Theia & Marcus

A nyár nagyját itt töltöttem a Roxfortban, valami elfoglaltságot szinte mindig találtam magamnak. Persze néha kivonultam innen, hogy mondjuk meglátogathassam a menyasszonyomat, vagy csak szimplán, ha egy kis levegőváltozásra vágytam. Persze, jártak itt diákok elvétve a szünidő alatt is, habár egyáltalán nem sok. De igazából nem tudom őket hibáztatni. Az évzárón történtek után nem hiszem, hogy sokan vissza akartak volna jönni ide. Viszont az életnek mennie kell tovább.
Most pedig elkezdődött az újabb tanév, az iskola megtelt, és kezdődhetett végre a munka is mind a diákok, mind számunkra. Néhány napja volt csak az évnyitó, azóta még nem történt semmi különleges. Vissza kell még szokniuk a gyerekeknek is ehhez a környezethez. Mármint azoknak, akik meg sem fordultak errefele a szünet alatt. Valamilyen szinten irigylem is őket, mert ők nekik volt okuk rá, hogy ne legyenek ezen iskola falai között. Egy család, ami hazavárta őket, egy ház, ahol megszállhattak. Én több, mint tíz éve nem láttam a nevelőszüleimet, és nem is igazán hallottam felőlük. Megkeserítették az életem jó részét, én pedig ezt nem fogom elfelejteni. Az igazi szüleim pedig… az meg egy olyan téma, amiről nem igazán tudok különösebb véleménnyel lenni. Nem ismertem őket, és nem is vagyok benne biztos, hogy szeretném. Ha halottak lennének, remélhetőleg elmondták volna, így csak arra tudok következtetni, hogy élnek és virulnak. Kit áltatok? Szívesen találkoznék velük, puszta kíváncsiságból. Hogy járna-e a megbocsátás, amiért elhagytak… ezt nem tudom. Valami igazán erős indok kellene hozzá.
Újra és újra előkerül ez a téma magányos perceimben, mikor semmi dolgom nincsen, és csak én vagyok a gondolataimmal. De máskor pedig még csak eszembe sem jut.
A dolgaink nem alakultak úgy Theáival, hogy minden időnket együtt tölthettük volna a nyáron. Hol neki akadt dolga, hol nekem. De még így is próbáltunk a lehető legtöbb időben együtt lenni. Most viszont mégis más, hogy megint egy fedél alatt vagyunk egy éven keresztül. Utána pedig, amint végez… na, az már a jövő kérdése. Viszont kétlem, hogy ilyen sokat külön fogunk lenni akkor.
Ezért is terveztem úgy, hogy egy kis időt eltölthetnénk egymással, szóval a takarodó előtt körülbelül negyed-fél órával megkerestem őt. Egy köszöntő csókkal üdvözöltem őt, aztán pedig felajánlottam neki, hogy jöjjön az irodámba, mert beszédem van vele. Persze mindezt olyan hangnemben, amiből könnyedén kiérthette, hogy csak időt akarok eltölteni vele.
Vele együtt megyek végül fel az irodámba, szobámba, nevezzük ahogy akarjuk. Elég nagy helyiség, az ágyam is itt van, valamint dolgozni is ezen a helyen szoktam. Előre engedem Theiát, aztán én is beljebb haladok, majd pedig mögöttünk bezárom az ajtót.
Ekkor viszont már ténylegesen magamhoz húzom a menyasszonyomat, hogy egy szenvedélyes csókkal adományozhassam meg.
- Rettentően hiányoztál.
Utoljára az évkezdés előtt két héttel volt, hogy találkoztunk. Vagy három? A lényeg az, hogy elég régen. Most pedig elképesztően jó érzés újra látni őt.
Végül pedig megindulok a kanapém felé, és Theia kezét fogva húzom őt is magammal.
- Még mindig gyönyörű vagy, remélem tudod.
Ó, igen, nagyon is szeretek bókolni neki. Esetenként igazi sármőr tudok lenni, ha nagyon akarok. Helyet is foglalok a kanapén, és megvárom, míg ő is leül.
- Na és mondd csak, hogy telt összességében a nyarad?
Őszinte kíváncsiság cseng ki a szavaimból, mert ahogy mondtam, nem voltunk minden egyes pillanatban egymás mellett.

Biztos volt, aki nálam jobban vissza akart térni idén az iskolába, de talán még így is dobogósnak tartanám magam ebben a nem létező versenyben. A szülői ház fojtogató légköre, a testvéremmel való feszült csendek, az iskolai tevékenységek, a kviddics és mindennek tetejében Marcus hiánya egyáltalán nem tettek nekem jót. Olyan voltam, mint egy a ház falai között pattogó gurkó, megfelelő célpontra várva, olykor-olykor lecsapva, de céltalanul visszapattanva egy-egy berendezési tárgyról, egyre nagyobb sebességre kapcsolva, és egyre életveszélyesebben. Ha nem jön el a szeptember, talán kedvem támad puszta kézzel megfojtani valakit a Belby házban...
De szerencsére a szeptember eljött, és bár az iskola hangulata közel sem felhőtlen, úgy rázom le magamról a családom jelentette béklyókat, mintha legalábbis újjá születni készülnék. Ilyesmiről ugyan szó sincs, de a különbséget olyan élesen érzékelem, mint ahogy a hőmérséklet változik tél és nyár között.

Tudom, hogy a legtöbb barátom egy kicsit furcsának tartja a kapcsolatomat Marcusszal. Szinte még a szüleim is korainak érzik ennek tetejébe az eljegyzést – de már régóta nem érdekel a véleményük, és nincs szükségem az engedélyükre. Cinkos, röpke mosollyal pillantok a hátam mögé, kicsit furcsa módon szeretem, amikor Marcus úgy tesz, mintha hivatalból cibálna magával, pedig úgyis egyértelmű mindenki számára, hogy nem így van. Annak ellenére, hogy nem idén először, mindezeket együttvéve még mindig különös érzés, hogy a vőlegényem itt tanít. Bizonyos szempontból nem is bánom annyira, hogy idén végzek – nem szeretek szóbeszédek tárgya lenni, és nem szeretem, amikor mások úgy érzik, nyugodtan beszélhetnek a magánéletemről, mert ismerik őt is. És akkor, akkor mi van, ha csak tizenhét éves vagyok…? Mit számít ez? Nem vagyok idióta, tudom, mit csinálok. És sokkal nagyobb szükségem van erre, mint azt a legtöbben gondolnák.

- Te hiányoztál nekem – mondom fojtott hangon, ahogy az ajka elválik az enyémtől, mosolyog a szemem, ahogy az övébe nézek. Az ajtó becsukódott mögöttünk, és mintha tökéletesen magunk mögött is tudnánk hagyni a külvilágot. Ténylegesen.
Követem a kanapéig, lendületből huppanok le rá, most már én húzom magam után Marcust, de végül elengedem a kezét, hogy felkönyökölhessek a támlára. Pillanatnyi árnyék suhan át az arcomon - Hiszen tudod – mondom érezhető kedvtelenséggel. Bár igyekeztem, amennyire tudtam, jó arcot vágni a nyár során mindenhez, és nem traktálni a fiút azzal a hatalmas, sötét felhővel, amit a családommal töltött idő jelentett számomra, azért tudja ő is, hogy milyen a helyzet nálunk odahaza. Nyár, vagy sem, ezen még az évszak sem volt képes javítani - Többnyire borzasztó, de nem számít. Egy ideig legalábbis nem – őszintén fontolgatom, hogy a karácsonyt sem töltöm otthon. Akkor pedig itt lehetek egész tanévben. Vele. És utána? Azt még kétségtelenül ki kell fundálnunk, de úgy vélem, az ilyesmiben elég jó vagyok. Amit meg kell oldani, azt megoldom. Előbb, vagy utóbb.

Kaptam azért én is nem egy fura nézést arra, mikor kiderült, hogy a menyasszonyom csak tizenhét éves. De nincs olyan vészesen nagy korkülönbség köztünk. Meg egyébként is jobb, hogyha mindenki a saját dolgával foglalkozik. Remekül megvagyunk Theiával már évek óta, és azért azt sem lehet rámondani az itt tanuló diákokra, hogy olyan naiv fiatalok lennének, mint a mugli társaik. Persze mindenhol akadhatnak kivételek. Viszont érdekes lenne, hogyha pont egy kviddics csapatkapitány ne tudná, hogy mit akar… Lényeg a lényeg, sosem láttam még azt a lányon, akit bármelyik döntése is velem kapcsolatban bántaná. Az pedig kétségkívül egyértelmű, hogy számomra pedig ő az egyik legjobb dolog, ami az életemben történt. Theia pedig szintén tudja, hogy a nevelőcsaládommal való kapcsolatom egy borzalom, és hogy a Roxfortba kerülésem óta nem is láttam őket. Ebből kifolyólag pedig teljesen kényelmesen fogalmazhatunk úgy, hogy a menyasszonyom az egyetlen nő az életemben.
- Megértem, hogy nem akarsz róla beszélni, szóval nem is nyaggatlak efelől.
Aztán pedig hátamat a kanapénak döntöm, és felhúzom Theia lábait, hogy az ölembe tehessem azokat. Ha van rajta valami lábbeli, akkor azt leveszem előtte róla, aztán pedig elkezdem a lábát masszírozni. Egész jó tehetségem van ehhez is, panaszra pedig nem lehet oka.
- Milyen érzés végzősnek lenni?
Bár még csak év eleje van, szóval ezt a kérdést inkább év közepe fele lenne érdemes feltennem. Azért megvárom, ad-e valami választ a kérdésemre, de hamar másik témához is folyamadok.
- Vannak esetleg már terveid, mi lesz, miután itt végzel?
Kérdezem tőle egy féloldalas mosollyal az arcomon, miközben (ha csak el nem húzta) tovább masszírozgattam a lábát. Az én terveim már megvannak. A legelső pedig az lesz, hogy végre elveszem őt feleségül. Nem akarom túl sokáig halogatni ezt az egészet. De ki tudja, lehet már évközben is sor fog rá kerülni. Sok minden történhet még a tanévzáróig. Habár remélem olyasmi nem fog, mint a legutóbbin… Az nem hiányzik senkinek.
- Holnap mennyire lesz nehéz napod? Mennyire kell korán kelned? Csak mert úgy zaklatlak én is.
Mondom neki jókedvűen.

Sóhajtok egy aprót, és megrázom a fejem. Igyekszem nem mutatni, hogy ez az egész kérdés engem mennyire aggaszt. Tudom, hogy képesnek kellene lennem megbeszélni Marcusszal bármit, de... de ezt senkivel sem beszéltem. Egyedül az ikremmel akarnám megbeszélni, de vele lehetetlenség. Még nem adtam fel. Sem azt, hogy áttöröm a falat, melyet Angus maga köré épített, sem azt, hogy... hogy ez az egész csak valami tévedés. Vagy nem úgy van, ahogy én képzelem. Értelmes okok húzódnak meg a háttérben, amelyeket egyszer én is megtudok, és akkor majd meg is értem. De addig csak a sötétben tapogatózok, fogódzók nélkül, mert nekem csak itt kinn, a fényben van kibe kapaszkodnom, "odaát" senkibe... nem akarok csukott könyvvé változni Marcus, és a barátaim előtt, de arra jutottam, hogy ez így jobb. Nem kell tudniuk valamiről, amiben nem vagyok biztos, és ami miatt csak nekik is fájna a fejük. Majd. Majd ha tisztábban látok... mondanék még valamit de végül arra jutok, nem játszok rá. Ha nem kell beszélnem róla, hát nem teszem. Van valami kis fáradtság abban, ahogy mozdulatlanul hagyom, hogy megszabadítson a cipőmtől, aztán elfészkelődöm úgy, hogy neki is kényelmesebb legyen.

- Furcsa - mondom aztán elgondolkodva a kérdésére - Nem érzem még magam annyi idősnek, hogy itt kelljen hagynom a Roxfortot. De azért... a maga módján jó is. Ideje tovább lépni - ideje kimerészkedni a külvilágba, ideje megállnom a saját lábamon, ideje szembenéznem a valósággal, és ideje eldöntenem, mi vár rám a jövőben. De mindezt nem mondom ki, csak hagyom lógni a levegőben, míg a tekintetem Marcus arcélét mustrálja. Valahogy mindig minden egyszerűbb, ha ő is itt van. Egyszerre zökkent ki a sztoikus nyugalmamból, a száraz megjegyzéseimből, de közben úgy is érzem, hogy az sem baj, ha én pont ilyen vagyok. Mert vele lehetnék ilyen is - Hiányozni fog - mondom aztán némi hallgatás után, de igaz az is, hogy az évzárón történtek óta már nem tudok ugyanúgy nézni az iskolára.

Egy pillanatra összerezzenek, majdnem elkapom nem hogy az egyik, de mindkét lábamat Marcus mancsai közül - Hé, direkt csiklandozol! - vádolom meg cinkosul komolytalan tekintettel, de aztán elmúlik a csiklandós érzés, amit egyébként valószínűleg önkéntelenül követett el. Nevetséges, hogy mennyire csiklandós a talpam. Komolyan mondom, ha lenne három kívánságom, az egyiket lehet, hogy valahogy okosan megtartanám ennek az elmulasztására... - Hát... arra jutottam, hogy megpróbálkozom a kviddiccsel - a nyáron nem akartam erről írni neki, mert ez nem olyasmi, amit az embernek levélben kellene megbeszélnie a vőlegényével. Szerintem legalábbis - November környékén kiírnak pár próba időpontot... a Holyhead Hárpiákhoz, a Porpicy SC-hez, és a Tornádokhoz biztosan el akarok menni kipróbálni magam - még akkor is, ha az embernek mondjuk nem pont a sportkarrierjén kéne gondolkodnia, amikor akár tervezgethetné az esküvőjét is, és mindentől függetlenül nem ártana tisztességesen letennie a vizsgáit is, ha szeretne több lábon állni. Én pedig szeretnék. De most a kviddics az egyetlen biztos pont az életemben Marcuson kívül, és a nyáron rá kellett ébrednem, hogy ennél nincs is jobb tervem...
- A-a, erről nem vagyok hajlandó nyilatkozni - szegem aztán fel hirtelen az államat a kérdésére - Addig tartasz fel, ameddig csak én szeretném - közlöm csökönyösen, mert ezzel most nem vagyok hajlandó foglalkozni - Szóval... mit gondolsz? - kanyarodok vissza óvatosan vizslatva a legapróbb árulkodó jeleket is azzal kapcsolatban, amit az imént mondtam.