Mondhatnám, hogy a lágy, tavaszias fuvallat sodort a tiszta ég káprázó látványa felé, de messze nem erről van szó. Akár mondhatnám azt is, hogy csendre vágytam, felkavart az otthonról kapott levél, de túl jól ismer már. Hetedik éve kevergetjük, kavargatjuk egymás sorsát Bájitaltan órán, közben pedig egyfajta groteszk kötődés alakult ki közöttünk. Közöttünk... Messze túlzás ez a kijelentés maga, de kényelmesebb így mondani, mint magyarázatot találni furcsa vonzalmamnak a világ iránt érdektelen alanyokhoz. Egyszerűbb furcsa barátságnak hívni, mint titkon beteges ragaszkodásnak vérem s lényem büszkesége iránt. Mert kell valaki, aki velem egyenrangú, hiába akasztanám magam, mintsem jelentsem ezt ki hangosan. Hisz' annyit szónokoltam igazságról, egyenrangúságról, mint maga Dumbledore szerény személye. Csoda is volna, ha az iskola végeztével nem tehetnék hűségi fogadalmat a Tűzmadár seregének. - Csak... Csak nem egy... Egy sárkány! - messziről kiszúrtam, rideg, cseppet sem kecsegtető aurája már távolról láthatóan ellepte a termet. Én meg mint a jól megszokott energiabomba csapódok neki a hátának. Természetesen néma léptekkel, házam ősi, nemes állatának precíz vadászösztöneivel becserkészve. Elrejtettem minden belőlem sugárzó erőt, míg a nyakába nem kapott, hogy nyúljak a rajzért. Egyetlen szenvedélyem, forrása a bennem lobogó tűznek, egy másik megtestesülésem. - Ugye nekem adod? - az égen nem ragyog úgy csillag, mint most két kék ékköves szemem. Tekintetem a rajzra összpontosúl, az igényes vonalvezetés, az árnyak mélyülése... Mind babonáz, mind élethűen adja vissza mását annak a gőgnek, az erőnek, mi eme nemes fajból árad. Tudom, láttam már élőben. Az egyik nyáron, minden zsebpénzemet magamhoz ragadva tűntem el az ősök rengetegéből egy szebb, érdekesebb világ felé, és akkor ott... Ott töltött el az igazi békesség. Ha pedig arra gondolok, hogy mivé fog foszlani ez az álom, szinte érzem, ahogy a lángok körbeölelik testem. Dühömben tüzet is okádnék azokra a férgekre, kik bele mertek taposni eme szent földnek zöldjébe.
I solemnly swear
I am up to no good
Raymond Beringer
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 17 Feb. - 20:30
Agatha & Raymond
Raymond mindig azt vallotta magáról, hogy ő pusztításra született. Egyszerűen képtelen volt örülni bármi szépnek, azonban örömet, vagy legalább is megnyugvást lelt a rombolásban, mások nyomorában, és az ismeretlen emberek szenvedésében. Azonban egyetlen dolog volt, amivel tökéletesen ki tudta fejezni sorvadó lelkének pusztulását: rajzolt. Minél morbidabb és sötétebb rajzokat készített, annál felszabadultabbnak érezte magát. Egy bőrkötéses könyv lapjait töltötte meg a legnyomasztóbb képekkel, amelyeket aztán elzárt mindenki elől. Azonban múlt éjszaka szokatlan álma volt: egy hatalmas sárkány emelkedett a Roxfort tornyai fölé, és hamuvá égette a lent tolongó embereket. A sárkány hatalmas karmaival aztán belekapaszkodott a Csillagvizsgáló tornyába, széttárta a szárnyait, és felágaskodott. A lény mellkasi pikkelyein átütött a tűz, amelyben Raymond egy emberi alakot vélt felfedezte. Alant kiütött a káosz, az életben maradottak menekülni kezdtek, a rengeteg fái lángoltak, a sárkány üvöltése pedig messzire eljutott. Raymond pedig a háttérben, szinte lenyűgözve bámulta a bestia által végzett rombolást. Vágyott azután az ősi erő után, amivel a lény bírt, s egyszer ő maga akart a sárkánnyá válni, aki elsöpört mindent és mindenkit az útjából. Ezt akarta hát megalkotni. A lángok szinte táncoltak a papíron, Raymond a távolban hallotta a sárkány bömbölését és a diákok sikolyait. A káosz már-már testet öltött a rajzában. Épp az utolsó simításokat végezte, amikor hátulról valaki meglökte. Oldalra fordította a fejét, egy pillanatra ugyanaz az elszánt harag tükröződött a tekintetében, mint a sárkányéban, aztán határozottan a lány kezére csapott a ceruzával, amikor a művéért nyúlt. ‒ Nem ‒ felelte kurtán, majd becsapta a könyvet, amelyre egy varázsigét szórt, hogy még véletlenül se tudják illetéktelen emberek kinyitni azt. Ezután megfordult, a hajába túrt, azért, hogy eltűrje az arcába hulló hajszálakat. ‒ Mit keresel itt? ‒ Túlságosan gyanúsnak találta Agatha felbukkanását. Talán kissé tartott attól, hogy a lány követte őt, hiszen már régóta próbálta tette a türelmét, de eddig csak többnyire a bájitaltan órákon zaklatták.
Ray & Eva ........................................... „Oh, my friend! Where is my dragon?”
Illetlen kis fruska módjára vetődök a rajzért, mintha csak tényleg képes lennék belenyúlni, majd a sárkánnyal eggyé válni. Mert én szentül hiszem, hogy ha egy tűz lobog bennünk, akkor végzetük sem lehet túl messze egymástól. Vagy csak irigy volnék a sárkányok szabadságára, pusztító erejére és mégis békés természetére? Lehetséges, mindig hozzájuk hasonlítom magam, nem büszkeségből, csak szívből. Mert én érzem, ahogy akkor és ott az a sárkány is érezte... - De miért? Tudod, hogy hozzám semmi sem passzolna jobban! - A tűz az én elemem, a lényem, pont mint egy sárkányé. Ugyanolyan lobbanékony, de mégis kikezdhetetlen. Fenséges és hatalmas ugyan nem vagyok, de jellemem elég büszke. - Erre tévedtem. - Mert tényleg csak erre tévedtem. Tévedtem, hiszen eredeti célpontom nem ez a hely lett volna. A szabad ég alá vágytam, falak nélküli térre, friss levegőre. El kell ismernem, ez sem rossz, látni a csillagokat, a friss szellő minduntalan könnyed módon lengedez, enyhe kócokat eredményezve, de mindeközben védve vagyunk mindenféle rettenettől, ami kintről leshet. Viszont, a pletykák gyorsabban még a fénynél is, ugyebár, hamar a fülembe jutott, hogy kedvenc üsttársam éppen itt ténfereg és nem mernek idejönni. Hát megtettem én helyettük. Én sohasem féltem tőle, a bennem égő tűz amúgy is felemésztené őt, ha bármi történne. - És te? Azt hittem téged semmi sem lenne képes kimozdítani a klubhelyiség négy fala közül... - felnevetek, halkan, minden rosszindulat nélkül. Már megszokhatta, számára tudom, mindez indokolatlan, de hol kellene, hogy ez érdekeljen? Ha ő nem mosolyog, majd én megteszem helyette. Ezzel is elüthetem legalább azt a kevéske időt, amit még békésen tölthetek.
Kezdőlap
️
