Bár alapvetően nem sokat adok a szabályokra, akár végzős vagyok, akár nem, talán jobb, ha így takarodó felé közeledve inkább a klubhelyiség felé veszem az utam. Elég sok balhéba kerültem már az eddigi roxfortos pályafutásom alatt, nem hiányzik még egy. Főleg, ha most kivételesen nem is szándékozom tilosban járni. Már majdnem el is érem az úti célomat, mikor hangok ütik meg a fülemet. Mégpedig némelyik elég ingerültnek hat. Igazából nem is kellene foglalkoznom vele, sőt, minek is ártanám bele magam mások dolgába, mégis, szinte ösztönösen teszek pár lépést kémlelve arra és a falon világító fáklyák fényében hamar meg is látom a hangok forrását. Néhány lány az. Láthatóan nem baráti csevejt folytatnak, tekintve, hogy szinte rákenik az egyik lányt a falra. Gyakorlatilag szó szerint. Jobb lenne hagynom az egészet, de ahogy közelebb megyek, mintha az egyikük hollóhátas, a többi pedig mardekáros talárt viselne. Ez rossz érzéseket kelt bennem és ahogy közelebb érek, balsejtelmem csak egyre fokozódik. A hollóhátas lányban ugyanis Rosamund A. Thatchert ismerem fel, a Hollóhát fogóját, az évfolyamtársamat. Mióta megkezdődött az idei tanév, gyakorlatilag hozzá sem szóltam és ez nem véletlen. Piszok nehéz volt megállni, de nem volt más választásom. Inkább kerültem, hacsak lehetett. Most is ezt kellene tennem. Elfordulni és menni tovább a dolgomra. De ezek a lányok bántani akarják Rosie-t! Nem tudom, miért kötöttek belé és nem is érdekel. Az egyikük mintha még meg is lökné, amire végképp elborítja az agyamat a vörös köd. Hogy merik? Ezt nem hagyhatom! Nem szólok Rosie-hoz, ahogy megígértem magamnak, csak kiszabadítom a lányok gyűrűjéből és ennyi. Ez a feltett szándékom, mikor igencsak ingerült léptekkel megindulok a csoportosulás felé. - Elég késő van, jobb lenne, ha abbahagynátok és visszamennétek a klubhelyiségünkbe! - a hangszínem vészjóslóbb, mint az, amit mondok, de a szándékom így is egyértelmű, úgy hiszem. Bízom benne, hogy a kiállásom, a szavaim elegendőek lesznek ahhoz, hogy megfékezzem őket abban, hogy Rosie-nak essenek és végre el is engedjék. Legyenek bármilyen agresszívek és dühítsen bármennyire, amit éppen vele csinálnak, lányokkal szemben mégsem szívesen alkalmaznék semmilyen fizikai ráhatást. Hacsak nem kényszerítenek rá. De ez tényleg szeretném, ha csak a legvégső megoldás lenne.
ANagyterem most is fényűző. Az elvarázsolt plafonon milliónyi csillag ragyog, s néhány üstökös is elsuhan a fejünk felett, miközben mi éppen magunkba tömjük a sült csirkét, a pudingot, az áfonyás süteményeket. Már hét éve látok nap, mint nap ehhez hasonló csodákat, de az öreg Dumbledore Professzor még mindig képes elkápráztatni. A Nagyterem lassan ürül ki, mindenki, aki elég tápanyagot lapátolt már magába feláll az asztaltól, és a klubhelyisége felé veszi az irányt. Tekintetem megakad Capricus Phillipsen is, aki most, hogy befejezte királyi vacsoráját, feláll az asztaltól, egy igazán csábító mosolyt vet háza lányai felé, és elsétál. Csak úgy elsétál. Még csak az asztalunk felé sem pillant, s ahogy ez a gondolat megfogalmazódik az elmémben rögvest el is szégyellem magam. Hogy is gondolhattam, hogy valaha is érdekelni fogom majd. Hiszen nem elég, hogy Hollóhátas vagyok, egy fikarcnyi mágus vér sem csörgedezik az ereimben, csak a sajátom. Mugli szülők gyermeke vagyok, nem játszhatom meg az aranyvérűt, hiszen előbb, vagy utóbb úgy is kibukna a dolog.
Eme gondolatokkal az elmémben lököm el magamat az asztaltól. Zakatol a fejem, és minél jobban próbálok ellentmondani a fiú iránti „vágyamnak”, az csak annál erősebb lesz. Még az étvágyamtól is megszabadulok, ahogy próbálok még egy utolsó párolt brokkoli darabot lehalászni a villámról, s összeszorított ajkakkal indulok neki a folyosóknak. Sietek, de nem a szobámba, hanem a könyvtárba. Úgy sem tudnék aludni, miközben kavarognak bennem a gondolatok, szóval inkább megcsinálom a házit, amit Slughorn adott fel. A könyvtár üres, - szerencsémre. Megbújok az egyik sarokban, elbarikádozom magam egy jó adag könyvvel, és elkezdem kijegyzetelni a bezoárról szóló részeket. - Hát te meg mit csinálsz itt ilyen későn? – hallom Madam Cvikker hangját a hátam mögül. Fogalmam sincs, mióta ücsörgök itt, de legalább a házim készen van. - Házi feladatot csináltam Slughorn professzor órájára – mondom ártatlanul, s látom a könyvtárosnő arcán, hogy megenyhül. - Jól van, de most már menj, nemsokára takarodó – jelenti ki, én pedig mosolyogva összenyalábolom a tintámat, meg a pergamenjeimet és rohanok is fel, a klubhelyiségbe. Nagy sietségem felesleges, jövök rá mikor éppen a harmadik sarkon kanyarodom be, és összetalálkozom három Mardekáros kígyóval. - Hova ez a nagy sietség? – kérdezi az egyik. Elkényeztetett hangja bántja a fülem. Nem válaszolok mire a másik – egy igazán ronda, gorilla testalkatú, copfos lány előlép körülük és a vállamnál fogva a falnak nyom. Kezemből kiesik a tintásüveg, eltörik és fekete vizével eláztatja a folyosót. - Eresszetek el! – morgom és közben próbálom kiverekedni magam a szorításból – eresszetek, vagy megjárjátok. - Mégis, miért járnánk meg? – kérdezi a mézesmázas hangú. -Hát ti nem tanultátok meg, hogy a sas megeszi a kígyót? – mondom, sötéten mire egy hatalmasat kapok a gyomromba. Nyögök egyet, de nem mutatom, hogy fáj, csak vigyorgok rájuk, mint valami tökkelütött, és jelenleg annak is érzem magamat. Léptek zaja hallatszik a folyosóról, s egy magas árnyék jelenik meg előttem. Végigpillantok megmentőmön, s fel is ismerem. Capricus Phillips.
Tényleg kínosan ügyelek arra, hogy még csak rá se nézzek Rosamund Thatcherre. Bár a nővérem már nincs itt, tudom, hogy nem engedhetem el magam. Bármit is teszek, az így vagy úgy, de előbb-utóbb úgyis eljut hozzá. Különben sem lenne semmi értelme. Rosie nem fér a képbe. Az életembe. Így is szembe akarok menni a szüleim, a családom akaratával. Azt sem tudom, azt hogyan fogják elfogadni, ha közlöm velük, hogy nem áll szándékomban felvenni a jelet és a Sötét Nagyurat szolgálni, mint ők. Kár áltatnom magam, ebből is országos balhé lesz majd. De ha kiderülne, hogy bármi közöm van egy mugliszármazású lányhoz, abból még inkább. Nem mintha Rosie bármit is akarna tőlem. Nincs is oka rá. Az elmúlt félévben gyakorlatilag levegőnek néztem. Ez volt a legtöbb,amit tehettem érte. Bántani nem lett volna szívem, így inkább kerültem. De ez nem jelenti azt, hogy a gondolataimból is képes lettem volna őt száműzni. Sőt. Erről azonban nem tud, nem tudhat senki. Tartom hát magam az elveimhez, mikor azonban a takarodó felé közeledve, a klubhelyiségbe menet észreveszem, hogy néhány háztársam éppen őt pécézte ki és szorítja a falnak, nem bírom megállni, hogy oda ne lépjek hozzájuk és a védelmére ne kelljek. A lányok rám néznek, az egyiküknek egy lány létére igencsak tagbaszakadt, minden rosszindulat nélkül nem épp szép arcúnak felém villan a szeme, tesz is pár lépést, azonban a tekintetemet látva visszahőköl, morog magában valamit, majd int a társainak. Az egyikük mintha még odasziszegne valami nem épp barátságosat Rosie-nak, utána azonban szó nélkül elkotródnak. Szerencse, hogy van azért kiállásom, hála a kviddicsnek elsősorban, valamint hírem is, ami az agresszív, kötekedő természetemet illeti, így nem mernek ellentmondani nekem, legfeljebb magukban morognak valamit, talán még vissza is kiabálnak, mikor tisztes távolságba értek, de ez már nem érdekel. Végignézek Rosie-n, aki kissé összegörnyedve áll a falnál, feltehetően kaphatott egy ütést vagy rúgást gyomortájékra, a testtartásából ítélve. Bár magát az esetet nem láttam még abból a távolságból, mikor észrevettem őket, mégis feldühít. Jobb is, tényleg nem szeretnék lányokat bántani, de ha ezt előbb látom, talán túlzottan elborult volna az agyam. Tekintetem a folyosó kövén lévő tintapocsolyára siklik, amit valószínűleg az ő kezéből kivert folyadék okozhatott. - Minden oké, Thatcher? - kérdezem végül, ismét ráemelve tekintetemet. Igyekszem közönyösen nézni, hogy ne vehesse észre az aggodalmamat. Igazság szerint szívesebben szólítanám a keresztnevén, de az túl személyes lenne, én pedig pont ezt akarom elkerülni. Hiszen én nem fogok vele beszélgetni. Csak megbizonyosodom róla, hogy minden rendben vele és megyek is tovább a dolgomra. Ennyi és nem több. Mert ennek így kell lennie.
Kezdőlap
◯ Words: 475
