Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Follow the Hollow EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Follow the Hollow EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Follow the Hollow EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Follow the Hollow EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Follow the Hollow EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Follow the Hollow EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Follow the Hollow EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Follow the Hollow EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Follow the Hollow EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 33 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 33 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Vas. 27 Aug. - 18:19

Azt mondják, az augusztus már csak az emlékein mosolyog - Godric's Hollow egyetlen éjjel-nappal nyitvatartó helye erre élő bizonyíték, neonfényei alatt egy benzinkút poros, apró büféje őrzi azokat a nyári momentumokat, szétszórja és elinflálja őket, mintha azonnal súlytalan nosztalgiává válnának, ahogy megtörténtek. Víztől és szappantól habzó asztalt ölelésében, pár percre az erre elforduló bekötőúttól már önmaga szappan-panoptikuma, a rádióból a lassan, de nem csendesen besétáló nyolcvanasok zenéjét rezegteti, a levegő feszült, mintha viharra várna, de az nem akarna megkérdezni már, mintha azt mondaná: ne legyél hálátlan, ez egy hosszú nyár volt, és mindent megkaptál a maga idejében.
Egy kocsi gördül épp ki a fénypászmák alatt, éles csikorgással veszik bele a sötétségbe London felé, aztán megint újra neontól vibrálóan békés lesz minden, nem rezdül ajtó, ablak, a démon csak a hangulatban, részletekben lakik, nem mozgatja a tárgyakat békétlenül. Szó sincs tehát izgalomról, a pultos lassan álomba merül a pénztárgép mögött, feje felett a világítás megpislog, aztán teljesen ki is alszik..
Csak odakint ég valami kísértetfény, valami szabad akarat, és mintegy rácáfolván minden eddigi leírásomra, egy szőke alak, felfelé bámuló arccal, kékben-rózsaszínben fürdő arccal, csukott szemmel, nyári ruháján egy férfi bőrkabátját viselvén - ahogy utazómagasságba süllyed a tekintete, rögtön körbe is pördül maga körül, szép halkan énekelgeti a félig megvakult kút neongőzös félhomályában:
- "4, 3, 2, 1/Earth below us/Drifting falling/Floating weightless/Calling calling home" - beharapja a sebes ajkát, aztán észak felé fordul, elhallgat és várakozik. Igen, ez már határozottan idézi azokat a klasszikus horrorokat, te is ismered őket, mondja augusztus, talán ezzel még szolgálhatok, nyisd nagyra a szád... itt jön a rettegés...
Csakhogy nincs démon, ami ijesztőbb lehetne az embernél, és én sem tudok rosszabbat, pedig egy elsötétlett benzinkúton szórakoztatom magam énekléssel, és mégsem vagyok egyedül.
Hát sosem vagyunk egyedül.
- "No one understands but Major Tom sees/Now the light commands, this is my home/I'm coming home"
Én főleg nem vagyok egyedül.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Hétf. 28 Aug. - 2:12

Megyünk, s fáj a vándorlás magánya, írta hajdanán egyik versébe egy középeurópai költő. Most érzem csak igazán, mire gondolt, mikor papírra vetette e néhány szót. A léleknek szüksége van a társaságra, legyen az ember, vagy állat. Többszáz mérföldnyi utat hagytam magam mögött, s nem volt ember, kivel beszélni tudtam volna. Csak a levegő volt, kitől elnézést kérhettem, az viszont nem bocsát meg semmit. Könyörtelen, s lassan háromszáz éve nem akar mellkasom alá szabadulni. Kínoz…
Szellemfalvak százain haladtam át utam során. Már a göncölszekér sem tévedt arra önszántából. Fák és burjánzó növények vették át a hatalmat, s lettek vezetői egy élettelen településnek.

Pislákoló fények sértik meg sötéthez szoktatott szemeim békességét, s egy gondolat tör utat elmém apró, reményteli zugából a felszínig: talán máguslakta helyre értem. A remény hamar szertefoszlik, s kétely lép helyébe, elvégre nekem, egy megkeseredett szellemnek nem jár jutalom. Rég felhagytam azzal, hogy halálomtól várok jót. Magamnak kell megteremtenem az örömöt, ennek megfelelően pedig már vagy négy éve nem volt velem öröm eme keserű, gyűlölettel telt világban.

A fények közelébe érve egy lányt pillantok meg. Áll, s mintha kémlelné az eget. Én is felpillantok, s elveszek a csillagok közt. Ezernyi fényforrás. Mindegyiküknek megvan a története, a sorsa. Még nekik is. Ellenben nekem csak múltam van. A jövőm senkinek sem fontos.. A legszomorúbb, hogy nekem sem az.
Énekhang jut füleimbe, mire lehunyom szemeimet. Mintha a közelemből jönne… Idő közben megfeledkeztem a fény alatt álló lányról, holott nem szokásom felejteni.
Szemhéjam utat enged az éjszakai látványnak, egy fuvallat pedig jelzi, menjek közelebb. Egy kis tétovázás után el is indulok, és rövidesen a fiatal, férfi kabátot viselő lány mellett árasztom magamból a hűvös levegőt. Nem hiszem, hogy lát engem, de a hőmérséklet változását biztosan észrevette.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Pént. 1 Szept. - 2:15

Lassan véget ér a nyár, napok kérdése - kék és rózsaszín minden ujjlenyomat, amit a nevető szánkra illesztett a kezünk június óta, forró kalászlengető párában, és most mindez elaszik egyetlen pislogó neonkúton. Azt mondják, sugáridon szellem járjon..
Keleten jár, a hatalmas hegyek között jár, ezért nem látjuk most, nekünk csak ez jut, nekünk csak háború jut, lobogók és tűzoszlopok és majd egyszer éhezés, fénylő kezű halál, zöldben táncolva, ahogy a tenyerével a falat veri, felcsillan és megvonaglik egy vörös hajú nő nyaka körül, és követi a férfit - miért mindig követjük a férfiakat? Felemeli a bokáját, és toppant vele, aztán körbepördül, szemei fennakadnak, mintha sámán lenne, szárnyak nőnek az ujjai végén, de ez nem az ősök dallama, nem az ősök ritmusa, ezt a dalt gépek ébresztik és gépzajban születik majd a gyermek, géprománc lesz az, ami megtartja ezt a világot a térdén és a tenyerén, mielőtt leengedné pókfonálként újra meg újra a neoreneszánszba, zölden, aranylón, mielőtt szikra pattan lova léptén,'s glóriás a koronája.
- Üdvözlégy, Blynberch Robert, már régóta vártam, hogy találkozhassam veled. - áll meg hirtelen, a ruhája követi a lendület ívét, és mint számlapok hamarost, sorba rendeződik a teste körül. Sebes ajkai piroslámpák a fekete viharelőttben, nagy szemei éppen a szellemre fókuszálnak, nyaka meghajlik előtte, a hangja pedig úgy cseng, mint az otthon esőben ősszel, nagy pulóver, hatalmas sír, hatalmas szerető sír. Ugye, megérted? - Emlékszem rád a jövőből. Most a Roxfortba tartasz, igaz?Van egy üzenetem a számodra.
Felé indul, vékony, tejszín térdei egymáshoz súrlódva fékezik le : most már nem tarkítják mezőként, erdőként, domborzatként lila és kék és szederjes foltok, pókláb ujjai a szellem arca felé nyúlnak, de megállapodnak a levegőben, nem ijednek el a hűvöstől. A seb a száján át az álláig fut, ott megáll és visszafordul, valahol pedig a távolban egy óra kongat, és a várva várt vihar nevetése hallatik, mintha a démon felébredne, megemelné fejét, és kelne az ősi átok. Csakhogy a szellemeknek már nem fáj.. és én is szellem vagyok.
- Ha az iskolában jársz, MINDIG figyelj a pókokra. Az összesre: apróra, nagyra, húsosra, éhezőre, nevetőre, síróra, osonóra, délcegre, kékre, lilára, vörösre és feketére, hosszúra, rövidre, álomszerűre, tömörre, mindre, mindre és mindig. Van köztük egy hamis, amely csak magának hoz szerencsét.. suttogd őt a Törtfehér fülébe, és kérhetsz tőlem bármit. Akármit. Akármit, mert a háborúnak csak így lehet vége.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Vas. 10 Szept. - 19:54

Mikor lehunyom szemem, megnyílik világom, s látom magam előtt a boldogságot, melyről tudom, már nem lehet sosem az enyém. Elvesztettem az utolsó, tünékeny, csalfa reménysugarat is, mely segíthetett volna... Kegyetlen a sors, főleg akkor, ha hagyják neki, de hjaj, mit tehetnék ellene? Ki vagyok én, hogy megakadályozzam akaratát? Nem én írom a történetem, nincs esélyem harcba szállni minden történet legnagyobb írójával. Istenemmel szemben nincs hatalmam, s soha nem is lesz.
Kinyitom szemeim, s eltűnik minden, mit apró, csekély boldogságfoltnak mondhatok. Mit látok a világban? Sötétséget, reménytelenséget, és végtelenül kegyetlen, zsarnokoskodó embereket. Velejéig romlott emberiség, mért akarják maguk a föld, a társadalom, a kapcsolatok vesztét? Mért akarják maguk, hogy ily csapongva témák közt tudakoljam meg tetteik miértjét gondolatban, honnan ki sosem jutnak a kérdéseim? Ily kegyetlenek volnának?

Mégis lát. Tekintetem így le nem veszem arcáról. Nézem, s egyre csak nézem, ahogyan a fiatal lány ajkai meg-megmozdulnak. Nem jut hang a dobhártyámig. Mintha elvesztettem volna hallásomat. Látom, mint fújja kecses, vékony ajkait a szél, de hangot nem hallok. Mért, mért fosztasz meg ettől is? Mit tettem ellened, hogy már a hallásom is elveszed?

A jövőből? Mért kínoz ilyesfajta beszéddel? Hogyan találkoztunk volna a jövőben? Honnan ismerne? Mért játszol velem? Mért utálsz ennyire, hogy ilyen csúf, poros, ésszerűtlen játéktáblára kényszerítesz nap, mint nap? Mért vagy te is kegyetlen, mint az emberek?
- Kit tisztelhetek önben, kisasszony? - ismer, ez kétségtelen, ám szólni hozzá nem szeretnék név nélkül. Nem vall rám, hogy így beszéljek emberekkel, vagy bárki mással. Szégyellem, hogy válasz nélkül hagyom, ám elmémben visszhangot vernek anyám szavai: idegenekkel szóba sose állj. S én, mint engedelmes, koravén ifjú, betartom eme parancsot. Be kell tartanom, bár okom nincs rá. Nem bánthat senki, lelkemnek pedig már mindegy.

Pókok.. Mi köze van bárminek is a pókokhoz? Mit szeretne ezzel? Szégyen rám nézve, de nem értem, miért szeretne figyelmeztetni és azt sem, hogy mire. Talán egy pók fogja megsemmisíteni lelkem épségét, bár.. Mit beszélek? Lelkem már sosem lesz ép, és sérthetetlen. Megtört, s elnyelte a föld egyik felét, majd mérföldekkel arrébb ismét előkerült, s már nem voltam önmagam. Egy megkeseredett, érzelemmentes szellem lettem. Mert csak ezt érdemlem.
- S miről ismerem fel azt a pókot? - érzem, nem hagyhatom annyiban szavait. Hallottam már látókról, bár nem tudom, mire is képesek valójában.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 27 Szept. - 22:23
Nincs más, akivel úgy táncolhatna az enyészet porködében szóló jazzdallamokra, mint ő: ujjai már-már megérintik, ajkával már-már zongorázza a másik arcán a sorstársságot, hatalmas függönyként lebegi körbe őket a halál, és szétszóródik a balsejtelem lépteik nyomán. Behunyja a szemét, aztán kinyitja, és felviláglik benne a vörös fonál, amely ott ég mindkettőjük kisujján. Látom a zöld fényt, ott van a szemedben, Robert.
- Aurora vagyok, Robert. Itt vagyok érted újra. - termést hoz minden lélegzete, így állnak egymással szemben: az egyik test él, a másik nem, de nem emberek már, behálózza őket valami sokkal nagyobb, amit jobb nem érteni, főleg jobb nem érezni, mert lehunyt szemgödrök mögött nincs semmi - semmi, amit élő elméje megérthetne. Kanállal szíven szúrt hosszú idők enyészete, és ő megcsókolja az alakot, a tűnékeny hírnökét mindannak, ami belőle sarjad, ami minden lépésén indákkal húzza vissza a föld felé, ami nem hagyta, hogy tudata lebegjen. Megcsókollak, Robert, de több ez a test álmainál, több a suttogásnál: üvöltés ez, diadalmas fénykoronás üvöltés, szikra pattan lovam léptén,'s glóriás a koronám. Én vagyok az ígéret, amire az emberek vártak: én vagyok a remény, hogy lesz jobb egyszer. - Ismerlek és te is ismerni fogsz egyszer.. látó vagyok, úgy létezem a jövőben, mint te a jelenben: ott fogok állni melletted a világ legvégén, de akkor én leszek a te szellemed, és nem szólíthatlak meg. Tudom, mi van odaát, tudom, mi rejlik egy fekete lyuk eseményhorizontján át: a fejem teste abból az anyagból készült, amelyből a te tested már csak elmélete.
Sötét van, kihunynak a fények, de ők látnak: és jól tudják, hogy a hosszú idők lassú vonaglásában nem a test aratja a diadalt, nem annak szekere vágtat háborúba, hanem az elme.. az, ami benne gurul ide-oda üveggolyóként.
- Dumbledore.. mondd meg neki, hogy az animágusok bejuthatnak az iskolába, hogy van rés a pajzson.. mindig van rés a pajzson, és a halálfalók bimbói lassan virágba borulnak a falaitok között. Ne nézz így rám, Robert, kollektív bűnünk ez, de én nem osztozom benne tovább: mondd meg neki, hogy ez egy olyan korszak, amikor testvér lesz testvér gyilkosa, és ha vak akar maradni a készülődő háborúban, sokan miatta vakulnak majd meg. Kérlek..
kérlek mondd el neki, és legyél a szeme.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Vas. 31 Dec. - 2:06

Nem is tudom, mikor volt utoljára fedél a fejem fölött. Daltonéknál nem jártam sokat a házban. Egy alkalmat tudok csak mondani, mikor kétségtelenül ott voltam. Márpedig tapasztalataim szerint a memóriám a régi. Rozsda nem lepi még, s nedvesség sem éri már, mitől rozsdásodna. Úgy tűnik, éltem, s halálom utáni itt tartózkodásom minden pillanatára emlékezni fogok.
Merthogy ez nem élet. Tudtam, mit vállalok, mikor e mellett a jelenlét mellett döntöttem. Nem is bántam meg, hogy ezt választottam, ám az üres napok olykor előkerítik az elégedetlenkedés hol apró, hol rendes méretű morzsáját. Nem kedvelem eme kenyérnek egyetlen apró falatját sem. Túl keserű, néhol savanykás, s csak egész ritkán elviselhető az íze.
Bár, mért is beszélek ízekről, mikor egy szellemnek még az sem adatik meg, hogy ízlelőbimbóival néhány alapvető ízt érezzen. Csak a szív érezhet bármit is, ám dobbanni már az is lusta.

- Igazán örvendek, ms… - megakadok. Hogy is lehetek ily balga? Mért nem figyeltem jobban szavaira! - Örvendek, Aurora! - ejtem ki a szavakat némi szenvedéssel. Inkább hívnám a vezetéknevén. Sokkal nagyobb lenne köztünk a mentális távolság, s nem érezném magam fenyegetve, mint most. Hisz, ki ne érezné magát kellemetlenül, mikor egy vadidegen néven szólítja? Természetesen botorság volt szóba elegyednem a lánnyal, ám már nincs visszaút. Igazán megtanulhatnám, hogy a döntéseimnek visszafordíthatatlan következményei lehetnek. Elmémben megragadnak az ilyen alkalmak, ám mikor kellene, nem gondolom át őket. Szégyen ez rám nézve, kétségtelen.

Úgy létezem a jövőben, mint te a jelenben. - visszhangzik elmémben egyetlen mondattöredék. Úgy fog létezni? Ez tréfának jó csupán, s annak is csak nehezen elfogadható. Én nem létezek a jelenben. Nincs fizikai valóm, csak egy áttetsző senki vagyok, kit nem láthat mindenki. A varázstalan emberek tudomást sem vesznek rólam, s ők teszik legjobban. Figyelemre nem vagyok méltó, s a figyelemfelkeltő viselkedés sem képezi céljaim valamelyikét. Nekem csak egy békés környezet kell egy hasonló gondolkodású beszélgetőpartnerrel, vagy Annával. Bár, ha választanom kellene, inkább Annával.

Váratlan a sötétség éjsötét leple borul körénk. Mégis látom a lányt. Saját körvonalam is megmarad a szemem előtt, ahogyan azt félhomályban tenné. Éles fényben nem látszom, s csak az vehet észre, ki kellemetlen fintora következtében megbotlik a sors arcán megjelenő ráncok egyikében, s egyenesen átesik rajtam. De ez nem sűrűn fordul elő, hisz nem járok éles fényben. Sem emberek közé. Ám ez hamarosan megváltozik, a Roxfort ugyanis gyermekek lakhelye, s a gyermekek, mint olyanok, emberek. Emberek ők is, ellentétben velem. Hisz én mi vagyok? Egy útjára bocsájtott lélekfoszlány. S szerencsétlen módon pont lelkem azon része szabadult a földi pokolba, melyben egy cseppnyi remény van csak, s az is mélyen elrejtve az elme árnyékában. Hisz az értelem nagyobb kincs, mint a remény. Mire jó egy reménykedő szellem, ha nem képes szavakba önteni gondolatait? Ha nincsenek gondolatai? Hisz értelem nélkül gondolat sincs sok. Nem árasztják el az elme egészét, holott az várja, mikor küzdhet a rendezéssel. Ám hiába vár,mert csak a remény címke alá tehet bármi érdemlegeset.

- Feltétlen átadom neki a szavait, Aurora. Bízhat bennem. - fejemet bólintáshoz segítem, ezzel is nyomatékot adva szavaimnak, melyek nagy részét feleslegesen ejtem ki számon. Ha nem bízna bennem, logikus gondolat, hogy nem mondott volna nekem semmit. Nem szólt volna egy szót sem, s én elmegyek a benzinkút mellett, hogy minél hamarabb a Roxfortba érhessek.
- Áruljon el nekem valamit, Aurora… - pillantok a sötétben is élesen kivehető szemeibe. - Kollektív bűnünk ez, de én nem osztozom benne tovább. - ismétlem néhány pillanattal ezelőtti szavait, melyek elhagyták sebektől vörös ajkait. Mi történhetett az előttem álló lánnyal, hogy megrengett a bizalma. S vajon kiben, miben rendülhetett meg? - Mi vezette el idáig? Mert bár továbbítom szavait, mi a bizonyíték arra, hogy igazat mond? - okosan fog válaszolni. Érzem, hogy ékes mondanivalót hallhatok majd, ami két dolgot jelenthet. Vagy igazán tehetséges hazug, amiben nem hiszek, vagy igazat mond, s bízhatok benne. Nekem az sem baj, ha nem érti meg a logikámat, ám bízom a válaszában ebben az esetben is.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szomb. 3 Márc. - 19:57
Kezébe meríti a régmúltat, és ujjai között elpihen az empátia, el mindaz, amivel kinyúl az előtte lebegő felé: léteznek ketten a hideg csillagok között, nem mosolyognak többé, amikor az összes hegy leomlik majd, csak szétszóródnak, de nem tűnnek el, ahogy a sokmillió, itt lesznek, őrlángjai valaminek, ami egykor létezett, és talán létezhet újra majd egyszer. De most még csak morzsálódnak.
Utálom ezt a kifejezést.
Felesleges sírnod valami után, amit az emberek fizikának neveznek - ha benne manifesztálódnál, minden fájdalom lenne, ide-oda roppanó csontok huppanása, reccsenése, krepitációján lendülne tovább minden kis sirám - fáj az élet, fáj a nincstelenség, fáj a szerelem, fáj a hiánya, fáj, ha beleélveznek a szemembe, fáj, ha anyám meghalt, fáj, ha abortuszom volt, fáj a politika, fáj minden - te inkább örülj, hogy behunyhatod a szemed, láthatsz, de az élet melege nem ér el a bőrödig. Nincsenek pórusaid, nem sírsz könnyekkel, és igazán.. igazán semmi nem fáj már.
- Anna is így akarná.. így akarja majd. Ne kérdezd, honnan tudom: fárasztó mindenkinek bizonygatnom, hogy ismerlek benneteket, láttam belőletek mindent, akár éltetek, akár halottak vagytok, akár élni és halni fogtok. Te igazán érthetnél, hiszen átléptél a józanság és a szürrealitás határán - ki más érthetne meg annyira, mint te engem és én téged? Ha hazudtam is, nem mentesz meg vele megannyi ártatlan gyermeket abban a kastélyban? Ha jelentéktelennek is tartasz, nem te vagy az egyetlen, aki fáradhatatlanul őrszem lehet odabent? Hallgass rám, Robert Blynberch, mert túl hosszú még az örökléted ahhoz, hogy az egészet a haláluk feletti bűntudattal töltsd.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Hétf. 26 Márc. - 23:37


Tud ez a lány bármit is? Tudja, milyen a halál? Tudja egyáltalán, milyen az élet? Ismeri a kínt, az igazi, lélekbemaró fájdalmat? Nem tudom, az is lehet, ismeri. Éretten beszél, szavaiból meg sem mondható a kora. Idősek tapasztalata, fiatalok heves reakciói, felnőttek megfontoltsága egyesül egy személyben? Lehetséges volna ez? Lehetséges, hogy valaki ennyire bölcs, mégis naiv legyen? Mint láthatom, lehetséges. Nem kell százakat tanulni, gondolkodni, elég egy nyitott elme. Elég, ha lát az ember. Én nyitott vagyok, nem lehetek más elmém miatt, de látni nem látok. Nem látom már azt sem, ami az orrom előtt zajlik, Aurora mégis bízik abban - vagy már látta, s rég tudja -, hogy továbbadom szavait, és eleget teszek kérésének. Talán tudja már, de csak talán…

- Így akarja majd? - valami halvány csillanást fedezhet fel a szememben. Majd, a legidegörlőbb, legreménytelibb szó a világon. Egyszer, majd, hamarosan. Mind ilyen. Megtörténik valamikor, megtörténik a távoli jövőben, ami valakinek közelebbi. Mert az idő is relatív, ahogy ebben a világban minden az. Az idő, azt mondják, véges, de az én szemszögemből már régóta vég nélküli. Se eleje, se vége, örökké tart. Meg lehet mondani, hány éve vagyok ezen a földön. Meg lehet mondani, hány perce beszélünk, de senkit sem érdekel. Mert a pillanat, az idővel együtt, elillan, s már nem tudja senki megmondani: mikor volt utoljára? Mikor volt utoljára, hogy őszintén, szívből mosolyogtam? Mikor volt utoljára, hogy láttam Annát? Mikor volt utoljára otthonom? Már én sem tudom. Egykor volt, emlékszem minden mozzanatra, de az óra csak ritkán kerül szemem elé. A csatatéren sem néztem az időt - végtelennek tűnt ott minden. Annával töltött perceimet sem tartottam számon - oly gyorsan elillant minden pillanat…

- Élő ember, aki segíteni akar másokon, nem lehet jelentéktelen. - így hát én az vagyok, kár tagadni. Változtatni már úgysem tudok. - Bízok magában, s arra kérem, viszonozza bizalmamat. - továbbadok minden szót, ahogy hallottam. Betűről betűre ugyanaz lesz elismételve, nem kell félnie. - Időtlen… - javítom ki. Nem lehet hosszú, aminek végére sosem érünk el. - Mást is át kellene adnom?


A hozzászólást Robert Blynberch összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 25 Ápr. - 21:35-kor.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aurora Rosier

Aurora Rosier

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0

»
» Szer. 28 Márc. - 22:40
Becsukja a szemét, aztán rányitja, mint órakongás az éjfelet, a boszorkányok óráját minden tisztességes polgárára, mindenkire, aki valahol mélyen a lelkében hordja a sejtést, hogy a rémalakok valódiak, hogy a mesék léteznek és köztünk járnak - milyen különös, hogy te, a szellem kételkedsz bennem, pedig neveden szólítottalak, és olyan részletekkel szőttem tele a beszélgetést, amely hideggel dajkálná minden molekulád, ha belegondolnál. Régi időkben megidéznélek, a tűz fényében a tenyerembe fognám a lelked, és belesuttognám a jövőd, vöröslő festékkel talpamon táncolnék körülötted, és együtt lőnénk minden reményünk a csillagok felé: ahol gondolataink szabadon szaladhatnak, ahová bűntudatod ritkán enged elkószálni.. Te ezt tudod, ösztönszerűen hajlik tarkód az ujjaim felé, és mégis elkapod a fejed, mert nem szól józanságról, mikor kettőnk testét a szürrealitás szülte.
Sóhajtok egyet. Mily nehéz az emberekkel, még ha meg is haltak.
- Milyen élő vagy hozzám képest.. számodra a napoknak, az időnek jelentősége van, a lelked nem nyugodhat igazán. Mintha te léteznél, 's én haltam volna meg: pedig csak meg sem születtem. Úgy szólok hozzád, ahogy odafent, odakint tenném, és te csak félig vagy rám süket - mégis a vakságod jobban bánt, mint az összes többié. - mutatóujjáról a történelem elfújja a lehetőséget, hogy szövetséget kössenek. Talán ha a lány is hús lenne, nem csak félig lehunyt szemmel sétálna köztük.. talán lesz idő, amikor egy közös síkra kerülnek, de addig csak nosztalgia jut majd. - Csak ennyit. Miért etetném Dumbledore gyermekeit bizonytalansággal, mikor bizonyosságot remélnek tőlem? A gyermekek nem győzhetnek, míg csak benne bíznak - ha úgy kívánod, add át neki. Én veszélyt jelentek számára.. Halálfalók közé születtem, halálfalót szerettem, és békét szeretnék.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Robert Blynberch

Robert Blynberch

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪

»
» Hétf. 7 Május - 22:46


Oly rég történt. Oly rég születtem, és oly rég haltam meg. Oly régóta bolyongok a világban, mégsem tudok semmit. Itt áll előttem ez a lány, Aurora, és többet tud, mint én. Hát mi ez, ha nem egy bizonyítás? Kár a múltban élni, figyelj a jelenre, majd a jövőbe tekints. A múltat elég megbecsülni, elég volt egyszer megszenvedni, többször nem érdemes, mégis évszázadok óta élek a tizenhetedik században. Mert félek továbblépni. Félek, hogy elrontok valamit, hogy mindent elrontok, ezért inkább azt csinálom, amihez értek: megjegyzek mindent, s visszamondom. Néha kételkedem abban is, hogy amely szavak számon kihullanak, azok valóban az enyémek-e. Százszor hallott mondatok, töredékek, én pedig bizonyára csak megismétlem mindet, mert másra nem vagyok jó. A múltban kell élnem, ahhoz értek, másra nem vagyok jó. Ostoroznom kell magam, mert másra nem vagyok jó. Úgysem látom már Annát ezen a földön, hisz nem érdemlem meg. Nem érdemlek én semmit sem. De igazán semmit, mert én vagyok az, akinek szenvednie kell. Megélem bárki helyett a szenvedését, de még erre sem vagyok jó…

- Sosem léteztem igazán. - tudom, nem ez volt mondanivalójának központja, leginkább lényegesnek mondható részlete, mégis ezt könnyebb kiragadni, mint bármi mást. Könnyebb kimondani a nyilvánvalót, mint elfogadni azt. Beszélni könnyebb, mint helyesen cselekedni. Vizet könnyebb számon kiereszteni, ha az árnyék hűen rejti az erőt adó bort.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okozok. - igazán sajnálom, ám szemeim nem nyílnak tovább, nem látnak többet, mert képtelenségnek hiszik, hogy láthatnak bármit abból, ami be lett mutatva. Képtelenségnek hiszik, hisz én is annak hiszem. Képtelen vagyok elfogadni, amit mond. Képtelen vagyok mindenre ezen a földön. Nem a gondolataim számítanak, még csak nem is a jelenlétem, sokkal inkább az, hogy el kellene mennem innen. Más nem számít, sosem számított.

- A halálfalókat egyszer maga a halál kebelezi be. Remélem, nem is oly sokára… - de ennek még nincs itt az ideje. Előbb - szavaiból ítélve - el kell buknia a jó oldalnak, el kell buknia egyszer mindenkinek, s majd csak utána lehet földöntúlian édes a győzelem. Addig pedig a halál a falók mellett áll.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Follow the Hollow

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Godric's Hollow by Night

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-