Ebgondolat

Hosszú hónapok óta alkalmam volt megfigyelni azt a pár varázslényt, akik emberré tudnak változni. Éjszaka, amikor azt hiszik, senki sem látja őket, a Rengeteg szélére merészkednek, az impozáns teremtmények pedig gyakran néhány centire az orromtól suhannak el annak hitében, hogy ott létük felfedezetlen marad.
Nem vagyok jó a szárazföldi állatok ismeretéből. Felismerem azokat a madarakat, akik gyakran pihennek meg a környéken, hogy szomjukat oltsák a további útra felkészítvén magukat. Felismerem az apró rágcsálókat, akik kis üregeket vájnak maguknak a meglazult földben. Felismerem a rovarokat, amiket gyakorta húznak ki a parton piknikező párocskák egymás hajából, ha rossz helyre feküdtek. Azonban a négylábú teremtmények, amiket egyre gyakrabban látok játszadozva, szinte nevetgélve ügetni a környéken, valami olyan élményt nyújtanak, amiket azelőtt senki és semmi. Minden bizonnyal a szárazföld sokkal több mágikus teremtményt tartogat a világ számára, mint amennyiről nekem beszámoltak, és mint amennyit a Fekete Tó bezáró ölelésében meg tudok tapasztalni. Az pedig, hogy ezek a varázslények emberré is tudnak változni, és aztán vissza, minden képzeletem felülmúlják.
Mindeddig azonban sohasem volt alkalmam arra, hogy megszólítsak akár egyet is közülük. Általában csapatostul látom őket, nekem pedig hosszú időre volt szükségem, hogy megállapítsam, nem igazán akarnak ártani senkinek, veszélytelenek rám nézve is. Most viszont, az egyikük, a fekete, azokkal a bolyhos fülekkel épp egyedül van, pofájának elejét a földre szegezve követ valami láthatatlan nyomot, mint aki éppen keres valakit, még ha ez nincs is feltétlenül így. Kíváncsian közelebb merészkedek, egészen annyira, hogy az uszonyom már leér a sekély vízben, de mégis pillanatokba telne csak, mire újra a mélybe vethetném magam. Csillogó szemekkel bazsalygok az állatra, ami megkörnyékezi a partot, hogy felhívjam magamra a figyelmet pedig, próbálok irányába szólni annak reményében, hogy idefordul majd.
- Psszt! Te! – elég szerencsétlenül kezdek bele a megszólításba, de nem igazán tudom, miként nevezzem. Értelmes lény, hallottam a társaival az emberek nyelvén beszélni, de még azt sem tudom, mi a négylábú formájának a hivatalos elnevezése. Hasonlít kicsit a macskákra, egyet-kettőt láttam már, de jóval nagyobb, termetesebb náluk.
- Ne félj tőlem! Csak kíváncsi vagyok. – a hasamra fordulok, kezeimmel pedig felkönyökölök az iszapban, hogy tenyereimmel tartsam meg állam és fejem. A szelkikhez képest jelentősen emberibb a kinézetem, az arcom azonban így is fura egy emberhez képest. Láttam már sok emberi arcot, egyre könnyebben meg tudom különböztetni őket, bár néha megvárom, míg megszólalnak, és utána azonosítom be őket. Az emberek nagyon hasonlítanak egymásra, egy kezemen meg tudom számolni azokat, akiket egyből fel tudok ismerni.
- Te mégis hogyan tudsz emberré változni? Nagyon nehéz? Még sosem láttam olyan állatot, aki ezt meg tudná csinálni. – beszélek hozzá töretlenül, hiszen ha nem ijesztettem meg, na nem mintha valami vérszomjasan néznék ki, akkor van rá esély, hogy talán végig is hallgat.
- De ami azt illeti, olyan állatot sem láttam még, mint amilyen te vagy. Miféle varázslény vagy, amiről még nem hallottam? Sok van belőletek? Szoktalak látni titeket a környéken. – uszonyom alig-alig látszik ki a vízből, ha megfelelő a látása azonban, akkor az arcomból már láthatja, hogy nem vagyok hozzá hasonló. Bár nem vagyok őshonos itt, sokszor meglepem ezzel az idetévedőket, az emberek viszont egyre inkább kezdik megszokni, hogy itt vagyok, és egyre többen jönnek ki a kastélyból csak azért, hogy lássanak és megnézzenek maguknak.

Sirius 528 music

ariel meg ~~herceg~~ én

A másnaposság kétségkívül szar dolog - nem mintha tudnám, milyen az,
én ugyan soha. Soha nem támasztotta nemes és nagymúltú homlokom semmiféle hideg felület kis testét, könyörögvén bármelyik világ isteneihez, hogy ugyan legyenek már kedvesek, és szabadítsanak meg a kínjaimtól, bármilyen általuk preferált módon. Sosem tömtem nemes és nagymúltú szájüregembe tartalmas és máskor messzire kerülendő tál ételeket, sosem hevertem Holdsápot szólongatva az ágyamon/a szobánk padlóján ízlésesen kialakított réteg szeméten. Már ő biztos azt mondaná, az csak az én ágyam körül fellelhető, de mióta szűzies életet élek, egészen rákaptam a lakberendezésre is, így került a tavaly nyáron húrjait vesztett gitár mellé néhány totem.
Hogy azok hogy kerültek oda, arról nem egyezik a véleményünk, de tény,
hogy egy ehhez nagyon sokban hasonlító estén találkoztunk és kötöttünk olyan mély barátságot, ami a hálónkban ért véget. Már a totemek és köztem, nem Holdsáp és köztem. A hipprogriff csessze meg, épp ez vezetett annak a csinos üvegnek a fenekére, legalább ilyen módon kóstolgassak már seggeket, ugye...

Most mindenesetre a másnaposság leghatékonyabb módján kúrálom magam: egy kutya nem igazán érzi az ilyesmit, nyilván a világirodalom sem nagyon emlékszik még olyan esetre, ahol ezek a csodás teremtmények - mert mi mások is lehetnének, nem igaz? - komolyan szenvedtek volna a macskajajtól. Tessék, még a kifejezés is ellentétes a szellemi nagyságukkal.. épp azon vagyok, hogy kényelmes ivászat után keressek egy kellemes szegletet némi döglés céljára, amikor egy hang szólít meg. Nagyjából olyan képet vághatok, mint amikor Morzsával közlik, hogy nincs több séta a szőnyegre pisilésért, és ezúttal Morzsa igen intellektuálisan ledöbben a kijelentésen ahelyett, hogy néhány farokcsóválással nyugtázná szerencsétlen. Megpróbálom ignorálni, mert elvileg nem is foghatnám fel, hogy éppen engem szólongatnak, de szűz Merlin minden segglyuka, azért nem mindennap parolázom sellőkkel még én sem. Csodálatos arcberendézésem mögött megbújó nem kevésbé csodálatos elmém rögtön latolgatni kezdi, hogy vajon a távoli jövőben ez a kis intemezzo vezethet-e csúfos lebukáshoz, Azkabanhoz, miegymáshoz, de nem azért vagyok Tekergő, hogy csak úgy úszni hagyjam - haha - a lehetőséget, másrészt nem azért vagyok Griffendéles így, nagy kezdőbetűvel, hogy mindenféle értelmes okokra hivatkozva, farkamat behúzva távozzak. Egy kegyes sóhajjal aztán visszavedlek csodálatos és másnapos önmagammá, lássuk a kis uszonyost.
-De rég hallottam ezt a becenevet.. bár kétségkívül találó. Na és ti hogy ismerkedtek? Körbeúszkáljátok egymást, meg minden? - hol van ilyenkor Holdsáp meg Evans? Ők biztos születésüktől fogva ismerik a hal-etikett minden finomságát - Ha nem nagy gond, nem csobbanok, kutyául vagyok.

Azért nem utolsó szempont, hogy ennyire nincs képben a világgal, bár nyilván itt fent minden kicsit kevésbé kék és halszagú. Kegyetlenül hasogat a fejem, emlékeztet, hogy lehet, hogy én szeretem a bourbont, de az nem szeret viszont, a románcunk nem túl meghitt. Nem kellene a sugallatára most csak úgy mindent elárulnom, főleg mert nem csak az én titkom - a lelkem már úgyis pokolra jut, úgyhogy némi udvarias ferdítés biztosan nem ront már a helyzeten.
- Hát figyelj, édesem, kevesen képesek rá, bár felteszem, nálatok is kevesen beszélik a nyelvet. Ősi mágia ez, megérted, ha nem árulhatom el? - hát megy ez, még semmi olyan nem csúszott ki belőlem, amit szégyellni kellene - Hát olyan állatot, mint én, biztosan nem. Ebben a társaim is egyetértenének... De had kérdezzek én is: nincs valami fájdalomcsillapítód?
Mintha százezer sárkány közösülne a homloklebenyemben.
Na ez mindjárt én vagyok, nagyon is én: a feltett kérdésre nem válaszoló, de a lényeget erős kézzel megragadó. Ha ez a csodalény ilyen folyékonyan társalog, és ennyire átlátja a rendszert, jobb lesz nem túl sokat elárulni neki, mert még jószándékában ránk szabadítja a fél tanári kart. Továbbá ez remek lehetőség megismerkedni más kultúrákkal is, nem igaz?

Halk kuncogást hallatok, amikor az állat fura arckifejezését látom. Nem igazán tudnám mihez hasonlítani, a felszíniek arca sokkal árulkodóbb, mint a lényeké odalent, a tó mélyén, az érzelmeket pedig még úgy is könnyebb megkülönböztetnem, hogy nem biztos, hogy teljes pontossággal meg tudnék különböztetni két különböző, emberi fejszerkezetet. Az állati formájából viszont emberivé változik, én pedig igen nehezen tudnám csak leplezni csodálattal és áhítattal vegyes ámulatomat, amikor a szemem láttára varázsolja magát a négylábú kétlábúvá. Megértette, hogy hozzá szólok, és azt is, hogy én vagyok a legutolsó, aki ártani kíván neki. Még ha nem is tudom, milyen állat is lehet, mind a ketten a természet gyermekei vagyunk, nekem nem érdekel állítólagos kizsákmányolása, ami a kolónia szerint a „gyarló, önző és rátarti” emberek hétköznapi sajátossága. Abban pedig még semmi rossz nincs, ha beszélgetek vele.
- Még sosem láttam hozzád hasonlót. Nem tudom, miként szólítsalak meg. A nevedet pedig nem tudom. De nem akartalak megbántani. – a sekély vízből kiemelem uszonyom, és a levegőben lógatom, miközben a hasamon fekve, felkönyökölve vizsgálom meg ezt a különös csodát. Tényleg pontosan úgy néz ki, mint bármelyik ember. Az én arcom a szelkikéhez képest jóval emberibb, de ha az uszonyom nem is lenne, még akkor sem lehetne összetéveszteni eggyel közülük. Ez az állat azonban tökéletesen emberré tudott változni. Vagy nem láttam elég emberi arcot ezelőtt, vagy tényleg olyan képesség birtokában van, amiről még nem is hallottam azelőtt. Bár ez nem lenne nagy meglepetés, rengeteg dolog van a világban, amit nem ismerek.
- Ha tudni szeretnéd, nálunk mindenki mindenkit ismer. A város nem olyan nagy, és egyazon tanítóktól lessük el az élet nagy fortélyait. Nem túl izgalmas, ha minden nap ugyanazokkal találkozol csak. De egyébként engem Priscaként ismernek. Mindenki csak Prii-nek hív. – sóhajtok fel bemutatkozásom után. A tó évről évre egyre kisebb számomra, és nem azért, mert évről évre egyre nagyobb volnék.
- Ku-gyá-ul… – ismételgetem félhangosan a szavakat, amiket nem értek. Nem egyedi alkalom, hogy akikkel szóba állok, olyan kifejezéseket ismételgetnek, amik számomra szokatlanok. De megtanultam, hogy ilyenkor jobb, ha kérdezek, a legtöbben mindig segítőkészek, ha a magyarázásról van szó. És igen türelmesek persze.
- Mit jelent az, hogy „kugyágul”? – teszem fel a kérdésem, azt pedig persze észre sem veszem, hogy másodjára jobban elrontottam a szót, mit elsőként. Talán az egyedüli vagyok nem csak a Tóban, hanem a világon is, aki a levegőn is képes az emberi hangok kiejtésére, de nem várhattam arra, hogy az idelátogató emberek majd megtanulnak hirtelen sellőül a kedvemért, vagy víz alá dugják a fejüket, csak hogy megértsék, mit akarok.
Persze annak ténye, hogy már ősi, titkos mágiáról beszél, jobban felcsigáz, mintha simán csak hallgatott volna, vagy nemet mondana. Jó vagyok a titkok tartásában, márpedig velem sok titkot megosztanak az idetévedők, és szívesen meg is hallgatom őket. Azt hiszem, valahol ők is örülnek annak, ha végre elmondhatják ezeket valakinek. Most azonban ez más, mert én vagyok kíváncsi, hiszen mindenképpen tudnom kell, hogyan is csinálják ezt a barátaival. Felegyenesedem, az uszonyom magam mellé terelem, és az egyik hajtincsemet birizgálva hallgatom szavait.
- Szépen kérlek, áruld el nekem, hogy csinálod! – próbálkozom a lehető legselymesebb, leglágyabb hangommal, az izgatottság viszont nyilvánvalóan kiérezhető tónusomból. - Egyébként hozok én neked valamit a lebenyed fájására, mi a kappapálma hagymáját használjuk. Csak ígérd meg, hogy nem hagysz itt, míg lemegyek érte! És hogy aztán mesélsz nekem! Légyszi! Naaaa! – kérem a tőlem telhető legártatlanabbul. Picit tényleg tartok ám tőle, hogy mire visszajönnék neki a hagymákkal, már se híre, se hamva, és csak így akar, mi is az a szó, amit használnak rá? Felrázni, azt hiszem.

Sirius 582 music