Andrew & Hannah

A folyosón ücsörgök, és a házimat javítgatom. Van még másfél órám az egyik órámig, és a klubhelyiség tele volt. Nem volt kedvem az elsősök lelkesedését hallgatni arról, hogy mennyire jó ez az iskola. Nem. Nem jó. És nem is biztonságos. Összezavar az elsősök lelkesedése és bizalma a Roxfort és Dumbledore iránt. Én már nem bízok. Sajnos nem. Tudom, hogy magamra vagyok utalva és tudom, hogy magamra számíthatok csak. Már csak magamra. Összeszorul a torkom és megcsúszik a pennám az egyik szónál.
-A francba… - morgok, és gyorsan eltüntetem a foltot a pálcámmal. Hasznos bűbáj, már elsőben megtanultam. Azonban a kezem is kicsit tintás lett, így zsebkendőért kutatok a táskámban, amikor érzem a rúgást a lábamba.
- Bocs Brighton… - hallom a gúnyos bocsánatkérést, amivel egyértelművé teszi a gazdája: abszolút az én hibám, hogy én itt vagyok, és nem ő volt béna. Felnézek, és meglátom az egyik srácot az évfolyamról. Hugo. Mardekár. Aranyvér. Összeszorul a torkom, és elönt a méreg. Megszorul a markom a pálcámon és csak dühösen meredek a srácra. Félrerakom a házimat, és felállok.
- Úgy gondolod, hogy útban vagyok, Hugo? – csattanok fel dühösen. Szinte remeg a testem. Gyűlölök minden Mardekárost, minden aranyvérűt, minden olyat, aki Voldemort elveit vallja és minimális mértékben is egyet ért vele.
- Jó lenne, ha elférnél ezen a széles folyosón! – teszem hozzá és mélyen a srác szemébe nézek. Ő csak felvonja a szemöldökét és elhúzza a száját.
- Oda való vagy, ahol ücsörögtél. A padlóra, Brighton… - fordul el tőlem a srác. Elönt a düh, és szinte vörösben látok mindent és mindenkit. Már a nyelvemen van egy átok, amit szívesen Hugo hátába küldenék, de igyekszem lenyugodni: mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem néhány pillanatra. Így nem látom, ahogy a tintás üvegem Hugo bűbájának hála a levegőbe emelkedik…

Ruha

Felmentősereg?

Fáradtan ropogtatja ki a vállait, de még ennek ellenére is hálásan sóhajt fel, hisz az érzés megkönnyebbülést is hoz. Ráérősen sétálgat az iskola falai között, hiszen lyukasórái egyike köszöntött rá, és egyelőre az sem kínozza, hogy tanulnia kelljen, vagy épp méteres házi feladatai egyikét körmölni. Tehermentes, mondhatni. Ez mégiscsak jól hangzik, noha nemrég kirotyogott testrésze a tegnap esti, megszenvedett dolgozat ára, amit a mai napi órára készített elő. Valamit valamiért alapon, azonban így is megérte, hisz nem kellett korán kelnie, és nyugodtan teheti a reggeli dolgait. A készülődés, a reggeli, és most a séta. Nem kívánkozik ki a szabadba, ahhoz már túl hűvös van számára, de ez a nagy zaj sem fűlik a fogához, ami a folyosón fogadja. Sokaknak még nem kezdődött el az órájuk, és ez nagyon is érződik. Nem emberellenes, azonban jobban kedveli a csendet, azt, hogy nem kell kerülgetnie az embereket, és azt sem kell elviselnie, hogy beleütköznek az oldalába a rohangáló kisgyerekek. Felmorranva fordul utána, séta közben, előre sem pillantva. Ott kivételesen szabad a sáv, amiben halad.
- Fékezd már magad, te! – de azonnal megbántja azt, hogy megszólalt. Nem azért, mert a gyerek bármit tenne, csak épphogy hátralesett, fel sem fogva, hogy neki szólt. Nem is azért, mert kósza átoktól félne. Hanem inkább azért, amit érez. Mint egy vén nagypapa, aki dorgálja a fiatalokat. Ennél rosszabb nincs is, nem akart ilyen lenni. Nemrég még ő is így rohangált, és így reagált ara, ha valaki megrótta érte. Apró fintor jelenik meg az arcán, és inkább visszafordul előre. Nem akar vénember lenni, de egyre jobban hisz az emlékezetében felcsendül egy bizonyos ember bizonyos szavai, amik ugyanerről világosították föl. Akkor is tagadta, és most is. Teljes erejével.
- Idióta.. – morog magának, és egy kicsit csendesebb, nyugodtabb folyosószakaszra fordul be. Vagyis, elsőnek azt hitte, hogy így lesz, de amikor megáll, távolabb az összeszólalkozó párostól, meglepve vonja fel a szemöldökét. Tipikus, az utálkozás, a fellengzősség, és a rosszindulat. Ő sosem élt ilyesmikkel, ha lehetne oka rá, akkor sem tenné. Az ő lelkében más értékek számítanak, és megveti azt, amivel a fiú dobálózik. Csendben követi a szóváltásokat, azonban, amikor a fiú orvul támadna, az ő pálcája is előkerül. Szavak nélkül, nonverbális tudását elsütve veszi át a tintásüveg irányítása felett a hatalmat, és a támadó fél feje fölé lebegteti. Egy kicsit megbillen, és a fiú meglepve felkiáltva tapasztalhatja meg, milyen a tinta érintése a fejbőrön. De Andy csak nevet.
- Így jár, aki másnak ás vermet. És most húzz innen.. – förmed rá, miközben a lány mellé és, és egyelőre némán tekintve rá, sejteti vele, hogy ő nem azért jött, hogy ott folytassa, ahol a másik. Sőt.

Veszek néhány mély levegőt, és lehunyt szemmel igyekszem magam elé képzelni valami kellemes, idilli képet. "Valami lágyat, nyugtatót." - mondták. "Valami kedves dolgot, Hannah, ami jó kedvre derít." Haha... Igyekszem kiűzni a fejemből a ragyás Hugo képét, ám valami megzavarja a lágy és idilli elmevilágom létrehozását. Egy ismerős hangot hallok szinte közvetlenül magam mellett, majd Hugo káromkodását, és végül lábcsattogást. Kinyitom a szememet, és Andrew-val találom szembe magam. Felnézek a háztársamra, aki idősebb, ám gyakran látom egyedül sétafikálni, vagy ücsörögni a klubhelyiségben és egyéb helyeken. Tanul,vagy olvas. Tudom, hogy hasonlóan antiszociális, mint én. Azt nem tudom, hogy ő ismer-e engem és hogy HOGYAN ismer: még a "régi" énemet, a vigyorgós, boldog és bohókás Hannah-t, vagy már tudja és hallotta, hogy mi történt velem... Valahol legbelül remélem, hogy az előbbi.
Gyors mozdulattal hátra fordulok és még éppen látom, ahogy Hugo gyűlölettel telve néz vissza rám és a "megmentőmre". Összevonom a szemem és elfojtok egy apró vigyort, ahogy figyelem, hogyan törli le a tintát a fejéről a Mardekáros tuskó.
- Kössz, de elboldogultam volna vele... - vetem oda a mondatot Andrew-nak, ám hogyha jól figyel, a hangszínemben enyhe jó kedv és hála is érződik. Lassan a törött tintás üveghez sétálok, ami a földre hullott, leguggolok és a pálcámmal igyekszem feltakarítani a tinta egy részét. A többit meghagyom a manóknak, vagy az idiótáknak, akik hanyatt esnek majd benne...

Felmentősereg?

Elégedettséggel tölti el a dolog, amikor az üvegcse megbillen, és sűrű tartalma kellemes patakokban folyik végig a célterületen. Még egy kényelmes vigyort is megejt, tipikusan azt, amit a „győzteseknek” szokása megejteni egy-egy meccs után. Persze, támadhatna is a másik, de nem teszi, hallgat a józan eszére, és arra, miszerint emberünk még mindig nem rakta el fegyverét, nem tágított, a menekülés jogával reagál. Ez tök tipikus. Másokkal, a gyengébbekkel, vagy épp azokkal, akik épp egyedül vannak, roppant kemények tudnak lenni, de amint valaki a képbe kerül, már azt se tudja, merre szaladjon. Sosem kedvelte az ilyen „kemény legényeket”, inkább szánta, és bár nagyon viszket a tenyere, hogy egy kellemes átkot ajándékozzon a távozó hátának, nem teszi végül. Leereszti a pálcát, nehogy szükség legyen rá, és ne legyen kézben, majd visszasüllyeszti a zsebébe. Ezt a kört megnyerte.
- Már nem is olyan nagy a szád, mi? Csak lányokkal tudsz keménykedni, nagyon félelmetes. Hjaj – gúnyos szavakkal búcsúzik el a távozótól, majd egy apró szusszanással fordul az immáron felszabadult lány felé. Nem akar hálaverset kérni tőle, természetesen, azonban inkább megszemléli, hogy biztos minden rendben-e, nem történt olyas valami, amit nem láthatott. Szerencsére nem, időben lépett közbe. Az arc láttán is rémlik neki valami, inkább az, amit mástól hallott nemrégiben, visszafojtott hangon, egy esti órában. Nem ismer minden hollóhátas diákot személyesen, arc, pillantása annál inkább, de vele váltott már pár szót, ha nem többet is. A hallottakat nem akarja firtatni, annyi tapintat szorult bele, hogy nem támad le senkit ilyesmivel. Inkább némán lépked oda mellé, és pillant le a földön a holmikra, majd vissza a lányra.
- Ugyan, nekem kifejezetten jól esett látni a képét, amikor a saját kis terve ütötte meg. Önző voltam, elismerem – teszi fel a kezeit, is figyeli, ahogy a tintával ügyködik. Holnapra eltűnik, ha más nem is, a gondnok észreveszi, és miután elátkozza szóban azt, aki ki merte löttyinteni a sötét nedűt, kisikálja onnan, vagy épp kér valakit, aki eltünteti. Oda se neki.
- Mit csináltál ezen a hideg földön ülve, ami nem tetszett neki? – érdeklődve figyel ismét, és pillant a pergamenre, amely ott hever nem messze a lábától. Nem épp ez a legkényelmesebb hely házi feladatot írni.

[/b]

Azt hittem (én is), hogy ez a folyosó rész kellemesen nyugodt még akkor is, amikor az órák még nem kezdődtek el. Nekem is van most egy lyukas órám, a következő órám pedig a szomszédos folyosón lesz, így nem csoda, hogy itt telepedtem le. De úgy tűnik, hogy sajnos engem mindenhol megtalálnak a kötözködős bunkók. Szerencsére nem történt semmi komolyabb baj (velem), és habár az én tenyerem is viszketett egy átokért, mégsem tettem meg. Azt hiszem ez már haladás, és majd le is írom a nagyszüleimnek. Biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják.
~Már ha még élnek...~ jut eszembe egy szívbe markoló, gyomor szorító gondolat, és igyekszem ismét megnyugodni és normális ütemben venni a levegőt. Gyakran előjön ez a gondolat a szünetekben, vagy amikor van időm gondolkozni. Olyankor mindig írok egy levelet nekik. Azt hiszem sejtik, hogy miért. Bizonyára örülnek neki, hiszen jó kapcsolatban vagyunk, anyáék halála még inkább szorosabbá fűzte ezt a kapcsolatot, de talán kicsit túlzásnak érzik. Mindig mondják, hogy menjek és élvezzem az iskolát: barátkozzak, bulizzak... Melyik nagyszülő mond ilyet? Aki látja, hogy az unokája szép lassan becsavarodik.
Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy Hugo eltűnik és a saját tintáját törölgeti a képéről. Az én arcomra is kiül egy furcsa vigyor, és mikor megfordulok, egy hasonló vigyor utónyomait látom Andrew arcán is. Persze hálás vagyok a kis csínyért, és a megjegyzésért, de elbántam volna vele és úgy tűnik, hogy egész jól kezeltem volna a dolgot. Ezt meg is jegyzem kicsit harapósan a fiúnak, de azért egy cseppnyi hála és jókedv is szorul a párszavas mondat közé. A megjegyzésére elmosolyodom, hogy külön öröm volt látni ezt a visszavágást és persze Hugo arckifejezését.
- Igen, azt hiszem nekem is, habár én már csak a sarkon láttam, ahogy törölgeti a tintát a fejéről... - csóválom meg a fejem és vigyorgok egy kicsit. A kiömlött tintát próbálom felitatni a pálcámmal és valami egyszerű, idióta bűbájjal, ami úgy tűnik, hogy nem működik 100%-osan. Pech. Majd a házimanók...
- A létem nem tetszik neki. - jegyzem meg olyan hangsúllyal, hogyha Andrew látta, hogy Mardekáros a srác, akkor pontosan tudhatja, hogy mire is gondolok. Ja. A létem. Az, hogy élek és létezek. Hogy pálcát fogok és az engedelmeskedik nekem.
- Amúgy a házi feladatomat fejeztem be. Már csak pár centi van hátra, és itt lesz a következő órám szóval... Azt hittem ez egy egész nyugodt folyosó és nem járnak errefelé olyan sűrűn hülye bunkók... - húzom el a számat gunyorosan.
- Amúgy Hannah vagyok. Te pedig ha nem tévedek, Andrew. - biccentek a srác felé és remélem, hogy jól emlékszem a nevére...

Felmentősereg?

Teljesen meg lenne lepve, ha ennek a történetnek lenne még folytatása. Nem, nem szomjazza ő a balhékat, az átkokat, csupán spekulál. Általában azok, akik így viselkednek, még ha fenyegetőznek is, üres szavakat dobálnak. Nem tudja elképzelni, hogy a tintafejű pár keményebb szónál, ökölmutogatásnál, és fröcskölődésnél többet tenne a bosszúja érdekében. És nem azért, mert Andrew annyira félelmetes alak lenne, hanem inkább azért, mert ezek olyanok, mint a kerítés mögött ugató kutyák. Amint belépsz, és erélyesebben szólsz, máris hátrébb húzódnak, visszavesznek a tempóból, és azokat a rémes fogakat, amiket eddig mutogattak, gondosan elrejtik. Pedig amúgy ő nem szokott támadni, és keményebb szavakat használni kénye kedvére. Semmivel nem mutatja magát erősebbnek, de ha valaki többet lát a jellemében, és ezért fenntartásokat gerjeszt magában, hát legyen. Azt nem venné jó néven mégse, ha lépten-nyomon kinevetnék, és megvetnék. Annyit még az ő egója sem kedvelne. Nagyon nem. Szerencsére nem is abba a kalapba esett, ahol el kellene viselnie ezeket. Ha már tanul, és tud is, ismerjék el, főleg, ha be is mutatja, mire képes. Ez persze most csak egy apró játék volt, semmi több, improvizálás, hogy minél könnyebben megakadályozzon egy kellemetlen szituációt. Nem lehet mindenhol, mindig ott, és őszintén, nem is akar mindenkinek segíteni. A háztársak felé nyit, hiszen ennyi összetartást kér tőlük majdnem minden év elején a Süveg.
- Ó, kár érte, hogy lecsúsztál róla. Élmény volt az egész. Ha tudnék rajzolni, meg is örökíteném – persze, komoly szándéka ezzel nincs, mivel a művészi véna elkerülte őt messzire, még úgy is, hogy talán a mágia segítene a kézügyességén. Kezét a zsebei süllyeszti végül, és közelebb húzódva figyeli tovább a másikat. Az okra csak megcsóválja a fejét, túl jól ismeri ezt a viselkedésstílust. Ebben az iskolában ez a legnagyobb gond, hogy hiába van négy ház, abból az egyikben, túlteng azon diákok száma, akiknek senki sem elég jó, csak ők maguk. Legszívesebben ezt megszűntetné, és azt sem érti, hogy a vezetésnek mégis mi jó ebben. Furcsa dolgok, amiket akkor sem tudna megváltoztatni, ha beleszakadna.
- Az ilyeneknek van egy csokor válogatott átok a fejemben. Nem akartam most használni, nehogy nagyobb balhé kerekedjen belőle, de legközelebb, ha ilyesmit művel, és ott is vagyok, pont a szeme közé fogom lőni – és azzal még magának is jót fog cselekedni. Azonban most jegeli a dolgot a másik iránt, bizonyára most elhordja őt mindennek, bosszút esküdik, esetleg azt terjeszti, hogy Andrew mekkora egy szemét, mert alsóbb éveseket átkozgat a folyosón. Ha neki ez jól esik.. A folt nem tűnik el teljesen, de nem is tesz ellene semmit, mintha ezzel akarna bizonyítékot az itt történteknek.
- Ebben az iskolában nincs nyugodt folyosó, ezt megtanultam. A legjobb, ha ilyenkor a hálókörletben maradsz, az ágyadon ülve. Ott a legbékésebb. Minden máshova betoppan valaki aki csak zavar. Legközelebb már könnyebb lesz, hidd el – adja a tanácsot, amivel az elmúlt években tökéletesen átvészelt mindent, és megúszott kellemetlen dolgokat. Persze, volt benne neki is része, de nem épp sokszor.
- Igen. Mindig meglep, mennyien ismerik a nevemet, és én mennyire nem vagyok tisztában másokéval. Örvendek Hannah – nyújtja végül felé a jobbját, ha már így összetalálkoztak, legyenek meg a szokásos körök is.

Utálom a Mardekárosokat és mindenkit, aki valamiért felsőbb rendűnek képzelni magát azért, mert a szülei, a nagyszülei, és még az ük-ük-ükszülei is varázslók voltak. Azt hiszem már számos ember bebizonyította, hogy a varázstalan szülők gyermekeikben talán több mágia szorul, mint némely aranyyvérű család nagyra tartott sarjaiban. És ahogy elnéztem Hugo-t, bátorság is több van bennem, mint benne, hiszen amint megjelent egy idősebb diák, már húzta is a nyúlcipőt és rohant. Szinte biztos vagyok benne, hogy legközelebb fogok kapni ezért az incidensért egy-egy sértést, talán még átkot is, de nem érdekel. Meg tudom védeni magam, bár sajnos néha pont amiatt kerülök ilyen helyzetekbe, mert nem akarom mindenkinek leátkozni a haját a fejéről azért, mert csúnyán néz rám. Sajnos most is a lenyugvási szakaszban támadott volna meg Hugo, és kicsit elgondolkozom rajta, hogy nyugodtan átkozottnak lenni jobb,vagy dühösen átkozni? Szerencsére Andrew pont erre járt, és mélyen nagyon hálás vagyok neki, hogy nem a saját fejemről kell törölgetnem a sz...tintát, hanem Hugo járt most így. Igazán jó kedvem kerekedett, hogy az idősebb háztársam megszégyenítette az aranyvérűt. Persze tudom, hogy gonosz dolog rájuk így gondolni, nem minden aranyvérű egy tuskó seggfej. Aki nem az, azokat többnyire kiközösítik, szóval...
- Lerajzolni? - kérdezek vissza döbbenten nevetve. Eszembe nem jutna, de nem is rossz ötlet.
- Én inkább csak mélyen az emlékezetembe vésem azt az apró részletet, amit láttam. A folyosó sarka, és ahogy Hugo fél feje látszik, amin folyik le a tinta... - fordulok a folyosó azon része felé, ahol a srác eltűnt, és mint valami rendező mutogatom, és "állítom be" a képet. Majd pár másodpercig nyugton és csendben maradok,ez a bevésődési fázis. Aztán elmosolyodom, megcsóválom a fejem a hülye ötletre, végül megpróbálom valahogy feltakarítani a tintát. Nem erőlködöm túl, vannak erre szakképzett alkalmazottak itt a Roxfortban, de azt sem akarom, hogy valaki miattunk törje el a lábát, vagy ilyesmi.
- Igen, nekem is van egy Aranyvér-űző átok csokrom. - bólogatok hevesen én is nevetve.
- Azonban egyre gyakrabban használom őket, és már szóltak a tanárok, hogy jó lenne, ha megtanulnám moderálni magamat, különben kirúgnak olyan indokkal, hogy nem vagyok tanítható - vagy mi. - vonom meg a vállam.
- Ezért igyekszem gyakorolni a nyugalmat, hogy amikor fel is húznak, inkább menjek el mellettük, a pálcámat a zsebemben hagyva.- csóválom meg a fejemet és sóhajtok egyet. Nem is tudom, miért mesélem el ennek a srácnak ezeket a dolgokat. Kicsit is afféle kívül álló, általában egyedül látom. Hasonló, mint én. Mármint... a nyár után. Előtte szinte egyedül nem lehetett látni, de mostanában nem igazán bírom elviselni a boldog embereket. Nincs semmi boldog dolog ebben a világban, amíg ezek a mocskok ennyire a kezükben tartanak mindent. Furcsa, hogy egy negyedéves lány már ennyire belelát a dolgokba, de hát... Bár ne kellene, és a szüleim élnének. Ismét elönt a harag és a düh, és ökölbe szorítok a kezem, ahogy a folyosó vége felé nézek. Talán már Hugo-n is ott a rejtett jel. Levágnám a karjukat, az összesnek! A tanácsra csak bólintok egyet.
- Aha, kössz. - röpke köszönetnyilvánítás, de nem igazán értem, mire is érti a srác, hogy könnyebb lesz, vagy hogy mi lesz, mert kicsit elkalandoztam. Minden esetre biztos, hogy jószándékkal mondja, úgyhogy megtoldom a rövidke mondatot egy lágy mosollyal is. Mikor bemutatkozom, Andrew kezet nyújt, én pedig elfogadom, és határozottan fogok vele kezet.
- Az alsóbb évesek ismerik a felsőbb éveseket. A felsőbb évesek viszont nem foglalkoznak a "kicsikkel" - mondom gúnyosan a szót, majd elmosolyodom.
- Gondolom akkor azt sem tudod, hogy az egyik harmadéves csaj állandóan rólad beszél. Nem hiszem, hogy sok mindent tud rólad, csak hogy helyes vagy. - nevetem el magam. Na igen, az igaz szerelem és a Nagy Ő egyetlen tulajdonsága, hogy helyes...

Felmentősereg?

Voltak itt már szebb pillanatok is, de most, hogy az utolsó évét tapossa, minden olyan másnak tűnik, olyan távolinak. Mintha már félig-meddig nem is tartozna ide, mintha fél lábbal már kint lenne a birtokon kívül, és most csak vissza-vissza nézeget, mint aki nosztalgiára vágyik még, mielőtt valóban eltűnik a színről. Nem tudja, mennyire fog ez neki hiányozni, hisz jelenleg, a sok tanulnivaló mellett csak nyűg a sok ember, idegesítő faktor, és a többi, azonban, valahol mélyen tudja, hogy nehezen lesz majd meg a Roxfort hangulata nélkül. Talán a sok tanulás miatt érzi magát kicsit kívülállónak, amikor ilyesmi esetbe botlik. Nem titok, ő is volt, hogy nevetett azokkal, akik a másikat piszkálták, de akkor még sokkal kisebb volt, és kevesebb esze volt ahhoz, hogy megértse, mennyire felesleges ez. Majd rájönnek azok is, mint az előbbi srác, vagy ha nem, van egy társaság, akik tárt karokkal várják majd a felfogását, miszerint mindenki hulladék, akik nem olyanok, mint a nagyok. Egy apró sóhaj hagyja el ajkait, és visszatekint a lány felé, vissza a jelenbe.
- Ühüüm. Az ilyen eset simán lóghatna a többi portré mellett, megörökítve a pillanatot. Csak tudnám milyen varázsige kell hozzá.. – ezt inkább csak magának jegyzi meg, mert hát nem egy ilyen alakot tenne ki a saját kis szégyenfalára, hogy a többiek okuljanak belőle. A beálló csendben elnézi, ahogy a másik a saját módszerével örökíti meg a dolgot. Ez is jó, csakhogy az ő fejéből hamar ki fogja űzni a tananyag ezeket a dolgokat, és eltemeti valahol mélyen, hogy, ahogy sejti, majd évek múlva akkor jusson eszébe, amikor valami tök más dolgon kell majd ügyködnie. Mint amikor, az egyik tavalyi vizsgáján az elsős baklövései tódultak eszébe a megtanult tananyag helyett. Furcsa egy dolog az elme.
- Nem feltétlen kell aranyvérűnek lenni. Sokan csak félvérek, és ugyanígy viselkednek. Szerintem – nincs vérhez kötve a gonoszság, de azzal nem tud vitatkozni, hogy sokszor valóban azoknak az alakoknak jut eszébe többször ez a fajta viselkedés, akik ebbe a kategóriába esnek. Főleg, a mostani helyzetben..
- Kirúgni nem fognak, csak ha valaki élete függ tőle. Több kell ám ahhoz, hogy elbocsássanak. De arra számíthatsz, hogy egy egész könyvnyi büntetőmunkát rád áldoznak, ha kell. Jobb néha a csend, de azt nem mondom, hogy ne védd meg magad. Hiába mondják, hogy ne is figyelj rá, majd abbahagyják, ezek nem. Pont az lesz majd nekik a „menő”, hogy te semmit sem csinálsz, és mert szerintük „megérdemled”. Tartsd csak kéznél a pálcád – ahogy tette ő is. Az élő céltáblának lenni nem kellemes, és ez, a professzorok által képviselt békehadjárat nem épp kifizetődő. Egy elrendezett párbaj néha megoldja az erőviszonyokat, csak itt mindenki hisztéria-rohamot kap, ha ártalmatlanabb átkokat röppentenek a másik felé. Ez túl rózsaszín ide. Nem is akar nagyon belemenni, majd a lány eldönti, mit választ, nem ismeri úgy, hogy lássa a helyzetet teljesen. A kézfogás után keze zsebébe süpped, arcára meglepett vonások költöznek, és bólint csak arra, miszerint ennyire tájékozottak a többiek. Észre sem vette. Mondjuk, sokszor nem vesz észre dolgokat.
- Áááh.. ez tény. Mármint, sokan nem bunkóságból, csak idő nincs rá. Én szoktam beszélgetni, ha el-elkapok valakit, de tény, hogy sokszor mások az értékrendünk. Ami nektek kaland még, az nekünk már unalmas, ami pedig nekünk jobb, az nektek még fúj, meg túl felnőttes-unalmas. De ez mindenhol így van – erre már mosolyog kicsit, hogy ő nem hordja fenn az orrát, de nincs is kedve mindig egy csacsogó elsős élményeit kielemezni. Ez így van jól.
- Öhm, nem.. nem tudok róla. A lányoknak általában elég, ha valaki helyes, nem? Bár én ezt nem hiszem magamról, dee… mindegy is – legyintve telepszik le az egyik ott strázsáló szobor talapzatára, és a dolgozatra pillant. Elég tintás szegény, megviselte a kis kaland, és emlékszik még, amikor egy-egy ilyen miatt kellett újraírnia az egészet, mert nem sikerült eltűntetni a pacákat. Régi szép idők?
- Segítsek rendbe hozni a dogádat? – mutat rá, hogy nem fájdalom neki, és, hogy foglalkozik ő a kicsikkel is, ha kell. Bár a lány már nem olyan kicsi.

Azért örülök és hálás vagyok, hogy sikerült ennyivel megúsznom a dolgot. Nekem sikerült megúsznom. A gondolat talán túlságosan is tetszik, jobban, mint illene. Gyakran elgondolkozom azon, hogy talán én is hasonló vagyok, mint ezek az ütődött Mardekárosok, ugyanúgy élvezem, hogyha velük történik valami, mint ahogy ők élvezik, ha valakivel gonoszkodhatnak. De aztán elég hamar meggyőzőm magam, hogy én még nem ölök embereket ok nélkül, csak azért, mert nem varázsvérűek... És ennél a gondolatnál le is szoktam állni az agyalással, ugyanis kicsit túlságosan komolyan és mélyen veszem ezt az egészet. Nekem most minden fekete, vagy fehér. Valaki vagy egyenrangúnak tartja a mugli származású mágusokat, vagy gyűlöli őket. A kettő között nálam most nem nagyon van út, nem nagyon van ilyen lehetőség. És aki gyűlöli őket, azok már egyből ölni, gyilkolni akarják őket. Nehéz lesz ezt a nézetet és gondolkodásmódot leküzdenem, és szinte biztos vagyok benne, hogy a) több időbe fog tartani, mint néhány hónap és b) nem lesz egyszerű ilyen közegben, pláne ha ilyen atrocitások érnek minden héten, minden nap...
Igyekszem azért a fejembe, a gondolataimba vésni Hugo képét, amiről éppen csöpög a tinta. Andrew megjegyzésére, miszerint kikerülhetne a szégyenfalra egy portré alakjában elhúzom a számat.
- Sajnos vannak nála rosszabbak és gonoszabbak is. Csak gondolom nálatok már annyira nem megy ez az átkozósdi, meg csínyesdi, ott már aki úgy vélekedik mint Hugo, az már komolyabb lépéseket tesz az ügy és a nézetei képviselése érdekében... - jegyzem meg halkabb hangon és remélem, hogy a srác pontosan érti, hogy mire gondolok. Az idősebbek már nem egymást szekálják. Ők már belépnek a Halálfalók közé, kérik a Sötét jegyet és Tudjuk Ki küszöbét nyalogatják. Undorító. Bár legalább az Andrew-fajtáknak nyugtuk van és nem kell azt lesni minden sarkon, hogy mikor tűnik fel egy gyerekes Mardekáros, aki átkozódni, vagy beszólogatni akar.
Kicsit mesélek arról, hogy elég hirtelen haragú vagyok mostanában, pláne, ha ilyen helyzetbe kerülök, de már egész jól megy a lenyugvás. Bár néha a saját káromra, ahogy most is történt volna, hogyha Andrew nem érkezik meg időben.
- Hát igen, voltam már egy pár órát büntetésben. De a tanárok nem igazán értik, hogy mi változott, illetve tudják, hogy mi. És ezért inkább elengedik a büntetést. Kivéve a Mardekár párti tanárokat - persze. - nyögök fel fintorogva és megvonom a vállam. Érzem én is, hogy sokat változtam, de hát... Megölték a szüleimet! És még vannak olyan taplók, akik ezen élvezkednek és emiatt piszkálnak. Ennyi emberség se legyen valakibe.... Gusztustalan. Néha dühömben kiabálnék és ordítanék, de általában egyszerűen csak elsírom magam. Sajnos valamilyen furcsa módon ha dühös vagyok, hajlamos vagyok elsírni magam, ami elég szánalmasan néz ki. A tanáros megjegyzésre kicsit elmosolyodom. Való igaz, hogy a tanárok nem nagyon tudnak mit kezdeni az átkozódó diákokkal. Megy a büntetőmunka, és remélik, hogy többet nem fordul elő a dolog. De sajnos manapság mindenki feszült és frusztrált, a tanárok is. Meg is értem... Retteghetnek attól, hogy egy idősebb diákjuk, aki már Halálfaló, mikor lő rájuk Cruciatust, vagy egyéb más ocsmány és félelmetes átkot. Nem lennék a helyükben, az biztos. Bár tény, hogy én kicsit borúlátóbban nézem a dolgokat és LEHET, hogy egy kicsit túl komolyan veszem a dolgokat...
- Manapság amúgy sem árt mindig készenlétben lenni és magunknál tartani a pálcánkat. Még itt, a Roxfortban is... - teszem hozzá, csak úgy, mellékesen. Hiszen mindketten tudjuk, hogy mi történt tavaly...
Lágyan elmosolyodom, mikor Andrew arról mesél, hogy az ő dolgaik általában már "túl felnőttesek" nekünk, és inkább a fiatalabbakkal lógunk. Érdekes gondolat, én mindig is kicsit komolyabb és érettebb voltam a koromnál, a korosztályomnál, habár néha elég gyerekesen viselkedtem, hiszen csupa mosoly, fülig száj voltam. Elejtek egy megjegyzést, miszerint az egyik harmadikos csaj szinte állandóan Andrew-ról mesél és vannak, akik már unják. Furcsa, hogy a srác nem tud róla. Vigyorgok egyet, és megvonom a vállam.
- Hát, úgy tűnik, van akinél ennyi elég. Nekem azért kicsit több kellene. Mármint jó lenne belülről is megismerni az embert, mielőtt bármilyen érzés is kialakulna bennem iránta. - mondom elgondolkodva, majd lágy pír jelenik meg az arcomon. Miért is beszélünk most éppen ezekről, az érzelmekről, a szerelemről? Azt hiszem elég egyértelmű, hogy zavarban vagyok, pakolászni kezdem a táskámban is, majd megköszörülöm a torkomat.
Andrew kérdését először nem nagyon értem, majd a papíromra nézek és elsápadok.
- Ahh, jaj ne... Azt hiszem még hálásabb lennék neked, hogyha nem kéne újra írnom az egészet úgy... - pislogok az órámra és harapom be az ajkam:
- ... fél óra alatt... - nyögök fel, hiszen az órám akkor esedékes. Bakker, hogy lehetek ilyen béna?!

Felmentősereg?

Az ügy szerencsére lezárult, könnyebben, mint bárki már remélhette, köztük saját maga is. Azért valahol örül, hogy nem kellett leállnia még átkokat védenie is, vagy még rosszabb, hosszadalmasabb procedúra. A „jó” alanyt fogta ki, ha lehet így mondani. Mindegy is, elégedetten tárolja el a művét, és inkább a lányt tanulmányozza, figyeli, hogy fogadja a közbelépését. Jobb, mint amire számított. Sokaknak valahogy nagyon nehezére esik elfogadni, ha mások beleavatkoznak a dolgokba. Még akkor is, ha amúgy pont ez a lépés menti meg a bőrüket. De ők csak támadnak, és támadnak, mintha nem segítséget, hanem a sokadik átkot, és szidalmat kapták volna. Azonban, szerencsére most nem kap semmi ilyesmit, ami miatt hálás. Nem várja el soha senkitől, hogy a nyakába ugorjon, vagy valami, sőt, még a köszönöm szó sem fontos, csak ne az ellenkezője történjen meg. Van ebben az iskolában manapság elég gond, és ennek észrevételéhez nem is kell nagyon messzire menni. Az utálkozás, indulatok egyre jobban mélyülnek el, és lassan már nagyon meg kell gondolni, kinek mit mond az ember, hiszen, sosem lehet azt tudni, ki kinek a pajtása, a híve. Persze, a lányról még álmában sem feltételezne ilyesmit, hiszen ahhoz még fiatalka, nagyon szélsőséges eset kellene, hogy már most ahhoz a csoporthoz húzzon, akikről inkább nem is tesz említést. Persze, kamaszkori lázadozásból bárki mondhat bármit, de azok, mire elérik a felnőttkor küszöbét, nagyrészt kinövik. Már aki. Mindegy is.
- Persze, tudok róla, hogy vannak rosszabbak. Sőt.. Nálunk komolyabban megy kicsit. Nincs már annyira úgy, mint itt, ebben az esetben, csak hát sötétebbek az alakok, a módszereik, meg úgy minden. De nem is akarok belemenni, nyílt titok, mik vannak manapság odakint, meg a suliban – legyint a dologra végül, és inkább félbe is hagyja. Nem akar nagyon belemenni, meg nem is mindent úgy tud, ahogy az biztos, és akkor még pletyka lehetne belőle, ha valaki olyan jár erre, akitől kitelik. Nem az ő témája, határozottan, és nem hiszi, hogy a lány is erről akar vele vitázni, vagy csak épp hallgatni. Nem az ő körük, és ez így is van jól.
- Toleránsak szeretnének csak lenni. Tudják, hogy dolgok történtek, és idő kell, hogy ebben a megváltozott helyzetben megtaláld a régi, vagy épp az új önmagad. Ezen mindenki átesik, úgy is mondják, fel kell nőni, csak nem mindegy mikor, és hogyan. Majd amikor úgy látják, hogy megvan az ösvényed, már nem lesznek ilyen látványosak – – nála is végbement egyfajta változás, és bár nem egy tragédia végett, nem is voltak furcsák vele az oktatók, és nem is várta el tőlük. Más helyzet volt, más környezettel, más emberrel. Fura erre gondolni, és erről még ha csak felszínesen is, de beszélni. Nem ült le még senkivel sem kitárgyalni a dolgot, és nincs is rá szükség, mivel egyszerű. Ő csak felnőtt, máshogy kezdte el látni a világot, és ehhez alkalmazkodott lélekben. Ha valaki ebben valami mást lát, azt megtapsolja. Inkább eltereli a gondolatait, és a lány szavaira reagálva csóválja meg rosszallóan a fejét.
- No igen. Nem fogom elfelejteni sosem – tapintja meg a vállát, ahol a heg pihen, amelyet a kedves alak kedves átka hagyott rajta, és marad is, ameddig ebben a bőrben pihen. Bent volt a sűrűjében kissé, és örülhet, hogy ennyivel megúszta. Nem úgy, mint más..
- De hagyjuk is, nem akarok arra gondolni, hogy paranoiásnak kell lennem még itt is. Maradjunk a békénél – – vagy valami hasonló. Azzal persze még mindig nem tud sok mindent kezdeni, kinek tetszik, és ki mit beszél róla. Neki ez fura, mivel nem épp ez mozgatja, és nincs hozzászokva a lánykoszorúhoz. Ennek úgy ad hangot, hogy kicsit zavartan köhint, majd amint ezt az érzelmes a lány orcáján pillantja meg, pír formájában, meglepve fordul kissé el, nem akarja még jobban tetézni a dolgot.
- Ééértem én, értem. Általában mindenkinek több kell a pillantásnál. Az ismerkedés jó dolog, mindig is az volt, mert lehet valaki szép, ha belül meg rohad. Vagy valami ilyesmi – közben persze már telepszik is lefele, és onnan tekint fel rá. Csendben várja, amíg elpakol mindent, majd bólint csak, amikor megkapja az engedélyt. Elvégre, nem ez lenne az első, neki is volt már balesete.
- Nem is kell, pikk-pakk rendbe is rakom a dolgot – húzza elő ismét a pálcát, és a foltokra bökdösve tűnteti el azokat, az írást megőrizve. Át-átfutja a szöveget is közben, de nem ír bele, nem korrigál. Amúgy sem írt nagy sületlenségeket, látszik rajta.
- Amúgy jó lesz ez a doga, kár lett volna érte.

Valóban Hugo elég hamar eliszkolt innen. Elég szánalmas egy féreg, hogy egy idősebb fiútól már inába is száll a bátorsága. Ennek én is örülök, legalább nem kell vele többet foglalkoznom. Ma. Merthogy biztos kapok cserébe valami "kedveset", hogy mások védelmét kérem. Persze nem kértem, de való igaz, hogy örülök annak, hogy Andrew megmentett az aljas támadástól, holott én éppen lenyugodni próbáltam. Ugyan mi értelme van ennek? Vissza kellett volna támadnom, sokkal jobban érezném magam. Hugo már kevésbé...
Bár a fiú elég szánalmas, és a próbálkozásai is pontosan olyanok, mint ő: szánalmasak. Néhány apróbb átokkal dobálózik és azt hiszi, hogy nagymenő. Holott a közelébe sem ér a felsőbb éveseknek, bár biztos van pár haverja, aki majd megtanítja őt is a "jóra". Összeborzongok és érzem, hogy gombóc gyűlik a torkomba. Gyűlölöm őket. Megjegyzem, hogy a felsőbb évesek között már bizonyára keményebb dolgok vannak - már ha vannak. Az idősebbeknek már van annyi eszük, hogy ne tárják fel mindenki előtt heccből a képességeiket. Ezzel Andrew is egyet ért, és igyekszem, hogy ne üljön ki az undor és a rettegés az arcomra. Utálom őket! Nem is mondok semmit rá, csak elfordítom a fejemet. Hogyha Andrew hallotta, hogy mi történt velem és a szüleimmel, talán tudhatja, hogy milyen gondolatok futnak végig a fejemen.
A büntetésre is szó kerül és elmesélem, - vagy inkább bevallom - hogy a tanárok kicsit toleránsak velem szemben. Pontosan tudják, hogy mi történt velem, a szüleimmel, hogy min mentem keresztül és ezért legbelül - még ha nem is látványosan, de - hálás vagyok. Való igaz, hogy vélhetőleg ez idővel el fog múlni, de nagyon remélem, hogy az érzéseim, a gondolataim és az életem is helyre rázódik. Ahogy Andrew mondja: megtalálom a régi, vagy az új önmagam. A réginek jobban örülnék persze, de elképzelni sem tudom, hogy akár egy héten annyit mosolyogjak és nevessek, mint régebben egy nap alatt. Sajnos megláttam a világ gonosz és rossz oldalát és nehéz visszafordítani a fejemet a "napos oldal" felé. És amíg a bosszú ég és forr bennem, belülről feszít szét, addig azt hiszem, nem is fog sikerülni...
- Békénél? Pff... - fújtatok mérgesen és csóválom meg a fejemet. Hol van itt béke? És mikor lesz?
- Nem igazán hiszek abban, hogy itt bármi is jobb lesz az eljövendő jövőben. - motyogom alig hallhatóan, végül megrázom kicsit a fejem. Én sem akarok erre gondolni, de nem hiszem, hogy bármikor is eszembe jutna helyette a béke gondolata.
- Hát azért vannak olyan khmm... hölgyek, akiknek elég egy szép, vagy csábos mosoly. És persze olyan pasik, akik ezt kihasználják. De hát az ő döntésük, nemde? - mosolyodom el lágyan. Nem szólok én bele senki szerelmi életébe, és nem is ítélem meg őket. Figyelem, ahogy Andrew letelepszik, majd kézbe veszi a dolgozatomat. Riadtan jövök rá, hogy röpke fél órám maradt az óra kezdetéig, és hogyha újra kellene írnom az egészet, nem végeznék vele. A francba! Ám úgy tűnik, hogy a fi már másodszor ment meg a mai nap folyamán, mert egy-két trükkösebb pálcamozdulattal meg is tisztítja a dolgozatomat. Lágyabb foltok maradnak rajta, de nem hiszem, hogy bárki is észrevenni őket.
- Úristen, köszönöm! - hálálkodok a fiúnak széles mosollyal, és átveszem, hogy kicsit újra átolvassam. Mikor kijelenti, hogy nem is írtam olyan hülyeségeket, felcsillan a szemem.
- Úgy gondolod? Elég sokat dolgoztam rajta, szóval én is ezt remélem. - nevetek fel lágyan.

Felmentősereg?

Tudja ő jól, mi manapság a helyzet, hogy a kinti állapotok, a növekvő sötét felhők, és a sok hír csak a lovat pakolja sok ember alá. Hogy sokkal élesebbek a határok, mint máskor. Emlékszik ő, milyen volt kábé, mikor idekerült. Voltak csínyek, voltak szóváltások, átkok is, de ez a házak közötti, eltüntethetetlen, vérbe ivódott „szabályok” voltak. Mindenki csinálta, még, az is, aki azt állította, hogy ő soha. Aztán most szépen lassan minden a feje tetejére áll. Nem Hanna az első, akit kihúz az ilyesféle helyzetből, de azt sem lehet mondani, hogy ő most a helyi hős. Nem, nincs sok ilyen eset, de több mint az előző években. Akkor is húzták már ki egymást neccesebb pillanatokból, de azok inkább csínyek, tilosban járkálásoknak voltak jók. Kinek mi. Hanna-t elnézve nem ez lehet számára az első, és tudja, hogy nem is z utolsó. Talán tett ő is a képzeletbeli lapátra, és majd ezért is piszkálni fogják? Fogalma sincs. Van lelkiismerete, de egy ilyen miatt nem fog megszakadni. Sejti, hogy a lány elég talpraesett lesz nélküle is, amikor majd egyedül marad, és ismét találkozik ezen kedves figurák egyikével. Vagy ha nem, hát majd legközelebb ismét lerója a tiszteletét. A klubhelyiségben találkoznak majd bizonyára, ha máskor nem is, ha akarja, elregélheti neki a jövőbeli találkát, de ha nem, akkor az marad rejtély.
- A békénél, bizony. A világot nem tudod te se, te én megváltani, de én mi a francnak háborúzzak? Ha nem ér el, és nem kell kötelezően belefolynom, akkor kihagyom, amíg lehet – vonom vonja meg a vállát, majd még bólint is. Van igazság abban, amit mond, és amit jelent. Elhúzva a száját, nyitja ismét szóra ajkait.
- Úgy néz ki, de ne adjuk fel a reményt, hogy valaki tényleg tesz ellene. Vannak rá pletykák, hogy valami készül. Csak sikerüljön is – ezt persze halkabban jegyzi meg, mint az eddigi szavait, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket, és olyasmin kapja, amiről szentségtörés beszélni. Nincs ebben amúgy semmi titok, mert mindeni tudja, és beszéli, aki a jobb kimenetelét várja az időszaknak. De azért az óvatosság csak benne van már lassan itt is az emberekben. Hisz kinek van kedve hallgatni a szentbeszédet, no meg várni, hátha valaki ennyiért is pálcát ránt, és elregél egy-két kellemesebb átkot. Inkább ne. Megcsóválja a fejét mind az előbbi, mint a következő témára. Nem tudja kibírni egy apró vigyor nélkül a hallottakat, no de nem azért, mert épp el lenne telne magától. Szerencsére ezzel a kórral nem kell megküzdenie.
- Ááá, már mindent értek, természetesen. Nem, olyan.. „hölgyekkel” nemigen szoktam.. mulatni. Meghagyom nekik a döntést, ahogy mondod – marad a vigyor,majd eltűnik, ahogy a foltok is, amint belekezd a műveletbe. Némely erősebb folt nem akar teljesen eltűnni, de a végeredmény tökéletes így is. Olvasható minden, nincs hatalmas paca, és átázott papír sem. Ezért is lehet imádni a mágia pillanatait, hisz a mugli eszközökkel csak újraírás lehet a mentség. Hála, itt nem.
- Ugyan, hagyd. Semmiség – legyint is rá a dologra, a pálca a zsebébe kerül, a lábait pedig kinyújtva ropogtatja át. Hiába, ekkora magassággal a kis helyre való letelepedés nem épp kényelmes.
- Ühüüm. Ha mást mondanak, ne higgy nekik. Írtam már én is eleget ezekből a témákból, tudom, mik kellenek bele. Nem szoktam hazudni – még egy bíztató mosolyt is küld felé, hogy biztos legyen.

Nem igazán tudom lekerülni azt a témát, amiről nem szeretek beszélni, mert ha beszélni kezdek róla, dühös leszek és le sem lehet állítani. Az pedig külön megüti a fülemet és feldúl, hogy Andrew holmi békéről beszél. Béke... Duhh. Ugyan! Hiszen még csak most kezdődik a háború. Valóságos, és itt van a nyakunkon. Én már csak tudom. Dühösen meredek a fiúra és tudom, hogy idősebb, hogy tisztelnem kell, és hogy nem rég segített nekem, most mégis enyhe lenézés süt az arcomról. Egyszerűen gyávának tartom. Kimaradni a háborúból...
- Úgy gondolod, hogy nem tudsz tenni semmit? Már ezzel is sokat teszel, és nem Dumbledore oldalán, ezt elhiheted. - sziszegem kicsit ellenségesen a szavakat. Nálam csak fekete és fehér van, és aki kicsit is ismer és tudja, hogy mi történt velem, az ezzel tökéletesen tisztában van. Gyáva alaknak tartom azt, aki nem ragad pálcát a jó ügy érdekében, és aki inkább a zsebébe süllyeszti a kezét, az máris a rosszakkal van, és nekik segít. Aki nincs velem, az ellenem van érv teljesedett ki mostanában a fejemben és a lelkemben. Megcsóválom a fejemet és kicsit elfordulok a sráctól. Tudom, hogy sokan vannak így, sokan gondolják így.
- Sajnos nincs olyan, hogy kimaradsz. Bármikor te lehetsz a következő... - emelem fel a fejemet és vészjóslóan a szemébe nézek a srácnak. Nem nagyon tudom a családi háttérét, vagy az anyagi helyzetét, hogy milyen származású. De néha elgondolkozok, hogy ugyan ez tényleg számít? Hiszen hamarosan már azokat az aranyvérűeket is gyilkolni fogják, akik egyszerűen nem állnak Tudod ki mellé. Borzalmas...
Amikor azonban megemlíti, hogy valami készül, felkapom a fejemet és úgy meredek rá. Szememben őrült kíváncsiság és és talán ijesztő is lehet.
- Hogy mi? Mit mondasz? - lépek kicsit közelebb hozzá és nézek rá.
- Készül valami? Micsoda? És hol? Kik... - elharapom a mondatot, ahogy meghallom az óra kezdetét jelző csengőt. A francba! Pont most, amikor...
- El kell mondanod! - suttogom a srác arcába hadarva, és még közelebb lépek hozzá, hogy ne sodorjanak el minket az órára igyekvő diákok.
- Hanna, jössz? - hallom a nevemet és felkapom a fejem. Vészjósló pillantást vetek Andrew-ra.
- Kössz a házit. Beszélünk még! - nem is fenyegetésként hangzik a búcsú, de biztos lehet benne, hogy meg fogom keresni, hogy elmondja, amit tud. Fogalmam nincs, mi az, de biztos, hogy több, mint a semmi. Talán segíthetek. Innen, az iskolából is. Talán valamit tehetek a szüleimért... A bosszú újra reménnyel töltve zubog az ereimben, és pát intve sietek az órára.

//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! És ha nincs ellene kifogásod, várni fogok rád a h-ban. //