Napok óta szenvedek a megfázással és mindenféle torokbántalmakkal. Megszoktam már, hogy könnyen megbetegedek, mikor beköszönt az őszi hideg, a szeles időjárás, de mindig meglepődök az első jeleken. Most talán kisebb volt a meglepettség, hisz tudtam mihez kötni a hangos köhögést, az égő torkot és az egyre piruló arcomat. Amikor beleestem az Abszol úton a vízbe, és nem szárítkoztunk meg rögvest a velem zuhanó nővel, akkor sajnos kis idő alatt egészen meghűlhettem.
Azon a napon mégsem a megbetegedésem körülménye volt a legizgalmasabb jelenség, sokkal inkább az, amit utána a szökőkút medencéjének tövében találtam. És bár ritkán szoktam mások után nyomozni - pontosabban, eddig még soha nem esett meg ilyesmi -, most mégis meg kellett tennem, hogy visszajuttathassam a pálcát jogos tulajdonosához. Kifejezetten kellemetlen volt a pár perc alatt lefolytatott beszélgetés Mr. Ollivanderrel a tulajdonos kilétét illetően, és még bűnösnek is éreztem magam olyasmiért, ami nem az én hibám hivatalosan. Ez nem olyan nyomozás, mint aminek negatív hátsószándékai vannak, csak segíteni szeretnék. Mégis tartozik a műfajhoz a titokzatosság, a kellemetlen érzés, hogy most mással kell kapcsolatba kerülnöm, aki ezt nem feltétlen szeretné.
Mégis a szükség törvényt bont. Ezzel a mondattal igyekszem magam nyugtatni, és próbálom meggyőzni a lelkiismeretemet azzal, hogy jót teszek. Ami valamilyen szinten igaz is, csak egy kisebb kerülőút előzi meg a jócselekedetet. Megírtam ms. Koldovstoretz-nek, hogy a varázspálcája nálam van, és szeretném, ha minél hamarabb visszakerülhetne hozzá. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy felkeresem, nem ismerem egyáltalán, nem akarok hát berontani a magánéletébe sem, a házába, a családja köreibe. Úgy a legbiztonságosabb, ha a templom és a parókia területén várom őt, ha megérkezik. Úgyis mindig van mit csinálni, akár a söprögetésre, az oltárrendezésre vagy néhány pad javítására gondolunk.
Dúdolva terítem vissza az ambóra a korábban levett terítőt, és az alsó polcon lévő könyveket kezdem el leporolni. Havonta egyszer bőven ráfér erre a részre is a takarítás, közben és kicsivel még utána is pedig nagyon jókat szoktam tüsszögni.

kvar du auge løynde

Saját varázspálcámat nem szoktam magamnál tartani a normális napokon. A templomban nem kell, és igazából máshol sincs rá szükségem, de a hét évi varázslatra való nevelésem mégis bökdösi az oldalamat, hogy ha a nagyvilágban sétálok, akkor vigyem magammal a kezem meghosszabbítását. Bár sosem használom. Nem is lenne érdemes, csak ha el szeretném rontani, amit elkezdek. Elvégre nem találkoztam még magamnál ügyetlenebb mágussal. Ha egyáltalán lehet engem így nevezni. Korán elengedtem a pálcával való brillírozást. A jegyeimet sikerült elfogadhatóan közepes szintre emelni az elméleti tananyaggal, hogy némiképpen ellensúlyozzam a gyakorlatot, de nem ragaszkodok ahhoz, hogy ennél többre legyek képes. Nem érzem szükségét. Diákként is csak negatív következményei voltak a folyamatos stressznek a vizsgák előtt. Görcsben állt a gyomrom, éjjelente csikorgattam a fogamat.
Nem tudtam még, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Gondoltam akkoriban mindenre, ami mágiával kapcsolatos. Volt a repertoárban medimágus, gyógynövényekre specializálódott növényszakértő, tanársegéd bármilyen elméleti tárgyból. Akkor még nem tudtam, hogy mindehhez elengedhetetlen a gyakorlat. A varázsvilágban minden szakma igényli, hogy az ember képes legyen a mágia alapfokú gyakorlására. Akár csak egy seprű megbűvölésére, ami felsepreget helyettünk. Vagy egy kedves virágcsokor elővarázslására.
Az RBF után feladtam, hogy varázsszakmában gondolkodjak. Sokkal többet foglalkoztam mugli történelemmel és mindenféle mugli irodalommal, mint az a kortársaim között normális lett volna. Még a mugliszületésűek sem ismertek sok olyan művet, ami a kezembe kerülhetett. Ilyenkor éreztem csak igazán, hogy a Hollóhátban talán jobb helyem lett volna. De amint bementem egy órára, és megfogtam a varázspálcámat, ez az érzés szertefoszlott. Rögtön visszavágytam a varázstalan könyveimben leírtak legmélyére.
A sors és Isten furcsa fintora azonban, hogy zsebemben egy idegen nő pálcáját őrzöm, mintha az életem múlna ezen. Holott egy pálcát ki lehet cserélni, még ha erre nem is feltétlenül van szükség. Köteles vagyok visszaadni, ez nem is volt kérdés. Köteles vagyok segíteni őt abban, ami nekem soha nem ment. Mert nem az én tisztem ellehetetleníteni őt, ameddig ismét nem vesz egy másik pálcát pénztárcája károsítására.
Ellépek az éppen takarított állvány mellől, ahogy meghallok az ajtó irányából egy messzinek tűnő köszönést. Megfordulok, hogy megbizonyosodjak az érkező kilétéről, és mosolyognom kell, ahogy meglátom a vörös hajzuhatagot. Örülök, hogy eljött.
- In Aeternum. Amen. - nem hallom sokszor ezt a köszöntést. Manapság már csak ritkán használatos, minden az adott nép anyanyelvén hangzik el, de a nemzetköziség jegyében mégis lehet ez helyénvaló.
- Miért büntetnének meg ezért? - akármennyit olvastam, az kimaradt a művek sorából, hogy melyik országokban bűn Isten házában bárkivel találkozni. Hisz csak ott érdemes igazán, ha az ember őszinte, máshol is megteremtheti a légkört, a nyugalmat, a meghittséget, de a teljességhez mindig hozzájárul az adott hely varázsa. - Bízom benne, hogy Isten nem büntet majd bennünket néhány együtt töltött perc miatt. - bár helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy mindezt hiszem. Az én részemről ez egy ártalmatlan, nyílt és jószándékú találkozó. Szívből kívánom mindkettőnknek, hogy mindez ne csak egyoldalú legyen.
- Hogy érzi magát az abszol úti történések óta?