Csodálatos nap volt, mint mindegyik. Ugyan sajnáltam kicsit, hogy itt kell hagynunk ezt a szuper házat, de apa munkája megkövetelte, hogy máshová menjünk. Ezt is jó dolognak fogtam fel, mint ahogy minden mást is az életben. Anya mindig rázta ilyenkor a fejét, nem érti a mai napig, hogyan tudok ennyire pozitívan hozzáállni a dolgokhoz és mindenben meglátni az örömöt. Csak nevettem ilyenkor rajtuk. Ez egy életérzés, nem lehet elmagyarázni.
Ebéd után a testvéreimmel a padlást vettük be magunknak. Mindig is érdekelt a sok lom és régi holmi között mi lapul meg még, ami a családunk múltjára vezethető vissza. Szeretem a rendet magam körül, így a legbelső sarokba ültem egy régi hintaszékbe, majd egy nagy dobozt vettem a lábam közé, melyben halomnyi papír, valamint fénykép lapult meg. Mindenbe beleolvastam, mindent kétszer átfordítottam, de amikor már a doboz legaljára értem, összeráncolódott homlokom az összecsatolt papírkupac láttán. Örökbefogadási okirat.
Hirtelen a lélegzetem is elállt, elsőre csak abban reménykedtem, valami régi dokumentum ez, de amikor a dátumra tekintettem... majd a következő sorban megláttam a nevemet, mindig piros, vidám arcom holtsápadtá vált.
- Rora, Rora, mi az, mi lelt? - Öcsém elhalkult hangja ütött vissza a valóságba, nem tudtam, hogy valóban ő beszél ennyire halkan vagy csak a fülem dugult be. Addigra már a nővérem is mellettem állt, mire én hirtelen felálltam és az orra elé nyomtam a papírt.
- Te... ezt tudtad?! Tudtad igaz? - Csattantam fel, talán ilyen dühösnek még soha nem láttak egész életemben. Érthető azt hiszem. Egy világ dőlt össze bennem. Meg sem vártam a válaszát kérdésemre, azonnal lerohantam a lépcsőn, már könnyeimmel küszködve, egészen a konyháig, míg ott az étkezőasztalnál láttam meg a szüleimet. Mosolyogtak rám, de csak rövid ideig, még meg nem látták a tekintetem, aggódóan pillantottak utána már felém. Nem engedtem, hogy megkérdezzék mi lelt, csak eléjük dobtam a köteg papírt, én pedig a szobámba rohantam, magamra zártam az ajtót.
Hiába próbálkoztak, nem engedtem be őket.
Szerencsére csak egy nap volt már a szünetből, holnap végre visszamehetek a Roxfortba, ahol nyugodtan és nélkülük élhetem tovább az életem.
Hogy mi az igazság? A mai napig nem tudom, pedig jobban érdekel, mint bármi más az életemben. Viszont csak ők adhatják meg nekem erre a választ, ahhoz pedig újra találkoznom kell velük szemtől szembe.