everytime i close my eyes. it’s like a dark paradise.
A Duncan család a középkor óta az aranyvérűek közé tartozik, bár legnagyobb bosszúságukra sosem kerültek be a Dicső Huszonnyolcak közé. Tudomásuk van a 17. században élt két olyan ősről is, akik jártak a tengerentúlon – korabeli feljegyzések perei igazolják, hogy megvádolták, majd máglyára ítélték őket a salemi boszorkányüldözés idején. Egyes gonosz pletykák szerint ekkortájt felhígulhattak mellékágakon sárvérűekkel, ám ők ezt határozottan elutasítják. Leszármazottjaik régóta hoznak hírnevet a Mardekár háznak a mágiához való tehetségükkel, ám nagyobb fölhördülést kelt férfi képviselőik gondolkodása, hovatovább őrült tettei - bátyja Egbert, annak idején leharapta egy kobold arcát, s mintegy húsz évet rostokolt az Azkabanban. Nem túlzás azt állítani, hogy minden generációból kaptak ízelítőt eme falak.
Reagan egy fekete mágiával foglalkozó família második gyermekeként látta meg a rohadó, szennyes, bűnös világot. Évszázados múltjuk és hagyományaik tovább élnek benne, s egyúttal büszkén mondhatja magát a Nagyúr hű követőjének. Nem ismer más igazságot. Mindene megvolt, melyről a pórnép csak álmodhatott; igyekszik megtartani tekintélyüket, öregbíteni kapcsolati tőkéjüket, mely megkérdőjelezhetetlen az emberemlékezet óta.
Főbenjáró átkok és könyörgő áldozatok. Szatén és parfüm. Gyertyafény és vörösbor. Sötét és világos, rideg szavak és elragadó mosoly, mézes csókok és mérgező gondolatok. Reagan igazi nő. Szeszélyes és veszélyes. Nem kíméli sem a maga, sem környezete érzéseit - ezekből az ingadozásokból, intenzitásokból nyer energiát; kudarcból, tragédiából elsőként képes talpra állni. Nem fél az ösztönök, fájdalmak mélyére menni, ő a felhúzott íj, a radioaktív góc, az izzó parázs a hamu alatt. Nem él felejtéssel és megbocsátással. A mérges tüske nemcsak addig fáj neki, míg bőre alól ki nem tépi, hanem addig, amíg vissza nem döfi abba, akitől kapta. Akkor és oda szúr, amikor és ahol a másiknak a legjobban fáj. Ha útját tabuk vagy erkölcsi korlátok keresztezik, felrúgja őket. Azonban forrón, hevesen tud szeretni, ha kell; gyengéje az erőteljes férfi.
A szelence hívogatón heverész az alkonyi fényben, mely csupán pár szívdobbanásig leheli még be erőtlen sugarait a díszes üveggel zárt zugba. Hosszú ujjak lágy simítása töri meg a látszólagos mozdulatlanságot, épp megérintve a kezében tartott ereklyét, végigcirógat azon, az érzés különös bizsergést szítva mellkasában.
- Sosem értettem. Az ember legmocskosabb része...
-
Vajon a te mocskos nyelved - siklik semmitmondón a manóra higanyszín tekintet –
mit mesélne, ha kivágatnám?Nem szól, megütközik, mégsem mutatja. A szemben álló éjszín jelenés - még ha olyan fakó is - bizony nem az a vér, mely megtűr egy ilyen sértést. Kötelessége megbánóan görbíti hátát, s továbbáll neszező, mezítelen lépteivel, mintha soha nem is érkezett volna. Ahogy illik. Ő maga a keserűségét apró sóhajtással száműzeti. Az ostobája.
Nem maradhat soká. Búcsúzóul simítja az antik tárgy míves dombjait, s lankáját, hogy aztán helyet adhasson a kúria igaz urának, a sötétségnek. Szeme sarkából figyeli csak, amint lassan visszahúzza fénycsápjait az alacsonyan járó nap, puhán lehelve csókot a csizmába bújtatott, kecses lábakra. Gyertyák gyúlnak távoztával, lángjukkal derengő félhomályba vonják otthonát, nagyanyja nyelvének óvott, szárított porának dobozát.
Alja népségbe kényszerül. A közös cél érdeke csupán, mi szentesíti, nem több; ládányi szánalmas galleon ellenében, sem holmi kósza gondolatban nem tenné lábát söpredékek földjére. Undor bugyog ereiben, megvetés táplálta érzelmeinek tudatos békítése így is önnön küzdelme, máskülönben szennyben ázás a jussa. Csizmájának kemény sarkai erősen koppannak minden lépésnél, olyan dühvel, mintha a pokolhoz vezető utat akarná kivájni. Mert megtenné. Jobbára átvészeli. Aztán a sors lesz oly' kegyes hozzá.
Nevét sokáig ízlelgeti, estékbe nyúló, forró pillanatok szikráját, vadságát idézve; a férfi külleme olybá tűnik, mintha fiatalosabb éveiben rekedt volna, s ezzel ellenállhatatlanul, pajzánul csiklandozza markánsabb ízlésvilágát. Bizonyára, hajnalig nosztalgiázna, milyen rég is történt kettejük között kellemes, ha macskaszerű ösztönei nem volnának kellően éberek a lámpák sárgás, gyér fénye alatt.
Hímek fizimiskája, öltönyösek surranó alakja. Duzzadó táskák, idétlen szabásvonalak. Dolgát ködbe merülő, feszített percek nehezítik. Minden csúfság túlontúl egyforma, túlontúl zavarja.
Tűkön ül. Nem leli.
Tíz körömmel marna a fojtogató, muglik alkotta gyomorforgató valóságba, hozna ijedelmet a suta birkanyájra, élvezné felsőbbrendűségének kiváltságát a férgek felett, ahogyan egyetlen pálcaintéssel rendet teremt...
S megpillantja. Ösvényt tör magának a masszív tömegben, emberének nyomát járva, ki mintha csak előle loholna, veti át magát a forgalomtól mentes utcán, ő maga kelletlenül simul vállaknak, rándul fintorra arcéle, nincsenek elnézést kérő szavak, mihaszna illemek, mindezek felejthető, felesleges körök. Az egér szalad, s időpont, szakállas-kalapos préda csupán egy akad. Így volt megírva. Szaporázza lépteit, elegánsan veszi az aluljáróba vezető, meredek lépcsőként tátongó akadályt, ében szoknyáját fogva feljebb, láttatva viktoriánus csizmáját – öltözetének harmóniája sorra vonzza a tekinteteket, mint éjjeli lepkéket a láng, különcségének fuvallata söpör végig a tágas tér nyugalmán.
Bár az ürge nevetségesen vak ahhoz, hogy észre vegye, üldözötté vált egy hajszában; szemmel tartják, kárörvendő mosollyal nyugtázzák megfáradt, pocakos testét, amint az oszlop takarásba vonja öreg csontjait.
Az acélmonstrum nyikorduló pillanatai ekképp vesznek bele az időn túli lomhaságba. Így volt megírva.
Tökéletes.
Szélviharnak tetsző, kosztól áthatott kelletlen avatás részese. Mugli törmelék alkotta örvény szabadul lábaihoz, s onnan fel, mohón kapva alá hajának szabad tincseibe. Kimérten pillant körbe, amint a prédának, úgy a tömeg rigorózus vonulásának elsőbbséget hagyva meg, korántsem préselődve a primitív vívmány gyomrához... Még nem.
Kivár. Töretlen fürkészése e csapzott csürhének nem hiábavaló; jólesőn ragadja meg övét társának sóvárgó tekintete, elismerőn biccent a férfi felé pontossága nyomán, maga sem rejtve sejtető mosolyát. Védjegye az seszínű arcán, másodperc töredéke mindez, noha annál több, mégsem szőhető hosszasan... Hiszen két férfi lett fontossá.
Látja ismét, miként húzza arcába kalapját, surranva tova utasok formálta résein, el-elvegyülve, botor módon a patkány... beljebb és beljebb; minek járata szemébe ég. Nem szökhet messzire. Erélyesen lép be, partnerét kutatva újra hideg-kékjeivel.
Zárt intézet ránduló masinája, betegeitől telt roskadása. Egészen elnyelné éktelen lenyomatuk mocska, ha a test-testnek simuló kiszolgáltatottsága, mi ellen sokkal maróbb önnön mérge, nem szítana puszta szánalmat. Hajlandósága csalfa viszonzás, látszatja effajta osztozkodásnak, csitítója háborgó elevenének. Őt magát is megfigyelik, noha hidegen hagyja, tudja ezt. Érzik a lényéből fakadó ismeretlen rezgést. Idősek- s fiatalok nyomorúságos ábrázata nyitott könyv annak, aki olvasni akar belőle.
- Ez kész fertő. Nincs az a jutalom, amiért még egyszer ilyet vállaljak.
-
Nem kifejezés - borzong a pihéit érő szellőbe, lassan fordulva meg, s míg a férfire pillant, annak kezénél kapaszkodik –
Önként és dalolva, akarod mondani... Valóban nem egy leányálom. Apropó, igen jó bőrben van az emberünk. - búgó hangjának áttetsző, szórakozott élt kölcsönöz, íriszeit járatva a rágcsáló után, aligha bánva egyes szavait, melyeket a zaj körös-körött, gondosan veszejt el –
Pár megálló, aztán a két társa is beröppen a kalitkába. Csecsemősírás hasítja ketté gondolatait. A panaszos hang erősödőn a semmiből, szűnni nem akarón kavarja fel alvadó türelmét; kotnyeles ikre nem különben, nyomában csendül fel, testvérének búját-baját ordítva túl, fészkelődő zavart keltve maga körül. Gyengéd simítása a pólyás kis testnek oly haszontalan.
Az anyatestben minden bizonnyal nem kényelmes a bömbölés.
-
A hiányzó láncszem...Összenéznek szomszédai. Rosszalló pillantásuk mind lepereg, noha viszonzásul nekik sem jár kevesebb.
Nem vonná meg tőlük.
Kezdőlap
