Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Vasili × Nonna EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Vasili × Nonna EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Vasili × Nonna EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Vasili × Nonna EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Vasili × Nonna EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Vasili × Nonna EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Vasili × Nonna EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Vasili × Nonna EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Vasili × Nonna EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Sergei Bronshtein

Sergei Bronshtein

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 21 Szept. - 18:31
Ismeretlen az egész hely. Ismeretlenek az emberek. Rosszul érzem magam. Émelygek. Úgy tűnik, hogy az ostoba Sergei nem tudott volna elszökni otthonról. Nem tudta volna visszaszerezni azt, ami az övé. Hát ha ő nem tudja, majd én megteszem. Megteszem helyette, hogy aztán legyen, aki legény ebben a kibaszott családban. Timur egy lelketlen fasz, Nonna egy ostoba… Silje pedig… Vele még nem is igazán találkoztam. Nem találkozhattam.

- Britannia. – ejtem ki furcsa éllel a szavakat a számon. Fogalmam sincs, talán ilyen lehet annak a nyámnyila Sergeinek a hangja. Nem hallottam még beszélni, de esküszöm, ha egyszer módom lesz rá, valami ostoba mugli diktafonnal felveszem. Felvetetem. Fel kell írjam magamnak, hogy ne jusson eszembe. Faszom ebbe az egész őrületbe. Mintha kettő lenne belőlem. Egy testben. Feldolgozni is nehéz, hogy beteg vagyok, de megélni… Ezerszer rosszabb. Borzasztó mindezt átélni. Előttem egy ismerősnek tűnő hölgy ringatja a csípőjét.

- Nonna? – tétován szólítom meg. Tétován úgy, ahogy az a mihaszna tenné. Mozdulataim nem tökéletesek, ám igyekszem azt éreztetni, hogy én az vagyok. Pedig én nem az vagyok. Én ennél sokkal, de sokkal másabb vagyok. Oroszul beszélek, így lehet igazán észrevenni, hogy az él, ami Sergei hangjában barátságosabban csenghet, az én beszédemben sokkal… Fenyegetőbb. De akkor történne csak meg az igazi lebukásom, ha nem az anyanyelvemen kéne beszélni. Ugyanis máshogy nem beszélek, csak oroszul.

Izzadok. A remegés is elkap. Úgy néz ki, hogy az ostoba Sergei valahol a tudatom alatt mégis válaszolni akar. De nem fogom hagyni. Nem fogom hagyni, hogy most ő legyek megint. Annál a patkánynál nem él szánalmasabb ember ezen a világon, és köpnöm kell, ha csak a nevét is felemlítem magamnak. Honnan tudok minderről? Az ostobája naplót írt. „Kedves naplóm! Nem tudom mi történik velem…” Blablabla, hülye fasz. Takarodj a fejemből! Nem érted? Nem érted?! Ki kell zárnom a fejemből. Túl gyanús a hallgatásom, túlontúl gyanús a csend, ami belőlem árad. Beszélnem kell, vagy ez a nyámnyila, életre méltatlan tuskó ismét szót kér. Köszönöm Sergei Bronshtein, tökéletesen megvagyok a faszságaid nélkül is…

- Az ostoba szökésetek hiábavaló volt. Megvagy. – magamra erőltetem azt a stílust, ahogy Sergei beszél. Mikre nem jók a bejegyzései. Kár, hogy az összes szerencsétlent ki kellett nyírnom. Mármint azokat, akik rájöttek, hogy ketten vagyunk. Biztos szórakoztató egyén lehet ez a Sergei. Talán jóban is lennénk, ha végre megismerhetném. Majd megkérdezzük szépen Nonnától, hogy milyen is lehet ő. Biztos bejönne egy olyan sztori, hogy megtörték az emlékezetemet, és nem emlékszem semmire. De megunnám, mire elkezdeném, és meg kéne ölnöm őt. Amit nem teszek. Inkább megerőszakolom, igen. Aztán megkínzom. Vagy fordítva. Vagy megismételjük. Sokszor. Nagyon. Sokszor.

- Hol van az a semmirekellő Timur? – köpöm a szavakat. Valójában a földre is egyet, és rálépek. Szemeim vészjóslóan villognak, arcomon a kéjes mosoly, és a torz állatias vigyor elegye ül. A testem izzik a vágy és a düh keverékétől. Az agyamban ott dörömböl ez az ostoba, és nem hagy nyugodni. – Azt hitted, hogy átverhetsz? Ostoba vagy. Mindig az voltál. – közelebb lépek hozzá, és az állán végigsimítok. Gyengéden. – És csak egy ostoba hiszi azt, hogy levakarhat engem. – nehéz annak a mihasznának adnom magam, mégis… Oly könnyen megy, akár egy kirakós. Amit azoknak az embereknek a végtagjaival játszottam, akik megismertek engem. Nem örülhettek nekem túl sokáig, de az élet ilyen. Egyszer örülsz valakinek, egyszer pedig nem. Igazából nekem kevesen szoktak örülni.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Nonna Bronshtein

Nonna Bronshtein

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 16 Nov. - 17:49
Még egyszer megálltam a bolt kirakata előtt, amiből egyébként épp kifordultam. Fontoskodva méregettem a tükörképemet, végigsimítottam az oldalamon, a legújabb teveszőr kabátomon. Elégedetten elmosolyodtam. Igen, jó vétel volt. Megigazítottam a gallért – pedig amúgy tökéletesen állt – a fülem mögé tűrtem a hajam, aztán csak bámultam tovább a kirakat üvegére. Narcisztikus embereknek mindig kihívás az ilyesmi, hát még nekem különösen az volt, hogy miután utoljára elismerően végigfutottam tekintetemmel az egész alakomon, kizárólag a szememet nézzem. Legutoljára a figyelmem a szemem körül ülő festékre tévedt, mire bosszankodva sóhajtottam, még egyszer meg simítottam a rövid, érdes szőrmét, majd a zsebébe nyúltam, hogy előhalásszam onnan a cigarettámat. Fizetés után az első dolgom az volt, hogy az efféle kellékeket – a dohánytárcát, az öngyújtót – áttelepítsem ebbe a kabátba. A régit ott hagytam, kétlem, hogy valaha szükségem lesz még rá. A kis láng fellobbant, a cigaretta vége felperzselődött, én slukkoltam, aztán elindultam lefelé az utcán.
Akkor, abban a rövid néhány pillanatban valahogy úgy tűnt, mintha az élet valami normális kerékvágásban indult meg volna. Pedig Silje-nek hetek óta nem bukkantunk a nyomára, Timur-t két napja ott hagytam valamelyik szállodában, mikor épp részegen az asztalra dőlt, és történetesen az utolsó szál cigarettámnál tartottam. Mégis valami halvány mosolyféleség villant át az arcomon, ahogy rákanyarodtam arra az utcára, ami a King’s Cross felé vezetett. Jobb kezemmel levertem a hamut, a balban egy kis, krokodilbőr útitáskát szorongattam.
Itt hagyok mindent.
Legalábbis ez volt az ötletszerű terv. Ötletszerű, de már vagy két napja tartott. Két napja folyamatosan rohantam a szállodától amúgy másfél háztömbnyire lévő pályaudvar felé. Tegnap egyébként már eljutottam a vasútállomásig. Nem igazán értettem, mi történt ott. Valami szalonzenekar játszott, volt zene, ital, füst, hodály, homály és… és valaki sírt. Tulajdonképpen lehet, hogy én sírtam. Valamivel azután, hogy megvettem a vonatjegyemet.
Azt se néztem végig, hogyan megy el nélkülem az a vasút, ott maradtam az állomás bárjában és rendeltem még egy Martinit.
De majd ma.
Ma már muszáj lesz végre tennem valamit, mert ha csak még egy percet akár eltöltök ebben a tétlen őrültségben, magam is megbolondulok. Ha már ugyan meg nem történt.
És mikor hallom, ahogy Sergei a nevemen szólít a hátam mögött, akkor bizony már erős az esélye annak, hogy tulajdonképpen már rég átesetem az őrület határán. Reflexszerűen hátra fordultam, a szükségesnél jóval nagyobb lendülettel, de rettenetesen élveztem, ahogy a kabát esését, kiváltképp forgás közben.
Meg kellett volna ijednem, nem? Vagy legalábbis meglepődnöm. Ehelyett érzelem mentesen elmosolyodtam.
- Lám, lám, lám. Ipiapacs. – slukkoltam egyet, aztán levertem a hamut. Tényleg megőrültem. Sergei nem lehet itt. Hátrálni kezdtem. Lassan, de nem észrevehetetlenül. – Másnaposan döglik valahol. Őszintén, nem érdekel. Ha ennyire hiányzik neked, menj és keresd meg magadnak. – angolul feleltem, a hallucinációimat sohasem tiszteltem meg az anyanyelvemmel. Mert hát nyilvánvalóan egy hallucinációval álltam szemben, Sergei, ha eddigre észre is vette, hogy eltűntem, valószínűleg még nem jutott tovább azon, hogy könnyesre sírja a szemeit a hiányomtól. A jelenés elém lépett, ha nagyon akartam, el tudtam hitetni magammal, hogy tényleg az államhoz ér. Ezt teszi a sokhónapnyi stressz, meg az a gomba, amit tegnap éjjel kaptam valami muglitól az egyik gyűrűmért cserébe. Tegnap éjjel anyámat láttam. Most őt. Így megy ez. Slukkoltam. Lehunytam a szemem. – Igen, ostoba vagyok, Sergei. Engedj tovább. – Kibaszottul el kell tűnnöm innen.
Vissza az elejére Go down

Vasili × Nonna

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-