A világon három nagy hazugság van.



Az első: "a családod mindig támogatni fog".

Szétszórt papírhalmok a nehéz, mahagóni íróasztalon, számlák és szerződések, nyomtatványok tucatjai; irritáltan vonja össze a szemöldökét, ahogy felém néz, tekintete villámokat szór szemüvegének elefántcsont kerete fölött, és magyaráz, olyan beleéléssel, mintha csak általános iskolai tanár lenne, aki a diákjainak magyarázza a nyelvtan alapjait. Fúziókat emleget, cégnevekkel dobálózik és kontraktokat keres elő, és ha valaki nem ismerné, még azt is hihetné róla, hogy egy azok közül a varázstalan világban élő, agyonhajszolt üzletemberek közül, akik az egész életüket annak szentelték, hogy a tőzsdén akciókkal és obligációkkal kereskedjenek, mintha nem is létezne más, fontos dolog ezeken kívül; hiába figyelek rá, mondandójából csak félmondatokat fogok fel, mintha valami érthetetlen nyelven beszélne, és valószínűleg nem is tulajdonítanék ennek túl nagy jelentőséget, ha nem említene meg egy nevet, amit már hosszú évek óta nem hallottam tőle.
Yun Seonkil nem tartozott azon emberek közé, akiket szívesen emlegetett; bár a saját, tulajdon testvére volt, a nagybátyám, hosszú évek óta nem ejtette ki a nevét ajkain, áruló volt, halottként kezelték, mert volt mersze maga mögött hagyni azt, ami nekünk a mindennapjainkká vált. Bizonyos vélemények szerint túl törékeny, beteges és gyengéd lelkületű volt ahhoz, hogy a yakuza tagja lehessen, és ezt bizonyította az is, hogy kétszeresen is arra volt kényszerítve, hogy teljesítse a yubitsume rituáléját - és azután megszökött, gyáva kutya módjára behúzva a fülét és a farkát, és a világ túlsó végén kereste meg a szerencséjét, messze az egész famíliától és az élettől, aminek nem akart a részese lenni. Ők megvetették ezért, de én valahol tiszteltem, hiszen merte követni az álmait, küzdeni a boldogságért, míg mindenki más csak hagyta magát besorolni a hierarchiába... Velem együtt.
- Londonba fogsz utazni. Seonkil talált neked egy megfelelő feleségjelöltet... Valaki olyat, akinek a családja hosszú távon megerősítené a pozíciónkat a nemzetközi piacon is. - Ezt úgy közli, mintha csak egy étterem menüjét olvasná fel, vagy az időjárásjelentést; fel sem néz a papírjaiból, nem hozzám beszél, hanem az árnyakhoz a szoba sarkaiban, mint feljebbvaló a dolgozójához, mert ebben a pillanatban csak ennyi vagyok számára, valaki, aki fölött rendelkezhet, és csak másodlagosan a fia - egy eszköz, hogy elérje a céljait, nem törődve azzal, hogy ezzel esetleg átgázol az egész tervemen a jövőre.
Nem tiltakozom; csendes beleegyezéssel fogadom el a mappát, amit felém nyújt, és lassan lapozom át a tartalmát: repülőjegy egy irányba, egy lakásszerződés, nevek és címek apám díszes kézírásával papírra vetve, a terveim romokba döntve, újabb és újabb kések a hátamba vágva, papírlapok és nyomtatványok formájában. Kártyavár módjára dől a fejemre a világ, a düh vörös szemű szörnyetege valahol mélyen tombol bennem, az asztal túloldalán ülő férfi arcába ordítanám, hogy meg fogom ölni, bassza meg, de végül csak egy félszeg mosolyra telik tőlem, meg egy belegyező bólintásra. Ez most nem rólam szól, ez a család érdeke, és ez a kötelegéssem, amit teljesítenem kell. Minden másnak várnia kell...



A második: "a gyógyszerek megoldják a problémáidat".

Egy irritált morranás kíséretében teszem le az aktatáskám az előszoba padlójára; akárhogy is igyekszem, csak nem bírom kirázni a makacs vízcseppeket a hajamból, abban pedig már rég nem reménykedem, hogy ezt az öltönyt még valamikor felvehetném a jövőben. Igaz, ha minden így megy tovább, mint eddig, nemsokára már nem is lesz szükségem rá; épp ma veszítettem el az utolsó kontrakt-lehetőséget is, ami apám radarján volt, miután a cég igazgatója úgy ítélte, hogy egy befektetés a világ túlsó végén túl kockázatos lenne ebben a pillanatban, őket is kihúzhattam a lehetőségek listájáról, ami egyben azt is jelentette, hogy az ügyeim üzleti részét lezártnak is tekinthettem. Igaz, erre pont fel voltam készülve - ez az ötlet azóta kudarcra volt ítélve, hogy legelőször megfogant apám fejében, csakúgy, mint minden más terve is, mert nem sok fogalma volt arról, hogy a nemzetközi piacon valamelyest másképp működnek a dolgok, mint a hazánkban; persze azt is tudtam, hogy ha valamikor sor kerül arra, hogy visszatérjek Tokióba, akár csak néhány napra is, minden bizony megkapom a korántsem megérdemelt fejmosást mások hibái miatt... Mint ahogy az minden más alkalommal is megtörtént.
Aztán eltelik pár óra; a drága perzsaszőnyegen ülök és a gyógyszeres dobozokat rendezgetem a jobb napokat is látott kevézóasztal lapján - a kék dobozos a migrénekre, a narancssárga dobozos a depressziós tünetekre, a zöld dobozos az autoagresszív hajlamokra. Egy hosszabb pillanatra elmerülök ebben a varázstalan életfoszlányban; megint az egyetemen vagyok, az élet sokkal egyszerűbb és kevésbé mechanikus, a legnagyobb problémám a szakdolgozatom és az, hogyan rejtsem el az alkalmi partnereim elől az éveken át készített irezumi tetoválásaimat... Aztán a retrospekció véget ér, kezem pedig holdkóros mozdulattal söpri le a dobozokat a padlóra, azzal az elhatározással, hogy majd talán ma megváltoztatok valamit, visszatérek abba a világba, amelyikbe igazából tartozom, amelyiknek a szokásai és tradíciói még mindig hatalmas befolyással voltak az esetleges lehetőségeimre. A dobozok halkan koppannak a padlón, az apró tabletták zörögve emlékeztetnek a jelenlétükre; az elhatározás nincs elég erős ahhoz, hogy kitartsak mellette, tucatszámra szórom a tenyerembe a különböző tablettákat a színes dobozokból, a következményeken meg majd gondolkodok néhány óra múlva, amikor a gyógyszerek hatása elmúlik, az alkohol pedig kitisztul a szervezetemből, és minden ugyanolyan lesz, mint eddig volt, szürke és monoton. Semmi sem változik, a problémák ugyanazok maradnak, amik voltak.



És a harmadik... bármennyire is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni.

A lemenő nap utolsó sugarai ezernyi apró szilánkra törtek a pohár peremén, apró csipkéket rajzoltak ki az arcán a félhomályban; a tekintetemmel követem a mozdulatát, ahogy egy kósza, ezüstszőke hajtincsét a füle mögé simítja, egy pillanatra el is feledkezve arról, hogy talán arra is illene figyelnem, amit mond közben - de a pillanat amilyen könnyedén jön, úgy el is múlik, újra a kezébe veszi a kávés csészét, és én már nem gondolok arra, vajon milyen lenne a hajába túrni, és...
- A cseresznyefák gyönyörűek szoktak lenni Tokióban... látnod kéne őket. - Halkan nevetve dőlök hátra a széken, megigazítva a garbóm, hogy a cimkéje ne kaparja a nyakam; az első, rendkívül feszült és kínosan csendes atmoszférában eltöltött találkozásunk után kezdtem biztos lenni abban, hogy ismeretségünk további része is hasonlóan telik majd, ha ez az aranzsált házasságnak titulált pokol valaha is megtörténik, életünk legrosszabb tapasztalata lesz majd, amiből csupán a halál jelenthet majd kiutat. Lélekben már félig-meddig készen is álltam a rituális seppuku-ra, igaz, ennek okait érdemes lett volna évekkel korábban keresni, valahol az egyetemi életem elején, de hát...
...azt hiszem, kicsit eltértem a tárgytól.
Érzem, hogy engem néz; a virágmintákkal díszitett, porcelán csésze pereme fölött elkapom a fürkésző tekintetét, és elgondolkodok azon, vajon mennyire lehet jártas a legilimencia terén, vajon mi mindent olvashatna ki a fejemből, ha esetleg kíváncsi lenne. Magam sem tudom, mire gondolok épp; hirtelen túl varázstalannak érzem magam az Ő világához mérten, korántsem helyénvalónak, és bármennyire is szeretném, nem tudom megmagyarázni, sem meghatározni ezt az érzést, de ismeretlen ismerősként üdvözlöm, hiszen olyan régóta volt már az életem része, egész lényemnek egy fontosabb alkotóeleme, hogy képtelen lettem volna elválasztani azt mindattól, aki egyébként voltam.
- Egyszer elviszlek, ha szeretnéd. - Úgy mosolyodok el, mintha nem lennének a hullámok, amik összecsapnak a fejünk fölött, mintha minden, ami eddig el lett volna számunkra tervezve az életben, csupán egy rossz álom lenne, amiből szerencsére sikerült felébrednünk; valahogy őszintébbnek érzem most a saját szavaimat, mint azon az estén, senki sem kényszerít semmire, nem kell senki olyannak lennem, aki nem vagyok, és mégis szerepet játszok, mert még itt és így sem lehetek az, akinek lennem kéne.
A garbó kaparja a nyakam; egy hosszabb pillanatig bánom még, hogy hallgattam a húgomra, amikor azt mondta, vigyem magammal mert jól áll, meg azt is, hogy eszembe jutott azután még felvenni, és megjegyzem ezt magamnak, hogy soha többet eszembe ne jusson felvenni, amíg ki nem vágom belőle a cimkét. Aztán villámcsapásként hasít belém a felismerés, az elfelejtett gondolatmenet napokkal vagy hetekkel vagy hónapokkal korábbról, ahogy végre leteszem az asztalra az üres kávés csészém; a hirtelen jött déjá vu vaskarmaival kapar fel az elmém falán, mar és éget, és egy hosszabb pillanatig bánom is, hogy a migrén elleni gyógyszereimet a bérelt lakásom kávézóasztalán hagytam, mielőtt nyakamba vettem volna a várost. Lelki szemeim előtt egy másik lányt látok; apró kezei remegve kulcsolódnak az enyémre, vállait még rázza az elfojtott sírás, és igazából minden akaraterőmre van ahhoz, hogy ezt a retrospekciót valahová elmém mélyére zárjam, egy olyan helyre, ahonnan nem kerülhet elő, amíg én azt nem akarom. Már pedig nem akarom...



A világon három nagy hazugság van.
Az első: "a családod mindig támogatni fog".
A második: "a gyógyszerek megoldják a problémáidat".
És a harmadik... "szeretlek".