» I solemnly swear I'm up to no good
●● FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN ●●


Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1978. A Brit mágusvilág egyre sötétebb képet mutat. Voldemort Nagyúr és csatlósai, a Halálfalók, egyre magabiztosabb, bátrabb és látványosabb támadásokkal lépnek fel az általuk gyűlölt muglik és mugliszületésűek ellen. A Mágiaügyi Minisztérium tehetetlennek mutatkozik ámokfutásuk megfékezésére. Még a Roxfort sem biztonságos: egyre több diák viseli magán a Sötét Jegyet, Voldemort iránti halhatatlan hűségük jeleként. Azonban még nincs minden veszve! Az iskolán belül és kívül is egyre többen döntenek az ellenállás mellett. Születőben van a Főnix Rendje, Albus Dumbledore vezetésével, melynek egyetlen célja Voldemort Nagyúr és követői megállítása. Csatlakozz hozzánk és írd át a varázsvilág történetét!
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Nyertesek
Díjazott karakterek
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
halálfalók:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
inaktív:
ÖSSZESEN:
82
23
16
22
19
17
31
16
2
3
5
5
5
246
Kiemelt társak
Legjobb barátaink!

Roxfort RPG

New Orleans
Friss posztok
pergamentekercseink

connection between us
Today at 16:17
• • • • • • • • • • • • • •
Antonin Prior Dolohov
One step closer to the edge
Today at 15:59
• • • • • • • • • • • • • •
Antonin Prior Dolohov
Clockworks
Today at 14:22
• • • • • • • • • • • • • •
Cailin Flint
Limbo
Today at 12:27
• • • • • • • • • • • • • •
Cailin Flint
Árulók áldozatainak árulói
Today at 12:06
• • • • • • • • • • • • • •
Aurora C. Selwyn
Capricus & Theia
Yesterday at 23:57
• • • • • • • • • • • • • •
Capricus Phillips
Játszótárs kereső
Yesterday at 23:52
• • • • • • • • • • • • • •
Nathale Stel
A hercegnő és a béka
Yesterday at 23:39
• • • • • • • • • • • • • •
Arthur Pike
eyes shut tight
Yesterday at 23:38
• • • • • • • • • • • • • •
Mabel Morhange
There is no sweeter innocence than our gentle sin
Yesterday at 23:19
• • • • • • • • • • • • • •
Rodney Lestrange
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.



Share|

Darius Haven & Oliver Moore



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Hozzászólások :
13
▽ Reagok :
10



»
» Kedd 13 Jún. - 18:35
Oliver a Tiltott Rengeteg szélénél, egy vaskosabb fűzfa óvó, napvédett árnyékában várakozott. A hosszú, rendezőtlenül lehulló hajzuhatagra emlékeztető ágfüggönyök kiváló célt szolgálnak, ha rejtőzködésről van szó. Márpedig Oliver most nem szívesen futott volna össze egyetlen professzorával sem. Papíron ugyan – még – nem követett el semmilyen szabálybeli kihágást, de aligha hinné el bárki is, hogy csak levegőzni és a tájat csodálni érkezett a horror-mesék lapjairól lemászó erdő széléhez. Minden lappangó veszély ellenére volt valami furcsán vonzó és bizsergető a Tiltott Rengetegben, ami miatt több diáktársa is többször bemerészkedett a sűrű, sötét „bozótosba”. Többen a tiltott – szó varázsával magyarázták a leplezetlen érdeklődésüket az erdő iránt. Kétségkívül hihető teória.

A lába között egy dudorodó, kávébarna hátitáskát szorongatott. Rég megtanulta már – bár túl sűrűn nem kirándult a veszélyes lényektől elburjánzott erdőben -, hogy felkészületlenül sehova sem szabad menni. Miután megbeszélte barátjával és griffendéles társával, Darius-szal, hogy sétálnak egyet, alaposan összecsomagolt. A táskája többek között két üveg vizet – félliteres kiszerelés -; pár doboz kondéros kekszet és három csomag csokibékát; egy kézzel rajzolt pergamentekercset – ezen vezette a kettejük által már felfedezett területeket -; egy üveg, félig kiszáradt tintás üveget; egy csomag pennát, és egy sebtében összerakott, felületi sebek ellátására alkalmas egészségügyi csomagot rejtett. Bízott benne, hogy utóbbira nem lesz szükség, de ahogy a mugli mondás is tartja: Jobb félni, mint megijedni.
Várakozás közben izgatottan dobold a talpával, miközben időként a távolban mézeskalácskunyhóra emlékeztető – főleg télen- vadőrlak felé sandított. A háta mögött az erdő gyomrából panaszos vonyítások és hangos ágrecsegések törték meg a feszült csendet. Várakozás közben – csakhogy csináljon valamit – levetette a köpenyét, és cseppet vasalásbarát-módon táskájába tuszkolta. Lazított a címeres nyakkendőjének torokragadó szorításán, majd a könyökéig feltűrte az ingujját. Lehet, hogy csak az izgatottság miatt, de borzasztóan melege volt. Hosszú, egészen a nyakáig leomló csapzott barna hajzuhataga izzadt tincsekbe fonódtak össze. Az ujjaival ki is fésült néhány, a gyöngyöző homlokára tapadt fürtöt.
A fűzfa ég felé nyújtózkodó indáinak rései között felnézett az égre: a nap lassan a három műszakos munkaidejének utolsó, záró etapjához érkezett. A tűző sugarak ugyan még napbarnított tónusba vonták a vidám diákcsevejtől zajos parkot, de már csak órák kérdése, hogy a sápadt holdé legyen a rivaldafény a végtelen, csillagoktól teletűzdelt horizonton. Csak telihold ne legyen!
Oliver ránézett a karórájára, majd óvatosan kilesett az arca elé omló ágfal zöldleveles résein. A távolban, a kastély felőli irányból egy emberi alak sziluettje kezdett kirajzolódni. Közelebb húzódott a fatörzshöz. A távoli, felismerhetetlen „paca” kontúrjai lépésről-lépésre egyre jobban élesedtek ki. Mintha egy láthatatlan kéz előbb az alak vonalait húzta volna meg, és csak utána foglalkozott a részletekkel.
A faárnyékában világosan látta, hogy valaki közeledik a „búvóhelye” felé. Amennyiben Darius közeledik a találkozóhely felé sebes léptekkel, Oliver előbújik a levélparaván mögül, és széles mosollyal, a jobbját kinyújtva üdvözli a barátját.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Fõnix Rendje
A varázsvilág védelméért
▽ Hozzászólások :
35
▽ Reagok :
22
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Tyler Posey



»
» Kedd 13 Jún. - 22:39

Adventures are what I live for

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”
Oliver & Darius

A hálótermemben sietve öltözöm át, lerángatom magamról a talárom, felszabadulok, amint lekerül rólam. Persze, megint késésben vagyok, de mondjuk most nem egy korrepetálásról, óráról vagy randiról, hanem egy oltári nagy kirándulásról. Nem, nem a roxmortsi hétvégéről beszélek, hanem Oliverrel, az egyik legjobb haverommal kitaláltuk, hogy megint meglátogatjuk a Tiltott Rengeteg mélyét, ahogyan már olyan sokszor megtettük ezt. A szokásomhoz híven azonban megint nem figyeltem az időt, valahogy nem érzékelem a múlását, szóval sietve kapok magamra egy elnyűtt piros pulóvert meg cserélem le a kedvenc nadrágomat egy, már szakadt barnára. Meggyőződöm róla, hogy nálam van-e a pálcám, és szaladok is az erdő széléhez. Nem szoktam magammal vinni semmit, mert Oliver így is egy kész túlélő felszereléssel érkezik mindig. Szerintem egy heti élelmet, egy kis olvasnivalót, meg még taln társasjátékot is rejt a csodákkal teli táskája. Néha túllihegi a dolgot, de nem szólok be neki, mert számtalanszor mentette meg a seggem a feleslegesnek tűnő holmijaival. Én a minimalizmus híve vagyok, csak úgy puritán módon megyek a kis bevetésünkre, egy szál pálcával. Minden amihez értek úgyis bennem van, meg ebben a kis fadarabban. Ha hatásvadász akarnék lenni azt mondanám, hogy minél kisebb a pálcám, annál több és erősebb varázslatot tudok vele megidézni, de ez egy hazugság lenne. Akármennyire is szeretem a sötét varázslatok kivédését, abból sem én vagyok a legjobb. Van ez így, sosem zavart, hogy nem én lennék a legügyesebb varázsló. Amíg mások ezen rugóznak, addig én kilátogatok a Rengetegbe a barátaimmal.
Próbálok észrevétlenül lerongyolni a klubhelyiségen át, de egy sietősen távozó diák mindig kíváncsiságra ad okot, és a griffeseknél abból nincs hiány. Nem foglalkozom a tekintetekkel, csak tempósan távozom, és a folyosókon lassítok már. Megigazítom a szétzilált hajam, bár ezen az se segít. Amilyen rövid, annyi gond van vele, de komolyan. Bosszúsan fésülgetem a fészket a hajam helyén, kicsit sem feltűnő a dolog. Szerencsére a folyosókon néhány tanulón kívül nem haladok el sem professzorok, sem prefektusok mellett. Ők biztosan nem díjaznák azt, amire készülünk.
A Rengetegnek beszélő neve van, hiszen tilos oda belépnünk, haha, Tiltott Rengeteg. Jó, persze, remek okuk volt az igazgatóknak megáljt parancsolniuk a felkészületlen diákok számára, de mi már nem először lépnénk át a Rengeteg határát. Emlékszem, mikor először bemerészkedtem oda azért volt, mert nem szabadott. Nem hagyott nyugodni, mégis miért nem mehetünk oda, mit rejteget a sok vaskos, hatalmas fa, amiért szigorúan tilos odamenni. Akkor nem is láttam semmit, kis elsősként nem mentünk elég mélyre, csak egymást lökdöstük előrrébb. milyen rég is volt már ez!
Sikeresen kiérek a birtokot övező szabad területre, és szinte futólépésben közelítem meg a megbeszélt találkahelyet. Oliver, mikor elég közel járok már, előbújik egy méretes fa ágai mögül, és mosolyogva nyújtja a kezét. Ösztönösen kezet rázom vele, miközben kifújom magamat.
- Bocs a késésért, elnéztem az időt. - magyarázkodom, de mindketten tudjuk, hogy ez a természetem, ilyen vagyok. Szétszórt. Az idő ellenem dolgozik. Meg a többi közhely.
- Látom, te szokásosan minden eshetőségre felkészültél. - mondom mosolyogva, és a táskájára bökök a fejemmel. - Nem baj, legalább megint kihúzol minket a csávából. - nyugtázom, mielőtt azt hinné a sétánk előtt még agyon akarnám szivatni. - Nos, indulhatunk? Már rohadt izgatott vagyok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Hozzászólások :
13
▽ Reagok :
10



»
» Szer. 14 Jún. - 16:42
Oliver töprengve nézett végig a barátján. Már megbánta, hogy nem öltözött át. Vágyakozva gondolt a ládájában heverő szakadt, szövetfoszlányoknak induló pulóvereire, és az ütött-kopott farmernadrágjára. Talár-kollekciója jelenleg kimerült abban, amit épp viselt, ezért nagyon vigyáznia kellett rá. Bár, ha minden kötél szakad, akkor Roxmortsban vásárol egy újat.
- Gondoltam, nem ártana életben maradnunk. – mosolyodott el, majd Darius javaslatával egyetértően bólintott. – Igen, indulnunk kellene. Valahogy biztonságban érezném most magam a Rengetegben. – ezzel az érzésével csak azok lehettek tisztában, akik jártak már tilosban. A fák között ugyan sok veszélyes lény leselkedett rájuk, de a leghalálosabb biztos nem: a büntetőmunkát osztó professzor. Különösen kegyetlen faja a mágiavilágának.
Oliver a vállára kapta a táskáját, majd Darius sarkában, egyre hevesebben dobogó szívvel, belevetette magát az elburjánzott növények végeláthatatlan rengetegébe. Célirányosan, biztos lábakkal ráléptek arra a túraútvonalra, amit előtte oly gondosan felmértek és kitapostak – felfedező expedíciójuknak ez a mai volt a harmadik felvonása. A tájékozódásukat segítve a korábbi kirándulásaik alkalmával apró, piros szalagokat kötöttek a fák törzseire és ágaira, így valamelyest magabiztosan és gyorsan haladhattak. Egy ideig biztonságban voltak.
A lefekvéshez készülődő napkorong erős sugarai egészen addig hűséges fegyverhordozóként követték a fiúkat, amíg a Rengeteg magas fáinak vastag, sűrű szövésű lobkoronája növényernyőt font a kalandorok fölé. Ahogy a látási viszony romlott, úgy erősödtek a zajok. Időről-időre egy tücsöknél erősebb állat „ciripelése” ütötték meg a fülét. Ahogy haladtak egyre mélyebben az erődben, bosszúsan átkozta magát amiatt, hogy a klubhelyiségben felejtette a Legendás lények gondozása – tankönyvet. Feltételezte, hogy Darius olyan járatos a vadállatokkal világában, mint ő. Vagyis semennyire.
Oliver gondolataiba burkolózva, némán, a cipőjének orrát bámulva koptatta a letaposott, töredezett fűszőnyeget. Az egyre élesebben visszhangzó üvöltésektől és vonyítások miatt a pulzusa belülről kaparták a bőrét. S bár ezt nyíltan sosem vallotta volna be, örült, hogy Darius mellette van. Kettejük között a barátja volt a jobb pálcaforgató. Oliver inkább a felkészültségével próbált hozzátenni a magáét az expedíció(k) sikerességéhez.
Mikor elérték az utolsó, piros masnis túrapontot, Oliver megállt az egyik, nem emberi kéz által kivágott farönknél. Szétnyitotta a táskáját, kivette belőle a két palack vizet –az egyiket Darius-felé nyújtotta -, és a kézzel rajzolt térképet. A pergamentekercsre két színesre festett gyufaszálat helyezett. Előhúzta az öve mögé rejtett pálcáját, és ha Darius is csatlakozott hozzá, akkor a hegyével rákoppintott a megfakult papírlapra. A két gyufa – ami ebben a helyzetben a két kalandort jelképezte – „talpra szökkent”, majd ügyetlenül végigsétált a girbegurba vonalakon.
- Jó időt futottunk. Ilyen gyorsan még nem értük el a Kentaur-hágót. – elismerően vállon veregette Darius-t. A két barát mindig az árulkodó nyomok, markáns jellegzetességek – például siratóhelyek és fészkek – után nevezték el a különböző zónákat. Itt első alkalommal több tucat friss és megszáradt patanyomot találtak. Ezért is nevezték el Kentaur-hágónak. Na, meg, mert jól csengett a név.
Letekerte a kupakot, és ivott egy kortyot, le sem véve a tekintetét a kézzel rajzolt térképről. Elérték a Tiltott Rengeteg ismert, felfedezett részének a határát. Innentől sötétben fognak tapogatózni. Sajnos szó szerint, mert a lassan lefekvéshez készülő naplándzsák egyre reménytelenebbül ostromolták a Rengeteg tetejének levélcserepeit.
–Szerintem haladjunk tovább Északnak. – töprengett hangosan, majd kinyújtotta a tenyerét és ráhelyezte a pálcáját. Darius, ha figyelte Oliver ténykedését, akkor láthatta az alkarján kristálytisztán éktelenkedő billogot, a Sötét Jegy alternatív változatát: az ijesztő koponyából kiszökkenő kígyó nyakon mar egy emberi (mugli) alakot. Egy kis ajándék a fogva tartóitól.
- Tájolj! – a varázseszköz pár centire a levegőbe emelkedett, iránytűként pörgött párat, majd a pálca hegye az egyik háborítatlan, derékig érő bokorfalra mutatott. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha…- hogy pontosan mi is lenne Oliver szerint a legjobb, az már nem derült ki, mert a farönktől úgy száz méterre erőteljes dobolás ütötte meg a fülét. Mintha patáslábak ütemes dörömbölését hozná a szél. A lelki szemei előtt látta, ahogy a sár fröccsen a sebesen érkező teremtmények szőrős lábaira.
Oliver megmarkolta a levegőben lebegő pálcáját, majd egyre növekvő aggodalommal nézett Darius-ra.
- Lehet, hogy csak egy madár vagy egy kutyaméretű pók…- kezdte reménykedve. A Tiltott Rengeteg azonban az a fajta hely volt, ami pusztító erővel törte szilánkokra az ember illúzióját. Oliver hirtelen mozdulattal belegyűrte a pergament a táskájába, majd minden érzékszervét megfeszítve, kővé dermedve várt.
A vágtázó patadobogásra emlékeztető zaj egyre erősödött. Olyannyira, hogy Oliver talpa alatt megremegtek a kavicsdarabok. Felemelte a pálcáját, bár hirtelen egyetlen valamire való átok vagy rontás sem jutott az eszébe. Pár pillanattal később meg is pillantották a veszélyforrást: a távolban egy félmeztelen test és hozzátartozó arc bontakozott ki a színes bokrok takarásából. Még a két fiú „biztonságos” távolságából is tisztán kivehetővé vált a különleges teremtény haragtól izzó tekintete. Hamar kiderült, hogy nincs egyedül: egyre több szőrös test, és gyilkos erővel trappoló pata közeledett bújt elő a fák takarásából. Vajon ők bőszítették fel a kentaur-csapatot? Eggyel még talán – és ez nagyon erős talán – elbírtak volna ketten, de egy egész megvadult csordával szemben esélyük sincs. Mintha csak Oliver gondolatira erősítettek volna rá: egy kilőtt nyílvessző - átokgyorsasággal - sziszegve harapta a két „tábor” közötti távolságot. Repülés közben jó pár óvatlanul lekonyuló levelet vágott ketté, majd a fiúk lába előtt belefúródott a földbe.  
- Tudod, az előbb azt mondtam, hogy menjünk Északnak. – fordult Darius-hoz. -  Inkább fussunk! – és ha a barátja egyetért vele, terv nélkül bevetik magukat a fák közé.

***


Oliver egy idő után felhagyott azzal, hogy a menekülő útvonalat memorizálja. Ahhoz, hogy vissza tudjanak térni a Roxfortba, előbb éledben kell maradniuk. A dühösen feléjük száguldó nyílvesszők veszélyes közelségben fúródott hol a földbe, hol pedig valamelyik fa kérges törzsébe. A helyzetüket nehezítette, hogy a kentaurok ordításától az erdő, eddig többnyire békésen alvó lakói is felébredtek. Oliver mintha egy majomszerű lényt pillantott volna meg a fejük felett, a lelógó indákon hintázva.
A futást nehezítette, hogy ösvény hiány a bokrok között próbált utat törni magának. A kilógó ágak folyton arcon csapták, felszakítva a bőrt a szeme alatt. A szája levéllel volt tele.
Időnként a válla fölött hátranézett Darius-ra, hogy megvan-e még. Ha valaki, hát barátja képes hátráltató átkokkal lelassítani a kentaurokat, amíg ő próbálja rendszerbe szervezni az egyre jobban elhatalmasodó káoszt.
Fogalma sem volt, hogy merre haladnak. Csak azt tudta, hogy nem állhatnak meg. Igyekezett valamilyen fogódzkodót találni a menekülésükhöz. Ekkor – ma már másodszor –, mintha valóra váltak volna a gondolatai: abban a pillanatban, hogy lendületesen átugrott egy mocsárformájú saras gödröt, balra megpillantott egy fatörzsbe vésett különös szimbólumot.  Oliver ezt jelnek – kínjában afféle iránypontnak – tekintette. Balra fordult, és a fa mellett elhaladva úgy ötven méterrel maga előtt újabb szignózott törzset vett észre.
- Kövessük azokat! – ordított hátra Darius-nak, pálcás kezével a fára mutatva. Nehezen tudta túlharsogni a kentaurok által gerjesztett csatazajt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Fõnix Rendje
A varázsvilág védelméért
▽ Hozzászólások :
35
▽ Reagok :
22
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Tyler Posey



»
» Szer. 14 Jún. - 22:09

Adventures are what I live for

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”
Oliver & Darius

Nem sokat toporgunk a Rengeteg szélén, mert, ahogyan Oliver is mondja, biztonságosabb a fák adta jótékony takarásban. Sokkal szívesebben menekülök egy szárnyas oroszlán elől, minthogy a délutánjaimat valamelyik professzor piti papírmunkájának elvégzésével töltsem. Sőt, az még a szerencsésebb eset. Nincs kedvem varázslovakat pucolgatni meg etetni, vagy büdös levet eresztő gyógynövényeket egyik kaspóból a másikba ültetgetni. Tapasztalatból beszélek. Elég nagy a gyakorlatom a büntetőmunkákban. Néha meg se érte az éjszakai kiszökés az érte kapott büntetésért.
Mindegy, hogy elkerüljük ezt gyorsan neki is vágunk, ahogyan Oliver a hátára kapja a megtömött csoda táskáját, én nekiiramodok a Rengetegnek. A szokásos útvonalon megyünk, amit már kétszer bejártunk. Régebben fejeltenül mentünk be a Rengeteg közepébe, viszont ahogy múlt az idő, felnőttünk és megkomolyodtunk. Na, jó, csak viccelek. Inkább csupán egyre nőtt a kíváncsiságunk, vajon mekkora az erdő, mi hol van benne. Sehol nem találtunk hivatalos térképet, pedig lefogadom, a könyvtár titkos részlegébe egy csomó van. Két választásunk volt: betörünk a könyvtárba, megszerezzük a térképet, unalmas óráinkba áttanulmányozzuk, vagy magunk derítjük fel a helyet. Naná, hogy a második opció lett végül a nyerő.
A kézzel rajzolt, amúgy eléggé precíz, profinak tűnő térkép mellett az ismert utainkat meg ösvényeinket néhány, fákra kötött csinos piros szalaggal jelöltük. Én mondtam, hogy zöldet használjunk, hogy ha valamelyik professzornak eszébe jutna éppen a Rengeteg ezen részén tölteni néhány magányos órát, mardekáros csibészekre gyanakodjon, ne pedig griffendélesekre, de nekem ebbe nem volt beleszólásom, nem én vagyok a kellékes, én csak egy szál pálcával kóválygok itt.
Mikor beléptünk ide sem volt kifejezetten világos, de a tömött lombkoronák nemigen engednek át semmi napsugarat. Ellenben a régi jó barátunk, a Lumos sem látható innen a professzorok árgus szemei számára, így bátran elmormogom, és a pálcám végén egy apró fénygyöngy felvillan. Sajnos nem világít be eleget, nem is baj. A koncertversenyből ítélve, amit a minket körülvevő láthatatlan lények fújnak, jobb, ha nem vagyunk feltűnőek. A vonyítások, a morgások, a furcsa, fenyegető sípolások mind-mind elősegítették, hogy a vérnyomásom hamar a magasba szökjön, a testemet elöntse a jóleső adrenalináram.
A különböző hangokból nem tudok semmit megítélni, nem ismerek fel egyetlen legendás lényt se. Télen még éppen korrepetáláson vettem részt, Farnese professzornő jóindulata mentett meg az évismétléstől. Mikor legutoljára erről volt szó Oliver és köztem, még ő sem volt ebben kiemelkedő, szóval még ő sincs tisztában avval, éppen mi leselkedik ránk. Ami azért egy kicsit kétségbeejtő. Kettőnk közül ő az eszesebb, nekem a szám nagy, neki a tudása. Jó csapatot alkotunk.
Talán ha nem ő kísérgetne, nem mentem be volna soha ennyire mélyre. A többiekkel jól elszórakoztunk a perem területeken, elég mélyen, hogy ne zavarhassanak minket, de ahhoz nem eléggé, hogy nagyobb veszélybe kerüljünk. Be is bizonyosodott sokszor, hogy egyedül nem tudom megmenteni a saját irhámat.
Elég gyorsan elérjük a Kentaur-hágót. Saját név, igen, ilyen kreatív srácok vagyunk. A térképen lévő különböző területeknek is magunk által kiötlött neveket adtunk, hiszen mikor ez a térkép az alsósok kezébe kerül, éljen csak szépen tovább a mi hagyatékunk. Még a mi gyerekink markába is simán eljuthat ez a - már jócskán megviselt - pergamen. Oliver elő is kapja az említett térképet, meg két üveg vizet. Hálásan veszem el, és egy apró kortynyit ki is iszok belőle, felfrissít. Ez a srác aztán tényleg mindent beledobált a táskájába! Miután visszacsavarom a kupakot a palackra, Oliver mellé lépek, átnézek a válla felett, és a két ügyetlenül mozgó gyufát figyelem, amint az általunk bejárt útvonalon bukdácsol.
- Tényleg. Egyre jobb kondiban vagyunk. - húzom meg a vállam egy féloldalas mosoly keretében, csak kár, hogy nincs itt egy lány se, a haveromat meg nem csábíthatom el.
Körbenézek, valami nyomot keresek, ami után elindulhatunk. Nagyjából eddig hasraütésre választottunk útvonalat, amilyen kedvünk volt, olyan ösvényt választottunk. Most már a sötétség ránk nehezedett, így mikor Oliver a tenyerébe helyezi a pálcáját néhány méterre tőlem, éppen csak kiveszem a karján található jegy körvonalait. Tehetetlen düh önti el a testem hirtelen, mint mindig, mikor megpillantom ezt az ocsmány mintát. Sosem beszélgettünk róla négyszemközt, de sokan tudják, hogyan szerezte ezt a kis "firkát" a bőrére. Ez az eset is még egy pont azon a listán, amelyen azt vezetem, miért kell bosszút állnom a halálfalókon. Azokon az estéken, mikor félelemtől reszketve azon töprengek, nem lenne-e egyszerűbb mugliként folytatni az életemet, valahol messze Angliától, ez a lista emlékeztet arra, hogy nekem dolgom van itt. Majd. Mikor biztonságban tudom a szeretteimet.
Oliver pálcája határozottan pörög párat, majd egy áthatolhatatlan bokorfalra mutat. Összepréselem az ajkaimat, mert azért mégsem szeretném összevagdosni a testem azért, hogy átmásszak a bokrokon, azonban nem sikerül kifejezni szavakkal a nem tetszésemet, mert egy vészjóslóbb zaj közeledik felénk, egyre hangosabb és fenyegetőbb. Ez nem csak a cseppet sem idilli aláfestő zene egyik akkordja, hanem valami komolyabb veszély. Azonnal előrántom a pálcám, és a hang irányába nyújtom.
- Ja persze, biztos akkora szerencsénk van. - válaszolom aggódva a barátomnak. Kutyaméretű pók, mi? El sem tudom mondani, mennyire örülnék, ha valóban egy helyes kis nyolclábú közeledne, nem pedig valami sokkalta erősebb. A hang iránya és Oliver arca között tornáztatom a tekintetemet, amíg Ollie begyűri a térképet a zsákjába. A patadobogás erősödik, a mellkasomban érzem a kegyetlen ritmust.
Egy félmeztelen felső férfitest kontúrját vélem felfedezni a távolban. Első gondolatként az jut az eszembe, hogy ölni tudnék egy ilyen izmos testért, de az alsó felét nem irigylem. Nem ijedek meg rögtön, pedig elég idegesnek tűnik az újdonsült haverunk; Egy kentaurral ketten nehezen, de valahogy csak elbánunk, nem? Maximum elmenekülünk és nem halunk meg, ugye?
A reményeimet azonban csakugyan hamar agyontaposták a kentaurok. Igen, többesszám, mivel az első mögé felsorakozott egy teljes falkányi. Nem is értem, mit vártunk egy KENTAUR-hágótól? Tudom, hogy nem vagyok valami éles eszű, de néha sikerül magamat is meglepnem, mennyire gyökér tudok lenni.
Az egyik kentaur felhúzza az íját, és egy kézzel készített nyíl szeli át az erdőt, az útjába tévedt leveleket úgy szeli át, mint kés a vajat, a talpunk előtt landol. Rémülten nézek Oliverre, és a felvetésére csak hevesen bólogatok, Sebesen megfordulok és az ismeretlen Rengetegbe vetem magamat, oldalamon Oliverrel.


Oda sem figyelek merre megyek, egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy életben maradjak. Nem látok egyetlen piros kis szalagot se, biztosan elvesztünk, de ez a legkevesebb. A hajamba belekap a szél, a fák apró gallyai végigsértik a bőrömet, kiszakítják a nadrágomat. Nyílzápor követ minket szorosan, a lábnyomainkba állnak bele. Fél pillanaton múlik, hogy nem a combomba fúródnak bele. Alig kapok levegőt, a torkom fáj, ahogy oxigén után kapkodok. Nem érzek fáradtságot, mert a szívem olyan hevesen ver, a vérem pedig kicserélődött tiszta adrenalinra, legalábbis úgy érződik. Néha, mikor sikerült kis távolságot lopnunk a nyílakből szőtt függőnytől, kilövök néhány Obstructót meg Relaxót, ám kevés ér célba. Nem kapunk elég egérutat.
Oliver elrugaszkodott, szóval én is így tettem, így kikerültem egy mocsras foltot, amibe biztosan seggreültem volna.
- Oké! - préselem ki magamból, és hátrafordulva elkiáltok még egy Obsructót.
nincs időm jobban megfigyelni a mintát, amit Oliver szúrt ki, de a szalagok helyét ezek a szimbólumok vették át, ha megpillantok egyet, arra megyek. A kentaurok lassan lemaradnak. Nem gondolnám, hogy nem érnének utól, lehet megkerülnek minket, vagy bekerítenek. Nem állok meg, és Oliver sem tesz így, csak futunk előre céltalanul. Vagyis, az a célunk, hogy minél messzebb kerüljünk a KENTAUR-hágótól. Egy meredekebb részhez érünk, amin el is csodlkozom fél másodpercre, hiszen azt gondoltam, itt nincsenek ekkora szintkülönbségek. A negyedik ilyen megjelölt törzsnél túl közel megyek a fához, így elbukok a gyökerében. Legurulok a meredek földön, próbálok megkapaszkodni, de nem akarom elhagyni a pálcám, tehát tehetetlenül gördülök át minden buckán. A ruhámon keresztül érzem a köveket, a kiálló gyökereket, felsértik a hátamat meg az arcomat. Fáj a fejem, vagy a harmadik kőbe verem be, de a legutolsó dolog amit szeretnék, az pálca nélkül maradni. Becsukom a szememet, nehogy azzal történjen valami, és reménykedem, hogy sikerül nekiütköznöm egy törzsnek, ami megállít, mielőtt egy tóban találnám magam.
Az utolsó dolog, amit érzek magam alatt, egy kifejezetten meztelen kő, ami eléggé megnyomja a bordámat, majd a nagy... semmi. Repülök. Kinyitom a szemem, és a felvett gömböc alakomat igyekszem rendes pózzá alakítani. Mielőtt sikerülne valami jobb landolós alakzatot felvennem, lepuffanok a porba. Ráesek a könyökömre, ami rohadtul elkezd sajogni, kiszökik az ajkaim között néhány szitokszó. Legalább a pálcám még nálam van, és semmi baja.
- Merlinre már! Oliver! Itt vagy? - kiáltok, nem akarok túl hangos lenni, de remélem, Ollie meghallja a segélykiáltásomat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Hozzászólások :
13
▽ Reagok :
10



»
» Csüt. 15 Jún. - 17:08
Legközelebb használjunk ártalmatlan elnevezéseket. Hátha jobban bejön… – futott át a gondolat Oliver agyán, miközben szlalomozott a fák és az úton szőrpamacsként kinövő, bokamagasságú cserjék között. És ha ez még nem lenne elég: a feléjük száguldó nyílvesszők sokasága teljesen kitakarta a napot. Az egyik gyilkos recés nyílhegy olyan közel repült el az arca mellett, hogy repülés közben felsértette a bőrét. Kentaur-hágó? Miért nem rögvest Baziliszkusz-verem? Vonzás törvénye…

Ahogyan elhaladt a harmadik, szimbólummal megjelölt fa mellett, egy különös, zsigeri érzés futott végig a gerincoszlopán, felborzolva az apró szőrtüszőit a hátán. Egy apró balsejtelem vert szöget az ösztöneibe. Futás közben megrázta a fejét. Nem gondolhatott most erre. Az végzetes lehet.
Ahogy haladtak egyre beljebb az erdőben, egyre inkább meg volt róla győződve, hogy a Rengeteg is a kentaurok mellett állt: a gyökerek bokatörő módon, göcsörtös medvecsapdaként, a legváratlanabb helyeken rajzolódtak ki az avar halomból, várva az alkalmas pillanatot, hogy elgáncsolják a fiúkat. Az árnyékban megbújó állatok visszhangzó, orkánerejű hangerővel – vonyítva, morogva, rikácsolva – buzdították a kentaurokat. Mintha egy kviddics-mérkőzésen lennének, csak itt az arany cikesz helyett az életük forgott kockán.
Ahogy ráfordultak egy újabb, számukra ismeretlen ösvénycsapásra, némi egérutat nyertek. A kentaurok indiánokra emlékeztető harci üvöltése is egyre tompábban szűrődött át a hatalmas levélfalakon. A pozitív előjelek ellenére egyikük sem lassított. Nem ringathatták magukat hamis reményekbe. Egy ideje ugyan nem látta már Darius-t, de hallotta barátja pálcájának vad, ellentmondást nem tűrő durranásait. Ha nem is találta el – nem mert hátranézni, hogy megbizonyosodjon róla -, arra mindenféleképpen jó volt, hogy megijessze, visszavonulásra késztesse a támadóikat. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a kentaurok sebessége csökkent.
Az ösvény végén a talaj váratlanul emelkedni kezdett. Eddig mindig azt gondolta, hogy a Tiltott Rengeteg háborítatlan zöld-óceánként, jelentős szintkülönbségek nélkül ölelte körbe a kastélyt. Tévedett. Már az egyenes terepen sem épp kellemes rohanni, domboldalon pedig egyenesen pokoli érzés volt. Oliver combizmai megfeszültek, a tüdeje megvadult rabként rángatta a bordacellájának csontos rácsait. Az erőltetett tempótól szédült, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült visszanyelnie a gyomrából feltörő savas folyadéklávát.
Nemcsak a talaj szöge, az összetétele is megváltozott: az eddigi zömmel füves-saras föld helyét csúszós kavicsdarabkák vették át, amik keserves fájdalmat tudtak okozni. Egy-két mini „kő-kém” utat talált magának Oliver edzőcipőjének szakadásain keresztül, így belülről szabotálta a fiú mozgásának ritmusát. A bokája - a farmernadrágjának szára futás közben felcsúszott - halványpirosan égett és viszketett. Valószínűleg sikerült belefutnia egy csalánbokorba…

Sikerült egy kis tempóelőnyre szert tennie a barátjával szemben, ezért elsőként érte el a negyedik, szimbólummal megjelölt fatörzset. Most először sikerült közelebbről megfigyelni a szimbólumokat: bonyolult nyelvezetű rúnákra hasonlított. Olyan igézően bámulta a véseteket, hogy kis híján átesett egy méretes gyökér akadályon, ami alantas „merénylőként” bujkált az elszáradt levelek alatt. Az utolsó pillanatban egy mugli akadályfutó olimpikon ügyességével sikerült átugrania a természet újabb bokatörő csapdáját.
Ami ezután történt, attól a lélegzete is elakadt: a háta mögött egy erős puffanás hallott, amit szitkozódás és egy emberi test tehetetlen bukdácsolása követett. A válla fölött hátranézve látta, ahogy barátja, akinek a leheletét az előbb még érezte a tarkóján, eltűnt az egyik méretes bokorparaván mögött.  
Oliver úgy torpant meg, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. Megpördült a tengelye körül, és a bokor felé futott. Amikor az ösvény pereméhez ért megállt, és remegő ajkakkal nézett körbe. Bár a barátját nem látta, a fájdalmas ágreccsenésekből, a fel-fel törő kiáltásokból és a bokrokból kirebbenő színes, dühös madarak mozgásából nagyjából következtetni tudott, hogy merre haladhatott. Mint egy elszabadult tekegolyó, úgy tarolt le mindent és mindenkit, aki az útjába került. Irdatlan sebességgel és erővel haladt lefelé a meredek domblankán. Oliver bele se mert gondolni, hogy mi várhat a barátjára.  
- DARIUS! – üvöltött tehetetlenül a semmibe. Ezzel sikerült elérnie, hogy ismét a kentaurok nyílkeresztjébe kerüljön, akik halálos vesszőkkel hálálták meg Oliver meggondolatlanságát. Kettő ártalmatlanul – bár vészesen közel – repült el mellette. Az egyik szíven döfte a fába vájt szimbólumot, a másik viszont lefejezett egy madarat.  A harmadik végül sikerült belemarnia a fülébe. Ahogy tovább szállt, a nyílhegy csúcsáról lecsúszott az Oliver füléből kiszakított véres porcdarab. A sebből lecsöpögő vér apró foltban áztatta át a sár-és koszfoltos ingét. Oliver fejébe szökő adrenalin átmenetileg tompította a fájdalmat, és a barátja iránt érzett aggodalmát visszanyelve, végre cselekedett. A pálcás kezével a kentaurok – legalábbis amerre a hangok alapján vélte őket - felé mutatott.
- Confringo – a pálcahegyéből színtelen fénycsóva szökkent ki.  Akadálytalanul szelte át a levegőt, majd belefúródott az egyik közeli fába. Erőteljes, faszálkás robbanás rázta meg az erdőt. A vastag ágak leszakadó testrészekként repültek szanaszét a levegőbe. A hajdan délcegen fénylő levélkoronából egy komplett, ijedt madárraj repült ki. Az egyik különösen nagy, hosszú aranybarna selyemtollas példány a csőrében mentette ki a fiókáját.
Oliver bízott benne, hogy a földre hulló darabok, ha csak egy rövid időre is, de lelassítják a lóembereket, ezzel nyerve egy kis időt.
A pálcáját ezután Darius alternatív bokorkapujára szegezte. A romboló varázslat után a hegyéből halvány füstgomolyag szállt fel.
- Reducto! - a varázslat széles sávban belenyírt a bokorba, lehetővé téve, hogy Oliver sebek és karcolások nélkül átjusson rajta. Nem is tétovázott sokat. Keresztülszökkent a folyosón, így akadálymentesen elért a domboldal pereméhez. Nem látta Darius-t.  Hosszú pillanatig várakozva bámult a „szakadékba”. Reménykedett benne, hogy barátja egyszer csak kiugrik az egyik bokorból, majd teátrálisan, cirkuszi mutatványosként, széles, elégedett vigyorral az arcán meghajol az állati publikum előtt. De hiába várt, nem jött.
Tehetetlenül toporgott a kiemelkedés peremén. Valamit tennie kell. Darius bajban van, és a kentaurok sem hagynak fel az üldözésével. Merre menjen? Már azelőtt sem látta pontosan, hogy a barátja tehetetlenül guruló teste milyen irányt vett, de miután elvégezte a hátráltató varázslatot, végleg elveszítette a nyomát. Abban sem reménykedhetett, hogy Darius, ha életben van – az ellenkezőjére gondolni sem mert -, helyzetjelző fénycsóvával jelezi a tartózkodási helyét. Jelzés… Hirtelen a homlokára csapott, majd egy gyors mozdulattal az égre emelte a pálcáját. Darius-ra gondolt. És csak is ő rá. Minden mást kizárt.
- Homemun Revelio – a varázslatoktól felforrósodó pálcája tűzvörös „füstpárlat” lehelt a levegő, ami rövidesen egy tökéletes gömbbé forrt össze. Egy pillanatra, mintha Darius arcát látta volna a közepében.  A golyóbis farkasszemet nézett Oliverrel, majd, mintha szagot fogott volna, leszánkázott a domboldalon.
- Mutasd meg, hol van… - suttogta, majd tétovázás nélkül elkezdett leereszkedni. Hiába mozgott lassan, még így is sikerült megcsúsznia. Szerencsére sikerült megkapaszkodnia egy alacsonynövésű facserje meglepően vastag ágba, így elkerülte a tehetetlen zuhanást. Lassan felegyenesedett, és fatörzsről-fatörzsre való „ugrálással” viszonylag gyorsan haladt lefelé. A tűzgolyó időről-időre megállt és lebegve bevárta Olivert.

***

Fogalma sem volt, hogy mióta lehetett már az úton. Az órájának számlapja a menekülés közben eltört. Már-már kezdte azt gondolni, hogy barátja egészen Roxmorts-ig csúszott, amikor végre valahára ismerős hang ütötte meg a fülét:
- Oliver! Itt vagy?
Megkönnyebbülésében elnevette magát. Életében nem örült még ennyire Darius hangjának. A tűzgömb pár pillanatig magányosan lebegett egy kráterszerű mélyedés felett, majd színes ködként elnyelte a világot működtető, arctalan mágikus univerzum.
Lassan, szinte a fenekével a sziklás-domb oldalán csúszva, megközelítette a kráterszélét. A peremét erősen megmarkolva fölé hajolt. Darius a mélyedés alján feküdt, s bár bizonyára fájhatott a landolás, a szokásos életöröm áradt belőle. Oliver, ahogyan nézte a barátját, hosszan elnyújtva kipukkasztotta a tüdejében rekedt levegő lufit, amit azóta cipelt a mellkasában, amióta Darius-t „elrabolta” a Tiltott Rengeteg.
- Itt vagyok! – kiáltott le hozzá. – Tarts ki, valahogy lemegyek hozzád! – fogadkozott, majd megkockáztatva a hirtelen zuhanást, remegő térdekkel felegyenesedett. Körbe nézett. Levette a hátáról a szakadásnak indult táskáját, és tüzetesen átnézte a tartalmát. Átkozta magát, hogy nem hozott kötelet… gondolatban felírta ezt is a beszerezendő életmentő tárgyak-listájára. Közvetlenül a kentaur-riasztó alá. Bárcsak meg tanult volna normális kötelet varázsolni a semmiből. Alternatív megoldásra volt szükség. Ahogy körbe-körbe forgatta a fejét, észrevett egy kisebb toronyház-méretű fát. A combvastagságú ágakról hosszú húsos indák lógtak a földre. Ez lesz az!
Amennyire csak a lábai engedték – a fájdalom, ahogy szívódott fel az adrenalin a testéből, egyre makacsul kúszott vissza a testébe. Az eddig érzéketlen füle egyre erősebben sajgott -, elmászott a fáig. Párszor megrángatta az indákat. Erősnek tűnnek. Annyira legalábbis mindenképp, hogy elbírjon két gyereket.
- Diffindo! - a metsző bűbáj olyan könnyedén vágta át az indákat, mintha papírból lettek volna. Fürgén félreugrott a földre hulló „kötelek” útjából. Megismételte a varázslatot még kétszer, és amikor – szemre – megfelelőnek találta a mennyiséget, az indatöveket csinos kis csomókba kötötte. A hosszú kötél egyik végével megkerülte a fatörzset, majd alaposan megkötötte. A lábát erősen a csomónak támasztva húzott rajta egyet. Majd még egyet. És még egyet… Egyelőre kitartott.
A másik végét a vállaira véve a peremhez vitte.
- Állj kicsit arrébb! – kiáltott le Darius-nak, és ha a barátja biztonságos távolságba húzódott, ledobta. Az indakötél, amint leért a földre, megfeszült. Oliver a biztonság kedvéért megrángatta párszor, majd a táskáját a hátára szíjazva, a lábai közé szorította a szedetvetett kötelet, és egy határozott mozdulattal ellökte magát a kráterperemétől. Magát is meglepte, hogy milyen gyorsan, csonttörés nélkül sikerült leérnie az aljára.
Elengedte az indát, és Darius-hoz sietett. Kiszakadó, túláradó megkönnyebbülése egy baráti ölelésben nyilvánult meg.
- Azért legközelebb gyakorolnod kellene az esést! Bár szerintem egy-két professzor pár büntetőponttal azért jutalmazni fogja a kis tornagyakorlatodat.– vigyorgott, és végignézett a barátján. A táskája száját szétnyitva kivette belőle egy műanyag, légmentes tasakot, amiben egy vékony guriga géztekercs, két fiola fertőtlenítő, egy kisméretű olló és ragtapasz pihent. – Ha kellene. – átnyújtotta a tasakot.
Oliver felegyenesedett Darius mellől. A pálcás kezét a kráterszája felé irányította.
- Salvio hexia! - a levegő egy pillanatra megremegett. – Szerencse, hogy sokat olvasok. – fordult Darius felé. – Remélhetőleg ez elegendő lesz, hogy ne halljanak meg minket. – vonta meg a vállát, bár életében most használta először ezt a varázslatot, így némiképp kételkedett a saját teljesítményében.
Ismét a táskájához lépett, és kivette belőle a korábban megkezdett vizes palackokat. Az első korty után jött rá, hogy mennyire szomjas volt. Mohón kiitta az üveg felét. Most tűnt csak fel neki, hogy odalent még sötétebb volt, mint a felszínen. Épphogy még szabad szemmel el tudtak látni pár méterig.
Kimerülten rogyott le a sziklafal tövébe. Fájt mindene: a feje, a csontja, a füle, az izmai. És volt egy olyan sanda gyanúja, hogy az éjszakát az erdőben kell tölteniük. Ebből óriási balhé lesz!
- Lumos – suttogta hirtelen Oliver, mire a pálcája hegyén kéken izzó fémgömb villant fel. – Szerinted, mi ez a hely? – kérdezte Darius-tól, miközben a kezét magasabbra emelte, hogy jobban beláthassák a helyet. Első ránézésre egy földbe vájt üreget vagy barlangot találtak. A falon különös barlangrajzszerű firkák és ábrák éktelenkedtek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Fõnix Rendje
A varázsvilág védelméért
▽ Hozzászólások :
35
▽ Reagok :
22
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Tyler Posey



»
» Szer. 21 Jún. - 3:09

Adventures are what I live for

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”
Oliver & Darius

Ez is csak én velem történhet meg. Darius, az esetlen, szerencsétlen idióta, aki a Rengeteg közepén is képes legurulni egy hatalmas gödör aljába. Ilyen nincs, de tényleg. Legszívesebben elkezdenék puffogni, de az semmi hasznosra nem vezet, inkább agyalásba fogok. Először is, ki kellene jutnom innen. Elsuttogom egy Lumost, de csak firkákat látok a falakba vésve. Semmi indát nem találok, amin felmászhatnék. Jelzőfényt nem lőhetek fel, hisz lóhátsójú barátaink sem vakok - mennyivel könnyebb lenne úgy! -, és valahogy nincs kedvem újralátni őket hatvan éven belül. Kimászásra alkalmas dolgot sem látok, bár a vizuális képességeim nem megbízhatóak jelenleg, hiszen apró csillagok robbannak szét a szaru hártyám előtt. Biztos bevágtam valahová a fejemet, nem csak a könyökömet. Nem sok kell, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, hiszen semmi ötletem nincsen, csak itt dekkolni amíg észre nem veszik, hogy hiányzom, de Oliver ismerős nevetése szakítja meg a Rengeteg ismeretlen lények által kiadott hangfüggönyét. A lyuk fölé száll egy gömb, mely pár pillanat múlva meg is semmisül. Nem hiába; Mindig is tudtam, hogy ő az eszesebb kettőnk közül, és ezt minden alkalommal sikerül bebizonyítania. Nem mintha bántana, amíg egy oldalon állunk, csak örülök a segítségének.
Én is elnevetem magam, megkönnyebbülök. Nem egyedül fogok megrohadni ebben a barlangban, amíg a húgaim a jelzésértékű fejfám felett hullatják a könnyeiket az örökké elveszett bátyjuk miatt.
- Oké, én nem sietek sehova! - kiáltok vissza, mialatt lassan feltápászkodom. Nem látom mit művel Oliver, bármennyire is érdekel, hogyan oldja meg ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet, de egy kis idő múlva meghallok egy tompa Diffindót, majd egy hasonlóan életlen puffanást. Neki szerencséje volt, ő talált indákat. Arrébb állok a kráter szélétől, figyelmesen magam elé nézek, nehogy megint rosszul járjak, és még mélyebbre zuhanjak. Bár az egóm már így sem tud hova süllyedni tovább. Tudjátok, van az a pont, ahol már nincs visszaút, mint például a csúnya bukfences mutatvány után egy gödörben fetrengeni, ráadásul a haverod meglát és végül neki kell kimentenie. Na, az valahogy elveszi az ember méltóságának a maradékát is. Még szerencse, hogy erről nem készül valamilyen dokumentáció, és csak Oliver látja. Ő már amúgy is annyi szerencsétlenségemnek volt szemtanúja, hogy meg se kottyan neki a nevetséges pózom.
Meg inkább örül annak, hogy élve talál.
Mikor akrobatákat megszégyenítő módon landol a gödörben odasietek hozzá, és megöleljük egymást. Féltem, hogy elteszik láb alól a kedves és vendégszerető kentaur komáink.
- A büntetőpont a legkevesebb! Mák, hogy megúsztam csonttörés nélkül. De egyébként tény, hogy jó dolog, hogy nem kell esésből vizsgáznunk. - mondom nevetve, és figyelem mit kap elő a táskájából. Kis keresés után meg is leli az elsősegély csomagját és odanyújtja nekem, én megköszönöm és keresek egy nagyobb követ, amire letehetem a hátsó felem. Ennél a srácnál tényleg minden van! Nem néztem magam át tüzetesebben, de a gurulásom alatt biztosan szereztem mélyebb karcolásokat is, de egyelőre a földet érésem tompa fájdalma megbénítja a testem, mást nem nagyon érzek. Először azt a kezemet vizsgálom meg, amelyikre rázuhantam. A kézfejemen egy tucat kisebb karcolás, semmiség, és azon kívül, hogy meglehetősen sajog, az alkaromon sincs olyan seb, amit le kell kezelni. A vállamnál van egy csúnyább vágás, leveszem a pulcsimat, hogy hozzáférjek rendesen, bár az anyagot száz helyen felhasították a Rengeteg növényei. A rövid ujjú pólóm szövetén keresztül azonnal betör a hűvös esti szellő, ki is ráz a hideg. Lefertőtlenítem a sebet az egyik fiolában található sebbenzinnel, nagyon csípi a bőröm, de szó nélkül tűröm. Egy gézdarabot nyisszantok az ollóval, amit a tapasszal a vállamhoz rögzítek némi bénázás után.
- Ez mondjuk nem rossz ötlet. - mondom, miután Oliver lehangszigetelte az általam felfedezett lyukat. Visszavettem magamra a pulóveremet, majd a csomó helyen kiszakadt nadrágom alatti bőrterületeket vettem górcső alá. Semmi olyasmi, ami miatt újabb adag benzint kellene magamra kennem, hurrá! Visszatuszkolom a tasakba a felszerelést, bár már cseppet sem mondhatóak sterilnek, azért még jól jöhetnek. Azonban nem állok fel a szikláról. Remeg a lábam a fáradtságtól, csontig hatoló kimerültség lüktet az összes sejtemben. A világító pálcám tehetetlenül pihen a poros földön, a barlang falának televésett tövét bevilágítva.
- Őszintén, fogalmam sincs. - sóhajtom. - De szívesen körbenéznék, ha már beestem ide. Biztos a sors akarta, tudod. - nevetek erőtlenül. - Előtte mondjuk lepihenhetnénk. - ajánlom fel.
Lomhán lehajolok szegény kis pálcámért, és amint a kezem ügyébe akad elkezdek keresni egy megfelelő faágat. A lyuk mélyén néhány magasabb példány is meredezett, azonban élő fát felgyújtani nincs szívem, meg azt nehezebb is eloltani, ha a tűz nagyon rakoncátlan lenne és már nem tudnánk irányítani. A kráter szélén rengeteg letört, elszáradt csonk van, így könnyű volt együltő helyemben rálelni egy jó vastagra, ami már amúgy is halott.
Incendio! - harsogom, és ropogó tűz öleli körbe a faágat. - Remélem nem égünk le. - mosolygok Oliverre. Jól esik a közeli lángoló ág melege ebben a hűvös, kissé nedves levegőjű lyukban.
A pálcámat egy Lumos segítségével újra fényessé varázsolom, és azt a televésett fal felé irányítom.
- Te, haver, te vagy a jártasabb ebben kettőnk közt, de szerintem ezek rúnák, nem? - kérdezem a fiút miközben a pillantásomat végig a furcsa jeleken tartom. - Kicsit néha hiányzik, hogy legyen egy stréber haverunk. - vallom be. - Mennyivel könnyebb lenne az életünk! Akkor biztosan nem kéne a Rengeteg egyik lyukában töltenünk az éjszakát, ráadásul lehet, hogy egy baziliszkusz fészekbe sikerült belepottyannom. - siránkozom. - Azért nem bánom, hogy felfedeztük a helyet, ameddig élve kijutunk innen. Valamelyik prof csak utánunk jön, nem? ... Nézd ezt a rúnát! - intek a kezemmel Olivernek, hogy jöjjön közelebb, és magam is nehezen, de felemelkedem a kőről, ahol pihentem, és odatántorogtam a barlang falához. Egy furcsa, három egymásba fonódó háromszöget ábrázolt a rúna, amelynek csúcsai fenyegetően élesek voltak. Hátborzongató érzés volt még rápillantani is, de meglehetősen vonzott az ereje. Nem kétséges, ez valami erős mágiát birtokolt. Elfogott a rettegés.
- Valahogy már nincs olyan jó benyomásom erről a helyről, mint úgy másfél perce. - bököm ki másfél perces bámulás után. - Mi lenne, ha gyorsan összeszednénk magunkat, körülnéznénk, és még mielőtt feljönne a nap a biztonságos, pihe-puha ágyunkban lennénk már? - vetem fel kétkedve. Darius Haven megfutamodik egy éjjeli kalandtól?
Ez a rúna tényleg valami erőteljes varázslatot rejt magában.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Hozzászólások :
13
▽ Reagok :
10



»
» Pént. 23 Jún. - 21:19
Oliver tekintette a pálcák fénye által megvilágított, nyirkos és csúszós barlangfalról a sziklatölcséren keresztül az égboltra csúszott. A sápadt hold ezüstszövetű takarója most már az egész Tiltott Rengeteget lefedte. A nappal sem túl barátságos hely éjszaka egyenesen rémisztő.  Tanulmányaik alatt többszöris előfordult, hogy a kalandozó párost az erdő közepén érte a rozsdavörös alkonyat, de arra még nem volt példa, hogy az éjszakát is a zabolátlan varázslények növénypalotájában kellett tölteniük. Lehet, hogy csak az éjjeli megvilágítás miatt, de a barlang a Tiltott Rengeteg kincseihez képest is borzongatóbb és ijesztőbb volt. Különös erő ölelte a keblére a mélyedést: a mágia ott csörgedezett a repedezett sziklafalak poros ereiben.  

Ahogy ott ült a barlang sarkában, a hátát a kiálló, kavicsos falnak vette, elmerengve meredt a sebeit tisztogató barátjára. Hogy jutottak idáig…A hirtelen beálló csendet Darius törte meg, a hangja ostorként csattant a fülében.
- Őszintén, fogalmam sincs. De szívesen körbenéznék, ha már beestem ide. Biztos a sors akarta, tudod. – a nevetését látva Oliver szája is vékony, fáradt mosolyszerűre – amiből ki lehetett olvasni egy „ebből baj lesz”- üzenetet - húzódott.
- A sorsnak akkor nagyon különös humora lehet. És teljesen kiszámíthatatlan. – szavainak nyomatékot adva végigsimított az alkarján éktelenkedő tetováláson.
Magában megállapította, hogy Darius nagyon ügyesen bánt az ollóval és a géztekerccsel. Látszik rajta, hogy kellő rutinnal és tapasztalattal rendelkezik ezen a területen is. Amennyi kalandba együtt és külön is belekeveredtek már zsenge koruk ellenére, az bőven kitenne egy egész regénysorozatot. Darius Haven és a Tiltott Rengeteg. Sikerre lenne ítélve. Édesanyja is kedvelte a barátját, igaz, csak egyszer találkoztak két évvel ezelőtt a King’s Cross pályaudvaron. De sok történetet mesélt a csellengéseikről, amiért egy megrovó, de pajkosan csillogó tekintet és mosolyt kapott.
Ahogy nézte Darius-t, aki időközben összecsomagolta a fertőtlenítőtől és piros foltoktól nedves gézlapokat, egy gondolat furakodott előre a fejében.
- Tudod, sosem faggattál, hogy mi történt azon a nyáron. – az utolsó szót szinte sziszegte a fogai között. – És ezt köszönöm! – tette hozzá gyorsan, mielőtt Darius azt hinné, hogy vádolná. Azon kevesek közé tartozott, akivel szívesen megosztotta volna a tragédiáját, csak hát a körülmények: a tanulás, a kviddics háttérbe szorította. Egy kentaurtámadás utáni barlangfogság tökéletes, a végletekig elszigetelt helyszínnek tűnt.
Nehéz időszak volt. – fogott bele. Az emlékek elszabadult nehéz birkózok módjára dobálták egymást a fejében. Végül a legvéresebb részlet diadalmaskodott: - Egy ehhez hasonló kígyó csúszott le anyukám torkán. – felemelte a kezét, és rámutatott a koponyából kicsúszó viperára. – Éjjelente még mindig hallom a sikolyát. – amíg beszélt Darius egy okos megoldással meggyújtotta egy nagyobb, elhalt ágdarabokat. Oliver szórakozottan rászórt pár száraz levelet. Egy-kettő a puszta érintésétől is levélporrá robbant a kezében. A tűz fellobbant.  Oliver tekintete barátja arcáról a vidáman táncoló lángokra siklott. A forró lángnyelvek kellemesen nyaldosták a karján felálló színtelen szőrszálakat. Egy hosszabb bottal időnként megpiszkálta a tüzet, bár a mágikus lángok aligha aludtak volna ki. Régi, mugli szokás…
Némán a táskája után nyúlt, kivette belőle egy doboz kondéros kekszet – a címke szerint hamisítatlan Mézesfalás- minőség - és halkan felbontotta. Beleharapott a puha, fűszeres tésztába, amit – a felirat szerint –mézzel bolondítottak meg, majd barátja felé nyújtotta a muffin-alakú édességet. A megannyi varázslatos sütemény közül Olivernek ez volt a kedvence.
Darius-ból áradó vidámság, a kellemes tábor-hangulat, és a dobozból áradó tömény fűszeres mézillat elűzte a lelkére nehezedő rosszkedvet. Kicsit megbánta már, hogy felhozta a tragédiáját. Mégis csak egy váratlan felfedező túrán voltak, aminek minden – életben töltött - perce ajándék.

A pattogó tűz megnyugtató hangja kellemes félálomba szenderítette, elnyomva a felszínen üvöltő farkasok holdszimfóniáját. A szemhéjai egyre nehezebbé váltak, és csak a bot, amit időközben támasznak használt, mentette meg egyelőre attól, hogy arccal előre a forró szenes ágak közé boruljon.
- Te, haver, te vagy a jártasabb ebben kettőnk közt, de szerintem ezek rúnák, nem? – Darius hangja kampóként rántotta vissza a valóságba. Felpillantott a tűzből. Sietve lenyelte félálomban a szájában pihentetett süteményfalatot, majd követte a barátja pillantását a sziklafalba égetett különös szimbólumra.  – Kicsit néha hiányzik, hogy legyen egy stréber haverunk. – tette hozzá, miközben Oliver lecsavarta a második palack üveg nyakát, és leöblítette a víztől a szájpadlására ragadt mézes tésztamasszát. - Mennyivel könnyebb lenne az életünk! Akkor biztosan nem kéne a Rengeteg egyik lyukában töltenünk az éjszakát, ráadásul lehet, hogy egy baziliszkusz fészekbe sikerült belepottyannom. Azért nem bánom, hogy felfedeztük a helyet, ameddig élve kijutunk innen. Valamelyik prof csak utánunk jön, nem? ... Nézd ezt a rúnát! – intett Olivernek, hogy lépjen közelebb. Nem kellett sokat „könyörögnie”: sebesen feltápászkodott a földről – a kígyófészek lehetősége különösen megrémítette, halálosan félt tőlük - és Darius mellé lépett. A kezével óvatosan végigsimított a szimbólum mélyedésén.  Összehúzta a szemöldökét.
- Hm…Nem ezt a jelet követtük menekülés közben? Hülye ötlet volt… - morogta az orra alatt.Bár nem vagyok a rúnaírás mestere, szerintem ezt varázslattal vésték bele. Túlságosan tökéletes a kialakítása és mintha vibrálna is…. – megfordult, hogy a táskájából magához vegye a kaland során igencsak viharverté vált pergamenjét. – Egyébként – a hangerejét tompíthatta a túratáska gyomra, amibe kénytelen volt alámerülni, hogy a sok kacat közül kihalássza a papírlapot. – a bátorságod ellensúlyozza a stréber haver-hiányt. Terepen aligha vennénk hasznát. De ha csak ez hiányzik: mi lenne, ha ezentúl a kalandjaink kimerülnének a házi feladatok írásában? McGalagony is mindig ezt mondja, Madame Cvikker pedig van annyira félelmetes, mint egy felbőszült kentaur.  – vigyorogva rákacsintott Darius-ra – Fawena-t is a könyvtárban ismertem meg…– elharapta a mondatot, majd kissé vöröslő füllel folytatta a keresgélést.

Felegyenesedett, visszasétált a falhoz, ráhelyezte a fakó sárga pergamenlapot a rúnára, és a rágott végű, tintától csöpögő pennával körberajzolta. Az egymásba fonódó háromszögek pengeéles csúcsai apró lyukakat vájtak a papírba. Ha a barátja figyeli a ténykedését, akkor felpillant a sastoll orrcsiklandozó paravánja mögül. – Ez elég stréberesen néz ki? – vigyorgott. Pár csuklótörő pennamozdulat után diadalittasan felemelte a pergament. – Kész! Talán a Spellman-szótagképtárában lesz róla valami. - büszkén megmutatta a kész művét:



- Ami a rúnaismeretemet illeti – fogott bele, immáron újra a tűz fényében állva. Megpróbálta tűrhető tekercsformába rendezi a csálén össze-visszaálló, gyűrött és szakadt pergamen lapot. - Egy év után leadtam a tárgyat. Bár, ha ilyen gyakorlatias lett volna Evan Hayes professzor módszere, maradok. – csóválta a fejét. – Ha minden igaz, akkor a háromszög a halál a jelképe. Ha ez igaz, akkor három háromszög nem túl biztató… - rápillantott Darius-ra. Megmert volna esküdni rá, hogy ugyanazokkal a baljóslatú gondolatokkal viaskodik, mint ő. A barlang megmagyarázhatatlan légköre már-már fojtogatta. A tűz kellemes lángjai ellenére is végigfutott rajta a hideg. Felvette a földről a pálcáját, elmormolt újra egy Lumos-t, és körbenézett a nyílásban. – Ez szerintem egy térkép. – fejtegette tovább a rúna – rejtélyét. – Ha feltételezzük, hogy a fába vájt szimbólumok is megegyeznek ezzel.– a pálcás kezével rámutatott a háromszögekre, amik úgy fonódtak össze, mintha egy családi képhez állnának portét. – Az utat jelölik.

Oliver arca a tűz és a pálcák kékes derengésében viaszsápadtan csillogott. Az izmai megfeszültek az állkapcsán, a tarkója különösen bizsergett. Lázasan kutatott az emlékeiben: valóban a rúnát követték, de miért? Egy seregnyi kentaurral a hátuk mögött nem volt idő mérlegelni, de mintha minden egyszerre történt volna. A nyomasztó csend szorgalmas tücsökként ciripelt a fülében. Amikor Darius újra megszólalt, összerezzent:
- Valahogy már nincs olyan jó benyomásom erről a helyről, mint úgy másfél perce. Mi lenne, ha gyorsan összeszednénk magunkat, körülnéznénk, és még mielőtt feljönne a nap a biztonságos, pihe-puha ágyunkban lennénk már?
- Egyetértek! – a szavait Oliver szapora bólogatással nyomatékosította. A pálcáját magasba emelve, a barlangfalához simulva bizonytalanul lépett párat előre a nyílás koromsötét belseje felé. A fénysugár, közvetlenül a feje mellett, „beleharapott” egy aprólékosan felfestett emberi bokába. Magasabb emelte a kezét, hogy alaposabban szemügyre vegye a különös festékpacát.
- Ezt nézd meg! – suttogott hátra a válla felett Darius-nak. – Világíts ide, kérlek! – mutatott a barlangrajz apró szeletére.

Ha a barátja odalép hozzá, akkor a pálcák fényében egy gyönyörű, részletgazdag – nem mozgó – freskó bontakozik ki előttük, amin egy háromfős kis csoport sétált keresztül egy rozoga, középkorinak ható, meglehetősen avíttas település főterén. A háttérben egy magas, a tűztől gerendáira omló templom sikított az ég felé. A vastag füstfelhő, amit vörösre festettek a magasba csapó lángok, elnyomta a csillagok ragyogását – legalábbis Oliver ezzel magyarázta a fénylő égitestek hiányát. A pálcáját közelebb tolta a nedvességtől és párától csúszós sziklafalhoz. Próbálta kivenni az arcukat, de azt egyrészt mély kámzsa rejtette el, másrészt a művész szemmel láthatóan nem vesződött az arcvonások részleteivel: a szemeket, füleket, orrokat és szájakat összefüggő fekete árnyékfoltokkal helyettesítette. A pálcafénye rásiklott a festmény jobb sarkára: a durván megmunkált, csálé, a földből félig kiforduló városi fatáblára a Salem – feliratot vésték.
Oliver homlokráncolva kutatott az emlékei között. Salem…Salem…ahogy ízlelgette a település nevét, beugrott egy távoli, elfeledettnek hitt emlék a tisztítótüzekről, az akasztásokról, a vízbefúlásokról. Talán egy mugli filmtekercsen láthatta… A XVII. században borzalmas, kíméletlen, barbár eszközökkel üldözték azokat az embereket, akikről azt feltételezték: szoros kapcsolatban állnak a mágiával. A sors különös fintora, hogy hiába a vallási fanatizmus és az istenfélelemtől dörgő, vérgőzös prédikáció: az esetek többségében sosem kaptak el igazi varázslókat és boszorkányokat. A saját, ártatlan, a szemükben „egészséges” szomszédjaikat, barátaikat mészárolták le.
A tekintete a tábla és az égő templom között ugrált. Borzadva döbbent rá, hogy amit látnak, az egy brutális kivégzés füstös részletei. Szinte hallotta, ahogy a vastag, rozsdás lánccal lezárt templomkapuk megreccsenek az öklök és a faltörő kosként használt padok püffölésétől… az áthatolhatatlan füst fojtogatja a torkukat…. A fülében csengett a könyörgésük… csak pár pillanat múlva döbbent rá, hogy tényleg hall valamit…Lekapta a tekintetét a festményről, és a sötét folyosó felé világított. A nyirkos és egyre hűvösebb „tisztásról” egyetlen út vezetett tovább a föld alatt.  Oliver minden csontja visszakozott az ellen, hogy továbbmenjenek. A kíváncsisága, mint mindig, most is erősebbnek bizonyult. Mégis mi baj lehet? Dumbledore erdejében biztonságban vannak! Eltemette a rossz érzését, meggyőzte magát, hogy ez csak egy ártatlan kaland és egy vicces kedvű diák vagy egy remete, az őrület határán táncoló mágus festette a képet.

Óvatos léptekkel elindult hát az ösvényen, remélve, hogy Darius is vele tart. Alig haladt előre pár métert - a tábortűz fénye idáig már nem tudta követni -, mikor a háta mögött újabb hang ütötte meg a fülét. Oliver megtorpant. A fülét hegyezve, az erejét megfeszítve koncentrált a zajforrására. A kezdeti monoton, merev sziklakopogtatás lágyabb tócsacuppogásra váltott. Megfordult - és ha Darius is így tett -, akkor a kettőjük pálcafénye megvilágította a sziklafalról olvadó jégkrémként lefolyó festményt, ami most egyetlen nagy, alaktalan, színektől kavargó foltba tömörült. A festék-lé lassú kígyóként végigsiklott a lábuk előtti vékony sziklasínen, majd a két fiútól pár méterre futónövényként felfutott a sziklafalon.
Oliver tátott szájjal figyelte, ahogy a fal közepén, óriás pókra emlékeztető színes paca vékony szövésű festékhálót sző a barlang falára. Pár perccel később egy újabb, gyönyörű, részletgazdag freskó bontakozott ki a szemük láttára.
- Ezt…- kezdte, de a döbbenet a torkára forrasztotta a szót. Nyelt egy nagyot. - Ezt láttad? – suttogta megrökönyödve. Szüksége volt a megerősítésre, hogy nemcsak hallucinált, és a festmény tényleg áthelyezte magát. Hozzászokott már a mozgóképek látványához, de nem ilyen formában.
A magasba emelte a kissé remegő pálcás kezét, és az egyre növekvő szorongását legyűrve, közelebb hajolt a festményhez. Az előző jelenetnél látott három csuklyás alak – Oliver élt a gyanúperrel, hogy igazi varázslók és boszorkányok lehettek – most egy ehhez hasonló barlangban álltak. Az arcukat továbbra sem látta, és kevésbé viselte meg lelkileg az eseménysor, de így is volt egy nagyon érdekes szelete a festménynek: a háttérben egy nyitott szentély támoszlopai rajzolódtak ki. A rituális helyszínre kacskaringós csigalépcső vezetett. És volt még egy változás: a freskó felett rúnabetűs felirat izzott. Oliver ezt már tényleg képtelen volt elolvasni. Kérdően nézett Darius-ra, hátha a barátjának ismerős lesz bármelyik jelkép.
A mágikus alkotás alján - ahol korábban az árulkodó Salem - felirat pihent - egy sűrű tollazatú, ébenfekete holló figyelte a fiúkat. A madár - ami szintén nem a legjobb ómenek egyike a varázslóvilágban - izzó tekintete égette a bőrét. Oliver lassan kinyújtotta a kezét, hogy megérintse… pár centire volt a fejét, az ujjbegye már majdnem súrolta a tollát, amikor a holló váratlanul és dühösen csettintett egyet a csőrével, majd visítva kirepült a festményből. A karmait megpróbált belemélyeszteni a fiúk bőrébe. Oliver ordítva védte az arcát a madár elől, ami kétszer megkerülte a diákokat, majd belerepült a folyosó sötéten korgó gyomrába.
- Azt hiszem, eleget láttam! – dohogta a földön kuporogva. – Rád nem hozza a frászt ez a hely?
Egyre jobban zavarta a hely. Inkább tiporják halálra a kentaurok, de egy percet sem marad itt tovább! A mozgó festmény, a rúnacsokrok, az olajfestékből feltámadó holló… Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy figyelik őket.
Lassan felállt a földről, és megmarkolta a pálcáját. Olyan erősen szorította a farudat, hogy az ujjbegyei elfehéredtek. Ahogy felegyenesedett, a tekintete újra rásiklott a barlang rajzra….a döbbenetében a bükkfa botdarab kicsúszott a kezéből, és koppanva a földre zuhant. Ez lehetetlen…A kavicsmatracon guruló pálcafénye megvilágította Oliver megrökönyödött, holtsápadt arcát és azt a falrészt, amit kővé dermedve bámult: ahol az előbb még a holló helyét egy izzó felirat vette. Ezúttal olyan nyelven írták, amit Oliver is könnyedén el tudott olvasni.
- Itt áll a neved! – lehelte elhalló hangon, a kezével a vörösen izzó névre mutatva: Darius Haven. Erősen megmarkolta a barátja vállát.
- Jobb lenne, ha… – kezdte volna, de ebben a pillanatban a hátuk mögött égő vidám tábortűz hívogató fénye végleg kialudt, majd egy tompa puffanással a menekülésükre szolgáló indakötelek is belevesztek a kavargó sötétségbe. Talpuk alatt, a sziklarepedésekből tejfehér, bokáig érő nyomasztó köd szivárgott a felszínre. Csapdába estek. Az elszenesedett facsonkokból halvány füstgomolyag menekült ki a földalatti barlangból. A vidám kaland rémálommá vált. A jelenet felidézte Albus Dumbledore kedvenc évnyitó mondatát: „A Tiltott Rengeteg tiltott terület mindazok számára, akik nem óhajtanak kínok kínjai között meghalni…”. Ez vár rájuk most?
Oliver gépiesen lehajolt, és a köd fogságában kitapogatta a pálcájáért. Ösztönösen Darius mellé lépett. Most már biztosra vette, hogy nincsenek egyedül, és ez a gondolat mindennél jobban megrémítette.
- Van esetleg bármilyen ötleted? – ahogy feltette a kérdést, a sötétségbe boruló sziklafolyosó gyomrából velőtrázó sikoly ütötte meg a fülét. Először összefüggéstelen harácsolásnak tűnt, majd ahogy az első rémült döbbenete tovaszállt, a hang kezdett „alakot ölteni”. A keserves, szívszorongató sikoltás egy nő torkából tört fel…Egy sikító szellem? Nem, ez ismerős… Ez lehetetlen… Csak képzelődöm…
A sötétség gyomrából édesanyja panaszos halálhörgését hozta a szél. A rettegés helyett vörös köd ereszkedett Oliver elméjére. Egy pillanat alatt eldobta a józanságát, a félelmét, az óvatosságát, és a hang irányba rohant… Nem törődött azzal a következményekkel, nem érdekelte, hogy mi vár rá a sötétben, csak futott. Gyilkos vággyal szomjazta annak a lehetőségét, hogy ez a barlang visszaadja az édesanyját.

Zakatoló szívvel követte a köves ösvényt egyre beljebb és beljebb. A pálcás kezét maga elé tartva világította az utat. Egy éles kanyar után az út süllyedni kezdett. A kék fénygömb megvilágította a szemközti falat: egy színes árnyék suhant el mellette. A mágikus freskó ott loholt a sarkukba. A levegő egyre nedvesebbé vált, és mintha édesanyja sikolya vízzubogással - talán földalatti patak - párosult volna. Egy utolsó borotvaéles bal kanyar után az út elfogyott, és édesanyja hangja is visszaszállt a sírba. Oliver tüdeje szúrt, a lehelete dús páragömbbe vonta az arcát. Az izmai sajogtak, de a tekintete továbbra is fáradhatatlanul izzott. Nem bírt gondolkodni.
Muszáj megmentenem! Itt az esély! - győzködte magát. De nem történt semmi, nem látott senkit és semmit. A kezeit a térdére támasztva tehetetlenül bámulta az útját álló tömör sziklafalat, amit hiába ütött meg kétszer is, egyáltalán nem omlott le az akarata előtt. Pedig hallottam!
Az elméje lassan csillapodott, és az áthatolhatatlan ködfátyol is kezdet feloszlani. Lázasan próbált értelmet találni az elmúlt percek eseményeinek. Körbenézett: a nem túl tágas kör sziklaterem közepén egy vastag falú kőoszlop nyúlt ki a földből. A simára csiszolt tetején egy ovális alakú kőtál pihent. A peremén egy ezüst tőrrel.

Oliver lassan odasétált, és tüzetesen szemügyre vette: az oldalán - számára – lefordíthatatlan, fejkoszorúra hasonlító rúnafelirat csillogott. A tál belsejét alvadt vér mocskolta be, az ezüst tőr ellenben természetellenesen tisztának tűnt.
Ha barátja is belépett a terembe, akkor az árnyékként követő mágikus festmény a falon újabb alakot ölt fel: Darius látszik rajta, a kezében a tőrrel. A tenyerén éktelenkedő hosszú vágásból kövér vércseppek hullottak a tálba…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Fõnix Rendje
A varázsvilág védelméért
▽ Hozzászólások :
35
▽ Reagok :
22
▽ Kor :
18
▽ Avatar :
Tyler Posey



»
» Kedd 11 Júl. - 16:47

Adventures are what I live for

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”
Oliver & Darius

Élek-halok az izgalmas és parányit veszélyes dolgokért, felüdülést hoznak ezek a kalandok az amúgy szürke és unalmas sulis hétköznapokba. Mindig csak a koránkelés, a tumultus a mosdókban, az álmosan morgó diákok panaszai az első órán, a sercegő tollak a pergamenen, a nehéz könyvek lapjainak suhogása, a tanárok intelmei, a rohangálás a folyosókon, a leckeírás, a fáradtan ágyba esés, majd újrakezdés. Nem tűröm a monotonitást, és minden alkalmat igyekszem megragadni azért, hogy kirántsam magam az unalom mocsarából. Egyszerűen undorodom, ha ugyanazt kell csinálnom minden nap, minden reggel ugyanazokat a félhalott arcokat kell bámulnom. Nekem kell valami új, valami más minden egyes nap. Akárcsak egy kis éjszakai ivászat, egy roxmorts-i kirándulás, egy hülye fogadás, bármi.
Vagy pedig a Rengeteg.
Nem terveztük, hogy itt töltjük az éjszakát, de nem igazán rajtunk múlik ez már. Azt sem terveztük, hogy kentaurok kergetnek majd minket, vagy hogy belebuckázom egy barlangba, de itt vagyunk, nem tudunk nagyon mit tenni azon kívül, hogy várunk, míg erőre kapunk és kimászunk valahogy. Addig is, talán rájövünk mi ez a hely a Rengeteg közepén. Számos kérdés szikrázott fel bennem azzal kapcsolatban, miféle lyukba zuhanhattam bele. Egy állat fészkébe? Valami régi vallási szentély? A vibráló rúnák a falakon, az éjszaka sötétje, a Rengeteg hangjai, mind-mind fenyegetően hatnak rám, a véremben lüktet a kíváncsiság és a félelem gyönyörű keveréke. Egyszerre futnék az ismeretlen és a biztonságos felé. Legalább nem vagyok egyedül.
Oliver mindig reményt sugároz magából. Hülyeség lehet, de maga a tény, hogy túlélte azt a sok mindent, és mégis képes vidám lenni, valahogy engem is segít előrelendíteni az életben. Mikor valami bajba kerülök, - mondjuk beesek egy üregbe a legveszélyesebb erdő közepén – akkor azt mantrázom magamban, hogy rosszabb dolgokat is túléltek már.
Habár fogalmam sincs, mik azok a rosszabb dolgok. Csak tudom, hogy borzalmasak lehettek. El sem tudom képzelni milyen lehet, hogy egy tetoválás emlékeztet a nap minden percére azokra a szörnyű órákra. Elviselhetetlen lehet a saját bőrödön hordani a legrémesebb napjaid emlékét, és csodálkozom, hogy Oliver még nem nyúzta le a karjáról a legfelsőbb rétegeket.
Megértem, hogy ha nem akar róla beszélni, ez nem olyan dolog, amiről az emberek vigyorogva csevegnek. Így sosem kérdeztem rá a történtekre. Csupán feleslegesen emlegettem volna fel, céltalanul okoztam volna neki álmatlan éjszakákat. Nem kell mindig újraélnie ezt. Most azonban ő hozza fel.
Hallgatok, mialatt mesél. Először ránézek, sajnálattal teli arccal, de amint belekezd a rosszabb részbe muszáj elkapnom a fejem. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Főképpen amiatt, hogy az anyukáját is megemlíti. Nem sokszor találkoztam vele, de egy tüneményes asszonynak tűnik, és Oliver elbeszélései is csak megerősítik bennem ezt. Néha elfelejtem, hogy ezt mindketten átélték.
A poros földet bámulom magam előtt, igyekszem a feltörő hányásomat visszatartani. Elönt az adrenalin, a tehetetlen düh, remegek. A gyomrom, mint egy kő, olyanná válik, és mélyen beszívom a levegőt. Nem tehetek semmit, és ennél rosszabb dolog nincs a földön. A legjobb emberek szenvednek a legtöbbet, és nincs ami ezt megváltoztathatná. Gyermekkoromban sem voltam oda a mesékért, ahol egy csapásra minden jó lesz, hiszen hamar megtanultam, a dolgokért küzdeni kell. Azonban mikor a legendák főhősei sehol sincsenek, s a saját erőnk csődöt mond, vajon hogyan lehet nyerni? Hogyan lehet túlélni anélkül, hogy elveszítsük a gerincünket?
- Sajnálom. - bököm ki erőtlenül, és még mindig nem nézek Oliverre. Nem megy. Sajnálom, de túl gyenge vagyok hozzá. Sok minden szeretne kitörni belőlem, és a legtöbb kiabálásba fulladna. Persze, nem Oliverrel üvöltöznék, hanem a világgal. Még a sütijéből sem kérek, csak megrázom a fejem, mikor felém nyújtja.
A tűz ropogása segít valamennyire visszazökkenni a nyugalmamba. Kiűzöm a rossz gondolatokat a fejemből, és inkább a rúnákra koncentrálok. Mik lehetnek ezek? Miért vannak kik? Kik vésték bele a kövekbe? Az, hogy erőteljesek, az nem vitás. Biztosan kell lennie valamilyen nagyon jó oknak, hogy ezeket pont ide vájták.
A falhoz lépve végig szeretnék simítani a rúnákon, de hagyok egy vékony levegő hártyát a kő és a bőröm között, nincs merszem hozzáérni egy ilyen nyers varázsú rúnához. Oliver is mellém lép, rápillantok egy másodperc erejéig, látom, hogy valamin tűnődik.
- De, igazad lehet, szerintem is ezt követtük.
- sóhajtom. - Nem tudod véletlenül, mit jelent? - kérdem Olivert, aki már a táskájában búvárkodik, hangja életlenül szól a sok kacat közül. Komolyan félek, hogy soha többé nem bújik elő abból a tatyóból. Az ötlete, mi szerint házit kéne írnunk ehelyett, ideges borzongást indít el a nyakamtól a gerincemen lefelé.
- Hát, köszi haver. - köszönöm meg a bókját, de a legutolsó mondata ragadja meg a fülemet inkább. - Mi is van Fawenával? - tudakolom egy kaján mosollyal az arcomon. Ki ne ismerné a Bradley-lányt? Két évvel fiatalabb nálunk, de a híre megelőzi őt. Legalább akkora bajkeverő, mint mi, szóval simán elképzelem, ahogyan Oliver és ő együtt keverednek valami „bajba”. Jó lenne látni, hogy végre boldog egy lánnyal az oldalán. Kiváltképp, hogy nekem is lehet összejön Emmeline-nel a dolog, szóval nem éreznék bűntudatot, hogy kevesebb időt töltenék a haverjaimmal.
- Hú, hát el kell ismernem, tudsz te stréber lenni is.
- vigyorgok rá, ahogyan végignézem a rajzát. Nekem soha nem jutott volna eszembe másolatot készíteni a rúnáról, bár minél távolabb akarok tőle maradni. Ahogyan az éles, bonyolult vonalakat leköveti a pergamenre... Kész profizmus. Van egy olyan sejtésem, hogy nem először csinál ilyesmit, de nem kérdezek rá. Maradjon ez az ő kis titka.
- A miben lesz róla valami?
- nézek rá nagy szemekkel. Néha komolyan mondom, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Olyan szavakat tud mondani, hogy csak lesek, mint borjú az új kapura. Ráadásul tudja, hogy a rúnaismeretet végig aludtam, mellette ültem azalatt a fél év alatt, amíg Hayes eltűrte a nyálcsorgatásomat, és már ketten könyörögtünk, hogy leadhassam ezt a tárgyat.
- Tök jó lett amúgy.
- A pergamenen kirajzolódó vonalakat nézem, amint haloványan, de ugyanúgy sugárzott valamiféle varázslatot magából. Mint egy haldokló, pislákoló csillag, ami azért megtsz minden tőle telhetőt, hogy megmutassa, van benne azért energia még.
- Ó, szóval te sem bírtad sokáig nézni azt az irritáló csávót.
- A professzor arckifejezésének emlékére megrázom a fejem, és inkább a folytatásra koncentrálok.
- Szóval azt mondod, hogy kövessük a halált?
- kérdem megrökönyödve. Mármint, mindkettőnknek voltak hülye ötletei a pályafutásunk alatt, nem mondom, de ez mindennek a teteje! A barlang falaiból áradó veszélyes mágia, a vaksötét, és a hármas halál, mintha egy tündérmesébe pottyantunk volna! Először a kentaurok, majd a halál rúnája, amit örömmel követtünk, aztán én meg beleestem a saját síromba! Tágas hely, nem mondom, legalább nem kell azon agyalnom, vajon a síron túl is követni fog a nem létező klausztrofóbiám.
Azért követem a barátomat. Ha a halál nyomába ered, én a sarkában leszek. A pálcámat megragadom, és elsuttogom a leggyakrabban használt bűbájomat, a Lumost. A falra irányítom, ahova Ollie kéri, de arra a látványra nem számítok, ami elénk tárul. Egy réginek tűnő freskót rejtett a falra boruló sötétség, amelyen három alak rajzolódik. A város, amelyben ábrázolták az alakokat leginkább azon festmények környezetére emlékeztet, amelyeket anyám gyermeki izgatottsággal mutogat nekünk mindig. Mugliként él-hal a mugli művészetért,  Rembrandt a kedvence, de minden reneszánsz festmény elnézeget akár órákig, és fel se tudja fogni, miért jó, ha egy kép mozog. Na, ez éppen nem csinál ilyesmit. A középkori épületek között álló csoport azonban messze nem tűnik érdekesnek, arcuk sincsen, bár én nem vizsgálom meg a jelenetet olyan alaposan, mint Oliver, de rajta sem látok semmiféle felismerést. A kép többi részlete bőségesebben mesél; Az lángoló, összedőlni vágyó templom, amelyből szinte kiszűrődik a velőtrázó sikoly, a nézelődő tömeg közönyös testtartása, mintha ez mindennapos lenne, a Salem feliratú tábla.
Salem.
Édesanyám sokat mesélt a salemi boszorkányégetésekről. Mikor először megtudta, hogy apám varázsló, azonnal ezek a szörnyű idők jutottak az eszébe, és -okkal!- bepánikolt. Akkoriban bárkire rámondhatták, hogy boszorkány, leginkább a nőkre, majd nyilvánosan megölték őket különböző módszerekkel. Megfullasztották őket, elégették máglyán a szerencsétleneket, esetleg megitattak velük valamit. A pszichopaták igazán kiélhették a kreativitásukat. Ritkán tették a markukat igazi varázslókra ugyan, de talán ez is elősegítette, hogy soha, de soha nem árulhatjuk el magunkat a mugliknak. A megbélyegzés, a kegyetlenség, a nyilvános megalázás... A szégyen, a fájdalom, a szenvedés. Valóban ez jutna nekünk? Megérdemeljük, hogy így bánjanak velünk, mert annak születtünk, amik vagyunk?
A torkomon ég a szó, és minden próbálkozásom kudarcba fullad. Nem tudok erre mit mondani.Arra se tudok rájönni, vajon mit keres ez a kép itt. Ki festhette? Egy varázsló, akinek az őseit ily' módon ölték meg? Egy történesz, aki nem mellesleg a Roxfort diákja volt? Vagy valami ördögi elme, aki így éli ki az elfojtott frusztrációit? Alig észrevehetően megrázom a fejem. Ki akarom űzni belőle a hangokat, meg akarok szabadulni a mérgező gondolatoktól... De mintha ez nem is csak a fejemben lenne.
Oliverre pillantok, aki egy sötét folyosóra szegezi a tekintetét. Kétkedve figyelem a sziklafalakat, ám szó nélkül elindulok, mikor Oliver is így tesz. Hülyeség amit csinálunk, ennek nem így kéne lennie, a szobánkban kéne whiskyznünk! Nem, nem, elnyomom magamban a pánikot, és mereven előre bámulok.
A folyosóra nem szűrődik be a tűz fénye, így pálcánkkal világítotjuk meg az utunkat. Az előző hang helyét lassan valami más veszi át, és Oliver meg is toppan, majdnem beleszaladok hátulról. Követem minden mozdulatát, és azt kívánom, bár ne tenném. A freskó, amit nem rég hagytunk el, mint a gyertya, úgy olvad le a falról, majd egy igazán színes kígyót imitálva csúszik el a földön mellettünk. Megcáfolva minden épeszű számítást, egyszerűen csak felkúszik mellénk a sziklafalra, majd lassacskán, módszeresen, egy újabb festmény rajzolódik ki a szemünk láttára. A percek munkáját lenyűgözve nézzük, meg természetesen rettegve, hiszen sosem hallottunk ilyesmiről, legalábbis én nem. Ha ezt anyám megtudná! Ezek a varázsfestmények akkor is mozognak, ha nem úgy tűnik.
- Igen, Oliver, láttam. És az a véleményem, hogy ezt meg akarom tanulni.
- mondom. A sötét folyosó maga nagyon aggaszt, de nyilvánvaló, hogy a kép úgy van varázsolva, hogy ahogyan haladunk előre, úgy mesélje a történetét. Feláll a hátamon a szőr tőle, de le is nyűgöz. A festményen szereplő rúnákból egyet sem ismerek, így mikor a haverom felém fordul kérdően, csak a fejem rázom. Kissé közelebb hajolok a festményhez, és megbizonyosodom róla, hogy az előző három titokzatos alak szerepel itt is, csak hogy egy teljesen más környezetben; amit sajnos alig bírok megvizsgálni, mert a fényképen szereplő hollót Oliver magára haragítja; s a madár el is hagyja a mázolmány világát. Arcomat a kezeimbe temetve bukok le, és csak remélem, Oliver is hasonlóan tesz. Utálom a dög madarakat amúgy is! Akkor tudom, hogy vége van a támadásnak, mikor Oliver kifakad, teljesen érthetően.
- Dehogynem! Ez egy kész katasztrófa. - mondom elfúlva. Úgy érzem, mintha mindentől félnem kellene, amitől eddig sosem tartottam. Lassan Olivertől is menekülni fogok vajon?
A pálcám fénye az ismeretlen rúnákra mered, és nem hagy nyugodni, hogy nem tudom mit jelentek. Úgy érzem, hogy tudnom kéne, hogy tudom is, csak nem igyekszem eléggé. Ezt a gyanúmat azonban nem oszthatom meg Oliverrel, mivel halálra vált arccal ejti le a pálcáját, és mered a holló hűlt helyére ahol... A nevem szerepel. Kiráz a hideg, és közelebb lépek egyet; a félelmem és a kíváncsiságom csatázik egymással.
- Én nem értem... - mondom, de nem fejezem be. Mindegy mit mondok, ez valami hülye vicc úgyis.
Mintha csak a sors értené mit gondolok, a barlang összes indája felhúzódik, a tűz kialszik, és mint amikor a húgom kiönti a tejet a konyhapadlóra, fehéres köd lepi el a barlangot. Úgy érzem, mintha a barlang szépen lassan felemésztene minket, miközben a rettegésünkből falatozik. Minket akar, ez nem vitás. Nem lepődnék meg, ha koponyákat is találnánk nem soká. Kezdek megőrülni, és minden másodperccel kevesebb reménysugár fénylik bennem.
- Na, jó, Oliver, te szórakozol? - kérdezem elkeseredve. Nagyon remélem, hogy ő áll az egész mögött, és csak teli gatyával akar engem látni. Elérte a célját, nagyon ügyes volt.
- Nincs. Honnan lenne ötletem? Nincs nálad esetleg néhány seprű?
- kérdem kissé feszülten. A helyzetünkből adódóan nincs sok kedvem viccelődni meg ötletelgetni. Az agyam bekapcsolta a vészhelyzet opciót, ami csak arra jó, hogy esztelenül meneküljek, ilyenkor gondolkodásra alkalmatlan vagyok. Jelen esetben ennek fordítva kéne lennie, hiszen hova is menekülhetnék?

Oliver hirtelen lefagy, majd néhány másodperc múlva esztelen szalad az ösvény belsejébe. Utánakiáltok, de mintha meg se hallana, így azonnal utánaeredek. Néhány lépéssel vagyok lemaradva, de képtelen vagyok behozni a távot, mert Ollie, mintha nem ismerne fáradtságot, csak töri előre az utat. Nehezen veszem a levegőt, így felüdülésként ér, mikor egy kőfal elébe kerül, így kénytelen lelassítani. Én összerogyok mögötte, és két mély levegővétel között odaszólok neki.
- Ez... mi... volt?- Az tuti, hogy az évi sportadagomat lefutottam ma már.
Mikor a pulzusom újra a normális közelében van, körülnézek a teremben. A közepén egy kőoszlop magaslik, tetején egy ovális alakú edénnyel; a szélén kilóg valami. Amint megpillantom, az ereimben elkezd lüktetni a vér, és szinte transzba esve közelítem meg a mitikus tárgyat. Kitisztul a kép, és felismerem mi az; egy tőr. Alvadt vérben ázik, de maga a tőr makulátlan, én pedig ebben semmi kivetnivalót nem találok. Mintha ennek így kellene lennie. Az agyam érzi, hogy nincs valami rendben vele, de a szívem azt súgja, az egész tökéletesen normális. A rúnafelirat is ismerősen fest, nem tudnám lefordítani, de érzem a jelentését; bár felfogni képtelen vagyok.
Oliverre nézek, de a tekintetem megragad a falon kirajzolódó képen; Én vagyok rajta, amint a tálba folyatom a véremet. Egészen elképesztő érzések és gondolatok cikáznak át a fejemen, a vágy és a rettegés keveréke a leghatalmasabb. Oliverre pillantok, és tudom, hogy valamit mondanom kellene. Az arca visszarángat a valóságba, és gyorsan hátrálok, minél messzebb a tőrtől. A festményhez megyek, végigsimítok a karom képén. Úgy érzem, a jobb vállamat hideg szellő cirógatja – igazából. Gyorsan magam mellé húzom a tapogatózó kezem, és Oliver mellé lépdelek. Nem lehet igaz.
- El kell innen mennünk. Most, Oliver! - határozottabban mondom, mint ahogyan szeretném, de a terror átvette az elmém felett az irányítást, de inkább ez, mint a vágy a tőr iránt. A pálcámat olyan erősen szorítom, hogy félek, kettébe töröm. Felemelem, hogy meginduljak, de a fénye megcsillan valamin. Nem érdekel mi az, de a testem megint nem nekem engedelmeskedik, és megindul a fémmel övezett faládák felé. Három darab fekszik a terem egyik sarkában, szorosan egymás mellett. Mindegyik nagyjából fél láb hosszú, és rúnaírással vannak díszítve. Látszik rajtuk, hogy öregek, a nedves levegő kikezdte a fa anyagát, a fém szegélyek néhol rozsdásak. Egy egészen furcsa zár található rajtuk, zsigerből tudom, hogy a tőr nyitja őket; sőt sejtem, hogy a rúnáknak is fontos szerepük van. Az egyiken pirossal kiemelve egy olyan rúna áll, amelyik egy kereszt és egy V betű egyesítéséhez hasonlít leginkább. Ahol a kereszt két szára keresztezi egymást, ott van a V talpa. A ládából agresszió árad, nyers erő, kitartás. A másikon három vonalból álló barna rúna díszeleg, két párhuzamos vonalat egy harmadik köt össze, akár mint egy két szárú T betű. Olyan ránézni, mintha az otthoni házunkon túráztatnám a szemem. Biztonságot áraszt magából. Az utolsó ládán egy sárga jel éktelenkedik. A szememet nem bírom levenni róla, vonz engem, felismerem magamat a rúnában. Ha le kellene írnom, akkor két Y-ra hasonlít, amelyek összecsúsznak.
Én is úgy érzem magam, mintha egy rémálom csúszna össze a valósággal.
- Oliver, nem tudod, ezek mit jelenthetnek? - kérdem tőle, de szinte előre érzem, hogy nem fogja tudni. Nem hibáztathatom, én sem tudom, csak érzem, mit sugároznak magukból.
- Szerinted is bele kéne próbálnom a tőrt valamelyikbe? - az aggodalmam szépen lassan fel fog falni engem. - Az az érzésem, hogyha rosszba dugom, meghalunk. - vallom be. A pálcám fénye tündökölve játszik a ládákon, a tőrön, a tálon. Nagy levegőt veszek. Várok, hátha Oliver lebeszél róla, hátha az segít, hátha megállítja a lábaimat, amik a tőr felé visznek, hátha megrángat, hátha megakadályozza, hogy a hideg fémet a tenyeremhez érintsem, hátha nem érzem majd ezt az éles fájdalmat, hátha nem hallom, ahogyan felszisszennek, ahogyan a csöpögő bíbor véremet csodálom, hátha...
Nem is emlékszem, hogyan kapom fel a tőrt a kezembe, de most már az éles fegyverrel a kezemben állok a ládákkal szemben. Gyorsan a tenyeremre nézek, ám még nem vágtam meg – nem adtam oda a véremet semmiért. A vérszerződéssel nem lehet játszani.
- Én a sárgára tippelnék. És te? - Nem szabad a hamis biztonságot választani, se az agresszivitást, és a harmadik nagyon akar engem. És én is a ládát.
Ha Oliver nem ellenkezik, behelyezem a tőrt a zárba. Az kattan egyet, és a láda teteje felnyílik, erős ragyogás tör ki belőle, meleg árasztja el a testem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
i'm up to no good


the devil's in the details




»
»
Vissza az elejére Go down

Darius Haven & Oliver Moore

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» MI:13 > Anwen Moore
» Oliver & Vanellope

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Irány a játéktér :: Roxfort :: Tiltott Rengeteg-