- Ja, lehet. – sóhajtottam, a szalonspiccen túl, a részegségen innen aztán kényszerűen csak olyan esetekre tudtam gondolni, mikor azért eléggé messze voltunk attól, hogy a túlélőbajnokok cím méltó viselői legyünk. Millió hülye sztori ugrott be, és valami ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy az összeset megosszam Lily-vel, sőt, még annál is többet, olyan buta történeteket, amik nem is szólnak semmiről, csak szeretném, ha tudná, meg eleve azt szeretném, hogy mindent tudjon. Rólam. Meg azokról, amik engem érdekelnek. Meg hát így… mindenről. Már vettem egy mély levegőt, hogy neki kezdjek, hogy mindezt elmondjam neki is, aztán meg mégse szólaltam meg. Tetszett a csend. Meg az azt megtörő hullámok zaja, és az utolsó fénynyalábok, amik még megvilágították a partot. Hallgattam és azt kívántam, bár soha, de soha nem kéne innen elmennünk. Egészen elérzékenyültem a mosolyától. Nem tudom, mi van velem. Már azon túl, hogy berúgtam. - De. De, igazad van. Keressünk. Izé, induljunk! – mondtam, de pár pillanatig még nem mozdultam.
Kezdőlap
