamat villámgyorsan levehessem a nyakamból és kabátommal együtt a szék háttámlájára tegyem. Kissé kócos szőke loboncomat hátratűrve próbálom megigazítani azzal, hogy egy laza kontyba fogom, vagyis inkább gyűröm, szemüvegem pedig visszakerül az eredeti helyére. Az asztalra könyökölve veszem magamhoz a kisebbik poharat és emelem meg kissé.
'Pedig majdnem nem jött össze, de egy normális emberrel szívesebben ülök le inni egyet, mint aki folyton tahón viselkedik. Egészségedre' - emelem ajkaimhoz a poharat és iszom ki a tartalmát egy nagyobb levegővételre. Szemeim rögtön kikerekednek, majdhogynem kiugranak maguktól a helyükről és nagy erőfeszítés árán ugyan, de legyűröm az italt a torkomon. Ellököm magam elől a poharat és érzem, ahogyan égő érzést hagy maga után az ital, miközben halad lefelé. Türelmetlenül pillantok a pult felé, várva a vajsörömet, hogy leöblíthessem az égető érzést valamivel.
'Körülbelül mennyire bírják ezt mások? Gondolom határozottan jobban, mint én.'
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Pént. 15 Ápr. - 18:41
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Egy pillanat törtrészéig megfordul a fejemben, hogy talán kicsit túlságosan is belementünk egy olyan vitába, ami a maga nemében parttalan. Már éppen azon vagyok, hogy inkább leintsem a hosszú és szinte lélegzetvételi monológjában, de aztán egyszercsak abbahagyja, mégpedig egy olyan csattanóval, hogy reflexszerűen, és nem túl szofisztikáltan felhorkanok, ahogy próbálom visszatartani a feltörő röhögést.
Elismerő pillantást vetek a lányra, aki közben felfedte az identitását. Egy bólintással nyugtázom a nevét, és megjegyzem csak úgy magamban, hogy soha az életben nem hallottam ezt a nevet, de hát nagy iskola ez a Roxfort. Legtöbb embernek meg csak az arca marad meg, vagy egy-egy kellemetlen személyiségjegye.
- Örvendtem – biccentek a fejemmel alig láthatóan, majd megemelem a whiskys poharamat, és felé lendítem. - Akkor egészségedre, Agatha Greewy.
Még a levegőt is visszatartom, ahogy az első kortyot lehúzom. Nem sietve, inkább csak kóstolgatva. Én így iszom. Lassan, mértékkel. Legalábbis ha nem vagyok ideges, vagy zaklatott. Ahhoz képest, hogy úgy tértem be a kocsmába, hogy leiszom magam a sárga földig, a terv meghiúsulni látszik. Jól érzem magam ugyanis. A kellemes melegség talán a whisky számlájára írható, talán nem. De a tény, hogy már legalább tíz perce nem gondoltam Alectora és arra, hogy hol császkál, mintha felszabadította volna kicsit a szellemem. Meg a testem is. De inkább az egész lényem. Mintha eddig fuldokoltam volna, aztán hirtelen leveszik a fejemről a zacskót.
– Biztos vagyok benne, hogy sokat tudsz mesélni a témáról, kisl…izé.. Agatha, de hagyjunk valamit még későbbre is. Vigyorodok el, ahogy figyelemmel követem, ahogy kiissza a maradékot. Ez a lány nem szeret semmit halogatni. Mindent az első pillanatban el akar mondani, és minden az első pillanatban meg akar inni. Tökéletes ellentétem, de szerencsére, ha valamit nem sajnálok ezen a világon az a pénz. Még akkor se, ha vadidegen lányokra költöm.    
A sör ledöntése után rögtön megszabadult a szemüvegétől, aztán egy végtelennek tűnő, bonyolult mozdulatsorral felkötötte a haját. Azt hittem, hogy a rakoncátlan szőke hajzuhatag igazán csinossá teszi, és hogy már nincs mit fokozni, de amikor a tincsek eltűntek az útból, és az arcéle, a bőre és a nyakának íve teljes valójában felfedte magát, önkéntelenül is arra ösztökél, hogy egy jó nagyot húzzak az újonnan érkezett vajsörömből. A pohár felett azonban, ahogy a hideg ital a torkomon lefele gurgulázik, még mindig rajta tartom a szemem, egészen addig, amíg az az ormótlan szemüveg vissza nem kerül a helyére. Nem mondom, hogy mindent takar, de azért zavarja a kilátást rendesen. Önkéntelenül is elhúzom a számat, de nehéz lenne egyből meggondolni, hogy emiatt, vagy csak mert nem ízlik a sör.
Igazából kicsit mindkettő. Én az erősebb italokat kedvelem, a vajsör nekem túl édes, és tulajdonképpen csak azért vállaltam be, mert a lánynak szemlátomást bejött. Mindenesetre én maradok a whiskynél - döntöm el, amint visszateszem a súlyos korsót az asztalra, és a kézfejemmel megtörlöm a számat, majd hátradőlök a széken.
– Miért hordod azt az idétlen szemüveget? Nem illik hozzád.
Körülbelül idáig bírtam, hogy ne szóljak be, pedig éppen most kaptam dicséretet, amiért már nem vagyok akkora tahó. Mentségemre legyen szólva, nem sikerül mindig belőni, hogy mikor vagyok az. Főleg, hogy általában nem is érdekel. Mint ha mi sem történt volna, koccintok ezúttal igazából a lánnyal, még mielőtt meggondolná magát, de ahelyett, hogy beleinnék, csak figyelem arcának rezdüléseit. Egyből látszik, ahogy elönti a fejét a forróság. A pincér meg volt akkora bunkó, hogy még csak az egyik sör hozta ki.
– Tessék, igyál az enyémből. – tolom felé a korsót, mint aki megértette szavak nélkül is, hogy mire van szüksége.
Egy pillanatig hezitálok, majd én is megszabadulok egy-két rutinos mozdulattal a válltáskámtól és a kabátomtól, majd végül, mert hirtelen cikinek érzem a sötétkék kacsamintás pulcsimat, azt is levetem. Hajamat vakon próbálom igazgatni, hogy a művelet végére is jól álljon, de van egy sejtésem, hogy nem lesz vele probléma. Miután ezzel megvagyok, csak utána fordulok vissza Agathahoz.
– Szóval akkor most döntsd el, hogy tahó vagyok-e vagy sem, mert egy kicsit összezavartál.

   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szer. 4 Május - 20:01

Amycus & Agatha
Szemöldököm magasba szökik a szemüvegemre tett megjegyzés hallatán és egy széles mosoly kíséretében leveszem újfent, hogy az asztal közepén találjon magának helyet végül.
'Sok bajból húzott már ki. Tényleg idétlenül néz ki, meg kell hagyni, de amikor az életéért fut az ember, vagy csak egy kis zűrt akar elkerülni, akkor nagyon hasznos tud lenni. Az összes lencse arra szolgál, hogy a körülöttünk lévő tárgyakat, falakat, szinte bármit láthatatlanná tegyen az élőlényeken kívül. Hogyha mind a négy, mind a két oldalon le van hajtva, akkor csak az élőlények látszódnak, és ahogy hajtjuk félre a többi lencsét, úgy lesznek valamivel láthatóbbak szemüvegen keresztül a tárgyak. Hogyha félre van hajtva az összes lencse és csak az úgymond alap lencse marad a helyén, akkor ugyanazt a hatást érjük el, mintha egy egyszerű szemüveget viselnénk: mindent látunk, semmi nem halványul, semmi nem tűnik el. Így elmondva zagyvaság az egész, de próbáld fel.' - húzogatom félre a szemüveg lencséit a száruknál fogva, ahogy próbálom összefoglalni a fiúnak, hogy hogyan lehet használni, és miért hasznos annak ellenére, hogy kicsit talán furcsán néz ki. Végül felé tolom, mint egy biztatásképp, hogy sokkal több értelmet nyer mindaz, amit idáig mondtam, hogyha felpróbálja. És valóban hány csávából húzott ki, amiket főként Andrew talált ki, de engem sem kell félteni ha unatkozom, válogatott idétlenségeket találok ki saját magam számára. Van, amelyeknek a nyomát még ma is viselem, de sok régi között akad nem egy újabb is, amiket a kényszer kalandok során szereztem.
Poharamba még a letétel után is úgy kapaszkodom, mintha utolsó szalmaszál lenne a viharban és próbálom nyelvemet nem elharapni. Érzem, ahogy szétárad egész testemben és elönt a melegség, arcom feszül, miközben kipirul és erőltetem a gondolatot, hogy minél előbb megbarátkozik a gyomrom ezzel a kevés whiskyvel, annál jobb lesz mindenkinek. Ellököm a poharat magamtól, ami nekikoccan a szemüvegnek és könyörgő tekintettel nézek a pult felé, de úgy néz ki a vajsörömnek se híre se hamva. Ilyenkor kell elfelejteni pont, valahogy jellemző. Ivó partnerem hangjára felé fordulok újra és amikor felkínálja nekem a vajsörét egy percig sem ellenkezve nyúlok a korsó után és iszom mohón az édes alkoholt, ami némileg enyhíti gyomromban a kavargást. Pár nagyobb korty után leteszem a korsót oda, ahonnan elvettem és feltűröm pulóverem ujját a könyökömig, az évek óta meglévő világos hegek pedig napvilágot látnak a frissen gyógyultakkal együtt. Igazi térkép az alkarom, ahogyan testem többi része is, a hegek és friss sebek kuszaságával, követhetetlenségével. Nem a legszebb látvány egyik sem, de a hálószoba társaimon kívül senkinek nem kell naponta megcsodálnia őket, ahogyan ivócimborám sem fogja őket sűrűn látni, ha egyáltalán észreveszi.
'Köszönöm. Nem mondom, jobban esett, mint a whisky.' - bökök a pohárra mutatóujjammal. Nem iszom ilyet többet, döntöm el magamban igen hamar, miközben megtapogatom arcomat, hogy az égő pirosság végre valahára eltűnt-e róla, vajsöröm pedig épp időben érkezik meg elém, üres whiskys poharam pedig eltűnik a szemüveg mellől, tekintetem viszont megakad a fiú kacsamintás pulóverén és ajkaim önkéntelenül húzódnak mosolyra, érzem, hogy a nevetés gyűlik lassan össze a bensőmben és egyszer ki fog pukkadni belőlem.
'A kacsamintás pulóverednek hála, már nem gondollak annak, és meg is bocsájtok mindent, még azt is, hogy nem tudom a nevedet.' - veszem el kezeimet az arcomtól és az asztalra könyökölve emelem bal kezemet a számhoz. Semmi rosszindulat nem lenne ebben a nevetésben vagy akár gúny, csúfolódás, szimplán nincs kedvem elmagyarázni, hogy valójában semmi gondom a pulóverével, csak furcsa számomra. Lehet innom kéne még egy kortyot és akkor már nem arra figyelnék, a nevetésingerem pedig abbamaradna.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Szer. 4 Május - 20:18
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Szemöldökömet ráncolva, gyanakodva méregetem a szemüveget, amit az előbb még úgy leszóltam, és amiről most kiderül, hogy sokkal többet rejt magában, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. Annyira jellemző, hogy már megse lepődök. Ilyen vagyok. Habár magamat különöséppen korrektnek tartom, mégis képes vagyok bármilyen élethelyzetben az első benyomás alapján ítélni. Az is igaz, hogy általában ezt az ítéletet már nem is nagyon változtatom. Általában büszkeségből. Most mégis úgy vélem, tennem kell egy próbát. Megcsillan a fény a szememben, ahogy könyökömmel az asztalra támaszkodva hallgatom a szemüveg működésének alapelvét. Ha valami a gyengém, hát az éppen a fura varázsszerkezetek. Az üknagyapám volt a családban az utolsó, aki megengedhette magának, hogy különféle hóbortjai legyenek. Rengeteget kísérletezett az öreg. El is herdálta majdnem a teljes családi vagyont, mert nyilván mindenki bolondnak nézte, és a kutyának sem kellettek a találmányai. Amit a mai napig sem értek. Elég nagy ez az ország, csak akad valaki, akit lázba hoz az önkitörlős árnyékszék.
A gyerekei és az unokái egy életen át gürcöltek ezután, hogy valahogy visszaállítsák a vagyont, és végül csak a szüleimnek sikerült ténylegesen ismertté tenni a nevet. Az egész családban tabu volt az öreg neve, a találmányait egy mágikusan elrejtett szobában őrzik a nagyszüleim házában, én harmadikos koromban mégis rátaláltam, és azóta úgymond próbálkozok egy-két dologgal. De nincs benne igazán tehetségem. Viszont bárhol ráakadok egy különlegesebb darabba, azonnal azt kívánom, bárcsak ez nekem jutott volna eszembe. Szeretnék egyszer egy igazán becses gyűjtemény birtokosa lenni, vagy akár nyitni egy kiskereskedést. De apám egyelőre hallani sem akar róla. Valamiért érthető okokból.
Hirtelen megfeledkezek magamról és amikor elém tolja az asztalon, úgy csapok le rá, mint egy keselyű a prédára. Azonnal felhelyezem az orromra. És még az sem érdekel kivételesen, hogy milyen nevetségesen nézhetek ki, körbehordozom a tekintetemet a kocsmában. Ahogy a száruknál fogva hajtogatom ki-be a lencséket, mintha az egész terem megváltozott volna. Úgy néz ki a kocsma, mint egy hatalmas kommúna. Nincsenek falak és elválasztók, az emberek mégsem vesznek tudomást egymásról. Csak amikor újra átfordítom a lencsét, akkor tudatosul bennem, hogy a falak valójában ottvannak és mindvégig ott is voltak.
- Ez egyszerűen fantasztikus. Honnét szerezted? - pillantok ezúttal a lányra. Kár, hogy már nincs rajtam a kacsás pulcsi, akkor festenék csak igazán viccesen. Fejemet a pult felé fordítom, és látom, ahogy az italok ott sorjáznak, de van ott egyéb is, mindenféle, valószínűleg nem túl legális holmi, de ezúttal próbálok felülkerekedni rajta. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy hátranézek a lánymosdó felé, de aztán megszólal bennem az úriember és inkább mégsem teszem.
- Hogy érted azt, hogy amikor az életéért fut az ember? Ilyen gyakran megesik? - vonom össze a szemöldökömet, ezúttal sokkal komolyabban. Tekintetem ekkor vándorol le, a frissen csupasszá vált alkarra és a megannyi heget, amelyek így szemüvegben talán még inkább élesebbnek tűnnek. Egy pillanatra összeszorul a gyomrom. Talán most dől el, hogy mennyire vagyok igazából tahó.
Érzem a bizsergést, és a szavak ottvannak a nyelvemen, de végül nem teszem fel a kérdést. Helyette ajkam egy eddig nem sűrűn látott, szelíd mosolyra húzódik.
- Remélem, egyszer majd lesz alkalmad elmesélni, hogy honnan szerezted azokat – szólalok meg halkan, majd már lendül is a kezem a magasba, hogy tereljem a témát. A pincér szinte azonnal az asztalunkhoz jön, nyilván még mindig nem Agatha sörével, de már tárgytalan is a dolog.
- Hozzon nekünk pár kóstolót a legjobb kézműves söreikből – adom fel a rendelést, majd újra a lányon állapodik meg a tekintetem.
- Nem kell mindenki egyből megbarátkozzon a whiskyvel, és pláne nem erőltet senki , hogy olyasmit igyál, ami nem is ízlik. Viszont Madam Rosmerta valami isteni söröket csinál. A vajsör, csak egy a sok közül, úgymond a legalapabb. De majd meglátod – magyarázok egyre lelkesebben. Talán kezdett megjönni az alkohol hatása?
- Amycus vagyok. Amycus Carrow – ejtem meg ezúttal az elkerülhetetlenné vált bemutatkozást, de már nem esik annyira nehezemre. Elveszem a lány elől a korsót és iszok még egy kortyot, majd a szemüvegen lehúzom a másik lencsét is, amitől újra visszaállnak a falak, közben meg egyre inkább ellazulnak az arcizmaim, amitől úgy festhetek, mint egy vigyorgyó idióta.
   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Csüt. 5 Május - 15:03

Amycus & Agatha
'Édesapám készítette. Tudta, hogy a csemetéje sose fogja kinőni a kalandvágyát, úgyhogy ezzel próbálta megkönnyíteni a dolgomat, sok más találmányával egyetemben, bár azoknak a legtöbbjét vagy elhagytam vagy tönkrementek, széttörtek. És még csak nem is írtam neki róluk.' - szisszenek fel a bűntudattól és a gondolattól, hogy Rolof egyszer ledob majd elém egy dühtől fröcsögő piros kis borítékot, amit ha kinyitok, rögtön az egész iskola hallani fogja apám hangját, aki rettenetesen szelíd és nyugodt ember, de ha feldühítik, azt érzi mellette az ember, hogy kicsi, jelentéktelen és bármikor eltaposható, akár egy hangya. Onnantól kezdve jobb kívülállónak lenni és hamar kereket oldani. A szemüveg szárát bambulva képzelem el, ahogyan elfutja az arcát a méreg, mialatt a kilométer hosszú levelemet olvassa, ahol sűrű bocsánatkérések közepette vallom be neki, hogy többek között elhagytam és vagy összetörtem több rám bízott, vagy nekem készített mágikus tárgyat és bájitalt, aminek egy részét újra tudtam ugyan kreálni, vagy megkerültek, esetleg sikerült megjavítanom őket, mégis a java részük már a világ másik felén kóborol és ki tudja milyen kezekbe került. Két dologra háklis a világon; a felelőtlenségre és arra, hogyha valaki trehány a találmányaival. Bár ezek nem egyén függők a családban, a mágikus tárgyakra minden családtag fájó és érzékeny pontként tekint, főleg, hogyha az a tárgy saját találmány, a világon egyedülálló. Mennyi elhagyott és szétszórt kincs... Egek, mibe kevertem magam...
Kissé összerezzenve térek magamhoz és söprögetem ki a rivalló képét és hangját agyamból egyszerűen azzal, hogy megtartom ezeket a baklövéseimet titoknak, akkor nem kell átélnem a teljes megaláztatást egy egész iskola előtt. Tekintetem elszakad az asztallapjától, bambulásom közepette észre sem vettem, hogy a fiú magához vette a szemüveget és próbálja ki, de arckifejezése, már amennyit a szemüveg enged látni, mindent elárul: tetszik neki. Ajkaim büszke mosolyra húzódnak, bár ebben a büszkeségben van némi önzés is. Büszke vagyok arra, hogy ezt a szemüveget mi találtuk ki, viszont ez az egyetlen ilyen az egész világon. Rendelésre persze készítünk újabb darabokat, de akkor elveszne a varázsa, ha mindenki ilyennel mentené az irháját. Kibújt a szög a zsákból, ez lenne az én problémám. Remélem ez csak az alkohol hatása, hogy gondolatban visszasüllyedtem egy négy-öt éves gyerek szintjére, aki irigy minden játékszerére. Amit készítünk, az mindenkié.
'Nem szeretek a négy fal között ücsörögni, láthatod.' - ütögetem meg mutatóujjammal a jobb alkaromat borító sebeket. - 'Úgyhogy mondhatjuk, hogy gyakran, sőt majdnem minden héten megesik.' - veszem magamhoz újfent a korsót és kortyolok belőle nagyokat, miközben tekintetemet egy percre sem veszem le a fiúról, akit szemmel láthatóan a szemüvegemnek sikerült a bűvkörébe csalnia. Amikor megkaptam és először vettem föl, le sem akartam venni magamról, csak örökké hordani, nem számít, hogy hogyan nézek ki. Anyám azzal fenyegetett, hogy ragasztó bűbájjal az arcomra ragasztja és akkor hordhatom egy életen át ezt a ronda szemüveget, ha nem veszem le és járok úgy, mint a normális boszorkányok. Persze megijedtem és levettem, apám pedig megkért, hogy anyám jelenlétében inkább ne hordjam, ha ennyire nem tetszik neki.
'Igazán udvarias volt, de akár most is megkérdezhetted volna, hogy honnan vannak és válaszolnék is. De te legalább nem tépted le a karomat, hogy most azonnal meséljem el az utolsó hegnek is a történetét. Elég sokan vannak, akiknek a diszkréció vagy az udvariasság ismeretlen dolog, hogyha valami privát jellegű dolgot szeretnének megkérdezni.' - intek halk nevetés közepette a fejemmel az ablak felé, a korsó pedig újra az asztalon talál helyet magának, de ahogy hallom nemsokára nem az a korsó lesz az egyetlen az asztalon. Nem is bánom. A kezdeti feszültség helyét átvette a teljes nyugalom érzése, már nem zavar a körülöttünk lévők nyüzsgése, hangos röhögése és szinte ordító társalgásuk, sőt így legalább tudok nevetni egy-egy idétlen poénon vagy történeten.
'Ha te mondod biztosan úgy van, nem vagyok valami nagy ivó. Néha megiszom egy-egy korsóval ebből, aztán megyek a dolgomra, vagy maradok beszélgetni, amíg a másik a padlón köt ki.' - kocogtatom meg a korsót, de rögtön kissé hátrébb is dőlök, ahogy két újabb korsó kerül elénk az asztalra, de megköszönni sincs időm, mert a pincér ugyanolyan sebességgel távozik, ahogyan jött. Nem hiába, tele van a kocsma, mindenki az italára vár, vannak akik egyenesen türelmetlenül követelik azt, amiért fizettek.
'Akkor egészségedre, Amycus. A szemüveg ne kössön ki a sörben.' - kortyolok mohón az újonnan kapott italba és szemöldökömet ráncolva élvezem, ahogy egyik nagy korty gurul le a torkomon a másik után. Rosszul tettem, hogy leragadtam a vajsörnél, de nem ma este fogom kiinni az egész kocsmát. Az ital az asztalra kerül, én pedig az asztalra könyökölve gondolkozom, hogy honnan lehet olyan ismerős a fiú család neve. Megszokásból a karomat lassan vakarászva merengek rajta, nem is érezve egyáltalán udvariatlannak, hogy egyenesen belebámulok az arcába. A lassan forgó, már ittas kerekeknek köszönhetően pár percnyi gondolkodás múlva jut csak eszembe, hogy van neki egy lány testvére, akivel mindenhová együtt mennek és feszítővassal sem lehet őket szétszedni. Jár a plusz pont azért, amit mindenki ugyanúgy tud, nem újdonság.
'Kettesben hagyjalak vele?' - szólalok meg végül a szemüvegemre mutatva, arcomon pedig újabb mosoly jelenik meg. Senkit még így nem láttam ellenni egy szemüveggel.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Hétf. 9 Május - 21:29
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Érzem, hogy szépen, fokozatosan szétárad bennem a melegség. Nem tudom, hogy az alkoholnak köszönhető-e vagy az izgalomnak, esetleg az egyik következik a másikból és minden, de minden összefügg, ahogyan az a széles vigyor is, amit egyszerűen nem tudok levakarni az arcomról. Na jó, talán túlzás, hogy nem tudok, mert meg sem próbálom, sőt, észre sem veszem, maximum csak a külvilág számára lehet feltűnő. Ritkán van alkalmam ennyire szabadjára engedni az érzéseimet, anélkül, hogy félnem kéne a következményektől. Az alkohol tehet róla? Vagy a társaság? Esetleg minden mindennel összefügg?
- Nane! Az édesapád feltaláló? - képedek el őszintén, habár én sem értem, miért hiszen azért nem olyan ritka madár ez errefelé. A gondolat azonban, hogy közel kerülök olyasvalakihez, aki tényleg feltalál dolgokat, ráadásul ennyire egyedi darabokat, mint ez itt, kellemes bizsergéssel és valami gyermeki lelkesedéssel tölt el. Leveszem az orromról a szemüveget, és még egyszer megszemlélem, de kezemben olyan óvatosan forgatom, mintha egy hímestojás lenne. Úgy nézek rá, mint egy megszállott lepkegyűjtő egy új darabra. Ugyanakkor majd' elemészt a sárga irigység, amiért én sosem leszek képes ilyesmit csinálni.
- Fantasztikus ember lehet. Hallhattam már róla? - pillantok hosszú idő után a lányra. De a tekintetem nem változik meg. A lepkegyűjtő türelmével és vágyakozásával nézek rá. Ahogyan sikerült már türelmet parancsolnom az előbb is. Valójában büszke vagyok magamra.
Elképedve veszem tudomásul, hogy a lány mennyire nem vigyáz ezekre a különleges holmikra. Persze ez biztosan benne van a habitusában, és a tárgyak azon jellegéből, hogy használjuk őket. - Azért jobban is vigyázhatnál a dolgaidra. Én amilyen idióta vagyok, biztos múzeumba rakattam volna már mindegyiket. Vagy nyitottam volna egy sajátot nekik – hajtom le picit a fejem, de közben ott van szavaim mögött az egyhe dorgáló él. - Persze ha magadra sem vigyázol, túl nagy kérés ez – teszem hozzá elmélázva, ahogy a tekintetem újfent a karjára szegezem. Nem állt szándékomban beszólni neki, hangomból sokkal inkább aggodalom cseng ki.
Elégtétellel konstatálom, hogy végre szereztem egy újabb jópontot. Volt benne némi szándékosság, de legyek bármekkora tahó, Agathaval szemben nem akarok az lenni. Nem hiszem, hogy ez akkora bűn lenne.
- Szóval megvannak a magad kis taktikái? Csak figyelmeztetlek, hogy én elég jól bírom a piát, szóval rendesen meg kell erőltetned magad, ha le akarsz itatni – nevetek fel halkan, ahogy hátradőlök a székben.
- Ó, ha jól sejtem, ez lesz a tölgyfahordóban érlelt fügesör – szólalok meg, miután a pincér sietve elhagyja az asztalt, majd felmelem a korsót és enyhén magam felé döntve beleszagolok, majd a lány felé nyújtom – Egészségedre, Agatha – emelem meg kissé a hangom, amikor a két korsó koccan, majd belekortyolok. Nem tévedtem, pont az, amire számítottam. Édes, csaknem itatja magát, viszont vigyázni kell, elég könnyen a fejekbe száll. Én például már az első két korty után érzem, hogy van már egy jó légkör bennem, mégsem állok le. Csak akkor, amikor észreveszem, hogy a lány az asztalra könyökölve, kitartóan bámul bele az arcomba. Kissé elvörösödik a fülem. Felemelt szemöldökkel nézek vissza rá.
- Mi az, mit nézel, maszatos vagyok? - kérdezem kétségbeesést mímelve, bár félek, hogy valami rosszabbat akar mondani. Leteszem a korsót, majd a szabad kezemmel letörlöm a számat. Aztán mikor kiderül, hogy a szemüveg miatt aggódik, újfent elvörösödök, de most már az arcom is.
- Nem, dehogy, a világért sem cserélném most a veled töltött időt – vakarom meg a tarkóm idegesen, majd visszacsúsztatom a szemüveget. - Csak van egy ilyen különös vonzalmam az egyedi darabokhoz – vallom be, és hosszan a szemébe bámulok, anélkül, hogy akár egyet is pislognék.
   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szer. 11 Május - 22:14

Amycus & Agatha
Kezdem megérezni az alkohol bódító hatását, amit igazán sohasem szerettem, hiába jár a dolgok azon fő előnyével, hogy minden gondomat elfelejtem arra a kis időre, amíg ki nem ürül a szervezetemből, mégis félek a következménytől. A kocsma melege már-már lassan fullasztóvá válik és nem volt elég, hogy feltűrtem a pulóverem ujját. Hajamat leengedve húzom a gumit a csuklómra és bújok ki gyorsan a pulóveremből, mielőtt megsülök egy helyben, karjaimon pedig újabb, hosszabb, nagyobb hegek tárulnak a nagyvilág elé a pólóm ujjáig. A pulóvert hátraterítem a kabátomra és visszafordulok a fiú felé, miközben a hajamat újra kontyba gyűröm. Így már talán nem lesz olyan vészes a meleget elviselni.
'Igen, de nem csak ő, az egész családunk. Férfi, nő, mindenki. Mindannyian hozzáteszünk valamit a családhoz, amikor kitalálunk valami újat és megalkotjuk.' - és valóban. Mennyi varázstárgy gyűlt már a családunk otthonában össze. Igazi régiség boltot lehetne belőlük nyitni és meggazdagszunk csak abból, hogy ezeket eladogatjuk és abbahagyjuk, hogy megrendelésre készítünk főzeteket és szerkezeteket. Áh, senki nem menne bele. A családunk részét képezik ezek a tárgyak. amiknek java részét már vitrinben kell tartani és nem lehet hozzájuk érni, mert azonnal szétesnek, de dédapámnak már sikerült időtállót alkotnia, amit mind a mai napig lehet minden gond nélkül használni.
'Nem tudom, nem hiszem. Ha a Jack Greewy név mond neked valamit, akkor mégis hallottál róla. Ismernek minket úgy ahogy, általában úgy, mint bugrisokat, akik csak a találmányaiknak élnek, de szerencsére vannak olyanok, akik ezen tovább jutottak és igénylik, hogy nekik is készüljön valami hasznos.' - elismerem, vannak olyanok a családban, akik tényleg csak annak szentelték fel az életüket, hogy minél többet és újabbat alkossanak, a család fenntartása, egyáltalán a név örökítése másodlagos, harmadlagos feladat számukra, de azért a legtöbben ki tudunk mozdulni a házból és így szerzünk magunknak vevőkört. Hónapokkal ezelőtt rettentő büszke voltam magamra, amikor megkaptam az első levelet egy lehetséges ügyféltől, aki apámon keresztül talált meg, hogy készítsek számára egy kis apróságot, ami megmutatja neki a hazavezető utat, ha eltévedne. Az iránytű és térkép feltalálásának lehetőségét már jóval korábban lepasszolták a kezemről, így nem maradt más hátra, mint feküdni hosszú hetekig álmatlanul az ágyban és gondolkozni, hogy mit küldjek neki vissza válaszul, míg végül egy guruló érme meghozta az ihletet számomra. Azt hiszem ujjongva ölelgettem az illetőt, akié volt és kész is volt fejben a Hazavezető érme alapelve: akármerre lehet dobni, csak arrafelé fog gurulni, amerre a hazafelé vezető út van. Az ötlet kész, hogyan gyártsuk le? Újabb hosszú hetek következtek, mire sikerült erre is rájönnöm, a tökéletesítése meg napokba telt csak. Kimondhatatlanul büszke voltam magamra, amikor végre elküldhettem neki és a fizetséggel együtt egy elégedett levél jött vissza, apám levele pedig csöpögött a büszkeségtől, én meg azóta fohászkodom érte, hogy több ilyen megrendelés ne érkezzen.
'Úúú, igenis apa, nagyon oda fogok rájuk figyelni.' - veszem magamhoz a vajsörös korsót olyan arckifejezéssel, mint aki tényleg megrettent és iszom ki belőle az utolsó kortyot. - 'Megjavítom őket. Lényegében amit elrontok, azt rendszerint meg is tudom szerelni, vagy újra elkészítem, nincs belőle nagy gond. Vannak viszont problémás esetek, amiket nem tudok megjavítani, vagy elhagyom őket. De nem érdemes őket vitrin mögé zárni. El kell velük indulni a nagyvilágba és tesztelni mit tudnak, csak így lehet élvezni azt, hogyha egy ilyen van a birtokodban. Én sem mennék semmire, hogyha a szemüveget a ládában őrizgetném. Fennáll a lehetőség, hogy tönkremegy, de akkor megjavítom, vagy elküldöm apának, hogy javítsa meg. Vagy ha nagyon félek, hogy apa mit szól, akkor a nagypapámnak. Ha meg valaki olyannak ment tönkre, aki nem ért a javításához, mi megjavítjuk. Magamra pedig a lehető legjobban vigyázok csak ez nem látszik. ' - gesztikulálok hevesen egész mondanivalóm alatt. Mire jó a találmány, hogyha van, de nem használjuk ki őket?
Nehezen megy, hogy abbahagyjam az újonnan érkezett sör ivását, de már fogyasztása közben érzem, hogy egyre jobban a fejembe száll. Mikor a korsó újra az asztalra kerül, már a fele el is fogyott a fügesörnek, szemeim pedig kikerekednek és hitetlenkedve merednek a korsóra. Ezt mind én ittam meg majdnem egy levegőre? Óóóha... A bambulásból felrázva magam nézek a fiúra és eltolom magam elől a korsót.
'Nagyon egyszerűen szoktam csinálni és általában észre sem veszik. Amikor valaki belelendül a mondanivalójába, akkor igencsak szeret inni, biztos észrevetted már, hogy erősítse magát abban, hogy amit mond az úgy ahogy van nagyon jó. Én ezt végig hallgatom és viszem tovább a beszélgetést és egy ideig vele iszom, viszont a második kör után már csak neki kérek, így észre sem veszi, hogy nálam már nincs mi fogyjon és tádá! Ő fekszik a földön, nekem nem lesz másnaposan fejfájásom.' - viszont most nagyon úgy tűnik, hogy ma este én is a földön köthetek ki, holnap pedig fájni fog a fejem és a sötét varázslatok kivédése egy rémálommá fog válni. Nem baj - most még azt mondom -, kellemes társaságnál szívesebben engedem el magam. Újfent elragadnak a gondolataim teljesen máshová és amíg Amycus meg nem szólal észre sem veszem, hogy mennyi ideje bámulok rá. Karom vakarását abbahagyom rögtön és érzem, hogy már nem csak a melegnek köszönhető az, hogy elvörösödöm.
'Nem, ne haragudj! Jesszus de kellemetlen... A szomszédokat hallgattam kicsit és elbambultam.' - mutatok a hátam mögé, valójában pedig fogalmam sincs, miről folyik a szó mögöttünk. Remélem azért legalább ülnek is mögöttem és nem csak félrehallottam az onnan jövő beszélgetést. Újabb nagy kortyokkal ajándékozom meg magam, hátha a pír enyhül kicsit az arcomon. Csak ma már ne bambuljak el ennyire látványosan.
'Maradhat nálad, nem azért mondtam. A sörössel is vicceltem. Max ha beleesik megtörlöm, nem oldódik fel benne.' - épphogy egy ujjnyi maradt a korsóban, arcom pedig újra lángokba borul. Oké, visszakaptam, zavarba hozott.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Szomb. 14 Május - 15:19
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Szinte megbabonázva bambulok magam elé, közben segítségül hívom a félig üres korsót, hogy egy kicsit felfrissítsen ebben a hőségben. A lány már polóra vetkőzött, ami egyáltalán nem volt rossz döntés, legalábbis én nem ellenkezek ez ellen egyáltalán. Ahelyett azonban, mint minden más normális férfi, nem a melleit kezdem el bámulni, amelyek finoman domborodnak a póló alatt, hanem a felkarját. Pontosabban az azt tarkító, ha lehet, még csúnyább hegeket. Vannak köztünk nagyon régiek, de egészen frissne tűnők is. Vagy nagyon kalandos élete lehet ennek a lánynak, vagy valami szörnyű titka. Akaratlanul is beleborzongok, ahogy belegondolok a lehetőségekbe és érzelmeim egy hosszú pillanat erejéig ki is ülnek az arcomra.
Közben figyelmesen hallgatom azokat a dolgokat, amelyeket a családjáról mond. Megannyi intim, és bennsőséges információ, mégsem veszem rossz néven, sőt rigykedve nézek újfent a szemébe, amikor végre elszakítom a tekintetem a karjáról. Mit meg nem adnék, ha cserélhetnék vele, főleg ilyen kritikus napokon, amikor a családom maradék egyetlen tagjában sem lelem örömömet, és mindinkább érzem, hogy valahogy nem illek bele abba a képbe, amibe Alecto már a Roxfortba jövetelünk után nem sokkal megpróbált beletuszkolni. Arról aztán ne is beszéljünk, hogy a szüleim ugyanezt csinálják, igaz, ők legalább nem akarják, hogy egy halálosan veszélyes szekta tagja legyek. De a kényszerházasság, kényszerpálya és élet éppen annyira tűnik csak életveszlyesnek számomra, mint a halálfalók közötti élet.
- Szóval ez azt jelenti, hogy te is feltaláló vagy? - veszem elő újfent kisfiús lelkesedésemet, amlyet szándékosan az ilyesfajta kérdésekre tartogattam. Habár nem mond semmit, az apja neve, nem esek kétségbe, mert már nem is olyan fontos. Kit érdekel, ha egy feltalálóval ülök szemtől-szemben. - Mázlista vagy, hogy ilyen családod van – jegyzem meg kissé elmélázva és közelebb hajolok, hogy egy újabb hosszú kortynyit tűntessek el a kórsóból.
- Szóval így néz ki, amikor vigyázol magadra – intek szabad kezemmel a lány karja felé. - Kíváncsi lennék, hogy mi lenne, ha nem vigyáznál? Mondjuk félig fejnélkül szaladgálnál, mint Sir Nick? - morfondírozok, teljes komolysággal. Az ilyen idióta kérdések már bizonyítják, hogy igenis a fejembe szállt már az ital. Én viszont nem akarok ennyinél megállni. Nehéz, amikor elkap az érzés, és olyan jól esik, felszabadít. Egy utolsó korttyal tehát kiiszom a maradékot és már intek is a pincér felé.
- Nagyszerű taktikának tűnik, de én nem fogom hagyni, hogy leitass. Ne is tagadd, tudom, hogy erre megy ki a játék – villantok egy széles vigyort felé, majd a pincér felé lendítem két ujjamat, majd a kiürült korsóra mutatok. Tudom, hogy végig akartam itatni az egész kézműves sört Agathaval, de nem tehetek róla, annyira jó ez most, hogy nem akarok váltani. Amúgy sem jó döntés már ebben az állapotban keverni.
- Aha, szóval a szomszédokat – ismétlem meg a szavait, és szemöldökráncolva nyújtogatom a fejem, abszolút nem feltűnésmentesen, a szomszéd asztal felé. Mi a franc lehet bennük olyan érdekes, és főleg, miért, ha itt vagyok én? - Szóval én már nem is vagyok elég érdekes? – húzom fel kissé incselkedve a szemöldökömet, ahogy rákönyökölök az asztalra és amennyire csak lehet, a négyszemélyes asztalnál, annyira közel hajolok hozzá. Merlinre, Amycus, talán mégsem olyan jó ötlet ez a következő kórsó. De nem tehetek róla, az alkohol gátlástalanná tesz, és azt már eddig is egyértelmű volt, hogy mennyire bejön nekem a velem szemben ülő lány, elvégre ezért hívtam meg, hogy velem italozzon.
Csak bámulok rá, kérdőn, és a fogaskerekeim a jelen állapotomhoz képest gyorsan kattognak, hogy vajon mit is mondhatnék, amikor a válla fölé pillantok, talán a pincért kerestem eredetileg, vagy kitudja, de helyette pont tökéletes rálátást nyertem az ablakra.
- A francba! - csak ennyit tudok hozzá fűzni, annyira eltompult az agyam, hogy észre sem veszem, hogy történt, már az asztal alatt találom magam. Valószínűleg a szék is borult velem együtt, merthogy sajog a lábam, de csak annyi jár a fejemben, hogy semmiképp sem szabad felnéznem.
Mégis mi a fenét keres itt a nővérem, és a gyengeelméjű haverjai? Ugye nem akarnak bejönni a Három Seprűbe? – kérdem csak úgy magamtól, és csak egy szelíd koppanás riaszt fel a gondolataimból. Ekkor jövök rá, hogy én bizony se szó, se beszéd, ott hagytam Agathat az asztalnál. Most mit fog gondolni rólam?

   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 22 Május - 19:44

Amycus & Agatha
Az elborzadó tekintet. Rögvest észreveszem rajta, nem sokkal azután, hogy megszabadultam a pulóveremtől, de nem csak az ő arcáról lehet leolvasni, hogy mennyire visszataszítónak találja a forradásokat, hanem a mellettünk elhaladókéról is, akik vagy leplezetlenül fintorogva mérnek végig, vagy pedig kikerekedett szemekkel, sutyorogva vitatják meg partnerükkel, hogy csodálkoznak, hogy még egyáltalán megvannak a karjaim és hogyha már azok így néznek ki, akkor testem többi része vajon mennyire lehet undort keltő. Ajkaim pengevékonnyá válnak, ahogy összeszorítom őket és már bánom, hogy ennyire meggondolatlan voltam e téren, pedig hosszú évek alatt megtapasztaltam, hogy mások képtelenek ezt figyelem és véleménynyilvánítás nélkül hagyni. Legtöbben csak megbámulják őket és megrettennek a látványtól, amikor pedig úgy gondolják, hogy már hallótávolságon kívül vagyok, összesúgnak és szebbnél szebb történeteket, pletykákat találnak ki arról, hogy hogyan szerezhettem őket, vagy csak félhangosan megjegyzik, hogy nem mindenkinek természetes az, hogy úgy néz ki, mintha most jött volna egy kardpárbajról, vagy verekedett volna egy vadállattal és legyek kedves eltakarni. Ne felejtsük el megemlíteni azon diákok népes táborát, akik az utolsó kis karcolás történetét is hallani akarják, miközben úgy cibálják a karomat egymás között, mintha az a testemtől független lenne, előszeretettel szórakoznak azzal, hogy ujjaikat végighúzzák a hegeken, mintha állatkerti simogatóban lennének, utána pedig megrázzák a kezüket és megborzonganak, ahogyan azt teszik, amikor valami gusztustalanhoz érnek hozzá. Akadnak páran, akik nem szólnak semmit, nem fogdosnak, hanem sajnálkozó pillantásokkal ajándékoznak meg lépten-nyomon, mintha egy kéregető koldus lennék, akin nem tudnak segíteni, de mélységesen együtt éreznek vele. Rengeteg álmatlan éjszakát és bujkálásokkal átvészelt nappalt okoztak ezzel, de rájöttem, hogy hamar elfelejtik, mert a rengeteg kitalált történetbe annyira belezavarodnak, hogy már nem tudják követni és rálegyintés lesz a vége, nem beszélve arról, hogy egyik dolog éri a másikat. Egyik pillanatban még én vagyok a fő látványosság és a sebeim, másikban pedig már egy újabb személy életét vesézik ki, így hamar a feledés homályába merülök. Néha eszembe jut, hogy kesergés helyett le kellett volna írnom az összes történetet, amit kitaláltak rólam és egész szép, meglehetősen kusza, kalandos regény lehetett volna belőle. Kedvencemmé vált, amikor elmondásuk szerint azért sántítottam és éktelenkedett egy hosszú függőleges vágás a nyakamon, mert egy kentaur megsebesített a Rengetegben. Nem emlékszem, hogy mi volt az apropója annak, hogy nekem ott kellett lennem az erdőben és miért jött a kentaur, de gyanítom, hogy már ők sem tudnák megmondani.
Fülem mellett elengedve a suttogva tett megjegyzéseket veszem fel ölemből abrosz méretű sálamat és terítem a vállamra hogy elfedje két karomat teljes egészében. Most is hamar el fognak felejteni.
'Igen, bár van még mit fejlődnöm, azért bízom benne, hogy eljön az a nap is, amikor kevesebb fejtöréssel alkotok valami újat, vagy nem fogok annyit szentségelni javítás közben.' - mosolyom már kevésbé lelkes és nem is olyan őszinte, ujjaim pedig lassan elkezdik gyűrögetni és tekergetni a sál végén lévő rojtokat.
'Ennyi telik tőlem, de ez még így is a maximum, amit a saját védelmem érdekében tehetek. Hogyha feleannyira figyelnék, akkor mindenbizonnyal most nem itt ülnék, hanem én lennék a Tiltott Rengeteg egyik szelleme és kedvenc elfoglaltságom enne az összes tanuló halálra rémítése. De arra mindig ügyelnék, hogy a fejem a helyén legyen, ne kelljen még azzal is bajlódnom. ' - valójában még van mit fejlesztenem azon, hogy ne hagyjam ott végleg sehol a fogamat egy-egy kirándulás közben, vagy egy teliholdas éjszakán, bár akkor úgyis a másik tudja, hogy mit kell tenni az életben maradás érdekében. Mázlista, neki erre egyszer kell odafigyelnie egy hónapban, az én szívem pedig folyton kalapál, amikor a tó közelébe megyek, nehogy valami vízidémon magával rántson. Ujjaim most a korsó fülére fonódnak, de a korty igencsak rövidre sikeredett. A kezdeti tempóból most már igencsak javasolt visszavenni és kicsit hagyni kitisztulni a kótyagos fejet. Ajkaim féloldalas, sunyi mosolyra húzódnak és Amycus korsójára pillantok.
'Az még majd elválik, de úgy látszik, hogy a tervem kezd a megfelelő irányba haladni, hiába leplezted le.' - csettintek egyet, mintha világokat megrengető tervemet egy csapás alatt lerombolta volna, majd korsómat félretolva magam elől hajolok én is előre az asztalon annyira, hogy arcunk majdnem összeérjen, a sunyi mosolyt pedig széles vigyor váltja le.
'Mondtam én egy szóval is, hogy érdekes lennél?' - suttogom halkan és ugyanazzal a vigyorral az arcomon dőlök vissza székembe, a pincér pedig újabb korsóval ajándékozza meg asztalunkat. Megeshet, hogy holnap mégsem fog fájni a fejem. De nincs időm az elégedett gondolatokra, hiszen Amycus hirtelen volt-nincs, eltűnik az asztal alatt és meglehetősen hosszúnak tűnő percek után úgy tűnik, hogy nem is szándékozik újra felbukkanni. Lányos zavaromban a nyakamat finoman vakargatva nézek körbe a zsúfolt kocsmában és ahogy számítottam rá, jó néhányan nyújtogatják a nyakukat az asztalunk felé. Itt már az sem segítene, hogyha felállnék néhány köhintés közepette és odébb somfordálnék, színlelve, hogy nem azzal a fiúval vagyok, aki az asztal alatt bujkál.
'Minden rendben?' - hajolok le végül és nézek be az asztal alá, néha feltekintve a többi vendégre, hogy hányan nézik Amycus bujkálós magánszámát.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Szer. 25 Május - 23:29
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Az asztal alatt kuporogva mintha a fejembe szállt alkohol kicsit kitisztult volna. De az is lehet, hogy csak a mozgás tette meg a megfelelő hatását, mindenesetre olyan dolgokon sikerül abban a pár percben elgondolkoznom, amelyek eddig fel sem tűntek. Például a lány reakciói, amelyeket szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagytam, mert csak az számított, hogy most jól elmondjam az én mondandómat, és közben megtudjam azokat a részleteket, amik engem különösen érdekelnek. De mi van ezek között? Mi van azokkal a dolgokkal, amiket félreérthetünk akaratlanul is. Észrevettem, hogy megbámulják rajtam kívül mások is a karját beborító sebeket, de akkor, ott helyben nem tudatosítottam, hogy ez mekkora bunkóság. Leplezetelneül bámulni, talán még pofákat is vágni hozzám. Annyira jellemző rám, éppen ezért olyan nehéz kiszúrni, hogy mit csinálok éppen rosszul.
Nem csoda hát, ha úgy visszahúzódott a végére. Elzárkózott, igaz, nem olyan látványosan, de mégis jelét adta, hogy annak, amit sikerült eddig elérni, most percek alatt szétbarmoltam. És akkor még csak nem is kuporogtam az asztal alatt.
Látom, hogy lábával ide-oda tappog idegesen ültében, de nem mozdul, nem áll fel és ez pillanatnyi nyugalommal tölt el. Ha itt maradok elég hosszú ideig, akkor talán elkerülhetem a kínos találkozást a nővéremmel és a többi mardekárossal, és nem kell számot adnom arról, hogy mit keresek itt egy vadidegen lánnyal, vagy csak úgy egyáltalán egy lánnyal, kettesben, ittas állapotban.
Dühít a gondolat, hogy mintha a barátnőm lenne, elszámolással tartozok neki, de egyszerűen ez a helyzet. Sohasem nézte jó szemmel, ha megkörnyékeztem más lányokat, azt meg pláne nem, ha ők környékeztek meg engem. Nem egy eset volt rá, hogy az illető lány nagyon csúnyám megjárta. Azóta nem igazán kockáztatok. Miért voltam akkor most ilyen felelőtlen? Ráadásul ilyen nyilvánosan. És az, hogy tulajdonképpen nem csináltunk semmit, az nem érv. Az, hogy jól éreztük magunkat egy röpke pillanatig egymás társaságában,már bőven elég, hogy az ítélőszék kimondja felettem a végső ítéletet.
Az sem biztos egyébként, hogy bejöttek. Az, hogy az ablak előtt áldogálltak, olyan sok mindent jelenthet, én mégis egy gyáva féreg vagyok, aki jobbnak látja, ha nem kockáztat. Megtehetném mondjuk, hogy átmászok a következő asztalhoz, aztán az azt követőhöz, el a mosdóig, onnan aztán megszöknék, de túlságosan kaotikusnak tűnik. Ráadásul valamiért nem hagyja a lelkiismeretem, hogy csak úgy itthagyjam a kis Agathat, főleg hogy így szépen leitattam. Az már a gyökérség tetőfoka lenne. Szerencsére abban a pillanatban, amikor ezen morfondírozok, éppen megszólal a fojtott hang a fejem felett. Hirtelen odakapom a fejemet, és érzem, hogy teljesen elönti arcomat a pír, mint akit éppen rajtakaptak. De hogy min, azt pontosan én sem tudnám megmondani. Próbálom leolvasni az arcáról, hogy vajon mit érezhet? Gyűlöl, cikinek tart vagy csak nem érti, hogy mi van? Tulajdonképpen mindhárom játszik, és ez továbbra sem nyugtat meg.
- Van annak valami különösebb oka, hogy még nem hagytál faképnél? - kérdezem reménykedve. Majd egészen közel kúszok hozzá és fojtott hangon kérdezem meg, mintha amúgy is nem lenne elég feltűnő ez az egész. - Mondd csak, kicsi Agatha, azok akik az előbb bejöttek...öö.. kicsodák? Ismered őket? Az iskolából vannak? Melyik házból? - tapogatózok valószínűleg teljesen átlátszóan. Ha valamit ma megtudtam erről a lányról, hogy nem szeret és nem is lehet őt az orránál fogva vezetni. Reménykedve nézek fel rá, kérlelő szemekkel, mint egy kis pincsi. Ennél szerencsétlenebbül nem is fordulhattak volna az erőviszonyok.


   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Csüt. 26 Május - 19:51

Amycus & Agatha
Semmi különös nincs abban, hogy valaki az asztal alatt ülve beszélget a másikkal egy kocsmában. Áh, ez a legtermészetesebb dolog a világon. Könyökömet a térdemre támasztva, görnyedt testtartással nézelődöm a Seprű népe között, akik egy ideig kíváncsian tekintgetnek asztalunk irányába, majd visszafordulnak az italuk felé, nem érdeklődve tovább afelől, hogy Amycus mégis mit keres az asztal alatt. Mondjuk erre én is kíváncsi lennék.
'Nos ez igazán egyszerű válasz lesz; szórakoztató vagy. Főleg ez a hibátlan asztal alá bukásod, amit még a gyakorlott bujdosók is megirigyelnének. Elismerésem. De ha azt szeretted volna ezzel jelezni, hogy ideje lenne távoznom, akkor ne haragudj de nem értettem ezt a fajta jelzést, legközelebb tedd szóvá. Viszont visszatérve arra a kérdésre, ami velem együtt egy egész kocsmát foglalkoztat: miért is vagy most az asztal alatt?' - ráncolom értetlenkedve a homlokomat, de nem ad sok időt a morfondírozásra. Hanga annyira halk és elvékonyodott, hogy szinte be kell a fejemet dugni az asztal alá, hogy halljam, amit mondani akar. A jelenet egyre parádésabbá válhatott minden néző számára, ahogy kezemmel kapaszkodom az asztal lapjába, nehogy leforduljak a székről, miközben fejem eltűnik az asztal alatt és egy részegnek tűnő, asztal alatt bujkáló fiú szavait hallgatom. Csak be ne verjem a fejem. Szemöldököm a magasba szökik, nem is a kicsi Agatha megszólítás hallatán, amit normális esetben ki is kérnék magamnak, meg sem várva, hogy befejezze a mondatot, hanem a kérdések áradatától. Szóval erről fúj a szél. Halkan nyökögve húzom ki a fejemet az asztal alól, ügyelve arra, hogy ne verjem be a kemény fába. Korsómat magamhoz véve kortyolok bele, miközben az ajtó környékét pásztázva fedezem fel az újonnan érkező társaságot, akik iránt a fiú olyan élénken érdeklődött és már látom is az okát. Pár nagyobb korty legurítása után visszateszem a korsót az asztalra és egy elszabadult tincset tekergetve pillantok másfelé, mielőtt észrevennék, hogy figyelem őket. Na és most milyen indokkal hajolok vissza az asztal alá? Valószínűleg már ők is észrevennék, hogy a semmi miatt hajolgatok az asztal alá és jönnének ők is megnézni a cirkuszt. Aztán eszembe jut a felborult szék, amit bizony föl kell állítani, mert útban lehet valakinek. Ujjamat kiszabadítva a tincs fogságából veszem le magamról a sálamat, miközben felállok és úgy dobom a sálat a szék szélére, hogy az még csak véletlenül se maradhasson rajta, hanem egy szempillantás alatt lecsússzon Amycus mellé a földre. Szemem sarkából szemmel tartom a kis csoportot, akik már a pultnál állva löknek odébb mindenkit, aki számukra nem szimpatikus, hogy az ő helyük biztosítva legyen. Egy probléma van, a pulttól mindenhonnan rálátni a mi asztalunkra és hogyha vakok lennének, akkor esetleg nem vennék észre az asztal alatt bujkáló fiatalembert. Hajaj, nagy a baj.
Mielőtt felállítanám a széket, a pulóvert és a kabátot sebesen behajítom az asztal alá a gazdájához és csak utána állítom vissza az ülőalkalmatosságot a helyére és halk köhintés kíséretében visszahuppanok az enyémbe, fejem pedig újra eltűnik az asztal alatt, mintha a sálat keresném.
'A csinos társaságra gondolsz, akikkel a testvéred bejött és - sejtéseim szerint - mind mardekárosok? Neeem, fogalmam sincs kicsodák. De ha menekülni akarsz, akkor gyorsan tedd, csak szólj, mert akkor átosonok a másik asztalhoz.' - tapogatózom beszéd közben a sál után, mintha nem találnám meg, pedig ezt az élénkvörös terítőt a világon a lehető legkönnyebb észrevenni. Minek bújt el a saját testvére elől, amikor...
Halovány mosollyal az arcomon hagyom magamban befejezetlenül a kérdést, ugyanis a válasz teljesen egyértelmű. Ki az a mardekáros, aki a szabadidejét griffendélessel tölti? Nyilván akadnak páran, de azok is titokban találkoznak, nehogy mások megtudják. Ez hát a bujdosás és a hebegve-habogva feltett kérdések miértjére a válasz. De azt azért még megvárom, hogy miként old kereket kicsi Amycus a kocsmából.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Szer. 1 Jún. - 9:30
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Talán mégis skerült egyszer az életben kifognom a megfelelő embert? Agatha nem mozdul, itt marad, sőt, még furmányokhoz is folyamodik csak azért, hogy védje a seggemet, és ez újfent melegséggel tölt el. Hálásan pislogok fel rá, még akkor is, ha részeg vagyok, és akkor is, ha tudom, hogy közben jót szórakozik magában az én káromra.
- Szerintem eddig már rájöhettél, hogy nem veled van itt a baj, hanem velem – sóhajtok lemondóan, ahogy gyorsan összekapkodom a cuccaimat, amit a lány bedobott az asztal alá. Már sejtettem az elején is, hogy nem marad sok választásom. Ha nem is voltam biztos benne, de a megérzésem annál jobban megerősítette, hogy a nővérem és én ugyanabban a légtérben vagyunk. És ha csak ő is nem olyan részeg, mint én, akkor valahogy kereket kell oldanom. Bár maradhatnék végig itt az asztal alatt, amíg teljesen megzsibbadok. Ez körülbelül öt percen belül esélyes, úgyhogy inkább hagyom az ötletet, és fejemben a menekülési tervet eszelem ki. Tudom, hogy sok esélyem nincs, mégis van bennem egy annyi mennyiségű alhohol, hogy megfeledkezzek a gátlásaimról. Agatha meg áldozatul esik ennek a kreatív folyamatnak. Abban a percben, amikor rájövök, hogy nélküle nem tudom méghezvinni, kicsit megnyugszik a lelkem. Valamiért most szívesen rábíznám mindenemet, de azért ne szaladunk ennyire előre. Első lépésben magamra erőszakolok pulcsit, kabátot, mindent, ami kifejezetten nagy erőfeszítést igényelt az asztal alatt kuporogva. Még azt az idétlen csuklyát is feltettem, pedg rühellem. És végezetül jöhet a szemüveg. Most aztán a valóságban is átérezhetem azt, amiről korábban a lány beszélt, de őszintén reménykedem, hogy ez az akció nem egy újabb heggel végződik majd az alkarján.
A szemüveg segít megoldan a problémát végül, hiszen vele átlátok az asztalon, és pontosan megfigyelés alatt tarthatom a pult előtt álló kis társaságot, anélkül hogy folyton Agathat kellene kérdezgetnem arról, hogy mit csinálnak. Mivel a bejárati ajtóhoz csak rajtuk keresztül lehet eljutni, rögtön kizárom ezt az útvonalat és más stratégiai pontot keresek. Egyedül a mosdó tűnik viszonylag jó ötletnek. Egy hatalmas ablakkal, amin talán kiférek én is, maximum kitágítjuk valami bűbájjal, nem nagy dolog.
Már csak az asztal alól kellene eljutni oda valahogy, anélkül, hogy ennél is feltűnőbbek lennénk. Az első dolog, amit a köpenyem zsebébe gyúrok a zöld-ezüst sál. Közben meg eszembe jut, hogy milyen másképp nézett ki Agatha ebben a szemüvegben. Szinte tejesen eltakarja az arcot, ráadásul el is tereli a figyemet az arcvonásokról. Úgy döntök hát, hogy marad rajtam. Egy mély levegő után kicsússzanok félig az asztal alól, direkt Agatha lábai elé, és átkarolom azokat.
- Nem bírom, azonnal vigyél a mosdóba – nyögöm elhaló hangon. És egy pillanatra tényleg megfordul velem a világ, ahogy behunyom a szemem és erőteljesen a lány lábszárába bújva színészkedem. Nem tudom, hogy hogy reagáltak erre a körülöttünk állók, de a kocsmáros még oda is jött, és nem annyira szolidan, de kikísért a mosdóba, ahová Agatha is követett. Azonnal záródott a retesz a hátam mögött, bár abban is biztos vagyok, hogy most senkinek sem akaródzik bejönni, miközben én kihányom a teljes napi menüt, amit a Roxfortban magamba toltam. Vagyis ők ezt hiszik.
A valóságban viszont már messze járunk, mire valakire rájönne az eszelős vizelési inger, és zárastól beront az üres mosdóba.  
 

   
looking for the answers in the pouring rain

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©
szerintem még sohasem írtam befejezőt, szóval ne haragudj, ha suta lett kicsit. köszi a játékot *.*

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Agatha & Amycus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Amycus & Agatha
» Agatha & Amycus
» Andrew × Agatha
» Agatha & Cygnus
» Amycus & Gil

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-