Crouch & Lysa

But burned into my brain are these stolen images

Sosem bocsátom meg Potter-nek, hogy lekéstem miatta a válogatót.
Vagy inkább Snape-nek, mégis mi a gennyes mandragóráért ült olyan közel Potterhez, ha egyszer tudja – hat hosszú év azért elég sok ahhoz, hogy igenis tudja –: semmi jó nem származik abból, ha nem kerüli a frontvonalat. Neki legalábbis, mások általában jól szórakoznak.
De lehetnék dühös akár Lumpsluckra is. Nem lehet ennyire emelkedetten hülye, hogy elhiggye, tényleg én tettem azt a tatuepét Severus üstjébe, mikor Potter is jelen van a színen. Ha ezek összekerülnek, mindig másnak kell takarítani. A romokat...
Ez a szerencsés delikvens pedig momentán én voltam. Tény, hogy egyedül az enyém hiányzott a bekészített hozzávalók közül, de... szerintem szimplán csak elfelejtettem kivenni a szekrényből. Talán Potter sem akarta rám kenni, ismétlem talán, elvégre nem tudhatta, hogy bénázom. Ettől függetlenül ne higgye, hogy a következő meccsen nem találja meg egy-két goromba gurkó.

Felsóhajtok, már a szabadba vezető utolsó lépcsőfokokat szedem. Kifulladva, ám diszkréten vágtatok a kviddicspálya irányába, hátha még nincs veszve minden. A kapun kiérve azonban elhúzom a szám, amikor megpillantom a tömött csoportokban visszafelé szállingózó diákokat. Vajon mennyi lehet az esélye, hogy csupán megunták a bámészkodást?
A nyilvánvaló helyzet dacára a tőlem telhető legnagyobb közönnyel és büszkeséggel csörtetek el egy roppant jókedvűnek látszó griffes banda mellett, néhány mondat viszont akaratlanul is megüti a fülem:
- A mardekárnak idén tutira befellegzett!
- Ne légy undok, Tommie, egész ügyes volt – pillant rá rosszallóan az oldalán lépdelő leány, de mosolygó tekintetén jól látszik, hogy ő sem kevésbé elégedett. A fiú viszont nem veszi észre, annyira belemelegedett, hogy már-már el se tudja dönteni, kinek a pártján magyaráz.
- De egy elsőéves kislány, Hannah, ráadásul terelőnek! Sosem hittem volna, hogy idáig süllyed a mardekár – ingatja a fejét derűs értetlenségében, én pedig még inkább megszaporázom a lépteimet. Ezt nem hiszem el! Ha a válogatónak mostanra vége is, egy percig sem kérdéses, merre veszem az irányt.

A helyzet viszont az, hogy nem Snape-re, nem Lumpsluckra, de még csak nem is Potterre haragszom leginkább, hanem saját magamra: mert óvatlan voltam, és hagytam magam belerángatni ebbe a hülyeségbe, mert mióta elkezdődött a tanév konstans máson jár az eszem, és mert a két órás pálca nélküli élménytakarítás megkoronázásaképp nem hoztam el egy jó adag futóféreg-nyálkát, hogy egy alkalmas pillanatban kárpótlásul Potter képébe adagoljam. Vagy Crouch-éba. Mikor bevágom az öltöző ajtaját, kissé talán lendületesebben, mint szerettem volna, ezt az apróságot még nem döntöttem el.
Elsőre úgy tűnik, szerencsém van: még nem ment el, ráadásul más zavaró tényező sem lézeng idebenn. Nagy levegőt veszek, és mire észrevenném, már ki is szökik belőlem a mérgem.
- Crouch – nevezem meg a célpontot, mielőtt még kezdene kételkedni benne, hogy csakugyan hozzá beszélek. Hangom szinte remeg a ~~nehezen~~ visszatartott dühtől, elvégre még az előző pár órányit sem adtam ki magamból. Ez már csak hab a tortán. – Mégis mi a fenét művelsz?!

to: JR | | Potternek köszönet a kódért, hálám jeléül ki nem hagyhattam a reagból <3

Már a válogató előtt is érezte, hogy gigantikus faszság volt elfogadni a csapatkapitányságot, de arra tényleg nehéz lett volna felkészülni, hogy ekkora szopás lesz idén a bajnokság.
Persze, most sem dönthetne nagyon másként, Regulus nem akarta a posztot (és különben is jobb, ha ő inkább a cikesz elkapásának szenteli minden energiáját, mert kábé ez maradt az egyetlen esélyük a győzelemre), a többieket meg ő nem tartotta elég jónak, úgyhogy a többség, a ház és a nagyobb jó érdekében kénytelen volt feláldozni magát. Mert a kviddics kábé az egyetlen normális dolog, amit olyan teljesen normális módon szeret, őszintén, valódi szenvedéllyel. Nyilvánvalóan ezt is ugyanúgy műveli, mint ahogy bármi mást, elmebeteg precizitással, megszállott perfekcionizmussal, önpusztító igyekezettel, de közben képes valamit érezni is. A házkupa már rég nem érdekli. De a kviddicskupa teljesen más történet.
Mikor a többiek már rég távoztak, ő még mindig az egyik padra leroskadva, átizzadt kviddicsmezben gondolkozik azon, hogy a gyenge önismeret révén önként jelentkező, illetve különféle zsarolásokkal általa idekényszerített hajtójelöltek közül melyik volt a legkevésbé fakezű, akit ostorral, vérrel és verítékkel tűrhető játékossá lehetne pofozgatni a novemberi első meccsig a Griffendél ellen, vagy kik vannak még a Mardekárban, akik nem adtak okot rá, hogy iderángassa őket, de esetleg láttak már kviddicsmeccset, vagy legalább seprűt közelről, és némi segítséggel képesek lehetnek megtanulni, mi a különbség a kvaff és a gurkók között…
Szóval úgy összességében egyébként sem volt jó kedve, de mikor meglátja Mayfieldet, határozottan tüneteket kezd produkálni az eddig csöndben lappangó agyfasza.
- Döbbenet, Mayfield, épp átöltözni készülök. – Figyelmeztetően metsző hangon válaszol. – Ha tudtam volna, hogy ez ennyire felzaklat, akkor inkább pucéran várom meg, hogy sikerül-e megtalálnod a pályát. Bár úgy tűnik, tavaly óta teljesen elfelejtetted, merre van, úgyhogy mégiscsak jobb, hogy nem kockáztattam a tüdőgyulladást. Kösz, hogy eljöttél, sokat jelent ez a csapatnak.
Felkel a padról, és nyújtózik egyet, aztán megtörli az arcát a nyakába akasztott törölközővel, és rendezgetni kezdi az egyébként makulátlanul gyűrődésmentesre hajtogatott ruháit. Vannak persze tippjei, hogy mitől van így kikészülve a csaj, de tekintve, hogy ő volt az egyetlen csapattag, aki képtelen volt felbukkanni a kibaszott válogatón, nem igazán jön át a fíling, hogy épp Mayfieldnek tartozna bármiféle magyarázattal a döntéseiért.
- Ja, és ez? – pillant körbe széttárt karral. – Na, ez amúgy a férfi öltöző. Próbáld meg megjegyezni a következő edzésig, lehet, hogy jól jön – biccent tettetett, de nagyon is egyértelműen gúnyos szolgálatkészséggel. – Persze, csak ha addig nem megy ki a fejedből ismét, hogy mintha kviddicseznél is. Hébe-hóba. Úgy-ahogy.