Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Alecto Yaxley-Carrow EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Alecto Yaxley-Carrow EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Alecto Yaxley-Carrow EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Alecto Yaxley-Carrow EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Alecto Yaxley-Carrow EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Alecto Yaxley-Carrow EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Alecto Yaxley-Carrow EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Alecto Yaxley-Carrow EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Alecto Yaxley-Carrow EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alecto Carrow.

Alecto Carrow.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Vittoria Ceretti

»
» Vas. 5 Nov. - 9:55

Alecto Yaxley-Carrow

Because, here’s the truth: life is catastrophe


Becenév:

alecto

Kor:

kérlek

Származás:

színaranyvér

Lojalitás:

ugyan

Képesség:

-

Csoport:

halálfaló

Play by:

vittoria ceretti

Karakter típus:

keresett kanon, akit elbasztam azzal, hogy sajáttá tettem : (





​​Negyven felett az ember csak genetikai felesleg lehet.
Elton Carrow genetikai felesleg, azonkívül amolyan nagymenő ügyész --- megragadom az alkalmat, hogy bevalljam, hogy elképzelni sem tudom, hogy mit lehet csinálni tíz percnél tovább a Winzengamot közelében - emlékszem, hogy régen sokat ácsorogtam falnak vetett háttal különféle folyosókon, míg az öcsémmel apára vártunk, és a plafont bámultuk vagy a padlót vagy egymást, míg ő abban a tíz percben eltűnt egy ajtó mögött, ezekre a visszatérő tíz percekre pedig felhúzott egy egész karriert, hát gratuláljunk az öregnek ---, nemzett két gyereket, és ha őt kérdeznéd, valószínűleg azt mondaná, egész jól elvan az élettel. Mindent elért, mindennel kész van. Az a fajta figura, aki jó érzéssel mászik be este az ágyba, és vidáman kel a nappal. Az a fajta figura, aki ha belép a szobába, akkor minden elkezd körülötte forogni, mármint egyszerűen nem tudod levenni róla a szemed.
Daphne Carrow - feltehetőleg genetikai felesleg, de huszonöt éves kora óta nagyjából ugyanúgy néz ki, vagy ki tudja, két találkozásunk között el szokott telni annyi idő, hogy biztonsággal megfeledkezzek az arcáról. A legtöbb időt a születésünkkor töltötte velünk, ezt mindig igyekszik kihangsúlyozni, mert harminchat órán át vajúdott, és ettől ugyan még nem gyűlölt meg minket - mert anya és apa nem gyűlöl minket, csak általában van nálunk jobb dolguk is - de harminchat órán át vajúdni attól még rossz. Nem elviselhetetlenül, de éppen annyira, hogy fejvesztve menekülj azok elől, akik életed legnagyobb fájdalmát okozták. (Viccelek! Nevetsz? De tényleg nem nevetsz?) Darázsderék, tehetség, jó humor (mármint, anyám a családja bármely tagjával ellentétben VALÓBAN vicces), ópiumos parfüm, egy divatbirodalom véreskezű diktátora (másrészt ez a nő nem úgy hülye, mint ahogy például a te anyád - nyugodtan repetázhattam a szombat esti vacsorából, anélkül, hogy ezt a lázadás jelének vette volna).
Rendes emberek. És az, hogy rendes emberek, nos... az a legrosszabb tulajdonságuk. Ha már így rákérdeztél, pontosan annyi keresnivalójuk van Voldemort közelében, mint alapvetően nekem lenne. Engem pedig valószínűleg pont ez a felismerés sodort Voldemort közelébe. Nézd, kedvesem, sosem mondtam, hogy érdekes ez a történet, de mindegy is, mert gondolom, te most arra vársz, hogy Amycusról beszéljek.
Véletlenül sem pszichopata, inkább csak apatikus.
Jó, talán mégsem apatikus, de próbál annak tűnni ahelyett, hogy szembenézzen végtelen dühével, bánatával vagy az egész elhibázott életével.
Jegyezzük meg, nem hiszi, hogy a házasságán kívül van bármi hiba is az életében.
Nem kedves. Nem lesztek barátok. Kimondottan kevés emberrel áll szóba, annál is kevesebb embert vesz valóban ember számba - ez nála nem faji kérdés, pusztán meggyőződése, hogy a világot unalmas, átlagos emberek lakják, akikre nem hajlandó pazarolni az idejéből.
Szépen énekel. Kiváló zongorista.
Gyors emberismerő, ezt pedig a hasznára fordítja, nem kimondottan erőszakos, de élvezi mások szenvedését látni, senkire sem hallgat (se az öccsére, se a férjére, se jóakarókra, se a nálánál hatalmasabbakra, senkire), senkiért sem tenne meg semmit (az öccsét leszámítva), azon kívül titkon szereti a türkizkék színt.


 ​


​- Abba kell ezt hagynod.
- Még bele se kezdtem.

Órák óta ültünk ugyanannál az asztalnál, mániákusan próbáltam belemászni a fejébe, vagy megszokásból próbáltam belemászni a fejébe (nem az övébe megszokás, de bárkiébe), nem tudom, de próbálom eldönteni. Leverte a hamut, én pedig arra jutottam, hogy nem akar megdugni (azt még nem tudom, hogy ezt bánom-e, sért-e, fel kell-e lélegeznem)​, mert tart tőlem, mert túl sokat ivott, mert az asztal szélébe kell kapaszkodjon, pedig mozdulatlanul ül egy széken, és mégis csak pillanatokra van attól, hogy összeessen. (Tehát józanabb, mint én.)

- Hazavárnak, hercegnő.
- Az nem az otthonom.

Összefüggéstelenül vigyorogtam, eltátottam a számat, hogy mondjak még valamit, aztán nem jutott eszembe semmi, hát összeszorítottam az ajkaim, kipréseltem a levegőt az orromon, végighúztam a nyelvem az alsó fogsoromon, aztán sóhajtottam egy mélyet, hogy á, megvan, MEGVAN a szó, amit épp kerestem, de mielőtt a mondandóm még kipattanhatott volna a nyelvemről, rájöttem, hogy nem, hogy mégsem ez a szó kell, elhallgattam, mielőtt megszólaltam volna, és azt hiszem, nevetni akartam, pedig az alapján, amit sikerült kihámoznom abból, amit mondott, akár bőghettem is volna, de mindegy, vagy hát neki ott az asztal túlfelén ÉDES MINDEGY, hogy én mit csinálok, ezt meg is mondta egy ponton, már nem tudom, melyik ponton.

​- A férjed---------
- Hallgass már!

​Hónapok hosszú munkája volt abban, hogy ne érezzek semmit. Valahol a haragnál kezdődött az egész - vagy hát nem valahol, hanem pontosan ott, mert csak a haragnál kezdődhetnek ezek a dolgok. Mindenki azt mondja, hogy ez az egyetlen olyan érzelem, ami majdnem olyan erős, mint a szeretet, ​de hát mindenki téved, vagy velem van nagy baj (én nem hiszem, hogy baj van velem), mert én például sosem tudtam annyira szeretni, mint amennyire haragudni tudok. És ha a harag túl sok lenne, akkor még ott van a fejben (a fejben, és nem a szívben, sose a szívben, nem a szívével érez az ember) egy kis kapcsoló, csak meg kell tanulni, hogyan kell elkattintani, és akkor hopp, úgy vagy, ahogy épp lenni szeretnél. Nem zavar semmi, nem zaklat fel semmi, nem érzel semmit, és ez nem katatónia, ez a produktivitás felső foka, mert semmi sem zavar, épp ezért bármit megtehetsz.

- És ő hol van most?
- Kicsoda?
- Szerinted?

(másfél évvel ezelőtt, vagy ki tudja, mikor

végig a tekintetét keresni a fátyol mögül, mondani valami nem odaillőt az esküszövegben, úgy csókolni meg valakit, hogy valaki másra gondolunk, az a valaki onnantól férj lesz, a másik valaki tekintete pedig sehogy sincs meg, mérget nyelni az esküvőn és nem halni meg, a világ legboldogabb feleségének lenni, a világ legunottabb feleségének lenni, elhidegülni úgy, hogy sosincs összemelegedés, lelketlen szex, másnak képzelni a férjet, mint ami, és ezért aztán mégis csak egy picit megszeretni, lelkes szex, de élvezet nélkül, rájönni, hogy mégsem az a férj, aminek hinni akarjuk, és ezért meggyűlölni, szex és még több szex, csúcspont nélkül, kielégülés nélkül, meggyűlölni önmagamat, elképzelni, hogyan kell megölni egy férjet, elképzelni, hogyan kell lecsapolni úgy a férj vérét, hogy majd annak a másvalakinek azzal írjak leveleket, szerelmes leveleket és bocsánatkérőeket és számon kérőeket, álomban beszélni, otthon ülni, otthon ülni, otthon ülni, szex, tetetett orgazmus, otthon ülni, otthon ülni, mindig arra a valaki másra gondolni, beleszokni a férjbe, még inkább gyűlölni magamat, mert beleszoktam a férjbe, mély levegőt venni, összepakolni, elfutni, futni, futni, futni, futni, futni, fu)


Szeretni semmilyen. Haragudni olyan, mint levegő után kapkodni. Nem érezni semmit olyan, mint levegőt kapni.

- Letetted az esküt.
- [vállrántás]

​Hónapok hosszú munkája volt abban, hogy ne érezzek semmit, és most ez az egész odalett, és nem tudtam, hogy nevethetek-e, hogy szabadna-e nevetnem, vagy tényleg itt lenne az idő egy kiadós sírásra, kedvem még csak-csak lett volna hozzá, de órák óta ültünk ugyanannál az asztalnál, neki ÉDES MINDEGY volt, hogy vagyok, be voltunk rúgva, nem akart dugni (én se akartam), és leverte a hamut a cigarettájáról. ​

​- Akkor... holnap indulás.




A hozzászólást Alecto Carrow összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 20 Júl. - 11:35-kor.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Lily Evans

Lily Evans

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
6
▽ Avatar :
luca hollestelle

»
» Kedd 20 Feb. - 17:40


Gratulálunk, elfogadva!

A szív bőségéből szól a száj.


Kedves Alecto,

úgy képzelem, van egy ösvény valahol, a magasra nőtt fűben és páfrányban, ahol a dicséreteink igazinak hallatszanak, nincs rajtuk szeplő, nincs rajtuk ránc, és egészen olyanok, amilyennek a fejünkben halljuk őket. Legszívesebben ezen az úton ténferegve méltatnálak téged újra, és újra, amíg bele nem fáradok, de egy ilyen nőnek, mint Alecto, számít bármit a dicséret? Számít bármit akkor, ha minden mondata ilyen könnyedén megkomponált, ha minden szava remegést hordoz, gyomormélyi, fagyos remegést? Valahol ott, a türkizkék megjegyzés környékén, ha nem is beleszerettem, de emberivé vált ez a transzcendens magasságokba, vagy inkább távolságokba emelt nőalak, a megközelíthetetlen, akiben kevésbé az önhittség, mint a felsőbbrendű közöny munkál, és olyan szépség, ami már sokakat megigézett előttem, ahogy a chaten volt alkalmam olvasni. Nem tökéletes, én pedig örömmel látom, hogy meg sem próbál az lenni, hogy ez a fájdalom, a férj, akit nem szeret, és akivel talán csak pillanatokra elégszik meg, hogy ez miként formálja ezt a sokak által formálhatatlannak tartott alakot. Letértem már a mi kis páfrányos ösvényünkről? Alecto biztosan ki nem állhatja a szószaporítást. (Ezeket a cuccokat itt, alul, meg már biztosan ismered.)




Vissza az elejére Go down

Alecto Yaxley-Carrow

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Inaktív, és törölt karakterek-