» I solemnly swear I'm up to no good
●● FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN ●●


Üdvözlünk itt
üdvözlünk az oldalon!
Kedves Látogató!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
• • • • • • • • • • • •
1979. A Brit mágusvilág egyre sötétebb képet mutat. Voldemort Nagyúr és csatlósai, a Halálfalók, egyre magabiztosabb, bátrabb és látványosabb támadásokkal lépnek fel az általuk gyűlölt muglik és mugliszületésűek ellen. A Mágiaügyi Minisztérium tehetetlennek mutatkozik ámokfutásuk megfékezésére. Még a Roxfort sem biztonságos: egyre több diák viseli magán a Sötét Jegyet, Voldemort iránti halhatatlan hűségük jeleként. Azonban még nincs minden veszve! Az iskolán belül és kívül is egyre többen döntenek az ellenállás mellett. Születőben van a Főnix Rendje, Albus Dumbledore vezetésével, melynek egyetlen célja Voldemort Nagyúr és követői megállítása. Csatlakozz hozzánk és írd át a varázsvilág történetét!
Szívélyes üdvözlettel:
A Staff tagjai

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
Multi váltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Nyertesek
Díjazott karakterek
Népszámláló
Az oldal tagjai!
mágiahasználók:
főnix rendje:
griffendél:
mardekár:
hugrabug:
hollóhát:
halálfalók:
professzorok:
varázslények:
varázstalanok:
elhalálozottak:
egy játékos karik:
inaktív:
ÖSSZESEN:
88
25
19
25
20
18
31
17
3
3
5
5
5
264
Kiemelt társak
Legjobb barátaink!

Roxfort RPG

New Orleans
Friss posztok
pergamentekercseink

porcukor, az élet megrontója
Today at 1:48
• • • • • • • • • • • • • •
Rufus Scrimgeour
Cveta & Regulus
Today at 1:34
• • • • • • • • • • • • • •
Cveta Dolohov
Cataleya & Evan
Today at 1:18
• • • • • • • • • • • • • •
Evan Hayes
Regulus & Cveta - Don't touch me..
Today at 1:02
• • • • • • • • • • • • • •
Cveta Dolohov
Agatha & Cygnus
Today at 0:29
• • • • • • • • • • • • • •
Cygnus F. Lestrange
Tilos? Az jó.
Yesterday at 23:47
• • • • • • • • • • • • • •
Cygnus F. Lestrange
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr
Yesterday at 23:43
• • • • • • • • • • • • • •
Anton Betranche
Élodie Lestrange
Yesterday at 23:35
• • • • • • • • • • • • • •
Inès Delacour
i quit drinking for good, i drink for evil
Yesterday at 22:58
• • • • • • • • • • • • • •
Egerton Travers
lágyan síró panasz, fölötte kupola
Yesterday at 22:19
• • • • • • • • • • • • • •
Anton Betranche
Erre kószálók
ki kóborol a folyosókon?



Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég
A legtöbb felhasználó (52 fő) Kedd 17 Május - 22:36-kor volt itt.



Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Mardekár
Hogyha agyafúrt s ravasz vagy
▽ Hozzászólások :
5
▽ Reagok :
4
▽ Avatar :
Sophia Lillis



»
» Szomb. 18 Nov. - 12:54

Louise Huntington

Kids aren't safe in the metro


Becenév:

Lou

Kor:
tizennégy

Származás:

Félvér

Lojalitás:

Papa Ray

Képesség:

A listából választhatsz egyet, ITT találod

Csoport:

Mardekár

Play by:

Sophia Lillis
Karakter típus:

Saját meg keresett (tulajdonképpen nem is kerestek, csak én akaszkodok rá mindenkire, de így jobban hangzik)




Anya hideg, puha ujjai a hajamba túrnak. Mindig muglimód vágja a hajunkat, amióta csak megszülettünk és az első babahajaktól kellett megszabadulni. De én sohasem bántam, szerettem, amikor vele babrált. Libabőrös lesz tőle a nyakam,  de nem nyafogok, ahogy Dustin tenné, csak belenézek a szemközti tükörbe és elégedetten mosolygok vissza a tükörképemre, amikor megkérdezi, nem lett-e egy cseppet túl fiús.
- Sosem lehet elég fiús – bizonygatom nagy elszántsággal, aztán már csusszanok is ki a kezei közül, a levágott fürtjeim menetközben hullanak a földre szanaszét, ahol csak elrohanok.

Apa későn jön haza a munkából, de mindig van egy kis ideje, hogy meghallgassa a történeteinket, ahogy egymás szavába vágva kiabálunk, próbálva túlharsogni a másikat. Végül mindig én nyerek. Ő is beletúr a hajamba, szerinte elég menő a fizimiskám. Ami valami jót jelenthet az ő szótárában. Fáradtan rogyik le a kanapéra. Mosolyog, úgy tesz, mintha még mindig figyelne, de gondolatban már messze jár, valahol a felhők felett.

Vespa meccsére testületileg vonulunk ki. Mindig van valami izgalom bennem, amikor a nővéremet a levegőben látom, anyánk néhány hajmeresztő manővernél becsukja a szemét, ilyenkor én rákontrázok, s mintha csak könyvből olvasnám, úgy folyik belőlem a sok képtelenség, hogy éppen mi történik a levegőben. Dustin a szemét forgatja, ő a mama kedvence, le se tagadhatná. Én ha akarnék sem tudnék az lenni. Cserébe én vagyok Dustin kedvence, legalábbis szeretem ezt hinni, nem is engedem meg, hogy más legyen a véleménye.
A kavargó sötét felleg a mi házunktáját sem kerüli el. De csak onnan tudunk róla, hogy ilyenkor a felnőttek, most már Vespa is, begyűlnek a konyhába az asztal köré és fojtott hangom susmognak maguk között. Dustin ilyenkor mindig az ajtóra tapad, próbál hallgatózni. Engem nem érdekel, egy cseppet sem. Számomra olyan, mint a mumus, aki az ágyunk alatt tanyázott.  Amikor éjjelente Dustin nem tudott elaludni, mert annyira félt tőle, én felkapcsoltam a villanyt, és bemásztam az ágy alá, hogy bizonyítsam, nincs ott semmi. Most sem látom, csak valami anyagtalan sötétség, szóbeszéd, de még sohasem láttam a két szememmel, addig biztos nem is létezik és ha felkapcsolnák az emberek a villanyt a fejükben, rájönnének, hogy az egész csak a képzeletük szüleménye.

Keresztbe tett ujjakkal, szemrebbenés nélkül tudok hazudni, ha kell, ha nem. Ez amolyan szokássá vált, hogy amikor az igazat mondhatnám, akkor is kiszínezem a valóságot, vagy éppen eltorzítom, a lényeg, hogy valamiképpen szeretném, ha érdekesebb lenne az életem. Pedig én aztán tényleg mindent megteszek, hogy a baj semmiképp se kerülhessen el. Mindig én voltam az első, aki megmászta a legmagasabb fákat, elsőnek én merészkedtem a folyón túlra, és Dustin csak utánam jött. Ezt még ő is bevallja.
Ugyanígy én sem tudom elvisleni az igazságot, a valóság néha fáj, én meg habár realistának tartom magam, valójában egy színes szappanbuborékban élek. A valósárgérzékem nulla, éppen ezért nem tudom felmérni a veszélyes dolgokat sem.
Imádok mezítláb átgázolni a mocsokban, a lakóparkohoz közeli parkban, aztán sáros lábnyomokat hagyni a frissen felmosott földön, bebújni az ágyba lábmosás nélkül.
De néha napközben csak megpihenni, hanyattfeküdni az ágyban, cipős lábbal, Dustin történeteit hallgatni, amiket valamelyik könyvben vagy képregényben olvasott. Mégis kinek van ideje olvasni, mikor annyi  izgalmas dolog van a világon? Én nem olvasok, ha mégis megteszem, tíz perc múlva táncolnak a betűk a szemem előtt, inkább beülök Vespával a moziba. Ott senki se szól meg, ha két pofára zabálom a pop-cornot, és az olajos kezemet a ruhámba törlöm.
Rengeteget tudok fecsegni, akkor is, ha nem hallgatnak, akkor is, ha elrugaszkodom a valóságtól egy egészen nyúlfaroknyit. Színes, végtelen gumicukorra fúzöm a gondolataim, soha nem írom le őket, pedig biztos megtöltenék pár könyvet a hülyeségeimmel.
Szeretem, ha a kezemben tartom a gyeplőt, ha mindig mindent tudok és ha az enyém az utolsó szó. Nem számít, ha nincs igazam. Mégis nagyon meggyőző tudok lenni. Két perc alatt rádumálok bárkit bármire, akkor is, ha az nem akarja. Minden versenyben nekem kell a legjobbnak lenni, különben hamar elvesztem az érdeklődésemet. De kit áltatok, amúgy is nehéz lekötni a figyelmemet. Ez jelenleg főként a Roxfortra igaz. A csapongásomat az apámtól örököltem. Az anyámtól a második lábujjamat, ami hosszabb mint az első.


 Olyan volt az egész, mint egy arculcsapás az anyatermészettől.
Azóta ott motoszkált a fejemben a bizonytalanság, amikor először észrevettem, még alig totyogós korunkban, hogy hiába vagyunk ikrek, valahogy mégis nagyon különbözünk egymástól. És itt nem a jellembeli eltérésekre gondolok, hiszen akkor még jócskán azt sem tudtuk, hogy mit szeretünk igazán, mi tesz boldoggá, mitől görbül lefele a szánk. Legtöbbször csak egymástól lestük, hogy mire hogyan kell reagálni, hogy kell egymás után tenni a lábunkat, míg Vespa fogja a kezünket és járni tanít. Hogy sírni kell, ha a pelenkánk tele van, ha éhesek vagyunk, ha túl párás a levegő, vagy a szemünkbe süt a fény. Az az első közös fürdés, amire emlékszem, ahogy  a habok között a tekenőben pancsoltunk, nem túlzok, életem legmeghatározóbb élménye volt – legalábbis eddig a pillanatig. A testünk habár ugyanolyan volt,  mindkettőnknek puha a bőre, kis, pufók karunkkal ugyanolyan ritmusban pancsoltuk a vizet, és apró hurkák göndörödtek a derekunkon, ha leültünk szétvetett lábbal.  Még egy anyajegyen is osztoztunk. Na de inkább az a kérdés, hogy mi volt a lábunk között, vagy éppen nekem mi nem volt? És hogy mennyire kevesebbnek éreztem magam, még ha csak pár centivel is Dustinnál. Hiába tudtam, hogy én vagyk az idősebb, hiába volt az a pár perc, az nem volt valóságos, az idő csak illúzió, na de a centimeter! Az igenis kézzel fogható.
És én attól a pillanatatól kezdve kétségbeesetten próbálkoztam állva pisilni, anyámat meggyőzni, hogy biztosan valamit elrontottak a kórházban, ő csak nevetett mindegyre, aztán elmondta apának, és Vespának és ők is nevettek és talán éppen ez a könnyelműség volt, mellyel életem nagy drámájára reagáltak, ami arra sarkallt, hogy Dustinnál jobb legyek. Hogy mindig előbb keljek, hogy mindehol előbb ottlegyek, én legyek a főnök, hogy mindig az én akaratom teljesüljön. Sőt, még volt időszak, amikor ezer idegennek, akik csak elmentek melettünk az utcán, vagy ugyanabban a boltban vásároltak, ahol a szüleim, elmondtam, hogy nekem is van kukim. És egy idő után nem érdekelt, hogy hisznek-e nekem, csak az számított, hogy magamat meggyőzzem.
És most, tizenkét évvel később, zaklatott tekintettel, remegő lábakkal állok a véres lepedő fölött, és most először életemben igazán félek, és úrrá lesz rajtam a kétségbeesés.
A félelemtől megzsibbadnak tagjaim, és a mozdulatlanságban van valami elemi gyengeség, amit sohasem akartam megismerni magamban. Pár kétségbeesett néma perc után, ziháló lélegzettel vetem rá magam a lepedőre, kapkodva gyömöszölöm össze, hisztérikus mozdulatokkal, a könnyem is kicsordul a tehetlenségtől, ahogy kétségbeesetten nézek körül, vajon hova rejthetném, hogy senki se találja meg?
És két álló napig azt hittem, hogy most itt a vég, biztosan meghalok, és olyan szokatlanul kedves és gyöngéd voltam mindenkihez. Apámhoz úgy simultam, mint egy utcára rakott kismacska. Még a szobámat is rendberaktam, pedig korábban a káosz uralkodott ott évekig.  Persze aztán anyánk úgyis rátalált, és ha a kínosságot lehet még fokozni, akkor ő megtette. A nővé válás kérdése csapott arcon azon a borongós reggelen, aztán anyám levágta a hajamat, én fáslival kötöttem el és bő poló alá rejtettem mindazt, ami most már nekem volt pluszba a testemen.
Kiszaladtam  a házból, az utcánkbéli gyerekekhez csapódtam, mint bármikor máskor, de valahogy érezhető volt a levegőben. Éreztem a tekintetüket a hátamon, mintha tudnák, hogy mi történt velem. Folyton sutyorogtak és amikor rákérdeztem, csak bambán bámultak. Futóversenyt rendeztünk a panelek közötti betonnal borított pályán, ahol már rég nem tudtunk focizni, mert a románok elvitták a dákhoz a kapukat (legalábbis a szomszédság őket okolta), és én utolsó lettem, pedig a legjobb futó voltam mindig is. Annyira dühös voltam, hogy nem tudtam kezelni a saját gondolataimat, hogy éreztem, csak futni tudok, amíg a lábam bírja. Messze onnan. Messze a lakónegyedtől, messze a gyerekzsivalytól, míg végül a belváros flaszterén találtam magam.
Szó szerint belefutottam Valeriebe. Volt ott lassított felvétel, csöpögős aláfestő zene, mint a filmekben, amikor megtalálod az igazit, és attól a pillanattól kezdve úgy csüngtem a nyakán, mint egy kóbor eb.
Papa Ray szájából mindig vastag szivar lógott ki, úgy beszélt félig nyitott szájjal, erős amerikai akcentussal, amiről csak utólag tudtam meg, hogy amerikai egyébként. Furcsa idegen volt, akinek az egész világ a lábai előtt hevert egykor és a lányával, Valerivel az egész földgolyót becsavarogták. Képtelen történeteket mesélt, rum- és bagószagot árasztott a lehellette, apám az ilyen emberekre mondta mindig, hogy csirkefogó. De Papa Raynek nem voltak csirkéi, egy darab sem, csak néhány furcsa ivócimbora, mint mondjuk a félkezű kalóz, akit a szomáliai partoknál szedett össze, valamint egy masszív gyereksereg, rongyos, szakadt, füstösképű, foghíjasan vigyorgók. Mindig tudtad, hogy valami heccen törik a fejüket. Izzott a tekintetük, és tele voltak élettel. Amikor a vacsora gyanánt maradék gyorskaja az asztalra került, pillanatok alatt elpusztították, s ha tudták volna, hogy megemészti a gyomruk, egész biztos, a papírzacskót is betermelik. Maszatos, olajos képükkel csak még szélesebben vigyorogtak.
Egy egész nyár telt el London utcáin. Hajnalban keltem, és jóval sötétedés után vergődtem haza, én magam is maszatos képpel, szakadt farmerben, poros teniszcipőkben, míg az egyiknek kilyukadt a talpa, de nem törődtem vele, csak szaladtam, nem kérdeztem. Ha egyet fütteyntettek, ez azt jelentette, hogy jönnek a zsaruk, ha kettőt füttyentettek, akkor nem a szomszéd utcába, hanem egyenesen Papa Ray viskójáig kellett szaladni, persze kerülőúton. Senki sem mondta el, hogy mi történik akkor, ha nem szaladok elég gyorsan, hogy mi lesz akkor, ha a lábam cserben hagy és fülön csípnek. Biztos vagyok benne, hogy sokan nem is tudták tényleg, hogy mi lesz akkor, ha elkapnak, de Papa Ray szava szent, és ő már mindent látott, amit ember láthat. De ha erről kérdeztem, mindig elkomorodott, és töltött még egy pohár rumot. Valeriera néztem, ő is lehajtotta a fejét csendben. És ez annyira kívül esett a karakterén, hogy még engem is aggodalommal töltött el.
Val nagyon béna tanár, nincs türelme, fókusza, és folyton kijön a sodrából, olyankor dohányzik, és én érzem, hogy a füst kaparja a torkomat. Néha kiabál és káromkodik (elképesztő, mennyi fájdalom szorul egy ilyen apró testbe), de olyan cifrán, ezért irigylem őt a leginkább. Legendás szóvirágai egészen ámulatba ejtenek, és nem lennék hajlandó megválni tőle a világért sem. Nem is kell, abban a pillanatban, ahogy végtelenül elesetten, összegubózva kuporgott a széken, elhatároztam, hogy megtartom.  
Azt hittem, Papa Ray majd kemény dió lesz, és majd hetekbe fog telni, hogy meggyőzzem, Valt magammal viszem a Roxfortba. De ehelyett csak mosolygott sejtelmesen és ivott még egy kortyot a rumból, aztán beletúrt a hajamba, és én nem lettem libabőrös az érintésétől.
Aztán azon kapom magam, hogy hónapokkal utána is vágyok arra az érintésre, az elismerő tekintetre, és talán ideje bevallani, hogy sem Valerienek, sem nekem nincs helyünk a Roxfortban.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

i'm up to no good

avatar

the devil's in the details

Varázslény
Rejtélyes mágikus lény
▽ Hozzászólások :
98
▽ Reagok :
44
▽ Avatar :
Ben Whishaw ▪



»
» Szer. 29 Nov. - 22:24


Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.


Azta… illetve, gratulálok ehhez az előtörténethez. Úgy tűnik, a tizennégy évesek lassan, de biztosan jönnek, és ez több száz év távlatából igazán üdítően hat…
Tetszett minden, és nem tudok belekötni semmibe, tehát nem is fogok feleslegesen hibákat keresni - hiszen nem találnék. Annyi csak, hogy kalandozz a linkek közt, majd a játéktéren is. Máris biztosra veszem, hogy követni foglak. Smile
Robert

Foglalók Hírek Kapcsolatkereső Halálfaló lista A Főnix Rendje listája


• • • • • • • •


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Lou Huntington

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Alkoss karaktert! :: Elfogadott életrajzok :: Diákok :: Mardekár-