Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

connection between us EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

connection between us EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

connection between us EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

connection between us EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

connection between us EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

connection between us EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

connection between us EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

connection between us EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

connection between us EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 26 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Csüt. 23 Nov. - 16:17

A kapunak támaszkodva várok rád, s a cigarettafüstön keresztül bámulom a ködös utcát, türelmesen bámulva bele a késő délutáni lámpafénybe, ami szentjánosbogárként jelzi az utat. Gyalog fogsz jönni a sarokról, vagy a hirdetőtábla alól ami ócska mugli játékot kínál mugli pénzért, vagy a furcsa szerkezet mellől érkezel majd, pontosan nem tudnám megmondani, csak érzem, hogy valahonnan az utcának abból a szakaszából bújsz elő majd s lassan lépkedsz majd felém, mintha csak azért húznád az időt, hogy engem idegesíts.
Elég ideges vagyok nélküled is, ezért cigarettázom, ezért támasztom a hátamat a kerítésnek s topogok a lábammal, mert tudom, hogy kik vannak bent, hogy kik fogyasztják a vacsorájukat tudatlanul. Gyerekek a szüleikkel, s kihallatszik a nevetés, a féktelen kérdések sora, és bassza meg, nekem is vannak gyerekeim.
Sárvérűek. Ezzel nyugtatom magamat, na meg azzal, hogy az apjuk olyan információ birtokában van ami kell a Nagyúrnak. De akkor is baszd meg. Nem fog menni, én nem tudok ide besétálni, nem tudok pálcát szegezni a gyerekekre, az asszonyra, az apára. Nem leszek képes rá, még ha belepusztulok, akkor sem.
De nekem nincsen választásom, nem igaz? Panda miatt nincsen választásom. Miattad nincs választásom. Már választottam egyszer, mert akkor sem volt más választásom. Soha sincsen választásom, vagy ha mégis: választhatok a szar és a még szarabb körül.
Csak jönnél már, hogy eltereld a kavargó gondolataimat a családról, hogy élcelődhessek rajtad, vagy csak bámulhassam a savanyú képedet, egy szar poént mondhassak ami miatt majd felhúzod az orrod, vagy csak vethessek rád egy becsmérlő pillantást. Mert ennél még az is jobb lenne, a kínzó magánynál ahol csak a cigarettafüst próbálja gyenge teljesítménynél elterelni a gondolatimat a közelgő eseményekről.
Bent semmit sem sejtenek, s ha hátrafordulnék láthatnám ahogy nagyokat nevetnek, ahogy a gyerekek a zöldborsót fintorogva tolják arrébb, ahogy az anyuka rosszallóan pislog a válogatósok felé, míg az apuka csak kedvesen mosolyodik el.
Basszátok meg. Fel kell szívnom magamat.
Eldobom a csikket, bele a pocsolyába, s a talárom zsebébe bújva újabbat húzok elő, s már rá gyújtanék, hiszen semmi nem utal arra, hogy megérkeznél, nem kopog a drága cipőd talpa az úton, nem hallom a lágy pukkanást ami jöttödét üzenné. csak a számba helyezem, a pálcámon apró tűz jelenik meg, s csak bele kellene tolnom a, megszívnom és újra füstölögne, tekeregve kúszna el a késő délutánban. De furcsán érzem magamat, mintha valami a hasamat rántaná, s a szemöldököm összeszalad, csak nem megláttak, csak nem felismertek, csak nem feltűntem a bentlakóknak- pedig még az álarc sincsen rajtam- de csak egy pukkanás hallatszik a közelben, s az érzés, a rettentő fura érzés abbamarad.
Olyan volt, mintha én is hoppanáltam volna, csak sokkal lágyabb.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 5 Dec. - 20:43
Életében egyszer ivott, de akkor sokat – az volt ilyen érzés, ilyen nyálkásan szétfolyó, ilyen ingatag a talpa alatt, ilyen idő- és térhatárokat nem respektáló, hogy még hoppanálni is nehéz, ilyen félig rémálomszerű kásásság, félig feszülten éber istenkomplexus, mint egy ökölharc tizenegyedik perce belülről.
A nagyobb jóért áldozatokat kell hozni. Az értelmetlen részletek, mint a kirakósok, a végén összeállnak egy világos egésszé. Egyszer majd látni fogja, hogy mindennek volt racionális magyarázata, oka, célja, lényege. Akkor majd ez az este, ez a ház, ez a jelentéktelen, nyomorult, rohadt sárvérű is beilleszkedik a kirakósok közé, és több lesz, mint ami. Tehát már most úgy kell kezelnie, mintha több lenne, mint aminek tűnik, egy fogaskerék elmozdulása a magasabbrendű gépezet működésében. Hisz Voldemortban, feltétlenül hisz benne, ezért gondolkodás nélkül követi a parancsait (mantrázza, hogy ezt teszi). Mert ez az egész a végén mind értelmet fog nyerni, és akkor majd mindenki látni fogja, hogy mindvégig Voldemort volt a megoldás erre az elbaszott világra.
A bensejében, a lép és a gyomor közötti hézagban bizonytalanul, zsibbadtan, mintha felengednének egy sokáig leszorított kis artériát, lüktetni kezd a gyanú:
hogy rossz lóra tett.
De az ilyen gondolatokat inkább kösz, meghagyja Dolohov meg Carrow kábítószerének. Ha így is lenne, ha tényleg ezt is gondolná, arról akkor sem szerezne tudomást soha senki, mert befogná a kurva pofáját, és hallgatna róla, és akkor is körömszakadtáig hű maradna ahhoz az elbaszott döntéshez. Ha ezt gondolná. Ha. De nem.
Ma este meg fog kínozni valakit. Második mantra. Pont annyira jelentéktelen figura, mint ők ketten Dolohovval. Hogy sárvérű? Mennyire mindegy. Meg fogja kínozni. A kétezerhatszázadik ismétlésnél már szinte semmilyen visszhangot nem ver benne ez a kijelentés – valamikor azt gondolta, ő nem, ő aztán soha, de volt már ilyen, ez így megy, ennyi. Csak abban biztos, hogy nem lesz képes azt az átkot használni rajtuk, azt talán soha többet, de ma este biztosan nem. Azt az egy ákot nem, de bármelyik másikat igen, meg fogja ütni, ki verni a fogait, le fogja tépni a körmeit, amikor elfogytak a jobb ötletei. És aztán a nőjének és a kölykeinek is, és ha kell, az anyjának, a kutyájának, a szomszédainak. De a nőjével fogja kezdeni. Ami a legbiztosabban tör meg, az bonyolultabb a szalagok szakadásainál és a csontok törésénél – tessék, a kínzás alaptéziseit egy aurortól tanulta. A kétezerhatszázadik alkalommal már csak a forgatókönyvet pörgeti, hogy hogyan lenne az egész a leggyorsabb, a leghatékonyabb, a legtisztább. Akkor is ezen gondolkozik, amikor kesztyűt húz és elindul végre.
Még nem is fejezi be a hoppanálást, de már a szájában érzi a kátránybűzt, szemcsésen tapad a nyelvéhez, gyomorforgató, de most realizálja, hogy abban van valami önkínzó élvezet, ahogyan az ember torkát végigégeti és összeszorítja a tömör füst – legalábbis így képzeli. Önkéntelenül is köhint egyet, és egy undorodó fintorral kilép Dolohov sűrű füstaurájából.
Szinte esküdni merne, hogy a másik valamiféle elbaszottul meghatott, szakrálisan emelkedett hangulatban van éppen, pedig az arca nem árul el semmit.
Azt akarja kérdezni: Kész vagy? De nem kérdezi. Egyikük se mondott nemet a feladatra. Ha Dolohov nem készült fel rá, az az ő baja, az ő dolga. Csak előhúzza a pálcáját, és elindul a ház felé.
- Legyünk túl rajta – veti oda alig hallhatóan, és amint a házhoz ért, feltöri a zárat, és lenyomja a kilincset. Kétezerhatszázadjára minden kurvára természetes.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Pént. 26 Jan. - 20:11

Felsóhajtok, türelmetlen,lemondó éllel, s úgy nyugtázom a jelenlétét. Bárcsak ne érkezett volna meg sohasem, bárcsak állhattam volna még itt hosszú ideig, hogy aztán órák múlva gyáván távozhassak. De Jr nem lenne az igazi, hogyha nem teljesítené kellően a parancsot, így hiába reménykedem, hiába eper lelkem egyik fekete darabjának a csücske az iránt, hogy ne érkezzen meg, tudnom kellett volna, hogy az én imáim sohasem találnak meghallgatásra. Talán túl sokat vétkeztem, s Merlin bűnösnek talál, olyannak aki a pokol tüzén fog hosszan sínylődni, s kinek halálsikolyai ébren tartják azt a helyet.
Eldobom a cigaretta csikket, de a lábammal nem nyúlok utána, hogy eltapossam. Csak nézem ahogy az út szélére gurul, s lassan kihuny. Szorosabbra húzom magamon a talárt, s igazgatom, mintha ez bármin is tudna változtatni, mintha ez miatt JR. azt mondaná, hogy tudod mit? lépj le bazdmeg.
De Jr nyilván nem mondaná ezt, inkább csak valamit odaszúrna, amire én kifejezetten nem vagyok kiváncsi, nem akarom látni ahogy fennkölten emeli magasra az állát, így inkább előrántom a pálcámat, s egyszerű suhintással az arcom előtt varázsolom rá a maszkot, mely eltakarja karakán vonásaimat.
Szó nélkül követem, s meg sem rezzenek a zár halk kattanására, sem arra, hogy az ajtó kinyílik. Nem nyikorog, némán tárja elénk a folyosó pislákoló fényét, s megcsap az otthon illata, az a meleg, fánk és szeretet szagú maszlag amit most a halál kesernyéje fűszerez.
Jr-re nézek, s egy hatalmas sóhajjal őt kikerülve teszek egy lépést.
A deszka a lábam alatt megnyikordul, s egy pillanatra megállok, aztán sietősebbre fogom, s nem tudva hogy társam követ-e egyáltalán a konyhába rontok.
- Késő esti meglepetés.. -
A vigyoromat mely mintha szétfeszítették volna a számat, nem láthatják.
- Anyuci vagy apuci örül jobban? -
De hiába rántja a fickó a pálcáját, hiába sikolt fel a nő, én lefegyverzem a férfit, s kötöző átkot szórok rá.
Jr tied a csaj.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Csüt. 15 Feb. - 22:29
Nézi, ahogy Dolohov is magára vonja a maszkot, és azon tűnődik, hogy ha Dolohov kimondatlanul maradt tépelődése ilyen fullasztóan kaparja a torkát, pont mint az a kibaszott bagófüstje, még mindig, pedig már rég elsistergett az a cigi, ha ő ennyire biztos abban, hogy mi van a másik szempárban, akkor vajon Dolohov is érzi-e, hogy az ő maszkja alatt mennyire nincs semmi, egyszerűen se arc, se tépelődés, se kibaszottul semmi.
A torkában egyre kátrányosabb az érzés, és amikor összekeveredik az ajtó mögötti ház szirupos atmoszférájával, akkor tényleg igazán gyomorforgató lesz.
Előreszegezett pálca, pár lépés, minden mozdulatot alaposan begyakorolt. Nem kell gondolkodni. Nem is akarna. Akkor ő is bűzlene tőle, mint Dolohov.
Annyira önkéntelenül jön, hogy nem tudja visszafogni az undorodó horkantását a másik szavai hallatán, de ez nem akasztja meg. Tarolóátkot küld a nőre, nekivágódik a tálalószekrénynek, csörömpöl a porcelán, a becsapódástól néhány kehely a felsőbb polcokról előreugrik, az egyik üveges szekrényajtó kinyílik, kipotyognak a poharak. Magához inti a nő pálcáját, és csak akkor tudatosul benne, hogy még csak előre meg sem beszélték ezt a leosztást, de egyértelmű volt. Mitől volt ilyen kibaszottul egyértelmű, mikor soha nem emelt se kezet, se pálcát nőre, és nem is tervezte, ez nem fért volna össze a kibaszott lovagi ábrándjaival.
Hátrapillant a másikra, hogyan boldogul a sárvérűvel. A férfi nekifeszül a kötözőátoknak, de ez elintézettnek tűnik, így tehát visszafordul a nő felé – egyelőre kábult nyögéssel nyúl a halántékához, a mozdulattól leesik még egy ép szószostálka és némi üvegtörmelék –, aztán sóbálvány átkot szór a gyerekekre. A kicsi még az etetőszékben ül. A nagyobbik felpattant. Dolohovra pillant egy másodpercre (a jeles apa, csak ne fog akadékoskodni, ha..? de talán pont ez kellene, hogy akadékoskodjon, hogy legyen egy pont, egy végső határ), aztán visszafordítja a figyelmét a nőre: a hajánál fogva felrántja a földről, és visszaülteti a vacsoraasztalhoz. Megpöccinti a pálcáját az asztalon maradt evőeszközök felé, és keresztülszúr néhány kést meg villát a nő székkarfán hagyott kézfején, mélyen, hogy odaszegezze a helyére.
Először Dolohov, aztán a sárvérű szemébe néz. Aztán megint Dolohovéba, és kicsit közelebb tolja az asztalhoz a nagyobb gyerek szoborrá dermedt testét. Helyreállítja a megzavart jelenetet, mint egy babaházat.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Kedd 20 Feb. - 17:15

Felfordul a gyomrom ahogy Crouchot nézem, azt ahogyan bánik a nővel, s akaratlanul, kéretlenül kúszik az agyam legmélyéről a tudatom felszínére a folyton elrejtett gondolat, ami titkon mindig foglalkoztatott de sohasem mertem vele igazán törődni, mindig inkább jó mélyre temettem el, félve a választól, félve önön gondolatimtól amik megtámadhattak volna, téveszméket vetíthettek volna a szemem elé: vajon hogy bánt volna Jr. a nejemmel, ha Pandora beadja neki a derekát?
Megtörténhetett volna, annyiszor, s talán meg is történt, csak előttem titkolják. De vajon akkor Jr. képes volt-e bárminemű gyengédségre, vagy hasonló vadsággal kezelt minden nőnemű egyedet - beleértve az anyját is - aki közeledni próbált hozzá.
Képes lennék elhányni magamat, mert Jr. most mindent megelevenít ami messziről taszít, ami ellen titkon küzdök, s most elém tárja, fenyeget vele: a nő csak egy báb a kezébe, akit férfi létére kénye.kedve szerint irányíthat. Undorít, s el is kell kapnom a pillantásomat, mert egykoron én is ez voltam, a feleségemmel kapcsolatos emlékek úgy kúsznak a felszínre elzárt rejtekükről, mint kiskacsák az anyjuk után a tón.
A nő sikít, s én képtelen vagyok kizárni őt a fejemből, képtelen vagyok máshova képzelni magamat, s hiába szárad ki a szám, hiába bámulom a férfi kétségbeesett arcát, hallom a nőt, látom magam előtt, látom a vért csorogni végig a padlón, s látom Jrt, s egy pillanatra mintha semmit sem éreznék , mintha minden gyűlölet és undor egyszerre veszett volna ki belőlem, csak bámulom a férfit, aki kábán ordít felém, hogy baszam meg, és takarodjak, meg hogy a feleségét hagyjuk.
S ekkor a nő újra felsikít, s a sikolya betölti az elmémet, szinte szétfeszíti, ahogy Crouch belédöfi az evőeszközt és én nem bírom tovább.
- Hagyd abba bazdmeg!! -
Ordítok, s a levegő megfagy, de még én sem vagyok képes eldönteni, hogy kinek szól: a nőnek vagy Crouchnak.
Aztán a dráma tovább fokozódik szinte tetőfokára hág, mintha egy kibaszott színházban lennék: megjelennek a gyerekek, s bennem a vér is megfagy, mert hát gyerekek , s Jr gondolkodás nélkül cselekszik, én pedig megint nem érzek semmit , pálcámat a férfi torkának nyomom, belekapaszkodva ebbe az érzéketlen állapotba, ami kifejezetten nem én vagyok
- Hol van? -
A hangom számomra ismeretlen, hangos, s a férfi nem mond semmit, csak köpköd valamiféle káromkodást, s én egy konyharuhát tömök a szájába, hogy ne hallhassuk az óbégatást.
Jrre nézek, mintha a szaros támogatására lenne szükségem - és tényleg arra van szükségem -, a kisebbik lányhoz lépek, Jr-t nézem, a férfi ordít betömött szájjal, a nő sikít, de Jr itt van, és Jr nyugodt, és kurvára nem érzek semmit, s minden pofonegyszerű, mert Jr-t nézve, a sikítást hallva tényleg az: ujjaimat gyereknyak köré fonni.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 27 Feb. - 22:53
Furcsa módon az anyja jut eszébe, és Pandora, felveri a jól kicsiszolt üresség sima víztükrét, az anyja, a kibaszott anyja, és az jut eszébe, hogy mennyire könnyű lehetne ez az egész, ha megengedné magának, hogy ÉLVEZZE, ha odaképzelné a családanya átlagos arca helyére az anyja időtlenül szépséges vonásait, ha Pandora – és itt félbevágja a gondolatot, ami annyira oda nem illő, mintha legilimenciából született volna. Automatikusan üríti ki a fejét. Tudná élvezni. Hogyne tudná élvezni, ezek az aberrált gondolatok és vágyak mindig ott voltak, ahogy az igény is, hogy uralkodjon rajtuk. Most nem kellene uralkodnia rajtuk. Élvezhetné. A kis titkos utánzásainak valóra válását, a talárjára fröccsenő vért, az élesben szakadó bőrt, izmot, inakat, a fájdalomtól eltorzult arcot, a nőét és a férfiét egyaránt, most igazán elemében lehetne...
És megint Pandora tolakszik az agyába. Meg Dolohov szavai róla. Meg a féltékenység, ami csak részben szólt Pandora birtoklásának, és részben, titokban, mélyen a birtoklásnak, annak, hogy valakivel az ember bármit megtehet…
Újra kiüríti a fejét, és nem néz többet Dolohovra. Még akkor is csak egy szemvillantásnyi időre, amikor Dolohov felüvölt. Undorodva rázkódik össze. Nem, ezt ha meg kell tenni, hát nem így akarja, nem ez a módja. Professzionálisan. Ahogy Moody (újra kiüríti a fejét), minden élvezet, érzés, személyesség, önfeledtség nélkül. Úgy nem indulhat meg az a lavina, ami ki tudja, hová tart, ami például egy önkéntelen, korcs főbenjáró létrehozásához vezet, aztán nyilván tovább, egy fordított lavina, ami ahelyett, hogy hízna, foszlik, foszlik, amíg le nem kopik róla minden, amit a benne lévő sötétség magja köré épített fel. Higgadt, pontos, precíz, racionális személyiségburkot.
Összeszedi magát, mielőtt újra felemelné a pálcát. Jó. És Dolohov is összeszedi magát. Jó. Újra a szemébe néz, és biccent, mintha a másiknak ugyan valaha is szüksége lenne a megerősítésére. Dolohovnak. Az övére. Mindegy, önkéntelen volt, nem gondolkodott rajta.
Nem ér a megkötözött férfihoz, a pálcáját használja, hogy egy láthatatlan vezetőszálon odarántsa az asztalhoz, és nekivágja, hassal előre, pont szembe a kislánnyal. A betömött száj nem tetszik, a némító bűbáj tisztább és praktikusabb lett volna, de nem akarja felülbírálni Dolohov döntéseit, mintha olyan törékeny lenne ez a bizarr összhang közöttük, hogy bármilyen elhibázott lépés tönkreteheti.
- Megmondom, mi fog történni – hajol előre, a férfi füléhez, halkan és nyugodtan beszél. – Fel sem kell tennem a kérdést. Tudod, hogy miért vagyunk itt. Ha elmondod, az egész gyorsan véget fog érni. Gyorsan, tisztán, fájdalommentesen. – Miközben beszél, automatikusan elsimít egy ráncot az ünnepi mintás terítőn, amit a férfi súlya húzott oda. – Ha nem mondod el, először a kicsivel végzünk. Aztán a nagyobbikal. Hosszú és gyötrelmes haláluk lesz. És te végig fogod nézni és végig fogod hallgatni, némán és mozdulatlanul: még csak arra se leszel képes, hogy azt hazudd nekik, minden rendben lesz. Azután nagyon ocsmány dolgokat fogunk tenni a nővel, és amikor belőle már nem maradt semmi, te következel. És ha akkor sem beszélsz – akkor téged életben hagyunk. Egy időre legalábbis. És egész hátralévő nyomorult életedben tudni fogod, hogy a te hibád volt. A tiéd, és azé, aki megtett titokgazdának.
Két perc csend, aztán újra Dolohovra néz, mielőtt kihúzná a konyharuhát a sárvérű szájából.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Kedd 6 Márc. - 15:01

Undorodnom kellene, ha mástól nem, akkor legalább Crouch puszta jelenlététől, mert attól mindig tudtam undorodni, kifejezetten meg sem kellett erőltetnem magamat, hogy rágondolva hányingerem legyen. De most hiába bámulok rá, hiába erőltetem, nem érzek semmit: üres vagyok, szinte kongok, s hiába kutatok magamban, hiába kutatok legbelül, hiába gondolok a gyermekeimre, a nejemre vagy Siljére, semmit sem érzek, csak a valóságot sikerül befogadnom, csak a férfit, a nőt és a két gyereket, s egyiknek a nyaka köré fonódik a kezem. Tulajdonképpen egyszerűen érem körbe, s a nyak olyan könnyen simul bele a tenyerembe, mintha mindig is erre tartogatták volna: gyermeknyak szorításokra. Olyan a kezeim között, mint egy madárka, puha és könnyen roppanna.
Szeretnék érezni, érezni akarok: azt, hogy helytelen, hogy minden kibaszottul helytelen itt amit teszünk, hogy nincs jogunk betörni ide, elvenni életeket, megfosztani a gyermekeket a családtól, s a családot a gyermekektől, s én majdnem beléfeszülök a vágyakozásba, hogy belülről ne egy senki legyek, hanem a senkinél legalább egy picivel több: patkány vagy csak egy csúszó-mászó, aki fájdalmat érezni képes, ha mást nem is.
Meglepően egyszerű a férfi szemébe nézni aki az asztalon fekszik, miközben Crouch a fülébe duruzsol: a férfi szempárja reszket, s dacol, s olyan mélységekre repít ahová most képtelen vagyok vele szállni, pedig von magával. rángat, s tudom mutatni akar valamit: emlékeket, csodákat, életet, bármit ami megmásíthatna bennem valamit. Hiszen belém veti a hitét, az egyetlen emberbe aki ennek véget vethet, az egyetlenbe akinek inába szállhat a bátorsága. Egy pillanatra megingat, egy pillanatra az elmémbe szeretne tódulni minden, de módszeresen, mintha értenék hozzá, mintha bármikor is sikerült volna ez ezelőtt, a háttérbe szorítom ezeket a gondolatokat és uralkodom rajtuk . Nem tudom honnan jön ez az uralom, s nem tudom meddig megy, de egészen kellemes, egészen semmilyen, hiszen a színjáték melyet mi rendezünk már nem a véres valóságként van jelen előttem, már nem egy borzalmas tett, hanem csak egy darabja az egésznek. Egy a millióból.
A férfit nézem, a férfi pedig visszanéz rám, s nem hisz a fülének, nem hiszi el, hogy ez velük tényleg megtörténhet, nem hisz Crouchnak, pedig igazán félelmetes, Crouch igazán eszelős , s egy pillanatra én is megijedek tőle, de csak addig amíg újra eszembe nem jut, hogy az én oldalamon áll, s engem nem fog halálra kínozni, s ha meg is teszi, van már sejtésem, hogy milyen: kaptam már belőle, gyengéden, s nagyon gyermekin, de megéreztem a Crouch-féle harag megjelenését.
Vadul kalapál a szívem, s a vért vadul pumpálja végig a testemben, a kezem izzadni kezd a kislány nyaka körül, a nő csak sikít, hiába van a szája megtömve, csak sikít és egyre sikít, csak egy pillanatra fogta be a száját, s a férfi csendben van, Crouch csendben van, mindenki csendben van. Mindenki arra vár, hogy én lépjek. S nekem lépnem kell. Lépésre kényszerítenek. Mindannyian.
Szaporán emelkedik a mellkasom.
Hallom ahogy a levegőt kapkodom.
Megnyikordul a parketta ahogy lehajolok.
A kezem még mindig a nyak körül pihen.
Az ujjaim a bárdot tapintják.
Crouchra nézek.
Nem érzek semmit. A lány kezét az asztalra rántom, s közben Croucht nézem, a kislány sikít, nem is sikít: üvölt, az anya erre mászik, a férfi homlokán izzadtságcsepp csurog végig, a kezem felemelkedik, a férfi szólásra nyitja a száját, én Croucht nézem, a légzésem még szaporább, a kislány cibálja a kezét, de erősen fogom, zokog és vergődik, az anya egyre közelebb van, a kislány egyre jobban őrjöng, a férfi egyre gyorsabban akar valamit mondani....
A bárd lesújt. Hallani ahogy a húst metszi el, s vele a csontot, s a kislány sikít, olyan hangosan, hogy érzek valamit a véren kívül: undort.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szer. 7 Márc. - 22:12
Az egésznek van egy lélektani trükkje: soha nem belegondolni, hogy mit tenne a másik helyében. Kőbe vésett igazságnak tekinteni, hogy az ők és a mi felcserélhetetlen fogalmak.
Neki ez nem nehéz. Nem, ő tényleg soha nem lehetne a másik helyében. Sehogyan, semmiképp. De Dolohov..?
Tulajdonképpen úgy gondolta, hogy ő fogja megtenni mindazt, amit megígért a férfinek. Így lett volna korrekt. Meg nem is várta volna el Dolohovtól, hogy hozzányúljon a gyerekhez. De Dolohov, mintha igazság vagy merészséget játszana saját magával, önként választja a feladatot. Egy darabig nézi, ahogy a maszk mögötti szempár pupillái kitágulnak, és a saját steril, tiszta, nyugodt ürességében szinte hullámokat ver a jól kontrollált zaklatottság – és ahogy korábban az érzések és gondolatok (nem, nem is gondolatok, inkább csak… kezdemények, foszlányok, csupasz asszociációk?) legilimenciaszerűen idegennek tűntek, most végre felismeri, hogy ezek a hullámok, amik nagyon is jelen vannak a tudatában, nem belőle táplálkoznak, hanem – Dolohovból.
Meg akarja mondani neki, hogy nem kell megcsinálnia.
De aztán nem mond semmit. Hagyja, hogy Dolohov válasszon igazságot vagy merészséget.
Lehet, hogy valahol mélyen nem hitte el, hogy tényleg megteszi. Lehet, hogy Dolohov maga sem hitte el.
Egymilliószoros lassításban hallja a dobhártyáján a kaparást, ahogy a másik kezében a vértől iszamos penge elcsúszik a gyerekcsont ruganyos csonthártyáján, egy tizedmásodpercnyi idegtépő súrlódás, mígnem végre kapaszkodót talál a porcokban, és a bárd súlya befejezi a mozdulatot. Rángatózó ujjacskák a levágott csonkon; csak a perifériás látásáról érzékeli, mert ő Dolohovról egyenesen a férfire néz. Aki még mindig nem mondott semmit.
És kiköp.
- Miféle ember képes ezt tenni a gyerekével? – kérdezi undorodva, Dolohov vagy a saját undorával telve, aztán végre felfogja a nő mozdulatát, talán az utolsó utáni pillanatban, és egy brutális suhintással visszaülteti a helyére. Aztán a levágott kézre szegezi a pálcáját – és a kicsi, vacsorától és vértől maszatos gyerekkéz nekitámad az anyjának, karmolja, marja, fogást keres a gégéjén, de még ahhoz is túl kicsiny, megpróbálja kikaparni a szemét.
- Szerencséje van – pillant a kislányra, akiből mintha máris kiment volna minden vér. – Gyorsan el fog vérezni. Talán fel kéne akasztanunk fejjel lefelé, mint a muglik szokták a leölt disznókat. Így szokták, nem, sárvérű? – Túlcsordul az utálkozás a hangjában, ahogy ismét a férfihez hajol. Mi a faszért nem képes kinyitni végre a rohadt pofáját, hogy elmehessenek innen? Mi a faszért nem?
- Téged ez meg se indít, mi? Le se szarod az egészet. – Akárhogy küzd ellene, a harag a talán nem is tőle származó undor által vert résen utat talál az ürességbe, és növekedni kezd. Igen, pont így nézné az ő apja is. De az ő apjára talán az anyja szenvedése hatással lenne…
Elfordítja a férfi fejét a felesége felé, aki még mindig a saját kölykük levágott karcsonkjával küzd, és belekezd a legundorítóbb, legromlottabb szövegbe, ami csak eszébe tud jutni, hogy mit fog csinálni a nővel, hogy mit fognak csinálni vele, legalábbis egy darabig még hallja a saját hangját, ahogy mond dolgokat, és negédesen nyugodt hangon próbálja szóra bírni ezt a rohadékot, aztán már csak azt veszi észre, hogy a férfi hajába markolt, és ki tudja, hányadjára, tiszta erőből veri bele az arcát az asztalba újra és újra és újra, és nincs semmilyen üresség, egyáltalán nincs semmi, csak az elemi, gyilkos indulat van.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Csüt. 8 Márc. - 15:05

Ebben a kibaszottul ocsmány és undorító helyzetben, a vértől csúszó kézben, a színjátékban csak egy dolog igazi: Crouch. Csak ő tűnik igazinak, csak az ő arca nem torzul el, s őt nézve minden egyszerűnek tűnik. Látom őt mozogni, látom őt mindent megtenni, hallom a hangját, hallom amit mond, de nem értem, s hiába akarom hallani, hiába akarom felfogni, csak a vért érzem ahogy a kezem csúszik tőle, az egyre lassabban verdeső eret, s látom az asztalterítőt hófehérből vörösre színeződni, s érzem a kislányt, hallom, hogy már nem zokog, hogy már nem vergődik, s látom az anyát küzdeni a csonkkal, látom Croucht az asztalba verni a férfi fejét, látom a másik lány rémülettől remegő ajkait, ahogy azt kiáltja apa, hisz ő következik, tudja, hogy ő következik, mindenki tudja ebben a szájbakúrt szobában, hogy ő következik, és mindenki tudja, hogy nekem kell megtenni, vagy hogy én fogom, mert látom Crouchon, hogy megint fejbe akarja verni azt azt átkozott korcsot, s én elengedem a kislány megcsonkított kezét, s mellé guggolok, a szeme lassan pislog, lassan lecsukódni készül, s één undorodom magamtól, undorodom ettől a kibaszott színjátéktól, s undorodom Crouchtól.
Véres kezem a kislány arcához siklik, és kisimítok egy hajtincset az arca elől, mert a szemébe lóg, s látom rajta, hogy zavarja, s ő már nem remeg az érintés alatt, már alig fáj valamije, már alig pumpál a szíve, s én közelebb hajolok, az ajkamat a hófehér homlokhoz nyomom, s suttogok valamit, de magam sem tudom, hogy mit, mert nem értem magamat, mert mintha nem is én irányítanám ezt a kibaszott testet: a pálcám finoman csúszik a kislány tarkójához, s csak mormolom neki azt a valamit, úgy sejtem szépeket mondhatok, de csaj Crouchra tudok gondolni és arra az átkozott sárvérű apára, aki nem elég férfi ahhoz, hogy megmentse a családját, és tulajdonképpen ez az ő hibája, kibaszottul az ő hibája, s kábító átkot küldök a kislányra, a szeme rögtön lecsukódik, s én már tudom, mindenki tudja, hogy soha többé nem fog fölkelni. A kis teste elernyed, s nekem a kezembe kell vennem, ellépkedek vele, ki a nappaliba, s ott lefektetem, mert ott senki nem látja ahogy a kíntól eltorzul az arcom, ahogy az ajkamba harapok, mert mit tettem, gyermeket öltem, s hogy nézek így majd bárki szemébe bele?
És abban a pillanatban azt hiszem elpattan valami bennem, valami mélyen legbelül, s olyan elemi erővel tör rám, olyan erőszakosan markol a lelkembe, hogy belefájdul a mellkasom, de már talpon vagyok, s vágtatok ki a konyhába, s a nagyobb lányt a hajánál fogva tépem fel ültéből, hogy egy másik székbe rángassam: most bármit megtennék, s már nem kell hozzá Croucht néznem, mert édes a sikítás ami a kislány torkából szakad föl, s a bárd fogása is kellemesen szálkás. S mielőtt bárki mondhatna bármit, mielőtt bárki bármit tehetne, mielőtt a józan eszem visszatalálhatna hozzám: minden csupa vér lesz.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Pént. 23 Márc. - 23:04
Undor, indulat, élvezet, mintha valaki kapcsolgatna egy kibaszott mugli villanykapcsolót, a pillantása hirtelen fordul Dolohovra, és amit az arcán lát (rossz lóra tett) – az elég ahhoz, hogy undorodva elengedje a vérben úszó arcú férfit.
Csak el akar menni innen, de kurva gyorsan, minél előbb el innen, el Dolohov közeléből – Cruciatust akar szórni a férfire (rossz lóra tett), és nem sikerül, nem tudja eléggé komolyan gondolni minden gyűlölete ellenére, nem akarja folytatni, nem akarja ezt az egészet (rossz lóra tett), még egyszer megpróbálja, az apjára gondol, Moodyra gondol, Dolohovra, akárkire, a férfi tíz-tizenkét másodpercre felordít, aztán vége, a nő mond valamit, vagy üvölt valamit, talán gúnyolódik, kábultan bámul vissza rá, és nem is fogja fel a szavakat, mert (rossz lóra tett) nem akar jelen lenni a szituációban, nem akarja érezni ezt a vérszagot, nem akarja –
- Imperio.
Szinte rá se néz a sokkos nőre, miközben rászórja az átkot, nem akarja látni, ahogy a fájdalomtól eltorzult arc vonásai üres mosolyba simulnak, tulajdonképpen azt sem akarja látni, ahogy a ki nem mondott parancsaira a nő előhozza a szerszámosládát a kamrából, aztán megfogja a kést, a húsvillát, a kalapácsot, a csípőfogót, és megkínozza helyette a saját férjét, amíg az ordítani, vinnyogni, könyörögni nem kezd – és nem mond semmit, kibaszottul nem mond semmit –, de ezt sem nézi, és legszívesebben a fülét is befogná, csak Dolohovot bámulja, a vérben úszó Dolohovot, akinek az arcán élvezet látszott, és szívből gyűlöli, mintha az ő hibája lenne az egész, és szívből gyűlöli, mert Dolohov el merte engedni, volt mersze élvezni, de ő nem merte, és most csak mocskot és gyűlöletet és viszolygást és undort érez, és a nőnek tulajdonképpen őt kellene kínoznia, mert olyan kibaszottul vágyik rá, hogy valami fájjon, hogy a túlélés kiszorítson az agyából mindenki mást, hogy vinnyogni tudna, hogy térden csúszna bárkinek, aki hajlandó lenne segíteni rajta.
Aztán egy idő után eljön az a pont, amikor már értelmetlen minden további, és ki kell adnia a parancsot a nőnek, hogy vágja el a torkát annak a torz, félholt húsmasszának, ami a férfiből maradt. Reflexből arrébb lép, mielőtt ráfröccsenne a vér, és csak jó két-három perccel később döbben rá, hogy a kibaszott szuka még mindig életben van. Szórakozottan néz végig rajta: a férje vérében úszik, mint Dolohov a lányokéban (egyedül ő maradt itt groteszkül, oda nem illően tiszta), a sajátjai apró sérülések, semmi, amit egy gyógyító öt perc alatt ne tudna helyrehozni. Egyszerűen itt hagyhatnák. Futni hagyhatnák. Élni hagyhatnák. Kurvára semmi jelentősége nincs, Voldemort nem rendelkezett se a nőről, se a kölykökről. Tulajdonképpen szó szerint a férfiről sem. Az információ kellett csak. Az meg nem lett meg. Kibaszottul, rohadtul, kurvára értelmetlen volt az egész, a férfi talán téves házszám volt, talán hamis volt a tipp, hogy ő a titokgazda. Az egész kurvára értelmetlen volt.
A nő tehát élhetne.
- Avada Kedavra.
Érzi, hogy a vállaiból kimegy a feszültség. Kibaszott megkönnyebbülés.
Meg se várja a tompa puffanást; a mosogatóhoz lép, megengedi a vizet, tűzforróra, ledobja a kesztyűit a szárítóra, és olyan aprólékosan kezd el kezet mosni, hogy hamarosan vörös lesz az eleve is makulátlanul tiszta keze, aztán hajszálvérzésekkel teli. Egy idő után már érzi, hogy abba kellene hagynia, de egyelőre nem, még nem, csak még egy kicsit.
- Valami történt – szólal meg rekedten, Dolohovnak háttal.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Kedd 3 Ápr. - 12:24

A színdarabban nincsen szünet, nem olyan ami közben az ember kisétálhat egy pár percre, töklevet vásárolhat, vagy finom bort, elszívhat egy szál cigarettát, hogy egy pillanatra legalább, de megeméssze azt ami történt, s felkészülhessen arra ami történni fog. Ez nem egy kibaszott színdarab, itt nem kérhetek szünetet, nem vonulhatok ki egy cigarettára, hogy felkészítsem magamat, hogy a kezeim legalább egy másodperce de megremegjenek, hogy a fejemben zúgó semmi, és minden helyreálljon és valami elképesztően izgalmasan új dolgot hozzon létre ahelyett amit éppen birtokol.
Kibaszottul szarok vagyok, érzem a gyomromat kavarogni, hogy minden vissza akar köszönni, s mégsem tör felszínre, csak keserű szájízt hagy maga után, marja a torkomat, fojtogat és én egy pillanatra ránézek Crouchra, mielőtt bármit is tenne, s nem azért hogy ne a családot kelljen bámulnom, hanem mert ránézni még mindig egyszerűbb, mint a szétbarmolt házra.Ránézni még mindig egyszerűbb, mint gondolkozni. Ránézni ebben a pillanatban mindennél egyszerűbb.
Crouch ebben a pillanatban tökéletes talán ebben a pillanatban meg tudnám érteni Pandora imádatát az irányába, rezzenéstelenül szilárd, meginghatatlan, mintha valaki kibaszottul ezért szülte volna meg, hogy családokat kínozzon, hogy öljön, hogy a pálca miközben halálos átkot szór olyan magabiztosan álljon a kezében, és őt nézve ez az egész tényleg egyszerű, már-már semmiség.
Vége a darabnak, és senki sem tapsol. Senki sincsen itt aki tapsolhatna, vagy akár megdicsérhetne minket a tettekért. De basszátok meg mind, az egész szaros Világ!! Mi ebben a büszkeség?
Leülök a székre, nem tudom melyikre, az egyikre, azt sem tudom van-e rajta valami - vagy valaki-, vagy hogy hol helyezkedik el pontosan a szobában.
Ekkorra már nem tudok egészen sok mindenre koncentrálni, inkább úgy mondanám, hogy semmire, semmi olyanra ami ebben a valóságban nyersül elém van tárva, mert ha rágondolnék, ha látnám a sok vért, a végtagokat és a hullákat egészen biztosan szétesnék. Talán meg is bolondulnék.
- Bazdmeg. -
A fejemet a tenyerembe fektetem, a hajamba túrok, minden csupa vér lesz, érzem ahogy végigsiklik a fejbőrömön és kegyetlen erőszakkal megtapad ott.
Nem kellett volna megszólalnia, legalábbis nem most és nem így. Hallom a hangjában azt a furcsa élt, ami miatt ha ránézek, akkor az már nem lesz egyszerű, mert Crouch többé nem lesz olyan, mint volt. Csak egy összetört álomkép marad.
- Szarul vagyok. -
És nem tudnám pontosan megmondani, hogy hogyan szarul, mert a gyomrom kavarog, a fejem zúg, de ez semmi ahhoz képest ami az elmémben játszódik le: azt hiszem meg fogok őrülni.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szomb. 7 Ápr. - 22:19
Vajon a zaklatottság vagy a kiüresedettség eszi meg hamarabb a belső szerveket, ha kettejük zaklatottságának vagy kettejük kiüresedettségének exponenciálisan önerősítő köréről van szó. A kulcsszó bizonyára a kettejüké. Csak a periférián látja meg Dolohov alakját, ahogy egy széken gubbaszt, és máris úgy érzi, szétrobban a feje, a véres horzsolások a kézfején kevesek ahhoz, hogy megnyugtassák, szóval gyorsan visszafordul a csaphoz.
Hidegvizet tölt egy bögrébe. Kicsorbult perem, valami mugli mintázat. Valaki bögréje volt. Most már nyilvánvalóan senkié. Ha nem néz Dolohovra, határozottan könnyebb. Ha nem néz a szemébe, esetleg elviselhető. Ha Dolohov nem lenne itt, talán nem érezné azt, hogy egy légmentesen lezárt bura alatt van az örök sötétséggel összezárva, és soha többé nem fogja már tűrhetően érezni magát, minden szokásos gondolat – egy csésze tea, a tökéletesen rendezett, vérmentes és hullamentes szobája, a kézhez szokott pókjai, az önkárosító kis játékai egy kád hetvenfokos vízben – nekikoppan csak a burának és szétkenődik rajta.
Sőt, ha Dolohov meghalna, és miért is ne ölhetné meg Dolohovot, ha már egyszer megölte ezeket is, Dolohov legalább lenne értelme megölni, abban volna ráció, tehát ha Dolohov meghalna, akkor sokkal kevesebb érzéssel kellene most megküzdenie. Ez a helyiség nagyon tiszta lenne. A tetemek rendezetten feküdnének. De nem ölheti meg Dolohovot, hiszen megesküdött, hogy nem fog kárt okozni neki. Miért is esküdött? Mit akart ezzel? Egyszerűen meg kellett volna ölnie. Pandora özvegy lenne. Ő pedig nem érezne a világon semmit, tiszta lenne, békés, nyugodt, üres. Vajon az esküjük tudná, ha felbérelne valakit, hogy megölje helyette? Nyilvánvalóan. Ha ennyire össze tudott baszni mindent, ki tudja, milyen elbaszott erőket engedtek szabadjára Dolohovék hűbéresküjének újraformálásával.
- Hányni fogsz? – kérdezi részvétlenül, annyira nyersen, hogy szinte csörömpöl a hangja.
Így könnyű részvétlennek lenni, hogy nem néz rá.
De egy idő után kénytelen megfordulni, nekivetni a csípőjét a pultnak, és ránézni Dolohovra a kezében a rajzolt figurás bögrével. És kénytelen szembenézni azzal, hogy Dolohov a téboly határán van. És kénytelen szembenézni azzal, hogy Dolohovval együtt ő is.
És Dolohov bensőjét kiüríteni magából sokkal nehezebb, mint a saját szennyesét.
Mintha egymillió százaszöget húznának végig a koponyája bensejét borító krétatáblán.
- A KURVA ÉLETBE, szedd már össze magad, Dolohov, biztos tanultál okklumenciát! – förmed rá a halántékát masszírozva. – Épp elég a saját szaraimmal megküzdenem, ki a francnak hiányzott a tiéd? Direkt csinálod? – Minden átmenet nélkül lép oda Dolohovhoz, és vágja tiszta erőből arcul. – Ugye legalább tudod, miről beszélek?
Ezzel egyidőben valami forró és ragacsos csordul le az ajkán – ahogy hozzáér, megállapítja, hogy vér, a saját vére borítja az ujjait. Sűrű, vörös, ragadós pánik. Sűrű, vörös, ragadós szédülés.
Kibaszott eskü.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Antonin Prior Dolohov

Antonin Prior Dolohov

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Ash Stymest

»
» Csüt. 12 Ápr. - 10:17

Szusszanok egyet, s ez a szusszanás most egy igazán jól irányzott válasz szeretne lenni, legalább olyan kegyetlen, mint az ő nyers kérdése, de hiába hasít végig a levegő a tüdőmön, attól még ez nem lesz igazán válasz. Attól még ez nem biztosíték arra, hogy Crouch fölényessége végérvényesen is eltűnjön, vagy ha nem is végérvényesen, legalább csak ma estére, mikor minden a darabjaira hullik, s ő most is itt van, mindig itt van, erősen áll a szarkupac közepén, s ahelyett, hogy ragasztó funkciót próbálna betölteni, biztosít afelől, hogy még véletlenül se tudjam összeszedni magamat, mert mindent szétrúg, mindent jobban szétszed. De ez Crouch, már hozzá kellett volna szoknom, hiszen lassan de egészen biztosan egy kellemetlen pattanássá vált a ember seggén, amit aztán se kinyomni sem tud, se eltüntetni - mert hát el sem éred, hogy kinyomd -.
Valamikor és valahogyan még a vállamat is megrántom, de az idő érzékemet elvesztettem valahol a bárd felemelése és lesújtása között, és ha egy tökéletes pillanatot kellene választanom, hogy mikor adjak ki magamból mindent, az biztosan ez lenne. Keserű íz tódul a számba, és akkorát kell nyelnem, hogy az ádámcsutkám félő szétszakítja a bőrt a nyakamnál, de nem, soha nem adom meg azt az örömöt Crouchnak, hogy ilyet lásson tőlem. Elvégre nem vagyok a barátnője.
Küldök felé egy lesújtó pillantást, mert Crouch kezd egészen úgy viselkedni, mintha az lennék neki, akivel éppen szakítani készül.
Mintah épp az derülne ki, hogy a szaros kapcsolatunkban túl kevés az érzelem, mindketten túl kevés időt szentelünk a másiknak, mert minden másra kell fordítanunk az energiánkat. Csakhogy, habár poénnak nem lenne utolsó, az igazság az, hogy ténylegesen értem miről pofázik Crouch, mert én is kibaszottul érzem azt amiről beszél, azt a bizonyos kézzel megfoghatatlan kapcsolatot amitől borsódzik a hátam, ami miatt olyan érzésem van, mintha megosztottam volna a lelkem egy szaros darabját vele.
A pofontól egészen biztosan hátraborultam volna, ha éppen hintázom a széken, de így csak beleszédülök, és értetlenül bámulok föl rá, mert mi a fasz értelme volt? Hogy a kelleténél még véresebb legyek?
Letörlöm az államon végigcsorgó vörös lét az államról, kurvára nem oszt vagy szoroz a helyzeten.
- Kössz a demonstrációt, de enélkül is levágtam, hogy mi a szarról pofázol. -
Bámulok rá Crouch vérző szájára, amiből ugyan olyan ütemben serken a vér, mint az enyémből.
-De jelen pillanatban nem igazán tudok ezen kattogni.. -
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 24 Ápr. - 14:47
Meg kellett volna ölnie Dolohovot. Sokkal több értelme lett volna Dolohovot megölni, mint akárki mást, Crickerleyt, ezeket a sárvérűeket, azokat, akiket csak közvetetetten ölt meg, mint Carrow emberét, akinek segített eltüntetni a tetemét. Dolohovot lett volna értelme megölni, egyedül ennek lett volna értelme, meg a saját apját, ehelyett hozzáláncolta magát Dolohovhoz, miként a saját apja kezét nyalogatja még mindig.
Még mindig ez jár a fejében, miközben hitetlenkedve, sőt döbbenten nézi a kézfejére csöpögő vért, a saját vérét. Aztán átkapcsol, elővesz egy gondosan élére hajtogatott zsebkendőt, és megtörli az arcát, egy alapvető bűbájjal elállítja a vérzést, újra megtörli, aztán megismétli a kényszeres kézmosást. Mikor maradéktalanul tiszta a keze ismét, és letisztította a kesztyűjét is, a szemetesbe dobja a zsebkendőt (ez megint olyan értelmetlen dolog, mintha bármi is maradna itt a szemetesből vagy a kesztyűből).
Valami furcsa csalódottságot érez a másikat nézve (már azonkívül a kurva sok szarságon kívül, ami magából Dolohovból árad bele a tudatába, az érzelmeibe, a közérzetébe), és nem tudná megmondani, mitől olyan kibaszott csalódott, de nem is ez a megfelelő pillanat, hogy azt boncolgassa, mit érez. Legszívesebben semmit sem érezne. De okklumenciagyakorlatokkal az elméjét ürítgetni most olyan, mintha a tengert próbálná kimerni egy serleggel, Dolohov még csak nem is próbálkozik,  folyamatosan újra teleokádja az ő elméjét is, Dolohov szarságai meg újra meg újra kinyitogatják a csapokat, és ismét folyni kezdenek a saját szarságai is. Minél hamarabb kerülnek egymástól minél távolabb, annál valószínűbb, hogy megmarad az ép elméje.
Majd levélben egyeztetnek. Vagy egyszerűen elfelejtik egymás létezését.
Vesz egy mély levegőt, és tesz egy újabb elkeseredett kísérletet arra, hogy kizárja magából Dolohovot.
- Gyújtsuk fel a házat, küldjük fel a Jegyet, és tűnjünk innen – veti oda végül.
Nem tudná megmondani, Dolohovtól vagy saját magától lenne jobb messzire menni.
Ha lehet, mindkettő.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

connection between us

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-