Csendesen kísérem fel Anathemát a lépcsőn, amit korábban megbűvöltem, hogy a legkevesebb hangot se adja ki. Késő van, de nem annyira késő, mint terveztem, és biztos vagyok benne, hogy Tess és Theo még ébren vannak. A fiam ajtaja alól látom is kiszűrődni a fényeket, ezért az ujjamat a számra téve jelzem Anathemának, hogy legyen halk. Szerencsére nem jön ki senki, úgyhogy biztonságosan elhaladok a folyosón a másik lépcsőhöz, ami a második emeletre, az én szobámba vezet.
- Arra gondoltam, hogy kicsit beszélgethetnénk még fent, kettesben.- megsimogatom a lány hátát, rámosolygok, de azt hiszem, hogy számára sem kérdés, hogy ez csak kifogás. Vágyok rá, kettesben akarok maradni vele, el akarok felejteni minden rosszat néhány pillanatra, és csak arra a jövőre akarok gondolni, amire vágyok. Arra a jelenre. Ma nincs politika, nincs háború, nincs veszély.
Kinyitom az ajtót, és egy intéssel felkapcsolom az esti fényeket, amik nem fognak átszűrődni a függönyökön. Anathema még soha nem láthatta a szobámat, úgyhogy miközben hagyom neki, hogy előre menjen, körülnézzen, hátrapillantok, hogy nem látott-e minket valaki, de megnyugszom. Mindkét gyerek ajtaja változatlanul zárva van, és nem hallok egyáltalán semmi zajt, úgyhogy belépek Anathema mögé, és bezárom az ajtót magam mögött.
Ahogy a lányra nézek, ahogy ott áll abban a gyönyörű estélyi ruhában, ártatlanul, fáradtan és kissé ittasan, rögtön szeretném megcsókolni, lehúzni a ruháit, és meztelenül ágyba vinni, de nem akarok kapkodni. Tudom, hogy neki ez lenne az első, nem akarok kapkodni vele, és amúgy is, azt akarom, hogy már most tudja, hogy komolyak a szándékaim. Megérintem a belső zsebemet, és miután nyugtázom, hogy a kis doboz ott van, a lány szemébe nézek.
- Szeretnék adni neked valamit, Anathema.- a belső zsebembe nyúlok, kissé ügyetlenül veszem elő a taláromból a kis, sötét dobozt. Egy kicsit előrébb nyújtom a kezem, mielőtt észbe kapok, és féltérdre ereszkedek a lány előtt. Furcsa az érzés, ahogy felnézek rá, azt juttatja eszembe, amikor nyáron végigtöröltem őt fürdés után, és rájövök, hogy soha, senki előtt nem térdeltem még le- ez valószínű intő jel lehetett volna az előző házasságomat illetően.
Néhány másodpercig keresem a megfelelő szavakat a fehér, rozáceás arcot nézve, végiggondolom azt a szép, szinte versszerű szöveget, amit begyakoroltam erre a pillanatra, és ami most annyira üresnek tűnik. Végül elvetem az egészet, és hagyom, hogy azok az érzések vegyék át bennem az irányítást, azok beszéljenek, amik ennek a gyűrűnek a megcsináltatásához vezettek. Kinyitom a dobozt, felfedem a kis ékszert, ami arany és ezüstfonatok óvatosan díszített egymásba fonódása, egyszerű, mégis gyönyörű. Nem vagyok ékszerész, de azt hiszem, pontosan így képzeltem el.
- Még nem kérhetlek meg téged, amíg tizenhét nem leszel, de szeretném ezt neked adni addig, ígéretként. Szeretlek téged, Anathema, te vagy az, akit mindig kerestem. Veled akarom leélni az életemet. Elfogadod ezt a gyűrűt tőlem?- tudom, hogy nagyon hirtelen volt ez a támadás, ahogy a gyűrűt tartom a lány előtt, ahogy várom, hogy kinyújtsa érte a kezét, de türelmesen várom, hogy választ adjon. A szívem gyorsan dobog, rég nem voltam ennyire ideges, nem tudom, hogy mit fog válaszolni. Talán túl gyors volt ez az egész, de nincsenek egyáltalán, semmilyen formában kétségeim.

Olyan messze van már Urquarték bálja, Fawley, Minchum és Crowette hármasa, ahogy a táncparkettek, pezsgős poharak, ruhaköltemények tündökléséből magukra rántották az összes figyelmet, összezúzva rengeteg fiatal hölgy álmát, hogy a bál szépe legyen. Ugyan, ki lehetett volna a bál szépe bárki szemében most, hogy összedől a világ, az utolsó józanság is elszáll, a csendes Fawley háborúba vonul a Mágiaügyi Miniszter ellen, aki tehetetlenül szemléli, amint a világ durván elrohan mellette? Egy átlagos estén, ami tervek nélkül történik, valószínű átbeszélnénk ezt, valószínű ez lenne a téma, de ennek a kérdésnek nincs most a világon semmi jelentősége.
Távol van minden, csak a gyűrű van, a jövő, amit tervezek, a jövő, amiért soha nem próbáltam kinyújtani a kezemet, most viszont megváltozik minden. Bármennyire magabiztosnak tűntem kívül, bármennyire sok erőt és határozottságot sugároztam a környezetemre egész életemben, egy vonat utasa voltam mindig, olyan jegyekkel a zsebemben, amit mások váltottak nekem. Talán feltettem a lábam az ülésre, talán megtettem mindent a kis örömök megszerzésére, például feltartottam a jegyellenőrhölgyet a munkájában, de elfogadtam, hogy nem oda megy ez a vonat, ahová én akarom. Soha nem mertem kilépni a biztosból, most viszont arra készülök, hogy döntsek, hogy a mozgó vonatról, az induló vonatról leugorva köszönjek valakinek, akit csak az állomáson állva szemlélhettem volna. Csak pislognom kellene, és soha többé nem látom Anathemát, az az egy év elszállna, elfelejtődne, és ő Mrs. Rosier lenne, vagy Mrs. Mulciber, esetleg Mrs. Nott, de nem úgy, ahogy én akarom. Nem kellett más motiváló erő, csak el kellett képzelnem, hogy valaki más feleségeként találkozik velem, udvarias távolságtartással néz engem, és egy pillanatra meglátjuk egymásban az élet lehetőségét, amit együtt leélhettünk volna, és ahogy a pillanat elmúlik, örökre sajnáljuk a lehetőséget. Túl sokat vesztettem el ebben az életben hozzá, túl sok lehetőséget hagytam ki, és nem vagyok hajlandó ezt is elengedni.
Nem válaszolok, nem akarom elrontani a titokzatosságot, nem akarom elszúrni Anathema meglepetését, csak mosolygok, ahogy elképzelem, mi minden járhat a fejében. Legjobb esetben is ajándékra számíthat, de nem hiszem, hogy az elköteleződés ilyen záloga megjelenhetne valaha neki, mint a lehetőségek egyike. Hosszan nézek fel rá, ahogy figyelem az érzelmeket az arcán, és határozottan tudom, hogy ezt az arcot, ezeket az érzelmeket akarom örökre látni.
- Igen. Biztos vagyok benne.- soha nem mondtam talán igazabbat, soha nem voltam biztosabb benne, hogy ezt akarom, hogy le akarok szállni ezen az állomáson, bármilyen rondán fújtat majd a kalauz, bárhogy sípol a bakter, bárhová ment volna a vonat. A torkomban dobog a szívem, ahogy válaszol, ahogy a válaszon gondolkozik, és ahogy látom, hogy lassan eldől a döntése, boldog vagyok- amikor igent mond, hirtelen megváltozik valami.
Ahogy felállok, ahogy az arcára nézek, ahogy most már én nézek le rá, úgy érzem, hogy helyreállt valami. Valami nem volt soha rendben mélyen, csak a felszínen, és az, hogy Anathema igent mondott, hogy az ujjára került a gyűrű, ami tökéletesen illik a kedves, törékeny fehér bőrhöz, helyrenyomott valamilyen téglát, ami kilógott az épületből. Boldog vagyok, talán most először gyerekkorom óta, most először újra tudom, hogy hová akarok haladni, és azon az úton vagyok.
Tudom, hogy Anathema félénk hangja, pezsgőtől kivörösödött arca, a kétség szavai valós kételyeket hordoznak, tudom, hogy a társadalom nem fogja túlzottan szeretni ezt, még a konzervatívabbak is felvonnák a szemöldöküket rajta, hogy egy lányt, a gyerekeim kortársát, aki ráadásul a nevelt lányom volt, el fogok jegyezni hivatalosan is alig a nagykorúsága után, de nem félek megküzdeni nekik. Megfogom a lány kezét, a leendő Mrs. Nott kezét, azután megsimogatom az arcát.
- Nem hiszem, hogy bármilyen ajánlatomat szívesen látnák, de ugyanazt tudom ajánlani mindenkinek: a szavamat, hogy mellettem mindig biztonságban leszel, mindig megadok neked mindent, és mindig szeretni foglak.- nem érzem az ígéretet üresnek, nem vagyok tizenhét, felfogom a szavaim súlyát. Tudom, hogy ezek a szavak, bármilyen egyszerűen hangzanak, nem olyan ígéretek, amiket könnyű betartani, különösen az utolsó múlik el gyorsan a fiatalsággal együtt, de tudom, hogy soha nem éreztem még úgy senki felé, hogy ez az egész különleges.
Közelebb hajolok, megcsókolom az ajkát, közben átkarolom a derekát, magamhoz vonom, és behunyom a szemem, csak élvezem a tudatot, hogy együtt vagyunk. Játszok a hajával, simítom a puha, drága anyagot, ami alatt érzem a bőre forróságát, az ajka pedig édesebb mindennél, amit valaha kóstoltam. Kitapintom a haja alatt, a hátán a felső gombot, és óvatosan kigombolom, vigyázva a szép ruha épségére, miközben egy pillanatra elválok az ajkaitól.
Nem jut eszembe semmi igazán jó mondat, nem érzem elég erősnek a szeretetemről, a hálámról vagy a szépségéről szóló szavakat, bármilyen szó halványnak, sápadtnak, erőtlennek tűnne most ebben a szobában, úgyhogy csak a szemébe nézek, miközben egyesével kigombolom a gombjait, hogy segítsek neki levenni ezt a gyönyörű ruhát, amiben elsőbálozó volt, és ami, talán kicsit elcsépelt hasonlattal élve, olyan neki, mint a pillangó bábjának védelme. Elmosolyodok, kicsit nevethetnékem támad ezen az ostobaságon, örülök neki, hogy végül nem készültem semmiféle előre megírt verssel, szerelmes szonettel, ami után egyetlen épeszű nő sem mondhatna igent. Csak folytatom a gombok kigombolását.