Ez sem úgy sikerült, ahogyan elterveztem és nagyon is elrontottam, de most már nem tudok rajta változtatni, szóval nincs mit tenni, el kell ismernem, hogy hibáztam. De nem fog enni a bűntudat, annyira azért nem fogom magam összetörni, hogy megfeleljek mindenkinek. Mostanában úgy sincsenek jó napjaim, próbálok mindenki kizárni körülöttem és nem arra gondolni, hogy mekkorát taknyoltam az imént. Azt tudom, hogy erre rengeteg a mardekáros és ezek közül egyik sem kedves, sőt. A mardekárosok gonoszak és érzéketlenek, nem eggyel kerültem már összetűzésbe, szóval el lehet mondani rólam, hogy kemény fából faragtak. MAjd megpillantom a tanár ár arcát és látom rajta, hogy aggódik értem, pedig teljesen felesleges, ennél azért már esett nagyobb bajom is, amikor eltalált egy gúrko.. Na de sebaj, próbálok leülni és élvezni az óra hátralevő részét, az egyik leghátsó sorban. A cuccaimat nem fogom kipakolni, szerintem már teljesen felesleges dolog, hisz lássuk be, hogy mindjárt vége az órának és nem fogok semmit sem jegyzetelni. Figyelmesen hallgatom a professzort, de sajnos semmi újat nem hallok tőle, már rengeteget olvastam erről a témáról és mindent szinte azonnal az eszembe véstem. Azért csak könyökömet az asztalra helyezem és tenyerembe helyezem az államat, úgy hallgatom tovább az órát. Majd csak véget ért az óra és mikor meghallom, hogy bent kell maradnom még, akkor rám jön a frász. Remélem nem fog pontot levonni tőlünk, mert késtem, hisz így sem állunk valami fényesen. Felállok és elindulok a tanár felé, míg mindenki az ajtó felé megy, majd egy srác fellök szinte és csak egy elnézést lök oda..- Néz a lábad elé vakegér!! – jegyzem meg kevésbé kedvesen, olyan nem hugrás módon és tovább haladok. Majd aztán odaérek a tanárhoz és veszek egy mély lélegzetet, majd belekezdek, mert én nem tudok kertelni. - Professzor úr én tényleg nem akartam késni, csak találkoztam valakivel és elvonta a figyelmemet, tényleg sajnálom. – még egyszer elnézést kérek és őszinteségemet az is mutatja, hogy végig a szemébe nézek.
notes: Hát nem lett jó, de kezdésnek remélem megfelel
Pont ez a tekintet az, amitől egyszerűen muszáj leírnia azokat a seggfej mondatokat. Egyszerűen muszáj. Aztán valahogy valami elcseszettül szar érzés nézni, ahogy Selwyn rávetődik a fecnire, mintha minimum a Jelenések könyve rövidített változata lenne, és átrendeződnek a vonásai, mikor beleolvas. Még a levegő is hűvösebb lett egy fél fokkal. Elkapja az összegyűrt pergament (Selwynt igazán bevethetné a Hollóhát vagy a Griffendél hajtónak), és át nem gondolt automatizmussal zsebrevágja. Ez azért már tényleg pofátlanság egy órán. Illetve már az eddigiek is azok voltak. Csak ezért nem válaszol, pedig őszintén szólva igazán megkérdezné, hogy mégis mit kéne bekapnia, de ez a gondolat megint visszakanyarodna ugyanoda, úgyhogy beéri egy lesújtó pillantással. Ennyi bőven elég volt Selwynből egy napra. Igazság szerint erre a tanévre is. (Edwards vérszegény replikája meg méltatlan lenne még arra is, hogy a szemöldökét felhúzza rá.) Csak azért áll meg a lépcsősor előtt, ahol csak a fogalmatlan balfaszok szoktak megállni, akik direkt feltartják a kifelé igyekvőket, mert bántja a szabálykövető szépérzékét a kiabálás. Vagy mert annyira meglepődött. A dementorok kiszívták volna Selwyn morzsányi ítélőképességét is? A megjátszottan bocsánatkérő, de inkább lesajnáló fintor mindenesetre könnyen jön. - Jaj, bocs, gondoltam, előremegyek, és lenyúlok a konyhából két tejszínhabos kakaót extra fahéjjal a hajnalig tartó közös tanuláshoz, tudod, ahogy szoktuk – gúnyolódik idétlen nyájassággal, öntudatlanul is ugyanarra az asszociációra jutva, hogy ez az utánakiabálás teljesen úgy hat, mintha nekik valami közük lenne egymáshoz a hatodik éve tartó nyilvánvaló összezártságon kívül is. Na, nem mintha Selwyn ne szorulna rá, hogy valaki tényleg hajnalig tanuljon vele… és hát végülis ő meg prefektus. Hozzápréselődik a falhoz, hogy elengedje a kifelé igyekvőket, és megvárja, hogy mindenki eltakarodjon a két kar-, zseb- és falióra nélküli dimenzióból érkező idegen lényt leszámítva, hogy utána Selwyn nyugodtan faggathassa majd tovább, hogy de a Sötét Nagyúr valóban ki fogja-e hozni az Azkabanból a bátyját. Mert erre számít. Úgyhogy amikor végre ketten maradnak a lépcsősor tetején, és Selwyn odanyújtja neki a kedvenc pennáját meg az ott hagyott tintatartót a maradék pergamennel, hirtelen nem tudja leplezni a meglepetését. Egy másodpercig. Mert utána úgy néz Selwyn kezére és a saját holmijára, mintha azt mondaná: de hát hozzájuk értél. - Kösz – mordul, jó, legyenek már túl ezen, ingerülten villanó szemmel nyúl ki, hogy kifejtse a cuccait a vékony ujjak közül, gyorsan, de mérnöki precizitással próbálja kimérni a mozdulatot, hogy még egy négyzetmilliméternyi területen se súrolja közben Selwyn bőrét. Felesleges vergődés. Így is felidéződik annak az ideges, heves szorításnak az emléke. Így is az arcába tolul a vér. Így is megalázva érzi magát, amiért őt láthatta valaki annyira szétesve. Egyáltalán bármennyire szétesve, bárki, de pont úgy és akkor… tehetetlennek, rémültnek, inkompetensnek, gyengének… És most mégis mi a faszra vár? Nagy műgonddal dobálja be a táskájába a dolgait, mintha trágyagránátokat próbálna elcsomagolni, vacakol a csattal. Most meg már az lenne furcsa, ha nem együtt mennének le a klubhelyiségbe. Ilyenkor már a megyek a könyvtárba kártyát bedobni is túl későre jár. - Na, megnyugodtál? – kérdezi végül barátságtalanul, de így is kínosan hangzik, úgyhogy egy gyors, ingerült lélegzetvételnyi szünet után egyből utánadobja azt is: – Egyáltalán mióta érdekel téged az asztronómia, vagy bármi? Tekintete kénytelen megállapodni a kipirult arcon. Selwyn nem gondolhat az alagútra, neki aztán tényleg semmi szégyellnivalója nincs, akkor talán a dolohovos megjegyzés. Kibaszottul meg se történt, világos? – üzeni az ádázul fagyos pillantása.
Egy végtelennek tűnő, kínos pillanatig ott állok a lépcső tetején, feszengve. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, vagy mondanom. Valahol, a lelkem mélyén nem számítottam arra, hogy a szavaim eljutnak Jr-ig, de hát most már baromira mindegy is. Talán Bartyra tényleg ráférne egy tejszínhabos kakaó, akkor talán lenne benne valami szeretnivaló. Kevésbé lenne keserű és bántó. Nem mintha nem szoktam volna meg, nem mintha nem kiabálna minden egyes porcikám azért, hogy viselkedjen velem bunkó módjára, most valahogy mégis kibaszottul zavar. - Felőlem – vonom meg a vállam, mintha nekem amúgy tényleg mindegy volna. Mert egyébként az. De az is igaz, hogy ha még el kellene töltenem a társaságában egy tejszínhabos kakaónyi időt, valaki maradandó sérülésekkel húzódna vissza a vackába. Türelmetlenül legyintek, és hagyom, hogy feldolgozza, hogy most valamiért jófej voltam vele. Talán mert akarok tőle valamit, és ennél átlátszóbb ne is lehetnék, de egyszerűen nem érzem létfontosságúnak, hogy bármit is megjátsszak előtte. Amúgy sem megy nekem ez a szaros szerepjátszás, próbálkoztam más lenni. Próbálkoztam. Egy darabig tényleg rajta voltam azon a szánalmas projekten, hogy megfeleljek, hogy olyan legyek, amilyennek elvárják, de elég hamar zátonyra futott a dolog. Ujjaink csak egy másodperc törtrészéig érnek egymáshoz, más észre sem venné, más ügyet sem vetne rá. Én ehelyett úgy húzom vissza a kezemet, mintha áramot vezetett volna belém. Úgy is nézek vissza rá, mintha valami kellemetlen fájdalmat okozott volna nekem. Pedig csak éget, és viszket, nem nagy ügy. Ő mégis úgy reagál, mintha minimum ágyékon rúgtam volna. Azért ez mégiscsak túlzás. Csak bólintok, még szóra sem méltatom a felmordulást. Az arcát fürkészem, a megfeszült ereket a nyakán, az arcába toluló vért, mintha mindent értenék, pedig esküszöm, fogalmam sincs, hogy mi baja van. Na jó, ez enyhe túlzás. Vannak dolgok, amikről kölcsönösen hallgatunk, nem teregetjük sem mások, de még egymás elé sem. Mindketten kivetkőztünk önmagunkból ott az alagútban, mindketten sebezhetőek voltunk. Ez nem csak egy rohadt egyoldalú dolog volt. Még erőt gyűjtök, próbálom összeszedni a gondolataimat, amíg a táskájával babrál, de mielőtt megszólalhatnék, ő veszi fel ismét a beszélgetés fonalát. Értetlenül nézek rá. De nem érzek dühöt, se sértődöttséget. Igen, basszameg, lenyugodtam. Magam sem értem, hogy miért. Barty Crouch még csak meg sem közelíti azt az embert, aki engem valaha lenyugtathat, akár egyetlen szavával is. Mert.. mert egyszerűen ez az ember nem is létezik. Nincs olyan ember a világon, aki képes volna rá, és most mégsem hagy nyugodni az az átkozott gondolat, hogy talán mégis sikerült neki valami különös oknál fogva. Alig észrevehetően bólintok. Erre tényleg nncsenek szavaim, még magamnak sem tudom megmagyaázni, hogyan tudnám akkor neki? A fura csevegős hangnem olyan idegenül hat, hogy először el sem hiszem, hogy ezt valóban ő kérdezte. Gyanakodva méregetem, hogy ezzel most mégis mi a francra akar kilyukadni. Miért érdekelne engem a tetves asztonómia? Talán, mert kellőképpen távoli és megfoghatatlan, és mégis valóságos. Vagy mert lenyűgözőnek találom a csillagképeket, a fölöttünk keringő égitesteket, a csendes kozmoszt. De ezt sosem vallanám be. Mert miért kéne pont Bartynak magyarázodnom? - Nem tudom, honnan szeded. Magasból szarok az asztronómiára, mint bármi másra ezen a világon. Csak unatkoztam – vonok vállat, annyi közönyt erőltetve egyetlen mondatba, hogy ne vonhasson kétséget maga után. Aztán, amikor hirtelen rájövök, hogy itt ennek a beszélgetésnek most vége van, és csak ketten maradtunk a lépcső tetején állva, tudom,hogy nem húzhatom sokáig az időt, mielőtt faképnél hagyna valami mondvacsinált indokkal. Újra megszólalok. - Igazából kérni akartam valamit – egy pillanatig lesütöm a szememet. Fogalmam sincs, hogy mit kell mondani olyankor, amikor szívessget kérünk. Sohasem tettem, és nem is gondoltam, hogy valaha ez bekövetkezhet. Pont Crouchtól, érted. Egy pillanatig elidőzök a fényesre sikált P betűn, aztán erőszakot veszek magamon és újra ránézek. - Megtiltották, hogy látogassuk. Pedig minden tetves azkabani rabot látogathattak eddig a hozzátartózók, ha éppen volt idegzetük hozzá, persze a legtöbbször nem volt, mert gondolom rohadtul nem kellemes látvány egy ketrecbe zárt karalábét látogatni, akit valaha szerettünk – úgy hadarok, levegővétel nélkül, mintha minden egyes információt egyetlen szótagban akarnék átadni. És mennyivel jobb lenne az életünk. Sohasem kellene Barty Juniorral két fél szótagnál többet váltanom. Vagy ha egyszerűen csak gondolatátvitellel le lehetne rendezni a dolgokat. A rohadt életbe, bárcsak szaladgálnának még a Roxfortban félkegyelműek, akiknek az apjuk ekkora nagykutya, mint Barty Crouch, az idősebbik, és akkor nem kéne végigvergődnöm ezen az idegtépő tortúrán, ami Juniorig vezet. - Az apád rendelete. A frissen elfogott halálfalók miatt. Csak ő vonhatja vissza, vagy találhat kiskaput a saját, rohadt rendszerén. De még csak nem is hajlandó apámmal szóbaállni. A fiát viszont nem tudja megkerülni – nem mondom ki nyíltan, hogy Győzd meg, vedd rá, zsarold meg, legyen ez a karácsonyi ajándkod, de minden egyes zsigerem ezt kiabálja felé. Tudom, hogy nem sok esély van rá, hogy Crouch élből vissza fog utasítani, ha mégse tenné, akkor még mindig ott van az apja, aki egészen biztos nem ugrál úgy, ahogy a fiacskája szeretné, örüljön, ha emberszámba veszi egyáltalán, és mégis kimondtam, mert nem látok más lehetőséget, és mert valami különös oknál fogva aggódom azért az idiótáért.
Megrökönyödése csak egy pillanatig tart a kérni szó hallatán, aztán felröhög, de olyan sötét és kietlen ez a nevetés, hogy jobb lett volna biztosan, ha soha nem is ereszti a világra. Hát mindvégig innen fújt a szél. Most már persze világos a simulékonysága, türelme, óvatossága végig azóta, hogy kiléptek abból a kibaszott teremből… valami kellemetlen űr támad a mellkasában, alighanem ott húzódott eddig az az iszonyú röhögés. Már nem is kell igazából végighallgatnia az egyébként nagyon gondosan megkomponált mondókáját, húh, nagyon hatásos, vajon az órai levelezést meg az óra előtti odaszúrást is begyakorolta előtte, vagy csak ezt a pár zavaros, hatásvadász mondatot? De azért végighallgatja. Maga sem tudja, miért, száraz türelmetlenséggel, szarkasztikusan megértő bólintással, de végighallgatja anélkül, hogy már előre elhallgattatná. - Te meg vagy huzatva, Selwyn. Csak ennyit bír kipréselni magából kimérten, azzal a sötét és kietlen nevetéssel egyívású, de tökéletesen hűvös, szenvtelen hangon. - Nem akarod meglátogatni – közli aztán ridegen és magától értetődően, ellentmondást nem tűrve, mintha a sötét szemek ki nem mondott üzenete ugyanolyan elhangzó mondat lenne, mint a korábbiak, és újabb reakciót követelne meg. – Máris ennyire hiányoznak a dementorok, komolyan? – folytatja egyre nyersebben és egyre ingerültebben. – Voltál már ott egyáltalán? Mert ő volt. Valami gyerekes hülyeség volt, korai és gyakori hibái egyike, de már nem is tudja felidézni, pontosan micsoda, kis szaros volt, az egész még a főosztályvezetőség előtt volt, amikor apja legalábbis valamivel több időt szánt a gyereknevelésre, mint bármikor utána. A miértre már nem emlékszik, a kísérő szónoklatra sem részleteiben, ami Sr. szájából leginkább egy új büntető törvénykönyv avatóbeszédére emlékeztetett, de minden másra igen. Konkrétan összevizelte magát. Akkor sem menne oda önszántából, ha a saját ikertestvére, felesége, elsőszülöttje vagy maga Arthur király ülne ott a látogatására várva. De mégis elmegy, azóta visszatérő rémálom, egy-kéthavonta (újabban majdnem minden éjjel), álmában változatos bűnökért életfogytiglanra ítélik, Sr. mondja ki az ítéletet, és ő minden egyes kibaszott éjjelen megpróbál nem könyörögni, hazudni, tagadni mindent, és minden kibaszott éjjel üvöltve, vinnyogva, szűkölve könyörög az apjának, hogy ne tegye, egész végig, amíg kiviszik a tárgyalóteremből, és még akkor is, amikor végighurcolják azon a hosszú folyosón, aztán… Még a tudatalattija is egyedül a betegesen alapos munkát tartja elfogadhatónak. Aztán felébred, és reménykedik, hogy ha ez valaha is megtörténik, nem lesz olyan, mint azok, akiknek a tárgyalásait végignézte kiskölyökként. Hogy nem lesz ugyanolyan mindent tagadó, zokogó, gerinctelen féreg. Hogy nem fog könyörögni. De valahol mélyen tudja, hogy mit tenne vele az Azkaban puszta gondolata. Selwyn meg önszántából betenné a lábát abba a pokolba. - Késő van, vissza kell mennünk a hálókörletbe – mondja végül semlegesen, hogy pontot tegyen az ügy végére. Még arra sem méltó ez a légbőlkapott kérés, hogy egyáltalán kimondja az elutasítást. De még vet egy utolsó pillantást azokra az ádázul kérlelő (sőt követelőzik, bassza meg, mintha tartozna neki valamivel, mintha jogot formálni ilyen horderejű szívességekre) szemekre, mielőtt valami ostobán berögzült előzékenységgel önkéntelenül is maga elé engedné Selwynt a lépcsőn, mert túlságosan is elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy felfogja, ez csak Selwyn. Majd pont ő fogja elintézni Selwyn rokonlátogatásait. Az apjánál. Persze. Még kiejteni se akarja Sr. jelenlétében az Azkaban szót, és pontosan tudja azt is, hogy Selwyn mint ártalmatlan halálfalóhúg és –hitves érzelmei, vagy akár az ő személyes, fiúi kérése milyen súllyal esne latba az apjánál. Az anyja, másfelől, nyilván azonnal mozgósítana mindent, csendes duruzsolást, kitartó asszonyi basztatást, számító kis célzásokat meg az egész kurva gyomorforgató rabszolgaeszköztárat, hogy az ő kedvére tegyen vele, de beleértve a képletbe, hogy az anyja mennyire házasságcentrikusan gondolkodik, és ugyan látszólag elfogadni látszik az ő nyolcéves kora óta kitartóan hangoztatott, makacs házasságaverzióját (valószínűleg persze azért, mert fontolóra vette, hogy imádott gyermeke esetleg a férfiakat preferálja), azért most is reménykedik titokban, hogy egyszer eljön az a nap, amikor... szóval az anyja agyában ez az egész szívesség Selwynnek dolog úgy fordítódna le, hogy… és ha Selwyn (akár eredeti, férjezetlen és bizonyítottan halálfalófivér nélküli kiadásában) van az egyik serpenyőben, akkor lehet, hogy az anyja inkább elkezdi óvatos és tiszteletteljes összeboronálási próbálkozásait átcsoportosítani a helyes, facér, aranyvérű fiúk térfelére. De van még egy lehetőség. Valami, ami talán Sr.-t érdekelné még akkor is, ha történetesen ő mondja. Az viszont veszélyes üzem. Akkor már egyszerűen hamisíthatna is neki egy soron kívüli engedélyt, rendes formanyomtatványon, Sr. pecsétjével és majdnem autentikus kézírásával, az is egészségesebb vállalkozás, azt legalább simán magára tudja vállalni, ha úgy adódik, és akkor Sr. maximum elkobozza a seprűjét, megvonja a havi apanázsát az elkövetkezendő harmincöt évre, vagy kitagadja az örökségből és kiégeti a családfából, esetleg őt küldi az Azkabanba vagy személyesen végzi ki attól függően, hogy felismeri-e legalább arcról, amikor legközelebb találkoznak. - Mennyire fontos ez neked? – kérdezi halkan, amikor már biztos, hogy tényleg, de tényleg senki nem hallgathatja ki a beszélgetésüket. – Úgy értem, mit adnál érte?
Jr. A száraz, kietlen nevetés valahol ott bujkált már rég óta a falak között, nem mintha nem készültem volna fel rá, hogy szembe fog röhögni, mégis egy pillanatig valósággal megrökönyödök, és bármit is akartam volna mondani neki, mondjuk tovább győzködni vagy hogy inkább felejtsük el az egészet, most már képtelen vagyok. Állom a tekintetét, és ajkaimat pengevékonyra préselem. Hagyom, hogy az utolsó visszhangok is elüljenek, és olyan sötéten nézhessek végre a szemébe, ahogy negyedikben volt szokás a fiúkra nézni, ha kiröhögték a lányok igyekezetét, hogy tetsszenek nekik. Csakhogy akar a halál testszeni Barty Juniornak. És akar a halál megalázkodni előtte további érvekkel, már így is sikerült mélyre süllyednem. Egyáltalán mi a francért kellett felhoznom, amikor úgyis biztos voltam a válaszban? Valahol rátapint a lényegre, nem mondanám, hogy különösképpen hiányoznának a halálfalók, talán az sem egészséges, ha az ember túlzott gyakoriságal van a jelenlétükben, nem mondom, hogy nem rettegek minden atomomban, ha csak a kihallgatásra gondolok, ahogy a terpeszkednek arctalan mivoltukban a sarokban, de azt is tudom, hogy kibírtam, még csak bele sem rokkantam, nem maradtam maradandó sérülésekkel, bár szemmel láthatólag ezzel Jr. vitatkozna. Nem valami olyasmi, amit ne bírnék ki. Igaz, az két darab halálfaló volt, ennyi volt a maximum, amt valaha láttam, ráadásul a minisztérium ezeknek is minden léptét ellenőrzi. Akaratlanul is egy hemzsegő kaptár jut eszembe, telis tele ide-oda suhanó fekete csuhásokkal, sosincs fény és emberi szó, egy mosoly, egy boldog emlék, egy ép gondolat. És hiába járatom ezen az agyam logikusan, annyira tiszta fejjel, ahogy azt talán éppen Crouch is elvárná tőlem, csak arra tudok gondolni, hogy a bátyám ott van egyedül. Én meg egyszerűen csak kisétálnék onnan. - Nem mintha örökre ott kellene maradnom – szólalok meg kisvártatva, és szememmel egész behatóan fürkszem a hirtelen elkomoruló arcot, a belőle áradó mértéktelen elcsigázottságot. Annyira belemerül a saját gondolataiba, mintha egy pillanatra csak egyedül lennék, és csak az arcán átvonuló viharfelhők változásáól tudom, hogy még itt van előttem. Valósággal összeszorul a gyomrom. Hallgathatnék, fátylat boríthatnék rá, meg nem történtté tehetném ezt a kis epizódot, de mintha attól érezném magam teljesnek, ha a nyomorúságának minden egyes másodpercét kiélvezném. - De te voltál ott, igaz? - hangom olyan halk és egészen vékony, hogy én is alig hallom. Nyelnem kell, hogy a keserű ízt a számból megpróbáljam eltűntetni, de még csak közelről sem járok sikerrel. Hiába keményedik meg, és ölti magára újra a sebezhetetlenség álarcát, attól az emlékeimbe már beleégette magát, és képtelen vagyok elvonatkoztatni. Igen, határozottan ballépés volt megkérni. És nem csak amiatt, mert még csak válaszra sem méltatva utasít vissza, vagy mert szemberöhögött, hanem azért a tetves emlékörvény miatt, aminek az ajtaját kinyitottam, és ami látszólag annyira felzaklatta. Most jönne az a pillanat, amikor a szembembe néz, és egy pillanatra érzem, mintha megfontolná a dolgot. Nincs benne logika, tudom, de amikor a lépcsőn előre enged, és én mindenféle kérdezősködés vagy akadékoskodás nélkül hallgatok rá, és ólmos léptekkel lefele veszem az irányt a csigalépőn kapaszkodva. És már csaknem eltemetem az egészet, ahogy némán baktatok előre, és csak a lépteinek ütemes koppansát hallom a kőlapokon, de a szavai egészen az idegszálaiimig hatolnak. Megtorpanni kényszerülök, és olyan hirtelen fordulok vissza, ezzel megálltva őt is, mert látni akarom az arcát, tudnom kell, ha csak gúnyolódik-e velem, és miért ne tenné? Én is szemétkedtem vele, nekem is megfordult a fejemben, hogy kihasználom, de az arcáról képtelen vagyok leolvasni bármit is, és ez talán sokkal ijesztőbb, mint amikor képes vagyok rá. Mert bármennyire is félelmetesek az érzései, amiket már képtelen kontrollálni, mégis nyugtalanná tesz a tudat, egyébként teljesen indokolatanul, amikor képtelen vagyok átlátni rajta. Nem azért, mert én ilyen pocsék vagyok, hanem mert egészen biztos, hogy szándékosan dolgozik rajta azóta, hogy mindent elkendőzzön és ettől ilyen baromira kiszámíthatatlanná váljon. Ettől az érzéstől, ettő a hiábavaló erőlködéstől érzem magam hasztalannak, ettől érzem, hogy pillanatok alatt felmegy a pumpa bennem, és a szavainak értelme valójában igen keveset nyom a latban. - Ez most komoly? - szemöldököm a magasba lendült, mint egy újabb, kontrollálhatatlan része a testemnek. Ujjaim a korlátra fonódnak, hogy valamiképp megtartsam az egyensúlyomat. Semmivel sem lennék képes még jobban alázni magam, ha lezúgnék itt előtte a lépcsőn. - Azt hittem, hogy én vagyok meghuzatva, és hogy még csak válaszra sem méltó a szánalmas kis, érzésektől elvakult kérésem, amivel valami teljesen illogikátlan gondolatmenet folytán hozzád mertem fordulni. Mégis mit vársz tőlem, Crouch? Szopjalak le? Alázodjak meg mégjobban? Vagy végre hajlandó leszel kerek-perec a szemembe mondani, hogy kopjak le, ahelyett, hogy itt baszakszol az agyammal? - tekintetemet olyan követelezően emelem rá újra, mintha csakugyan tartozna nekem valamivel. Magam is meglepődök, hogy ennyire sikerült kontrolláhatatlanul rázúdtanom mindent, de nem bánom egy percig sem. Kettőnk közül még mindig én vagyok alkalmasabb arra, hogy nyílt kártyákkal játsszak, bármennyire meredeken hangzik is ez így elsőre.
Még csak nem is néz rá különösebben megvetően vagy lekezelően, és ahogy látja megfeszülni Selwynt, mintha a makacssága fizikailag láthatóvá válna, önkéntelenül vállat von, de láthatóan nem motiválja különösebben a másik által kezdeményezett, ádáz farkasszemet nézés. Persze, hogy mindvégig a cél lebegett előtte. Persze, hogy makacs, ha már akar valamit. Ez így normális, végre Selwyn is elkezdett küzdeni a nevetséges, elmebeteg vágyaiért. Végül is mi ebben a különös, semmi, inkább az lenne furcsa, ha anélkül viselkedett volna így, hogy akarna valamit. Nem hemzsegnek persze azok, akik szívességet akarnak az apjától, és rajta keresztül próbálják keresztülvinni az akaratukat, de azért nem is ismeretlen jelenség. A nevetés után maradt, tátongó hidegség sem szokatlan érzés a mellkasában. Sőt az igazat megvallva, előtte volt szokatlan. Most már minden rendben. - Egy jogerősen elítélt halálfaló húgaként én nem lennék ebben annyira biztos – közli epés segítőkészséggel. – Selwyn, ne erőltesd. Így is gyanúsabb vagy az egészségesnél. Ha megtudják, mennyire veszélyes vagy valójában, többet biztosan nem látod a napot. A savas szarkazmus ellenére tényleg segíteni akar azzal, amit mond, nem mintha annyira odalenne érte, csak egyszerűen senki nem érdemli meg, hogy az Azkabanba kerüljön ártatlanul. De még bűnösen is csak Dolohov. Meg az apja-féle rohadékok, akik sosem fognak… A kurva életbe, ő tényleg megpróbálta, képes volt, és feláldozta a napi egy jócselekedetét arra, hogy elérje, hogy Selwyn legalább egy-két agysejtjét használni kezdje ezzel az egész értelmetlenül önsorsrontó látogatásdologgal kapcsolatban, de úgy tűnik, megint tök fölöslegesen. Menthetetlen ez a csaj. Merev, üres arccal néz vissza rá, de most nagyon is tudatában van minden rezdülésének, és uralkodik rajtuk, még azt sem engedi meg magának, hogy az ingerültsége kiüljön a vonásaira. Pedig kurvára dühös. Egyszer szétesett, rendben. Egyszer a tanúja lehetett. Most meg úgy néz rá, mintha ez valami általános jelenség lenne, mintha átment volna valami kibaszott gondolatolvasóba, hogy mer így nézni rá, hogy mer rákérdezni, hogy mer bármit is feltételezni róla, bármilyen gyengeséget, hát nem volt elég az az egyetlen gyűlöletes alkalom, amit most azonnal kitörölne a múltból, ha a kezébe kaparinthatna egy időnyerőt? - Indulj – utasítja hűvösen válasz helyett. Nem tartozik neki válasszal. Mégis hogy képzeli, lelkizni fog itt vele a dementorokról, vagy mi a fasz? Remek, legalább szót fogad. Nem forszírozza, elindul, belátja, hogy válaszra se érdemeset kért. És aztán megint ő a hülye, hogy nem hagyja ennyiben. Legszívesebben visszaszívná a szavait. De utólag hiába mosolyodik el gúnyosan, ettől a szavai még komolyak voltak, késő korrigálni. Selwyn megtorpanása hirtelen éri, és már látja maga előtt, ahogy kibillen az egyensúlyából, megbotlik, és előrezuhan a lépcsőn, és mielőtt még belegondolhatna, kviddicsben edzett tűpontos reflexszel már nyúlna is utána, hogy elkapja és visszarántsa, csakhogy Selwyn megkapaszkodik a korlátban, és egyáltalán nem esik el, talán meg se billent, és ha le is gurulna a lépcsőn az alagsorig, ha minden csontját összetörné és az összes fogát ki is verné a kibaszott lépcsőfokokban, neki azzal sem kéne semmilyen dolga legyen. És nincs is. A lehető legtöbb méltósággal és ugyanolyan kifejezéstelen arccal ereszti vissza a karját a céltalan és már leplezni nem tudott mozdulatból. - Illogikus gondolatmenet. Vagy logikátlan – javítja ki azonnal automatikusan –, nem illogikátlan – teszi hozzá a gyengébbek kedvéért, és minden igyekezete ellenére nem szimpla nyelvtannáci bosszúság szűrődik a hangjába, hanem valódi, nyers ingerültség. Még neki áll feljebb? Fel is csattanna egyből, el is küldené a halál faszára tényleg most már, hogy szálljon végre magába, de a szopás emlegetésétől másodpercekig köpni-nyelni nem tud, pedig azt amúgy is Selwynnek kellene térden a tágra nyílt, hatalmas, kibaszott őzikeszemeivel, ha már így kínálkozik, annyira indokolatlan szöveg, nem jött zavarba, elvégre még oltásnak is vérgyenge, csak milyen ízléstelen már ez egy aranyvérű boszorkánytól, és egyébként is, kurva mocskos ez a lépcsősor, az a törött penna meg a mézesfalásos csokipapír ott biztos szintúgy McCready hagyatéka, még egy ilyen trehány libát nem hord a hátán a föld. - Nem így értettem, de köszönöm a felajánlást, majd talán máskor, most inkább nem élnék vele – erőlteti ki magából a maróan gúnyos választ, és látványosan unottan újra Selwynre néz, hogy megint agyfaszt kapjon azoktól a hatalmas kibaszott őzikeszemektől. Megint úgy néz, mintha legalábbis… és bassza meg. Tartozik Selwynnek. És gyűlöletes ez az adósság, amit törlesztenie kell. - Meg fogom kérni – közli minden átmenet nélkül, színtelenül, higgadtan. – Nem fog hallgatni rám, de megkérem. – Minden mozgósítható önkontrolljával néz újra végig az arcán, mielőtt folytatná: - Ha viszont azt hiszi, hogy további információt nyerhet ezzel… hogy a bátyád nem mondott el mindent… akkor lehet, hogy engedélyezi a látogatást. Remélem, nem kell külön elmagyaráznom, hogy ez rád vagy a családodra nézve nem veszélytelen, és ez sem biztos siker. Nem javaslom. De ha ezt akarod, megteszem. Gondolkodhatsz rajta. Most viszont menjünk – int a fejével immár türelmetlenül a lépcső felé, aztán megnyalja a száját valami rémesen sutának érzett, rég kiirtottnak gondolt megszokással, és hozzáteszi: - És ezzel kvittek vagyunk.
Kezdőlap
