Álmatlan éjszakáin (amiből egyre több van, és valamiért nem szeretne Fletcher általános ügyfélkörébe tartozni, úgyhogy próbál nem végleg rácsúszni az álomitalra) néha már az is eszébe jut, hogy ha ennyire vért izzad, hogy teljesítse ezeket a nyilvánvalóan kisbabáknak való feladatokat, mi lesz, amikor Voldemort méltónak találja majd arra, hogy valódi megbízásokkal lássa el?
Végül is, mi sem egyszerűbb, mint Barty Crouch fiaként ígéretes híveket keresni a Roxfortban.
Addig egyértelmű, hogy először a hetedéveseket vegye sorra. Nekik már csak néhány hónapjuk van hátra az iskolaévekből, és valószínűleg nem csak hatásos szalagcímeket jelent számukra a kinti világ. Kiválasztani azt a néhány kivételes példányt, akik szerinte valóban hasznára lehetnek Voldemortnak – ez könnyű. Egy kezén meg tudja számolni, a kastélyból hány embert tartana méltónak a szolgálatra – és akkor nagyon engedékenyen szabott kritériumrendszert. Nagypofájú ostobákra akadni, akik vértisztításról fröcsögnek és a sötét művészetekre verik a nyálukat, valahányszor biztonságban érzik magukat – ez ismét nem valami bonyolult, csak váratlanul kell betoppanni a Mardekár klubhelyiségbe, a körletekbe, a vécékbe, és jól megjegyezni az elharapott mondatokat. De azokat kiválogatni a silány merítésből, akik nem csak a szájukat tépik, és egyúttal méltók is… na, ez a kibaszottul kurva nehéz.
A szűkített listáról végül is Pitont választotta elsőnek alapos mérlegelés után. Egy: Piton eléggé jó. Abban talán nem, hogy ne hozza magát nyilvánosan megalázó helyzetekbe, de egyébként kétségkívül vannak értékei, ehhez még csak nem is kell különösebben ismernie. A tanulmányi eredmények persze nem korrelálnak azzal egyenesen, mennyire képzett vagy tehetséges varázsló, de szűrőnek ez is elmegy. Kettő: vaknak és süketnek kellett volna lennie, hogy ne vegye észre az acsarkodást a griffendéles aranyifjakkal, a „Világos Oldal” ragyogó reménységeivel. Ez persze megint nem garancia semmire, de jobb, mint népszerű aranyvérű szólamokból következtetni. Három: Piton neve nem aranyvérű, és abból ítélve, mennyire semmit nem hallott a családjáról, biztosan van takargatnivalója. Neki sem hullott az ölébe semmi, tehát az elkötelezettsége, amennyiben van, valódi lesz.
Hogy a Mardekár fennhatóságán kívül kell elkapni, az egyértelmű. Idővel elkerülhetetlen, hogy a tevékenysége visszhangot verjen, de az nem elkerülhetetlen, hogy ez minél később és minél kisebb körben történjen meg.
Ez a mostani alkalom is van olyan jó, mint bármelyik másik.
- Valami gond van? – vonja fel a szemöldökét. Az az agresszió és rosszul leplezett (vagy nem is leplezett?) idegesség, amivel Piton reagál, mindenesetre felkelti a figyelmét. Mégis mi a fenét rejteget? A pillantása automatikusan követi Pitonét az ajtó felé. – Keressünk valami nyugodt helyet – javasolná, de addigra Piton már el is indult, ő meg kutya legyen, ha ez után a felvezető után meg nem nézi, mi van az ajtó mögött. Ami még eltűnni is tud. Ez egyrészt pozitív megerősítés Piton képességeit illetően, másrészt viszont kitapogatja a pálcáját a talárján keresztül, legyen kéznél, ha úgy adódik. (A téli szünet óta határozottan az az érzése, hogy némely talárjából akár beljebb is lehetne venni, de nyilván csak az őrzőposzt bizonyult kevésnek a gurkóütögetéshez szokott izmainak, nyilván.)
Aztamindenit. Halványan elmosolyodik, és miközben a szeme sarkából Pitont figyeli, közelebb lép a polcokhoz, hogy szemügyre vegye azokat a figyelemre méltó köteteket – aztán a rotyogó üstöt is.
- Szép gyűjtemény – jegyzi meg jellegtelenül. – Áh, csak nyugodtan csináld, ne zavartasd magad – von vállat, de nem szemlélődik túlzottan ráérősen. Ez valahogy nem kóser így. Komolyan? Behúzza ide őt, a szabálymániás prefektust, apjafiát, és megmutatja neki a kis fekete gyűjteményét? Ennyire könnyű lenne? Nem lehet ennyire könnyű. Még néhány másodpercig mérlegeli a szavakat, mielőtt megszólalna.
- Hallottam, amit pár napja a sárvérűekről mondtál. Meg… egyebekről. – Ez persze csak alibi (bár valóban hallott egy ominózus beszélgetésfoszlányt, de Merlinre, kitől nem; a vizesblokkok valahogy minden agyhalott szerencsétlennel elfeledtetik, hogyan kéne tartani a pofáját). De indításnak megteszi. Vagy a fasz se tudja, meg kellett volna kérdeznie Carrow-t, hogy szerez az ember azonos érdeklődési körrel rendelkező barátokat.

- Igazán kedves tőled, hogy megosztod velem ezt az értékes tudást – feleli kissé élesen, mert most már tényleg nem tudja elképzelni, hogy Piton miért ennyire közvetlen. Nem mintha valaha is beszéltek volna két szónál többet egyhuzamban. Az információ mindenesetre valóban hasznosnak tűnik, talán majd egy alkalommal kipróbálja, hogy igaz-e. Talán. Egyelőre komolyabb gondot jelent maga Piton.
És egyre komolyabbat.
Elég a gyanú, hogy Piton a gondolataiban olvas ahhoz, hogy egyből reflexszerűen megszakítsa a szemkontaktust és automatikusan kiürítse az agyát egyúttal. Úgyhogy nem adja meg magát a zsigeri dühnek.
Komolyan, vele szórakozik?
Nem valami képzett legilimentor – ahhoz kellett volna valaki, akiben kölcsönösen megbízik annyira, hogy gyakorolhasson, ugye nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen –, de az okklumenciával foglalkozott valamennyit szabadidejében pusztán elméletben, és Voldemort azóta tett róla, hogy előrelépést tegyen benne. Összeszűkült szemmel néz Pitonra, de csak az arcára, nem létesít újra szemkontaktust. Úgy tűnik, még a leghízelgőbb véleményével is súlyosan alábecsülte. Még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát.
- Tisztában vagy vele, hogy ez nem legális, ugye? – vonja fel a szemöldökét hűvösen, de meghagyja kétértelműnek a mondatot, vonatkozzon az akár a helyzetre, akár a legilimencia gyakorlására. A gúnyos megjegyzést elengedi a füle mellett.
Így persze merőben más lett a szavak végkicsengése, amin egyébként csak röhögött volna, most viszont komor kifejezéstelenséggel és egy-két árnyalattal fakóbb arcszínnel hallgatja, noha az arca nem árul el meglepetést. Hiszen honnan is tudhatná? Hiszen ő soha nem árulta el egy szóval sem a hűségét vagy az elkötelezettségét, és a Roxfortban nem tudja róla senki, csak Selwyn és Selwyn bátyja, talán még a nővére. És Regulus. Valamiért nehezen tudja elképzelni, hogy tőlük tudomást szerezhetett volna bármiről egy ilyen Piton. A Roxforton kívül is csak Dolohov és a két Carrow. Ők valamiért szintén nem tűnnek annyira Piton közegének.
- Hát a kviddicsről aztán tényleg nem – mosolyodik el kényszeredetten, de metszően gúnyosan.
Ha viszont Piton ennyire jó, akkor persze más úton is tudomást szerezhetett róla… és a gondolat, hogy Piton (vagy bárki más, hiszen ezek szerint el lehet jutni idáig) előtt kiterítve hevertek a gondolatai, amikor épp nem uralkodott magán kellőképpen – na, ez a gondolat hányingerkeltő és pálcarántásra ingerlő. És ennél egy kicsit több is. Rohadtul rémisztő.
Persze a szavak puszta sejtést sugallnak, nem biztos tudást. De ezek után nem apellálna arra, hogy mit sugallnak a szavai.
- Túl sok időt töltesz griffendélesekkel, Piton – fintorodik el végül egy hosszú szünet után –, ha már te is azt gondolod, hogy minden mardekáros potenciális halálfaló. – De az sem kerüli el a figyelmét, hogy Piton Nagyúrként utal Voldemortra. És az sem, hogy mennyire hamisnak tűnik az indoklása. Rohadtul hamisnak. Most mit kezdjen vele ezek után? – De úgy tűnik, veled kapcsolatban mindenesetre igaz az állítás. Érdekes. Talán egy kicsit merész húzás lenne ezzel a… hm… hogy is illik fogalmazni: kétes vérrel – teszi hozzá vontatottan, és most szándékosan provokálja. Lássuk, mi ugrik elő a cilinderből.