- ...és verd bele a jó édes kurva troll apádba, te doxigeci nyomorult! - mutatkozik be a célközönségnek a karmester, a nagyszerű, a pompás, a nemes, és a hangomat alig ércesíti két felesnyi vodka, amit nem önszántamból ittam meg, hanem mert különben nem lehet kocsmákban beszélgetést kezdeményezni, nem állíthatok úgy oda, hogy hellóbébi, tegnap írtam egy kantátát, akarod meghallgatni? És ha már itt tartunk, a téma sem épp népmesei, idáig sikerült űznöm magam a második apám kutatása közben, és felteszem, az első sem lenne kifejezetten büszke, ha most szembetalálkoznánk, bár az bennem is felvetne néhány kérdést. Mikor kitessékeltek - fogalmazzunk így - erről a címzetes helyről, végképp feladtam minden reményemet, és ezzel párhuzamban a jólneveltségemet is, ami az iskola végeztével végképp zuhanórepülést produkált, hát még amikor hasznosnak is érezhettem magam a Rendben, anélkül, hogy társadalmi státuszomra kellett volna hivatkoznom. Igen, a helyemen voltam, minden napsugaras, csodálatos, mennyei, de csak nem tudtam elengedni a kényszerképzetet, hogy a szemébe akarok nézni annak, aki ezt tette velem.
Ahogy a mondás tartja, ha jól érzed magad ne aggódj, elmúlik.

Ez itt ma már a harmadik kocsma, és kezdem feladni az amúgy sem rózsás reményt arra, hogy valaki használhatóba fussak bele, mert ki emlékszik egyébként is ilyen apróságokra, mint egy beharapás, vérengzés, életkettéroppantó tragédia, úgyhogy tanácstalanul rogyok le a pulthoz, kikérem a szokásos szíverősítőt, és összegyűröm azt a mocskos cetlit, ami ebbe a koszfészekbe hozott. A forrásom szerint ha ügyes vagyok - de láthatóan nem vagyok az - sikerülhet belefutnom egy bizonyos falkatagba, aki eligazíthat, de semmi bővebbet nem volt hajlandó megosztani, és ez így olyan sovány, mint pestises birka végrángásai közepette. Már elhatározom, hogy rövid úton lelépek, de még egy utolsó esélyt megeresztek, ne kelljen utána szemrehányás tennem magamnak, hogy ilyen gyáva, beszari és feladós alak lettem.
- Hé, elnézést, haver, nem ismersz véletlenül valakit olyan névvel, hogy Fenrir Greyback? - szólítom le a mellettem aszódó tagot, megvillantom a megnyerőnek szánt, de már ilyen közegben edzett vigyoromat, és próbálok úgy tenni, mintha minden egyes nap ilyesmivel ütném el a felesleges időmet.

- A vendégem.
Rávigyorogtam az ital felett, aztán azzal a lendülettel rendeltem még két felest. A mutatómmal és hüvelykemmel közrefogtam a poharat, ami előttem volt (abban a pohárban pedig egy olyan valami volt, aminek a nevét se tudtam, na és a színe is határozottan olyan szín volt, amit azelőtt nem, hogy nem láttam, de semmihez nem is tudtam hasonlítani), eltartott kisujjal is, baszd meg, elvégre uraskodunk, vagy mi a fasz van. Valamit mondani akart, én legurítottam az italt, aztán a ruhaujjammal megtöröltem a számat.
- Szóval, ez az… Olhouser---
Aggodalmasan körbepillantott, ahogy beszélni kezdtem. Komolyan, kedvem lett volna hátba veregetni, hogy a kusshadjon már, itt, itt aztán a világon senki nem keresne minket, na meg errefelé a fülek sem olyanok, hogy bármit meghalljanak, legalábbis addig nem, míg eleget nem fizetnek azoknak a füleknek (a pénz, a pénz, a pénz, a pénz, a nyamvadt kétlábúak legnagyobb szerelme, talán egy nap majd találnak egy varázslatot, amivel a nyamvadt kis érméiket rá tudják venni arra, hogy kiverjék a farkukat, a teljes BOLDOGSÁGÉRT és MEGELÉGÜLÉSÉRT, haha), az megint más kérdés, hogy van-e olyan, aki hajlandó pénzt elfogadni azért, hogy rólam beszélhessen (még ha az a pénz farkat is verne).
--- izé, Timothy?
- Theodore. Theodore Olhouser.
- Aha. Kije magának? – kissé oldalra biccentett fej, türelmesen a homlok közepére szökő szemöldök, kiszélesedő mosoly.
- A fiam.
- És a srác tud róla?
Kimondottan szeretem a beszédes csendeket.
Kihozták a másik kettő italomat, ő reflexszerűen lehúzott egyet, én elégedetlenül néztem rá, kértem még egyet, lehúztam a másik italt.
- Holnapra?
Hümmögött.
- A felét előre kérem.
- Most kapja meg az egészet, Greyback. Mi többé nem találkozunk.
- És…
- Csak legyen meg! – az asztalra csapott.
Aztán egy hosszú pillanatig nem történt semmi. Aztán egy még hosszabb pillanat múltán már áthajoltam az asztalon, kezem a torka köré szorult, orrom az orrát súrolta, és valami olyasmiről beszéltem, hogy nem a kibaszott bérgyilkosa vagyok, és hogy melyik testrészét melyik testnyílásába dugom, ha még egyszer csapkod itt nekem, mert hát mondom, mondom én, hogy itt most úriemberesen vagyunk. Ami, megjegyzem, az ő ötlete volt. Honorálnék némi következetességet.
Elengedtem. Kijött még egy ital. Folytattuk a beszélgetést.
Pár perccel később az összeg felével, és egy holnapi találkozó ígéretével hagytam ott, hogy aztán a különteremből (a terem neve egyébként valami olyasmi lehetett, hogy RAKTÁR, bár sosem sikerült rendesen kiolvasnom az ajtótáblát) az utcára tartva megüsse a fülem, hogy valaki a nevemet mondja. Tetőtől talpig szőke cukorfalat.
- És ez szerinted tényleg használni fog?