Megan & Amy

Az iskolakezdés előtti hetekben mozdulni sem lehet az Abszol Út varázslatos kis utcáin. A diakok és szüleik boltról-boltra járnak, hogy megszerezzenek mindent, ami szükséges. Én gyermekkoromban sokkalta több időt töltöttem itt, mint a többi diák, tekintve, hogy Garrick pálcaboltja is itt található. Neki is az Augusztus vége a legforgalmasabb időszak, de mióta beköszöntött a sötétség, év közben is járnak hozzá varázslók bőven, törött vagy elveszett pálcák ügyében. El sem tudom képzelni milyen lehet elveszíteni a legelső pálcánkat és újat vásárolni. Lehet találni hasonlóan erős kapcsot, mint mikor először választ ki minket a pálcánk? Aligha hiszem. Ezért is vigyázok rá úgy, akár a szemem fényére.
Már elkezdődött az új tanítási év a Roxfortban, ezért az Abszol Út is csendesebb. Kilépek Ollivander pálcaboltjából. Váltottam néhány szót az apámmal. Megviselte a vállás és rosszat sejt Grayson-nal kapcsolatban. Mintha hosszú évek után apai ösztönei előtörtek volna, pátyolgatni akarja a lelkemet. Pedig az egyedüllét az elmúlt két évben kizárólag a javamra vált, képes vagyok tisztán és önállóan gondolkozni, sokkal nyugodtabb is vagyok. Grayson ugyanis nem szekál naphosszat, hogy meg fogom öletni magam. Sosem értettem, miért kell a nyilvánvalót az arcomba köpködni állandóan.
Sűrű, nehezen átlátható köd uralja az utcákat, én pedig elindulok a találka pontra, hogy Megannal megkezdhessük a munkát. Senki sem nyugodhat, ezúttal pedig az Abszol Úti biztonságot kell figyelnünk. Mély bíbor tallárt viselek, ami kissé emlékeztet az iskolás talláromra, mikor még a Griffendél ház tagja voltam. Cédrusfa pálcám a tallár belső zsebében pihen.
Egy sikátorból fordulok a főtér felé és haladok el a boltok tömkelege között. Igyekszem nem nézelődni és sietni is, a Garrickel való beszélgetésemben megfeledkeztem az időről. Gyorsítok lépteimen, de csak finoman, nem akarok feltűnést kelteni. A hűvös időben látszik lehelletem, ahogy egyenletesen fújom ki a levegőt. Hajamat laza kontyba tűztem, hogy baj esetén ne zavarjon. De, hogy őszinte legyek, rutin járőrözés lesz ma, semmi több. Igaz, a borult és a tejköd miatt olyan, mintha már menne le a nap, pedig talán reggel kilenc óra lehet.
Megérkezem a főtérre és levetem csuklyámat fejemről. Várom, hogy Megan is ide érjen, bár csak érzékeimre hagyatkozhatom, mivel a ködtől az orromig sem látok, annyi sok. Feszülten sóhajtok és örülök a könnyű munkának. Lenne más dolgom is bőven, komoly feladatok, veszélyes halálfalók és Ő... De mára mindezt egy ládikába zárom és nem foglalkozom vele. Mindenki életében eljön a pont, mikor túl sok a feszültség. Elváltam, megzavarta nyugodt kis világomat egy kis srác, az általános rettegésről és gyilkolásokról ne is beszéljünk. Ma csak nyugodtan sétálgatunk Megannel az Abszol Út boltjai között és figyelünk a rendre.

A jelenlegi állapotok, amik a varázsvilágban vannak rettentően nyomasztóak. Nem elég a rengeteg harc, a rombolás, most jöttek a dementorok és ez az eszeveszett hideg, köd és földöntúli hangulat. Hogy legyen jó kedve az embernek mikor elég csak kimennie az utcára és máris magával rántja ez az érzés. Nekem sem volt kedvem kilépni a lakásból, legszívesebben csak otthon ülnék egy bögre tea társaságában, de kötelességeim vannak, és ezeknek nem mondhatok nemet.
Szorosan magam köré fonom sötétkék szövetkabátomat, behúzom a nyakamat és próbálom szedni a lábaimat, hogy minél hamarabb a kijelölt ponton legyek, de már így is késésben vagyok.
Kedvemen az sem javít, hogy marcona, komor emberek arcával találom magamat szembe, már amennyit ki tudok venni egyes arcokból a tejfehér ködtől. Rémisztő látni, hogy az egykor vidám és nyüzsgő Abszolút most mennyire rideg, szinte rémisztő. Érzi az ember, hogy valami történni fog, csak attól függ, hogy mikor. Erre senki nincs és nem is tud felkészülni.
Akármennyire is sietek, meg-megtorpanok pár kirakatnál és csak bámulom, hogy mennyire kapálódzik minden eladó. Lejjebb vitték az árakat, akciókat hirdetnek, és szinte kong az ürességtől jó pár bolt. Pedig most kezdődött a tanév, de már nyoma sincs annak az áhítatnak, ami egykoron volt, mint mikor én kezdtem az iskolát. Emlékszem apám talárjába kapaszkodva loholtam utána, egyik boltról a másikba, könyveket vettünk, talárt majd pálcát. Az volt a kedvenc részem. Az első komolyabb felszerelés, amitől a varázsló varázslóvá válik. Alig vártam, hogy a kezembe foghassam és, hogy kiválasszon magának egy pálca. Végül egy 10 és fél hüvelykes eperfa talált rám egyszarvúszőrrel. Büszke voltam rá, és ezt az érzést minden kisvarázslónak át kéne élnie.
Merengésemből az óra harangja ránt vissza, már ott kéne lennem. Fürgén szedem a lábaimat, és próbálok nem felbukni a macskakőben, kisebb-nagyobb sikerrel.
Összeszűkített szemmel keresem a főtéren lévő pár kószáló ember között az ismerős arcot, s mikor sikerül is ráfókuszálnom a köd jótékony homálya mögött megtalálom Amyt.
- Ne haragudj, kicsit elvarázsolt az Abszol út mostani látványa. – igazából örülök, hogy most Amelia mellé osztottak be, ugyanis ő tapasztalt auror, én pedig…noss kevésbé. Épp, hogy kiestem az iskolapadból és akármennyire is próbálkozom, vannak botlásaim, amiket most talán át tudok majd beszélni Amyvel. Jó akarok lenni abban amit csinálok és ennek a legjobb módja ha tanulok, leginkább olyanoktól akik már benne vannak egy ideje a szakmában.

Amelia & Megan

|

Pár percig kell csak várnom, hogy Megan megérkezzen. Elnézést kér a késésért, de mintha elengedném fülem mellett a hallottakat, csak biccentek felé köszönés képpen. Megan fiatal és igen csak emlékeztet a régi önmagamra. Kikerülve az iskolapadból a sikeres vizsgát követően a nagyvilágba nem a legegyszerűbb dolog. De ha kellőképpen figyel és eléggé koncentrál, nem lehet baj. Az ilyes fajta rutin ellenőrzések, mint amit ma is végzünk, egyszerű bevezetést jelentenek az aurori pályába, ám java része csak ámítás. Az első halálfalóval vívott küzdelem az, ami megmutatja, miről is szól mindez. Ismertem a környezetemben olyan aurorokat, akik pont egy ilyen első találkozás miatt adták vissza a jelvényüket. Egy halálközeli élmény, saját életed féltése a munkád miatt.. Nem mindenkinek való ez. Nekem viszont túlságosan is testhez álló. Néha olyan érzésem támad, hogy elment az eszem már, olyan fanatizmussal élek a munkám iránt. Ezzel kollégáim is tisztában vannak, így egy-egy reggeli kávé mellett remek beszélgetés téma tudok lenni.
- Gyere, menjünk. - Mondom neki és megengedek egy félmosolyt annak ellenére, mennyire elvette kedvemet mindentől az apámmal lefolytatott beszélgetés. Alapvetően nehezen viselem, ha valaki próbál babusgatni, félteni, vagy megvédeni. Maximálisan a magam ura vagyok és nincs szükségem arra, hogy bárki védjen vagy abajgasson. Utóbbitól kifejezetten gyengének tudom magam érezni.
Lassú sétába kezdek és a lány mellettem tartja a lépést. Most csak két varázsló vagyunk, akik sétálgatnak, beszélgetnek esetleg, bár mivel szótlanul nézelődöm a lány mellett, észreveheti, sok kedvem nincs most egy könnyed kis csevelyhez. Nem mintha komolyabbhoz lenne.
Egy ideje már sétálgatunk, mikor bántani kezdi fülemet a csend. A hűvös őszi levegő csípni kezdi az arcomat, mély bíbor színű talárom megvédi többi részem, de az arcom... Mintha hidegebb kezdene lenni.
- Mesélj. Hogy érzed magad köztünk? - Szólítom meg a hosszas hallgatás után, mert elkezd zavarni, hogy szociálisan ennyire analfabéta vagyok. Zavarodottságom, már ami az életem azon részét illeti, amiről nem tud és nem is látja, nem ül ki arcomra. Meglepően jól leplezem a nehézségeket, de csak mert nem hagyom, hogy ledöntsenek a lábamról. Ettől teljesen függetlenül viszont érzem, mennyire elszigetelődöm társaimtól.
Ahogy megszólal és válaszol kérdésemre, kellemes hangja megnyugtat kissé. Az arcomat csípő hideg azonban egyre erősödik, érzem, ahogyan orrom kivörösödik én pedig hirtelen, beszédének kellős közepén megtorpanok és a kihalt, ködös utcán magunk mögé pillantok, gyanakodva. Lehelletünk eddig is látszott, de most mintha jeges érzés keríteni uralma alá.
Ez az érzés kissé távolodik, ezért még ugyan pásztázom a semmit mögöttünk pár másodpercig, de hamar visszafordulok, hogy tovább haladhassunk.
- Bocsánat, hol is tartottál? - Kérdem tőle és igyekszem kizárni a hideget. Valahol rosszat sejtek, de mivel könnyű napot terveztem, így nem akarok bevonzani semmit, ami bajt okozhatna.

Amy számomra mindig is olyan furcsa volt. Gyönyörű, magabiztos nő de mégis van benne valami amitől az ember hátrál két lépést és érzi, hogy van benne valami más mint amit a világ felé mutat. Ezekben az időkben ez nem is furcsa, sokan vagyunk ezzel így. Próbálunk pozitívak maradni, de gyakran más mutatunk, mint amit érzünk. De ő nem csak emiatt lehetett ilyen, mély titkokat őrzött és jobb volt, ha ezeket a másik fél nem feszegette. Megedzette az élet, komoly volt és kimért, de épp ezért tiszteletet parancsoló is. Talán a munka ártalma, talán csak az élettel vívott harcok.
Biccentek mikor közli, hogy menjünk, és csak csöndben lépkedek mellette, pár másodpercig az arcát méregetem próbálok valamit kiolvasni belőle, hogy a mögött a félmosoly mögött mi rejtőzik igazán de nem jutok semmire így csak magam elé bámulva próbálom tartani vele a lépést. Mások vagyunk és ez abból is látszik, ahogy egymás mellett sétálunk. Ő peckes, vad és erőt sugárzó én meg görnyedt háttal elvarázsolva nézegetem a kirakatokat. Új még nekem a helyzet, és egy kicsit félek is magamtól, hogy hogyan reagálnék egyes helyzetekre.
Nem kezdeményezek beszélgetést nekem jó így, hogy nem szólunk egymáshoz, elvagyok a magam is kis világában. Bámulom az épületeket, az embereket, a macskaköves út minden négyzetcentiméterét, és merengek azon ami miatt elkéstem, hogy mennyire más lett minden.
Végül Amy töri meg a csendet, felkapom a fejemet, hogy rá nézzek gyönyörű arcába, és elmosolyodom én is a kérdésre. Összetett ez a dolog, részletezném is szívesen, de valószínűleg úgy sem érdekli, így nem feszegetem nagyon a témát.
- Szokatlan, furcsa, ijesztő és egyben rettentően izgalmas. – A kurta válaszom azonban úgy érzem nem túl kielégítő a számára és azt sem takarja egészen pontosan, hogy mit is érzek igazán így újra szóra nyitom számat.
- Tudod, félek, hogy nem fogok valamit jól csinálni, és ijesztő belegondolni, hogy pont most keveredtem ebbe bele amikor ilyen harcok folynak. Ismeretlen nekem ez a terület és rettegek attól, hogy elrontom. – Megvonom a vállamat mintha ez tejesen normális lenne, holott kicsit sem az. Bíznom kéne magamban, mert így ha igazi harci helyzetbe keveredek akkor nem tudom, hogy fogok helyt állni. Erre pedig most és az én személyiségemmel hatalmas az esély.
Annyira elmélyülök a beszédemben, hogy fel sem tűnik, hogy pár lépést egyedül teszek meg csak mikor befejezem mondókámat és rá néznék jövök rá, hogy nincs kire. Megtorpanok, hátra nézek és szerencsémre szemem rögtön megtalálja Amy sziluettjét.
- Minden rendben? – teszem fel a kérdést miközben elindulok felé. Szememet összeszűkítem és én is meredek a távolba ahova ő is de nem látok semmit. Egyre erősebben kezdem érezni én is a hideget ami eddig hozzám nem ért el mert álomvilágban voltam vagy épp mélyrehatóan beszéltem magamról.
- Nem fontos. – legyintek a nő kérdésére, és igazából tényleg nem is az. Nem túl érdekes az én lelki állapotom és ép ezért nem is akarok foglalkozni túlzottan vele.
- Mi volt ez az előbb? Hallottál valamit? – én igazából zöldfülűként nem szentelek túl nagy figyelmet annak, hogy egyre hidegebb van, és hogy majd lefagy az orrom hegye. Csak szorosabbra húzom a kabátomat és zsebre dugom a kezemet, mintha ez a jege hidegség egy teljesen normális dolog lenne.

Amelia & Megan

|

Észrevétlenül sóhajtok, ez viszonylag gyakran megesik velem az utóbbi időben. Leplezném a lelkemet nyomó terheket, de a levegő egyszerűen megakad mellkasomban és mikor észreveszem, utat akarna törni magának kifelé. Igyekszem hát egyenletesen kienedni a súlyt bensőmből és tekintetem a lányra terelem. Halványan elmosolyodom.
Ügyes vagy, Amy. Nagyon ügyes.
Nem állt szándékomban őt megbántani, igyekszem semmi rosszat nem feltételezni arról, amit az előbb érzékeltem. Ha már kérdeztem őt, figyelnem kellett volna rá, de szavai egyáltalán nem ragadtak meg, ahogy a mögöttünk terülő tejködből próbáltam látni valamit. Bármit, ami ezt a furcsa, hirtelen ránk törő hideget okozhatta. London nem enyhe őszéről híres, a nap nyár végén hirtelen tűnik el az állandó borult égbolt mögött. Az előbb viszont, mintha csak tél volna, csontig hatoló hideg tört ránk, majd mintha odébb vonult volna, ott is hagyott minket.
- Semmiség, szerintem. Csak a hirtelen hideg.. - Motyogom neki, testtartásom nem törődömséget sugároz, mintha nem is számítana. Sétálok vele tovább és tudom, tanítom kellene őt. De a szavak nem formálódnak meg bennem, sosem voltam egy tanár típus. Saját módszereimet közel sem tartom jónak vagy követendőnek. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, magánéletem nehézségeit pokrócolva temetem magam ennyire erőteljesen munkámba. Persze nagy igazság harcosa vagyok, ez is közrejátszik, de inkább lássa környezetem az utóbbit, mint csámcsogjanak rajtam az előbbi miatt.
- Nem kell aggódnod semmi miatt. - Nézek rá ismét némaságomból. Ha tanárnak nem is vagyok jó, azt tudom, hogy velem senki sem bánt kesztyűs kézzel, mikor elkezdtem dolgozni. Nem is az a tény, hogy a maximumot várták el tőlem. Charles akkoriban még nem volt a Wizengamot élén, de mikor okklumenciát tanított nekem, talán a könyörtelen szó volt rá legjellemzőbb. Nem kizárt, hogy ettől lettem igazán jó auror, de ha csak egyszer is valaki megveregette volna a válamat, mondván, minden rendben lesz, megkímélnek egy rakás stressztől.
- Gyakorlat teszi a mestert. Légy türelmes magadhoz, még ha mások nem is azok. - Ezt magamra is értem. Ha úgy alakul, hogy türelmetlenül fordulok hozzá, nem feltétlenül az ő hibája. A szigor az aurorok sajátja, Megan is magára fogja ölteni, ahogy idősödik és egyre több helyzettel találja szemben magát. Hogy ez álca, vagy életstílus lesz az ő esetében, nos.. Rajta múlik majd.
Ismét mellkasomban szorul a levegő, ez alkalommal azonban nem tudom sem szolidan, sem erőteljesen kifújni magamból. Szemeim kikerekednek, amikor is szörnyű letargia lesz rajtam úrrá, folytogató érzés gyötör mélyen belül, bensőm legmélyén. Végül a bent akadt levegő kipréselődik belőlem. Arcom elfehéredik, a hideg ismét csontig hatoló. Legszívesebben megpofoznám magam, hátha az érzés tova száll, de tudom, nem ez a megoldás.
Dementorok.
Meganra pillantok, magamra erőltetem minden határozottságomat, még akkor is, ha a nyomorultak pont a legrosszabbkor jöttek. Korán azt tanítják, hogy a legjobb védekezi mód ellenük a boldog emlékek és a patrónus bűbáj. Utóbbival semmi problémám nincsen, még az iskolában alakot öltött a patrónusom, ami ritka, erős varázslóra vall. De még is honnan a francból szerezzek boldog emléket, mikor az életem összedőlni látszik? Mint a rosszul összeillesztett építőkockák; a legkisebb szellő is ledöntheti az egész várat, de újraépíteni az alapoktól túlságosan hosszú idő volna.
- Hogy állsz a patrónusoddal? - Kérdem tőle, ahogy karon ragadom és tempósan haladok vele előre, de nem futok. Nem tartom kizártnak, hogy nem fogok tudni patrónust idézni, a dögök pedig már elég közel járhatnak hozzánk. Igyekszem légzésem egyenletesen tartani és minden önuralmamat bevetni, hogy ne pánikoljak. Másodpercenként küzdöm le az érzést, hogy összerogyva zokogni kezdjek.
Gyerünk Amy. Erős vagy. Mint a biciklizés, nem felejtesz.
Hirtelen ismét megtorpanok, ahogy az előttünk elfekvő utca tejködjéből egy fekete, sötét csuklyás dementor tart felénk. Hátunk mögül is érzem a csontig hatoló, reszketésre késztető hideget. Szóval körbekerítettek minket, én pedig nem vettem észre, legalábbis nem időben.

Jobb lett volna ma otthon maradnotok

Suhanhat végig az agyatokon, amikor észlelitek, mi is ennek a hűvösségnek az igazi oka. Nem, az időjárás nem lehet az, az évnek eme szakaszában még itt, Angliában sincs ekkora köd, mint ami lassan elhomályosítja látásotokat. Ez a ködöt a keserűség szüli, mely szinte párolog a dementorokból, a varázsigét pedig, amivel az ember védekezni tudna, belefojtja annak torkába, és felemészti mindazt az örömöt, ami valaha, szebb napokon élettel telítette meg azokat a szerencsétleneket, akik végül ezen lények alamizsnájává váltak.
Szánnivaló teremtmények csupán, bár egy ilyen helyzetben nem a sajnálat az első, ami eszetekbe ötlik. Inkább az, hogy innen hogyan tovább, merre meneküljetek? A köd mintha fejetekbe telepedne, pókként szőné tele az üres részeket, áthatolhatatlan hálót képezve a valóság és realitás, valamint a meg nem történt között, talán pont azért, hogy abba az illúzióba taszítson, hogy innen nincs menekvés. Ámde ha elég éberek vagytok, talán jobb kérdések is az eszetekbe jutnak. Például hogy mit keresnek ezek itt? Nektek senki nem szólt a Minisztériumból, hogy a dementorokat az Abszol út feltérképezésére küldik.
Nem tudjátok, mennyien vannak. Talán nem sokan, talán tucatnyian, de lehet, több százan. Fogy az időtök, ellenben a csontotok szinte sikolt a rémülettől, még ha az biológiai funckióját tekintve erre képtelen is lenne. Úgy lebegnek a levegőben, mint magára hagyott csónakok az éjszakai, néma óceán végtelen vízén. Az áramlat lassan bár, de felétek húzza őket. Ocsmány kezek emelkednek a millió galleonos kérdés megfejtését rejtő csuklyák felé – tudjátok jól, nekik hiába könyörögtök, nincs kegyelem. Másodperceitek vannak hátra, míg a tápláléklánc hátuljára kényszerítenek titeket, és elvesznek tőletek mindent, ami emberré, de leginkább önmagatokká tesz titeket. Túl jó falat vagytok ahhoz a néhány halálfalóhoz képest, akiket az utóbbi években megkaptak, miután már eleve leszedálták őket az Azkabanban. Nem csoda, ha a varázslók börtönében többen már az ételt se veszik magukhoz a dementorok állandó közelségében.

Felzaklat, hogy Amy ennyire furcsán viselkedik. Zavarni kezd a hideg, a tejfehér köd és egy másodperc alatt érzem magamat rettentően furcsán a bőrömben. Mintha nem odavaló lennék, ordítani lenne kedvem, sikítani, futni ki a világból. Épp ezért nem is hallom már Amy bátorító szavait, olyan halkan jutnak el a fülemig mintha csak egy ordítozó tömegen suttogná át a mondatokat. Rá se nézek, csak próbálom egyik lábamat a másik után tenni, ami szinte egyidejűleg semmisül meg akkor mikor a mellettem álló nő levegővétele abbamarad és csak egy néma sikoly préselődik ki ajkai közül. Térdre rogyok az eszeveszett fájdalomtól, a rengeteg emléktől, ami az agyamba égeti magát, könnyek tódulnak a szembe és az előző ordíthatnék, ami csak az előjele volt a dementorok érkezésének most valóssá válik. Felsikítok, vagyis sikítanék, ha nem halna el a hangom. Nem kapok levegőt, szorít az érzés, a csontom sajog a reszkető hidegtől és jéggé fagy egy másodpercre az agyam. Cikáznak a szomorú emlékek bennem és ekkor realizálom, hogy a dementorok ezzel tudnak igazán ölni. Szépen lassan belebolondul az ember ezekbe az emlékekbe, a fájdalom egy idő után háttérbe szorul és felemészt minden szomorú pillanat.
Elenged, és én úgy kapok a levegőért mint egy kiszáradt kisgyerek a vízért. Lihegek, zihálok és a mellettem lévő Amyre nézek, akit a másik csuklyás is épp, hogy futni hagy. Szavai olyan hangosak lesznek az előző csend után, hogy összeráncolom a homlokomat és próbálom keresni magamban a szavak jelentését. Patrónus. Igen…elvileg van olyanom. Sikerült már párszor, de éles helyzetben még soha. Most egy boldog emlék sem jut az eszembe, csak a szomorúak, a fájdalmak a mardosó keserűség melytől sírni lenne kedvem.
- Nem… nem tudom. – nyögöm ki és csak hagyom, hogy maga után vonszoljon, megbotlok pár macskakőben, el is esnék, talán ha nem tart Amy erősen. Szemem megakadt a kirakatüvegen melybe gyönyörű jégvirágok kapaszkodnak, görcsösen, pont úgy amilyen görcsösen én próbálok most gondolni egy boldog emlékre. A családom? A kviddics? Remus? Hatalmasat nyelek, egyiket sem érzem elég erősnek. A családom romokban, nem sok boldog emlékem van. A kviddics csak egy hobbi…volt még el nem vette tőlem a nővérem. Remus a szerelmem mégsem boldog jelenleg ez az egész. De talán elég ha régre gondolok vissza. Egy közös karácsonyra a családommal, a kötött pulóverekre, a csilingelő karácsonyfadíszekre, a mézeskalács illatára, anyám parfümjére, a csámpás macskára az ablakpárkányon, maszatos kezekre és boldog mosolyokra. Ez lesz az…vagy mégsem?
Megtorpanunk, körbevettek. Szemeim vadul cikáznak a jéggé fagyott ablaküvegen át a macskaköveken keresztül a csuklyás fekete alakokig. Nincs elég időnk, nem tétovázhatunk vagy itt hagyjuk a fogunkat. Érzem, hogy nem elég erős az emlékem, de fel sem bírnám idézni, hogy mire gondoltam akkor mikor először vagy másodjára megidéztem az én fürge rókámat.
- Expecto Patronum! – tartom magam elé a pálcámat, bátortalanul, de próbálok összpontosítani apám arcára, felidézem magamban a pillanatot, az illatokat. Csak reménykedni tudok, bízni benne, hogy családom szorítása talán elég erős lesz egy boldog pillanat kicsikarásához vagy különben más emlékhez kell folyamodnom minél hamarabb.

Amelia & Megan

|