Anyám összehozta a legbájosabb családi fészket, amire csak vágyhatok, mégis mindig kínosan érzem magam a barátaim előtt. Főleg az első pár alkalom volt egyenesen égő. A szerény körülményekhez képest persze azért egészen jó állapotban van, és a szeretet kitölti minden zugát.
Ez nem mindig volt így. Mielőtt Dumbledore felvett volna a Roxfortba, az apám, Lyall, aki félvér, mindent elkövetett, hogy egy félreeső zugot találjon. Az erdő közepén nőttem fel, nem ismertem sem muglikat sem varázslókat, csak a szüleimet, meg a többszáz kurzslót, aki az évek során gyógyírt keresett a problémámra. Elég egy elkeserítő gyerekkor. Ráadásul anyám, Hope gazdag mugli családból származott, szép kis vagyont örökölt, de az egész elúszott az első két évben és ő maga irodai munkára kényszerült.
A szüleim semlegesnek számítottak mindig. Sem politikailag sem anyagilag nem állnak olyan helyzetben, hogy akárcsak egy kicsi befolyásuk is lenne a dolgok alakulására.
Most viszont, hogy a Nagyúr nyíltan kiállt a vérfarkasok mellett, anyám a fejébe vette, hogy ha ő lenne hatalmon, akkor felfedhetném a titkomat és békében élhetnék. Emiatt folynak most a leginkább a veszekedések a szüleim között, akik eddig átvészeltek minden nyomorúságot.
Ezért is gyűlölöm a Nagyurat. Többek között.
De úgy egyébként is az én szememben képviseli mindazt, amit megvetek. Az elnyomást, a manpulációt, ráadásul Fenrir Greyback a pártfogoltja.

Hogy milyen érzés egy másik lénnyel osztozni a testemen? Mesélhetnék erről egész éjjel, úgy is rossz alvó vagyok. Az osztálytársaim holdkórosnak neveznek. Ha tudnák, hogy mennyire beletrafáltak.
Én viszont nem róluk akarok beszélni, hanem róla.
Egy kegyetlen fenevad, aki mindig jókat nevet rajtam. Kárörvendően nézi végig minden egyes csetlés-botlásomat, amit a külvilág elleni harcban elkövetek.
Ismeri a lelkem minden egyes apró rezdülését, a legsötétebb és a legkínosabb titkok sem kerülik el a figyelmét. Tisztában van azzal, hogy mennyire gyűlölöm az erőszakot, az igazságtalanságot, a háborút, a cimkéket. Tudja, hogy mennyire bosszant, hogy mindenki elkönyvelt egy sápatag, visszahúzódó könyvmolynak. Vagy  ami mégrosszabb, egy harmadik keréknek.

A szorongásomból gyűjti az erejét, minél gyengébb és bizonytalanabb vagyok, ő annál elégedettebb és diadalmasabb. És meg kell hagyni, én aztán szorongok rendesen. Izzad a tenyerem, ha egy társaságban minden szem rám szegeződik, és nem bírom hosszútávon elviselni a nyüzsgést. Ráadásul egy rakat titkot őrzök hét lakat alatt.

Már egy nagyobb horderejű titok is ki tudja kezdeni rendesen az ember elméjét, nem csoda, ha kicsit paranojás vagyok. A likantrópia például elég súlyos dolog. Tudod mit csinálnak a hozzám hasonlókal angliában? Kiközösítik, megbélyegzik, leköpik őket, és ellehetetlenítik, hogy a társadalomba beintegrálódhassanak. Nem jut nekik oktatás, sem munka, sem tisztelet. Akkor már sokkal jobban járnak az orosz vagy albán társaim, akikkel egyből végeznek. Múlt héten volt egy hír a prófétában egy fickóról, akit felgyújtottak a szomszéd gyerekek, miután kiszivárgott, hogy vérfarkas. De ő legalább megélte a felnőttkort. Én is erre pályázok.

Egészen idáig mondjuk azt mondtam volna, hogy ennél rosszabb nem történhet velem, de mindig sikerül az életnek meglepnie. Ha még nem lett volna elég egy készülődő háború, egy szőrös kis probléma, a tetejébe még a tinédzserkor is a nyakamba szakadt. És valljuk be, néha szívesebben választanám a bennem megbúvó farkast, mint a szerelmi drámákat, a folyósón zajló tesztoszteron túltengéseket, a pletykákat, az erőfitogtatást és  kábé mindent, ami a fiatalság bolondság kategóriába belefér.

És mindezért ráadásul az a három idióta a felelős. A Tampancs, Ágas és Féregfark névre hallgató állítólagos jóbarátok, akik gondoskodnak arról, hogy ne ússzam meg ezt a három utolsó évet a pálya széléről nézve, mint a kviddicset. Ha ők nem lennének, most egy tökéletesen jelentéktelen, szürke figura lennék, akinek jó esetben még a nevét sem tudnák. Egész nap ücsöröghetnék a könyvtárban vagy a klubhelyiség egy félreeső zugában a kedvenc között zoknimban levendulás forrócsokoládét kortyolgatva.

Na jó, igazából eltúlzom a dolgokat. Valószínűleg, ha ők nem lennének, én már rég halott lennék. Vagy kicsaptak volna a Roxfortból. Igen, vitatkozhatnánk azon, hogy melyik a rosszabb. De tényleg, nagyon elcsépelt dolognak hangzik, de a Roxfort az otthonom. És persze, van nekem rendes, melegen tartott családi tűzhelyem, és minden, de azért az nem ugyanaz.  

És kábé most két bekezdésben megemlítettem mindent, ami szent nekem ebben az életben. Nem szeretem túlbonyolítani a dolgokat, van, amikért érdemes reggel felkelni és harcolni, és van, amikért nem. Habár visszahúzódó vagyok, annál inkább hiszek abban, hogy összefogva többre vagyunk képesek. Lelkes aktivista vagyok. Harcoltam már a manók jogaiért, indítottam mozgalmat a kentaurokért és egyéb kitaszított lényekért. Vettem már részt megannyi tüntetésen.

Emellett legfontosabb állampolgári kötelességem az, hogy megkérdőjelezzem barátaim minden egyes légbőlkapott zseniális ötletét, habár tudom, hogy sohasem lennék képes megállítani őket. Érdemes itt említést tenni a tavalyi animágus ügyről. Khm. Talán ezért kaptam Dumbledoretól a prefektusi címet. Ami azért vicces, mert ezzel a jelvénnyel a mellkasán még senki sem ült annyit Friccs szobájában, mint én.