Nincs családom. Sosem volt. Születésem után nem sokkal egy londoni pub melletti kisutcában hagytak. Pár naposan már sztár voltam... nincs miért siránkoznom, abból kell építkeznem, amit meg tudok fogni az életemben. Egy árvaházban nőttem fel, több hozzám hasonló gyerekkel... legalábbis ezt gondoltam, tizenkét éves koromig, amikor megkaptam a levelemet a Roxfortból. Innentől kezdve megváltozott az életem.
Sokáig hálátlan voltam és kilógtam a sorból. Nem volt hová hazamennem a szünetekben, többször egyedül vártam vissza a többieket az iskolába, de volt amikor barátaimnál csöveztem le. Az élet jól kicseszett velem és én ezt nem fogom tovább tetézni azzal, hogy lojalitást válasszak.

Beléptem egy mugli zenekarba. Kénytelen voltam, hiszen mi mást kezdhettem volna magammal a nyár folyamán? Sokat gyakoroltunk, velem teljesek lettek. A felkérések levélként érkeztek egymás után, minden hétvégére. A pubban kezdtük a mini turnénkat, ahol kiskoromban a szüleim hagytak.
Akkor láttam meg őt. Esetlen volt és nyúzott. Egy rövidke fekete ruhát, szaggatott harisnyát és bakancsot viselt. Le sem vettem róla a szemem, de ő csak lopva, zavartan pillantott rám. Csak állt ott, és nem úgy tűnt, mint aki élvezi a zenénket.

- Hé, Ren, nagyon zsír volt! - Pacsiztam végig néhány haverral, miközben  egyik kezemben már a frissen bontott söröm pihent, számban pedig a cigi lógott. Az utóbuli mindig jól szokott indulni, és egyre többen jönnek megnézni minket. A siker felé haladunk. Hamuzok, majd megfordulok, hisz valaki megpöcögteti a vállamat. Azzal a lendülettel rögtön összekoccintom a sörünket is, óriás vigyor kerül az arcomra.
- Csövi embeer! Mit szólsz, milyen volt? - Csili és én még elsőben ismerkedtünk meg, ő az egyetlen akinek mindig elküldöm bagolypostán a fellépéseim időpontját. Mégis, mielőtt még bármit mondott volna, tekintetem a mellette lévő fekete ruhás lányra esett. A cigim a földre került, amikor a pillantásunk összetalálkozott. Elordítottam a fejem.
- Ren, tudod hogy mindig csak jót mondhatok! Mernék mást... figyi, nem tom' emlékszel Wendyre?
Aznap este ezután mégis csak két szót szóltunk egymáshoz.


- Figyi, Ren, nem kellene inkább valami varázsló-szerű zenekart csinálnunk? Baszki, nem fogsz tudni év közben fellépni emezekkel. - Hárman ültünk az asztal körül, szúrós tekintetemmel Csilit méregettem. A másik töpszli meg sem szólalt, csak egyetértően bólogatott, egyelőre úgy tűnt, nem érdekli különösebben, mi lesz a jövőben. Hümmögtem párat, aztán leöntöttem egy felest.
- Jó, de te fogsz csajt szerezni énekesnek! Elegem van a hülye balf*szokból, akiknek csak az igényeik nagyok... - Halovány félmosoly került az arcomra.
- Ne már haver! Körülötted mindig annyi nő lebzsel, nem hiszem el, hogy nem tudsz egyet felcsípni!
- Neked kell keresned, és pont. Tök mindegy, ha nincs hangja... csak nézzen ki jól.
-Aha. - Forgatta meg szemeit, miközben láthatóan valamiféle listát vett elő a fejében, hogy hátha tud valakit, aki zenél is. Megkönnyebbülten dőltem hátra, akármennyire is nem mutattam ki, bizony érdekelt a banda, vagyis a jövőbeli banda. A zenei karrierem eddig még nem haladt túlzottan előre. Talán a sors fintora, talán nem, Csili bátyja ordított a földszintről, hogy egy lány érkezett hozzá. Elkerekedett a szemem, mielőtt még lerohant volna, odaszóltam.
- Ő egy lány! Ne feledd a bandát! - A vihogásunk a dobossal hirtelen szakadt meg, amikor Csili a csajjal belépett az ajtón. Ő volt az.
- Ugye emlékeztek még Wendyre...?
- Aha. Hali Wendy.
- Izé, én csak a könyveidet hoztam vissza, nem zavarok tovább... - Jegyezte meg zavarodottan a lány, és azzal az erővel rögtön ki is rohant, el sem köszönve, amikor én felpattantam.
- Haver, a nő tud énekelni? - Szinte csak félszemmel láttam a bólintást, és én már rohantam is Wendy után. Nagy nehezen utolértem, karjánál megragadva fordítottam vissza magam felé.
- Ugye játszanál a bandánkban? - Itt kezdődött el minden.