Caspian Thorn & Allegra Moretti

estefelé egy kis mugli faluban » kabát » ♫♪

Meredten nézek a lángokba. A kezemben szorongatott pálca megremeg. Elcsesztem. Kurvára elcsesztem, és most nagyobb szarban vagyok, mint valaha. Nem láthatja meg senki sem, hogy belül sírok. Hogy szívem szakad meg azokért az ártatlan lelkekért, akiknek haláláért én is felelős vagyok. A vérük hozzám kiált. De nem láthatják meg, azt kell érezniük, hogy élvezem amit tettem. Egy kárörvendő, hangos, már-már őrült kacaj szakad fel belőlem. Fejemet hátravetve nevetek. Csak én tudom egyedül, hogy ez nem nevetés... ez segélykiáltás. Mert a pokol tüzei lángolnak előttem, belőlem származnak, én hoztam létre őket...

Kaptak még egy esélyt. A nő hinni sem merte, hogy ekkora kegyben részesülhet a Nagyúrtól. De szerencséje van, és úgy tűnik a sötét varázsló nem gyanít semmit kettős – valójában nagyon is egy irányú – hűségéről. Egyszerűen képtelen felfogni, hogyan sikerülhetett ennyire balul a múltkori akció. Persze mint kiderült nem feltétlen csak ő a hibás. Az átkozott Thorn keresztbe tett neki, ha jobban figyel a saját munkájára, én nem... ahh. El sem tudja képzelni, hogy már megint ő az. Nem elég, hogy korábban még a roxfortos évei alatt is bosszantotta, még itt is. Komolyan, szerinte ez az ember mindent elszúr. Nem csodálkozna, ha miatta bukna le; így is időnként a pengeélen táncol, most meg még ez is...
A mugli kis falu, ahol a találkát megbeszélték kezd elnéptelenedni. Vasárnap este van, mindenki siet haza, hogy az újabb dolgos hét előtt kis erőt gyűjtsön, pihenjen. A tér szélén támaszkodik egy ház falának, a homályból figyeli a járókelőket. Kicsit szorosabbra húzza magán a kabátot, ahogy a nap lebukik a dombok mögé. A szürkületet lassan felváltja a közelgő sötét, ám a nő még mindig nem mozdul. Alig egy-két lézengő alak van már csak az utcákon. A sötétben felizzik egy parázsló pont, amint a nő a cigibe szív. Az órájára nézve halványan elmosolyodik. Már épp megörülne, hogy társa kihagyja az akciót, és tehet valami hasznosat egyedül, nem kell megjátszania a kegyetlen halálfalót, mikor meglátja előbukkanni egy közeli sikátorból. Elpöccinti a csikket, és egy mozdulattal ellöki magát a faltól. Arcára fintor költözik, ahogy egy biccentéssel megszólal.
- Most, hogy végre itt vagy, akár mehetnénk is – Mondja köszönés helyett, majd a másik irányba int, mint amerről a férfi érkezett. Igazából fogalma sincs merre kell menni, nem sikerült pontos helyet meghatározni, csak a falut. Így tehát itt kell kutatniuk. Azért halványan reméli, hogy a másiknak van esetleg valami a tarsolyában és nem kell felforgatni az egész falut.
- Bár ha nem cseszed volna el kurvára a múltkorit, most nem kéne itt lennem – morogja még oda. Kismillió dolgot el tudna még képzelni, amit most tehetne. Például készülne az óráira. Szemei alatt, akármennyire is igyekezett eltüntetni fáradt karikák tanúskodnak az álmatlan éjszakákról. Nem olyan könnyű összeegyeztetni a halálfaló létet a tanársággal.